Alex L. Hooper: Holtomiglan

Magányosan ülök a stégen, térdemet a mellkasomhoz szorítva figyelem a hold ezüstös tükörképét a vízfelszínen. Az apró tündérfények fehér pontokként világítják be az éjszaka sötétjét. Varázslatos, már-már ámulatba ejtően gyönyörű, mégis görcsbe rándul a gyomrom, mert a holnapi esküvőmre emlékeztet.

Irigylem azokat, akiket boldogsággal tölt el ez a nap, és a szó hallatán nem gyűlik keserű epe a torkukban. Meglátok egy hullócsillagot, mely egy szempillantás alatt szeli keresztül az égboltot. Egy kívánságom van csupán: hadd ne kelljen hozzámennem a tündérhez, akit még csak nem is láttam!

De tudom, nem teljesülhet a vágyam, nem szökhetek el. Már az övéké vagyok.

A farmerem rojtját piszkálom, majd a leszakadt anyagdarabot hagyom kicsúszni az ujjaim közül. Mindenáron át akartak öltöztetni. Úgy vélték, nem illik a flancos udvarukba az én emberi kinézetem. Pukkadjanak meg!

Léptek dobogása hangzik fel mögöttem. Nem érdekel, ki közelít, az sem zavarna, ha elrabolnának. Mit számít, már úgyis eladtak. A gondolatra könnyek gyűlnek a szemembe, de gyorsan visszanyelem őket. Még az hiányozna, hogy sírni lásson az egyikük.

Egy tündér ül le mellém törökülésben, lába az oldalamnak feszül, ezért arrébb húzódom. Föld és szantálfa illata leng körbe minket. Zavaróan kellemesnek találom.

– Szomorúnak látszol. – Összerezzenek a hangjától.

– Szeretnék egyedül lenni.

– Este, idekint? Az emberek általában félnek a sötétben.

Még itt is jobb, mint odabent veletek, mondanám legszívesebben, de inkább ráharapok a nyelvemre.

– Mert szerinted minden ember egyforma? – fordulok felé.

A tündér féloldalas mosolyra húzza a száját, kivillannak enyhén hegyes metszőfogai. Sötét, félhosszú haja kócosan omlik a vállára. Egyszerű, levélzöld ruhát visel, ezüst színű hímzéssel.

– Természetesen nem. Volna kedved sétálni egyet? – Felém nyújtja félelmetesen hosszú ujjait.

– Eszem ágában sincs! Mit szólna hozzá a főurad, ha a mennyasszonyával sétálgatnál az erdőben? – Nem mintha érdekelne a leendő férjem véleménye.

– Gondolod, bánná?

– Fogalmam sincs. Annyira érdeklem őt, mint a piszok a cipője talpán.

Erre a tündér felnevet, ami az én arcomra is mosolyt csal. Aztán amikor rám néz, magamra öltöm a semleges arckifejezést, amit életem végéig szándékozok viselni.

– Adrel nem szörnyeteg.

– Lemondhatott volna az alkuról, amit az anyám ajánlott neki. Rólam… Ehelyett kegyesen elfogadott, mint valami vagyontárgyat.

– Az anyád lopott Adrel udvarából, adnia kellett valamit az arcátlanságáért.

– Egyetlen szál virágért? – meredek rá hitetlenkedve.

A tündér felsóhajt, szemében megfogalmazhatatlan érzelmek suhannak át.

– Szerinted egy virág nem érdemli meg ugyanúgy az életet?

Megrázom a fejem. Ez az egész őrültség! Szám egyenes vonallá préselődik, kezem ökölbe szorul.

– Egyenrangú lenne?

Felpattanok, a tündér pedig villámgyorsan mellettem terem. Menni készülök, de megfogja a karom. Érintésére kellemes bizsergés fut végig rajtam.

– A fajfenntartás miatt szükségünk van az ilyen alkukra, különben kihalnánk. Egy tündér párnál az sem ritka, ha ötszáz évig nem születik utóduk. Nem igazságos veled szemben, tudom. De jobb lenne az anyád mellett, aki képes volt odadobni téged maga helyett?

A szavai hallatán még inkább elszomorodom. Igaza van, és ez még nagyobb lyukat éget sajgó lelkemre. Lehajtom a fejem, hagyom, hogy előreomló, barna tincseim az arcomba hulljanak, és eltakarják kicsorduló könnyeim. Megfogja az állam, finoman felemeli. Tekintetünk összekapcsolódik. Nem látok szánalmat, csak együttérzést.

– Rosszul bánnak veled itt? – kérdi. – A szolgák nem teljesítik minden kívánságod?

– A kalitka akkor is kalitka, ha aranyból készült.

– Gyere! – A karját nyújtja, és fogalmam sincs, miért karolok belé. – Hány éves vagy?

Elindulunk a tópart mentén kitaposott ösvényen. A tündérfénynek hála egyszer sem botlom meg.

– Tizenkilenc.

– Jártál egyetemre?

– Mit számít most már? Eldőlt a sorsom – sóhajtom.

– Nagyon is számít. Nem lettél halott, csak mert Adrel főúr feleségül vesz. Ugyanúgy élhetsz két világ között, ahogy mi tesszük.

– Megelégedtem azzal az egyel, amíg csak azt ismertem.

Olyan hirtelen állunk meg, hogy majdnem előreesem. A tündér még időben fog meg. Elenged, de ujjainak helye még mindig éget.

Leguggol egy kupac fűhöz, miután én is odakuporodom mellé, észreveszem az elszáradt pitypangot. A virág kopasz, fonnyadt feje ernyedten pihen a hosszú fűszálakra hajolva. A tündér felemeli, de láthatóan vigyáz rá, nehogy kiszakítsa. Halvány fény gyullad az ujjbegyein, ami megvilágítja szabályos metszésű, szép arcát. Néhány másodpercig csak bámulunk egymásra, kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, és tekintetem a pitypangra vándorol, ami már élettel telve sárgáll a tündér kezében.

Meg akarom kérdezni, hogy lehetséges ez, de egyetlen szó sem jön a számra. Némán mosolygunk egymásra. Aztán felegyenesedünk. A tündér közelségétől vér szökik az arcomba. A kezét nyújtja, és én ismét belekarolok. Szinte automatikusan jön a mozdulat. Vékony selyemingén át érzem a bőre melegét, karja az enyémnek feszül.

– Isabelle, igaz? – kérdezi.

– Belle. A barátaim Belle-nek hívnak.

Feltűnik előttünk a hatalmas tölgyfába vájt főépület, és ismét görcsbe rándul a gyomrom. Nem akarok bemenni! Nem akarom a holnapot! Mintha a tündér elárult volna azzal, hogy idehozott. Haragudnom kéne rá, mégis inkább a közelgő elválásunkon bánkódom.

Számtalan ablakból szűrődik ki tündérfény, többek között az enyémből is. Bizonyára az az idegesítő szolgálólány, Shalia vár rám.

– Jó éjszakát, Belle! – mondja a tündér, majd elindul az ösvény felé, amerről jöttünk.

– Várj! – kiáltok utána, mire megtorpan. – Nem mondtad meg a neved.

Mosolyogva fordul vissza.

– Lyndres – karját széttárja, és mélyen meghajol előttem.

Zavaromban lesütöm a szemem, de amikor felnézek, már sehol sincs. Furcsa, megmagyarázhatatlan űr keletkezik bennem. Még percekig bámulom az ösvényt, ahol a tündérfények csak az elhagyatott utat világítják meg.

*

Shalia ébreszt. Csörtetve töri rám a szoba ajtaját. Riadtan rántom magamra a takarót, hunyorgok, amikor elhúzza a sötétítőfüggönyöket. Pitypangsárga ruhát szorongat, ami eszembe juttatja a tegnap estét, de hamar rájövök, milyen nap van ma, és az arcomra fagy a mosoly.

A szolgálólány gyógynövényes fürdőt készít nekem. Ragaszkodik hozzá, hogy megmosdasson. Nem érdekelnek az ostoba, középkori szokásaik, kizavarom Shaliát.

Belemászom a kádba, és csak bámulom az ágyamra terített sárga ruhát. Az ablakon beáramló napfény rásüt az arany hímzésre, és csillogóvá varázsolja az egész szoknyát.

Igaza volt tegnap a tündérnek, jól bánnak velem. Úgy, ahogy azelőtt soha. Már-már hercegnőként. Hálásnak kéne lennem, de nem tudom száműzni a tudatot: fogoly vagyok.

Miután végeztem, beengedem Shaliát, aki gallyakból készült koszorút fon hosszú hajamba, segít felöltözni és tündérjeleket rajzol az arcomra sötétkék festékkel.

Mire észbe kapok, már a liget felé sétálok, két vigyorgó tündérlánnyal az oldalamon. Karomba kulcsolódó kezük támaszt nyújt, nem hagynak elesni vagy megbotlani. Az ösvényt apró margaréták szegélyezik, közöttük vonulunk. Hosszú uszályom végigsiklik a zöld fűszálakon. Nem viselek fátylat, nem fogok virágcsokrot a kezemben.

Érzem a természet illatát, a szél simogatását a bőrömön. Az öreg tölgyfák lombjai suhognak, ringanak felettünk. Mintha azt suttognák nekem, nem lesz semmi baj, és én hinni akarok nekik.

Hevesen zakatol a szívem a mellkasomban, amikor az oltárnál megpillantom a jövendőbeli férjem. Még csak felém sem fordul. Hát ennyire nem érdeklem! A tündérek lélegzet-viszafojtva figyelnek, és ettől még inkább zavarban leszek. Tekintetem minduntalan a sötétkék inget és nadrágot viselő férfi vonja magára.

Melléérek. A tündérlányok elengednek, aztán beleolvadnak a tömegbe.

Megérzem Adrel illatát, ami túl ismerős. Föld és szantálfa. Felnézek, és az a tündér mosolyog le rám, akivel tegnap sétáltam. Nagyot nyelek. Megnyugvás áradt szét a testemben.

– Hazudtál – suttogom neki.

– A tündérek nem tudnak hazudni, Belle.

Egy égkék csuklyát és köpenyt viselő nő lépett elénk.

– A természet oltalmáért fordult hozzánk Isabelle Baker és Adrel Lyndres Gwendyl főúr, hogy a házasság kötelékében életük összefonódjon. Mint ahogy a borostyán beszövi a tölgyfát, s saját elhatározásából nem ereszti. Mostantól ők se létezzenek a másik nélkül.

A tündérnő még beszél, de egyetlen szavára sem figyelek. Elveszem Adrel tekintetében, és ő az enyémben.