A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
Iszkolj, ha el jő a skarlátszemű,
Életek kioltója,
Mert elkap Ő, és holtra mar,
A világ pusztítója.
– újkori gyermekmondóka
*
1
A vörös szemű szörnyeteg
A hófehér nyúl szeme vörösen villant felém, amint az íjam idegéhez súrlódó nyílvessző neszétől hátrakapta a fejét. Alig pár méterre álltam tőle térdig a hóba süllyedve, és már csak egy apró mozdulat hiányzott ahhoz, hogy az oldalába eresszem a nyilamat, de a döntő pillanatban összerezzentem a vörös szemek látványától, és nem lőttem ki rá. Talán nem is sejthette, milyen kevésen múlott az élete, én azonban tudtam, hogy ismét üres bendővel fogom álomra hajtani a fejemet.
Sokáig bámultam még szédült menekülését, egészen addig, míg végre teljesen a messzi fák közé veszett. Termetes, kövér példány volt, amilyet nem sűrűn látni idefent északon, az év jelentős részében hóval borított lapp erdőségben, ezért különösen sajnáltam, amiért el kellett szalasztanom. Az elvemen azonban semmi esetre sem változtattam: sosem lőttem albínó állatra.
A továbbiakban nem vetődött elém másféle préda sem. Jóllehet, ezt magamnak is köszönhettem, hiszen a nyúlvacsora elmaradása miatt olyan fokú csalódottság tőrt rám, ami a korábbi nesztelen, könnyed vadászlépteimet valóságos törtetéssé alakította. Mikor aztán egyszerre megbékéltem a nap teljes sikertelenségével, leeresztettem az eddig elém tartott íjamat, és kiegyenesedtem a vadászathoz felvett tipikus görnyedt testtartásomból. Megint messze csavarogtam Mirja anyó kunyhójától, a fák között derengő fény pedig egyre sápadtabbnak látszott ahhoz, hogy tudjam, hamarosan lebukik a nap az égről, hogy újabb húszórás sötétséget borítson ránk.
A hátamra szíjaztam az íjam, és kelletlenül caplattam vissza a hóbuckákon át. Jókora hóréteg fagyott a csizmámra. Minden léptemmel lábszárközépig süllyedtem az érintetlen, puha hótakaróban, ami halkan ropogott a nehéz kabátokba göngyölt súlyom alatt. A csípős téli szél besüvített a köpenyem alá, amit a vállamon átvetett, ürességtől tátongó oldaltáskámmal próbáltam leszorítani. Mivel nyúlkapás híján nem volt, mi súlyként lehúzza azt, egy bot végével kikotortam néhány maroknyi követ a hófedte földből, és jobb híján azokat dobtam bele.
– Hülye vagy Luuka, megérdemled… – dorgáltam magamat, amiért ilyen érzékenyen viseltetek az albínó prédák iránt.
Mivel a szél szakadatlanul az arcomba fújt, egyesével küzdöttem fel magam fától fáig az egyre lejtősebb lankákon, hogy lépést tévesztve ne csússzak alá a völgybe. Egy sebes folyású patak fenyegetően csordogált alattam, aminek jeges vize kétségkívül bénító erővel rendelkezett ebben a szakadatlan fagyban, de a természetes óvatosságon túl nem tartottam tőle. Az általános víziszonyom ennél nagyobb területű nyílt vízre terjedt csak ki.
Már csaknem a dombtetőre értem, mikor egy fák között tovasuhanó furcsa árnyra eszméltem. Noha egy részem minden joggal letett már a mai vadászat sikeréről, mégis ébredő reménnyel vetettem magam utána, hátha egy rénszarvasbikát terelt elém a sors. Akármi is volt az, szerencsémre végig a dombtetőn tartotta útját, így megkímélt attól, hogy újra leszaladjak a meredek lejtőn, ami aztán megint nehézkes felkapaszkodással járt volna. Habár a titokzatos árny meglehetősen sebes volt, láthatóan fel sem vehette a versenyt az én hosszú lábaimmal, mert a nyomába eredve fokozatosan csökkent közöttünk a távolság. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, vastag irhabunda bontakozott ki előttem, aminek puszta látványától szinte megkordult a hasam a vele járó bőséges lakoma ígéretére. Egy ponton aztán megálltam, rohamtempóban magam elé emeltem az íjamat, és már céloztam is. Kilövő nyilam nem sokkal az állat fölött süvített tova a messzeségbe.
– A francba! – Ismét utána vetettem magam, mielőtt végleg beleveszett volna a fekete fatörzsek sűrűjébe, de egy időre mégis elvesztettem szem elől. Ennek ellenére továbbra is rendületlenül törtettem utána, szilárd elhatározásomban még a térdig érő hó sem akadályozhatott meg. Aztán egyszer csak az állat egy hóban fekvő kupacként rajzolódott ki előttem, mintha elesett volna, én pedig azonnal rávetettem magam, azzal sem törődve, ha esetleg egy rozsomákkal van dolgom. Ám ahogy hozzáértem, az irhája a kezemben maradt, minta a puszta érintésemmel megnyúztam volna. A csupasz, rózsaszín bőr helyett azonban még egy rétegnyi bundát találtam alatta, aminek végéből göndör barna fürtök bontakoztak ki. Mikor megfordítottam a hasán fekvő alakot, egy riadt kisfiú tágra nyílt szeme villant az arcomba, amitől hirtelen úgy megijedtem, hogy azonnal talpra ugrottam.
– Ne bánts, kérlek! – cincogott a fiú, bundákba tekert karját védekezésképp maga elé emelte. Láthatóan másvalakire számított, ám amikor tekintete alaposabban is elidőzött sápadt arcomon, amúgy is ijedt ábrázata egyszerre merő rettenetbe torzult. A hatást fokozva még halk nyöszörgésbe is kezdett, ami akár egy haldokló kisállat utolsó szűkölésének is hangozhatott volna.
Rettegéssel teli arca akár a saját tükörképem is lehetett volna. Pillanatnyi zavarodottságomban nem tudtam eldönteni, hogy mit kezdhetnék vele, így inkább lassan elhátráltam tőle. A holtra vált arcú fiú erre csodálkozva nézett rám, tekintetéből fokozatosan elpárolgott a félelem, hogy inkább a döbbenetnek adja át a helyét. Talán nem értette, miért távolodom, amire magam sem tudtam volna választ adni. De hát mi mást tehettem volna?
Egyszerre azon kaptam magam, hogy a kiskölyköt magam mögött hagyva egyenesen Mirja anyó kunyhója felé futok, olyan vad iramban, ahogy csak a lábam bírja. A rendületlen rohanásban aztán kétszer is hasra vágódtam, de aztán olyan sebesen ugrottam talpra, hogy szinte észre sem vettem a botlásokat.
Habár rohamtempót diktáltam magamnak, az irányérzékem még az efféle zaklatott állapotban sem hagyott cserben, és néhány lankán túl fel is sejlett előttem a már jól megszokott kis odú az azt körülölelő jellegzetes fenyves rejtekében. Az épület oldalánál álló rozsdába borult autó jelenléte még sosem töltött el akkora örömmel, mint most, ahogy páni félelemben annak ismerős látványába kapaszkodtam. Ahogy az odú bejárata előtti kis teraszra vetettem magam, a nagy lendülettől véletlenül felrúgtam Mirja anyó üres, századokat megélt cserepeit, amik közül kettő mindjárt darabjaira is hullott.
– Ugyan mi a bánat folyik odakint, fiam? – ugrott nekem máris az anyó, amint átrepültem a könnyű faajtón.
– Semmi az égvilágon! – füllentettem gondolkodás nélkül, miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha csak a heves szél lökött volna be a házba. Minden erőmmel igyekeztem elrejteni a heves zihálásomat, így elfordultam tőle, és a szutykos, átázott kesztyűmet egy hirtelen ötlettől vezérelve a számba tömködtem. Szinte összecsuklottam a kimerültségtől, de sikerült előbb a rozoga kandalló falának támaszkodnom, hogy lerúgjam magamról a teljesen átázott, lyukas csizmámat. Csak akkor engedtem meg magamnak, hogy az elnyűtt fotelba dőljek, miután már a több rétegnyi kabáttal együtt a hólétől csöpögő, csatakos köpenyem is a fogason landolt.
Mirja anyó mindeközben az aprócska lak sarkába hajított táskámhoz csoszogott, hogy hajlott hátát még inkább begörnyesztve megszemlélje annak szokatlanul nehéz tartalmát. Ahogy a súlyos kövek a batyuból kiesve egyenként végiggurultak a nyikorgó deszkapadlón, az anyó elégedetlenségében megrázta a fejét.
– Talán zúzott kőlevest kívánnál vacsorára, fiam? – kérdezte komoran, és akaratlanul is kihallottam hangjából a sikertelen vadászat miatti vádló élt.
– Bármit is varázsolsz belőle, esküszöm, megeszem! – feleltem a mennydörgésszerű hangot hallató gyomromra csapva a kezemet, mire Mirja anyó hangosan felhorkantott.
Az ajtóhoz botorkált, és kihajította a köveket a hóba, aztán a már alig álló, avítt tűzhelyhez lépett, hogy leemeljen róla egy repedt agyagtálat. Úgy dobta azt felém, mintha csak egy üres gumitálka lenne, de a legnagyobb meglepetésemre sikerült úgy elkapnom, hogy annak tartalmából semmi se távozzon. Beleszagoltam a tálban álló seszínű masszába, amiben rögtön a különféle erdei bogyók keverékére ismertem. Fintorogva mártottam bele az ujjamat, hogy szórakozottan kavarjak rajta egyet, az előző napok fogásainak íze azonban még túl élénken kísértett ahhoz, hogy egyek belőle. Hogy mik voltak az előző napi fogások? Bogyópép, bogyópüré, vagy épp nyers bogyó.
– Majdnem sikerült kilőnöm egy nyulat – vallottam be hirtelen élénk érdeklődést tanúsítva a lyukas zokniba burkolt lábujjaim iránt.
– A majdnemmel tudtommal nem lehet jól lakni – replikázott az anyóka mogorván.
– Fehér volt, vörös szemekkel – folytattam figyelmen kívül hagyva a morgolódását.
Erre úgy tűnt, részint megenyhült, és mellém rogyott a széles fotelban. Noha mindketten görnyedten ültünk, én mégis majdnem két fejjel fölé magasodtam.
Mirja anyó biztatóan a karomra helyezte a kezét, és mélyen a szemembe nézett. Mindig mogorva, ráncos arcán most valami szokatlan kedvesség derengett.
– Nem kell emiatt bánkódnod – hangzott penge vékony ajkai közül. – Sosem szégyelld azt, aki vagy, inkább viseld büszkeséggel.
Szavaira hangosan felnevettem. – Büszkeséggel? Ha büszkén, államat felszegve az emberek közé vonulnék, az első adandó alkalommal felkoncolnának.
Hirtelen eszembe jutott a hóban fekvő kisfiú, amire halvány fintor futott át az arcomon. Kétség sem férhet hozzá, hogy pontosan látta, miféle vagyok. Noha fennhangon nem szólt semmit, a szemei mintha azt rebegték volna: szörnyeteg. Habár tisztában voltam azzal, hogy ekképp hívja a köznép a mifélénket, korábban senkitől sem hallhattam személyesen, hiszen Mirja anyón kívül még sosem kerültem szembe más emberrel ezelőtt. Nem tagadhattam, hogy mélyen, legbelül egy kis részem pánikolt a szerencsétlen találkozás esetleges következményeitől, de a felszínen nyugodtságot színleltem. Csak egy ostoba kisfiú volt – mondogattam magamban. – Nem lesz belőle bajom.
Valamivel később, miután végre enyhült a korábbi veszett rohanástól lábamra telepedett zsibbadt fájdalom, Mirja anyó mellé baktattam a tűzhelyhez, ahol éppen a régóta dédelgetett tartalékaink utolsó adagnyi zabkásáját főzte. Némi elégedettséggel konstatáltam, hogy ezek szerint nem csak nekem volt elegem a sorozatos bogyóevésből.
– Holnap lövök nyulat. Ígérem – fogadtam meg neki.
Lassan rotyogott a víz a kis tűzön, amit Mirja anyó két kő segítségével pattintott a tűzhelyre rakott rőzsére, én pedig addig türelmetlenül járkáltam fel-alá az apró kunyhóban. Odaléptem a félig összerogyott szekrényekhez, és megfogdostam az arra zsúfolt tárgyakat, amiknek egy része még az előkorból maradt itt. Ezek még a több mint két évszázaddal ezelőtt itt élő család letűnt emlékeit hordozták magukban, és valahányszor megérintettem őket, úgy éreztem, mintha a Pusztulás szellemei vádolnának. Pedig a fotel is az övék volt, amin ültem, ahogy a tányér is, amiből ettem. Valójában elbitorolt tárgyak használatából éltünk egy elbitorolt világban.
Akadt azonban egyvalami a szekrény rejtelmében, ami a sajátunk volt: egy régi szénrajz, amit még Mirja anyó készített, mikor fiatalabb, és üdébb volt, és mikor még a világra sem jöttem. A fakó alkotás egy fiatal fiú arcképét ábrázolta, Mirja anyó valódi gyermekét, aki még azelőtt meghalt, mielőtt jómagam megszülettem volna. Ahogy magam elé emeltem a képmást, akkor eszméltem csak rá, hogy valójában még csak a nevét sem tudom.
– Hogy hívták? – tettem fel hát a kérdést a tűzhelynél görnyedő asszonyra sandítva.
– Witek – felelte csendesen. – Röviden csak Wit.
– Az nem tűnik finn névnek.
– Nem is az – hangjában olyan keserűség csengett, hogy inkább felhagytam a további kérdezősködéssel.
Mikor a rozoga asztalnál ültünk, és mindketten serényen kanalaztuk magunkba az előző napi fogásokhoz képest elsőrendű lakomát, észrevettem, ahogy az anyó összevont szemöldökkel, figyelmesen méreget.
– Mi történt ma odakint, fiam? – tette fel a kérdést további teketóriázás nélkül. – Zaklatottnak tűnsz.
Egy ideig a tálamba meredve fontolgattam, hogy beszámoljak-e neki a kisfiúval történt találkozásról, de nem akartam felzaklatni valami olyannal, ami talán már nem is számított. Ellenben Mirja anyó mindig is kiváló hazugságismerőnek bizonyult, így egy részem jogosan tartott attól a lehetőségtől, miszerint ő maga jönne rá az esetre.
– Láttam egy fiút odakint. Tízéves forma lehetett – ismertem be halkan.
– Meglátott? – szegezte nekem a kérdést élesen.
– Odakint volt a lejtőn, és…
– Azt kérdeztem, meglátott?! – emelte fel a hangját, miközben villámló tekintetét egyenesen a szemem közé fúrta.
– Igen – vallottam be szemlesütve, mire az anyó korát meghazudtoló sebességgel felugrott a székéből, hogy két ujjával azonnal a fülemre csippentsen. Akkorát csavart rajta egy szempillantás alatt, hogy úgy éreztem, a cimpám menten kiszakad a helyéről. Az éles fájdalomtól hangosan feljajdultam.
– Te ostoba, félnótás barom! – szűrte a fogai között a dühtől tajtékozva. – Miért csak most hallok erről?!
– Én csak…
– Azonnal kellett volna szólnod! Azonnal! Így rengeteg időt vesztettünk! Indulj tüstént csomagolni! Csak a legfontosabb holmikat pakold el, és mindent, aminek odakint hasznát veheted!
Pontosan úgy tettem, ahogy mondta, noha nem azért, mert annyira engedelmeskedni akartam, hanem mert komolyan megijesztett heves riadalma. Sosem láttam még ezelőtt ilyen háborgó hangulatban, és attól tartottam, ha ellenszegülök, a fülcsavarásnál rosszabbat is kaphatok.
Gyorsan felkapaszkodtam a rozoga létrán át a tetőtérben belakott kis sarkomhoz, és egy táskába dobáltam azt az egy darab váltásingemet, amivel rendelkeztem, majd még néhány fehérneműt, és a másik pár lyukas cipőmet is. Közben azon tanakodtam, vajon mi okból kell ekképp összerámolnom, de nem akadtak kedvező sejtelmeim a válasz felől.
Miközben nagy lendülettel levetettem magam az emeletet képező gerendákról, Mirja anyó a sarokba hajított kacatok között ténykedett. Egy darabig elnéztem görnyedt hátát, görbe gerincének vonalát, ahogy a sok év alatt felgyülemlett lomok, és a már eleve itt talált, lepusztult holmik között turkált, majd mikor megfordult, egy kötéltekercs lógott a karjáról, míg másik kezében egy kisebb fémtálat tartott.
– Nézzük, mit pakoltál! – igyekezett a csomagomhoz, hogy szemrevételezze az egybegyűjtött szakadt ruháimat. Az alsóneműkön kívül aztán mindent sorban kihajigált belőle, csak hogy az általa fontosnak vélt tárgyakat pakolja a helyükre. – A ruhák nem fontosak, de ezekre szükséged lehet!
– Mégis hová készülünk? – vontam kérdőre gyanakvóan.
– Én sehová. Te ellenben elmész.
– Mégis hová? Miért? – fakadtam ki, mire váratlanul jókora taslit kevert le szédült fejemre.
– Térj végre észhez, Luuka! Most, hogy megtudták, hogy egy felnőtt, eleven skarlátszemű járja a világot, keresni fognak, és addig nem nyugszanak majd, míg meg nem kaparintanak! – magyarázta az anyó, miközben egy kulacsot csúsztatott a táskám oldalzsebébe. – Ha egy helyben maradsz a környéken, pillanatokon belül megtalálhatnak. El kell tűnnöd innen, amilyen gyorsan csak lehet!
– De hová mehetnék? – Az ijedtség nőttön nőtt bennem, ahogy lassan felfogtam szavainak értelmét, ahogy a rám váró megpróbáltatásokat, és a közelgő búcsú gondolatát is. – És veled mi lesz?
– Velem ne törődj. – Az anyóka szemében borús fény csillant. – A legjobb tudásom szerint felneveltelek, és többnyire elégedett vagyok az eredménnyel. De vén vagyok már, elszaladtak felettem az évek, anélkül hogy bármi mást tettem volna, így rád hárul a feladat.
– Miről beszélsz?
Miközben a zavaros gondolataimmal küszködtem, Mirja anyó megragadta egyetlen tőrét, és levágta a kiszögelt rongyos térképet a falról, hogy aztán elém terítse azt az asztalra. Régi darab volt, egyenesen az előkorból származott, így a mai birtokok határai egészen másképp festettek rajta. Finnföld például feleekkora területnek sem látszott, mint most.
– Nem tudom biztosan, hová mehetnél, mert sehol sem lennél biztonságban. Nem, amíg a külsőd ilyen nyíltan elárulja rólad, hogy ki vagy. Ám úgy hallottam, délen élnek bőrfestők. Juss el egyhez, győzd meg ártatlanságodról, és kész az álcád. Ha a hajadat mindig lenyírod, vagy teszem azt, átfested, csak a szemed lesz az egyetlen, ami elárulhatna. Ennél nincs jobb tanácsom.
Ahogy a térképre meredtem, megborzongtam a gondolatra, hogy ilyen hosszú útra keljek, hiszen korábban sosem távolodtam el az odútól néhány száz méternél távolabbra. Míg valami tiltakozásfélén tanakodtam, Mirja anyó az elnyűtt térképbe tekerte a tőrt, hogy azt is a táskába csúsztassa. Megragadta a ház falának támasztott íjamat és nyilakkal teli tegezemet, majd a kezembe nyomta azokat.
– Ételt sajnos nem tudok adni az útra, de havat bármikor olvaszthatsz a kulacsban, hogy legyen vized, no meg ott a patak, és számtalan tó is – motyogta inkább magának, mintsem nekem. – Szerencsére néha úgy tűnik, több benned a majom, amiből lettünk egykor, mint az ember. Ha aludni térsz, kapaszkodj fel egy magas fára, ahogy szoktad, és kösd rá magadat, hogy le ne fordulj álmodban. Mindig légy mozgásban, ne időzz sokáig egy helyen. Haladj a fák között, és kerüld az utakat, városokat. Errefelé sok a veszedelmes állat, de az emberek talán még náluk is nagyobb veszélyt jelentenek rád.
Döbbenten fogadtam minden egyes szavát, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy csak úgy elzavar. Már éppen az ajtó felé taszigált, mikor egyszerre megvetettem a lábam a küszöbön, hogy ellenálljak. Szembe fordultam vele, és csodálkozva fogadtam az öregasszony szeme sarkában ülő könnyek látványát.
– Fiam után fiam voltál, Luuka, így a szívemben mindig lesz számodra hely – motyogta a cipőm orrát kémlelve. – Ígérj meg nekem annyit kérlek, hogy küzdeni fogsz az életedért. Még akkor is, ha azt más életével kell megváltanod.
– Küzdeni fogok – bólintottam. – De csak ha te sem adod fel ilyen könnyen.
– Talán látjuk még egymást, fiam – mondta keserűen.
– Látni fogjuk – ígértem, majd anyám helyett anyám felé hajoltam, hogy egy csókot nyomjak a homlokára. Még azelőtt a fejemre húztam a csuklyámat, hogy elhúzódtam volna tőle, így nem láthatta, hogy én is könnyezek. Sosem engedtem volna meg magamnak, hogy gyengének mutatkozzam előtte.
Tettetett magabiztossággal a táskámért nyúltam, hogy a hátamra vetve azt hátat fordítsak az otthonomnak, ahol csendesen, titokban, és mindenekelőtt békében fiatal férfivá cseperedtem. Valahol éreztem, hogy soha többé nem fogok visszatérni ide, és nem látom többé az öreg anyókámat sem, de egyelőre még nem akartam elfogadni ezt a keserű gondolatot.
Akárhogy is próbáltam gátat szabni nekik, a könnyeim lecsordultak az arcomon, ahogy a szürkület havába vetettem magam, és elindultam a túlélés megpróbáltatásai felé. A sarki fények tündökölve keltek táncra a derült esti égbolton, de az én kilátásaim közel sem voltak ilyen fényesek.
*
A világ megjelenítése tetszik, mindig is érdekelt az északi, örök hó világa. A történetben azonban számomra érthetetlen, hogy saját gyermekeként nevelte fel és óvta a fiút, mégis egy pillanat alatt a sorsára hagyja és kizavarja a veszedelmes vadonba, hogy boldoguljon, ahogyan tud? Sehogy sem fér ez össze az anyai szeretettel, ami mindenáron megvédené az utódját. Persze, lehet, hogy kákán keresem a csomót, mert a cselekményleírás és hangulati megjelenítés szép és izgalmas, csak az említett pont különös számomra. Ennek ellenére érdekelne a teljes könyv és szívesen elolvasnám.
Érdekes történetnek ígérkezik. Sok mindenre lettem kíváncsi a részlet olvasása közben (milyen messze vagyunk időben a jelentől, mi történt a világgal,stb.), és a főszereplőről is szeretnék még sokkal többet megtudni. Ezekért biztosan tovább olvasnám, már csak azért is, mert ennyiből még nem érzem a történet fő csapásvonalát.
Tetszett, ahogy a szövegbe fokozatosan belecsempészted az információkat arról, hogy hol vagyunk, ki a főszereplő, nem volt szájbarágós, a skarlátszeműek és a bőrfestők említése pedig jó horgok, kíváncsi lettem rájuk.
A fogalmazást helyenként kicsit körülményesnek érzem, lehetne húzni a szövegből, hogy egyszerűbb, letisztultabb legyen, más zavaró nekem nem volt benne.
Röviden összefoglalva: a tartalom tetszik, a kivitelezésen még csiszolnék, de mindenképpen olvasnám tovább 🙂
Gratulálok a kikerüléshez, és szorítok a továbbiakhoz!
Judit
Én őszinte leszek: ha idén nem fogadtam volna meg magamnak, hogy minden kikerült részletet el fogok olvasni tájékozódásból, hogy mi a megütendő színvonal, akkor ezt ráhagytam volna. És minden bekezdés után ismét győzködnöm kellett magam arról, hogy már biztos nincs sok.
Lehet, hogy ez az én hibám is, mert mostanában nem voltak ilyen lassú folyású olvasmányaim, de talán nem is azzal van a baj, hanem hogy az a lassúság sem volt olvasmányos számomra. Ha jól meg van írva, a semmiről is olvasok száz oldalakat, itt sajnos nem ez volt a helyzet.
Nem tudom megállni, hogy a legutóbbi alkotáshoz ne hasonlítsam, mert az alapja elég hasonló: mindkét főhős üldözött a maga nemében. A hangyák királya esetében viszont teljesen átjött a feszültség és az érzelmek a karakterek között, itt ezt kevéssé éreztem. Nem tudtam annyira beleélni magam a főhős helyébe, számomra nem jött át a szomorúsága a végén, a vadászat izgalma korábban. Nekem kiszámítható volt, hogy a másodjára üldözőbe vett vad valójában nem is vad. Azt pedig hiányoltam, hogy miért üldözik őt? És megint hasonlítgatni fogok, ismét elnézést, de A hangyák királyában nekem érezhetőbb volt, hogy miért kirekesztett a főhős. Aki nem tudja irányítani, mikor zabálja le egy sáskaraj a környező vetést vagy egy halom békát megöl, az ki tudja, mikor lesz az emberekre is veszélyes? Szóval nem azt mondom, hogy rögtön le kell lőni, kiféle-miféle a hősöd, de hiányoltam a horgokat, utalásokat rá.
Bocsánat, ha kicsit csapongó lett a véleményem, és a hasonlítgatásért is 🙂 Talán ha nem egy ilyen olvasmányos részlet után kerítek sort rá, kevésbé lennék kritikus.
Gratulálok a kikerüléshez!
Nekem tetszik, érdekel a folytatás, nem tűnik sablonos történetnek. Szeretem a nem modern környezetben játszódó sztorikat, kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa a főszereplőnek. Úgy érzem, idén nehéz dolga lesz a kiadónak, alig várom, hogy a többi továbbjutó mű is felkerüljön. 🙂
A leírásaid nagyon tetszettek, de néha, különösen a végefele azt éreztem, kicsit tulirsz. A másik, hogy az az érzésem, ez valami vilageges/nuklearis katasztrofa után játszódik, es ha így van, akkor lehet, érdemes lenne már az elején több nyomot adnod az olvasóknak, de lehet, rosszul gondolom. Gratulálok a kikeruleshez, es kivancsian varom, hogy jól tippeltem-e a vilaggal kapcsolatban 🙂
A legutóbbi, tökéletes nyelvezettel megfogalmazott írás után most megérkezett a kontraszt. Igazi nyelvi borzalmak nehezítik a szövegértést. Többszörös birtokos, jelzős szerkezetek halmozása rémít, már a második mondat előtt ingert érzek a görgő tekerésére. „…az íjam idegéhez súrlódó nyílvessző neszétől…”Ennél bonyolultabb szerkezetű nyitómondatot ritkán látunk.
„… ropogott a nehéz kabátokba göngyölt súlyom alatt…” Birtokos szerkezetbe ékelődött jelzők elé nem teszünk névelőt!
„… a szutykos, átázott kesztyűmet egy hirtelen ötlettől vezérelve a számba tömködtem…” A névelő helytelen használata láthatóan nem a véletlen műve, de nem emiatt idézem ezt a vicces (?) mondatot, hanem azért, mert nem értem. Mit segít bárkin, ha megpróbálja elfogyasztani a mocskos kesztyűt? Legfőképp azt nem értem, miért kell futni a kisgyerek látványától. Lehet rá értelmes magyarázat, de azt kivételesen mielőbb szeretném olvasni.
„…a hólétől csöpögő, csatakos köpenyem is a fogason landolt….” Megint egy felesleges névelő, de megint nem ez a főgond. Landolni eredetileg a repülők szoktak, és értelemszerűen a földön. Csúf közhely, de arra is használják egyesek, ha a bögre leesik az asztalról. Ez még hagyján, hiszen a bögre így vagy úgy, de talajt ér. A fogason ki tart földet, hogy ott csatakos köpenyek landolhassanak? (Land = vidék, táj, terület, birtok, mező.)
„Úgy dobta azt felém, mintha csak egy üres gumitálka lenne, de a legnagyobb meglepetésemre sikerült úgy elkapnom, hogy annak tartalmából semmi se távozzon.” A bekapott kesztyűvel együtt kellene ezt humorosnak találnunk? Nincs nevethetnékem, még mosolyogni sincs kedvem.
„… mellém rogyott a széles fotelban…” Nem akartam nyelvileg jobban szétcincálni az írást, de ilyen súlyos hibát mégsem hagyhattam ki.
Számomra kevés egy rossz nyelvezetű írás elfogadásához, ha érdekfeszítőnek látszik a történet. Sajnos, ez itt csak nagyon halványan derengő látszat, és a lényeget közlő pár sor pontatlansága nekem azt sugallja, a továbbiakban baj lesz a háttérvilággal. (Ezt sugallja többek között a kétszáz éves autó látványa. Két évszázad alatt rozsdakupaccá lenne egy autó.) Ha a hátteret rendesen kidolgozza a szerző, akkor már itt tudnunk kellene róla néhány fontos dolgot, de semmit sem tudtunk meg arról, milyen ez az elkorcsosult világ, miért tragikus, ha valaki albínónak születik. Nyilván mások is születtek a többségtől eltérő külalakkal, de pont az számítana, ha valaki albínó? Az albínók a kesztyű mellett néha embert is esznek? Ők robbantották ki a katasztrófát hozó atomégést? Ők a leszármazottai az űrhajókon érkező idegeneknek? Szeretem a kérdéseket, de ezek a kérdések nem vezetnek sehová. Nem késztetnek továbbgondolásra, pláne továbbolvasásra.
Megint csak fantasy! Vagyis szerintem az! Nem értem, hogy miért nem lepődöm meg, hisz tavaly is a 20 előszűrésen átjutottból csupán egy db játszódott a „normális” világban. Egyébként a nyelvezete rendben van.
Abban egyetértek az előttem szólókkal, hogy túlírt, és ettől döcögőssé válik a szöveg, de ez nem javíthatatlan probléma. Az egyszerűsítés nagyon sokat dobna az olvasásélményen.
Viszont tetszik a helyszín, szeretem a posztapokaliptikus világokat (bár ebből egyelőre csak villanások látszódtak, de nem baj, lesz még idő bőven kifejteni), és most az előző részlettel ellentétben fiúnak éreztem a narrátort, vagy legalábbis uniszexnek.
Tetszett, hogy rögtön történt valami, ami sejtette, mire számíthatunk a következő néhány fejezetben (útra kel, menekülni fog), mégis bármi megeshet. Még pontosan nem érzem, merre megy a történet, de szívesen továbbolvasnám, hogy kiderüljön.
Amit nehezményezek, az az, hogy Luuka nem igazán érti, mi történik körülötte. Semmi baj azzal, ha az anyó kirakja őt, mert úgy ítéli meg, hogy nagyobb esélye lenne a túlélésre odakint, mint akkor, ha bevárja a jelek szerint idővel mindenképpen érkező „vasvillás falusiakat”, viszont ha az egész életét így élte, Luukának is tudnia kell, hogy ez bármikor megtörténhet. Igenis ebben a félelemben kell élnie minden egyes nap, hiszen tudja, miféle ember, nem most döbbent rá arra, hogy különbözik a többiektől. Ettől még lehet kicsit esetlen, érheti váratlanul, például mert tudta, hogy ez egy lehetőség, ám sosem hitte, hogy valóban megtörténik majd, úgy gondolta, élete végéig eléldegél ott, az anyó kunyhójában.
Összességében felkeltette a figyelmemet, továbbolvasom majd, a stíluson viszont csiszolni kell.
A világ elképzelhető, az idő, hogy mikor játszódik, még nem derült ki. A mássága a fiúnak nem pontosítható, de talán sejthető. Ez még csak az első rész, talán a következő részben választ kapunk erre is. A két történet hasonlít abban, hogy mindkettő fő konfliktusa a másság. A folytatásban ki fog derülni, van-e üzenete ezeknek a történeteknek, amit a mai olvasó tud hasznosítani, mi a mondanivalója. Nem a kedvenc műfajom amiket itt olvastam, de a fantázia sok mindenre képes. Egyetlen részből nehéz véleményt mondani, és óhatatlan az összehasonlítás két ilyen hasonló írásnál. Várom mindkét írás folytatását.
Nekem az a véleményem, hogy több oldalt kellene elolvasnunk, vagy bár kisebb részleteket a többi fejezetekből. Tetszik, hogy a történet a régi időkben játszódik, de úgy érzem, hogy még nem tudtam meg eleget a regényből, hogy rámondhassam, hogy tetszik, vagy sem.
Modoros szöveg sok felesleges alliterációval, ami költőivé próbálja tenni az írást, csak nem sikerül. A nyelvi hibákba nem mennék bele részletesen, mert arra ott van Demeter Attila.
Maga a történet még jó is lehet, mert kérdéseket vet fel, ahogy Demeter Attila véleményének a végén megjelenik néhány érdekes, amikre csak a továbbiak ismerete adna választ.
Ami kiverte a biztosítékot nálam.
„az íjam idegéhez súrlódó nyílvessző neszétől ” íjászként kérdem: mikor súrlódik az ideg és a vessző egymáshoz? A vesszővég millimétereket ér hozzá az ideghez…Oldásnál az ideg végig tolja a vesszőt, amíg az el nem repül az idegről. Amihez hozzáér a vessző, az az íj fala, vagy ablaka, vagy kifutója, kialakítástól függően. Az idegen zajcsillapítókat használnak a vadászok, hogy az ideg „pendülését” csökkentsék. A tradi íjakok lévő bőrözés is tompítja a zajt, amit a fán csúszó fa okozhat. Persze kérdés, ez milyen íj ! 😀 Tradi, reflex, csigás, számszer … :_D
A „A hátamra szíjaztam az íjam” – Hát elég valószínűtlen, mert vagy kézben tartja felajzva, vagy leveszi az ideget, hogy kímélje az íjat és úgy viszi kézben/vagy valamilyen tokban… mondjuk utóbbit a hátára szíjazhatja 😀
A következő a „leeresztettem az eddig elém tartott íjamat, és kiegyenesedtem a vadászathoz felvett tipikus görnyedt testtartásomból.” Az író még életében nem fogott íjat a kezében, különben nem tartaná maga előtt, főleg nem görnyedt testtartásban. Csak azért senki nem tartja nyújtva a kezét, hogy várja a zsákmányt, aztán mire megjön, nem fogja remegés nélkül megtartani a fegyvert.
” megálltam, rohamtempóban magam elé emeltem az íjamat, és már céloztam is.” Az imént szíjazta a hátára az íjat 😀 leemelni, már célozni…hát ezt gyakorolni kellene, hogy még közben a nyílvessző is a helyére kerüljön. A vadászat! cserkelés során a széles , hirtelen mozdulatokra az állatok felfigyelnek és azonnal menekülnek,
Szóval, ha a történetben továbbiakban is szerepel az íj és az íjas vadászat, illő lenne ezekre jobban odafigyelni.
Kedves Szerző!
A történet nekem tetszik eddig, érdekelne a folytatás, a kidolgozást viszont én sem érzem tökéletesnek.
Egy korábbi hozzászólással ellentétben nekem nem furcsa, hogy Mirja anyó útjára bocsájtja a fiút annak ellenére, hogy ő nevelte, hiszen a történet –
eddigi benyomásom alapján – nem a számunkra ismerős modern korban játszódik, hanem sokkal inkább egy, az ösztönökre hagyatkozó és a túlélésért küzdő környezetben, tehát az állatvilághoz hasonlítható, ahol tudomásom szerint ez nem szokatlan jelenség.
Ami ellentmondásos volt nekem az elején, az a „sebes folyású patak fenyegetően csordogált alattam”, mert utána írod, hogy „szakadatlan fagyban”. Nem tudom pontosan, milyen hideg kell ahhoz, hogy egy sebes patak befagyjon, de szerintem egy állandó fagy és szél (amit később említettél) jelenlétében nem tud csordogálni egy patak sem.
Kedves Szerző!
Abban egyet kell értenem néhány fenti véleményezővel, hogy kicsit túlkreáltak a mondataid, VISZONT én nem hinném, hogy ez az írói készség hiányának lenne az eredménye. Sokkal inkább gondolom azt, hogy lélektani okai vannak a kusza megfogalmazásnak. Lazulj el, engedd el a görcsösséget, a megfelelni akarást! Biztos vagyok benne, hogy ami marad, az is szép lesz, választékos és igényes. 🙂 Egyébként nagyon tetszik a környezet, amit lefestettél, megelevenedett előttem a zimankó, a hóval fedett táj érintetlen képe. A történet alapszituációját is érdekesnek találom, kíváncsi lennék, milyen úton indulunk meg Luukával! 🙂
Érdekes történetnek ígérkezik. Érdekel a főhős további sorsa és a háttere is.
Úgy tippelem, hogy a történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódhat, és valamiért az albínókat okolják a világ pusztulásáért, esetleg lehet valami jóslat, ami azt ígéri, hogy a megmaradt albínók nagyobb pusztítást végezhetnek. Ilyen módon fantasy elemek is keveredhetnek a történetbe, de ezt csak tippelem.
Ahogy mások is mondták a szöveg kicsit túlírt, de ezen lehet segíteni.
A kétszáz éves tárgyak a kunyhóban egy kicsit gyanúsak. Mármint nem tudom pontosan, hogy mi milyen ütemben bomlik, de nekem egy kicsit furcsa volt.
Meg egy kicsit az is furcsa volt, hogy tudta, hogy azon a képen az anyóka fia van, de nem kérdezte meg addig a nevét. Tényleg sosem érdekelte addig a fiú neve, akinek a képét évek óta bámulja? Lehet, hogy ez csak nekem volt zavaró.
Egyébként elolvasnám a folytatást, hogy lássam mi sül ki a történetből. Sok sikert!
Bevallom, nekem az első sorok olvasása közben Sarah J. Maas Tüskék és rózsák udvara c. regény jutott eszembe és ez egy darabig nem is változott. Aztán hála az égnek, egyre inkább el tudtam következtetni attól a sorozattól és örültem, hogy a bekezdések között lassan megtaláljuk azt, amiről ez a történet szól, avagy szólni fog.
Nehéz lenne megfogalmazni, mi nem tetszett benne, de szerintem egy kicsit vontatott és lassú volt. Nyilván nem tudhatjuk, ez változik-e a továbbiakban, mindenesetre a stílus jó és a történet érdekesnek ígérkezik.
Egyáltalán nem mondanám a részletet rossznak, habár van még mit javítani, szerintem megfelelő kezdet. Felkeltette az érdeklődésemet az iránt, hogyan fog folytatódni a történet, további sok sikert kívánok! 🙂
Rövid részlet alapján nem szeretek ítéletet mondani egy történetről, hiszen a legtöbben szembesültünk már vele, egy történetet az utolsó húsz oldal is leronthat vagy még kevesebb oldal hihetetlenül feljavíthat. Az eddig látottak alapján az alapsztori nagyon érdekes, kíváncsian várom, a szent, humánus emberiség ezúttal milyen indokkal vezérelve viszonyul abnormálisan a többségtől különbözőkhöz 😀
Csodálkozva tapasztaltam, hogy az előttem szólók nagy része nem volt elragadtatva a leírásoktól, én a magam részéről imádtam olvasni őket, szerintem egyáltalán nem túlírt vagy túlságoan modoros. Pontosan akkora részletességgel jelennek meg az események és a történések, hogy aki olvassa, azonosulhasson a főszereplővel, úgy érezhesse, ő is ott van a hóban vagy a kunyhóban, de cseppet se válik unalmassá vagy erőltetetten mesterkéltté, úgyhogy nekem a szöveg „tömörebb” része nagy pozitívum volt.
Még bőven az elején vagyunk az eseményeknek, így azt nem lehet elvárni, hogy minden világépítéssel összefüggő sarkalatos pont ki legyen fejtve, nekem fel lett keltve az érdeklődésem, több kérdés is megfogalmazódott bennem, amire szívesen kapnék választ a későbbiekben. Ha egy már kiadott könyv lenne, amiben a boltban olvastam bele, nem lenne kérdéses, hogy belevágjak hazaérve a szokásos vizsgálódásba a történet körül.
Szóval összességében nekem felpiszkálta a fantáziámat, és kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle 🙂
Végig azt hittem, hogy lány a főhős, noha a nevéből rögtön kiderül, hogy fiú. Viszont nekem annyira lányos volt a megfogalmazás, hogy nehéz volt fiúként/férfiként elképzelnem, egy lányt láttam, magam előtt végig. Lehet azért volt, mert az elejéről Feyre ugrott be a Tüskék és rózsák udvara elejéről, sőt Katniss is bevillant Az éhezők viadalából. De az elejének a jelenetsora a vadászattal inkább előbbire hajazott nagyon. Ezért nagyon nehéz volt Luukában férfit látnom, meg nem is igazán viselkedett úgy.
Kedves szerző!
Gratulálok a kikerüléshez. Tetszik az alaphelyzet, bár sok buktatót látok az „örök hó birodalmában”: patak ilyenkor befagy, a legtöbb állat pedig fehér bundába bújik (minden nyúl albínó!). Az íjas dolgokban egyetértek az előttem szóló megfejtővel. A szöveg néha túlírt, lassan hömpölyög. Az anyóka túlságosan népmesei egy posztapojaliptikus világhoz. Ennek ellenére van benne fantázia,potenciál.
Nekem ez tetszett. Érdekes a fő karakter, a helyszínt jól el lehet képzelni, mozgalmas, szerintem jól olvasható. Egyedül néhány mondatvégi írásjellel nem értek egyet.
Szegény Luuka… Kegyetlen hidegek a finn téli éjszakák! (cirka -30°C!)
Tetszik a helyszín, a hangulat, a leírások is jók, habár néhol kicsit mesterkéltnek tűnnek nekem.
Sajnos túl rövid a részlet, hogy a cselekményt is értékelni tudjam,de érdekel, mi történik majd a továbbiakban.
Az a baj, hogy rettenetesen túlírt.
Egyet kell értenem az egyik elöttem szólóval, inkább egy lányra hajazott a karakter, sem mint férfira.
A férfi egyszerű lény. Ott a nyúl= kaja= megölöm. Nem merengek évszázadokig, meg ijedezek egy kisfiútól. Ha valóban egy túlélő férfit akartál volna alkotni aki éhes és a világ kivetette magából… nos kisgyerek=vacsora.
Miközben olvastam a történetet, csak azon járt az eszem, hogy lehet ennyire gördülékenyen írni a „semmiről”. Őszintén, azok a mondatok, amik információval rendelkeznek kb 1 oldalt tesznek ki. A többi merő „művészkedés”. És ez a baj. Nem kell művészkedni, történetet kell írni, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Könyörgöm ne Arany Jánososkodjunk, hogy asztallábakról meg bútorkról írunk oldalakat.
Az át jött, hogy hideg van, meg valahol Európában vagyunk kétszáz évvel később, a disztópikus jövőben. Az anyó karaktere nem világos. Felnevelte a fiút, mégis kilöki az utcára. Miért nem megy vele? A főszereplő miért nincs felkészítve? Miért nem tud semmit a világról, ha már ejtőzködnie kell?
A művészkedés helyett ezen kellett volna gondolkodnia az erdőben és nem a HAVON. Bocs, de ezt a művet még jópárszor át kellett volna nézni.
A havas vidék szépen megírt, de egyet kell értenem a többi kritikával, időnként modoros, nehézkes a megfogalmazás.
Egy sebes folyású patak fenyegetően csordogált alattam… A gyors folyású patak lehet, hogy nagy hidegben sem fagy be (surlódási energia 🙂 és egyebek), de akkor nem csordogál, hanem mondjuk, zubog. Ha meg csordogál, akkor mi benne a fenyegető?
Engem is meglepett az anyóka viselkedése. Miért nem volt előkészített tervük ilyen esetre? Vagy ez volt az? Most Luuka akkor felnőtt vagy inkább kamasz, mert a viselkedéséből utóbbira következtettem.
Olvastam a kritikát a vadászattal kapcsolatban. Hozzátenném, hogy az író sosem volt igazán éhes. Az ösztön felülírja a szentimentális érzéseket és a válogatósságot is.
Van fantázia a történetben, csak számomra kissé zavaros.
Érdekesnek tűnik. Tetszik a világ, bár eleinte nem igazán tudtam, hogy hol és mikor vagyunk pontosan, aztán a jelekből összeraktam, hogy talán ez egy posztapokaliptikus Föld lehet…
Abban viszont sajnos egyet kell értsek a többi véleményezővel, hogy kicsit tömény volt ez a sok leírás és csavaros mondat egyszerre, valamivel talán szellősebbé lehetne tenni. Egyébként nincs bajom a részlettel.
Engem jelenleg nem igazán fogott meg annyira, mint kellett volna, de látok fantáziát az írásban és az alapötletben, hisz nem véletlenül került ki az oldalra.
Összefoglalva tehát: nem rossz, de valahogy még nem az igazi.
Mindenesetre gratulálok a kedves Szerzőnek!
Gratulálok a kikerüléshez!
Sejtem, hogy valószínűleg senki sem a kommentekből fog megtanulni írni, viszont tudom, hogy jó támpont lehet a további fejlődéshez. Ezért írok neked néhány sort, pár gondolatot, ami felmerült bennem.
Megragadt a „fenyegetően csordogáló patak”: mélyedjünk picit bele ebbe, most fenyeget vagy csordogál az a patak? Látom, hogy sok helyen egy erősnek gondolt jelzővel toldasz meg egy igét (kelletlenül caplattam, halkan ropogott, szakadatlanul fújt), de ezzel pont az ellenkezőjét éred el, különösen akkor, ha a két szó üti egymást – és megint visszatérünk a patakhoz… Ezek apróságoknak tűnhetnek, de egyrészt agyoncsapják az élményt, másrészt pont ezek teszik majd a szöveget élővé, hogy az olvasó akkor is lássa, érezze, ízlelje, amiről mesélsz neki, ha éppen a szavakkal akar kötekedni.
Nálad itt van az elején a hideg. Nekem, olvasónak éreznem kéne, de nem érzem. Valószínűleg pont ezek a modorosságok viszik el más irányba.
Ezeket a leírásokat – hideg, kietlenség, tömör csend, süvítő szél – tökéletesen lehetne használni arra is, hogy világot építs velük. Mutasd meg bennük, általuk azt, ahol a főszereplőd van, és ahogyan mozog ebben a térben. Egy meredek vad-üldözés közben senki sem agonizál azon, hogy milyen hosszú és kecses lábai vannak, amelyekkel semmilyen élőlény sem veheti fel a versenyt.
Én sokkal inkább arra fókuszálnék a helyedben, hogy az üldözés feszült oldalát, hogyanját és picit a miértjét mutassam meg. Arra gondolok, hogy például itt, a vadászat közben simán behozhatnád a gondolatot, hogy mi is van ezzel a világgal, csúsztathatnál apróságokat, hogy az ember abba a kietlenségbe képzelje magát.
És itt rá is térek a következő dologra: már az első sorokban felvillantasz egy érzelmet „ezért különösen sajnáltam, amiért el kellett szalasztanom.”, de az a gond, hogy a sajnálat csak a szavak szintjén jelenik meg, sehogy máshogy nem. Nem elég ezt a szót használni, hogy sajnálom (vagy kvázi bármelyik érzelmet nevén nevezni), mert attól még nem lesz valóságos, torokszorító, szívdübörgős repülés, csak egy üres szó. Ne azt emeld ki, hogy mit kellene éreznem nekem vagy a főszereplőnek, hanem mutasd meg a reakciókon, gondolatokon, érzeteken keresztül.
Sok sikert a továbbiakban!
Annak ellenére, hogy valóban döcögősebb, modorosabb volt a szöveg, és voltak benne ellentmondások is, nekem ez a világ jobban tetszett, mint a hangyás. Kíváncsi lettem, hogy vajon a skarlátszeműeknek vannak-e különleges képességeik. Miért kell menekülniük? Eljut-e a bőrfestőkhöz? (Egy fantasy világban, miért ne lehetnének bőrfestők?) Egy-két fejezet erejéig biztos adnék még esélyt a regénynek.
A történet érdekelne, főleg, hogy milyen korszakban járunk, ahol ekkora veszély albínóként születni. A sztori folytatása is érdekelne.
De… Ugyan még csak néhányszor lőttem női visszacsapó íjjal, ez a leírás nekem furcsa. Kizártnak tűnik, hogy valaki így stabilan lőjön egy vadászaton.
Számomra kicsit vontatott volt, a leírásokat és jelzőket simán lefelezném, hogy mielőbb a cselekményhez érjünk. Sose szerettem a hosszas leíró részeket. Ez persze egyéni.
Igazából számomra az is problémát jelentett, hogy a reakciói és a leírás alapján a „Fiam helyett fiam” részig meg voltam róla győződve, hogy egy fiatal nő a főszereplő.
Igazság szerint azt se értem, ha ennyire megrémiti, hogy látták, tudnia kell, mennyire veszélyes – mi még nem tudjuk. Akkor miért lepődött meg rajta, hogy menekülnie kell? Ehhez többet kéne tudnunk.
A világ és a skarlátszeműek kíváncsivá tettek, szívesen megtudnék többet is róluk. Ezek miatt olvasnám tovább a történetet, annak ellenére, hogy ez az első fejezet kissé nehézkesen indult.
A nagyon terjengős fogalmazás még annyira nem is zavart, inkább az arányokkal volt bajom. A világgal kapcsolatos információkat szépen adagolod, nekem legalábbis tetszett, ahogy szépen lassan kibontakozik, hol járunk, mikor, és hogy mi a gond a fiúval (vagy férfival? A kor nem igazán volt egyértelmű). Oh, és igazán remek fotelek készíthettek a régi világban, ha még kétszáz évvel később is ilyen jól funkcionálnak. 😀
Visszatérve az arányokra: az elején hosszan olvashatunk a vadászatról, a ruhájáról, a környezetről. A fiúval való talákozás után Luuka hazamegy, otthon rajzokat nézeget. Miért éppen most kérdezte meg az anyó fiának a nevét? Tényleg eddig még egyszer sem jutott az eszébe, hogy rákérdezzen? Gondolom, fontos lesz a történet szempontjából a neve – ha meg nem, akkor fölösleges ez a párbeszéd -, de ezt a szövegbe is bele lehet szőni. Pl.: A fakó alkotás egy fiatal fiú arcképét ábrázolta, Mirja anyó valódi gyermekét, Witet, aki…
Eddig szépen, komótosan haladtunk, amivel nekem nincs problémám, de aztán az anyó megtudja, hogy egy fiú meglátta, és minden nagyon hirtelen lesz. Ami persze egyrészt egyértelmű, mivel gyorsan kell cselekedni, de az addig szépen hömpölygő szöveg után nekem olyan hirtelen volt ez a váltás, hogy nem éreztem át a feszültséget, és a helyzet komolyságát sem. Kicsit hiteltelenné vált. Már az is furcsa, hogy Luuka nem egyből számol be a fiúval való találkozásról, de üsse kő, ezt még elhiszem, hogy valamiért mégsem tartotta olyan fontosnak megemlíteni.
Szóval nekem egy kicsit kusza, aránytalan az eleje, de vannak benne olyan elemek, amelyek miatt viszont szívesen olvasnám tovább.
Gratulálok a kikerüléshez!
Hűha, látom megosztó lett ez a kis részlet, ami nem jó, de mindenképp tanulságos. 🙂
Sajnos a túlírtság az én átkom, ezzel tisztában vagyok. El is gondolkoztam már azon, hogy miért nem tudok egyszerűbben fogalmazni, miért ragaszkodom ezekhez a barokkos, nyakatekert mondatokhoz, aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert én olvasóként is ezt a stílust preferálom. De ez sajnos nem az a zsáner, aminek „jól áll” az a fajta terjengősség.
Egyébként mindig az első fejezetek a mumusaim, pont azért, mert tudom, hogy azoknak kell a legjobbnak lenniük. Ahogy Meerah Krane is írta, rágörcsölök a történeteim kezdetére, újra és újra visszatérek egy mondatra, csak hogy még egyet csavarjak rajta, hogy biztosan minden benne legyen, és mindig csak a 3., 4. fejezetre kezdem el élvezni az írást, mert addigra már lefektettem az alapokat, bemutattam a világot, gördülhet a cselekmény tovább… Ez ennél a történetnél is így volt, nem is szeretem visszaolvasni az elejét, de sajnos itt csak abba láthatunk bele.
A hozzászólásokból azt szűröm le, hogy többségében tiszta a poszt-apokaliptikus háttér. Ez a világ tele van roncsokkal, nyilván vannak olyan tárgyak, amik használhatóbb állapotban megmaradtak, de vannak, amik szinte elporladtak. Az emberek többnyire ezekből a megmaradt tárgyakból élnek, azokat tákolják össze valami használhatóvá. Luuka íja sem gyári darab, azt éppen ő gyártotta magának a talált kacatokból, így nem működik pont úgy, mint a mai íjászok fegyverei, de arra elég, hogy néha vacsorát varázsoljon vele az asztalra.
Egyébként volt már íj a kezemben, fel is lőttem vele a szomszéd háztetőjére a nyilat, igaz, akkor még ez a történet gondolatban sem létezett. Gyerekkoromban pedig apám tákolt nekünk egyet egyszerű ágból, madzagból. Nyilván nem lehetett valami erősen lőni vele, de azért a szomszéd fóliáját kilyuggattuk vele. (Ez egy másik szomszéd volt. ) Luuka azért nem egy délután alatt alkotta meg magának a sajátját, az övé ennél jóval hatékonyabb, és a lehetőségeihez mérve tud is bánni vele.
A skarlátszeműek kiléte az egész történet alatt kérdés, így természetesen nem részletezném ki rögtön az elején, hogy miért viszonyulnak hozzájuk úgy-ahogy. De annyit talán elárulhatok, hogy az emberek őket vádolják a világ pusztulásáért, ezért már csecsemőként megölik őket, mert azt hiszik, hogy egy újabb pusztulást hoznak. Többségében kirakják őket az erdőbe meghalni. Az, hogy Mirja miért fogadta be, és nevelte fel mégis az egyiket, szintén később derül ki. Ha Luuka nem fut bele abba a kisfiúba, talán élete végéig eléldegélnek ott ketten, anélkül, hogy bárki tudna róluk. Azért küldi el Mirja, mert lelepleződtek, és nyilván idővel odamennek mások megnézni, hogy valóban él-e ott egy olyan skarlátszemű, akit nem öltek meg csecsemőként. Kint a vadonban nagyobb eséllyel elbújik, és el tudja látni magát. Ebben a világban nem élnek sokan, vannak bőven lakatlan falvak, ahol még meghúzódhat.
Nem is tudom, még mire reagáljak még, mert szerencsére rengeteg hozzászólást kaptam, amit mindenkinek hálásan köszönök! Az biztos, hogy sokat fogok még töprengeni rajtuk, megfogadom a tanácsokat, nekiesem újra azoknak a fránya nyakatekert mondatoknak, és mindenekelőtt ellazulok. Aztán remélem, hogy Luuka története nem ér még véget ezen a küszöbön, amit még szinte át sem lépett, de ha úgy is lesz, akkor is már megérte, hogy majd egy évig velem volt, mert a kezdeti döcögősség után nagyon nagy lélekkel szőttem elé az akadályokat! 🙂
Bár maga a történet és a világ, amelyben játszódik a szövegrészlet alapján érdekesnek tűnik, a nyelvezet terjengőssége, modorossága sokat ront az élvezhetőségén. Így az ember szeretne oldalakat átugrani, hogy végre valami érdekesebb cselekményhez érjen. (Pedig szeretem a leírásokat, nem vagyok cselekményközpontú olvasó. Itt azonban a leíró részek jelzőhalmazba és felesleges mellékmondatokba fulladnak.) Mindettől függetlenül kíváncsi vagyok a folytatásra, mert az alapötlet tetszik, ráadásul, ha a szöveget szépen kigyomlálja az író, akkor egész jó kis történet lehet belőle. Sok sikert a továbbiakhoz!
Az előttem szólókhoz csatlakozva, nekem is egy kicsit döcögős volt az olvasás. DE! Maga a történet részlete tetszett, és felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan mi is az adott világ háttér története, mert lehet tippelgetni, azonban úgyis az lesz a biztos, amit íróként elképzeltél és leírtál.
Az is érdekelne, hogy Luuka miért más, mint a többi ember (a szemét és a bőrét leszámítva), hogy miért üldöznék és hogy tényleg veszélyt jelent-e bárkire, egyáltalán milyen veszélyt?
Várom a folytatást és gratulálok a kikerüléshez! 🙂
tetszik, hogy az északi világot választottad:)
Kedves A. Nordell!
Örömmel olvasom, hogy tudomásul vetted, amit írtunk. (Nem bántásból tettük, csupán azért, hogy a legjobb történetet alkosd meg a jövőben.)
A jó történet kulcsa mindíg az EMBERSÉG. Ha vámpírról, ha vérfarkasról, ha mutánsról beszélsz, mindíg emberinek kell lennie. Így tud az olvasó azonosulást érzeni a karakterrel. Mielőtt félreértés esnék, az emberség nem azt jelenti, hogy körbeírjuk az adott főszereplőt (ruha, időjárás, néhány gondolat) Az emberség maga a belső előadás( kiváncsiság, múltidézés, szeret vagy épp gyűlölet bizonyos irányokba). Őszinte leszek. Nagyon nehéz könyvet írni (nem regényt, könyvet) Mert az élő, lélegző karakternek együtt kell haladnia a világgal, amit szintén élő lélegző karakterek alkotnak.
A legfontosabb kérdés ami az embert nyomasztja az sosem a : Mi, Ki, Hogyan, Mikor, hanem a MIÉRT?!
Miért akarnak megölni? Miért fogadott be egy nő? Miért érzek úgy ahogy? Miért nem ölök embereket ha már az ellenségeim?
Nagyon fontos.
Sajnos csak azt tudom írni, amit az előttem szólók: túlírt, alig van benne információ és mesterkélt. Nem érzem igazi túlélőnek a főszereplőt, ami nem feltétlenül baj, hiszen egy ekkora részlet alapján nem tudjuk, mi a célja az írónak. Azonban nem értem, hogy miért nem tud semmit a körülötte lévő világról, és ha már az anyóka ilyen könnyen kiteszi a szűrét akkor erre a fiú miért nincs felkészülve? Ráadásul az sem derül ki, hogy valójában mekkora veszélyt jelenthet maga a tény, hogy valaki meglátta öt. Érdekes részlet lehetne, de sajnos nem kötött le eléggé.
Még egyszer köszönöm mindenkitől, aki elolvasta, és véleményt fűzött a részlethez! Kissé megrendült most a világom, de ki ne érezne így miután ennyi hideget kapott a nyakába? Főleg azért, mert többségében igazatok is van, még csak vitatkozni sem tudok. A terjengősséggel mindenképpen kezdenem kell valamit, látom a visszajelzésekből, hogy azt nem lehet megúszni. Átgondoltabban kell írnom, nem hangulatra dobálni a cirkalmas körmondatokat egymás után. A továbbiakban ezen mindenképp dolgozni fogok. Nyilván akadnak olyan hozzászólások is, amikkel már kevésbé értek egyet. Azokra csak annyit tudnék írni, hogy „Olvasd tovább! Két fejezettel később kiderül, két fejezettel később ott van minden!”, de ez a lehetőség sajnos itt nem adott, az első fejezetben kellett volna a megfelelő információkat felvonultatnom, abba pedig csúfosan belebuktam.
Annak azért örülök, hogy a túlírás ellenére sokakat birizgál a történet, olvasnátok a folytatást. Nekem most nincs jó előérzetem, de azért azt mondom, legyen úgy, hogy egyszer még tényleg olvashassátok! 🙂
Hmm… Nordell!
Valamit nem értek. Azt írod, az eleje magad számára is dagályos, hogy nem veszed szívesen, és hogy később írsz csak élvezetből.
Egy ötlet: Amikor végeztél vele, menj vissza még azzal az élvezettel az elejére, tartsd meg az adatokat, és írd újra később, amikor már az élvezet vezeti a tollad. Csak egy ötlet 🙂
A leírásokért gratulálok, a történeten én úgy érzem van mit javítani, de az is lehet, hogy, ha olvasnék még pár fejezetet, belendülne a történet. Nagyon nehéz ilyen rövid részek alapján véleményezni, és remélem, a szerző ezt nem veszi magára!
Nekem kicsit nyomasztó, az anyókától valamiért a hideg is kirázott. De ez én vagyok. Ha a könyv itthon lenne, valószínűleg tovább olvasnám, reménykedve, hogy Luuka jobban jár, mert a mostani helyzete valami szörnyű… Ha viszont végig ilyen nyomasztó a mese, akkor nem biztos, hogy képes lennék a végére jutni.
Kicsit tényleg sok a jelző, emiatt kicsit néha göröngyos a dolog, de ezek javítható hibák.
Kedves Anikó!
Többször is visszamentem az elejére, de igaz, nem az egészet írtam át, hanem csak a mondatokba nyúltam bele, hozzátettem még, miközben elvenni kellett volna belőle. Az anyó fiának nevéről szóló kérdés (amit sokan kifogásoltak) is utólag került bele. Talán valóban jobb lett volna újraírni az egészet, mert így csak belegabalyodtam. Megfogadom a tanácsodat, és ezt megteszem! Köszönöm!
Kedves A. Nordell!
Látom, kaptál hideget-meleget is, de ez így van rendjén. Óriási megtiszteltetés helyet nyerni ezen az oldalon, és a te műved sem véletlenül került ide. Megérdemelted. Én is kiválasztottam volna.
A szöveg felét viszont ki kell húzni. Könyörtelenül. 😀 Ha minden egyes betűhöz kétségbeesett ragaszkodsz, akor kérj meg másvalakit, hogy rövidítse le neked.
Régen (nem mintha most olyan nagy író lennék) én is túlírtam, cifrábbnál ciffrább szavakkal és mondatokkal díszítettem a szövegemet. Mert szépnek találtam, különlegesnek és így tetszett. De felvilágosítottak, hogy teljességgel felesleges, sőt kifejezetten káros. Én is védekeztem, hogy de hát ilyen a stílusom …majd be kellett látnom, hogy elrontja a művet. Elveszi a gördülékenységét, az élvezetességét, az izgalmát.
A te regényedben meg pláne, hszen egy feszültséggel teli, izgalmas sztoriról van szó.
A másik fele viszont fantasztikus! Szépen építed a világot, egyedi, érdekfeszítő a történet. Kiváló az alapötlet az albínókkal.
Tetszettek az anyai tanácsok, a kisfiú, a szénrajz, meg ahogy magát szidja a főhős – olyan emberi tőle.
„Bogyópép, bogyópüré, vagy épp nyers bogyó.” – Na itt értettem meg, mennyire éhes a főhős és sikerült együttéreznem vele. Szép!
Felkeltetted minden kíváncsiságomat és várom a folytatást!
Szurkolok neked és Luukanak!
A világfelépítés érdekesnek ígérkezik, kíváncsivá tett. Jó lenne többet tudni a kinti világról, a múltról, pl. mi miért lett úgy, ahogy van. Lehetne még csiszolni a fiú és az anyóka kapcsolatának érzelmi oldalán, mert ez nem annyira jött át. Az ígéretesnek tűnő alapsztorin azonban sokat ront az írás terjengőssége. Úgy tűnt, mintha a szerző mindenáron meg akarta volna mutatni, mit tud, milyen bő a szókincse és milyen képszerűek a leírásai. Ettől azonban a szöveg döcögőssé, a cselekmény lassú folyásúvá vált, amitől az egész kissé erőltetettnek, nehézkesnek tűnik. Itt is érvényes az aranyszabály: Néha a kevesebb több! Persze szerkesztéssel kigyomlálhatóak a felesleges elemek. Összességében elmondható, hogy jó kis könyv lehet belőle, ha a történet a későbbiekben izgalmasabb lesz és a szereplők is érdekesek. Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakban!
Kedves H S!
Köszönöm a kommentedet, elgondolkodtató! 🙂 Egyelőre megvárom az előszűrők gondolatait, hátha rávilágítanak még olyasmire, amit meg kell fontolnom, de aztán biztos, hogy a következő lépés az lesz, hogy könyörtelenül nekiugrok a szövegnek, nem lesz apelláta. Kegyetlen gyomlálás következik, kimentem Luukáékat a gazból. 🙂
Kedves C. Rudolf!
Neked is nagyon köszönöm a hozzászólást! Bevallom, van igazság abban, amit a leírásról, szókincsről írtál, és ezzel a terjengősséggel mindenképpen foglalkozni fogok. A háttérvilág az elkövetkező fejezetekben kitárul, Luuka először jár odakint, távol az odútól, így az olvasóval együtt tapasztalja meg a világot, vele együtt tudunk meg egyre többet és többet. Örülök, hogy felkeltette az érdeklődésedet a történet, neked is sok sikert, ha szintén pályázó vagy! 🙂
Az elejét döcögősnek éreztem, és többször az jutott eszembe, hogy furcsán hat az E/1, és talán egy E/3 jobban illene a vadászós jelenethez. Aztán ahogy haladtam, sikerült ráhangolódnom Luukára, megtetszett a sok fehérség, titokzatosság, az újszerűség. Igazából tetszik az egész, tovább olvasnám. Az első regényem helyszínéül anno én is Finnországot választottam, de aztán egy béta olvasó rávilágított, hogy indokolatlan és felesleges az én esetemben egy idegen országot tenni színhelyül – igazat adtam neki. Itt nem éreztem ezt, Luuka nagyon belepasszol az északi környezetbe. Jól is írsz, és bár egy-két helyen szemetszúrt valami mondatfelépítésileg, hamar el is felejtettem, úgyhogy nem rontottak az olvasás élményén. Szurkolok neked is!
Kedves Helga!
Érdekes, hogy megemlítetted az E/3-at. Vannak E/3 nézőpontú íráskezdeményeim, és azt vettem észre, hogy külső narrátorként kevésbé tudok túlírni, mert nem fektetek akkora hangsúlyt a belső vívódásokra. Gondolkoztam, hogy ezt a történetet milyen nézőponttal írjam, de aztán rájöttem, hogy talán jobban átadom a mondanivalót a főhős szemszögéből.
A történet egyébként a kezdet kezdetén még fantasy-nak indult, a helyszín egy kitalált világ lett volna. Idővel aztán rájöttem, hogy a poszt-apokaliptikus világ a háttértörténettel együtt nagyobbat üt, ha a saját világunkba helyezem. Mivel a fantasy verzióban is egy fagyos tájon indítottam, adott volt, hogy az átiratban is északon maradjak. Finnország különben is a nagy kedvencem. Különösebb indokom egyébként nekem sincs a helyszín választásra, a történet szempontjából mindegy, hogy a szereplők finnek, vagy magyarok. De az biztos, hogy nagy kaland volt így az írás. Luukával együtt én is bebarangoltam írás közben a vidéket, igaz csak a Google utcaképen. 🙂
Maga a történet a végére felkeltette az érdeklődésemet, de a megfogalmazása sokszor újraolvasást kívánt tőlem. Alkalmanként nyakatekert mondatot találtam benne, amitől nem biztos, hogy végleg beleszeretnék. Most elsőre azt mondanám, hogy érdekel a további történés, de könnyen meglehet, hogy számomra egy egyszer olvasott könyv lenne, amire utólag sajnálnám az időt. Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez!
Nekem a történet felkeltette az érdeklődésemet, a havas világ nagyon érdekes, és az én laikus szememnek teljesen hiteles az, ahogy a vadászatról és miegymásról írsz. Najó, egy dolog fúrja az oldalam? Honnan vannak nekik bogyóik, ha mindent méteres hó borít, vagy kásának való? Ha összeszedik a bogyókat amikor jó idő van az megromlik, ha nem tartósítják valahogy, vagy ez valami speckó gyümölcs?
Amúgy lehet a végén valóban nem teljes mértékben volt logikus, hogy miért küldi el. Csak mert kint sanszosan messze több veszély les rá, mint így, mert így reménykedhetnek, hogy a gyerek nem köpött, vagy nem hittek neki. A kiskölyök meg simán lehet, hogy meg se éri, hogy emberekkel beszélgessen, mert a hidegben neki nincs menedéke, főszereplőnkkel ellentétben (teszem hozzá, hogy kicsit fura, hogy csak így otthagyta, oké,hogy fél tőle, de ha nincs a környéken település mert rejtőzködnek, a gyerek halálra van ítélve, nem? ha meg van a közelben település, akkor meg hanyagul rejtőzködtek el). Amúgy csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy nekem logikus, hogy magával kéne vinnie a fiút haza, és vagy velük marad, vagy kinyírja? Még most is simán kimehetne megkeresni a fiút, mert vagy magától fagy meg, vagy megölheti, ha akarja, és akkor le van a gond. Bár tudom, hogy el kell valahogy indítani, mert szegénynek sose lesz csaja, ha nem indul el a nagyvilágba 😀 Egyébként valószínűleg csak azért pörgök ezen, mert még nem ismerem a világot, amiben benne vannak, és ezért homályos a dolog. Lehet több infót kéne ezzel kapcsolatban elhinteni, és javaslom, hogy olvasd el a Romlás szabályait, az is az egyik kikerült részlet, és a végén nagyon egy újságcikkel nagyon szépen magyaráz az író egy csomó mindent. Plusz nagyon hasonló a sztori, mert mindkét főhősnek menekülnie kell a mássága miatt.
Minden esetre a történet elég érdekesnek tűnik, remélem a következő részletben többet megtudunk majd a világról, amiben élnek 🙂
u.i: A végénél szerintem ne írd bele, hogy nem hiszi, hogy találkozik még az anyókával, mert ha ezt így belebegteted, akkor elveszed az olvasótól a reményt. Sokkal feszültebb, ha nincs ilyen előre vetítése annak, hogy már nem találkoznak.
A történet érdekes, szívesen elolvasnám a folytatást. Tetszik, hogy nem egyszerre kapunk sok információt, de egyelőre nem teljesen tiszta a helyzet (hol járunk időben, mi vezetett ide), de ez persze a későbbiekben lehet, hogy változni fog. Jók a tájleírások, látom magam előtt a helyszíneket, mégsem kellettek bekezdések ennek a taglalásához
Engem vitt magával a tórténet. Való igaz, néha annyira dúskált egy-egy szó előtt a jelző, hogy emberi ésszel csak némi gondolkodás után volt felfogható, de azon kaptam magam, hogy még efelett is átsuhanok. A világ, ami az olvasók számára még homályos, érdekesen van tálalva. Ami nekem nem tetszett, az az anyó viszonyulása a fiúhoz. Hiába ő nevelte fel, a hanglejtése felé morgós volt, ami megnehezítette az olvasást, mert végig azon gondolkodtam, hogy miért viselkedik így a nevelt fiával, akit önként vett a szárnya alá? Mindenesetre én szívesen olvasnám tovább, hogy még többet megtudjak erről a világról.
Kedves Nordell!
Örülök, hogy hasznát veszed a tanácsnak, és kíváncsi vagyok, hova fogunk kilyukadni 🙂
Köszönöm, hogy lereagáltad, amit írtam. 🙂 Egyébként szerintem nem túlírt, nekem legalábbis ez nem jutott eszembe a részletet olvasva. Érdekes ez a túlírt-nem túlírt téma, ez talán nézőpont kérdése is, kinek mi a túlzás, kinek a számára válik a mondat felénél lapossá valami, hol kezdődik a giccs és kinek mennyi a kielégítő. Továbbra is szurkolok neked, mert jó érzés maradt bennem a részlet olvasása után, és minden nap eszembe jut, hogy ennyi alapján én megvenném a könyved. Luuka belső hangja nekem nagyon szimpatikus egyébként, barátkoznék vele. 🙂
Érdekes, hogy ez a részlet és A romlás szabályainak első pár oldala egymás után került ki, mert ritka, hogy egymás után két részletet is „nekem valónak” érzek. Mindkettőben az a szép – a szimpi főhösöktől eltekintve -, hogy egyenletes az ütemük (legalábbis egyelőre). Ez talán egy furcsa kifejezés és nem tudom, „szaknyelven” mivel lehetne kifejezni, de én mindig nagyon örülök, ha sikerül ezzel az érzéssel lezárnom egy fejezetet. Arra gondolok ez alatt, hogy a lassú nyitás ellenére kiegyensúlyozott a szöveg, sehol nincs elkapkodva, nem zökkent ki semmi, nincs összecsapott bekezdés és éles váltások (szerintem – mostanában mindig szükségét érzem a „szerintem” szót mindenhova odabiggyeszteni).
Na csak ennyit akartam még hozzáfűzni. 🙂
Sajnálom, de engem ez a történet sem fogott meg. Szerintem is túlírt, lassú és engem nem szippantott magába. Nem érzem úgy, hogy még szeretnék olvasni belőle. A nyelvtan meg… ugye ez utóbbi könnyen javítható, de azért már itt is szörnyen idegesítő tud lenni. Nem én leszek a célközönség, de ez ne szegje kedved, másoknak tetszik. 🙂
Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez! További sok sikert!
Kedves Szerző!
A történet érdekesnek tűnik és kíváncsi lennék a folytatásra, de a fogalmazással sok helyen voltak problémáim.Túl bonyolultak és sokszorosan összetettek a szerkezetek és a jelzők sok helyen nem passzolnak a szövegkörnyezethez. Olyan, mintha azt bizonygatnád, hogy választékos a szókincsed. Bár sokat még nem tudok a főhősödről, de szerintem ez a fogalmazásmód nem illik a szájába. Mikor ténylegesen megszólal teljesen más embernek tűnik, mint a leírásoknál. A neved alapján nem tudhatom, de kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nő írna egy férfi szemszögéből. Elnézést, ha nem így van, de ez volt a benyomásom. De maga a történet izgalmasnak tűnik és tetszik, hogy nem húztad az időt terjengős bevezetésekkel. Sok sikert a továbbiakhoz 🙂