A kritika írásáról és fogadásáról

Nosztalgikus érzés számomra újra tollat ragadni. Hajdan, amikor a Könyvmolyképző Kiadó első Aranymosás pályázatát meghirdettük és izgatottan vártuk a műveket, az előkészítési szakaszban pár író jelezte, mennyire jó lenne erről a témáról beszélni. Így született meg a kritika írásáról és fogadásáról szóló két cikk. Ezek az akkori irodalmi jelenségeken alapultak; szó esett bennük a kritikák típusairól, a vélemények sokféleségéről, és az írói viselkedésekről. Akkoriban az írók főleg ismeretség és beajánlás révén kerültek be a kiadókba, vagy apránként épült a pályájuk, és novellákkal mutatkoztak be, így más elvárásokkal és problémákkal szembesültek. A netes publikálás első hulláma is ekkor zajlott idehaza, főleg blogregényes formában, közben mellette elindultak a közösségi fanfic oldalak is. A véleményezés még gyerekcipőben járt, a bétázás fogalma kevés helyen volt ismert, a netes kritikusok a hangjukat keresték, a viselkedési normák is kialakulóban voltak.

Eltelt egy évtized és számos dolog megváltozott. Az írók nyílt, mindenki számára elérhető tehetséggondozással, az „utcáról” besétálva is be tudnak jutni egy kiadóba. Ez teljesen másfajta érzelmi nyomást szül, és egyben nagyobb versenyt is; már nem a kommunikációs képesség az első szűrő, amin kiesik az, aki nem jó kapcsolatteremtő, és nem a is az extrém kitartás számít, mint amikor éveken át bizonyít a szerző novellákkal, hanem magának a regénynek vagy mesekönyvnek a szövege számít. Míg régen a bejárt út évekig tartott, és volt idő a fejlődésre, most frontálisabban szembesül egy író a nemleges pályázati élménnyel, amit esetleg azonosít azzal, hogy nem tehetséges. Van egy szint, ami alatt nyilván nem tehetséges, viszont sok alkotónál nem erről van szó, hanem idő és tanulás kellene, hogy kiforrjon, éretté váljon a stílusa és a története.

A kritika írása talán a könnyebbik kérdés (bár ne gondoljuk, hogy a kritikusok nem sérülnek meg, ha negatív visszacsatolást kapnak).

Az egyik fontos dolog, amit a pályázaton részt vett két és félezer fő után kiemelnék, hogy bármilyen vélemény megírásakor, vagy arra adott válasz kapcsán bölcs dolog felismerni, hogy aki ír, az vajon személyközpontú, vagy feladatközpontú kommunikátor. (Illetve, hogy mi magunk hova tartozunk.) A legtöbb vitát ebből a különbségből láttam az oldalon.

Ha a véleményező feladatközpontú, akkor csak a regény vagy mese szövegére figyel, és akár pontokba szedve kilistázza, hogy milyen gondjai vannak vele, miközben elfelejtkezik arról, hogy egy élő ember van a másik oldalon, aki ettől a stílustól megsérülhet. Ha ezt egy feladatközpontú író olvassa, akkor boldog, mert egy nyelvet beszélnek, és örül, hogy végre számára hasznos véleményt kapott. Ám ha személyközpontú módon kommunikáló írónak szólt a kritika, ő gyakran azt olvassa ki ebből, hogy tehetségtelen ember, minek ír, minden rossz, amit csinál. (Noha a véleményező ezt egy szóval sem mondja, és fel sem merül benne.)

Ugyanígy jellemző ez fordítva is. Ha egy személyközpontú véleményező hosszan és becsomagolva olyan negatív kritikát ad, hogy nem kedvelte a szereplőt, negatív benyomása volt a műről, ezt az ugyanolyan kommunikációval bíró író kiválóan dekódolja, és ketten jól egymásra találnak, megbecsülik a másikat. Ám a feladatközpontú író lebegtetésnek érzi, nem bírja kihámozni a lényeget, amitől ingerült lesz, listázást szeretne, konkrétabb érveket, nem „hangulatkeltést”.

Ezek a beszélgetések hamar pingpongmeccsé válnak, miközben mindkét fél elbeszél egymás mellett, és jelentősen sérül. Ám ha sikerül nem érzelemből reagálni, hanem elfogadni, hogy a másik egy másféle ember, más gondolkozásmóddal, akkor izgalmas módon új szempontokat kaphat mindkét fél. 

Ezt nagyban segíti, ha valahol középtájékon találkoznak a nézőpontok. Nem véletlenül alakult ki a klasszikus szerkezet erre, miszerint a pozitívum-negatívum-pozitívum a leghatékonyabb forma a vélemény átadására. Mi, magyarok amúgy is nehezen jelezzük vissza a tetszést, a hibakeresés sokkal inkább nemzeti sport. A hibák kiemelése mindössze a fele a valóságnak; az igazi holisztikus képet a pozitív és negatív oldal együttese adja ki.

Amikor véleményt írunk, érdemes tudatosítani azt is, hogy a három közül milyen szakmai háttérrel tesszük. Az egyértelmű háttérnél általában nem szokott kialakulni személyeskedés.

Az olvasói vélemény lényege maga az érzelmi benyomás. Megmutatja azt a pillanatnyi hangulatot, életérzést, amit az írás az olvasóban keltett. Felesleges megpróbálni szakmai szavakkal ellátni, vagy objektívnek látszó dolgokkal felcímkézni, hanem szimplán írjuk le, mit érzünk, mi tetszett, mi nem tetszett. Amikor tisztán olvasói vélemény kap egy író, akkor – még ha ez negatív is – nem éri szándékos bakancsrúgásként, mert könnyen visszafejti belőle, hogy valami nem úgy valósult meg a papíron, mint ahogy a fejében maga előtt látta. Ha célcsoportba esik az adott olvasó, akkor ez nagyon hasznos információ, hiszen a visszajelzések alapján képet lehet kapni a hibákról. Ha pedig célcsoporton kívüli olvasótól jön a vélemény, akkor is érdekes, mert új szempontokkal gazdagodhat a mű, de persze az író akár vállat is vonhat rá, ha nem érzi relevánsnak. Ellenben, ha mindez átcsúszik félszakmai véleménybe, és butaságok hangoznak el a szakmaiság látszatát keltve, az mélyebbre hatol, és egy pont után okoskodásnak, később személyes támadásnak érződhet. Ha nem értünk az írástechnikához, maradjunk nyugodtan az olvasói véleményezés sávjában. Ez a vélemény rendkívül értékes, hiszen az író nem más íróknak ír, hanem minden esetben az olvasóknak.

A félszakmai vélemény (jobb híján nevezzük most így) bétáktól, vagy más írótársaktól származik. Ilyenkor már kialakulófélben egy szakmai tudás, ami hol gyengébb, hol erősebb, attól függően, mennyire gyakorlott az illető a kreatív írás terén, illetve milyen (valós) rálátása van a könyvkiadásra. Az írástechnikai tudás ösztönös módon meglátszik a szóhasználatban, és a vélemény megfogalmazási módjában. A legfontosabb ilyenkor, hogy a kritika írója ismerje a saját a kompetenciahatárát, és ezt jelezze is a vélemény adásakor.
Milyen keretek ezek?
Az alapvető írástechnikai ismeretek a nyelvi szint, a párbeszéd, az atmoszférateremtés, és a dramaturgia négyesét foglalja magába. Ennek kapcsán sok esetben hasznos és jó visszajelzések születnek, hiszen ezeket az ismereteket szerencsére már sok helyen el lehet sajátítani. (Bár érdemes figyelni arra, hogy akik nem közvetlenül egy profi szerkesztőtől, vagy jobb kreatív írás könyvből tanulják mindezt, hanem felcsipegetik az írói csoportokban a másodlagos tudásmorzsákat, azoknál mindez felszínesebb ismeret, és csődöt szokott mondani, amint egy speciálisabb kérdés merül fel. Ilyenkor a „szabályra” hivatkozva mondanak komoly tévedéseket.)
Nem alapvető, hanem már emelt szintű írástechnikai ismeret az, ha valaki mélyebben érti az adott korcsoport és zsáner működését. A félszakmai vélemény ott válik problémássá, amikor a kritikát adó nincsen tisztában a saját határaival. Ilyenkor látni, hogy általánosító kijelentéseket tesz („a mű rossz, mert…”), miközben megpróbálja ráhúzni a saját ismereteit egy olyan zsánerre, amelyben nem járatos. Pl. hibának címkézi egy történelmi romantikus regényben a ruhák leírásait; vagy egy ifjúsági mű egyszerűbb nyelven írt, élményközpontú narrációját; vagy netán unalmasnak tartja egy sci-fi regényben a filozófiai, vagy világépítéssel kapcsolatos gondolatokat. Ezek a vélemények valójában a kritikusról szólnak, és nem a műről.
Szintén probléma az, hogy a könyvkiadás gyorsan változik, nem egy konstans állandó. Ha valaki nem olvassa az elmúlt öt-nyolc évben kiadott, friss (!) zsánerműveket, hanem pl. történelmi regények kapcsán Thomas Mann az utolsó élménye, annak fogalma sincs a kortárs történelmi regényekről. Ugyanígy, akinek Austen az utolsó romantikus olvasmánya, vagy krimi kapcsán Agatha Christie, vagy ifjúsági irodalomként a Tüskevár, az lemaradt az elmúlt évek új irányairól, narrációs változásairól. A probléma ezzel az, hogy az író, aki esetleg kevésbé képzett az írástechnika terén, ám egy évtizede azt a zsánert olvassa, és ösztönösen használja az elemeit, pontosan érzi, hogy ráerőszakolnak egy téves véleményt, még akkor is, ha nem tudja szakszavakkal megfogalmazni, hogy mi irritálja végsőkig ezekben a kritikákban. 
Ha szeretnénk jó félszakmai véleményt adni, akkor ne fogalmazzunk meg általános kijelentéseket, illetve jelezzük azt is, milyen ismereteink vannak az adott témában, és fogadjuk el, ha azok korlátozottabb érvényességűek. Természetes emberi késztetés, ha valaki szeret szakértőnek tűnni, de az igazán jó szakemberek attól jók, hogy nagyon pontosan ismerik a határaikat.

A szakmai vélemény profi szerkesztőktől származik. Itt már megvan az a szakmai szint, hogy általánosításokat meg lehet fogalmazni egy műről. Az országban nagyon kevés olyan szakember van, aki nem külföldi regények utáni szerkesztésben járatos, hanem nagy mennyiségű magyar művet is szerkesztett, fejlesztett, de ők nem igazán szoktak interneten véleményt adni, mert esténként inkább saját örömükre olvasnak, és nem valószínű, hogy amatőr írásokkal foglalkoznak. Nagyobb esély van arra, hogy képzés alatt, vagy közvetlenül utána álló fiatal szerkesztők véleményeznek egy kéziratot. Rájuk inkább a túlzott óvatosság jellemző, hiszen minél többet tud az ember, annál jobban tisztában van azzal, hogy tudása korlátozott, és így gyakran félszakmai véleménynek tűnik az, amit mondanak.
Szakmai véleményt a kiadónknál három módon adunk. Az egyik, amikor az Aranymosás Irodalmi Válogató alatt a lektori szakaszba kerül egy írás, és a kollégák 3-5 oldalas lektori értékelését besűrítem öt-tíz mondatba. Ez feladatközpontú kommunikáció, és általánosításokat tartalmaz; a célja az, hogy megtudja az író, milyen irányba induljon el, ha fejlődni szeretne. A hosszabb, és egyszerre személy- és feladatközpontú 12-15 oldalas magyarázatokat a Kéziratszerviz keretében tudjuk megoldani. Harmadik út az íróiskolai kurzusokon a szerkesztői visszajelzés, ahol a műhelymunka során nagyon célzottan az írói eszköztár fejlesztése zajlik.  

A kritika írásakor természetes dolog, hogy mindenki szeretné megkapni azt a visszajelzést, hogy az író hálás a művére szánt időért. A fiatalabb íróknak egy tanulási folyamat, mire ezt megértik, és azt, hogy hatalmas segítség a pályájukon egy jól megírt, és releváns negatív kritika. Legyünk egy kicsit türelemmel velük, és ne feledjük, hogy nem tudni, hány éves és milyen élethelyzetben van a másik személy.

*

A kritika fogadása fogósabb kérdés.

Az elmúlt években rengeteg íróval beszéltem a kéziratok fejlesztéséről, pályaorientációs tanácsokat adtam, vagy épp külső negatív kritikát elemeztem velük. Az a tapasztalatom, hogy teljesen mindegy, miről szól, vagy milyen a negatív vélemény, mert mindez egy külső hatás. A kritika fogadása nem a visszajelzés keménységén vagy személyeskedő voltán múlik, sőt, még csak nem is az író tehetségén, hanem egyedül az író önreflexiós képessége a kulcs. 
Márpedig ez tudatosítással fejleszthető. Ha értjük a saját motivációinkat, és elfogadjuk, hogy egyes helyzetekben természetes a szorongás, és természetesek azok az érzelmek, amelyek fellobbannak bennünk, illetve azt, hogy ezek valójában nem is a kritikához kötődnek, hanem hozzánk, akkor nagyságrendekkel könnyebb elfogadni és hasznosítani mindenféle véleményt.  
A teljesség igénye nélkül nézzünk meg öt önreflexiós kérdést.

Kaptunk-e már kemény kritikát?
A pályakezdők gyakran sérülnek meg az első megmérettetésen, vagy az első negatív kritikák megkapásakor. Az intenzív érzelmi élmény miatt gyakori (és teljesen természetes) az adott vélemény másképp értelmezése, félmondatok felnagyítása, vagy csak a negatívumokra fókuszálás. Ez egyfajta „tűzkeresztség”, amin idővel átesik mindenki. Minél fiatalabban történik, annál nehezebb érzés. Ha benne vagyunk az adott helyzetben, ne reagáljunk rögtön, aludjunk rá párat, próbáljuk átbeszélni a barátokkal, és ne csak olyanokkal, akik erősen támogatók, hanem azokkal is, akik objektívebben tudják szemlélni a témát. Ajánlott két-három évvel később újra átolvasni a negatív kritikát, hátha már mást látunk benne. Sokszor ilyenkor kisimul, feloldódik az érzelmi töltet, mert vagy egyértelművé válik, hogy egy nem releváns vélemény volt, vagy az író már teljesen más szemel látja a saját szövegét, és tisztábban felismeri az – esetleg ügyetlenül megfogalmazott – tanácsok mögött érzett segítő szándékot. 

Mennyi időnk fekszik a kéziratban?
Egy kézirat leadása mindig szorongással vegyes izgatott várakozással jár. Teljesen jogos, ha a visszajelzések és kiadói elutasítások rosszabbul érintik azokat, akik lassan írnak, vagy az élethelyzetük miatt kevés idejük van írni, és így öt évük áll egy-egy kéziratban. Ilyenkor nemcsak magával a helyzettel kell megbirkózni, hanem a veszteségélménnyel is, hiszen az életidő a legnagyobb értékek egyike. Ám ha felismerjük, hogy ez nem magáról a kritikáról szól, nem az okozza (mindössze csak kiváltotta a mély csalódottságot vagy agressziót), akkor fejlődési lépcsővé lehet transzformálni a kapott véleményt. Lehet, hogy fel kell állítanunk prioritásokat, át kell gondolni az időkezelést, hogy ne újabb öt évet vegyen el a javítás.

Milyen az önbecsülésünk? Illetve sikerorientált, vagy kudarckerülő neveltetést kaptunk?
Az önbecsülés, énkép, önértékelés hatalmas és összetett téma. (Ebben a pár mondatban nem pontosan fogom használni a pszichológiai szakszavakat, hanem ahogy a köznyelv használja.) A magas önértékelésű, és stabilan pozitív énképpel rendelkező emberek sokkal lazábban fogadják a kritikát, egyszerűen összeírják, miben kéne fejlődniük. A magabiztosság azonban lehet egy maszk, és takarhat alacsonyabb önbecsülést is. Ilyenkor a kritika megrengeti az alapokat, és a helyzet heves vitákba torkollhat, főleg, ha a kritikus is maszkkal takart belső bizonytalansággal rendelkezik.
A (maszkmentes) alacsony önbecsülés kiválthat egy túlzó szorongást, és az író a negatív vélemények miatt lerakhatja a tollat, de hozhat akár egy kisebbségi érzésből fakadó erős bizonyítási vágyat is, és az érzés hajtóerő lehet az író úton. Itt azért fennáll a veszély, hogy a kritikusokat az illető feketelistára teszi, és öntudatlanul bosszút áll, lejáratni próbálja őket, mert személyes támadásként könyveli el a negatív véleményt. (Sokféle más reakció és felállás is lehetséges, ez csak pár szórványos példa volt. Alapvetően a magunk viselkedését gondoljuk végig, hiszen ehhez van „teljes hozzáférésünk”, másét nem fogjuk tudni tudni jól értelmezni, mert jóval összetettebb mindez.) 
A sikerorientáltak sokkal könnyebben beleugranak helyzetekbe, könnyebben kockáztatnak. Ennek természetesen sok előnye van, de olyan hátránya is, hogy a nem kidolgozott, gyorsan összecsapott kéziratokat beküldik a kiadókba, és ha ez többször megtörténik (pl. öt éven át évi egy regényt így adnak le), ésszel hiába tudják, hogy alulteljesítenek saját tudásukhoz képest, mégis érzelmileg egyre nehezebb lesz a negatív visszajelzést elfogadni. A kudarckerülők egyszer küldik be a kéziratot, majd nagyon élesen elraktározzák a negatív véleményt, és saját tehetségükre vonatkoztatják. Évek, mire felépülnek egy-egy elutasítás után.  
Ezek a dolgok mind-mind nem a konkrét kritikáról szólnak, hanem a hozzáállásunkról a kritikához. Ha ennek tudatára ébredünk, és felismerjük, hogy behúzott kézifékkel haladunk, akkor az életminőséget és az írói pályát nagyban javíthatja, ha elmegyünk önismereti csoportokba, vagy a témával foglalkozó tréningekre. 

Fejlesztettük-e valaha célzottan az írástechnikai gyengeségeinket?
Ez a netkorszak; ha egy író nem fiókíró remete, akkor már kapott a művére külső véleményt. Ez alapján, és a saját írói megérzései és műveltsége segítségével szinte biztosan ismeri a nagyobb írástechnikai hibáit. Sokan inkább évekig hordják ezt a csomagot a hátukon, és egyre ingerültebbé válnak, amikor újra és újra ugyanazt a kritikát kapják. Kialakulhat egy önigazolás, miszerint, „á, nem is kell leírás egy szexregénybe”, vagy „minek a sci-fibe a karakterábrázolás”. Ám attól, hogy van egy-két kiadott könyv, ami elismert és híres (mert a korszellem felkapta, vagy éppen más erősség annyira jelen van benne, hogy azért imádják az olvasók), nem jelenti azt, hogy a mi írásunk is ebbe a nagyon ritka csoportba fog beleesni. Sokkal hatékonyabb lenne a meg nem értettség érzését elengedni, és nem támadásként kezelni a véleményt, hanem keresni olyan kreatív írás könyvet, vagy írói kurzust, ahol az adott gyengeséget fejleszthetjük. 

Miért pont azt írjuk, amit írunk?
Ez hosszú évek óta visszatérő kérdésem, mert az íróknak egy része nincs a helyén. A válasz mindig az, hogy „mert ez érdekel”. Ám ha utána megkérdezem, hogy az elmúlt egy-két évben mi volt a három kedvenc kortárs könyve az adott korcsoportban vagy zsánerben, akkor nem tud felelni, ugyanis nem olvassa azt a tematikát, nem jelent örömöt neki. (Kivételek ez alól a fordítók, szerkesztők, újságírók, akik napi szinten hatalmas mennyiségű szöveggel dolgoznak. Ott természetes, hogy összemosódnak a témák és címek.) De miért ír valaki olyat, ami nem foglalkoztatja mélyen?
Ennek sok oka lehet. Akár az, hogy a környezetében van egy referenciaszemély (pl. egy apa, aki szerint „az igazi regény az orvosi krimi”), vagy egy referenciacsoport („a felnőtteknek szóló fantasy az igazi értékes mű, a young adult nem az”). De lehet valamilyen presztízskérdés is, például meseíróként úgy érzi, láthatatlan, és be akar törni az „igazi regényírók” közé. Vagy egy díj hatással van rá, és emiatt pl. problémafeldolgozó mesekönyvet ír depressziós felhangokkal. De lehet, szeretne hatalmas olvasótábort, és YA-írásba kezd, vagy jobb anyagi lehetőségeket, és próbál bejutni a szépirodalom támogatott alkotói közé.
Semmi baj nincs azzal, ha valakit külső hatás befolyásol, ebből is remek könyvek születhetnek (sokan valójában fel sem ismerik, hogy mennyire hatással van rájuk a közeg). A gond ott kezdődik, amikor azért sikertelen egy író, mert nem illik az adott írói eszköztára ahhoz a területhez, amiben írni szeretne. Ilyenkor a témát imádó olvasók pontosan érzik, hogy hiába remek író az illető, jó a nyelvi szint, de valahogy üres az egész történet. A félszakmai véleményt adók általában összezavarodnak, mert az alapszintű írástechnikai ismeretek szerint nincs feltűnő gond a kötettel. Ám aki magasabb szinten érti a kreatív írást, az meg tudja fogalmazni, hogy miért nem működik a történet. Így aztán az író ellentétes véleményeket kap (amiből sokszor a negatívat ignorálja, vagy személyeskedésnek veszi). Ritkán, de olyan is előfordulhat, hogy az adott kötetet a témában jártas kiadó elutasítja, ám egy témában nem jártas kis kiadó próbálkozásképp kiadja (majd nem fogy a könyv, amiért az író a marketing hiányát okolja). A téma és az eszköztár ütközése akár évekig tarthat, és tönkre is teheti az írói utat. Noha egyszerűen csak vissza kéne térni az alapvető kérdéshez: miért írjuk, amit írunk? Hol a szívünk, milyen témánál? 

Miközben ezeket a sorokat írtam, az jutott eszembe, hogy a negatív kritikánál csak egy dolgot fogadnak rosszabbul az írók: a pozitív véleményt. 
Evolúciós dolog, hogy a negatív ingerekre jobban figyelünk, de ezt is érdemes tudatosan elkülöníteni. Ha azt érezzük, hogy egy írást „lehúztak”, és milyen rossz, akkor vegyük elő a matematikát, és számszerűsítsük, hogy hány pozitív és mennyi negatív olvasói véleményt kapott. Milyen mellette a szakmai vélemények aránya, ha van ilyen? Lehetséges, hogy csak felnagyítjuk a negatív véleményeket, és ignoráljuk a pozitívokat?

Összességében a kritika fogadása kapcsán jelenleg az önreflexió növelését tartom a legjobb útnak.

De ki tudja, mit hoz a következő évtized? Remélem, megérjük mindannyian, és újra megvitatjuk.

Jó írást kívánok mindenkinek!

Varga Bea