Szeretsz írni? Szeretsz játszani?
Most megteheted!
Feladat: írj meg maximum 100 szóban egy párbeszédet (narráció nélkül), ahol az időjárásról csevegnek. A beszélgetés egy burkolt szerelmi vallomás legyen. 🙂
Ma éjfélig várjuk a megoldásokat a hozzászólások közé. Ha először írsz az oldalra, majd a moderátor kiengedi, utána jelenik meg.
Eredményhirdetés pénteken.
A nyertes beküldheti az írása első 10.000 karakterét, és megszerkesztjük.
Jó játékot!
– Átlag huszonhét fok, öt kilométer per órás északnyugati szél, negyvenkét százalékos páratartalom, ezertizenkilenc hektopascal légnyomás. Persze lehet harminc fok is. A GPS?
– Beállítva. Még négyszáz méter. Az egyik drón nem küld jeleket.
– Talán a szél.
– Talán a szél. Elveszem a telefonod.
– Ez nem a telefonom. Ez a kezem.
– Tudom.
– Igen, a szél lesz, most jóval erősebb. Változó adatokat kapunk. Jelentsük?
– Nincs szükség rá. Elég, ha megállunk.
– Nézd az eget.
– Tiszta.
– Jobb, ha maradunk egy kicsit.
– A biztonság kedvéért. Talán… nem fog esni, ugye?
– Nem. Nem fog. De mindegy is.
– Igen. Most mindegy is.
– Ilyen nincs! Hol az esernyőm? Pont most nincs nálam!
– Megint otthon hagytad?
– Pedig el akartam tenni! Biztos csak…
– Semmi gond, az enyém itt van.
– … lecsúszott a táska aljába. Mindjárt meglesz.
– Azt hittem, hogy legalább a nők eligazodnak a táskájukban lévő fekete lyukban. De ha még neked sem sikerül…
– Css! Ez titok! Ne mondd el senkinek!
– Nem fogom…
– Jó, hogy legalább te készültél. De máris elázott a hajam, be fog göndörödni.
– Szeretem, amikor göndör.
– Én kevésbé.
– Ennyi volt? Már süt is a Nap. Most már nem kell belém karolnod, ha nem akarsz…
– De akarok.
– Hideg van.
– Felmelegítelek.
– Esik.
– Letörlöm a cseppeket az arcodról. Felvidítalak.
– Borús az ég.
– Eloszlatom a felhőket fölötted.
– Na tessék, most meg a szél tép engem.
– Megvédelek tőle.
– Hurrikán dobál ide-oda.
– Lecsendesítem.
– Jégzuhatag ver.
– Elolvasztom.
– Kisütött a napom. Szellő simogat. Száraz lettem. Köszönöm neked.
– Ez csak természetes.
– Panni! Bevallom, teljesen beléd estem!
– Jancsika, ne hari a késésért. Mit mondtál, hogy elestél?
– Nem. Én… Az eső esett.
– Hol?
– Szívemben!
– Ilyen nevűt nem ismerek. Bugyit meg Sárit tudom.
– Mindegy, most már, hogy itt vagy, a nap süt rám.
– Igen, rám is, hoztam naptejet, szörnyű ez a hőség!
– Én úgy értem, hogy veled a tavasz jött az életembe.
– El vagy te tévedve, Jancsika, már nyár van!
– Rám nézel, és eltűnnek az esőfelhők az égről.
– Voltak egyáltalán?
– Panni, én…
– Igen?
– Sz… Sz… Szivárvány!
– Tényleg! Meseszép!
– Szeretlek.
– Tessék? Nem értettem.
– Izé…mármint szeretlek…nyár. Szeretem a nyarat. Rohadt jó a nyár…
– Aha, bár mindjárt jön a vihar. Totál kiszámíthatatlan az idő.
– Azt is szeretem. Mindent szeretek rajta…amikor szeszélyes, amikor kiszámítható, amikor csöndes, vagy amikor hangos. És amikor beleremegek a látványába…
– Te miről beszélsz?
– Izé. A nyárról.
– Soha nem beszéltem még ennyit időjárásról. Kicsit fura. Vissza kéne mennünk az osztályba.
– Persze-persze. Még annyit csak hogy…nekem is fura…de annyira jó! Te nem így érzel?
– De.
– Komolyan??
– Igen, állati hőség van. Figyi, akkor megírod a leckém?
– Derűs már?
– Nem.
– Még mindig borongós?
– Sőt, viharos!
– Mindig viharos. Enyhülhetne egy kicsit.
– Errefelé az eső az úr.
– Olykor lehetne napsütés is.
– Ahhoz túl gyakran fordul a szél, folyton visszafújja a felhőket.
– Az a szél csak egy irányba fúj. Lassacskán majd csak elúsznak azok a sötét fellegek, és felszárad a sok eső.
– Na jó! Elegem van ebből a napok óta tartó felhőszakadásból, úgyhogy kapd össze magad és ne nyalogasd tovább a sebeidet! Június van és te vagy a Nyár, tündérem!
– Két kérdés. Hogyan jutottál be, és milyen gyorsan akarsz meghalni? Az ott egy doboz csokifagyi a kezedben?
– Ez három volt.
– Ne nézz így! Mindig készülsz valamire, ha így nézel!
– Most csak egy kis napsütést szeretnék.
– Add a fagyit! Most boldog vagy?
– Majd, ha te is az leszel.
– Miért érdekel ez téged Tél?
– Ha szomorú vagy hideg van és esik.
– Ne mond, hogy nem szereted a hideget!
– Azt nem szeretem, ha szomorú vagy.
– Ez a hülye szél kikészít, teljesen felfújja a szoknyámat! Kellett nekem felvenni.
– Hát, én nem panaszkodom. Kellemes látvány, tényleg.
– Ha-ha, ne bámulj!Ő… mit csinálsz?
– Megfogom a kezed, nehogy elfújjon a szél itt nekem.
– Most úgy festhetek, akár Marilyn Monroe. Mikor lesz már végre jó idő?!
– Két hónap múlva ilyenkor már kánikula lesz, süttetheted a hasad a strandon, ne aggódj!
– Ajj… alig bírom kivárni, hogy előbújjon a Nap. Te nem szeretnél már egy kis meleget?
– Felőlem örökké eshet, és fújhat a szél, számomra te vagy a napfény!
– Nézd, havazott az éjjel!
– Látom.
– Úgy meghempergetnélek benne.
– Minek az?
– Hát, mert akkor rád ragad a sok hó, és olyan leszel, mint egy hóember.
– És az mire jó?
– Mert tartósítalak, és akkor megmaradsz ilyen szép vékonynak tavaszra.
– Akkorra leolvad rólam, mert kisüt a nap, meg minden.
– Az nem baj, mert utána úgyis rövid szoknyákat hordasz, és következő télen megint tartósítalak.
– És mi van, ha telezabálom magam a nyáron?
– Abban a hőségben neked úgyse lesz kedved enni.
– Hát ősszel? Mikor hűvösebb lesz, és érik a sok gyümölcs?
– Attól nem hízol.
– De hóemberként nagyon kövérnek látszom majd.
– Tavasszal úgyis újra kiolvasztalak.
– Csináljunk hóangyalt!
– Hideg van kint. És a szél is fúj.
– Majd felmelegítelek. Ebben a hóviharban úgysem tudsz hazamenni.
– Ez igaz. Most mondták a hírekben, hogy akár két napig is így eshet. Lehet, hogy áram sem lesz.
– Kitalálunk valamit. Forralt bort főzünk, összebújunk a kandalló előtt…
– Hóembert is szeretnél?
– Igen! Hosszú répaorral!
– Akkor át kellene öltöznöm. Szmokingban mégsem fetrenghetek a hóban.
– Igazad van, keresnünk kell néhány meleg pulcsit. Csak előbb megszabadulok ettől a szűk estélyitől.
– Szívesen kihámozlak belőle.
– Kisütött a nap.
– Ne mondd, hol? Én csak felhőket látok.
– Akkor nem jól nézed. Még a szél is elállt.
– Miről beszélsz? Majd’ elvisz.
– Az apró cseppeken keresztül szivárványt látok. Csillogó, kék-zöld íriszt.
– Neked elment az eszed? Ez a legborzasztóbb nap a héten.
– Számomra nem. Most már nem.
– Szia, Niki! Gyönyörű időnk van!
– Szia, Tomi! Igen, végre úgy fest enyhült az idő.
– Úgy látszik végre összeszedte magát, de szerintem enyhülésről nincs szó, inkább feltámadt a szél. A friss szelő mindig jó, azt hinnéd, hogy lehűti az időt, de nem, csak kellemesen felborzolja a levegőt.
– Az ilyen idő vihart ígér.
– Az nem baj, hisz nem eshet örökké. Szerettem a vihart, kiszámíthatatlan, szenvedélyes, lenyűgöző.
– Csak elviszi azt, amit vinni tud.
– Ha a viharhoz párosul egy szélvihar, akkor nem bánom, hogy ha elviszi, azt, amit szeretne.
– Biztosan ezt szeretnéd?
– Igen, ezt akarom!
– Ó ne! Eleredt az eső!
– Tessék az esernyőm. Nehogy megázz.
– De így te leszel csurom vizes!
– Az én frizurámat nem teszi tönkre a víz.
– Jaj te! Ketten is beférünk alá, ha összébb húzzuk magunkat…
– Igazad volt, ez a tisztás valóban gyönyörű. Kicsit túlzottan tűz a nap.
– Érdemes volt elsétálnunk idáig. A tisztás csakugyan szép, de ebben az erdőben egyedül te vagy gyönyörű.
– Ne hozz zavarba, kérlek.
– Ugyan! Ha csak egy pillanatra is az én szememmel látnád magad, nem a melegtől olvadoznál. Ahogy a napfény átragyog az íriszeiden, olyan a tekinteted, mint a Koh-i-Noor gyémánt.
– Feltámadt a szél. Hozzád bújhatnék?
– Ezt kérdezned sem kell. Hála érte az Égieknek, hogy szelet küldtek. Fázol kedves?
– Amíg így ölelsz, jégszilánkos hóviharban sem fáznék!
– Már csöpörög is! Ilyen gyönyörű napon, hogy eshet az eső?
– A Mindenható is meghatódik olykor.
– Szerinted esni fog?
– Nem hiszem, egy felhőt sem látok. Miből gondolod?
– Óráról órára melegebb van. Te nem érzed?
– De igen, egyre jobban.
– Olyan hőség van, szinte vibrál minden. Mint a nagy viharok előtt.
– Jó lenne! Ebben a forróságban csak egy nagy, mennydörgéses, villámlós éjszaka hozhat enyhülést.
– Süt a nap.
– Egy hónapja nem láttál. Komolyan ez az első…
– Ez nagy dolog. Augusztus van, pangás a bíróságon, nekem végre lenne időm valami szabadidősre. Erre hetekig zuhogott az eső.
– Hát…
– Nem az esőt hibáztatom, persze. Vagy a napot. Érted. Csak pocsék volt így, egyedül. Vagyis hogy egyedül, bezárva a lakásomba.
– Londonban is folyton esett.
– Szóval kölcsönös volt az érzés?
– Persze, butus! Nagyon-nagyon hiányzott… a napsütés.
– Én eddig nem is tudtam, mennyire hiányozhat. A sok eső miatt jöttem rá, meg most, ahogy így hirtelen belém vágott a felismerés.
– A felismerés, hogy süt a nap?
– A felismerés, hogy szeretem a napsütést.
– Most indulok. Undorító idő van. Esik még?
– Igen. Mikorra érsz ide?
– Köbö negyed óra.
– Akkor süt majd ki a nap.
– Te is érzed, hogy süt a nap?
– Tessék?
– Süt a nap, nem érzed?
– Neked meg mi bajod van?
– Nincs bajom, csak süt a nap.
– Kristóf, könyörgöm az égre, szakad az eső!
– Nem, süt a nap. Komolyan nem látod?
– Komolyan nem. Nem értem, mi a bajod. Szivárványra vársz, vagy mi?
– Miért vágynék szivárványra, ha egyszer süt a nap?
– Nem süt.
– De igen, süt.
– Nem süt.
– De igen.
– De nem.
– De igen.
– De nem süt, az istenért!
– Dehogynem, nézd meg jobban.
– Jó, legyen igazad. Süt a nap.
– Örülök, hogy te is érzed.
– Olyan különleges színe van a hajadnak.
– Szóval… ezt pontosan mit is jelent? Csúnya?
– Azt mondtam különleges. Kicsit talán olyan, mint a napfény. Ragyogó, szerethető, gyönyörű.
– A hajam, vagy a napfény?
– Ahj! Nézz már körül! Szakad az eső, villámlik, de nekem olyan érzésem van, mintha pontosan itt mellettem…, vagy inkább itt velem… ragyogna a nap.
– Szóval tetszik a hajam, mert a napsütésre emlékeztet. Amit szeretsz.
– Félreértesz. Mindig félreértesz! Tetszik a hajad. Napsütésben, esőben, viharban, szélben. Az időjárás minden elemében. Érted?
– Szereted a hajam…
– Istenem! Te…
– Tulajdonképpen én is szeretem a te hajad…
– … állandóan… Várj, mi?
– Száz ágra süt a nap!
– Ahogy elnézem, ma nem lesz szükség ernyőre.
– Pedig szívesen tartanám felettünk a színházba járós esernyőt!
– Talán lesz még rá alkalom. Napernyőd nincs?
– Nincs, de ilyen hőségben nem ártana egyet venni.
– Ennek a fele se tréfa, árnyékos helyre kell vonulni, máskülönben
napszúrást fogunk kapni!
– Egyetértek veled!
– Az időjárás elég jelentősen befolyásolhatja az ember napját, ha nem
veszi komolyan.
– Te is érzed ezt az enyhe szelet? Épp az imént haladt el mellettünk.
– Igen. Örülnék, ha így is maradna. Bárcsak lenne egy napernyőm, akkor
megoszthatnám veled!
– Nem hiszem, hogy kevésbé forrna a levegő, ha a napernyő alatt
tartózkodnánk…
– Csodálatra méltó, nem, hogy ez a fa még áll. Hiszen egyidős a házasságunkkal!
– Meglehet, de a közelmúltban láthatóan megsenyvedte a viharokat.
– Badarság! Megerősítették. Elég ránézni az új hajtásokra! Milyen üdék; biztosan a sok napsütéstől. Egy hete nem láttam felhőt az égen.
– Akkor sem szeretem, ha a szél így kínozza, és még az eső is veri!
– Vigasztaljon, hogy a növények túléléséhez napsütés és csapadék ugyanúgy szükséges. Az egyhangúság megölné szegényt.
– Én azért örülnék, ha ez a nyárias idő most jó soká’ elnyúlna.
– Úgyszintén. De bárhogy lesz… A fa elég szívós, hogy átvészelje, amondó vagyok.
– Ó, Mariska, még szerencse, hogy süt a nap, a fényes hajad összekeverném vele!
– Buta vagy, Ernő? Mikor járt a nap a Rózsa utcában?
– Ó, Mariska, nézd azt a csudaszép szürke felhőt! Hát nem pont olyan, mint a szemed színe?
– Ernő, mi bajod van? Inkább nyisd ki az esernyőd, nem vetted észre, hogy már esik?
– Ó, Mariska, pontosan olyan vagy, mint az a szivárvány ott!
– Mármint íves?
– Ó, Mariska… Tudod mit? Inkább hagyjuk. Már túl meleg van ehhez.
– Szép időnk van, nem igaz?
– Én nem nagyon érzem.
– Pedig olyan gyönyörűen süt a nap, innen nézve látom, hogy csillog vízen. Ülj csak ide mellém és akkor te is látod!
– Rendben. Igazad van tényleg szép. De nem érzem, hogy meleg lenne, a kezeim teljesen hidegek.
– Nyújtsd csak ide! Tényleg azok.
– Hogy lehet, hogy a tieid ilyen melegek?
– Engem most nagyon felmelegít az idő. Tavasszal pezseg bennem az élet, még a szívem is gyorsabban ver.
– Az arcod is milyen piros, azt hittem kifújta a szél.
– Nem fújja ki, hidratálóval kenem. Simítsd meg milyen puha!
– Valóban, pont olyan, mint a harmat reggel a leveleken. Jó megérinteni.
– Gyönyörű…
– Az ég alja? Pf. Zavaros, rideg, ijesztő…
– A szivárvány színei.
– Értelmetlen kavalkád.
– Csak nézd… ne, ne szólj semmit, csak várj…
– Most vajon lila lett, vagy vörös?
– Mint az arcod futás után.
– És az szerinted gyönyör?
– Hm.
– Esni is fog.
– Mint, a cseppek, ahogy végigszaladnak a hajadon, mikor a hideg vizet a tarkódra öntöd.
– Szél is lesz.
– Lehűti az arcod, ahogy az ellenszeled, azt imádod.
– Megint változik. Egyre szürkébb. Még mindig szépnek látod?
– Igen. Tudom, hogy folyton változik, vad színekbe bújik, háborog és fenyeget, tudom, de…
– Most miért nézel így rám?
– Gyönyörű…
-Leégett a vállam.
-Mondtam, hogy ne maradj kint soká ebben az izzasztó hőségben.
-Valakinek meg kell öntöznie a virágaid, ha már eső nem akar esni.
-Lassan fog. Rettentően hasogat a térdem.
-Neked mindig hasogat valamid. Az időjárástól függetlenül is.
-Ha csak szurkálódni akarsz, mehetsz is! Nem kenem be a hátad. Felőlem éghet a bőröd egész nap!
-Nem vagy te olyan kegyetlen.
-Nem is, hiszen rólad van szó…
-Akkor elő azzal a napkrémmel!
– Lusta jószág. Meg se moccan.
– Feltapadt az üveged aljára. Mit akarsz még tőle?
– Kint zuhog. Órák óta a létrája tetején kellene brekegnie. Nekem van az egyetlen békám, ami nem érzékeny a légnyomás csökkenésére?
– Negyed órája csak róla beszélsz. Tökre igaza van. Én se moccannék meg, ha ennyi figyelmet kapnék.
– Akkor te is elszomorítanál. Szeretném látni a monda beigazolódását!
– Hogy a béka előre jelzi az esőt?
– Azt.
– Ha a békád lehetnék, én igazolnám neked.
– Komolyan?
– Jah, nem ezt az időjós badarságot, hanem a másikat.
– Milyen másikat?
– Aranygömb, átok, herceg meg ilyenek.
– Annak kétféle befejezése is van, vágod?
– Ennyi kockázat nekem belefér.
– Szép időnk van ma, nem?
– De.
– Olyan 32 fok lehet, az ég kicsit felhős, lágy szél fúj és aranyos kis vízcseppek vannak a homlokodon, a homlokodon, amit úgy…
– EZT MOST FEJEZD BE! Kérlek. Bocsánat. Csak tudod, mikor az időjárásról vagy a tájról beszélsz, úgy érzem, hogy te többet akarsz… többet akarsz, mint barátság.
– Tudod, miért lehet ez?
– Nem.
– Jaj, te kis naiv. Azért, mert olyan szép, ahogy a napfényben ragyog az arcod, azért mert imádom a vízcseppeket a homlokodon, amik a melegben jelennek meg és azért… azért, mert SZERETLEK.
– Szeretem a vihart.
– Mit lehet abban szeretni?
– Amikor süt a nap, úgy érzem, hogy a világ tökéletes, csak én nem, hogy nekem is olyannak kéne lennem. Mikor látom a vihart, úgy érzem, nem csak én vagyok elcseszett. Beleillek a világba.
– Akkor te csak azért szereted a vihart, mert őrültebb, mint te?
– Nem, hanem mert a vihar őszinte, a napfény meg megtéveszt. A napsütéses derűs idő csak a felszín, a vihar meg, ami alatta van. Amikor láthatom a vihart, mintha nem lennék egyedül. A vihar a társam.
– Tudod mit? A te viharodat én is szeretem.
– Norbert! Hallod?
– Már megint mi van? Elromlott a telefonod?
– Á! Nem! Csak az időjárás-előrejelzést nézem, rajta.
– Pont most jut eszedbe a telefonodon ezt nézni, mikor olyan szépen csiripelnek a madarak, gyönyörű kék az ég, egy felhő sincs az égen… 30 fok meleg van…
– Épp azért mondom, nézd, heves zivatar közelít felénk!
– Zivatar? Lesz mindjárt zivatar, az én szívemben is!
– De én félek a zivatarban!
– Azért vagyok itt veled, hogy ne félj! Gyere közelebb és mutasd, mit mutat az okos telefonod.
– Látod?
– Nem látom! Én csak az látom, hogy minden rózsaszín körülöttünk
— Nem hiszem el! Olyan kurva meleg van, a cipőm sarka beleragadt az aszfaltba. El is törött. Most biceghetek hazáig. Hát mi vagyok én, a kis Bicebóca?
— Dehogy! Inkább földiekkel játszó égi tünemény.
— Mi van? Napszúrást kaptál? Vagy részeg vagy? És mit szaladgálsz körülöttem? Már egy hete figyellek.
— Szóval észrevettél?
— Nem. Egy kétméteres vörös óriást. Hogy vettelek volna észre.
— Támaszkodj rám.
— Ó, hogy az a! Most meg esik!
— Gyere, fussunk be az eresz alá. Kapd le a másik cipőd is.
— Tök jó pocsolyában tapicskolni. Mint gyerekkoromban.
— Nézd, már ott a szivárvány.
– Gyönyörű időnk van, kisasszony. Épp megfelelő a sétához.
– Igazán?
– Hiszen látja.
– De mégis. Azt hittem, ma borús lesz. Azt hittem, ma nem sétálhatok.
– Ugyan. Nézzen fel az égre! Kék, látja? Tiszta. Épp tökéletes.
– Nahát! Egy hete még azt mondta, gonosz. Egy hete még azt mondta, villámlik.
– Ha egyszer úgy volt. De most már csak mondja meg maga! Nézzen fel az égre! Mit lát?
– Én mondjam meg? Még mit nem!
– De hisz én már megmondtam, kisasszony. Kék. Nem hallotta? De ha maga mást mond, hát legyen! Csak nézze meg jól! Nézze meg nagyon jól! Mit lát?
– A napot.
– Figyelj, szeretnék neked mondani valamit.
– Mondd csak.
– Izé…várj, hogy is mondjam. Érezted már úgy, hogy be van borulva, olyan szomorkás az idő, de te mégis úgy érzed, nyár van? Éreztél már ilyet?
-Nem tudom, miről beszélsz.
-Nna. Szóval amikor zuhog az eső és te mégis látod a szivárványt. Ami gyönyörű és varázslatos…
-És?
-És szeretnéd, ha a tiéd lenne. Nagyon szeretnéd.
-De mért nem lehet a tiéd?
-Mert valami folyton közbejön…a felhők, tudod.
-Aha…a felhők. Összevissza beszélsz, baromság az egész.
-Tudom.
-Most mi bajod?
-Semmi. Nehéz a szivárványt megfogni…
– Mit látsz?
– Sok-sok vizet, a lemenő napot, pár felhőt, egy ronda sirályt…
– Clare, vedd komolyan a feladatot!
– Túl erősen tűz még most is a nap ahhoz, hogy bármit is komolyan vegyek.
– Nekem tetszik, mikor a nap szinte perzsel és beférkőzik a bőröd alá.
– Aha, ha te mondod.
– Túl hideg vagy még ilyenkor is Clare, kellene valami, ami felmelegít.
– Nem kell nekem semmi, legfeljebb még egy koktél.
– Vak vagy.
– Ne gondold, de az erős sugarak nem kellemesek, csak megégetnek, felsértik a bőröd, amitől viszketned kell, és nem tudsz nyugodtan aludni.
– Az alvást túlbecsülik. Izgalmasabb elfoglaltságot is eltudok képzelni helyette.
– Azt elhiszem.
– Hallod az égzengést? A hegyek a boszorkány halálát követelik!
– De az erdő vele van.
– Igen… A reszkető levelek egymásnak súgják a széllel, hogy kérjenek neki kegyelmet a Királynőmtől. Csakhogy miénk a tajtékos tenger! A felkorbácsolt folyó! A vad vízcseppek, az eső gyermekei.
– Ne álltasd magad, Teagen. Nincs kegyelem az áruló tündérdalnoknak és az emberfattyának.
– Elrejtelek. Elrejtelek egy dalban – tiéd lesz a Nyárvég dala, az eleven föld legszebb éneke. Csak fogd a kezem, csak énekelj!
– Emlékezni fogsz rám?
– Mindig, mikor visszhangzik a völgy, vagy záporra szomjazik a föld. Énekelj! Elmúlt az álom, mert elmúlt a tél/Elmúltál te is, benned elmúltam én.
– Beborult.
– Be.
– A szél is fúj.
– Fúj.
– Fázol?
– Csak egy kicsit… Annyira nem vészes.
– Dehogynem, hiszen jéghideg a kezed! Kéred a pulcsim?
– Nem, mondom, nekem jó így, tényleg… Most meg miért nézel furán? Azt akarod, hogy felvegyem? Jól van, na. Istenem, mintha legalábbis december lenne.
– A májusi esték hidegek még. Nem akarom, hogy megfázz.
– Ennyire féltesz?
– Csak törődöm veled. Mit mondtál, hányas peronról indul a vonatod?
– Innen, a kettesről. Nos, köszi a pulcsit. Jó szolgálatot tett.
– Maradjon csak nálad. Majd egyszer visszaadod. Ha szebb idő lesz.
– Biztos? Hiszen ez a kedvenced!
– Tudom.
− Micsoda ítéletidő! Nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ilyen hóvihart.
− Én igen. Három éve. Amikor kirángattál a meleg lakásból, hogy megnézzem azt a béna hóembert, amit csináltál.
− Béna? Miért mondod ezt? Egy Donatello veszett el bennem.
− Az bizony úgy elveszett, hogy meg sem lehet találni. Amúgy holnapra milyen időt mondanak?
− Ugyanilyet. Pedig ha továbbra is így havazik, el leszünk vágva a külvilágtól.
− Nem baj. Majd összebújunk és megnézünk pár filmet.
− Például mit?
− A Napfény ízét.
− Ha már a bőrünkön nem érezhetjük, legalább lássuk, mi?
− Szemtelen!
− Én is szeretlek…
– Lépj odébb, elfogod a napot!
– De, nekem te vagy a napom, hadd nézzelek még egy kicsit!
– Na, ne vacakolj azzal a naptejjel.
– Úgy látszik beragadt a kupak.
– Pedig ha nem iparkodsz, odakozmál a te napsugarad.
– Látod, azért tartom neked hősiesen az árnyékot.
– Ki gondolta, hogy ilyen kánikula lesz ma?
– Én rendeltem, reméltem, nekivetkőzöl akkor.
– Hát ez bejött. Ugye bekened a hátam?
– Jé, lejött a kupak, persze, hogy bekenlek. Ezer örömmel!
– Mit gondolsz jó a víz?
– Biztos van vagy huszonhat fok. Csobbannál egyet?
– Jaj, te őrült, le ne ejts!
– Szeretem
– Igen, csodás, ahogy az alkonyfény az épületekre vetül. Gondolja, Párizsban is így fog sütni a Nap?
– Szeretem
– Párizs valóban csodás. Azt mondta az impresszárióm, hogy a klíma is kedvező.
– Szeretem
– Azt a fajankót? Ugyan, már! Maga mindig tréfál, azt sem tudom, hányadán állunk.
– Szeretem
– Tudom, hogy szeret tréfálkozni. De, induljunk! Hűvösödik!
– Szeretem
– A férfiak olyan hidegkedvelők. Ilyen hideget nyáron! Nem is veszik észre, hogy mi nők inkább vágyunk a meleg gyengédségre. De majd a kupéban meleg lesz. Ugye elkísér a pályaudvarig?
– Szeretem
– Én is
– Szia! Huh, jól eleredt az eső! Beállsz az ernyőm alá?
– Ó, köszönöm, nem! Csak csepereg…
– Ez csepereg? Dehogy! Már szakad!
– Nem vagyok cukorból!
– Gyere csak nyugodtan, ketten is elférünk az ernyőm alatt.
– Jól van, de csak amíg alább nem hagy…
– Kétlem, hogy ez mostanában elállna.
– Miből gondolod?
– Érezni az esőillatot. Tartósnak ígérkezik.
– Ennyire értesz hozzá?
– Nem, csak szeretem az esőt.
– Komolyan?
– Igen. Pláne azt, amit magával hoz.
– Miért, mit hoz magával?
– Az új lehetőséget. Ahogy megtelik minden energiával, életre kel a természet, és amikor villámlik, valósággal felizzik a levegő.
– Nem is villámlott még.
– De igen. Most itt, az esernyő alatt.
– Ugye szép, ahogy’ az eső kopog a tetőn?
– Túl hangos, alig hallom a tanárt.
– Mondd, nincs kedved óra után…
– Majd, ha fagy!
…
– Akkor ma találkozunk suli után? Hiszen fagy!
– Én? Veled? Ebben a havazásban? Na, viszlát!
– Tehát időközben a szíved is jéggé fagyott…
…
– „Tavaszi szél…” Ismered?
– Ki ne?
– Annyit mondhatok: te nem vagy madár.
– Most komolyan, min nevetsz?!
– Magamon, amiért még mindig reménykedek…
– Neked agyadra ment a jó idő!
…
– Nézd! Tetszel nekem. Tőled még a hőség miatti izzadság sem taszít!
– Ez most…
– Gondoltam, így, évzárókor, nincsen vesztenivalóm. Esetleg lenne kedved egy fagyival ünnepelni?
– Csak, ha te fizeted.
– Mondták, hogy hideg lesz, de hogy ennyire?
– Pityuéknál már havazott is…Fázol?
– Egy kicsit.
– Vedd fel!
– De akkor meg te fogsz…
– Vedd fel, vagy megsértődöm! Így ni. Tudod mi a különleges a havazásban…pontosabban a hóban? Hogy a hópelyhek olyanok, mint az emberek. Mindegyik más, különleges. Vannak egyszerűbbek, vannak giccsesebbek…és van, ami egyszerűen tökéletes. De nincs elég időnk megcsodálni, mert mire felismerjük a szépségét, addigra elolvad. És minden hópehelynek kell társ, mert külön csak pelyhek, de együtt már hó és…
– A tavalyi hó már elolvadt! Akkor kellett volna értékelni, mikor még volt.
– Megőrjít ez a forróság! Még csak nyár eleje van, de a hőmérők máris kiakadtak.
– Ne aggódj, az időjósok azt mondták, hamarosan jön a vihar.
– Hiszek is én nekik! A múltkor hóvihart jósoltak, de még fagyni se fagyott a télen. Amúgy, hova tűntek a sértő megjegyzéseid? Tudtommal te gyűlölöd az esőt.
– Igen, így volt. Annyira… zabolátlan, szeszélyes, veszélyes. Borzalmas, mik köthetők a nevéhez. Mégis, a saját bőrödön tapasztalva, egyedül a szabadság és a tiszta adrenalin érzete fog el. Mikor az utolsó csepp is a földbe ivódik, a természet újjászületve légzik fel. Olyan, mint maga az élet. Olyan, akár te.
− Azt a villámot! Mekkora volt már, mi? Szerintem tuti kettécsapta lent a trolit.
− Nem hiszem, tudod, azért a trolik nem olyan… hú, ez durva volt!
− Nem rossz villámocska, de nem szólt elég nagyot. Az enyém ütősebb volt.
− Oké, játszunk ilyet, ez tetszik. A következő legyen a tied.
− Nem-nem, az a tiéd lesz. Az első villám a hölgyet illeti meg.
− Fel kéne venni az illemszabályok közé: az igazi lovag… azt a rohadt!
− Hihetetlen, kettő egymás mellett. A tiéd és az enyém. Ha babonás lennék, azt mondanám…
− Hogy egy villám volt két ággal?
¬ Nem vagy normális, hogy ilyen hideg szélben itt ülsz!
¬ Nem fázom, egyébként, ha esne az eső, az sem érdekelne!
¬ A te fejedben mindig vihar dúl? Néha olyan ködösek a szemeid… és mintha könnyesek is lennének.
¬ Az csak pára. Vagy az is lehet, hogy harmat. Reggel óta itt várlak!
¬ Délre beszéltük meg a találkozót, tisztán emlékszem. Az időjárás jelentés azt mondta, hogy sütni fog a Nap, de ehelyett…
¬ Vihar készül? Legalább esne idekint is! Csak hogy tudd, a lelkemben is ilyen az idő, mióta nem láttalak.
¬ Érdekes. Nekem most kezdett csak el igazán ragyogni a Nap.
– Tiszta lucsok!
– Parancsol?
– Kézcsók, hölgyem!
– Már elnézést, de mit mondott az előbb?
– Az időjárás. Hát nem látja?
– Ember, havazik! Mindenhol friss, hófehér hó díszíti a tájat. Hogy nevezheti ezt maga lucsoknak?
– Akárhányszor bejön ebbe a szobába, a bennem rejlő hóbuckákat felolvasztja. Nem bírom ki, ha még egyszer elmegy, s megint csak lucsok marad a napfény után!
– Borzalmas ez a hóvihar! Jobban szeretem a nyarat, a napsütést.
– Emlékszel még?
– Mire gondolsz?
– Amikor először találkoztunk. Még az ég is kivirult!
– Jamie, kérlek! Hiszen éppen szilveszter éjjelén történt, amikor még ennél is nagyobb volt a vihar.
– Ugyan, Elizabeth! Ha láttad volna a szemedben kinyílni a virágokat, s a mosolyodban megcsillanni a napfényt, most nem ezt mondanád.
– De a hó és a jég befagyasztott mindent.
– Kucorodj ide mellém, egészen a kandalló elé! Bebizonyítom neked, hogy mindkettőnkben ott rejtőzik még a napfény!
– Nézd csak, de szépen süt a nap!
– Jaj, hagyjál, álmos vagyok.
– Nem hagylak. Csak egy icipicit nyisd ki a szemed! Nézz körül, milyen gyönyörű a világ!
– Én a hajnali derengést szeretem, meg az eső csepergését.
– Hmm, hallottam már hírét a kaptárban, hogy te egy ilyen zárkózott virág vagy. De én szeretem a kihívásokat. Ó, már nyílik is egy szirmocska, jól látom?
– Megnéznélek magamnak…
– No és, elég csinos vagyok?
– Nos…
– Akkor én közelebb bújok!
– Úgy szeretném, olyan jó lenne, ha végre kiderülne az ég.
– Balassagyarmaton inkább az elmúlt egy hónap volt nagyon borongós.
– Soha ilyen esős tavaszunk nem volt.
– Folyton lógott az eső lába, állandóan félő volt, hogy az esőcseppek levetik magukat a magasban úszó felhőkről.
– Én igazán minden mágiát és imát bevetettem, hogy ezt megakadályozzam.
– Azért tartott csak egy hónapig. Köszönöm.
– Nézd! Mindjárt reggel van!
– Mit nézzek rajta? A nap még nem süt.
– Így nem is fog egyhamar.
– De hát esik!
– Még nem, bár tényleg borús az idő.
– Mihez kezdjek vele? Megvigasztalni nem tudom, és esernyőm sincs.
– Hát azom nekem sincs, de majd kérünk a pultból egy zacskót.
– Egy zacskóval a fejünkön nemcsak hülyének fognak nézni minket, de részegnek is!
– Kit érdekel? Hajnali 4-kor nem mindegy? … Látod, most miattad elkezdett szakadni az eső!
– Ajj, te nő! Leveszem a pólómat, a fejedre rakod, és felülsz a nyakamba, és egyikünk sem ázik el, míg hazaérünk.
Nekem Mózes Tina és Tamás Károly Tamás tetszik a legjobban 🙂 Jó volt játszani, köszi a lehetőséget!
– Milyen csodás látvány, nem gondolod?
– Miről beszélsz?
– Gyere közelebb, és próbáld meg ebből a szemszögből nézni. Lásd meg a szépet a vihar után is.
– Egy égszakadásban hogyan lehetne bármi is szép? Csak sár maradt utána…
– Hunyd le a szemed egy pillanatra, és megérted. Lásd meg, ahogy a felkelő Nap mézarany sugarai megcsillannak a fűszálakon ringatózó cseppeken. A nedvesség lassan felszárad, ahogy a meleg napsütés mindent körülölel.
– Igazad van. Nem is tudom, hogy nem vettem eddig észre. Maradjunk így, hadd élvezzem Veled ezt a gyönyörű látványt, ahogy a szerteáradó fénnyel egy szebb nap virrad Ránk.
– A napfény beragyogja az eget, egy felhő sem állhatja útját.
– Valóban. Kiváló napra virradtunk.
– Ahogy itt ülünk, a sivár tél után életre kel a világ.
– Tiszta tavasz, így igaz!
– Emelkedik a hőmérsékletem, elönt a forróság, végtagjaim hidegek, itt az újabb hőhullám, elvesztem.
– Jaj, ne ijesztgess! Hozzak borogatást?
– Rajtam nem segít a pára már. A köd borítja az agyam.
– Elborult az agyad? Vagy rosszul vagy?
– A tekinteted villámcsapásként ér minden egyes alkalommal. Könnyeim szivárványa színesítse minden lépésed.
– Miről beszélsz?
– Szeles természeted rabul ejtett örökre. Hőn áhítalak!
– Aha! Most már minden kitisztult! Azt hittem, szíved tiszta jég!
– Napsugaram!
– Tavaszi szellőcském!
– Ez mennyei!
-Tavasz van.
-Miaú.
– Béla, érzem a forróságot.
– Nekem is melegem van.
– Ne ijesztgess melegséggel! Nem jó velem?
– Dehogynem, Juci. Jó veled horgászni.
– Komolyan? Szavaid simogatnak, akár a szél.
– Csak meg ne hűlj! Izzadtan könnyen elkaphat a nyavalya.
– Mióta egymás mellett ülünk, a fülledt csend ellenére mintha tornádó tombolna bennem.
– Beteg lehetsz.
– Dehogy! Boldogabb nem is lehetnék. Olyan ragyogónak látom a szemed, mintha Napba néznék.
– Biztosan lázad van.
– Nem érzed a vihart, hogy szétfeszít valami?
– Izé, motoszkál bennem a déli babgulyás.
– Ó, hát nem érted? Elűzhetné a szél a fellegeket, hogy végre meglásd a tavaszt bennem!
– Jó, gyere közelebb, megengedem, hogy fogd a botomat.
-Tudod, olyan vagy mint a nap.
-Az milyen?
-Gyönyörű.
-Olyan kis bolondos vagy…
-Sugárzol, mint a nap sugarai ahogyan a földet ölelik körbe… Gyere csak ide hadd mutassak valamit.
-Ugyan mit?
-Gyere közelebb és megtudod vagy én megyek, de annak nem lesz jó vége…
-Jaj, mindig csak játszod itt a nagyfiút.
-Hát jó te akartad! A bőröd puhasága meghaladja a mediterrán éghajlat felfrissülését. A hajad selymessége, olyan mintha az erdőben szél táncot lejtene a fák lombjai közt. Szemed ragyogóan csillog, mint mikor egy esőcsepp felcsillan a napsugárban. És a szád…
– Mintha felmelegedett volna a levegő, érzi? Nem kell már a kendőm sem. Kimegyünk kicsit a kertjébe? Olyan szép és más illatú még a szél is, mint nálam.
– A növények miatt. Néhány hete, mintha több napfényt kapnának, vagy több esőt, nem is tudom, de a rózsák színe megélénkült, az illatuk édesebb, egész nap érzem magamon. Ha akarja szedek néhányat.
– Nem, köszönöm. Nem szeretem a vágott virágot. Inkább átjárok magához nézni őket, meg szagolgatni, úgyis a szomszédban lakom. Aztán ha éjjel áthozza a szél az illatukat hozzám, fekszem majd a szobámban, és olyan lesz, mintha a maga kertjében álmodnék.
-Nem tudsz aludni, cukorfalat? Előbújhatsz!
-Én csak… felébresztett a vihar, és-
-Igen?
-Mi a frászért ülsz éjjel, az udvar közepén, a zuhogó esőben?
-Gondolkozom.
-Oh. Értem.
-Tényleg?
-Hát… nem, nem igazán. Nem félsz, hogy beléd csap a villám?
-Már belém csapott.
-Te részeg vagy?? Most meg miért nevetsz?
-Jaj, cukorfalat! Nem értesz te semmit. Gyere ide!
-Nincs az az isten, hogy – Mit csinálsz? Na nee! Tegyél már le, szét ázok!
-Ssss, hallgasd az esőt! Érzed az illatát? Hm?
-É..érzem. Te most a hajam szagolgatod? Jézusom, láttad azt?! Mindjárt belénk csap!
-Talán az a cél, cukorfalat! Talán az a cél…
– Mennyi?
– 4 mm.
– Az már valami?
– Semmire sem elég. Ki fog égni a rozs.
– De jön még eső a héten!
– Nem, módosítottak az előrejelzésen.
– Akkor most mi lesz?
– Ki fog égni a rozs. Mondom.
– Nem tűnsz túl szomorúnak. Van „B” terv?
– B, mint Barbara?
– Legyen!
– Az túl szép lenne. Álomszerű.
– Én vagy a terv?
– Nincs terv.
– Te aztán tudsz bókolni! Terv nélkül hogyan?
– Kiég. Hacsak nem keresünk másik előrejelzést.
– Ráérek.
– Fázom. Menjünk haza. Mama mondta hogy jönni fog a vihar.
– Még ne. Várjunk egy kicsit.
– Mire?
– Arra, hogy megjöjjön az eszed.
– Tessék?! Ezt meg mégis hogy gondoltad?!
– Gondoltam ha elered az eső, akkor kimossa belőled azt a sok hülyeséget, amin állandóan rágódsz és végre tisztábban fogsz látni.
– Még hogy tisztábban?! Tökéletes a látásom, köszönöm szépen!
– Csak segíteni akarok.
– Bőven elég gondom van nélküled is. Haza megyek.
– Nem mész. A vihar már elkezdődött.
– Te hülye vagy, még csak nem is villámlik!
– De. Villámlik.
– Nem értem.
– Majd megérted, ha kisüt a nap. Itt maradsz velem?
– Igen…itt maradok.
Köszönjük a játékot! 🙂
Köszi Krisz! 🙂 És köszi a játékot is, nagyon jók lettek a párbeszédek! Nekem Don-é tetszett a legjobban! 😀
– Nem lesz már elég az eső, amit a Földre zúdítottál, kedvesem?
– Közel sem.
– Miért ez a keserű villám a szívedben?
– Láttam, hogy sütöttél múltkor arra a halandóra.
– Miért baj, ha valaki boldogságot tud találni a sugaraimban?
– Mert megteheti!
-Olyan szépek a felhők! Szép fehérek a nagy kékségben!
-Igen, nagyon igézőek, csodálatos elmerülni benne!
-Nézd, hogy fújja őket a szél!
-Annyira jó érzés, mikor két felhő egybeolvad örök időkre.
-Lehet eső lesz belőle!
-Mi más is lehet egy gyönyörű találkozás vége, mint új szenvedély születése.
-Nem akarok megázni!
-Pedig eső nélkül nincs is élet!Enélkül értelmetlen az élet!
-De kiszámíthatatlan ez az idő!
-Én az időjárást úgy szeretem, ahogy van, számomra így tökéletes, így tesz boldoggá engem!
Prótár Noémié és Faragó Kingáé is nagyon klassz lett 😀
Tudom,már lezárult a verseny, dehát az ihlet önfejű, parancsra nem dolgozik, és akkor jön megy, amikor kedve tartja:
– Ne ijedj meg, csak én vagyok. Hozzáérek az arcodhoz, lassan. Szia!
– Szia! Örülök, hogy itt vagy.
– Megígértem.
– Esik?
– Nem. Ezek csak izzadtságcseppek a kezemen. Nagyon siettem.
– Hm. Mindig azt hittem, kifinomultabbá válnak az érzékek, ha az ember elveszíti a…
– Még csak néhány napja hagytad el a korházat, türelmesnek kell lenned. Most elengedem a kezed, de a szobában maradok, csak közelebb hozom a teád.
– Rendben. Most… most kisütött a nap érzem…
– Nem. Csak visszajöttem eléd…
Nehogy bárkit is megbántsak, a fentiekben a saját kis ihletfoszlányaimra céloztam.