A szobának nagymama-illata volt. Egy semmihez sem fogható, kedves esszencia, ami most mégis hidegen nehezedett Mira mellkasára. Ott volt mindenben; beleivódott a sötét bútorokba, a krémszínű tapétába, a bevetett, fehérvirágos ágyneműbe. A melegsége azonban már nem volt sehol.
Mira védekezőn fonta össze karjait maga előtt, ahogy a fagyos, téli szél nekicsapódott az ágy feletti ablaknak. Már harmadik napja tombolt a hóvihar, de csak ma reggel mutatta meg mekkora ereje van. Rázta az ablaktáblákat, az ajtót, nekifeszült a falaknak és mindeközben teljesen elvágta a karácsonyra összegyűlt családot a külvilágtól. Elsöpört minden nyomot.
Pulóverébe kapaszkodva, Mira óvatosan leült az ágyra, háttal a szürkéskék égboltnak. A matrac gyengéden süllyedt meg alatta, alig nyikordultak a rúgók. Virágos karperecét forgatva, lemondóan nézett az öreg, lakkozott éjjeliszekrényen pihenő, keményborítású könyvre. Szinte meglapult az asztalilámpa sötét árnyékában. A címe szinte fehéren izzott: Elveszettek és megtaláltak.
Ajtócsapódás hallatszott a földszintről. Az eddigi, szélfúvásba vesző motoszkálások egy pillanatra abbamaradtak, majd dobogó lábak rohantak a bejárat felé. Mira felkapta a fejét, de nem mert megmozdulni.
– Megtaláltátok? – hallatszott fel Mira édesanyjának könyörgő hangja.
– Nem. Ebben az istenverte viharban nem látunk semmit! A kocsi félúton bedöglött, a szomszédok messze vannak, a nyomokat betemette a hó! Mondtam, hogy már otthonban lenne a helye!
– Ne kezd ezt, George, már megbeszéltük! Nem olyan vészes az állapota, biztosan nem ment messzire!
– Már az egész házat és a fészert is átnéztük! Mit akarsz még?!
– Karácsony után vagyunk, biztosan az egyik szomszédhoz ment!
– Legyen igazad. Legalább a férjed csinál valamit, ha már nem jött velünk?
– A férjem a generátort szereli, hogy legalább a villany visszatérjen!
– Megszerelhette volna tegnap is!
– Most komolyan erről akarsz vitázni?! Anya eltűnt és a rendőrség nem…
– Tudom! Képzeld Laura, itt voltam! De ha jobban figyeltél volna rá…
– Neked is ugyanúgy figyelned kellett volna, te is a gyereke vagy! Ne kenj rám mindent!
Mindeközben lent, a gyertyafényes félhomályban újabb testvérvita robbant ki. Reggel óta ez ment, amióta Jane nagyi eltűnt és a rendőrség nem tudott kijönni a vihar miatt; kinek a hibája, ki nem figyelt oda eléggé, mert a nagyinak már egy otthonban lenne a helye… Mira megszámolni nem tudta hányszor hangzottak el ezek a vádló rigmusok, mind hidegebbé és hidegebbé téve a tegnap még otthonos, vidéki házat.
Valamiféle kapaszkodót, megoldást keresve vette kézbe a lámpa alatt pihenő könyvet, mielőtt a téli vihar mindenét megfagyasztja. Azt akarta, hogy a nagyi most is ebből a könyvből olvasson fel neki, mint korábban annyiszor tette.
A lapok lassú súrlódása visszhangot vert az üres szobában és múló emlékeket idézett fel benne. Mira csak lapozott, arcába hulló, fekete tincsei sem érdekelték. Gépiesen futotta át a szavakat, miközben felderengett előtte a tegnapi ajándékbontás öröme és Jane nagyi kedves mosolya, ahogy nyugtatólag szólt gyerekeire „Bocsássatok meg egymásnak”. Talán ha akkor nem hessegeti el azt a fura érzést, ha ő is egy kicsit jobban figyel rá, ha nem foglalja le annyira ezt a virágos karkötő…
Nemezis.
Tollal rajzolt körök ugrottak ki az egyhangú fehérségből és a lapok alján remegő kézzel írt szavak: Jer. 3:12.
Mira megborzongott. Ez korábban nem volt itt. Az elméjét borító szürkeség a falilámpák megrezdülő fényével együtt megrepedt, a szoba, ami eddig szűk kabinként zárta körbe, kitágult. Hirtelen kibontakozott előtte az üveges könyvesszekrény, a kis íróasztal és a fölé aggatott, megannyi fénykép, ezerféle keretben, az apró, jelképes tárgyak a keskeny kis polcokon, nyakláncok, gyűrűk az íróasztal melletti pipereasztalon. Minden a helyén volt, de valahogy mégis kaotikusnak, zsúfoltnak tűnt, az ágy rendezettségéhez képest. Egyedül az ajtó felett, keresztfára szegezett Jézus fordította el fejét álmatagon.
Mira összevont szemöldökkel fürkészte hol a sárgás fényárban úszó, apró szobát, hol a megjelölt könyvet. Tovább lapozott, ezúttal gyorsabban, de máshol nem karikázták be azt a szót, csak a 12. és 13. oldalon.
Vajon van ennek valami jelentősége?
Mivel az oldalak fontosságára nem talált választ, először a Jer. 3:12-vel kezdte a keresést. A farzsebéből előhúzott telefonja apró kályhaként melengette az ujjait. A net szakadozott, nehezen és lassan töltötte be az oldalakat, vagy egyszerűen feladta a betöltést. Végül azonban engedett a próbálkozásoknak.
Jeremiás próféta harmadik könyvének, tizenkettedik sora:
„Ezért indulj, kiáltsd ezeket a szavakat észak felé! Ezt mondd: Térj meg, elpártolt Izráel – így szól az ÚR -, akkor nem haragszom rátok! Mert én hű vagyok – így szól az ÚR -, nem tart örökké haragom.”
Egy halvány pókfonál. Mindössze ennyit jelentett a bibliai idézet amibe Mira gondolatai kétségbeesetten kapaszkodtak. Lendületesen felállt és a könyvespolchoz lépett. Lehet, hogy más könyvekben is vannak ilyen utalások? Lehet, hogy máshol is bekarikázta a Nemezist?
Az oroszlánlábú könyvesszekrény hallgatagon őrizte titkait. Színes könyvgerincek terelték el a felszínesen kutató tekintetet, csillogó és megkopott borítások rejtették el a Zsoltárok éjfekete, dísztelen könyvét, amit Mira most keresett. Jane nagyi azt forgatta a legtöbbször, ha egyedül volt. Hányszor, de hányszor látta már a kezében, amikor beszaladt hozzá, hányszor, de hányszor látta, ahogy a nyakában lógó virágmedált szorítja közben. Mégis, kedvesen becsukta a kemény borítást, amint valaki átlépte a szoba küszöbét.
Az antikillatú, vékony lapok szorosan simultak egymásra és arra késztették forgatóját, hogy a lehető legnagyobb gonddal figyeljen rá. Egy ponton az oldalak azonban valamitől megemelkedtek, mintha egy merevített lap csúszott volna a többi közé. Mira engedett a kíváncsiságának és átugorva számtalan rövid imát, a kérdéses részt nyitotta fel. Egy fekete-fehér, fiatal lány mosolygott vissza rá szégyenlősen, a gerinchez ékelve. Kissé oldalra döntött fejjel, játékos pillantással meredt a kamerába, állig érő, szőkés haját az időbe fagyott szél borzolta. Csíkos blúzban állt egy erdő, vagy park homályos fái előtt és a nyakában lógó, hosszúláncra engedett virágmedált babrálta.
A kártyalap hátoldalán, finom kézírással ez állt: Zsolt 62:13. (Nálad van, URam, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint)
Mira kivette a képet, majd becsukta a könyvet. Valami zavarta ezzel kapcsolatban. Ott zsibogott a tarkójában ugyanaz a kellemetlen balsejtelem, mint az elmúlt napban, amit sehogy se tudott szavakba önteni. Ott volt és bélyeget nyomott minden gondolatára.
A falokon lógó képek elé állt. Szürke és színes fotókon mosolygott rá a medvealkatú, pocakos Will nagypapa, a szintén kövérkés George bácsi és húga Laura, akiket Jane nagyi mindig igyekezett szépen felöltöztetni. Mira mindent alaposan megnézett, amin a nagymamája is látszódott. Jane nagyi azok közé tartozott, akiknek a szeme szomorúságról, míg a mosolyuk vidámságról mesélt. A korai fotókon sötétszőke haját mindig feltűzte, hogy pár tincs még elegánsan keretezhesse ovális arcát, aztán ez később szigorú konttyá változott. Karcsú, törékeny alkatát leginkább városias ruhákba bújtatta. Melankólikusan-elegáns; ez ugrott be Mirának minden alkalommal, amikor nagyanyjára nézett.
A hasonlóságot azonban az aprócska fényképen őrzött lány és Jane nagyi között nem kellett sokáig keresnie. A szemöldökük, a szájuk és szemeik íve, a kéztartásuk, az a hosszúláncra engedett, virágos medál, amit nagyi sosem vett le…
– Még mindig itt vagy, kicsim?
Mira riadtan fordult a szoba bejárata felé. A kis képet azonnal a háta mögé rejtette, hogy ezután a farzsebébve csúsztassa. Rossz szokás volt ez, ha az anyja hirtelen felbukkant a közelében.
Laura kecses körvonalát szürke félhomályba vonta a megrezdülő lámpafény. Világosbarna haját hanyagul a bal vállára húzta, aggodalomtól elfehérült arcát gondterhelt ráncok öregítették. A vállára terített vastag kendőt babrálva lépett beljebb és állt meg a fényképek előtt. Mira csak most vette észre anyja mennyire hasonlít a nagyira… és mennyire hasonlít a kisképen látható lányra.
– Neked is hiányzik, igaz? Hihetetlen, hogy csak így fogta magát és eltűnt. – Fázósan húzva össze magán a kendőt.
– Igen – bólintott Mira, testtel ismét a falon lógó képekhez fordulva. Nehéznek érezte a nyelvét, mintha a ki nem mondott kérdések lassan megbénítanák.
– George-ék egyszerűen nem találják, pedig állítólag mindenhol körbenéztek. Néha úgy érzem nem is próbálkozott eléggé… de persze, ez nem igaz, hiszen a kocsiját is feláldozta. Ugyanolyan ideges, mint mindenki más. Anya ezelőtt sosem csinált ilyet. Egyszerűen nem értem mi üthetett belé. Talán elrontottunk valamit?
– Anya… – Mira nehezen rakta össze a megfelelő szavakat. Idegesen babrálta a karperecét. – Nagyinak volt nemezise?
– Nemezise? – Laura szépívű arcára kiült a leplezetlen döbbenet. Száját enyhén kinyitotta, majd ismét becsukta, mielőtt ismét összeszedte volna magát. – Azt hiszem. Minden nőnek van egy nemezise, akin állandóan felül akar kerekedni, még ha ez értelmetlen is. Nekem ilyen volt George. Állandóan versenyeztünk és szinte sosem értettünk egyet, amivel persze sokszor elszomorítottuk anyát. Ilyenkor mindig azt mondta bocsássak meg neki, amíg van rá lehetőségem.
– Most már jóban vagytok George bácsival, nem?
– Mondhatjuk. Volt, hogy az egyetem alatt nem beszéltünk egymással, sőt, George Amerikába költözött, csak hogy minél messzebb kerüljön tőlünk. Haraggal váltunk el, de még abban az évben karácsonyra visszajött. Beismerte, hogy hülyeség volt vitatkozni. Fel nem foghattam mi üthetett belé, anya meg elsírta magát örömében. Azt hiszem kettőnk közül George volt a bátrabb.
– De… megbocsátottál neki, nem?
– Amennyire lehetett, igen. George nem rossz ember, csak gyakran sügér, de a testvérek már csak ilyenek.
– Nagyinak… nagyinak volt egy testvére, igaz? – Az első értetlen pillantásra, Mira bizonyítékként vette elő a fényképet.
Laura visszafojtott lélegzettel vette át. Kezét szája elé emelve, hitetlenkedve hasonlította össze ő is a képeket. A rájuk nehezedő, rövid, zaklatott csendben, Mira idegesen állt egyik lábáról a másikra, folyamatosan a karkötője virágmintáit piszkálva. Nem tudta mire számítson, csak abban volt biztos, hogy anyja ugyanolyan értetlen, mint ő maga is.
– Ez nem lehet – suttogta maga elé, majd hirtelen egy elkeseredett, sípoló hang hagyta el a torkát. – GEORGE!
A lépcsőfokok fájdalmasan nyikordultak a dübögő léptek alatt. George bácsi termetes alakja szinte berobbant a nyitott ajtón. Kerek arcán az aggodalom és értetlenség váltotta egymást, ahogy lassan felfogta, nincs különösebb veszély. Zihálva magasodott húga és unokahúga fölé, bozontos szemöldökét rosszallóan húzta össze.
– Mit tudsz anya testvéréről? – szegezte neki a kérdést Laura, démonűző feszületként tartva maga előtt a fényképet, mielőtt George megszólalhatott volna.
– Ő Vanessa… vagyis… – meredt a fotóra, aztán hirtelen elfordult, kezét a szájára tapasztotta.
– Szóval tudtál róla?! – Laura kihúzta magát, arca megfeszült. – Valljál! Mi ez az egész?
– Honnan szerezted azt a képet?
– Honnan tudtad, hogy hívják anya testvérét?
– Számít ez, pont…?
– Igen! – Laura és Mira egyszerre álltak ki George ellen, aki segélykérőn nézett ki az ajtón, de hiába.
– Rendben – sóhajtott, néhány másodperc zavart csend után. – Vanessa Everest. Így hívják a nőt a fényképen. Anya húga volt, de csak annyit tudok, hogy anya és ő egyszer csúnyán összevesztek és azóta nem tartották a kapcsolatot.
– Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál róla?
– Mert azt hittem apa neked is megtiltotta, hogy szóba hozd! Amikor Amerikába mentem apa felhívott. Ő mesélte el, hogy Vanessa sose bocsátott meg anyának és már csak miatta is jöjjek haza Karácsonyra, hogy ne ismétlődjön meg a múlt.
– Szóval ezért jöttél haza akkor. Erről semmit sem tudtam. – Laura elgondolkodva engedte le a vállait, karjait összefonva maga előtt.
– Egészen addig én se. Később egy temetési értesítőből láttam én is, hogy Vanessa Everett egy middletowni kórházban hunyt el, de nem tudom sem a pontos címet, sem mást! A képet is csak egyszer láttam még apa kezében, azóta sosem.
– Ilyenkor bezzeg jó a memóriád!
– Nekem legalább még jó a memóriám! – George hangsúlyára Mira megborzongott. Az a rossz érzés ismét körülvette őt, megült a bágyadt félhomályban.
– Szóval rájöttél, hogy… – Laura hangja elcsuklott és szorosabban fogta magán a kendőt. Már nem nézett olyan kihívóan a bátyjára.
– Nem volt nehéz kitalálni – tette zsebre a kezeit George. – Mit gondolsz, miért mondtam, hogy anyának otthonban van a helye? Túlságosan szétszórt lett és csak az itt tartózkodásunk alatt többször hívott William-nek, mint máskor. Ezt nem lehet sokáig titkolni. Csak azt nem tudtam mennyire súlyos.
Laura szája makacsul összepréselődött, tekintetét a padlóra szegezte. Ha lehet még szorosabban fogta magán a kendőt, míg a fényképet lassan az ajkához érintette.
– Azt mondták már öreg, de még van pár éve, mielőtt… mielőtt a betegsége felemészti.
Laura hangja elhalkult, szinte beleveszett a szélzúgásba. A szavakkal együtt a tartása is odalett; fejét lehajtotta, vállát előrehúzta. Reszketett.
A tél hidege megült a szobában. Mira makacsul kapaszkodott a karkötőbe, az utolsó ajándékába, pont úgy, ahogy anyja kapaszkodott a bátyja ölelő karjába.
– Arra is emlékszel mikor hunyt el Vanessa néni, George bácsi? – A kérdés egyszerűen kiszakadt belőle. Mira gyomra remegett, ahogy felidézte magában az elmúlt napokat, ahogy George bácsi és az anyja szavai egyre inkább alapot adtak a történteknek.
– Azt hiszem valamikor decemberben. Ennél többre már nem emlékszem.
A lámpák fénye ismét megremegett. Mira tarkótáji bizsergése hirtelen egymásba kapaszkodó gondolatfüzérként állt össze.
Nemezis… 12. oldal… „Ezért indulj útnak észak felé…”; „Nálad van, URam, a szeretet…”
Nem volt több egy sejtésnél, egy halvány alapokra fektetett gyanúnál, mégis adott egy irányt, amerre elindulhattak.
* * * *
Egy órával később a vihar elállt. Mira remegő sóhaja apró párapamacsot hagyott a télízű levegőben. A temetődomb sírkövei között hatan haladtak mind beljebb, zseblámpáik pásztázó fényeiben keresve Vanessa Everett nevét. Néha Laura és George megpróbálkozott egy-egy „Anya!” kiáltással, míg a többiek „Jane nagyi!”-t üvöltöttek, de az ázott hamuként terpeszkedő csend némán nyelte el a szólítgatást.
Mira az angyalarcú sírszobrok között söpörte le a hólepte köveket, hátha megtalálta azt, amit kerestek, de mi van akkor…
ha tévedett?
ha rosszul értelmezte a nyomokat?
ha mindvégig egy hamis reménybe kapaszkodott?
ha talán…
A havas út végtelenbe nyúló, fehér mocsárként ölelte a lábát. Minden lépés száraz csontok roppanását idézte fel benne. A hideg bekúszott a kabátja alá, megfeszítette az izmait, a karkötő hideg bilincsként fogta a csuklóját. Ne menj! Nem ez a jó út! – súgta a lassan feltámadó szél.
Mégis tovább mentek. Mély meggyőződéssel, némán kapaszkodtak ebbe az utolsó pókfonálba, hogy végre megtalálják Jane nagyit.
– Ott van valaki! – Mira apjának érces hangját a zseblámpa irányfénye követte.
Egy megtört, fehér hókupac rajzolódott ki előttük, alóla barna és fekete foltokkal. Egy térdelő imába hajlott test, aminek megfagyott keze között egy lánc lógott.
Mira minden lépéssel biztosabban érezte, hogy egyedül a remény készteti mozgásra. Elméje védekezőn idézte fel a tegnapi puncsban alámerülő gyümölcsök édeskés ízét, a kanapén összegyűrt polárpokrócok puhaságát. A hóillatot a kandallóban pattogó fahasábok emléke próbálta elnyomni. Nevetések, amik most ideges szólongatásokba fordultak.
Mira a melegre emlékezett, de a tél hidege szúrón terjedt szét a mellkasában.
A zseblámpák ingázó fényében rózsafüzérként csillogott a soha le nem vett virágmedál.
A sírkövön tompán sötétlettek a betűk:
Vanessa Everett
1942. 03. 13 – 1996. 12.26.
Beszélnek-e majd szeretetedről,
hűségedről az enyészet helyén,
ha elbúcsúzni nem tudtunk?
Istennél találkozunk.