Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn – 1. fejezet

„Az erődház az egyetlen menedéked. Az emberi élet mindennél fontosabb. Ne bízz az idegenekben! Semmi sem veszhet kárba. Emlékszünk a múltra, de a jelenben élünk.”

Paul Kenn

Finom gesztenyekenyér illat és fanyar kenőolaj szag keveredett a konyhában. Jól időzítettem a puska zsírozásának befejezését, mert éppen lejárt a sütési idő. Biztos voltam benne, hogy Pippa már rég felkelt, és izgatottan várja a szülinapi köszöntését. Már tudhatott a kenyérről is, hiszen az egész házat belengte az árulkodó illat.

A fegyvert a falnak támasztottam, majd lefutottam az ablaktalan földszintre, hogy felhozzam a tavalyi főzésből maradt, utolsó üveg cseresznye dzsemet. Pippa kedvenceként, ez került a vastagon szelt gesztenyekenyérre. Öntöttem neki a frissen főzött hársfateából, a tálcára tettem a mintás textilbe csomagolt meglepetését, és egy szivárványszínben pompázó cserepes virágot is, melyet az utolsó vadászat óta rejtegettem előle. Gyerekkoromban, számot formáló gyertyák is égtek az ünnepi gesztenyekenyéren, de azok már akkor is gyakorlatilag csonkok voltak.

Ez a nap minden évben fájdalmas emlékeket hozott felszínre bennem, de uralkodtam magamon. Nem akartam elrontani a boldogságát.

Miközben még egyszer, némán eltátogtam a szülinapi éneket, halkan elindultam felfelé a lépcsőn, kikerülve a nyikorgó léceket. Amikor Pippa szobája elé értem, gyorsan megigazítottam az ajándékokat, mosolyra húztam a szám, majd belöktem az ajtót és rázendítettem a dalra.

Pippa hangosan felkacagott amikor meglátott, és attól az üdvözült, örömteli arctól, aznap először nekem is nevetni támadt kedvem. Amikor befejeztem, viccelődve megjegyezte:

– Apa, annyira borzalmasan énekelsz, hogy hetekig egyetlen szörny sem jön majd közel a házunkhoz. – Arrébb húzódott az ágyán, hogy odaférjek mellé.

– Látod, ha minden hónapban lenne szülinapod, akkor tökéletesen biztosíthatnám a helyet. – Mosolyogtam rá, és az ölébe tettem a tálcát. – Boldog tizenkettedik születésnapot kislányom!

– Köszi apa! Tudtam, hogy sütsz, olyan csodás volt az illatra ébredni. – Meg akartam kérdezni, hogy milyen csodás, de végül nem tettem. Felkapta a kenyeret, és akkorát harapott belőle, hogy a fél arca csupa lekvár lett. Miközben vadul rágott, kíváncsi pillantásokat vetett az ajándék felé.

– Nem bontod ki? – kérdeztem.

– Csak miután megettem! – válaszolta tele szájjal, de azért végigsimított a csomagoláson, és közelebbről megszemlélte a virágot. Mint ahogy valahol olvasta, még meg is szagolta, de persze mindketten jól tudtuk, hogy semmi illata nincs.

Ahogy az örömtől csillogó, sárga szemét figyeltem, megrohantak az emlékek. Peter bátyám jutott eszembe, aki egy nap elment és soha nem tért haza. Nem sokkal Pippa születése előtt történt. Csúnyán összevesztünk, a mai napig bántam amiket akkor hozzávágtam.

Az arcvonásait Lulától örökölte, az én szeretett feleségemtől, aki belehalt a szülésbe. Élettel fizetett az életért. Összeszorult a gyomrom, ahogy rá gondoltam. Ez a gyerek minden egyes nap a múltra emlékeztetett, miközben azért harcoltam, hogy még rengeteg időt tölthessünk együtt. Ő adott értelmet a küzdelemnek.

– Apa, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom volt! – kiáltott fel elragadtatva, miután az utolsó falatot is legyűrte.

– Az a jó a szülinapokban, hogy még bőven lehet repetázni.

– Tényleg? – sóhajtott fel, és úgy tűnt, hogy a széles vigyor állandósult az arcán. – Az remek lenne!

A csomag után nyúlt, megkocogtatta, forgatta, és töretlenül mosolygott, olyan izgatottan, ahogy csak egy gyerek tud. Végül győzött a kíváncsiság, és lassan kicsomagolta a könyvet.

– Daniel Defoe, Robinson Crusoe – olvasta fel hangosan, és végigpörgette a lapokat.

– Ez a kedvenc könyvem, remélem neked is tetszeni fog.

– Ha neked a kedvenced, akkor nekem is az lesz, ebben biztos vagyok – jelentette ki határozottan, és rám nézett. – Köszönöm apa!

Ez a mondat győzött meg arról, hogy folytassam a következő meglepetéssel, annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozott ellene.

– És ez még semmi. Úgy döntöttem, hogy ma elviszlek magammal, és megmutatom a Halott Várost, meg a Harcsa-tavat. – Pippa sikkantott, és összecsapta a tenyerét örömében. Azt hiszem, az ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul boldognak láthatják. – A tizenkettedik születésnapomon, apám engem is elvitt magával, és azt mondta, hogy őt és a testvérét is ennyi idősen vitték el először. Azt hiszem, ez családi hagyomány.  A családi hagyományokat pedig követni kell.

Az utóbbi mondat inkább magamnak szólt, de nem igazán győztem meg a háborgó bensőmet. Tudtam, hogy ideje megmutatnom neki a várost, és ideje, hogy olyannak lássa a világot, amilyen az valójában volt. Mindkettőnk élete ezen múlt. De még akkor is kicsi volt.

– Apa! – félrelökte a tálcát, és a nyakamba ugrott. – Végre elviszel! Láthatom az óriás halakat, és ha szerencsém lesz, akkor azt a harcsát is! Annyira jó lesz! Ez életem legszebb napja! Imádom a szülinapokat… és nagyon szeretlek! – tette hozzá, mert biztosan úgy érezte, hogy így helyes.

– De… – emeltem fel a mutatóujjamat, mire Pippa elkomorodott, és feszülten várta a feltételeket. – csak akkor, ha most hibátlanul felmondod nekem a szabályokat.

Megkönnyebbülten elmosolyodott. Ez nem volt kihívás számára. Az sem lett volna, ha azt kérem, hogy lőjön le egy kétszáz méterre elrohanó nyulat, vagy szedje szét és rakja össze a háztetőn energiát gyűjtő napelemet, vagy szereljen be két új szivattyút a régiek helyére. Pippa talpraesett lány volt, a legjobb géneket örökölte felmenőitől.

Büszke voltam rá.

Maga alá húzta a lábát, és az ujjain számolta az egyes pontokat.

– Az első, a futás. Ha kint bármi történne, itthon menedéket találok. A második…

– Mit értünk a bármi alatt? – szakítottam félbe.

– Ha megtámadnak a Lelketlenek, és ha… – várakozón oldalra billentettem a fejem, azt akartam, hogy hangosan is kimondja. Nyelt egyet, és folytatta. – … és ha bármi történik veled.

– Ez a fő feltétele annak, hogy velem gyere. Világos? Ha megtámadnak engem, nem maradsz ott, hanem egyből hazarohansz.

– De hiszen hónapok óta nem láttál Lelketleneket…

Ebben igazat adtam neki. Ez volt a legnyomósabb érv a hagyomány betartása mellett.

– Semmin nem változtat.

– De ha tudnék neked segíteni? – Ellenkezett. – Majdnem olyan jól lövök íjjal, mint te.

Ez nem volt igaz: már most sokkal pontosabban lőtt, mint én. Nem dicsérgettem, nehogy elbízza magát, de sosem hazudtam neki a képességeiről. Puskával is jobban fog lőni, ha elég erős lesz ahhoz, hogy rendesen megtartsa.

– Akkor ellövöd a bekészített nyilat, de nem töltesz be újat. A Lelketlenek nagyon gyorsak, nem lenne rá időd.

Elhúzta a száját. Mindig is makacs gyerek volt.

– Nem muszáj jönnöd – mondtam, mire hevesen megrázta a fejét, de már nem volt olyan lelkes, mint korábban. Helyes! Sosem szabad elfelednie a ház elhagyásának veszélyeit és kockázatait. Körültekintően kell viselkednie.

– Akkor halljuk a másodikat – mondtam megenyhülve.

Halványan elmosolyodott.

– Az emberi élet mindennél fontosabb.

Bólintottam. Tovább sorolta a szabályokat, én pedig lélekben felkészültem, hogy ma ketten kelünk útra.

 

A környező fákat kémleltem, miközben a lányomat is szemmel tartottam. Megfontoltan viselkedett, nem hajította el a számszeríját a tó láttán, de vágyakozón szemlélte a tátogó halakat. Megbeszéltük, hogy figyelem a környéket, amíg ő dobál nekik valami élelmet. A francba is, még csak gyerek volt! Nem várhattam el tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy felnőtt. A legnagyobbra nőtt gombákat rugdosta ki a földből – azokat, amelyek már túl nagyok és szivacsosak voltak ahhoz, hogy megegyük –, odavonszolta őket a vízhez és amilyen messze csak tudta, egymás után behajította őket. Egy óriási ponty félretolta a többieket, és egyben bekapta a merülő csemegét. Olyan nagy volt a szája, hogy még engem is probléma nélkül lenyelhetett volna. A víz felszínét buborékok és felbukkanó sima testek törték meg. Pippa ámuldozott, és másik gomba után nézett. Úgy ítéltem meg, hogy elég óvatos, ezért a zsenge, éppen csak a földből kibújt gombákat kezdtem gyűjtögetni. Legyen valami haszna is, ha már eljöttünk. Reméltem, hogy nyulat is tudok lőni, az üvegházban pedig már elég hosszúra nőtt a friss medvehagyma. Pippa nagyon szerette a gombás nyúlpörköltet. Isteni vacsorát fogok készíteni!

– Apa! – suttogta, hangjában aggodalom és bizonytalanság csendült. Elejtettem a kezemben tartott gombát és felemeltem a fegyverem. Pippa a tó másik oldalát figyelte, számszeríját lövésre készen tartotta, azzal az ijesztő mozdulatlansággal, ami mindig tökéletesen pontos lövést eredményezett.

A farkas sziluettjét csak némi keresés után szúrtam ki. Több száz méterre, a fák árnyékában rejtőzve ült, és hegyezte a fülét.

– Lelőjem apa?

– Veszélyt jelent ránk? – kérdeztem vissza. Mellé léptem. Bizonytalanul összevonta a szemöldökét.

–  Közvetlenül nem – válaszolta végül.

– A húsát felhasználhatjuk?

– Nem.

– A bőrére szükségünk van?

– Nincs.

– Meg akarod ölni?

– Nem. – Leeresztette az íját. Láttam, hogy húzza a kezét a súly, de nem panaszkodott. – Ha nem muszáj, akkor nem.

Bólintottam. Mire visszanéztem, a farkas már elinalt a fák között; néhány rezgő levél jelezte az útját. A farkasok falkában élnek: ha egyet láttunk, akad több is. Egy ideig sokkal elővigyázatosabban kell majd vadásznom.

– Ezt még bedobom a halaknak. – Meg sem várta a választ, amilyen gyorsan csak tudta, begördítette a gombát a vízbe, de már csak egy gyors pillantással nyugtázta a felbukkanó behemót halat.

 

A repedezett aszfaltúton lépkedtünk a Halott Város felé.  Figyelmem nem lankadt, a fákat kémleltem, bármilyen vízszintes irányú mozgást keresve.  Pusztán a farkas miatt nem akartam félbeszakítani a kirándulásunkat, mert az igazi veszélyt nem ők jelentették. A puskát csak félig engedtem le, hogy ne zsibbadjon el a karom, de bármikor célozhassak vele, ha szükséges. Lassan kibontakoztak előttünk a megroggyant, lepusztult házak. Egy rozsdás tábla mellett haladtunk el, melyről a város nevét már rég lemarta az idő. Már gyermekkoromban Halott Városnak hívtuk, a régi időkben Chrester Creeknek keresztelt helyet. Hátborzongató volt a megannyi üresen kongó épület. Az ükapám idejében mindegyikben emberek éltek. Apák, anyák, gyerekek és rengeteg idős házaspár. Régen volt. Mára csak mi ketten maradtunk.

Hátraszóltam Pippának, hogy ne maradjon le.

Viseltes tornacipője hangosan csikorgott az aszfalton. A gyér erdőt figyelte, miközben datolyát majszolt. A génközpont kertjében, egy óriási pálma roskadozott a termésektől, így egy jó adagtól meg is szabadítottuk. A citromfán is láttam néhány gyümölcsöt, néhány hét múlva azt is leszüretelem. Mindketten imádtuk a citromos vizet.

– Azt hiszem, mégiscsak le kellett volna lőnöm azt a farkast – törte meg a csendet.

– Miért? – kérdeztem szórakozottan.

– Mert szerintem szenvedett.

– Ugyan, mitől szenvedett volna?

– Sántított – válaszolta egyszerűen.

– Akkor majd idővel meggyógyul a lába.

– Szerintem sárgán izzott a sebe.

Nagyot dobbant a szívem. Hirtelen hátrafordultam. Pippa hátrahőkölt az arckifejezésem láttán.

– Hogy mondtad? – dörrentem rá.

– Azt hiszem sárgán izzott a lábán a seb – válaszolta vékonyka, ijedt hangon.

– Miért nem mondtad korábban? – üvöltöttem, de azonnal meg is bántam. Próbáltam nagy levegőt venni, de a tüdőm összezsugorodott. Bárcsak itt lenne Peter, ő nyugodtabban kezelné a helyzetet.

– Mert nem biztos, hogy jól láttam – válaszolta behúzott nyakkal.

– Hazamegyünk, ebben a szent pillanatban. Úristen! – tettem hozzá suttogva. Az összes idegszálam megfeszült a rám törő rettegéstől. Lelketlenek… Vettem egy nagy levegőt, és nagy nehezen legyűrtem a pánikot. Nem hiányzott, hogy Pippa is megérezze. Mindkettőnknek higgadtnak kellett maradnunk.

– Apa, nem biztos… – próbálkozott újra, de közbeszóltam.

– Pippa, ha Lelketlenekről van szó, akkor nem kockáztatunk. Hányszor mondtam, hogy nem kockáztatunk?

Az indulattól megint kiabáltam. Nem akartam. Esküszöm, hogy nem akartam. Egyszerre csak egy dolgot: haza kell jutnunk. Elindultam visszafelé és intettem neki, hogy azonnal emelje fel az íját. Pippa ijedt volt, a bűntudattól lebiggyedt a szája. Féltem, hogy elsírja magát.

– Koncentrálj! Könnyes szemmel kevésbé látod az erdőt! Olyan gyorsan megyünk, ahogy lehet. Világos? Első szabály!

Bólintott, és türelmetlenül letörölte az arcán lecsorduló könnyeket.

Imádkoztam. Ígéreteket tettem a nem létező Istennek, hogy épségben hazajuthassunk. A lányomnak szüksége volt rám, ahogy nekem is rá. Surrantunk az aszfalton, a fegyvereinket lejjebb engedtük, de minden érzékszervünkkel a környezetet figyeltük. Néha hátrapillantottam, kerestem a szélcsend ellenére megrebbenő bokrokat, a sárga testek villanását.
De semmi sem mozdult, csak mi ketten voltunk. Szaporán vettük a levegőt. Pippa fáradt, egyre lassabban ment előttem, de nem kérte, hogy álljunk meg, tudta mi forog kockán.
Letértünk az útról, és rákanyarodtunk a hazavezető ösvényre. A szívem, már a megerőltetéstől, nem pedig a rettegéstől dübörgött a mellkasomban.

Pippa megállt, és hányni kezdett. Nagy távolságot tettünk meg visszafelé, ő meg egy csomó datolyát befalt előtte. Hogy lehettem ennyire elbizakodott, hogy enni engedtem? Színes karikák ugráltak a szemem előtt; letöröltem az izzadságot a homlokomról.

– Gyerünk Pippa! – a zihálástól még én is alig értettem a szavaimat. – Már nincs sok hátra!

Rám nézett, arca könnyben ázott, de bólintott. Felemelte a számszeríját és elindult.

– Egyik láb a másik után! – bíztattam.

Megláttam az erődházat a fák között. Pippa már csak vonszolta magát. Tudtam, hogy nem fog elesni, génjei sosem hagynák cserben. Meglesz. Éreztem, hogy haza fogunk érni. Pár hét múlva talán majd nevetünk is az egészen. Azt akartam, hogy egy életre megtanulja a leckét, ezért tovább hajtottam.

– Előttünk a cél!

Csak egy sárga foltot láttam a szemem sarkából. Pippa felkiáltott, felemelte az íját és lőtt.

Az idő lelassult. Minden egyes szívdobbanásom a fülemben dörömbölt.

Szemem körbejártattam a semmiből előbukkant Lelketleneken. Soha nem láttam ennyit egyszerre. Úgy álltak a fák között, mintha mindig is ránk vártak volna. Valaha mind emberek voltak, de mára a Sugárzástól sárga testük, húsba zárt napként világított. A hozzám legközelebb álló fájdalommal telt tekintete halált ígért. Megremegett, és dühösen kitátotta a száját. Pippa nyila pontosan homlokközépen találta. A Lelketlen hátrabukott, de még dőltében a szívébe hatolt a következő nyíl. A puskámat a szemem elé emeltem, és lőttem. Első golyó a fejbe, a második pedig a szívbe.

Az ösvény mindkét oldalán, újabb és újabb példányok bukkantak elő. Hol nyíl, hol pedig töltény terítette le őket. Betöltöttem a második tárat.

– Pippa, életbe lép az egyes szabály! Indulás haza!

Tegeze üresen kongott az oldalán.

– Pippa! – üvöltöttem rá, mire egy pillanatra rám nézett.

– A nyomodban leszek! – ígértem neki.

Nekiiramodott. Az utolsó nyíl árválkodott a számszeríjában. Én is elindultam, de folyamatosan tüzeltem. Már nem akartam megölni őket. Csak a fejekre céloztam, és reméltem lelassulnak annyira, hogy egérutat nyerjek. Lemaradtam, hogy leszedhessem a Pippát célbavevő Lelketleneket. Istenem, milyen gyorsak voltak!

Üresen kattant a tár.

Elhajítottam a puskát, és előhúztam a pisztolyomat. Tíz golyó és egy nyíl választott el minket a teljes védtelenségtől. Már a mezőt tapostuk, a nyílt terepen sokkal egyértelműbbek voltak a célpontok. Megfontoltan lőttem és minden golyó talált. A korábban elbukott Lelketlenek némelyike már újra a nyomunkban volt, lihegésük egyre közelebb ért hozzánk. Pippa meglengette a távirányítót, és a teraszról legördült a kötélhágcsó.

Oly közel volt a cél!

Éles karmok vájtak a bokámba, csont roppant. Felüvöltöttem a fájdalomtól. Előreestem, a pisztoly kicsúszott a kezemből. Hátrafordultam, és az ép lábammal teljes erőből mellkason rúgtam a támadómat.

– Apa! – sikoltotta Pippa. A Lelketlen egy dühös ordítással nekirugaszkodott, de nyíl fúródott a szívébe. A sebemből csontszilánkok álltak ki, az égő fájdalom megállíthatatlanul robbant szét az egész lábfejemben. Hasra fordultam, és a pisztolyomért nyújtózkodtam. Tudtam, hogy innen már nem megyek sehova.

Pippának földbe gyökerezett a lába. Az íja a földön hevert, kezét a szájára szorította, és borzadva nézett le rám.

– Első szabály! – üvöltöttem neki. A hangomra megmozdult, és rohanni kezdett. Két Lelketlen oldalról közelített felé. Felemeltem a pisztolyt, és fejbelőttem az egyiket. Már a másikra céloztam, amikor szörnyű súly nehezedett a hátamra. A szörnyeteg hörögve megragadta a torkomat, én pedig vaktában lőttem.

Sajnálom Pippa!