A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
1.
Késő délután zsongott a tavaszi erdő, a madarak őrült nászdalukat énekelték, a fák üdezöld hajtásai mosolyt csaltak Linnéa arcára. Minden évszakban szerette az erdőt, de a hosszú tél után megújuló természet színültig telítette a lelkét boldogsággal.
Reggel hiába fonta copfba rakoncátlan vörös haját, a göndör fürtök kiszabadultak fogságukból, és a szél motozott közöttük. Hosszú, mohaszínű ruhájának szélét kezében szorongatta, így gyorsabban haladt a sűrűn nőtt bokrok között. Néhány pillanatra lehunyta a szemét, magába szívta a vadon édes illatait.
Zajt hallott maga mögött, de mikor hátrafordult, senkit sem látott. Gerincén különös bizsergés futott végig. Az utóbbi időben az erdőt járva gyakran érezte úgy, mintha figyelnék. Próbált nem tudomást venni róla, mégis feszültebbé vált. Melege lett, nem kapott elegendő levegőt. Megállt, hogy mellénykéjének fűzőjét meglazítsa, majd továbbindult.
Az édesanyja ma gyógynövények gyűjtését osztotta ki számára feladatnak. Linnéa hátrahagyva szülőfaluját örömmel bóklászott a fák között. Egyedüli vörös hajúként a környéken a helyiek megkeserítették az életét, ezért jobban szerette a fák társaságát, mint az emberekét. A saját apja is utálkozva nézett rá, nem győzte szidni a feleségét, amiért ilyen csúnya gyereket szült.
Kislányként a többi gyerek kerülte, manapság sem változott a helyzet, nem akadt társasága. Csak a férfiak lopott éhes pillantásaitól feszengett időnként. Társaságkerülő volt, de nem együgyű: látott már párokat enyelegni, csókot váltani és pőrén ölelkezni bokrok alatt, mikor azt hitték, senki sem látja őket. A nagyanyja elbeszéléseiből, dalaiból ismerte meg az igaz szerelmet. Tavaly tavasszal még együtt járhatták az erdőt, és ha Linnéának kérdése akadt, nagyanyótól mindig egyenes válaszra számíthatott. Egyedül ő bánt vele kedvesen, Linnéa sok időt töltött mellette a konyhában, és tőle tanulta meg, mely növények hasznosak, és melyeket kerülje el messziről. Ezt az emberekre vonatkozóan is elsajátította már.
Meglelte végre az öreg tölgyet, aminek a tövében ilyenkor nyílt a köhögéscsillapító hatásáról ismert, kicsiny, sárga nyitorka virág, szükségük lehet majd rá jövő télen. Leakasztotta válláról vászontarisznyáját, és nekikezdett a gyűjtésnek. Egy dallam csiklandozta a torkát, így dúdolni kezdett. Szívében hálával hajladozott, és ahogy nagyanyótól tanulta, magában megköszönte Földanya bőkezűségét és bölcsességét.
Ág roppant mögötte, Linnéa felkapta a fejét. Nem messze tőle a favágó egyik fia állt. A lány szíve hirtelen meglódult. Ismerte Saleket, többször összefutottak már az erdőben, de akkor még nagyanyó vele volt, nem a faluszéli temető egyik sírjában. A gyász még élő sebként égett a lelkén. Nagyanyó nélkül magának kell szembenézni a nehézségekkel, másra nem számíthatott. Próbálta elhessegetni rossz érzését, hiába. Félelem szorította össze a gyomrát. A favágó erőszakos ember hírében állt, az egész hangoskodó család taszította Linnéát. Nem kímélték az állataikat, sorozatosan összetűzésbe kerültek a falu népével, megdézsmálták mások kertjét, állatokat loptak a legelőkről, bár ezt senki nem bizonyította eddig rájuk.
Salek leplezetlenül bámulta, tekintete Linnéa félelemtől gyorsan emelkedő és süllyedő keblén nyugodott, és láthatóan nem érdekelte, mennyire hozza zavarba ezzel a másikat.
– Nem fész egyedű ilyen messzire barangóni? – kérdezte Salek fojtott hangon, és továbbra sem emelte tekintetét a lány arcára.
Lassan közelített, mint egy vadat cserkésző vadász, és Linnéa ettől egyáltalán nem nyugodott meg, azonban nem akarta megadni Saleknak azt az örömöt, hogy félni lássa. Lába futásra készen megfeszült. Kihúzta magát, állát dacosan előre szegezte.
– Nem! Mitől kéne tartanom? – Elégedettséggel töltötte el, hogy nem remegett meg a hangja.
– A nagy szőrös farkastú ‒ vigyorgott a fiú, és két ugrassál Linnéa mellett termett. Keményen megragadta a derekát, száját a lányéhoz nyomta.
Linnéa igyekezett elhúzódni, de a férfi erősen tartotta, szinte összeroppantotta. A lányt undorította az erőszakosság, a fiú szaga, egész lénye. Durva ujjak markoltak a mellébe. Salek nem csak egy csókot akart lopni! Linnéa minden erejét összeszedte, és kiszabadítva kezét támadója szemébe kapott. Salek felüvöltött, akaratlanul engedett a szorításon. Ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy Linnéa kitépje magát a kéretlen öleléséből. Salek szitkozódva kapkodott utána, de Linnéa ügyesen kitért előle, és gondolkodás nélkül futásnak eredt.
Hátra se nézve rohant. Salek vérszomjasan felüvöltött, Linnéa gyomra összeszorult a félelemtől, hallotta saját zihálását, fülében dobolt szívének vad ritmusa. Nem reménykedetett abban, hogy üldözője feladja, épp ezért kétszer olya eltökélten futott. Nem fogja könnyen adni magát, utolsó leheletéig küzd majd azért, hogy Salek ne kaphassa meg, amit akar.
Linnéa hirtelen erőteljes rántást érzett a derekán, és a következő pillanatban már egy vastag faágon ült. Levegőért kapott, de a készülő sikoly a tüdejében rekedt, ahogy észrevette, hogy alatta érthetetlen módon összesűrűsödnek a levelek, a faág pedig varázslatosan egyre magasabbra emelkedik. Ijedten fordította oldalra a fejét. Mellette egy ismeretlen guggolt, arcát zöld kámzsa rejtette. Linnéa meglepetten nézett rá.
A segítője a szájához illesztette az ujját, ezzel intette csendre a futástól pihegő lányt. Az idegen kecses íjat vett le a válláról, vékony nyílvesszőt helyezett a húrra, majd lövésre készen követte a vadul ordibáló Saleket.
Salek értetlenül körözött, láthatóan nem fogta fel, mi történt a biztosnak hitt prédával. Fenyegetőzéssel próbálta rávenni a lányt, hogy bújjon elő, végül azonban mérgesen elcsörtetett.
Az idegen leeresztette az íjat, visszatette a vesszőt a tegezbe, majd vizes kulacsot nyújtott Linnéának. Linnéa hálásan elvette, és belekortyolt. A lágy ital elsőre víznek tűnt, de Linnéa úgy érezte, nemcsak a szomját oltja, hanem új erővel is feltölti.
Mégis ki ez az idegen, és miért mentette meg? Mindenképp hálával tartozott neki.
‒ Köszönöm ‒ suttogta a lány.
Az idegen rámosolygott, a kezét nyújtotta és felsegítette.
‒ Óvatosabbnak kell lenned. – Az ifjú lágyan, dallamosan beszélt, Linnéa nem tudta volna megmondani, mi benne a különleges, de jó érzés volt hallgatni.
Meglepődött, mikor megmentője hirtelen közelebb lépett hozzá, majd olyan könnyedén ölbe kapta, mintha csupán egy tollpihe lenne. Tiltakozásra nem jutott idő, az idegen máris elrugaszkodott. Az ugrás tökéletesen sikerült, zökkenőmentesen értek földet, Linnéa ennek ellenére ijedten kapott levegőért. Az ifjú erdőillata rögtön a fejébe szállt, a testét bizsergés öntötte el – akkor érezte magát ugyanígy, mikor a szomszéd esküvőjén bort ivott.
Az idegen finoman letette és hátrébb lépett, Linnéa testében azonban így is megmaradt a bizsergés, és talán a szíve sem csak az izgalomtól akart kiugrani a mellkasából.
‒ Kai vagyok. – Az ifjú enyhén meghajolt.
‒ Néa, vagyis Linnéa ‒ viszonozta a lány kicsit zavarban a bemutatkozást.
‒ Hazakísérlek, ha nem bánod. Attól tartok, az udvarlód elveszítette az ép eszét. – Linnéa élt hallott ki Kai hangjából.
‒ Nem az udvarlóm – tiltakozott megilletődve.
– Ebben reménykedtem én is. Nem tűnt hozzád valónak.
Linnéát zavarba hozták Kai szavai, ezért megkönnyebbült, mikor minden további nélkül elindultak.
Maga sem értette, hogyan képes máris bízni benne, de egy biztosan mellette szólt: elrejtette Salek elől. Még mindig képtelenségnek tűnt, de Kai az előbb valóban a lombok közé emelte őt. Linnéa oldalát fúrta a kíváncsiság, de minél tovább gondolkodott, annál jobban elbizonytalanodott. Talán csak a rémület miatt zavarodott össze, és talán… Megrázta a fejét, és oldalra sandított Kaira. Talán az egész helyzetet rosszul ítélte meg. A lényeg, hogy csak kicsin múlt, hogy nem esett baja. Salek nem kímélte volna, és a gondolat, hogy így veszítse el az ártatlanságát, émelyítette.
‒ Még egyszer köszönöm, hogy megmentettél – suttogta Linnéa elszoruló torokkal.
‒ Mindenkinek illik megtenni, ami tőle telik. Örülök, hogy a segítségedre lehettem. – Kai hangján érződött, hogy komolyan gondolja a szavait, és olyan gyengéden pillantott a lányra, amitől melegség öntötte el Linnéa mellkasát.
Valódi csodának számított, hogy Kai épp akkor járt arra, mikor Linnéának ekkora szüksége volt rá. Talán nem véletlenül, ütötte fel fejét a gyanakvás Linnéában.
‒ Még sosem láttalak errefelé ‒ puhatolódzott finoman, és ezzel mosolyra késztette új ismerősét, látszott rajta, könnyedén felismerte a próbálkozást.
‒ Átutazóban vagyok. Hálás lennék, ha találnék szállást éjszakára.
‒ Apám tart az idegenektől, de a pajtában elalhatsz és éhezni sem hagylak ‒ mondta reménykedőn. Kíváncsivá tette az ifjú, és zavarta, hogy a fején lévő kámzsától nem láthatja tisztán a vonásait. Bár az apja élve megnyúzná, ha valaha is tudomást szerezne arról, hogy szállást ajánlott egy idegennek, de Linnéa már régen hozzászokott a durvaságaihoz, megért egy verést, ha így többet kideríthet Kairól.
‒ Remekül hangzik, köszönöm! – mosolyodott el Kai kedvesen.
Kai egyszerűen nem illett Csillagfás világába, Linnéa nem tudta ezt másként megfogalmazni magában. Nem úgy nézett ki és nem úgy is úgy viselkedett, mint a környékbeliek. Másként járt, másként beszélt. Mintha az általa kiejtett hangok csiklandozták volna Linnéa bőrét, különös rebbenést idéztek elő belsejében.
Közben a tölgyfához értek, és felszedték a lány elhagyott tarisznyáját. Nem sok virág maradt benne, de kinek lett volna kedve még ezek után ott időzni? A hazavezető úton leginkább Linnéa beszélt, mert Kai folyamatosan faggatta a helyiekről, a szokásaikról, az ő életéről, pedig a lány fejében csak úgy tolongtak a kérdések.
Már esteledett, amikor Linnéa otthonához értek. Alacsony, vert falú házukról mállott a fehér meszelés, a nádtetőn számtalan mohagombolyag gubbasztott. A veteményeskert fekete földjében sorokban dugták ki fejüket a nemrég elvetett magok. Linnéa kicsit elpirult, mintha oka lett volna szégyellni, hol lakik. Oldalra pillantott, de Kai rá se hederített a házukra. Linnéa legnagyobb döbbenetére őt figyelte. A tekintetében tükröződő megfejthetetlen érzésektől hevesebben vert a szíve, és érezte, hogy elmélyül az arcán a pír.
A meglepetéstől magához térve a pajtára mutatott. Kai hálásan biccentett, és elindult. Linnéa csodálva figyelte mozdulatainak könnyedségét, egészen addig bámulta őt megbabonázva, míg el nem tűnt a pajtában. Csak azután indul be a házba.
2.
Linnéa nagyot sóhajtva lépett a bejárati ajtó elé, de rögtön meg is torpant, amikor megütötte a fülét apja jókedvű kurjongatása. Vendég lehetett a háznál, ami jó hír volt a számára, mert így talán megússza a szidást, és észrevétlenül csempészhet vacsorát Kainak.
Ahogy benyitott és meglátta, hogy az apja, a favágó és annak fia ülik körbe az asztalt, az ájulás környékezte. Nagy levegőt véve beljebb lépett, mire mindhárman felé fordultak és úgy bámulták őt, mint éhes farkasok a barlangjukba tévedt bárányt. Linnéa kényszerítette magát, hogy maradjon a kicsiny, füstös, ételszagú konyhájukban, pedig legszívesebben világgá futott volna. Próbált nyugalmat erőltetni magára, szoknyájának ráncaiba kapaszkodva rejtette el keze remegését. Fanyar ízzel a szájában tudatosodott benne, hogy apjának talán életében először ragyogott fel az arca a láttán.
‒ Hát meggyötté’, te! Hun csavarogtá ily sokáig? Na, majd nem kószász estig, ha az urad elmagyarázza a helyed! Igaz-e, komám? – bökte oldalba a favágót az örömittas papa. Linnéát taszította apja közönségessége, igénytelen beszéde. ‒ No, ne ájj mán úgy ott, mint valami lele! Még azt hiszik, félkegyelmű vagy. Salek és az apja háztűznézőbe gyöttek hozzánk. Isten lássa lelkem, sose hittem, hogy ez a nap ránk virrad! Mind mások vagyunk, kinek mi mozgassa meg a lelkit, igaz-e? – röhögött az apja, és a két férfi követte példáját.
Salek és az apja közben végig Linnéa kioldott ingének felső vonalát lesték. A lány beleremegett az undorba, szinte a mellén érezte Salek durva ujjait. Az apja pedig most vele sörözik. Mégsem igazított a ruháján, csak kigúnyolták volna érte.
A lány tudta, nem remélhet együttérzést az apjától. Az asztalt körülülők rokonlelkűek voltak. Egyébként is tudta, ha valaha is kérője akad, az apja szíves-örömest szabadul meg tőle, neki ebbe csöpp beleszólása sem lehet.
‒ Gyere mán, ülj le közébünk, ne szégyenlősködj! Salek elmesélte a találkozástok az erdőben, ahogyan megragadta a kedvességed. Rajta, nem köll tettetni magadat, hé! – szólt rá megint az apja, ugyanazzal az északi szólejtéssel, amivel a favágó és Salek is beszélt. Linnéa kelletlenül szót fogadott.
Linnéa önkéntelenül fordult az édesanyja felé, amint italt hozva felbukkant a pincéből. Könyörgőn nézett rá, de mint mindig, most is hiába. Az anyja elutasító pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy nincs szövetségese, senkire se számíthat, aki varázslatos módon kiragadná ebből a rémálomból. Linnéát elkeserítette, hogy az anyja most sem védi meg, pedig megszokhatta volna már, hiszen sosem mentette meg az apja kegyetlenkedéseitől.
Természetesen a kérőt és kísérőjét vacsorára is marasztalták. Linnéa kötelességtudóan válaszolgatott, ha kérdezték, és szerényen mosolygott a vicceken.
Szinte meg is feledkezett a pajtában elszállásolt idegenről. Vacsora közben azonban észbe kapott, és ügyesen a szoknyája ráncai közé rejtett egy darab sültet és néhány pogácsát a saját vendége számára. Alig várta, hogy a favágó és Salek elmenjenek végre. Szívesebben gondolt az idegenre és arra, mégis mi mindent hallhat általa a nagyvilágról. Segített megfeledkezni arról, hogy a szülei ehhez a rettenetes alakhoz kényszerítik.
Salek végig őt bámulta, tekintetében a vad lángok semmi jót nem ígértek. Nem ért Linnéához, a lány mégis ragacsosnak érezte magát a férfi sötét gondolataitól. Talán a szerelem nélküli házasságba belenyugodott volna, de ez a beteges szenvedély, amivel Salek akarta őt, megrémítette. Hiába próbálta hitegetni magát, hogy mindezt csak beképzeli, és a favágó fia sem gonoszabb vagy kegyetlenebb, mint bármely férfi a faluban, a szíve mélyén tudta, ez nem igaz. Régebben gyakran elképzelte, hogyha megszabadul az apjától, jobb sors vár majd rá, de már nem kislány, nem hihet a tünde mesékben, amelyeknek a végén mindig minden jóra fordul.
Linnéa fellélegzett, amikor végre elmentek a vendégeik, de csak akkor könnyebbült meg igazán, amikor elérkezett a nyugovóra térés ideje. Ruhástul bújt ágyba, de gondosan betakarózott, nehogy elárulja magát. Anyja benézett hozzá, de hiába szólongatta, Linnéa úgy tett, mint aki alszik. Linnéa felsóhajtott, amikor az édesanyja végre úgy döntött, békén hagyja.
Türelmetlenül várt, míg minden zaj elül, kivéve a jól ismert kétszólamú horkolást a szülei szobájából. Ekkor óvatosan kiosont a pajtába. Hálát adott a fényes holdnak, amiért lámpás nélkül is könnyedén tájékozódott.
A pajta elhagyatottnak tűnt. Linnéa felmászott a létrán a szénapadlásra, de hiába szólongatta Kait, senki sem válaszolt, semmi sem moccant. Kedvetlenül indult volna lefelé, amikor egy árny ugrott fel az ablakba. Linnéa rögtön felismerte a kámzsás ifjút.
‒ Már azt hittem, elmentél. ‒ Linnéa érezte a számonkérést saját hangján, de hiába bánta, nem szívhatta vissza, amit mondott.
‒ Itt voltam a közelben ‒ mutatott a fiú a ház mögötti mezőre.
Linnéa bólintott, majd csöndben előszedte és egy konyharuhára tette a vacsoránál elcsent ételt. Érthetetlen okból zavarba jött Kai rá irányuló figyelmétől. Vajon miért van rá ilyen hatással?
‒ Azt hiszem, szükségünk lenne egy kis fényre – ült le Kai Linnéával szemben.
Ahogy kimondta, egy raj világító szárnyú lángbogár röppent be az ablakon, és nyugodt körözésbe kezdtek a fejük felett. A vendég többé ügyet sem vetett rájuk, nekifogott az egyik pogácsának.
‒ Ki vagy te? – szakadt ki végre a kérdés Linnéából, mert már eddig is nehezen türtőztette magát. Úgy tűnt, Kai parancsol a növényeknek és az állatoknak, de ő nem lehet…
‒ Egy egyszerű vándor vagyok – somolygott az ifjú.
‒ Akkor így kérdezem: mi vagy te?
‒ Ezt hogy érted? – tettette tovább az ártatlant Kai, mire Linnéa a fölöttük dongó bogarakra mutatott. ‒ Ó, végül is ‒ sóhajtott fel az ifjú, és hátrahajtotta kámzsáját.
Linnéának kihagyott a lélegzete. Szíve vad ritmusát még a kisujja hegyében is érezni vélte, a hideg futkosott a hátán a pillanat gyönyörűségétől. A megérzése helyesnek bizonyult. Kai vállig érő haja kalászszőke volt, a tincsek közül hegyes fül látszott ki. Egy tünde. Egy valódi, élő, káprázatos tünde állt előtte! Egy tünde védte meg az erdőben, kapta ölbe, és kísérte haza. Döbbenete egyszerűen nem akart múlni.
Kai türelmesen, kisfiús mosollyal a szája sarkában viselte Linnéa leplezetlen csodálatát. Kai tünde volta magyarázatként szolgálhatott minden eddigi csodás dologra körülötte. Nagyanyó történetei szerint a tündék híresek erejükről, bátorságukról és ügyességükről, valamint értik és beszélik a természet nyelvét, így minden teremtmény segíti őket.
‒ Te… ‒ lehelte a lány, de tovább nem jutott. Képtelenségnek tűnt ez az egész, olyasvalaminek, ami vele sosem történhetne. Ehhez különlegesnek kell lenni, szépnek és csodálatosnak, nem egy szerencsétlen kitaszítottnak, egy undorító vörös békának, mint amilyen ő.
‒ Tünde vagyok, ritka errefelé ‒ jelentette ki nyugodt természetességgel Kai ‒, akárcsak a vörös hajúak. Tudtad, hogy Nyugaton egyáltalán nem ritka ez a hajszín?
Linnéa a fejét rázta. Elpirult, mert sejtette, hogy tiszteletlenül sokáig vizsgálta Kait, próbált másfelé nézni, de tekintetét vonzották a hegyes fülek. Vajon milyen lehet őket megérinteni? Kai vonásai lágyabbak voltak, mint a csillagfási férfiaké, arca sima, szemöldöke magasan ívelt. Linnéa magától néhány évvel fiatalabbnak gondolta, egyedül a zöld szeme mélyén megbújó sejtelmesség árulkodott arról, hogy a tünde már igazán nem kisgyermek.
Linnéa csak annyit tudott a nagyvilágról, amennyit a nagyanyja mesélt neki róla. Hirtelen vágyódást érzett, hogy megismerje, különösen a nyugati vidékeket, ahol a vörös hajával nem tűnne ki a többi ember közül, és ahol olyan gyönyörű lények élnek, mint Kai.
Eszébe jutott közelgő esküvője Salekkal, és legszívesebben visszaforgatta volna az idő kerekét ma délutánra. Sorsának mostani ismeretével inkább vállalta volna az erőszakot és a gyors véget, mert sejtése szerint az élete lassú kínhalál lesz a favágók között. Kai felbukkanásával egy másik sors pislákolt fel előtte, de nem mert rátekinteni. Gyávának tartotta magát, amiért egy szóval sem tiltakozott az eljegyzése ellen, amiért belenyugodott a számára kijelölt életútba.
‒ Mi a baj?
A lány meglepődött, hogy a tünde a lángbogarak gyenge fényénél is észrevette a borút az arcán.
‒ Semmi olyan, amin egy átutazó vándor segíteni tudna ‒ hallgatta el a gondját Linnéa. Nem akarta a bajait Kai nyakába varrni.
– Garrien a királyságunk neve – szólalt meg Kai, és Linnéa hálás volt, amiért nem kérdezősködik, hanem inkább a figyelmét igyekszik elterelni. – Ott, tündékkel ellentétben, az embereknek nemcsak a hajszíne lehet más, hanem a bőrüké is, ahogyan arcvonásaik jellegzetességei is különbözőek. A sok vidékről származó ember és egyéb lény számtalan nyelvet beszél, de legtöbbjük a garrieni tünde nyelvet használja, mint közöset.
‒ Megtanítanál engem is? Csak néhány mondatra! – ragyogott fel Linnéa arca.
‒ Nem hiszem, hogy szükség lenne rá ‒ nézett rá gyengéden Kai.
A lány belátta, igaza van a tündének – mégis mikor hasznosítana ilyen tudást? Összefacsarodott a szíve, hisz a tünde ezt annyira nyilvánvalónak vette. Linnéa sosem szabadul meg erről a helyről, Csillagfáson kívül nincs hová mennie.
Elhessentette a kellemetlen gondolatokat, inkább csöndes áhítattal hallgatta a tündét az ébenfekete bőrű emberekről, a hegyek kincseit bányászó törpökről, a mindig gondot okozó koboldokról, és a huncut sellőkről, akik szeretik bosszantani a tengeren halászókat. Kai szavakba öntötte a királyi palota pompáját, és a főváros, Gallan, színes forgatagát.
Linnéa szíve belesajdult a vágyakozásba. Megelevenedtek benne a tájak és a lények, mintha már találkozott volna velük, és csupán emlékeiből lépnének elő, ahogy Kai mesél róluk.
A lányt a kakaskukorékolás térítette magához, pirkadt már, és ő még le sem feküdt aludni. Sietve búcsúzott a tündétől, aki megígérte, holnap is találkoznak.
*
Ó, ezt ismerem! 🙂 Olvastam, és jó!
Végig kísérve a kitett részleteket, számomra ez volt a második mű, ami nekem a regényt jelenti. Számomra a nyelvezete tökéletes volt, összhangot képzett a mesélés, a leírás, és bemutatás között. Felkeltette abszolút az érdeklődésemet. A hangulata nagyon jó, teljesen átjön az íráson, amit az alkotó láttatni akar.
Gratulálok a kikerüléshez, és a regényhez!
Nagyon kimért, letisztult szöveg. A történetről keveset tudtunk meg, amit a magam részéről kicsit se bánok. Ha majd kezembe veszem könyvként, pár perc alatt tudni fohom, hogy érdekel-e vagy sem, ehhez nem kell mindjárt atombombát robbantani az első három oldalon. Sok sikert!
Varázslatos környezetben, varázslatos karakterek mozognak. A nyelvezet meseszép, a végét nem ismerem, de remélem, szívmelengető történet lesz fiataloknak. Hogy van remény.
Szinte hibátlan, egyedül ebben a mondatban találtam két elütést:”Nem reménykedetett abban, hogy üldözője feladja, épp ezért kétszer olya eltökélten futott.”
A szerző is emberből van:)
Megkapó hangulata van a kezdésnek. Magával ragadóak a jelzőid, hasonlataid.
Gratulálok a kikerüléshez!
A nyitorka virágos bekezdés megmelegítette a szívemet, jó a nyitó jelenet, de aztán a szokásos tünde-, törp vonulatnál kicsit elvesztettem a lelkesedésemet. Ezzel együtt még mindig az eddig kikerült legjobb részletek közé tartozik. Tényleg hétről-hétre emelkedik a színvonal. Ki tudja, hány részlet vár még ránk?
Minőségi nyelvhasználat és példaértékű információadagolás, érzékletes leírásokkal. Bárcsak mindenki így írna.
És sajnos… ezért bizonyára szét fogtok szedni, de: gyerekmesénél is egyszerűbb, közhelyes, szájbarágósan didaktikus, és néha még így is meg-megbotló történet. Már amit eddig láthattunk belőle.
Ahogy olvastam, két dolog jutott eszembe először. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy itt valami feminista cuccról van szó, ahol az ártatlan és jószívű női karaktert egydimenziósan taszító férfiak veszik körül. Mind úgy beszélnek, ahogy a nagyvárosi ember elképzeli a bunkó parasztokat. Viszont rejtély, hogy akkor a hősnő miért beszél ékes irodalmi nyelven, ha ebben a közegben nőtt fel.
Aztán a bajba került leányzót mégiscsak egy fiú mentette meg, és már majdnem félretettem a feminista dolgot, amikor kiderült (mindenki számára azonnal, aki kicsit is ismeri a fantasyt) hogy itt bizony tündeként egy másik faj képviselőjének kellett megmentenie Linneát. Itt már nagyon felvontam a szemöldökömet, így nem is lepődtem meg amikor a feminista kezdet után a sokszínűség dícsérete következett: Ott, tündékkel ellentétben, (várjunk csak – ha tündeként a királyságukról beszél, akkor a tündékről kéne szó legyen, nem? az embereknek nemcsak a hajszíne lehet más, hanem a bőrüké is, ahogyan arcvonásaik jellegzetességei is különbözőek. Már csak a szivárványos szerelem hiányzik a felsorolásból. Viszont még ezen a nagyon szájbarágós didakszison is megbotlik a szöveg. Akkor állnának meg a tünde szavai, ha Csillagfáson mindenkinek ugyanolyan lenne a haja színe és az arcvonásaik. A bőrszín eddig fel sem merült konfliktusforrásként, megemlítése ezért indokolatlan, ezt is a sokszínűség szájbarágásának tudom be.
Jó, legyen Garrien egy lobogó szivárványzászlós bezzeg-világ, de ez csak akkor működik, ha Linnéa saját világa viszonyítási alapként tényleg egy bigott koszfészek. De nem az, kifejezetten idilli, még a neve is aranyos (Csillagfás), csak hát azok a csúnya, gonosz, tahó férfiak, ugye.
Szóval, nekem ez a részlet minden nyelvi és stílusbeli igényessége ellenére nem annyira egy izgalmas regény, hanem egy giccsbe hajló, didaktikus tanmese bevezetése. Bocsi Agnes 🙁
Elnézést, hadd említsek meg még egy követekezetlenséget: úgy tűnik Linnéa kirekesztettségének egyedül a vörös haja az oka, taszítónak találják, ugyanakkor szinte az összes férfi rá van izgulva. Ráadásul nyíltan. Ha viszont a vörös haj ebben a miliőben megbélyegző és taszító, akkor itt ellentmondást látok.
Nincs ellentmondás, Csikesz, van ilyen az irodalomban. Nyilvánosság előtt megvetem, valójában vonzódom hozzá, és emiatt gyűlölöm is. Kapásból: Iwanhoe-ban a templomos lovag és a zsidó lány. Vagy egy „popcult” példa: Leoncio és Isaura. 🙂
Kedves Csikesz!
Nem tagadom, elfogult vagyok a történettel, olvastam végig, és ismerem a szerzőt is. Pontosan ezért merek most válaszolni neked. Az egész történetre jellemző az a báj, ami ebből a részletből sugárzik, és valóban, jól felismerted, nagy erőssége az írás minősége.
Amit az értékelésnél – szerintem – nem vettél figyelembe, az, hogy ez egy YA történet. Magam sem vagyok az ifjúsági irodalom nagy szakértője, sőt! de úgy vélem, ebben a szegmensben igenis szükséges a gondolatok bővebb kifejtése, a fiataloknak még új morális problémákban némi útmutatást adni. Megismétlem, nem tudom pontosan, hogy mi a megfelelő mennyiség, de biztosan több, mint amit egy felnőtt fantasy történettől várunk.
Annak, pedig külön örülök, hogy egészen egyértelmű már a részlet alapján is, hogy Ágnes olyan történetet akart írni, ami nyitottságra, elfogadásra nevel. Ezért (is) bízom benne, hogy pénteken együtt örülhetek vele. 🙂
@ Lobo – hát pont ez az, hogy a leírás szerint megvetik nyilvánosan, közben viszont nagyon is nem. Hiszen nem csak „lopott pillantásokról” van szó, hanem konkrétan feleségül akarják venni, ráadásul nem is egy hasonlóan kirekesztett szereplő. Ha legalább vöröshajú kondás lenne vagy hóhér, aki a helyi társadalom legalján áll. de nem.
@ Zsuzsa – szerintem attól, hogy valami YA, még nem kell lenézni az olvasók intellektuális képességeit. Azon, hogy nem szép dolog valakit kizárólag egy külső jegye alapján kirekeszteni (vörös haj), jó esetben már az óvodában túlesünk. (De ugye még ez sincs következetesen megírva.) Ennél összetettebb, drámaibb konfliktust, amit a nyitottságnak és elfogadásnak kéne feloldania, nem látok. Ehhez az kéne hogy szexuális közeledés meg lánykérés helyett minimum sárral dobálják és egy putriban kelljen élnie a falu szélén, de még így sem működne ha csak a haja színéről van szó. Főleg ha mindjárt az elején, felemelt mutatóujjal beletolják az arcunkba a didakszist.
Szóval a lány is tünde érdekes. Nagyon enyhe utalást tettél rá így jól simul a történet ívéhez. Nem tudok sok újat mondani ez egy nagyon jól megformált regény. Csak két dolgot várok el a továbbiakban: ne legyen lécci Lécci Gyűrűk ura utánzat a világépítés. Kettő ne legyen sablonos szerelmi történet. Ha ez a két dolog nem teljesül még ha el is olvasom nem fogom többször kezembe fogni
@Agnes
Talán magyarázatra szorul az első állításom. ” nem illik hozzád” „vörös haj gyakori a tündéknêl” megtanítod a nyelvet- nem hiszem hogy szükség lesz rá” Ágnes javíts ki ha tévedek de a lány féltünde, így van?
Na most gép előtt vagyok, így gyorsabban írok. Plusz a lány kitaszított és ez tipikus írói bravűr, hogy akkor neki érdekes, vagy különleges származást adunk. Az emberek gyülőlik a tündéket, mert „jobbak” náluk. A család talán tudja, hogy fél tünde, ezért olyan rosszak vele. A tünde megkapóan és gyönyörűen nézz ki, olyan rád nézzek és az enyém féle módon. És mi történik először meg akarják erőszakolni a szép lányt. A vörös haj nem elég indok, hogy gyülöljék, talán igen, de nem ad elég okot a dramaturgiában erre. Szépen eltereli a gyanut a főszereplő gondolataival. Aztán mi van még? Ki fog derülni, hogy ismeri nyelvet, valahol mélyen. A nyelvezete a tündékre hasonlít. Tud a varázslényekről, gondolom mert nem találta otthon a helyét és egy másik világ után vágyott, miközben valahol mélyen tudta, hogy nem innen származik. Megvannak benne a tündei tulajdonságok. Egy biztosan, hogy bátor – igen félt, de bátran állt ki a támadója ellen. Ügyesen válaszolt a támadásra. Sokat tölt a természetbe, gondolom oda húzza a szíve.
Jason, „a vörös hajával nem tűnne ki a többi ember közül” – szerintem elég egyértelmű hogy Linnéa ember, sőt a többiből nekem az jön le hogy a tündék kivétel nélkül szőke („tündékkel ellentétben, az embereknek nemcsak a hajszíne lehet más), tökéletes, gyönyörűs, árj… izé, Arya Stark az egy másik világban van, bocs. Tolkienesedéstől nem félnék, hiszen Garrienben szent a béke, miközben a kánon szerint (nem csak Tolkiennél) törpök és tündék rühellik egymást 🙂
@Csikesz
Szerintem az egy typo nem hiszem hogy van egy fogalom több csoportnyi varázslény leírására. Lények? Mondjuk? Nem mert az nem hangzik intelligens „lényeknek” emberszerűnek” És azért változtattam meg utánna féltündére.
@ Jason – egyébként bennem is felmerült hogy Linnéa örökbefogadott vagy rejtegetett vagy csak kosárban találták az erdőben, de ennek ellentmond hogy Agnes kifejezetten egyenes ági hozzátartozókról ír (nagyanyó, édesanya, jó oké az apa csak apa, nem édesapa, dehát férfiként ő is csak egy rohadék alak lehet, ez már lejön az eddigiekből), és megjelenésében sem utal semmi a tünde származásra. A nyelvhasználatot illetően attól tartok hogy ez egyszerűen írástechnikai mulasztás, mert hiába is lenne Linnéa valójában tündekirálylány, ha ilyen nyelvi közegben nőtt fel, akkor nem beszélhet a családjáét meghaladó szinten.
@Csikesz
A nagyanyja megtaníthatta beszélni. És ha nem derülne ki, hogy félig tünde. Az olyan lenne, mint Rey családjának története. Szerintem a szöveg valamilyen szinten igenis utal ezekre, és remélem nem dobja csak úgy félre. Bár mint sok vitában, mindkettőben van igazság. Gondolom majd meglátjuk, amikor kiadják. Vagy nem! Nem akarok hamis reményt kelteni az íróban, de elbátortalanítani sem.
@ Jason – igen, nagyanyó, de ő miért beszélt volna máshogy, mint mindenki más a faluban? 🙂 De ha végiggondoljuk az ötletet, hogy Linnéa valahogy „más”, akkor rögtön elcsúszik a bevezető konfliktus, tudniillik hogy egyedül a vörös hajszíne a probléma. Szerintem belemagyarázunk.
A YA közönséggel kapcsolatban még eszembe jutott, hogy kicsit csúszkálunk a korcsoportok között: a szöveg bája és a fekete-fehér karakterek egy kb 14 évesig érdekes gyerekmesére utalnak, viszont rögtön kapunk egy megkísérelt nemi erőszakot és alig burkolt erotikát (többek közt, a lány alighogy megismerte az emberfelettien tökéletes fiút, máris a f… fülét akarja simogatni), ami a 16-18 évesek felé löki a cselekményt, őket viszont valószinűleg nem fogja meg annyira a meseklisékre épített világ, felnőtteket pláne nem, szóval nehéz eldönteni milyen célközönségnek is íródott.
Én öszíntén szólva úgy gondolom, hogy a Twillightot is még 12 évesek is olvasták. A szürke ötven árnyalatát meg 15 évesek is. Mai világban már nem olyan egyértelműek a korhatárok. Én például olvastam 12 éveseknek szóló (mármint az volt ráírva, hogy 12 felül bárki olvashatja) horror sztorikat és fröcsögött a vér, meg eldobott testrészek meg stb. Nos ahogy én látom könyvben nem olyan durvák ezek a jelenetek. Mert a képzeleted, annyira ijesztő amennyire hagyod neki. Én simán belőnném 12 éves korra, még így is. Mivel a krimikben például vannak utalások nemi utalásokra, ami ismét 12 éveseknek készült (vagy több). A lényeg az, hogy ennyiért még nem írnám le a könyvet. De ha egy klisés szerelmi történet lesz. Ahogy te fogalmaztad akkor annál inkább. A követlezetlenségek, ahogy te nevezed nem elég súlyosak az én szememben. De nem én vagyok a lektor csak egy könyvmoly ezért is kerestem fel a képzésemet ezen a honlapon. Badum -tsss! …. I see myself out. De, hogy mást is mondjak remek stílus, remek leírások, jól fűzi a történetet a cselekmény és egész jónak ígérgezik. Az más, hogy nem az én világom ez a műfaj.
Elképesztően boldoggá tesz, hogy a részlet ennyire felkeltette egyesek kíváncsiságát, és ihletet is merítettek belőle. 🙂 Csikesz, természetesen megbocsájtok, különösen ezután a rettentően eleven és messzemenően lehengerlő vélemény után. Kimondhatatlanul jól szórakozom! Köszönöm mindenkinek, aki a hozzászólásaival még különlegesebbé teszi a napomat! 🙂
Nagyon örülök neked, Ági!!! 🙂 Ugyan ezt a regényt nem olvastam végig, csak az ide kitett részt, de ez is ugyanolyan hangulatos és gördülékeny, mint az összes többi írásod. A szereplők szerethetőek, a leírások nagyon szépek, az ember szinte mosolyog olvasás közben. Nem értek ugyan a YA-hoz, de én is úgy gondolom, hogy ebbe a zsánerbe több magyarázat kell, mint egy felnőtt regénybe. Gratulálok a kikerüléshez és drukkolok! 🙂
Hú, pont az ilyen „meséket” szeretem! 🙂 Nagyon tetszett, a hangulata, a mesélés, szívesen olvasnám tovább! A karakterekről nem sok derült még ki, de nem is baj. Szerintem így kell kezdeni egy jó kis mesét! Sok szerencsét, én drukkolok!
Kéz és lábtörést Agnes. Szorítunk!
Gratulálok a kikerülèshez! 🙂
Sajnos èn is csak az elejét olvastam annak idején. De ami késik, nem múlik. 🙂
Kedves Agnes!
Egy mondatba tömörítve az első benyomásomat: Van hangulata az írásnak. 🙂
Olvasás közben a célcsoporton gondolkodtam, hogy vajon kiknek szánod.
Amikor a végére értem a részletnek, arra jutottam, hogy szerintem a 13-16 év közöttieket célzod meg elsődlegesen, meg akik még szeretik az ilyen típusú meséket (akár felnőttek is).
Csak 1-2 esetben vettem észre elírást, pl. „Csak azután indul be a házba.” Szinte biztos vagyok benne, hogy véletlenül írtad jelen időben a mondatot.
Egy helyen akadtam el, ami szerintem nem teljesen illet a szövegbe:
„Linnéa kötelességtudóan válaszolgatott, ha kérdezték, és szerényen mosolygott a vicceken.
Szinte meg is feledkezett a pajtában elszállásolt idegenről.”
Ha a frász kerülgette a favágó fiától, akkor hogyan tudott szerényen mosolyogni a vicceken? És főleg hogyan tudott megfeledkezni a tündéről, aki szinte mágnesként vonzotta előtte és utána is magához a lányt?
Én itt egy kicsi ellentmondást éreztem.
„Hirtelen vágyódást érzett, hogy megismerje, különösen a nyugati vidékeket, ahol a vörös hajával nem tűnne ki a többi ember közül, és ahol olyan gyönyörű lények élnek, mint Kai.” –> Linnéa ember, csak egyszerűen vörös hajjal született. Vagy senki sem tudja, hogy nem ember, mert ha ilyen mogorva vele az apja, akkor már kiskorában meg… volna. Ez egy jó kis rejtvény, amire majd a történet további részében nyilván választ is fogunk kapni.
Jó a történet indítása, olvastatja magát. Szépek a leírások benne, gördülékeny a szöveg, dallamosak a mondatok!
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Gratulálok a kikerüléshez!
Nagyon tetszik a stílusod. 🙂 A szöveg gördülékeny, olvastatja magát. Igazán értesz a hangulatteremtéshez, a főszereplők érdekes karaktereknek tűnnek, könnyen megkedveltem őket.
Szurkolok a pozitív lektoriért! 🙂
Kedves Ágnes,
Van valami megkapó az írásban, ahogy meseszerúen szövöd, de azt hiszem én túl öreg vagyok hozzá. Ha a könyvesboltban venném kezembe, és olvasnám el az első néhány oldalt, visszatenném a polcra. Nem azért, mert nem jó, hanem mert nem nekem szól. Ezt csak azért mondom, mert ilyen idős fejjel is bizony olvasok YA regényeket, az Éhezők viadala a kedvencem volt, de Brandon Sanderson YA kregényeit is bírom. Viszont. A stílus annyira meseszerű, idilli, a történet és a szereplők annyira egyszerúek és kiszámíthatóak, hogy szerintem a még fiatalabb korosztálynak való. (Ami a szexuális jeleneteket persze problámássá teszi.)
Lehet persze ilyen stílusban idősebbeknek, sőt felnőtteknek is írni, de szerintem szükség van a mögöttes jelentésre, a sorok közé rejtett mondanivalóra, és a kevésbé szájbarágós stílus jobban átjön.
Érdemes néha kicsit kiszállni, és később megnézni a kommentfolyamot. Nagyon sok érdekes gondolat, spekuláció indult itt be, minekutána aggodalmak és remények fogalmazódtak meg bennem, melyek közül nem egy messze túlmutat ezen a részleten.
Ahogy első kommentemben írtam, a történetről keveset tudunk meg. Ehhez képest Csikesz felvázolt egy olyan majdhogynem ideológiai hátteret, ami ugyan lehetséges, de nem tudhatjuk, hogy igaz-e. Na itt kezdtem először aggódni és reménykedni. Mert ha Csikesznek igaza van, akkor Agnes egy olyan írótípust képvisel, amit úgy tudnék nevezni, hogy „túltanult író”. Most csak nagyon röviden kifejtve milyen is ez: Nagyon kitanulta az írói mesterséget, olyannyira, hogy az egyediségét veszítette el, és nemcsak a szöveg minősége, hanem a sztori felépítése, maga az ötlet, sőt az üzenet is művi, tanult. DE! Mindez csak akkor igaz HA Csikesznek igaza van. Remélem tehát, hogy az általa leírtnál többről szól a történet.
Ami a „tolkienesedést” illeti, nem tudom, egyelőre én nem látom hasonlónak. Háború viszont tutira lesz, tanult íróval van dolgunk, aligha ír fantasyt harc nélkül. A cím is utalhat háborúra a szerelem mellett.
Aztán Zsuzsa ijesztett meg nagyon. YA történet. Okádnom kell ettől a kifejezéstől, és nem az anglicizmusa miatt. Ki találta ezt ki, nem tudom, de nagyon jól jellemzi azt, ahogy a gyerekekhez állunk manapság. A mai társadalom egyik nagy bűne, hogy elveszi a gyerekkort a gyerekektől. Nem csak az iskola. Szirupos és bárgyú, egy kaptafára készült számítógépes rajzfilmekkel szétbombázzuk a kicsik agyát, aztán amint elbírják a telefont, kidobjuk őket a hálóra, és boldoguljanak csak a kis jangadöltök! GYEREK! A gyerek elsősorban egyet szeretne: Gyereknek lenni. Amit pedig a legjobban utál, az az, ha direktben tanítani, nevelni akarják. Már egy hároméves is átlát rajta, mint sajtos szendvics a folpakkon, csak még benne van a játékban. Egy KAMASZ (így nevezik ám a normális emberek még mindig) meg kifejezetten ideges lesz tőle. Amelyik meg nem, azt meg teljesen elhülyíti és végül agyilag egysíkúvá teszi a sok vadromantikus vámpíros meg „fogadjelolyannakamilyenvagyok”-os történet. Ha ez a mai ifjúsági irodalom, akkor köszi szépen, én kiszállok.
Az utolsó reményemet Agnes megjegyzése jelenti, miszerint jól szórakozott a kommenteken. A saját tapasztalatomból kiindulva remélem ez azt jelenti, a találgatások messze járnak az igazságtól. Látszik, hogy sokat dolgozott azon a szinten, amit elért, kár lenne, ha ez csak egy sokadik nyálas YA történetecskét adna a világnak. Remélem, ennél többről van szó. Az mindenesetre mindenképpen előny az írónak, ha a regénye téma valahol.
Szia Lobo. Engem is bosszant a YA/NA fetisizálása de szerintem gyakorlati oka is van. A KMK ebben piacvezető és mivel jelenleg az egyetlen kiadó, ami nyitott a kezdő, amatőr írók (értsd: nem a jogdíjakból él és vagy nincs még kiadott könyve és stabil közönsége) műveire, sokan akarnak bekerülni és ehhez a műfaji megfelelésben látják az utat. Szerintem ezért merül fel mindig a „YA vagy nem YA” parázás. Ami nem feltétlenül baj, mert valóban előny ha a kiadó elsődleges profiljába illeszkedő kéziratokat küldünk be, meg hát a szerzők többsége maga is fiatal felnőtt (és nő) aki a saját korosztályának és szociális helyzetének megfelelő dolgokról ír. A gond ott kezdődik ha egy koncepción rögtön a romantikus YA könyvek ismérveit kérik számon és a lelkes kategorizálástól nem látják magát a történetet.
A didaktikus tartalommal sincs baj, de azért nagyképű leereszkedésre és szájbarágásra sincs szükség. Végül pedig a kiadónak is van felelőssége: szép-szép a nevelő célzat (ez egy korábbi lektoriban explicit szerepelt), de azért nem árt ha a didakszis nem megy a minőség rovására. A minőség pedig nem merül ki a jól megírt szövegben 🙂
Oké, Csikesz, szerintem értjük egymást. Kis kiegészítés a saját szempontjaimról. Többek között azért kezdtem érdeklődni az itteni dolgok iránt, mert kíváncsi voltam, merre tart a mai irodalom nem parnasszusi szintű rétege. (Bakker ez kemény lett…) Élt bennem egy remény, hogy a vadromantikus vámpírozáson, tündézésen, romantikussulin, sztárleszeken és ilyeneken már túlvagyunk. És most kezdek kicsit aggódni, hogy nem, de még próbálok reménykedni, hogy de. Meg szeretném azt hinni, hogy azok a régi konyvek, amikben a gyerek gyerek (még ha nem realisztikus is) még mindig léteznek, mert – mondhat nekem kiadó amit akar – igenis van rájuk igény, mert a gyerek gyerek akar lenni, még akkor is, ha ezzel nincs egészen tisztában. És hát ezzel szemben a csodálatosan polkorrekt és szakszerű YA integet felém.
De ismétlem, én remélek, és bízom a tehetséges írók bátorságában.
Engem meglepett, hogy egy ilyen egy ilyen színvonalú pályázatnál (kicsi hazánkban majdnem az egyetlen, ami lehetőséget biztosít egy kezdő írónak) a megfelelő helyesírás és központozás kiemelkedő dolognak számít. Nem, nem az… Ez nagyon szomorú. Szerintem ez lenne a minimum.:(
A részletre rátérve.
Helyesírásilag tényleg jó volt, maga a történet kellemes, aranyos, de sajnos engem nem fogott meg különösebben, mert igazából nem is történt benne semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Már az elején kezdtem félni, mikor Liannéa elkezdte mutatni a mériszúság jeleit, aztán kicsit elszomorodtam, mikor úgy tűnt, hogy ez beigazolódik. (persze lehet, hogy a későbbi fejezetekben csoda történik, de most mindössze ennyiből tudok ítélni) Szegény Liannéa a klisés unalomig különleges. Csúnyának látja magát, de közben gyönyörű, bár bántják a vörös haja miatt, de mégis minden férfi őt akarja. Tökéletesen beszél, viselkedik (noha a környezet nem ilyen), alázatos gyermek, bár legbelül hú de nagyon szenved. Hirtelen felbukkan egy különleges, természetesen kimondottan jóképű és művelt elf fiú, aki megmenti a hősnőnket. Az instant szerelem lángja pedig már a levegőben izzik…:)
Belenéztem a többi véleménybe, és egyet kell velük értenem. Szerintem is kiderül, hogy Liannéa minimum féltünde. Szerintem ha nem magának a tünde királynak a lánya, akit valamiféle okból el kellett rejteni az emberek világában, akkor legalább egy jóslat szól róla, amiért különleges. Gondolom, nagyi tudta az igazságot… Remélem, hogy hatalmasat tévedtem, és meglepnél! 🙂
A véleményemmel nem bántani szeretném az írót, hanem csak jó tanácsot adni. Ha nem tervezel valami különlegeset az ennyire nyilvánvaló klisékkel, akkor kerüld el őket!:) De mint írtam korábban, nagyon remélem, hogy hatalmas meglepetésben lenne részem. Gratulálok a kikerüléshez, sok sikert a továbbiakhoz!:)
Szerintem ha igazi áttekintést akarsz, nézz körül az angol nyelvű wattpadon. Ha az olvasottság mérvadó szempont, a legmenőbb YA receptje egy dél-koreai meleg pornósztárok körében tartott cosplay-BDSM partin játszódó sztori lenne ahol a romantikus férfihős egy ultradomináns, lekezelő, vércinikus sugar daddy 😀 És az ilyeneket olyan csitrik írják és olvassák (százezrekről van szó) akikre egy 50 feletti, fehér, mostanában kevésbé sikeres, megkeseredett férfi írónak még gondolnia is illegális. Szóval nem kell félteni a gyerekeket… vagy jobban belegondolva a fene se tudja 😉
Nem azt mondom hogy nálunk is el kéne mozdulnibaz extrém tartalmak felé, meg persze amik itt kikerülnek eleve a kiadó ízlését is tükrözik. Nekem a sok aranyos-édes romantikából az jön le hogy boldog országban élünk, ami lehet hogy rossz következtetés. A sok kapcsolatközpontú álomleíró-egzotikus E/1 sztori pont hogy az elvágyódást is jelentheti. De inkább legyen az, hogy az unalmunkat kompenzáljuk a romantikus álmodozással, minthogy „a fiataloknak” súlyos társadalmi drámákat kelljen terápiás célból kiírniuk magukból („Aznap nem mentem iskolába…” – a Sorstalanság első mondata egy wattpados blogregényé is lehetne, sőt maga a könyv is YA…)
^ @ Lobo Marunga
@ Kedves Amoniel, ez: A saját apja is utálkozva nézett rá, nem győzte szidni a feleségét, amiért ilyen csúnya gyereket szült. szerintem elég egyértelműen tisztázza az emberi származást, ha meg mégsem, akkor olyan tökéletes leplezésről lenne szó ami meglehetősen karakteridegen a gonosz tahó apa kliséjétől.
Kedves Csikesz! Bár még nagyon kicsi voltam, de valami azért rémlik az Esmeraldából…:D Viccet félretéve, elég sok olyan történet van, ahol kicserélik az élő vagy holt csecsemőket, de az is lehet, hogy a feleség egyszerűen megcsalta a férjét. A lány apja nem tűnik túl okosnak, és mivel nincs olyan hajszín a környéken, mint a főszereplőnek (ha jól gondolom, akkor a lány felmenői közt sem), így megcsalásra sem gyanakodott, csak sorscsapásra. Ha csere volt, ha félrelépés, szerintem a nagyi tudott róla.:)
Amikor előkerült a YA kifejezés, akkor értettem meg, hogy miért nem sikerült elsőre végigolvasnom ezt a részletet. A tájékozottság jegyében próbáltam egy időben ilyen könyveket olvasni, de inkább csak bosszantottak, úgyhogy felhagytam a próbálkozással, és megállapítottam, hogy ezek már nem nekem valók. (Persze, lehet, hogy 14-15 éves koromban még tetszettek volna, ezt el tudom képzelni.) Páran azt mondják, hogy olvasták ezt a könyvet, és, hogy jó lesz. Mivel a saját mércém nem mérvadó, ezért ebben nem bocsátkoznék fejtegetésekbe. De még ha el is tekintek a regény YA-ságától, és csak simán regényként nézem, végig volt egy olyan érzésem, hogy ilyet már olvastam valahol. Egyébként én bírom a vörös hajúakat, szerintem a vörös haj menő :), tehát a főszereplő már csak ezért is lehetne szimpatikus, de egyetértek Csikesszel abban, hogy önmagában ez még nem tűnik egy erős konfliktusnak. Ugye, annak idején sem merült ki a vörösek üldöztetése annyiban, hogy ők „csak úgy mások”, hanem aggattak még rájuk egy sor félelemkeltő képzettársítást, hogy boszorkányok, a nők könnyűvérűek, stb., ami aztán további indokot adott arra, miért kell őket minimum kiközösíteni. Itt ilyenről szó sem esik, az apa is csak azt nehezményezi, hogy a lány „csúnya”. Semmi démonizálás. Egyébként, ha már így tippelgetünk, nekem van egy sanda gyanúm, hogy Linnéa anyukájának lehetett egy titkos románca, és a lány állítólagos apja nem is az igazi apa, ami megmagyarázná a lány különlegességét. Ha nem így lesz, az tényleg meglepő lesz (remélem, nem így lesz). A meseszerűséget is említették már, és azt, hogy a szereplők túlságosan is fekete-fehérek. A lány pedig szinte azonnal bele is szeret a titokzatos tündefiúba – de azért bízom benne, hogy lesz még csavar a történetben. Mondom, lehet, hogy a szerző jól behúzott minket a csőbe, csak legyintünk itt, hogy már ki is találtuk az egészet, és aztán meg majd jól nem így lesz 🙂 Benne van a pakliban.
Még egy technikai jellegű észrevétel, nem biztos, hogy helytálló: miután Kai megmenti Linnéát, hazaindulnak a lány szüleihez, és amikor estére odaérnek, a favágóék már ott mulatoznak. Salek nem csak kicsivel előttük indult vissza a faluba? Ehhez képest volt ideje hazamenni, elmondani az apjának a történteket, majd elmenni a lány családjához és megkérni az apától a lány kezét? Lehet, hogy sokkal gyorsabban vagy nagyobb lépésekkel jár, de lehet, hogy mindehhez talán túl kevés az idő.
(Off. @Lobo Marunga: szoktam beszélgetni gyerekekkel, ismerek olyan tizenpár évest, aki inkább éjfélig ébren marad, csak, hogy legalább akkor legyen egy kis ideje saját magára is. Mert egyébként témazáró, meg beadandó, meg különóra. Én néha ledöbbenek. Ezek a gyerekek mikor tudnak gyerekek lenni??…)
*Mármint, az nem tűnik erős konfliktusnak, hogy pusztán a hajszíne furcsasága miatt bánnak csúnyán a főhősnővel.
Egyébként szerintem sem ellentmondás, hogy az össztársadalmilag megvetett nőt amúgy szívesen megkörnyékeznék a falu férfijai. Itt például simán bejöhetne a képbe a „vörös, tehát könnyűvérű” című gondolat, vagy akár a nők szexuális tárgyiasítása, ami már egy elég komoly téma. Bár azt továbbra sem egészen értem, hogy attól, hogy a favágó fia az erdőben még meg akarta becsteleníteni a lányt (és aztán megölni? legalábbis, a lány később erre gondol), miért akarja rögtön feleségül is venni. Így akar vajon hatalmat gyakorolni fölötte? Lehet, de csak tippelek.
Na sorban mindenkinek 🙂
Csikesz: Nem érdekel a YA-ról szóló angol nyelvű wattapp, és igazából a YA maga sem, engem a magyar irodalom fogyasztói szintjének állása érdekel. (Kicsit. Nagyon azért ez se…) Hogy a YA nem az én világom az se kétséges, és ez nyilván nem is zavar, többnyire nem is érdekel. Most igazából az a gondom, hogy a jelek szerint van, aki képes ezt komolyan venni, és komolyan értékként tekinteni rá. Nem tudom, jól fejeztem-e ki magam, valószínűleg nem. Mindegy, hagyjuk.
Leona: Na talán itt meg tudom ragadni, mit is akarok. Írod, hogy talán 14 évesen tetszene neked a sok YA regény. Na ez az! Én a gyerekkori olvasmányaimat rendszeresen előveszem, és újraolvasom. Talán 10 év körül lehettem, mikor Békés Pál A kétbalkezes varázsló-ját olvastam, ami ugyebár egy mese. Most 40 pluszosként is újraolvasom, és újra beleszeretek, rá-rácsodálkozom, mekkora zseni a fickó. És mielőtt bárki azzal jönne, hogy ez nosztalgia, nem, nem az. Nem vagyok régenmindenjobbvolt hívő. Arról van szó, hogy szerintem egy olyan ifjúsági irodalom, amit nem tud egy a célközönségnél idősebb korosztály is élvezni, nem érték, hanem selejt. Azért az, mert nem köti össze a generációkat. HP-t, sőt Ruminit minden korosztály olvas, és szívesen olvas. Ha a YA nem ilyen, akkor a YA-ra nincs szükség, inkább árt mint használ.
Leona 2: Írod, hogy a vörös hajhoz régen kapcsolódtak hiedelmek, babonák, ezért ítélték meg őket negatívan. Nem erről van szó itt is? Én úgy értettem rögtön az első említésnél, hogy ez lehet a háttérben.
Agnes (és mindenki): Na ez az én aggodalmam és reményem. Merthogy viszont verhetem én magam a földhöz, a YA itt van, létezik, él, eladható. Az irodalomnak pedig fejlődni kell, és fejlődni nem lehet visszafelé, csakis előre (mondom, nem vagyok régenmindenjobbvolt-os). A feladat tehát: Nem a sokezredik nagyon profin kidolgozott YA regényt kell megírni, hanem megújítani a stílust, meghozni az áttörést. Ehhez viszont az kell, hogy először az adott stílus mesterévé válj. Nekem ez már biztos nem jön össze, neked még lehet. De nem az a műved lesz A Nagy Mű, amivel eléred ezt a mesteri szintet, hanem az, amivel túlléped, amelyiknél igazán bátor tudsz és mersz lenni, és valami nagyon újat, valami nagyon jót tudsz hozzátenni, amivel nemzedékeket kötsz össze, ami összehozza az apákat és fiúkat. Ha ez az a regény, szuper, ha nem, ítéld meg te magad, hogy képes vagy-e rá, és ha igen, cselekedj!
Ja és Leona3: A gyerekekről. Az iskola csak az egyik ok. Persze nyomós. A nagy gond, hogy kicsi felnőttként kezeljük őket. 10 évesen már ciki a mese, meg ilyenek, telefonozni kell, neten kell lógni. De legjobb példa erre a legoember. A legkisebbeknek szánt figura harminc éve még egy törzs és egy szmájlis fej volt, láb és karok nélkül. Ma ugyanennek a korosztálynak olyat gyártanak, aminek mozgatható keze-lába, frizurája és arckifejezése van. Iszonyú sok információval bombázzuk a gyerekeket, amitől aztán bezárnak, és nem engednek be olyasmit sem, amit kéne. Vagy éppen elvesznek benne. Sok, sok, sok. Lassítani kéne, és nem csak az iskolában, de ott is.
@Lobo, megint egyetértünk. Azért ha a trendre vagyunk kíváncsiak, érdemes megnézni mi megy a watton, de persze senki sem mondja hogy kötelező szeretni pld a +700ezres olvasottságú lightsaberstylest. Csak indikátor.
@Leona, attól félek hogy a műfajában jól megírt szöveg alapján muszájnak tartjuk hogy a cselekmény is jól működjön, ezért foltozgatjuk a sztori hiányosságait. Félek hogy hiába, mert ha valamut gondolatban kiegészítünk benne, újabb lyukba futunk. Ha elcserélt gyerekről van szó, akkor pld apuci tahósága máris logikus és érthető, hiszen valami kapitális módon felszarvazták, onnantól viszont a drága édesanyuci sőt talán nagyanyó a hunyó, ami viszont lábon lövi a kiinduló konfliktust a leányzó és környezete között. Ez még izgalmas is lehetne, de őszintén szólva az eddigiek alapján nem nézek ki a történetből ilyen drámai mélységet.
Ha már a szerző reklámozta a FB-oldalát, megnéztem. A Forradás „(…) Egy romantikus tündevilágba ránt, ahol a gallanfa leveléből kulacs, cipő és mellvért készülhet, a tündék parancsának engedelmeskedik a négy elem és a természet érti a szavukat. Linnéa elveszik a számára új világban, hogy megtalálhassa magát benne.”
Szóval mesés fantasy, ráadásul kapásból regénytrilógia. Hááát, sok sikert…
Bocsánat, hogy beleszólok a beszélgetésbe. Az adminfelületre benéztem, hogy kell-e kiengedni hozzászólást, van-e első hozzászóló, és ezen a mondaton megakadt a szemem:
„egy olyan ifjúsági irodalom, amit nem tud egy a célközönségnél idősebb korosztály is élvezni, nem érték, hanem selejt”
Itt valami tévedés van, a YA terén iszonyatosan nagy a másodlagos, felnőtt olvasóréteg. Pont ettől van nagy fogyás, hogy veszik a kamaszok, és veszik a felnőttek is, be tud húzni egy felnőtt olvasói réteget.
@Lobo Marunga
Még beletekertem a hsz-kbe. Majd kérlek, figyelj a távkiértékelésekre. A túltanult írós mondatok már azok. Az írások azért kerülnek ki, hogy a szöveg legyen fókuszban, nem az író.
Lobo1: ” Írod, hogy talán 14 évesen tetszene neked a sok YA regény. Na ez az!” Inkább arról van szó, hogy próbálok néha nem annyira szőrösszívű lenni – általában az vagyok -, és egy kicsit mentegetem a dolgot. Lehet, hogy nem kéne. De nem tud(hat)om, milyen lennék, ha ma lennék tizenéves. * elgondolkodik, tücsökciripelés * Nem, azt hiszem, ma sem lennék sokkal másabb. Annyi bizonyos, hogy az általam – felnőttként – eddig olvasott ilyen (ún. YA) regények számomra inkább idegesítőek voltak. Előfordult, hogy ezt betudtam annak, hogy én már túlkoros vagyok, és ezért nem érdekelnek az ezekben felvetett problémák. (De igazad van abban, hogy az igazán jó ifjúsági regényt felnőttként is szívesen olvassa az ember.) Volt olyan is, amit nem bírtam végiggyűrni, az utolsó 20-30 oldalnál feladtam, annyira bosszantott a főhősnő hülyesége – amúgy azt a regényt pont sokan dicsérték, azért is csodálkoztam rajta. (Többet pedig már néhány oldal után letettem.) De, mondom, ez nem az én asztalom, nem értek hozzá, és nem is nagyon érdekel. Ha döntenem kéne, én is az oldschool ifjúsági regényekre szavaznék.
Lobo2: logikusan igen, az lenne, de megnéztem még egyszer a szöveg elejét, és nem tesz róla említést (vagy nagyon figyelmetlen vagyok).
Lobo3: igen, ez is benne van. Nagyon-nagyon benne (csak most nekem egy nem túl régi emlék ugrott be az éjfélkor még „énidejét” – ő így mondta – töltő lányról). Ismerek valakit, aki tanítással foglalkozik, gyerekek tanításával is, és ő szokta emlegetni, hogy a mostani gyerekek (közül sokan) mennyire híján vannak a képzelőerőnek, mert mindent készen kapnak. Meg, igen, a túltelítődés. Személy szerint már azon is csodálkozom, hogy a _felnőttek_ hogy bírnak kiigazodni a sok közösségi oldalon.
5-öt adtam, nekem közepes. Mondattagolással kéne valamit csinálni, felesleges kötőszavakat kihúzni. A karakterek nekem még itt nem bontakoztak ki, szürkék. Jelzés nincs, hogy majd milyenek lesznek vagy utalás. Talán több kéne belőle.
Nem véletlenül kerültél te be a Vágyom rád! antológiába is. Most pedig íme egy hosszabb bizonyítéka annak, hogy milyen friss hangokat vehet magához a kiadó, ha akar.
Szerintem akarnia kellene! 🙂
Szeretném megköszönni a további véleményeket és hozzászólásokat, bevallom, egyesek messzemenő következtetésein hosszan ámuldoztam. Annak külön örülök, hogy e rövid kis részecske olyanokat is megmozgatott, akik más részek alatt kevésbé voltak aktívak. Azt be kell vallanom, hogy számomra Lobo _túlképzett író_ megjegyzése ért legtöbbet (tudom, hogy rászóltak miatta, de mégis). Akkorát nevettem, amikor elolvastam, hogy szegény Gengszter cicám ijedten kiszaladt a szobából, pedig egyébként akkor se menne, ha kergetem. 😀
Nem „túlképzett”, „túltanult”. Nem egészen ugyanaz, előbbi a képzőről is szól, ez sokkal inkább a tanulóról. De örülök, ha tetszett, remélem van olyan jó, mint a „vérniagara” volt. 🙂
Amire viszont mindenképpen szeretném felhívni a figyelmedet (és Aranymosóét is, tudomásul véve a figyelmeztetést) az a „HA”. Nem ítélek, csak lehetőségeket vázolok fel. És még ha a a leírt „ha” teljesül, akkor se biztos, hogy igazam van. Ezt nyilván neked kell eldöntened.
Hajrá!
Kedves Lobo! A macskám bevonása helyett, jobban tettem volna, ha kifejtem, hogy véleményem szerint nem létezik sem túlképzett sem túltanult író, mert mint minden szakmában, ebben is, a tanulás és fejlődés örök, sőt, nélkülözhetetlen. 🙂
Ez egy örök igazság, nem is vitatom. Csakhogy a tanulás és fejlődés azt kell hogy jelentse, hogy te magad fejlődj, és nem azt, hogy minél tökéletesebben megfelelj egy külső normának, ami egyébként szintén szükséges. A túltanult író alatt én azt értem, aki megtanulja, hogyan „kell” tökéletes YA regényt írni, és ennek maradéktalanul megfelel, miközben a tanulásban való előrehaladásával párhuzamosan folyamatosan, a vélt vagy valós megfelelési kényszer miatt háttérbe szorítja önmagát. Valahogy így.
Mondok egy párhuzamot: Viszonylag friss sztori egy közeli gyerekismerősömtől. A rajztanár órákig magyarázta nekik, hogyan szabadította fel az avantgarde a művészetet. Utána valami avantgarde rajzot kellett csinálniuk. Miközben dolgozott, a tanár odament hozzá, és rászólt, hogy avantgarde rajzot „nem így kell csinálni”. Ő meg visszakérdezett, hogy akkor most felszabadítás, vagy nem felszabadítás.
Ennél jobban nem tudom elmagyarázni.
Azt viszont nem állítom, hogy ilyen vagy, vagy leszel, sőt nagyon örülnék, ha nem lennél.
Idehaza nincs kialakult hagyománya az írás tanulásának, és jelenleg olyan alacsony szinten áll az írástechnika ismerete, hogy még a tanult írókból is kevés van, nemhogy a túltanultakból 😀
(Amúgy tudtuk, hogy pl. A harcosok klubja egy regényíró gyakorlatra született?)
Lobo Marunga, amit túltanulásnak definiálsz, az pont nem az, hanem egységre törés, de nálunk az írósuliban pont az egyedi hang kibontása a lényeg. Merthogy a különböző, markáns stílusú, ötletes történettel rendelkező könyveket lehet jól eladni.
Ezt örömmel nyugtázom.