E héten tartjuk az utolsó Írástudó Íróiskola Hetet. Most az Aranymosás, és az írósuli vezetőjével játszhattok, azaz velem. A Dramaturgia eléggé komplex dolog, itt már minden elsajátított készségre szükség van, így gondoltam, nem könnyítem meg a dolgotokat 🙂
Mai játékunk az információadagoláshoz kapcsolódik. Diktatúrában éltek, pontosan tudod, hogy figyelnek. E/1-es karaktert kérek, aki max. 100 szóban figyelmeztet egy idegent, hogy ne tegyen valamit. Lehet monológ, lehet párbeszéd (narráció nem), a lényeg, hogy a lehallgató kedves fickók ne öljenek meg téged, de a másik ember megértse a veszélyt.
A játékra ma éjfélig lehet írni.
Eredményhirdetés: holnap délután.
A nyertes írását kedden este kérném, és péntekre megszerkesztem az első 10 ezer karaktert.
***
Heti program:
Hétfő – 100 szavas írástechnikai játék
Kedd – Eredményhirdetés
Szerda – Bemutatom a Dramaturgia kurzust, te pedig kérdezz, ha szeretnél
Csütörtök – Válasz a kérdésekre cikk formájában
Péntek – Megszerkesztem a szövegrészletet, és kikerül a szerkesztői látványpékségbe
***
100 szavashoz segítség:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy max 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
Kalandra fel! Gyertek játszani! 🙂
(Varga Bea)
– Van tüze?
– Nem ajánlom, hogy itt rágyújtson.
– Miért? Ez egy bár.
– Így is elegen füstölnek.
– Ez milyen kifogás?!
– Csak tessék, menjen. Például az a festett hajú fiatalember eléggé készségesnek tűnik.
– Mindegy. Majd az első ital után rágyújtok.
– Ahogy gondolja. Mit rendelt?
– Egy Manhattan-koktélt.
– Múltkor éppen azt ivott a feleségem is, és kukacos cseresznyével szervírozták.
– Talán nekem szerencsém lesz.
– Én a bontatlan üvegekben bízom. Szeretek a kisebbséghez tartozni.
– Vagy nem bírja a rendes alkoholt.
– Inkább azt, ami azzal jár. A füstöt, a társaságot, ahogy az ital megoldja a nyelvet és a végén már azt sem tudja az embert, mit beszélt össze-vissza.
-Ne csináld! Hallod? Ez veszélyes! Miért mondom ezt? Mert… Nem számít! Csak ne tedd meg! Figyelj már rám végre! Ne nézz így rám, oké? Ijesztő, amikor a tekinteteddel akarsz kinyuvasztani! Inkább gyere, meghívlak… Mondjuk egy sörre! Jó, nem ismersz, ez igaz! De egyvalamit tisztázzunk: ha megteszed, akkor az öldöklő tekinteted mit sem fog érni többé! Hogy fenyegetlek-e…? Lehetséges, igen! De tudod… egy korsó sör nem ártott még senkinek! Na? Jó, legyen kettő! De akkor ígérd meg, hogy ilyet többet nem csinálsz, rendben? Látod? Mondtam én, hogy a sör nem bántott még embert! Ebben bízhatsz, annak ellenére, hogy csak folyadék! Proszit!
Én ezt mondom neked:” minden ember jóról vélekedik.
Megélni nem lehet, hiszen miből… Még a hegyi kecske is éhes, ez a túlélő.
Kicsi pocakjába a zerge, nem tud mit pakolni, hiszen kóró sem terem.
Egy élmény az élet idefenn. De három fa, innen a magasban, nyújtják kezeiket, ezeket az égi karokat.
Mindenki csodálkozik, s rám néz, és csodálja, hogy itt vagyok még.
A nád sziszeg, suhog, mint aki titkot tud.
Börtön rácsa, szabad madarat rejt.
Kit kalitkában lelhetnek meg.
Keresd azt a helyet, ahol a Nap a Földet éri.
Fenn, messze a Ködhegyen is túl, ott van az én hazám.”
– Beszélni akartál velem, hát itt vagyok, és figyelmesen hallgatlak. Csendes ez az őszi nap. Még azt is hallani, ahogy a levelek a landolnak a fűben.
– Szeretem az őszt. Nézd a gólyákat! Fogják a családjukat és elmennek oda, ahol életben tudnak maradni.
– Nem tudjuk, mi fog történni velük. Az is lehet, hogy el sem érik az úti céljukat.
– Lehet, hogy ők sem tudják, mi vár rájuk a távolban, azt viszont igen, hogy itt megfagynak és éhen halnak a télen.
– Vajon a gólyák elindulnának, ha tudnák, hogy puskadörrenéssel búcsúznak tőlük?
– Szerinted maradnának, megvárva a biztos halált?
Ha most kilövöd azt a nyilat az uralkodóra, mindketten meghalunk. Ugye tudod? Látod azt az embert? Egy őrszem. Rengeteg vesz minket körül álruhában. A tömegben, azok ketten pedig mágusok. Már felfigyeltek a gyanús viselkedésedre. Minden egyes szavunkat hallják. Hogy honnan tudom? Mert én is az vagyok! Ha engedem, hogy megtedd, talán véget ér a rémuralom, talán nem. A halálunkkal tízezrek életét is megválthatnánk. Mindenesetre engem árulásért kivégeznének, téged pedig főbenjáró bűnért felnégyelnének. De nekem többet ér tízezrek életénél a saját, nyomorúságos, póri létem. Ezért nyomatékosan megkérlek, hogy add ide azt a számszeríjat, amit rejtegetsz! Kár lenne egy ilyen fiatal lányért.
– Pszt! Állj meg! Ne félj tőlem! Nem, nem a Szem és Fül katonája vagyok, csupán igyekszem beszélgetni kicsit egy naiv fiatal lánnyal. Nyugalom, nem akarok tőled semmit, hiszen tudjuk, az tilos. Előttem álltál a sorban, amikor beültették nekünk a mikrofont. Láttam, ahogy nézelődtél félénken, majd megállapodott a tekinteted egy számodra megnyugtató ponton. De hidd el, ő nem jelent neked biztonságot. Kérlek, ne menj arra. Várj! Látod ott azt a pillangót? Nézd, milyen gyönyörű táncot jár! Nektárra vágyik, követi édes illatát… Csakhogy az egy rovarevő növény. Tessék, elkaptam. Igaz, többé nem fog tudni repülni. De nem bírnám nézni, ahogy meghal.
– Ne szegülj ellen! Hívőnek tartod magad? A kereszt miatt a nyakadban. Jól van. Akkor biztosan tudod, hogy Isten mindent lát. Amikor eszel, alszol, szeretkezel vagy szarsz, Ő
mindig figyel. Apró gombszemeivel most is néz minket, látod?
Ne! Ne mondj semmit! Az Úr hall minket. Fülei ott vannak az ágyad mellett, a falakban. Még ott is, ahol nem gondolnád. Szeretete keblére ölel minket. Olyan szorosan, hogy néha azt érzed majd, megfulladsz ennyi érzelemtől.
Ha betartod a parancsait, minden rendben lesz. Ha nem, nos… Isten nem felejt. És akkor torolja meg bűneidet, amikor nem számítasz rá. Ez a mi hitünk. Üdvözöllek Édenben!
– Maga hogy kerül ide? Imádja a telefonját, mi? Ne beszéljen vissza! Jöjjön velem, nehogy megégesse a nap. Hogy sötétedik? Perzsel az még, pirosra, látja? Itt meg itt. Hát nem csodálatos, ahogy apró piros pontokban süt? Imádom a természet apró csodáit! Látja a szárnyaimat? Azt is adott az Úristen nekem. Na jöjjön, annál a nyíló ajtónál megmutatom, biztos a fénytől nem látszik. Elkérhetem a telefonját? Lefényképezem magának. Ne haragudjon, kiesett a kezemből, pont a talpam elé, s az a kő is, hogy pont akkor pottyant a telefonra, micsoda szerencsétlenség! Hogy sült bolond vagyok? Egy élő legenda. Becsukta az ajtót? Hasra, MOST!
“Kedves kuzin!
Nem mondhatom, hogy a családunk bármiben is hiányt szenved.
Enci élvezi az iskolát, csak azt bánja, hogy nincs meg a könyvtárban az Éhezők viadala.
Gyula pár hónapos kalandtúrán vesz részt, a munkahelye szervezte neki.
Engem sem kell féltened, a kolléganőim nagyon figyelnek rám.
Rólad viszont régen hallottunk, ugye nincs semmi baj?
Elkélne itthon a dolgos kéz, tudod, mennyi munka van ősszel.
Ha esetleg úgy döntenél, hogy meglátogatsz minket, hozz esőkabátot, zivataros az idő.
Azt az új Atwood könyvet igazán elpostázhatnád, itthon nem adják ki.
Zárva van a könyvtár idegen részlege ráadásul.
Apád és anyád is üdvözöl.
Várunk haza”
Azt hiszem kezd elmenni az a maradék józan eszem is. Itt ülök a magas fűben és egy fához beszélek. Tudom válaszolni nem tudsz, de legalább meghallgatsz. Az a legszörnyűbb, hogy ez nem volt mindig így, de a 3048-as nagy harc óta a rendszer nem kegyelmez senkinek. Főleg nem a gohuloknak. Ha én is az lennék, és idetévednék, biztos az álcák martalékává lennék, hisz ott vannak mindenütt. Vagy ha valami csoda folytán át is jutnék az erőmezőn, ami azonnal megöl mindenkit védőruha nélkül, a központig csapdák sora kísérne a halálba.
Igen veszélyes világban élünk. Még szerencse, hogy csak egy fához beszélek.
– Meglep, hogy itt látom. Nem hittem, hogy valaha is még…
– Nem hiszem, hogy ismernénk egymást… Kiriev, igaz? Ha jól hallottam a nevét.
– Igen, kisasszony. Mochtar Kiriev, szolgálatára. És elnézését kérem, nyilván összekeverem valakivel.
– Nyilván.
– Mr. Grubov nem fogja hiányolni, hogy otthagyta? Vagy nem vele van?
– De igen, jól látta. Ám jelenleg tárgyal. És a friss levegőn kellemesebb. A bálterem olyan fülledt. Bár lehet, hogy a vihar miatt.
– Nincs beborulva.
– Pedig úgy hallottam, hogy vihar lesz. Kocsival érkezett?
– Igen.
– Talán szerencsésebb lenne, ha elindulna most, mielőtt kitör. Azt mondják, a hegyi utakra gyakran rámossa a törmeléket a víz, és járhatatlanok lesznek.
– Éliás meghalt – jelentette ki, mintha én nem tudnám.
– Nyugodjon békében…
– Nyugodjon… de békében?
– … és szülessen újjá a Fényben.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Megengedtem magamnak egy oldalpillantást az idegen arcára. Mosolygott.
– Éliás hívő ember volt – fordítottam vissza a fejem, hogy újra a semmibe bámuljak.
– Az volt?
– Itt mindenki tiszteli az Isteneket.
– A tisztelet kijár annak, aki rászolgál.
– A tisztelet… – Megremegett a hangom. – A tisztelet a hit alapja.
– Hm.
– A hit pedig az életünk alapja, nélküle nem is lennénk.
Csend.
Úgy látszik megértette, de azért még halkan hozzáteszem.
– Csakúgy, mint most Éliás.
– Kék rigó, tiszta a terep. Indulj!
– Mindjárt, még van egy kis dolgom.
– Ide figyelj, zsenigyerek, nem tudom a végtelenségig blokkolom a figyelő drónok jelét, amíg te, amíg, mi a fenét is csinálsz?
– Csak pár plusz percet kérek.
– Baj van?
– Itt áll egy srác. Asszem újonc járőr. Éppen be akar jutni a lezárt épületbe.
– És?
– Mozgásérzékelős mikrobombák. Most derítettem fel. Ha a szemébe tudnám tükrözni a karórám fényét, talán feltűnne neki, hogy bibi van.
– Most szopatsz…
– Kezdi felfogni. Abbahagyta a kódolást. Keresi a fényforrást. Sikerült időben lebuknom. Már repülök is hozzád!
– Óvatosan. Hasonlított rá, mondd?
– Akár egy szellem a múltból.
Épp akkor ragadom karon a lányt, amikor hátulról az egyenruháshoz lép.
– Liv! Hol a bánatba’ kóvályogtál eddig? Egy órája kereslek! – A rendőr napszemüvegén megcsillan a nap. – És tudod jól, hogy leszereltem.
– Elnézést, nem hiszem hogy…
– Kijöttem eléd kocsival. – A könyökénél fogva vonszolom arrébb. – Amúgy szívesen. Tudod milyen rohadt nehéz ilyenkor átvergődni a tömegen?
– De nem is ismerem…
– Már most vannak vagy ezren. Nézd meg. – Intek a fejemmel.
– … Mit csinálnak azzal a…?!
– Csak megsütik. Semmi különös. Idegen. Rühellem a fajtáját.
– …
– Tedd el azt a térképet. A túloldalon parkolok. Hétvégén ingyenes.
Na végre, hogy felvetted azt az átkozott telefont! Bercikém, figyelj rám! Ez a nyüves macska megint a’capellázik az ajtód előtt. Senki se tud tőle aludni, ideje lenne végre elvinni a cicászatra, és megszabadítani a vágyától. Jobb, ha most azonnal indulsz. Tudom, hogy hajnal 2 van, de már beszéltem az ismerősömmel, a Benkő doktorral, és vár téged a rendelőjében. Ne késlekedj, mert sosem tudni, mikor szökik be a többi hozzád újra! Tudod milyen leleményes kis dögök ezek, zárd be az ajtót! Ha bemennek mégis, legalább csak hűlt helyed lelik. Nagyon rád vannak kattanva. Na, akkor mielőbb indulj! Jó éjt!
A Dicső Vezér Szobránál kezdem a gyalogos idegenvezetést.
– Mi van arrafelé? – kérdezi vendégem érdeklődve, ujjával a tőlünk jobbra magasodó hosszú, telefirkált építményre bökve. A málladozó Fal árnyéka rávetül a beton repedéseiből előburjánzó gazra, és én érzem a fölénk tornyosuló lámpaoszlopon függő kamera tekintetét libabőrös tarkómon. – Meg kívánom nézni – szól, és már indul is.
Veríték csurog végig halántékomon, ahogy udvariasan belékarolok, és megtorpanásra késztetem. Mélyen a szemébe nézek.
– Nincs könnyebb, mint úgy halat fogni, ha az maga úszik a hálóba – suttogom. A nyakkendőmbe bugyolált miniatűr mikrofon zsinórja fojtogat.
Némán bámul rám, pislog, végül bólint. Elindulunk visszafelé. Nem nézünk hátra.
– Emlékszel, mikor gyerekkorunkban találtuk az a verebet?
– Bocsánat. Ismerem magát?
– Emlékszel? Törött volt a szárnya, meggyógyítottuk, aztán szabadon engedtük. Mikor átrepült a kerítés fölött egy róka ugrott ki az egyik bokorból és röptében elkapta és a szemfogaival kilyuggatta a bőrét. Ez azért volt meglepő, mert azt hittük, hogy arrafelé már rég nincsenek rókák és biztonságos elengednünk a verebet. Ne nézz így rám! Biztos emlékszel. A róka bundája olyan rozsdavörös volt, mint a katonák ingje. Így már emlékszel.
– Ó. Igen. Bár lett volna biztonságosabb hely.
– Volt. A régi istállók mögötti kerítéseknél még most sem tanyáznak rókák.
– Az Új Világ térre, legyen szíves.
– Jól meggondolta, Kisasszony? Hemzsegnek ott most az emberek, még az is tömegiszonyos lesz, aki eddig nem volt az.
– Kedves, hogy aggódik értem, de vállalom a kockázatot. Hallani akarom Áts Kornél beszédét. Hatalmas dolog, hogy a Kormányzó engedélyezte a Vöröseknek a rendezvény megtartását, hát még, hogy Áts Kornél felszólaljon!
– Hiszen szólásszabadság van.
– Szólásszabadság van…
– A velem utazó hivatalnokok szerint az eddigiekhez hasonló tisztes megmérettetést akar. Magabiztos a választási győzelmét illetően, még ha kirobbanó sikert jósolt is ma délutánra Átsnak… A Mángorlóban élőben fogják közvetíteni, ne vigyem inkább oda? A tömeg tényleg iszonyúan nyomasztó tud lenni.
– Én a helyében nem tenném! Legalábbis megfigyelő egységek kereszttüzében nem. Diktatúra idején kevesebbért is elvisznek embereket.
– Elnézést, hogyan? Nem értettem…
– Rongálás, felbujtó szövegek firkálása falakra, ilyesmik.
– Én nem… Nem akartam ilyesmit! Miből feltételezi, hogy erre készültem?
– Nos, bizonyára valamit félreérthettem. Tehát akkor teljesen véletlenül őgyeleg a hivatal környékén, a kijárási tilalmat megszegve, egy patronnal a kezében.
– Öhm… igen! Ez csupán egy dezodor, az imént esett ki a táskámból, mikor lehajoltam.
– Minden bizonnyal az!
– Nem készültem semmi ilyesmire. Tudja, szolgálom a hazát és a diktátort!
– Kicsit hangosabban…
– Szolgálom a diktátort!
– Így azt hiszem, elég lesz. Most pedig jobb, ha hazamegy!
– Úgy lesz!
– Állj! Hová megy?
– Tűzifát gyűjtök.
– Tán elfogyott a fejadagja?
– Fagyott az éjjel.
– Azt akarja mondani, hogy a Vezér nem biztosított elegendő tüzelőt mindenkinek?
– Nem, dehogy! Csak… csak a gyerek miatt. Olyan kicsinyke még!
– Be kell bugyolálni! A Vezér a kíséretével nemsokára elhalad erre. Mit szól majd, ha azt látja, hogy maga tűzifát gyűjt, mint egy koldus? Egy ilyen büszke nép fia!
– Igaza van. A hideg férfit edz a gyerekből. Maga mit csinál itt ilyenkor?
– Látni akarom a Vezérünket. Ez az álmom. Apámé is ez volt. Ha ott lehetnék vele, amikor áthalad a hídon, boldogan halnék meg. Ha érti, mire gondolok.
– Szóval maga az? Richárd azt mondta idősebb, és hogy férfi.
– Nem kockáztathattunk. – feleltem. – Owent elkapták. Engem küldött.
Balkezemet a bárpultra fektettem. Óvatos mozdulattal felmutattam a kisujjam.
Az őszes hajú, ötvenes ember, rögtön látta rajtam.
Lehallgatót tettek rám!
– És, mit üzent a bátyám?
– Azt, hogy a jól van, valamint a szokásos Golden Gate bárnál várja magát, ma este nyolc órakkor.
A mutatóujjammal két halkat koppintottam, pontosan úgy, ahogy Richárd tanította.
Az öreg, rezzenéstelen arccal, hajtotta fel italát. Nem tudtam, megértette e a „csapda” jelentését.
Végül megszólalt.
– Ez minden?
– Igen. És ne feledje, Richárd várja önt.
– Maradjon már csendben! Hallgattassa el a gyerekét! Ha meghallanak minket, mindenek vége!
– Azt hiszi, nem tudom? Ez a luk jelenti a menedéket. Ha mi nem is, legalább a kicsinek túl kell élnie!
– Thomas nagyon sokat vállal, hogy minket bújtat, ne menjen kárba az áldozata, itt nem csak a mi életünk a tét!
– Tudom jól…
– Azt a kevés élelmet, amit kapunk be kell osztanunk, figyelje a jelet, amíg azt nem halljuk csendben kell maradnunk!
– Tudom, nem akarom, hogy ránk találjanak, félek.
– Épp ezért kell csendben maradniuk!
– Grieger főhadnagy vagyok! Felemelt kézzel jöjjenek elő!
– Ne, menjen, kérem!
– Bújtassa el a gyereket!
– Ismeri ezt a Verebély nevű urat?
– Hogy maga milyen tolakodón tud kérdezni – mosolyodott el barátságosan, miközben szemét halványan kimeresztette. – Ismerem, persze. A belügyminisztériumban dolgozik, magas beosztásban, megbecsült ember. A felesége, akivel épp keringőzik, rendes asszony. Naponta többször felsepri a portáját, aztán sétálgat a környéken a gyerekkel. Este a férjével mindent megbeszélnek. Szép család.
– És maga? Szintén sokat sepreget?
Vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt. A szemét lesütötte, bokájával megdörzsölte a másikat, majd hirtelen rám pillantott, az ajkait összeszorította. – Én is rendes asszonynak vallom magam. Képzelje, a kényes ruhadarabokat a folyón mosom, az kíméletes. Minden este lemegyek. Fél tucatot szoktam mosni.
─ Helló!
─ Helló, ismerlek?
─ Nem, de nem ez a lényeg.
─ Mit akarsz?
─ Úgy hallottam van gyertyád.
─ Miféle gyertyám?
─ Gyertya, tudod te. Négy darab, igaz?
─ Ja, hogy a …
─ Hallgass! Ma estére születésnapi ünnepséget szervezünk az Öregnek. De nincs elég gyertyánk, az Öreg már nagyon idős, sok gyertya kell. Még, vagy három-négy, hogy igazán kirobbanó legyen a hangulat.
─ Értem. Hol lesz a buli?
─ Az Öreg mögött a folyónál találkozunk 22:00-kor. Ajándékbontás 22:15-kor. Ha sikerül a meglepetés, akkor ez lesz az Öreg utolsó bulija.
─ És ha nem?
─ Akkor a miénk.
A fiatalasszony most költözhetett a környékre, még nem láttam. Sokáig vacillált a pultban árválkodó maradék gépsonka és a párizsi között.
Idegesen megnyalta az ajkait, mielőtt megszólalt:
– Ajánlották magát.
Ó, te istenverte, miért akkor kell pult alól árut kérned, mikor a Katka fia, akiről az anyján kívül mindenki tudja, hogy besúgó, idebenn van? Hallottam, ahogy közelebb lépett hegyezni azokat az antenna füleit.
A nő a szatyrát gyűrögette. Engem csak kivert a víz. Félrenéztem az ablak irányába, amin kopogtak az esőcseppek. Utána le a nő sárfoltos cipőjére.
– Most komolyan?! Tudja, mennyi idő kipucolni a boltot? Legközelebb >legyen figyelmesebb<, mielőtt elmegy vásárolni!
Lehunytam a szememet. Muszáj neki átadnom az üzenetet. Így hát halk sóhajjal levegőt vettem, és elkezdtem.
-Madarat zárnak egy kalitkába. Később elengedik, de a gyűrűje alapján felismerhetik. Ha valami rosszat tesz, lelövik. Nem szabad énekelnie, mégis jelet kell adnia társainak a madarász csapdájáról. Mikor a párja megjelenik, farkasok üvöltenek, s elkapják, ha nem vigyáz. Menj, menekülj kismadár!!!-ezzel kinyitottam a szememet, de az üzenet ezzel nem ért véget.
– Kerüld azt a hegyet, hol felhős pára borít mindent, hol a Föld összeér, és szabad madár maradhatsz, s hírvivő lehetsz. De vigyázz, olyan a szemük, mint a sasmadáré, és járásuk mint szellemeké.
– Ajánlhatok Önnek egy macskát. Remek a hallásuk, lefülelik a csótányokat, és röptében elkapják.
– Nincs szükségem macskára! Amit kérdeztem, arra…
– Éppen ezért! A legújabb alig egy hetes, vírus-védett, akarom mondani oltott. Mókásan és hangosan dorombol, csak az ért mellette, akinek a fülébe beszél. Nincs törzskönyvezve, még szabadlapos a Központi Állatfelügyeletnél.
– Szabadlapos?
– Külföldieknek nehéz elmagyarázni, de szabadnak kell maradnia, hogy átengedje a határon az Állat-felügyelet. Ért engem?
– Nem vagyok nagy Állat-barát!
– Egy macska ezen sokat segíthet!
– Gondolja?
– A szíriai biztos megoldás!
– Talán sziámi?
– Perzsa, de lássa kivel van dolga! Csak magának, az utolsó orosz kékem!
-Szóval ön az új orvos a városunkban. Nagyon jól fogja magát érezni nálunk. Különleges ez a hely.
Remek a közbiztonság. Mindenhol térfigyelő kamerák vannak elhelyezve, a lakosság biztonsága érdekében. Jól kiképzett a rendőrségünk, és a katonaságunk. Miért néz így rám? A köz-biztonságát csak ilyen okos, erős dolgokkal lehet fenntartani.
Ugyan, nem kell ettől ennyire megijedni. Láthatja, más helyeken mire mentek a demokráciával? Elönt mindent a drog, az erőszak, a robbantások, a terrorizmus. Nálunk ilyen soha nem fordult elő, és nem is fog.
Szép házakban élünk, amik belül is biztonságosak. Szuper kamerák állnak lesbe, ha egy tolvaj akarna betöri bármelyik házba.
– Kérem, tegye le a fegyveremet!
– Ezt ön nem értheti! Már nem tudok így élni. Minden lépésemet figyelik!
– Maga értse meg! A pisztoly tele van az ujjlenyomatommal. Ha megöli magát, azt hiszik, én tettem.
– Látja, mit tesz velünk a világ? Itt áll a házában egy megtört férfi, aki öngyilkosságra készül, önt pedig csak saját maga érdekli.
– Van családja? Nekem két gyermekem van, rájuk gondolok. Ne mutasson saját magának görbe tükröt! Ha meghúzza a ravaszt, ön is csak magára gondol.
– Ebben a zord diktatúrában még meg sem ölheti magát az ember anélkül, hogy ártson. Rendben, elmegyek.
„Ez a kölyök komolyan tejet kért? Minek jött egyáltalán kocsmába? Rajta röhög a banda. Most meg fényképezni akar? Azt hiszi, kijut innen a fotókkal? Mintha nem tudná, hogy ez Ranon kalózbirodalma, és az ő szabályai szerint kell élni. Mindig baj van az idegenekkel. Na, a spiclik már hívták a fogdmegeket! Szerencsésnek mondhatja magát, ha csak vasmacskanehezék lesz belőle.
Talán segíthetünk. Ideje mulatni egyet. Hogy is van a mentő nóta? Induljon a kocsmakórus! De ha így sem fogja fel, magam metszem el a torkát. Nehogy már miatta engem csináljanak ki!”
– Hej, kisfiú, fuss innen,
kalózok lesnek kincsedre,
holtan végzed ma este!
– Mit akar tőlem?
– Fogd be és figyelj! Nem teheted meg, ma nem.
– Miről magyaráz?
– Arról a Csokorról, amit a táskádba rejtettél. Szíved Hölgye gyűlöli a virágot. Ez a legrosszabb módja, hogy elnyerd magadnak. Ráadásul ma tele van Udvarlókkal, mert ki akarják házasítani. Ott nyüzsögnek a Házban, egyik megy be hozzá a másik után, sosincs egyedül. Esélyed sincs közel kerülni hozzá a sok Úri Ficsúr miatt. Te Szegény vagy. Mit gondolsz, a Szülei, akik gazdag fiút akarnak a lányuknak, mit tennének, ha meglátnának? Ha megtudnák, mi a célod? Várnod kell, amíg kettesben lehettek, csak akkor vallhatsz Szerelmet.
Hallottad, Jeannette, a múlt héten is elkaptak valami ci-devantot. Tudod, mit csinált a bolondja? Be akart adni egy levelet annak a vérszopó kurvának, a Charlotte Cordaynek a cellájába. Azt hitte, hogy a mi őrszemeinket csak úgy le lehet fizetni. De rajtavesztett a mocskos hazaáruló! Az őr egyenesen a főparancsnok polgártársnak vitte a levelet. Haha, hogy fogunk majd röhögni, amikor elgurul a feje! Hijnye, Jeannette, de későre jár. Gyorsan fuss át Gérard apóhoz a lakbérrel! Hát a kosár minek? Ne pazarold már a cipónkat az öregre, úgyse tudja elrágni, anyád fűrészporral sütötte. Siess inkább, lányom, hogy visszaérj, mire lemegy a nap!
– Ne rángasd a rácsokat, ember! Az őrök figyelnek minket!
– Ki kell jutnom innen! Sötét árnyak jönnek értem, hát nem látod?
– Nyugodj meg! Hamarosan elmúlik az injekció hatása, amitől hallucinálsz.
– Te rohadék! Rajtad miért nem kísérleteztek, he?
– Én tegnap voltam soron, talán te nagyobb dózist kaptál. Bírd ki!
– Mindenütt vér. Utálom még a szagát is. Hánynom kell!
– Kelj fel, bassza meg! Ne add meg az örömöt a náciknak, hogy így lássanak téged! Francba, már jönnek is.
– Nekem már úgyis mindegy, de mielőtt megdöglök, kérlek, tégy meg valamit helyettem.
– Micsodát?
– Esténként mondj el egy imát a kislányomért, Evelinért!
Igaz, még csak hajnali öt van, mégis nyüzsögnek a mai kártyások a piacon. A hideg neonfény alá kihelyezett almás ládákban válogattam, remélvén, hogy kapok anyámnak valami finomat.
– Nagyon szépek. – intett a ládára egy sötét ruhába bújt alak, én pedig fáradt mosollyal nyugtáztam szavát, mígnem észre nem vettem a csuklóján elfekvő halovány jegyet.
– Csak sajnos nem bírják sokáig.
– Úgy gondolod? – húzta fel a szemöldökét.
– Ezek az almák most frissek, nagyok, azonban napok kérdése, hogy belülről rohadva szétessék az egész.
– Akkor neked miért kell?
– Az én gyomrom erős, de ez nem való mindenkinek. – Pillantottam rá nyomatékosan.
Valahogy kifogytam az ötletekből. Bocs. Ki is vagy te valójában? Mindegy. Nem is ez a lényeg, örülök, hogy engem faggatsz. Fontos személy lehetek. Igen, ez már biztosan így van. Viszont amit most velem művelsz, nem is tudom, hogy miért, de nem szabad tenned. Azaz tennem. Tudod? Tudom. Bárcsak emlékezhetnék rád! Könnyebb dolgom lenne. Annyira, de annyira elegem van már ebből! Te itt vagy, mindig itt vagy bennem, és engem faggatsz. Puhatolózol. Akarod tudni, hogy miért nem ismersz. Biztos akarsz lenni a dolgodban, de nem lehetsz az. Fogd fel végre, hogy nem! Itt és most nem! Nem és nem és nem!
– Kisasszony! Elejtette a zsebkendőjét!
– Ez nem az én…
– Bocsássa meg, hogy megemlítem, de roppant módon emlékeztet szegény megboldogult unokahúgomra. Ő is éppen ezen az ajtón készült belépni, amikor utoljára találkoztunk. Amint megláttam önt, képtelen voltam nem észrevenni a hasonlóságot. Mint két iker! A szakasztott mása! Milyen ostoba vagyok, kérem, nézze el egy ilyen sokat megélt vénembernek! Természetesen tudom, hogy ön biztosan nem hasonlíthat annyira rá, hiszen sokkal okosabb teremtésnek látszik nála. Bizonyára megfontoltabb is annál, hogy akkora meggondolatlanságokat kövessen el, mint az én hebrencs unokahúgom. Isten nyugosztalja szegényt! Minden jót, hölgyem!
Büszkén jelentem a négylovas hintó előálltát: Dáma, Bubi, Király és Ász kitűnő kondícióban, fényesre suvickolva, selyempántlikával a sörényükben örvendenek excellenciád hazaérkezésének. Huncotok a gyermekek, Dámát elkényeztették kockacukorral! Bubinak naponta dukál a dupla adag zab, nehogy még zabosabb legyen, Ász viszont ritka engedelmes jószág. Ami Királyt illeti, rozsdásodik már a jobb hátsó patkója, csakugyan újat kéne a helyére tétetni. Biztosan emlékszik rá, erősen proponáltuk, hogy vasárnap kell annak meglennie. Most viszont a legjobb indulattal tanácsolom, hogy nem kell aztat elsietni. Ráér még az a patkócsere később is. Szerencsésebb lenne jövő hónapban, akkor újra megnézzük a szegeket, kilazultak-e már eléggé a stabilitásukból.
– Kedves Uram! Ezúton is köszönöm megtisztelő érdeklődését! Választott új hazámban az időjárás nagyszerű, csak pár hónapig tart a monszun. Ennyi páratartalom még az asztmámnak sem árt, de hát ez lenne a legkevesebb! Nem hiányzik semmi a régi lakóhelyemről, élvezem, hogy végre naphosszat passziánszozhatok magamban, semmiféle elektronikus kütyü nem zavarja a nyugalmam. Talán a kutyaugatás, meg a bakancs dobogás zavaró, de a szögesdrót szerencsére megvéd a vérmes állatoktól. Hangsúlyozottan nagyszerűen érzem magam, olyannyira, hogy még a csomagom utánam küldésére sincs szükség. Pár női kacat miatt felesleges lenne annyi postaköltséget fizetnie. A lábam viszont határozottan szőrösödik. Egy borotva talán jó szolgálatot tenne.
A hivatali előírásnak megfelelően kötelességem figyelmeztetni, hogy maga megsemmisítendő iratokat hagyott az íróasztalán. Kérem, ügyeljen jobban irodája tisztaságára, az efféle hanyagság szemetelésnek minősül, az pedig társadalmilag káros viselkedésforma. Sőt – és ezt hadd hangsúlyozzam – értelmetlen és az egyénre nézve is destruktív.
Úgy hiszem, kettőnk gondolkodásmódja közt nincs nagy különbség. Nekem volt alkalmam megtapasztalni, hogy se a hanyagság, se a hátterében rejlő pszichológiai struktúrák nem vezetnek jóra.
Igyekezzen alkalmazkodni. Tapasztalatból beszélek. Higgyen nekem.
Ui.: Ne aggódjon, az ügy másoknak nem szúrt szemet, magára még nem neheztel senki. Az elöl hagyott szemetet eltávolítottam maga helyett.
– Szép napot, Uram! Kérem, jöjjön velem.
– Ki maga? Mit ráncigál?
– Nem emlékszik? Én vigyáztam…
– Eresszen el!
– Én megmentettem meg a kutyáját.
– Hogyan?
– Tudja, a kutyája lelkes, de ostoba.
– Mondom…
– Nagyon, nagyon hasonlít magára. Velem jönne végre?
– Én nem… nem…
– Akkor siessen haza. Adja át üdvözletemet neki. Megérdemli, hogy éljen még akkor is, ha esténként nagyhangú.
– Bocsánat. Kedvesem, otthagytál. Ismered ezt az alakot?
– Ő a… kutyám barátja.
– Hiszen nincs kutyád!
– Mindegy, mennem kell.
– Itt hagyott. Maga mit bámul?
– Mégis összetévesztettem valakivel. Szép napot, Hölgyem!
– A manó rúgja meg! Rendben van fiam? Ne haragudjon,nem akartam fellökni, csak a lábam…Tudja az már nem a régi. Könnyen botlik.
– Ugyan kérem! Télen könnyű megcsúszni idebent. Tudja a sok latyak. Borzasztó feledékenyek a takarítók. Állandóan szólni kell nekik, hogy tegyék ki a lábtörlőket. Most is elfelejtették és lám megtörtént a baj.
– Hagyja el fiam, nem történt semmi. Azonban vén fejjel had javasoljak egy bevált praktikát : nézze meg mindig, mennyire csúszik az a lépcsőfok, amire épp lépni készül. Különösen azokat a lépcsőket kell félni, amik túlontúl magasra visznek: egy óvatlan lépés és a mélyben találja magát.
– Az ebédlő erre van.
– Tudom.
– Tele emészhető étellel; javaslom abból válogass!
– Én inkább megnézem errefelé a kínálatot. Kedvem szottyant pár kívánatos falatra.
– Gyorsan elvehetik az étvágyadat.
– Ahhoz túl régóta éhezem erre.
– Meg fogja feküdni a gyomrodat.
– Nem, ha ügyesen fogyasztom el őket. Mindent alaposan megterveztem; öt fogás van, és utána vár a desszert.
– Egyik fogás rágósabb, mint a másik.
– Nem baj, úgyis véresen szeretem.
– Attila! Ha egyszer már sikerült megszöknöd, miért jöttél vissza?
– Mert most már tudom, hogy a Zónán kívül minden sokkal jobb és azt akarom, hogy gyere velem! Nélküled semmi nem lehet elég jó.
– Csss! Halkabban! Érzem, hogy most is figyelnek!
– Érzed?
– Igen. Karesz új kütyüje, amit a bőrünk alá ültetett, segít, hogy észrevegyük őket. De nem vagyunk biztonságban, mert egy lépéssel mindig előttünk járnak.
– Velem jössz?
– Nem hagyhatom magára az apámat.
– Akkor én is maradok, Anita.
– Valóban? Hallottad már, hogy az új szabályok szerint álmodni is tilos?
– Micsoda?
– Bizony. Aki megteszi, halott ember. Én nem álmodhatok rólad és te sem rólam.
– Signorina, per favore, álljon meg egy pillanatra!
– Uram?
– Szeretnék adni Önnek valamit, Signorina. A Virág utcából hoztam. Tizenöt szál bianche rózsa. Illatosak, hibátlanok.
– Köszönöm, de sajnos el kell utasítanom.
– Pedig igazán gyönyörűek. Meravigliose.
– Tényleg szépek.
– Bármikor vehet más fajtát, ha nem tetszik. Sono gratis. Ingyen. A Virág utcában van az üzletem.
– Teljesen ingyen?
– Sí, signorina. Pontosan tizenöt szálat.
– És mikor van nyitva az üzlete?
– Este kilenckor zárok. Küldheti maga helyett a tuo corteggiatore, az udvarlóját is.
– Rendben… Akkor örömmel veszem a rózsákat. Köszönöm.
– Dehogy, signorina, én köszönöm.
Nem szeretem ezeket a hideg téli éjszakákat. Még a gyufa sercenése is hangosabb mint napközben, vagy a nyári estéken, s ezen az éjszakán a szokottnál is ércesebb volt, de végre lefordult a sarkon a férfi.
-Uram, a Rózsa-közbe tart?
-Igen, miért kérdi?
-Tudja, úgy hallottam a Kálvária-téren ma este sokkal nagyobb mulatságra lehet számítani.
– No, és ezt mégis kitől hallotta?
– Az ivóban beszélte két csendőr. Rendet raktak valahol, aztán mindenki a vendégük egy körre!
– Ez jól hangzik… velem tartana?
-Nem, köszönöm, nekem még van errefelé egy kis dolgom. De tudja mit? Később csatlakozom.
-Remélem valóban így lesz!
– Már azt hittem, hogy elfelejtettél. Milyen kedves, hogy magaddal hoztál egy Ellenőrt is.
– Mintha lenne más választásom.
– Ez vitathatatlan. De mégis mi vett rá arra, hogy leereszkedj a Börtönszintre?
– Tanácsot szeretnék adni.
– Te akarsz tanácsot adni nekem? Elárultál! Miattad kerültem ebbe a koszos, pátkányoktól hemzsegő cellába!
– Ez a börtön igazi wellnes hétvége ahhoz képest, ami rád vár, ha tovább folytatod a papírjaid terjesztését.
– Évek óta ebben a pöcegödörben rohadok. Mégis hogyan tudnék naponta több szórólapot kijuttatni innét?
– Csak idő kérdése és az Ellenőrök kiderítik! Még egyszer nem tudom megakadályozni a kivégzésed!
– Nem kell egy spicli segítsége!
– Ahogy akarod.
– Az istenek áldása legyen rajtad.
– Persze, persze, neked is. Még nem láttalak. Átutazóban?
– Isten hívására a főtemplomba megyek. Ma éjjel a városban szállnék meg.
– Á, egy zarándok! Kérsz fánkot?
– Nagy ég! Ez csokoládé?
– Helyi specialitás.
– Nálunk csak a papoknak jut. Én gyerekkoromban ettem utojára.
– Hát nálunk van.
– De hogyan? És ilyen sok? Mintha saját hűtőtök lenne.
– Ugyan már, hűtő! Elektromosság nélkül?
– Igaz. Csak egy atomfaluban lenne annyi felesleges elektromosság.
– Az atomfalu gyermekmese. De ha létezne olyasmi, istenfélők oda nem jutnának be.
– Vagy reggel ki… – mormogta a zarándok.
Köszönöm a játékot! Remélem, sokaknak sikerült túlélni a lehallgatókat 🙂
Ma délután kikerül a nyertes neve 🙂