Néhány héttel ezelőtt írtam egy cikket az Aranymosás oldalra a KIKE-hányadosról, amelyet hagyományosan a történetek besorolására használunk, de ebben a cikkben az volt a felvetésem, hogy hasonló módon besorolhatjuk az olvasókat és az írókat is annak alapján, általában melyik elemre fordítanak nagyobb figyelmet.
Erre a gondolatra a két fő reakció az volt, hogy az írók egy része megvilágosodott, hogy miért vonzzák jobban bizonyos típusú történeteket, miért lehet az, hogy a saját írásaiban és az olvasmányaiban is például a karakter vagy a cselekmény érdekli jobban.
Érdemes megnézni Sümegi Emília író posztját, aki szerint a KIKE-hányados rávilágított, hogy a különböző béták miért állnak nagyon más módon a szövegeihez: „Ehelyett segített megérteni, miért lelkesített az egyik visszajelzés és miért blokkolt a másik… Miért van az, hogyha egy-egy ötletmorzsáról beszélgetünk író barátokkal, más-más irányba képzeljük el a sztorit, más érdekel belőle, más konfliktuslehetőségeket ragadunk meg, és miért van, hogy páran nagyon hasonló irányba vinnénk, páran meg nem. Miért lehet, hogy olyanokkal, akik hozzám hasonló gondolkodásmóddal néznek egy adott szöveget, jellemzően hasonló hibákat veszünk észre, és hasonlóakat nem. Illetve hasonló hibákat követünk el, ha mi írunk.”
Az írók egy másik csoportja viszont egészen más – az elbizonytalanodástól a megrökönyödésig – reakciókkal válaszolt arra a gondolatra, hogy őt alkotóként be lehetne bárhogyan is kategorizálni.
Amikor a cikket írtam, a viszonylag tiszta esetek jártak a fejemben, ugyanis van rengeteg olyan író, akit nagyon egyértelműen be lehet sorolni, hogy ő mondjuk esemény- vagy karakterközpontú. Amit valószínűleg sokan nem észlelnek, hogy ez nem egy hátrány, sok esetben előny. Ha thrilleres történeteket szeretsz írni, és erősen eseményközpontú szerző vagy, már van egy komoly előnyöd.
Ez akkor lehet hátrány, ha az író úgy dönt, megpróbálkozik egy tőle távolabb álló zsánerrel, például thrilleríróként romantikával. Az eredeti cikkben erre is ajánlottam egy megoldást: valószínűleg az eseményközpontú szerző is képes romantikát írni (ami eredendően inkább karakterközpontú zsáner), csak esetében a romantikus regénye is inkább eseményközpontú lesz, ami akkor nem is gond, ha viszont mellette az érzelmi ívet is kidolgozza.
Akik tiltakoztak az alkotók besorolhatósága ellen azon az alapon, hogy ez lekorlátozza a kreativitásukat, annak nincsenek tudatában, hogy ez a fajta önismeret eszközöket adhat a szerzőknek, hogy többfajta történetet is sikeresen írhassanak.
Ha valaki elutasítja a kategóriákat, amikor világosan látszik, hogy az ő mondjuk egy környezetközpontú író, annak csak az lesz a következménye, hogy ténylegesen nem tud majd például karakterközpontú(bb) történetet írni, akkor sem, ha szeretne, mert nem ismeri fel a saját írói eszközkészletét. Nem tudja, mire kellene jobban ügyelnie, milyen irányba kellene fejlődnie, hogy sikeresen írjon többféle történetet.
Az előző cikkemben az irodalmi csőlátásról beszéltem, és annak egyik következménye, hogy az illető nem úgy érzékeli, hogy van sokféle történet és sokféle írói cél, és mindegyiknek megvan a maga szépsége, hanem van az a típusú történet, amit ő szeret, az az írói cél, amellyel ő egyetért, és az összes művet ehhez méri. Miközben elutasítja a kategóriákat, nem ismeri fel, hogy ő csak egy kategóriában tud gondolkodni. Gyakran pedig ha találkozik egy tőle távolabb álló művel, a konklúziója nem az lesz, hogy az egy más jellegű mű, hanem az, hogy az egy rossz mű.
Ezért íróként nagyon kell figyelni, hogy milyen írói közösségbe kerül be az ember, mert a gyakorlatban sokszor azt látni, hogy az olyan közösségekben, ahol kaptafának meg sablonosnak tartják a tudatos zsánerre meg korcsoportra való írást, van egy elképzelés az ideális írói célokról, aminek bizonyos szerzők nem felelnek meg, mert mondjuk eseményközpontú történeteket írnak, vagy romantikát, ifjúsági irodalmat. Némely közösségekben miközben a sablonokon való túllépést hirdetik, mindenkit egy sablonba akarnak beterelni, a szerintük „jó mű” sablonjába, és tanácsadás címén valójában lebeszélik a szerzőket, hogy igazi kalandregényt vagy romantikát írjanak.
Számomra a KIKE-hányados fő előnye, hogy a különböző írói célkitűzéseket önmagukban tudjuk értékelni, és nem másokkal összehasonlítva, és nem másokkal versenyeztetve, ahogy az irodalmi életben ezt nagyon sokszor látjuk (például az Aranymosás pályázat során a lektoroknak eszükbe se jutna egy urban fantasyt, egy történelmi regényt meg egy ifjúsági romantikust összehasonlítgatni, hogy vajon melyik a legjobb – mindegyik szöveget önmagában értékelik, hogy a saját ígéreteit beteljesítette-e).
Amiért szükségesnek éreztem, hogy újra elővegyem a KIKE-hányados témáját, hogy bár vannak művek, amelyekben egyértelmű, melyik elem a domináns, meg szerzők, akik láthatóan egy elem felé hajlanak, de a kérdés nem minden szerző és mű esetében ilyen egyértelmű.
Az eredeti cikkben említem, hogy attól még, hogy egy műben egy elem dominánsabbnak mondható, nem azt jelenti, hogy a többi elem elhanyagolható, lényegtelen, rosszul kidolgozott.
A hányados négy eleme mindegyik műben jelen van, és mondjuk van olyan romantikus regény, amiben az első a karakter, de mellette elég komoly cselekményt is kitalált a szerző, viszont ez egy realista történet, és a „világ” (a reál történetekben inkább atmoszféra) nincs nagyon kidolgozva. Vagy vehetünk egy mágikus realista romantikus történetet, amely szintén karakterközpontú, de itt a második legfontosabb elem a világ, és a cselekmény az, amely ezek mellett kicsit háttérben van.
Tehát a gyakorlatban a műveknél nem elég, ha csak egy elemet nézünk, hanem mind a négyet szükséges, és olykor azt találhatjuk, hogy két elem is olyannyira előtérben van, hogy nehéz megállapítani, melyik a dominánsabb. Mielőtt rátérnék a gyakorlati elemzésekre, felidézném a korábbi cikkemből a KIKE-hányados meghatározását.
A környezetközpontú művek elsősorban a világ felfedezésére koncentrálnak.
Az információközpontú történetekben van egy rejtély, amelyre a szereplők választ keresnek.
A karakterközpontúakban a főhős fejlődése van a fókuszban.
Az eseményközpontúakban van egy probléma a világban, és a hősnek azt kell megoldania.
Ez nem azt jelenti, hogy az adott műben akkor ténylegesen csak a környezet lehet fontos, vagy csak a karakter. Egy karakterközpontú romantikus regényben is lehet rejtélyszál, egy eseményközpontú kalandregényben is lehet mélyebb romantikus szál stb.
Aszerint sorolunk be egy történetet egyik vagy másik csoportba, hogy a több benne előforduló elem közül főként melyik viszi előre a történetet, mire épül a szerkezet.
Tehát lényegében a központi konfliktus jellege dönti el, hogy hova sorolható egy szöveg.
Ez a gyakorlatban sokkal bonyolultabb, mert míg egy novella cselekményét rá lehet építeni pusztán egy elemre, egy történetszálra, a regényét nagyon nehezen. Egy regényben általában megtalálható több szál, több konfliktus, és lehet, hogy ezek a konfliktusok különféle elemekre épülnek.
Az Írástudó Íróiskola zárt csoportjában elemeztem egy regényt a hallgatóknak a KIKE-hányados alapján, és az egy egy nézőpontkarakteres, egy szálon futó, egyszerűbb szerkezetű regény volt, ám abban is mind a négy elemhez tartozott konfliktus, és ezek mellékszálként végigszőtték a cselekményt.
Pont azért, mert egy regény többféle konfliktusból épül fel, olykor nehéz megállapítani, hogy melyik a központi elem.
Sok történet esetében egyértelmű, melyik kategóriába tartozik, de más történeteknél én se tudnám rögtön megmondani, újra kellene hozzá olvasnom az adott könyvet. Valamikor több elemet is mélyebben kifejt a szerző.
Vannak olyan esetek is, amikor a központi konfliktus X elemhez kapcsolódik, de egy másik elem kidolgozásának is sok időt szentelt az író, lehet, hogy az a része a műnek jobban is sikerült. Ilyenkor pedig az olvasó könnyen hiheti azt, hogy arra épül a történet.
Például a korábbi cikkben említettem, hogy a fantasztikus művekről az olvasóréteg egy része hajlamos azt hinni, hogy általában környezetközpontúak, pedig Orson Scott Card is azt mondta, hogy többségük eseményközpontú. Azért hihetik őket környezetközpontúnak, mert sok SFF író a legtöbb energiát a világépítésbe fekteti, és inkább az érdekes háttér és az ötletek miatt izgalmas a történet, nem feltétlenül a fordulatos cselekmény vagy a karakterek miatt.
Ha az író tudja, hogy az olvasórétegének a világépítés kiemelten fontos, akkor igazából nem lesz nagy gond, hogy írt egy olyan eseményközpontú történetet, amelyben a cselekmény kicsit kevésbé működik, mint a háttérvilág. Azért a történet lehetőleg ne essen szét, de az olvasói kevésbé fognak foglalkozni a néhol megbicsakló dramaturgiával, ha a világa izgalmas.
Mikor lehet ebből gond? Ha vegyes az olvasórétege, mert míg a környezetközpontú olvasóknak nem feltétlenül fog feltűnni, hogy a cselekmény inog, a többi olvasónak fel fog tűnni, őket zavarni fogja, ha a történet rovására zajlik a világépítés.
Ez neveztem az előző cikkemben olvasói csőlátásnak (amikor az olvasó az általa preferált elemre koncentrál akkor is, ha nem arra épül a cselekmény), ami minden olvasóréteg esetében fennállhat. Egy kifejezetten karakterközpontú olvasórétegnek el lehet adni egy olyan regényt, ami egy intenzív érzelmi örvénylés, de valójában sok cselekménye nincs (konfliktus ettől még van benne természetesen). Ezt az összes többi olvasó unalmasnak fogja találni, de a karakterközpontúak szeretni fogják.
Ha be tudod határolni, hogy az olvasóidnak melyik elem a fontos, arra figyelj, hogy az működjön, bármilyen történetet írsz. Ha vegyes az olvasóréteged, akkor viszont fokozottan lényeges a központi konfliktus kidolgozottsága.
Említettem, hogy egy regényben általában több elem is jelen van, legföljebb különböző hangsúllyal. Ennek szemléltetésére csináltam pár ábrát, hogy gyakorlatban ez hogy nézhet ki. Ezúttal filmekre, mert azokra is lehet alkalmazni a KIKE-hányadost. Ezek nem tudományos pontossággal megállapított számok, csak az arányokat nézzétek.
Az Alkonyatban a legnagyobb hangsúly a karaktereken és a köztük lévő kapcsolaton van. Van egy kis cselekmény, pl. Bellán majdnem átmegy egy autó, a vége felé vadásznak rá más vámpírok, de nem erre épül a történet. Kicsi rejtély van benne, pl. az elején a lány nyomozgat Edward után. Kis világépítés van a lények kapcsán, de az sem számottevő.
A Wonder Woman filmet főként a cselekmény viszi előre, de akciófilmhez képest azért van benne karakterábrázolás, foglalkozik azzal is, hogy a hősnő hogy reagál az új világra, a végén egy személyes dilemma lesz a kulcskérdés a tetőponton, és a párkapcsolati szál is eléggé ki van dolgozva. Pici rejtély van benne, hogy valójában ki mozgatja a szálakat, de nem jelentős. A háttérvilág nagyrészt a görög mitológiára épül, nagy újdonság nincs benne.
A Da Vinci-kódot elsősorban a rejtély, a nyomozás hajtja előre, de emellett ez egy nagyon cselekményes történet: a főszereplők nem karosszékből nyomozgatnak, hanem végig menekülnek, szembe kell szállniuk a rosszfiúkkal stb. A Szent Grált és a hozzá kapcsolódó mítoszt a rejtélyhez vettem, a háttérnek itt azt számoltam, hogy Franciaországban játszódik a történet, a szereplők tudósok, túl sok világteremtést itt nem látunk. Némi karakterábrázolás van, megtudunk pár dolgot a szereplők hátteréről, és az egyik főszereplő identitása a rejtély megoldásához kötődik.
Hogyan függenek össze ezek az arányok a közönség preferenciáival?
Ha egy történet erősen egy elemre épít, akkor az arra az elemre fókuszáló olvasóréteg szeretni fogja (ha az adott elemet jól dolgozták ki), más olvasók nem feltétlenül. Az Alkonyatot el lehet adni a közönség azon részének, akik szeretik a kimondottan karakter- és kapcsolatfókuszú történeteket, de egy cselekményfókuszú olvasórétegnek és mondjuk a felnőtt fantasyk olvasórétegének unalmas lesz.
A Wonder Woman filmre be lehet ültetni a karakterfókuszú női nézőket, akik általában nem rajonganak az akciófilmekért, és be lehet ültetni az akciókedvelő férfiakat is – mindkét elem hangsúlyosan jelen van a történetben.
A Da Vinci-kód azért eladható egy széles közönségnek, mert a rejtély elem és az akció elem is nagyon domináns. Azok az olvasók/nézők is élvezni fogják, akiket a lassabb „karosszékből nyomozós” krimik kevésbé kötnek le.
Ebből nem azt kell levonni tanulságként, hogy akkor dolgozz ki mélyen minden elemet, mert az Alkonyat egy elemre épül, és az az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb sorozata. Mindössze annyit kell ebből leszűrni, ha főként egy elemre koncentrálsz, és azt ügyesen kidolgozod, akkor egy adott típusú olvasórétegből rengeteg rajongót szerezhetsz, de lehet, hogy a többi típusú olvasó értetlenül néz majd a sikeredre.
Egyébként ha megnézzük a nagy nyári sikerfilmeket (meg a bestsellereket is), akkor azt látjuk, hogy van egy elem, ami domináns, van egy mellette, ami még mélyebben van kidolgozva, van egy harmadik kisebb mellékszál, és a negyedik elem általában elhanyagolható.
A filmek azért csinálják ezt, hogy különböző ízlésű emberek is élvezzék őket, például ha a szuperhős filmre a férfi elviszi a barátnőt, aki nincs oda az akciófilmekért, ő se unatkozza végig a vetítést.
Ilyenkor pedig lehet, hogy a két néző teljesen mást szűr le ugyanabból a történetből. Ha a férfitől megkérdezik, hogy miről szólt a film, akkor elkezdi mesélni a cselekményt, a kalandot, a nőnek viszont lehet, hogy inkább arról szólt például a Wonder Woman, hogy a tapasztalatlan Diana elindul felfedezni a világot, szerelembe esik, és rájön, hogy a sok kegyetlenkedés ellenére az emberiséget érdemes megmenteni.
Ez az, amit már említettem a csőlátás kapcsán, hogy különböző olvasók más-más elemre fókuszálnak, és nem feltétlenül arra fognak, ami a történetben a legdominánsabb.
Azt viszont nem ajánlom, hogy azon az alapon, hogy te a teljes olvasórétegnek akarsz írni, minden elemet egyformán fontossá tegyél. Nem lehet minden elem egyformán jelentős, mert akkor elveszik a fókusz, szétesik a cselekmény. Amelyik alkotó mindenkinek meg akar felelni, az végül senkinek nem fog megfelelni.
A szerzőkre rátérve, attól még, hogy egy írót a KIKE-hányados alapján most besorolhatunk egy kategóriába (például ő karakterfókuszú), az nem azt jelenti, hogy akkor ő feltétlenül megmarad élete végéig egy műfajban, egy zsánerben, egy korcsoportban.
Sok esetben az azért összefügg, hogy valaki milyen típusú író, és hogy többnyire milyen zsánert szeret írni. Aki szeret alkotóként kalandozni, és azt látjuk, hogy ő egyik évben romantikát ír, a következőben krimit, néhány évvel később meg urban fantasyt, általában a „fő” zsánerét keveri valamivel. Sok sikeres romantikus szerző ír realista műveket és fantasyt is, de a fantasy az nála romantikus fantasy lesz, lásd J. L. Armentrout. Vagy ha egy romantikus szerző ír thrillert, a thrillerében is lesz egy jelentős kapcsolati szál, lásd Colleen Hoover. Tehát az alap még mindig karakterfókuszú náluk, és a körítést változtatják, hogy az most egy krimi keret, vagy egy urban fantasy keret. De ezek az írók továbbra is megmaradnak karakterközpontúnak.
Vagy pedig gyakorlott íróknál lehet azt látni, hogy egyszer kalandregényt írnak, máskor sci-fit, aztán meg történelmi regényt, de meg lehet figyelni, ezek mindig pergő, mozgalmas történetek. Tehát annak ellenére, hogy az illető felváltva négy különböző zsánerben ír, végig megmarad eseményközpontú szerzőnek. Vagy meg lehet figyelni, hogy valaki történelmi regényeket ír, amelyek teljesen más korokban játszódnak, és nagyon más a főhősük, valamelyik könyvben van romantika, másban nincs, de ami közös ezekben a regényekben, hogy a szerző nagy energiát fektet a háttér kidolgozásába, és a háttér a legizgalmasabb ezekben a történetekben. Ez azt mutatja, hogy az illető stabilan környezetközpontú.
Mondok még egy konkrét példát. Az előző cikkemben említettem, hogy a Harry Pottert nagyon sokan a karakterei miatt szeretik, de ez a sorozat nem karakterfókuszú, és Rowling nem egy karakterközpontú író. A Harry Potter vegyesen információközpontú és eseményközpontú – az első kötetek inkább az információ felé hajlanak, a későbbiek az esemény felé. A Bölcsek kövében a fő konfliktus, hogy valamit rejtegetnek Roxfort lezárt részlegében, és Harryék ki akarják deríteni, mi folyik ott. Későbbiekben a fő konfliktus inkább az lesz, hogyan állítsák meg Voldemortot, de még az utolsó részekben is mindig van valami rejtély, például kicsoda a Félvér Herceg, vagy hova rejtették a horkruxokat.
Abból látszik, hogy Rowling nagyon nem karakterközpontú, hogy egyrészt a főhős nem fejlődik számottevő módon (a különböző fejlődési ívekről ebben a cikkben írtam, kitérek a Harry Potterre is), és igazából más szereplő se (érdekes, hogy egyes szereplők úgy „változnak”, hogy igazából nem változnak, csak többet tudunk meg róluk). Abból is lehet ezt látni, hogy nincsenek részeken át húzódó karakter-konfliktusok, például nincs egy átívelő romantikus szál, nincs egy gyászfeldolgozó szál (nem mintha ez probléma lenne). Rowling nem a karakterek lelki életét boncolgató író, viszont jó emberismerő, és ezért élőek és emlékezetesek a szereplői.
Miután befejezte a Harry Potter-sorozatot, Rowling mit kezdett írni? Nem karakterfókuszú ifjúsági regényt, ami a rajongóinak talán eladhatóbb lett volna, hanem felnőtt krimit. Mostanában pedig ismét gyerekeknek szóló történeteket ír, amelyek már a fülszöveg alapján is eseményközpontúak. Hiába ír Rowling többféle korcsoportnak és zsánerben, ha szerkezetileg nézzük, több közös vonás van a Harry Potter- és a Cormoran Strike-sorozatban. Azon viszont meglepődnék, ha Rowling romantikus ifjúsági regénybe fogna, vagy akár problémafeldolgozó realistába. De Rowling világközpontú felnőtt fantasyt sem fog írni.
Tehát sok esetben, ha az író kísérletezik is különböző zsánerekkel, önszántából jellemzően nem lép ki nagyon a komfortzónájából. Ez pedig olyan szempontból pozitívum, mert így a rajongók elolvashatják a szerző egész életművét, és nem érzik úgy, hogy egyes könyveket mintha egy teljesen más személy írt volna. Colleen Hoover írhat new adultot, thrillert, fantasyt, akármit, de az mindig egy Colleen Hoover könyv lesz, és a rajongói tudják, hogy tőle nem kapnak sem Ragyogást, sem Trónok harcát.
Lehet, hogy valakit lehangol az a tudat, hogy valószínűleg nem fog tudni a KIKE-hányados összes elemére sikeresen regényt írni, de ha egy szerzőnek kialakult egy írói kézjegye, ha tudja magáról, hogy őt mi vonzza egy történetben, hogy hol vannak az erősségei, az egy pozitívum. Ezt értékelni fogja az olvasórétege is, és a kiadója is.
Persze előfordulhat, hogy az író teljesen más élethelyzetbe kerül, és megváltozik nála a fókusz. Lehet, hogy valaki 20 évesen még karakterfókuszú romantikus regényeket ír, de 10 év múlva információközpontú krimiket tervez. De persze ez az olvasási szokások megváltozásával is jár. Valaki nem úgy vált kategóriát, hogy egyszer csak kijelenti, hogy ő mostantól információközpontú szerző lesz, hanem már nem élvezi a romantikus regények írását, és már nem is nagyon olvas ilyen jellegű könyveket, a krimiket már izgalmasabbnak találja.
Hogy egy író melyik kategóriában találja meg az otthonát, vagy hogy lép át az idő múlásával egyikből a másikba, az egy természetes folyamat. Az írónak ezzel semmi teendője nincsen, ne próbálja meg egyik kategóriába se beleerőszakolni magát, ne essen pánikba, ha mondjuk romantikus íróként rájön, hogy ő eseményközpontú. Bármilyen központú író bármilyen zsánerben képes írni, viszont ha pont ez a romantikus író most megvilágosodik, hogy hát azért szenvedett a realista romantikus regényével, mert cselekményfókuszú, akkor egyrészt rájöhet, mi volt a történetével a gond (pl. felszínes karakterek, lapos érzelmi ív), másrészt lehet, hogy rájön, hogy ő egy sima romantikus történet helyett sokkal nagyobb élvezettel írna romantikus thrillert például. (De egyébként vannak, akik sima romantikát írnak, ami cselekményfókuszú pl. Erin Watt.)
Amit még fontos megérteni, hogy valaki X-központú író, nem azt jelenti, hogy akkor az adott dologban automatikusan jó lesz. Azt se jelenti, hogy minden másban biztos rossz lesz. A romantikus szerzők döntő többsége karakterközpontú, de sokan közülük nem tudnak jól karaktert ábrázolni, sem a karakter fejlődési ívét jól végigvezetni a történeten. Találkoztam olyan szerzővel, aki erősen karakterfókuszú, de ez nála abban nyilvánult meg, hogy a szereplői egy lelki problémán rágódnak egy regényen keresztül, így a karakterábrázolása eléggé egyoldalú. Vagy egy eseményközpontú szerző nem biztos, hogy a dramaturgiai íveket jól meg tudja húzni. Egy karakterközpontú író lehet, hogy előbb megérti a dramaturgiai ívet, és ő ügyesebb lesz ebben.
A KIKE-hányados nem azt mutatja, hogy ki miben jó, hanem hogy a történet melyik eleme érdekli jobban, mire építi inkább a történetet. Persze egy karakterközpontú író valamivel könnyebben ír meg egy karakterfókuszú történetet, de ez nem garancia arra, hogy az működni fog. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például valaki könnyebben megérti a matematikát, de ha nem zseni, tanulnia is kell mellé, hogy valóban jó eredményeket érjen el. Ha egy elemhez valamivel több affinitása van egy írónak, attól még neki azt a területet ugyanúgy fejlesztenie kell, mint a többit.
Az „írói kreativitás végtelensége és bekategorizálhatatlansága” egy jól hangzó marketingszöveg az amatőr írók felé, de a profi szerzők tudják magukról, hogy eredendően mi érdekli őket, hogy hol vannak a határaik, mert akkor lesznek képesek tágítani ezeket a határokat, és valóban sokoldalúak lenni.
Aki bármit is ért a könyvmarketinghez, tudja, hogy a legjobb dolog, ami egy szerzővel történhet, ha „bekategorizálják”, ami nem azt jelenti, hogy írta a kaptafa történeteket, és kiszámítható lett az olvasók szemében, hanem kialakult nála egy írói „márka” vagy arculat, például X szerző szívszorító reál történeteket ír komoly témákról, Y meg nagy fantáziával megrajzolt világokba helyez útkereső karaktereket.
Probléma, hogy az amatőr szerzők többet aggódnak amiatt, hogy esetleg a műveiket „sablonosnak” találják, mint amiatt, hogy egyáltalán jó, élvezhető-e, amit írnak. Többet aggódnak amiatt, hogy vajon elég újító-e a szövegük, mint amiatt, hogy egyáltalán ismerik-e a zsánert, korcsoportot, amelyben írni próbálnak.
A kreativitás és az egyediség nem abból ered, hogy egy alkotó görcsösen próbál mindenkitől különbözni (vagy folyton egymástól gyökeresen eltérő történeteket írni), mert alkotóként mindenki egyéniség, nem ez hiányzik: a legtöbb szerzőnek az önismerete meg az eszközkészlete nincs meg hozzá, hogy az egyediségét kifejezésre juttassa a szövegeiben.
Kozma Réka (szerkesztő, íróiskolai oktató, az Így neveld a regényedet blog vezetője)
*
Érdekel az írástechnika? Akkor tarts velünk havonta jelentkező beszélgetéseinken!
A következő beszélgetésre június 12-én (szombat) 16 órától kerül sor az Aranymosás Irodalmi Magazin Facebook oldalán.
A beszélgetésen részt vesz:
Varga Bea író, szerkesztő, viselkedéselemző, az Aranymosás műhely vezetője
Kozma Réka esztéta, szerkesztő, íróiskolai oktató, Az Így neveled a regényedet blog gazdája
Róbert Katalin író, szerkesztő, íróiskolai oktató, az Aranymosás oldal adminja
Tarts velünk június 12-én, szombaton!
Kérdezni is tudsz majd 🙂
Szeretettel várunk!
Nagyon érdekes cikk köszönöm, hogy megosztottátok.