A KIKE-hányados és az irodalmi csőlátás – Kozma Réka cikke

Aki szokott olvasgatni írástechnikai anyagokat, valószínűleg találkozott már az Orson Scott Cardhoz köthető KIKE-hányadossal, amely négy csoportba osztja a műveket attól függően, hogy környezet-, információ-, karakter- vagy eseményközpontúak.

Sok cikket lehet olvasni arról, hogy ez mit jelent a történetekre nézve, és miben tér el például egy karakter- meg egy eseményközpontú regény, és ezeknél mire ügyeljen a szerző. Amiről viszont nem nagyon beszélnek, hogy nemcsak a műveket lehet ezekbe a kategóriákba beosztani, hanem az írókat és az olvasókat is. Az utóbbiak esetében ez pedig meghatározza, milyen típusú történetekhez vonzódnak, mit értékelnek egy műben. Ám még mielőtt erre rátérnék, összefoglalnám, hogy a történetek esetében mit kell tudni a KIKE-hányadosról.

 

– A környezetközpontú művek elsősorban a világ felfedezésére koncentrálnak (lásd Gulliver utazásai, Alíz Csodaországban, történelmi regények egy része, az újabb művek közül Neil Gaimantól például A temető könyve).

– Az információközpontú történetekben van egy rejtély, amelyre a szereplők választ keresnek (lásd általában a krimik, például Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása).

– A karakterközpontúakban a főhős fejlődése van a fókuszban (lásd romantikus és ifjúsági regények jó része, például Elle Kennedy Off-Campus sorozata, Róbert Katalintól a Szelídíts meg).

– Az eseményközpontúakban van egy probléma a világban, és a hősnek azt kell megoldania (lásd kalandregények és számos fantasy, mint A Gyűrűk Ura, On Saitól az Apa, randizhatok egy lovaggal?).

 

Ez nem azt jelenti, hogy az adott műben akkor ténylegesen csak a környezet lehet fontos, vagy csak a karakter. Egy karakterközpontú romantikus regényben is lehet rejtélyszál, egy eseményközpontú kalandregényben is lehet mélyebb romantikus szál stb.

Aszerint sorolunk be egy történetet egyik vagy másik csoportba, hogy a több benne előforduló elem közül főként melyik viszi előre a történetet, mire épül a szerkezet.

Tehát lényegében a központi konfliktus jellege dönti el, hogy hova sorolható egy szöveg. Ha a központi konfliktus az, hogy a főszereplőnek meg kell menteni a világot a gonosz varázsló átkától, ez egy eseményközpontú történet lesz. Ha a központi konfliktus az, hogy a főszereplőnek a szerelmét gyászolja, és újra meg kell találnia a helyét a világban, ez egy karakterközpontú történet. Ez azt is jelenti, hogy az olvasó akkor érzi úgy, hogy tart valamerre a cselekmény, ha a főszálon folyamatosan érzékelhető a haladás. Például ha egy nyomozás van a történet fókuszában, akkor az olvasó akkor érzi, hogy a cselekmény halad, ha a szereplők a rejtéllyel foglalkoznak. Lehet a regényben egy mellékszál a detektív házasságának válsága, de ha fejezeteken keresztül csak erről van szó, az olvasó úgy érzékeli, hogy egy helyben toporog a történet.

Figyelem, egy művet nem aszerint sorolunk be, hogy a szerző miben a legjobb, a történetnek mi a legkiemelkedőbb, legötletesebb eleme. A Gyűrűk Ura híres a szerteágazó világépítéséről, de az ettől nem lesz egy környezetközpontú regénysorozat. A Harry Potter-sorozatnak emlékezetesek a karakterei, de azok ettől még nem karakterközpontú könyvek.

Amit még fontos tudni, hogy jó esetben az író az első fejezetekben már letesz egy ígéretet, hogy milyen típusú történetre számíthat az olvasó, a fő konfliktust végigvezeti a történeten (persze közben beleszőhet mellékszálakat), és a történet ott ér véget, ahol a központi konfliktus megoldódik. Ha egy krimiben megtalálják a tettest, általában ott befejeződik regény. Ha egy inkább karakterközpontú romantikus krimiről van szó (romantic suspense), akkor elképzelhető, hogy abban a romantikus szál kicsit lényegesebb, és így nem a bűntény felgöngyölítésével, hanem a páros egymásra találásával ér véget.

 

Van összefüggés a zsáner és a KIKE-hányados között? Bizonyos mértékben van, de ez is mindig az adott műtől függ.

Vannak olyan zsánerek, amelyek esetében a történetet sikeresebben lehet a KIKE-hányados egyik elemére ráépíteni, mint a másikra.

A zsánermegjelölés utalhat a történet témájára vagy a háttérre. Ha azt mondjuk, hogy krimi, romantikus vagy kalandregény, akkor ezek a címkék azt jelzik, hogy az első történet nyomozásról fog szólni, a második szerelemről, párkapcsolatról, az utolsó meg nyilván egy izgalmas kalandról.

Ha a krimi megjelölésben eleve benne van, hogy annak a központi eleme a rejtély, akkor evidens, hogy a legtöbb krimi információközpontú lesz. A legtöbb romantikus történet nagy érzelmekről szól, és arról, hogy ezek hogyan változtatják meg a karakterek életét, így evidens, hogy a legtöbb románc karakterközpontú. A kalandregények meg nagyrészt eseményközpontúak.

Ezek viszont nem kőbe vésett szabályok. El tudok képzelni olyan krimit, ami kicsit jobban karakterközpontú, mint információközpontú (sok romantic suspense ilyen). Olyan romantikus történetet, ami kicsit jobban eseményközpontú, mint karakterközpontú. Olyan kalandregényt, ami jobban környezetközpontú, mint eseményközpontú (például robinzonádok).

Viszont egyik történet sem fog működni, ha a zsánerhez elsődlegesen kapcsolódó elem teljesen háttérbe van szorítva, vagy rosszul van kidolgozva. Még egy inkább karakterre koncentráló krimi sem értékelhető akkor, ha benne a nyomozás elnagyolt és átgondolatlan. Egy cselekményesebb romantikus regény pedig nem értékelhető akkor, ha a karakterábrázolás és az érzelmi ív nagyon gyenge.

A zsánerek másik csoportjánál a megnevezés nem a történetre, annak témájára utal, hanem a háttérre, és ilyen például a sci-fi, fantasy. Emiatt pedig az ezekbe a zsánerekbe tartozó műveket a KIKE-hányados bármelyik elemére rá lehet építeni. Írhatunk olyan sci-fit, amiben a nyomozás van a középpontban (információ), olyat is, amiben a karakter, az akció vagy a környezet.

Ha már fantasztikum, röviden kitérnék a horrorra is. Ugye a horror megjelölés nem a háttérre utal, sokkal inkább az érzelemre, amit a történet kivált. Ettől függetlenül egy horror is épülhet a KIKE-hányados bármelyik elemére, például egy ökohorror lehet környezetközpontú, egy pszichohorror karakterközpontú stb.

A fantasztikus művekkel kapcsolatban létezik egy elképzelés, hogy azok mindig környezetközpontúak, és értékelésnél mindig a világépítés minőségét kell elsődlegesen nézni. Ám a gyakorlatban elég kevés az olyan SFF regény, amely kimondottan a környezet felfedezésére épül (novellából többet találni). A fantasztikus regények leggyakrabban eseményközpontúak szoktak lenni, ám vannak olyan esetek, amikor egy műben az ötletek a legérdekesebbek, a szerző jobb a világépítésben, mint akár a cselekményvezetésben, akár a karakterábrázolásban. Ilyen esetben egy környezetközpontú olvasóréteg túlzott jelentőséget tulajdoníthat a világépítésnek akkor is, ha más elemek lényegesebbek lennének a történetben. Más zsánerek kapcsán is megfigyelhető hasonló hangsúlytévesztés, például egyes olvasók hajlamosak egy regényt a benne lévő románc alapján megítélni akkor is, ha az egy kis mellékszál.

Ezt nevezem irodalmi csőlátásnak, amikor az olvasó minden művet aszerint értékel, hogy az általa preferált vagy fontosabbnak tartott elem hogy jelenik meg benne, attól függetlenül, hogy az az elem valóban jelentős szerepet kap-e a műben. A kevésbé fontosnak tartott elemeket pedig figyelmen kívül hagyja akkor is, ha arra épül a történet.

Érdekes élmény volt, amikor egy olvasó nehezményezte, hogy egy általa kedvelt könyvre azt mondtam, hogy nem jó a dramaturgiája, mondván, nem minden műnél a dramaturgia a legfontosabb szempont. Ebben igaza van, tényleg nem, csakhogy a szóban forgó könyv lényegében egy kalandregény. Azért egy kalandregényes szerkezettel dolgozó könyvnél merész azzal érvelni, hogy nem számít cselekményíve. Az olvasók egy része hajlamos elnézni alapvető hibákat egy írásnak, ha az általuk preferált elem jól van kidolgozva. De ez nem jelenti azt, hogy az a hiba nem létezik, és a többi olvasót nem fogja zavarni.

Ha valaki mezei olvasó, nem probléma a „csőlátás”, a közönség ízlését és preferenciáit nem is illik kritizálni. Ha egy olvasó aszerint ítéli meg a műveket, hogy hány macska van bennük, szíve joga.

Olyankor lehet gond ezzel a típusú csőlátással, ha valaki már „profi” olvasó, benne van a könyvszakmában, szerkesztő, kritikus, szerző stb., mert míg egy sima olvasó lehet az ítéletében teljesen szubjektív, azért egy szakmabelitől már elvárható egy bizonyos mértékű objektivitás.

Egy szerkesztőnek meg egy profi szerzőnek is megvannak a preferált elemei – ez természetes, és nem is kell ezen változtatni. A gondok onnantól kezdődnek, ha az illető nem ismeri fel, melyek azok az elemek, amiket felül- és alulértékel, és nem ismeri fel, hogy ez az ő szubjektív ízlése, és nem használhatja objektív mérceként minden egyes műhöz.

Illetve ez olyan esetben nem fogja torzítani a véleményét, ha az illető megmarad azoknál a szövegeknél, amelyek pont egybecsengenek az ízlésével.

Ha mondjuk egy kritikus nagyon eseményközpontú, és akciódús könyveket szeret olvasni, az ilyen típusú műveket korrektül tudja értékelni, de ha adnak neki egy karakterközpontú mágikus realista regényt vagy egy misztikus-romantikus fantasyt, ha nem képes a gondolati váltásra, azokkal nem nagyon fog tudni mit kezdeni. Hiába lesz az elé kerülő karakterközpontú fantasy profin, lebilincselően megírva, ha kevésbé mozgalmas, az számára egy sikerületlen mű lesz. A karakterközpontú olvasónak is hiába adjuk oda a remek környezetközpontú sci-fit, akármilyen zseniális, unni fogja.

Szerkesztőként és kritikusként ezt nagyon nehéz megtanulni, hogy ami az embernek tetszik, az lehet objektíve rossz, vagy a mű saját olvasóközönsége számára rossz, és ami az embernek nem tetszik, az lehet objektíve jó, vagy az olvasóközönség számára jó. Számomra már nem okoz gondot azt felismerni, hogy annak ellenére, hogy egy általam kedvelt elemet jól dolgozott ki a szerző, ezért élveztem az adott könyvet, a központi szálat esetleg gyengébben építette fel, emiatt én hiába szerettem, az valójában egy közepes regény, amit a többi olvasó kevésbé fog élvezni.

A gyakorlott szerkesztő, aki többféle történettel és zsánerrel dolgozik, meg tudja mondani, hogy az egyik típusú olvasónak mi fog tetszeni egy regényben, és a másik típusú olvasónak mi fog tetszeni.

Például egy népszerű fantasyt sok fiatal és idősebbek is olvasták, és meg lehetett figyelni, hogy az általában karakterközpontú fiatal közönségnek a szereplőkkel és a románccal kapcsolatban volt hiányérzete, a felnőtteknek meg a cselekménnyel meg a világépítéssel.

Ezért nem mindegy, hogy a szerkesztő (vagy a béta) felismeri-e, hogy mire épül a történet, és milyen célcsoportot szólít meg. Ha a környezetközpontú szerkesztő egy ifjúsági szerzővel (az amúgy kerek és működőképes) világot bonyolítja tovább, ahelyett, hogy a felszínes romantikus szálat javíttatná, az gond lesz. Ahogy az is gond, ha egy kalandos felnőtt fantasyben a karakterközpontú szerkesztő mindenáron a hős lelkét akarja boncolgatni.

Az Írástudó Íróiskolában mindig egyénileg nézzük meg, hogy az adott hallgató milyen típusú történeteket ír, és ahhoz mérten adunk neki tanácsokat, ugyanis attól még, hogy öt szerző ugyanabban a zsánerben ír, lehet, hogy teljesen máson van a szövegeikben a fókusz. Nagyon hasznosak a neten található írástechnikai anyagok, de az a nagy hátrányuk, hogy nem tudni, hogy a sok tanács közül mit tudsz hasznosítani. Ha elmész egy olyan képzésre, ahol egyénileg is foglalkoznak veled, ott aszerint kapsz segítséget, hogy milyen típusú történeteket írsz.

 

Ezek inkább szakmai érdekességek, egy írónak persze nem kell mindezzel tisztában lennie, nem kell minden olvasótípust behatóan ismernie. Egy szerzőnek két dolgot kell tudnia: 1. ő milyen típusú olvasó, a KIKE-hányados melyik elemét tartja fontosnak, 2. az olvasórétege melyik elemet tartja fontosnak.

Ha egy írónak az értékelési szempontjai hasonlóak az olvasórétegéhez, akkor könnyebb dolga van, hisz ösztönösen a történet azon részeire fordít nagyobb figyelmet, amelyek az olvasót is leginkább érdeklik.

Akkor állhat elő probléma, ha ő egy más típusú történetet vezet fel, mint amit végül kihoz a regényből, vagyis megsérti az írói ígéretet. Például a korábban emlegetett kalandregényes szerkezetű fantasynél ha a szerző inkább a karakterre vagy környezetre fókuszál (a cselekményívre meg kevesebb figyelmet fordít), ez hiányérzetet fog kelteni az olvasók többségében, úgy fogják érezni, a történet lassú, sok az üresjárat.

Vegyük a másik esetet, amikor a szerző más típusú olvasó, mint a célközönség, akinek írni szeretne. Például egy cselekményközpontú alkotó nekilát a nagyrészt karakterközpontú young adult olvasórétegnek írni. Ez nem egy kudarcra ítélt vállalkozás, de vannak dolgok, amire a szerzőnek oda kell figyelnie, ha nem akar tévútra tévedni. Láttam arra konkrét példát, hogy a cselekményközpontú szerző az ifjúsági regényében túlírja a cselekményt, ami minden esetben probléma lenne, de ennél a korcsoportnál különösen. Ha ezt a művet middle grade vagy mondjuk felnőtt hősfantasynek szánta volna, akkor az olvasóréteg jobban elnézte volna ezt a fajta túlírást, ám a young adult olvasóréteg nem értékeli, ha a szereplők csak rohannak egyik küldetésről a másikra, ám közben az író nem szán időt a karakterábrázolásra, az érzelmi ív építésére. Paradox módon, hiába nagyon mozgalmas a történet, a fiatal olvasókat nem fogja lekötni, hidegen hagyja őket, unalmasnak érzik.

Azt el kell fogadni, hogy ha te mondjuk egy cselekményközpontú szerző vagy, semmilyen praktika nem fog belőled karakter- vagy környezetközpontú alkotót csinálni. Valamint nem fogsz tudni egy dominánsan karakter- vagy környezetközpontú regényt megírni. Próbálkozni lehet, de szenvedés lesz számodra az alkotás, mert nem tudod kibontani azokat az elemeket, amelyek a leginkább érdekelnének.

A megoldás az, hogy nyugodtan megírhatod inkább cselekményközpontúnak az ifjúsági regényed, viszont tudatosan figyelj a karakterábrázolásra és az érzelmi ívre, ami meg az olvasóknak fontos. Ismerek olyan cselekményközpontú szerzőket, aki így írnak sikeres ifjúsági és romantikus regényeket – ők mozgalmasabb romantikus műveket írnak, de tudatosan ügyelnek az érzelmi hatásra is.

Azért fontos, hogy be tudd azonosítani, te milyen típusú író vagy, mert így meg tudod állapítani, mik az erősségeid, téged mi érdekel egy történetből, mi az, aminek ösztönösen több figyelmet szentelsz. Valamint be tudod azonosítani az esetleges gyengeségeidet is, mi az, amit hajlamos vagy elhanyagolni. Ha mindezzel tisztában vagy, akkor akár a hátrányból is előnyt kovácsolhatsz.

 

Íróként biztos találkoztál már (vagy találkozni fogsz) olyan bétákkal, olvasói körökkel, kritikusi körökkel, akik csak egy adott értékrendszer szerint képesek nézni az összes művet. A szórakoztató irodalom területén sok művet félreértelmeznek: nem aszerint ítélnek meg, hogy hogyan épül fel a történet, mi volt vele a szerző szándéka, hanem felállítanak egy egyoldalú szempontrendszert (amit univerzálisnak gondolnak), és minden egyes regényt azzal vetnek össze, függetlenül attól, hogy mi a mű célja.

Íróként nemcsak azt kell figyelembe venned, hogy milyen visszajelzéseket kapsz a kéziratodra, hanem azt is, hogy akitől a kritikát kaptad, milyen típusú olvasó, érti-e a céljaid és az olvasóréteged elvárásait. Hiába írod meg a világ legjobb romantikus regényét, ha az értékelő eleve nem tartja sokra az ilyen jellegű szövegeket.

A Könyvmolyképző Kiadónál zsánerspecifikus bírálat és szerkesztés zajlik. Mindig a központi konfliktus jellege alapján értékeljük a történetet, és saját írói ígérete és KIKE hányadosa szerint szerkesztjük. Nem versenyeztetjük a különböző típusú történeteket egymással, hisz ezek gyakran más-más olvasókat szólítanak meg, és más-más olvasói élmény kiváltására törekszenek. Egy környezetközpontú sci-fi, egy cselekményközpontú thriller és egy karakterközpontú romantikus regény is lehet remekül megírt és igényes. A szórakoztató irodalom sokrétű és rendkívül színes, egy mű pedig nem akkor nevezhető jónak, ha egy szűkre szabott külső értékrendszernek megfelel, hanem ha a saját ígéreteit beváltja.

Kozma Réka (szerkesztő, íróiskolai oktató, az Így neveld a regényedet blog vezetője)

*

Érdekel ez a téma? Akkor tarts velünk egy online beszélgetésre április 17-én 17 órától!

Témánk: Miért szereti egyik olvasó a könyved, a másik meg miért nem? Milyen preferenciái vannak az olvasóknak? Mi is az a KIKE hányados és hogyan függ össze az írói eszköztárral? Lehet-e előny, ha egy író más zsánerbe más eszköztárral lép? Melyik olvasót milyen módon lehet megragadni?

A beszélgetésen részt vesz:
Varga Bea író, szerkesztő, viselkedéselemző, az Aranymosás műhely vezetője
Kozma Réka esztéta, szerkesztő, íróiskolai oktató, Az Így neveled a regényedet blog gazdája
Róbert Katalin író, szerkesztő, íróiskolai oktató, az Aranymosás oldal adminja

Csatlakozz az eseményhez, tarts velünk április 17-én, szombaton!

Kérdésed van? Írd meg kommentben, hogy a szombati beszélgetésen kitérhessünk rá 🙂

Szeretettel várunk 🙂

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (9 votes cast)
2 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Érdekes és hasznos írás, a cikket olvasva több szempontból magamra ismertem.

    “Az Írástudó Íróiskolában mindig egyénileg nézzük meg, hogy az adott hallgató milyen típusú történeteket ír, és ahhoz mérten adunk neki tanácsokat (…).”
    Saját tapasztalat, hogy ez mennyire hasznos, mindenkinek csak ajánlani tudom a kurzusokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük