100 szavas írástechnikai játék

Szeretnétek játszani? Ha igen, akkor elő a tollakat…  :)

Remélem, sokan voltatok a Könyvhéten, és sok kedvenc művel gyarapodott a könyvespolc.

Feladat:

Írj E/1-et kedvenc karaktered szemszögéből. (De majd a végére írd oda azért, ki az. ) Meséljen el egy gyerekkori keserűséget vagy traumát maximum 100 szóban.

Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)

Határidő: június 10, hétfő éjfél.

Eredményhirdetés: június 12, szerda délelőtt

A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első öt oldalát, és megszerkesztem, és bekerül a Szerkesztői látványpékségbe.

Update: Egy ismertebb regény vagy film karakterére gondoltam, nem saját műre. Aki már saját szereplőt írt, annak elfogadom, de a többiket kérem, hogy más művéből válasszanak. 🙂

***

Egyéb segítség a játékhoz:

– kerüld a sablonos megfogalmazásokat

– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)

– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled

– figyelj a helyesírásra

– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)

– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan

Jó játékot!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.3/10 (6 votes cast)
39 hozzászólás Szólj hozzá
  1. – Egyetek!
    Az étel nyekkent, talpra állt, felmérte a helyzetet. A gödör túloldalához tapadó Vércse könnyebb prédának tűnt, alig tizenegy nyarat élt, én tizenkettőt.
    – Mozogj!
    A farkas rám nézett, húgom végighúzta begörbített ujjait a gödör falán. A ragadozó felé fordult, ugrott. Én is. Nyakánál fogva rántottam földre, ráfeküdtem.
    – Kaparj követ a falból, üsd a fejét!
    Húgi kapkodva dolgozott. A farkas felvonított a fájdalomtól, rángatózott, hiába. Vércse kifáradt, hamarosan a ragadozó is. Átvettem a követ, fél térddel az állat mellkasán maradva lesújtottam.
    – Az ételért meg kell dolgozni! – koppant mellettünk tompán apám kése.
    Húgi leszakadt körmeit nézegette, átöleltem. Életében utoljára sírt.
    Én is.

    Kósza utak legendája c. kisregény: Monza testőrkapitány gyermekkora.

  2. Ködös félálomban voltam, amikor kivágódott a szobám ajtaja. Alig éber állapotban a zaj százszorosára erősödött. Szívem egy-két perccel később ocsúdott fel az alvásból, aztán azonnal heves ütemre váltott.
    Elmém arra tisztult fel, hogy anyám megragad a hajamnál fogva, és kirángat a folyosóra. Égető fájdalom hasított a tarkómba. Félelmemben alig kaptam levegőt.
    – Te undorító kis féreg! Mit képzelsz magadról?
    Felrántott magával szembe, majd erősen nekilökött a falnak. Leheletéből fanyar alkoholbűz ömlött, ruhája félrecsúszott, vörös rúzsa szétkenődött az arcán. Kék szeméből a gyűlölet olyan erővel áradt, hogy belsőm megremegett. Pár sötét hajszálam kikandikált a markából.
    – Most olyat kapsz, hogy sose felejted el!

    David Pennington egyik gyermekkori traumája a Maradj velem című regényből

  3. A családomon kívül mindenki csodabogárnak tartott. Iskola után sokat kószáltam egyedül. Ilyenkor gyűjtöttem be azokat az anyagokat, amelyeken vizsgálataimat végeztem.
    Sokszor átmásztam kerítéseken, menekültem kutyák elől, mert az utcabeliek nehezen viselték gyűjtőszenvedélyem. Több alkalommal dobáltak utánam különböző használati tárgyakat, amelyek fájdalmasan puffantak a hátsó fertályomon. Megszégyenülten, fájdalommal telve vittem haza mindegyiket. Édesanyám nem szólt semmit, elrakta a tárgyakat. Nem gyanakodtam semmire. Tizenkettedik születésnapomon azonban kegyetlen meglepetés ért. Anyám bevezetett a nappaliba, ahol az összegyűjtött ereklyék sorakoztak.
    – Itt egy hegedű, tanulj meg rajta játszani.
    Hat hónapomba telt, mire vért izzadva kidolgoztam a tökéletes megoldást. Gramofon mellett ma is szívesen gyakorlok.
    (Sherlock Holmes)

  4. Az egyik első leckémet soha nem felejtem el pedig alig voltam két éves mikor a kápolnába vitt Vierna nővérem, hogy megmutassa, mely szobrokat kell letakarítanom. Briza és Maya jöttek kifelé én pedig felnéztem rájuk. Ezzel megszegtem egy szabályt. Soha nem emelhetem fel a tekintetemet. A két papnő egyszerre nyúlt a kígyófejű korbácsért és tíz kígyófej mart a bőrömbe. Felkiáltottam a fájdalomtól, aminek jutalma újabb és újabb csapások sorozata lett. Vierna lépett közbe, bár nem szánalomból. Féltette nevelői pozícióját és nem akart kiesni a Nagyasszonyanya kegyeiből, nem hagyhatta, hogy egy ostoba hím miatt késsen a főpapnővé avatása.
    (Drizzt Do’Urden- R. A Salvatore)

  5. Mire megfordultam, már bekerítettek. Ismertem őket az iskolából, és tudtam mit akarnak. Bosszút.
    Elfuthattam volna, vagy leoldozhattam volna a kesztyűket a kezemről, de csak álltam mereven, és valamilyen belső mazoista nyugalommal hagytam, hogy a földre terítsenek. Szinte alig éreztem hogy hátrafeszítik a karomat, és villámgyorsan megkötöznek egy húsba vájó hajókötéllel.
    Egyikük beletérdelt a hátamba, és a fülemhez hajolt:
    – Ezt Fray miatt kapod! – sziszegte, miközben undorodva próbáltam hátrébb húzódni a szájából kiáramló bűz elől.
    Tudtam, hogy meg fognak verni, mielőtt a vízbe dobnak. Ahogy az első ütések eltaláltak, azon fohászkodtam, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Ha elájulok, biztosan meghalok.
    (Balder Baze – Balder Baze: Hatalomjátszma)

  6. ˗ Nyuszi!
    Csapzottan ébredtem a kiáltásra – elsőre fel sem tűnt, hogy a saját hangomat hallottam vissza. Már megint ugyanaz az álom… és ami rosszabb, hogy nem egy rémálom, hanem fájó emlékfoszlány… Egy édes pöttöm szöszi tündérke, zöld szemekkel, amelyek enyhén kancsalok; dereka ívbe feszül, mikor kacag. Eleinte mennyire kis taknyosnak tartottam! Aztán valahogy már nem éreztem púpnak, amit a hátam közepére aggattak. Majd a szörnyű nap: az anyja eljön érte, magával rángatja – ki a mocskos, katonákkal teli, háborúban álló budapesti utcákra. Végül németek… géppuska… halottak… és Nyuszi nincs, immár évek óta – csak az álmaimban kaphatom vissza szívfacsaró, rettenetes képek formájában.
    /Thury Zsuzsa: A tűzpiros üveggömb (Bittó Laji)/

  7. Amint belépek az istállóba, a frissen kaszált fű illata ingerlően bekúszik az orromba. A szűk ablaknyílásokon narancsos fény ömlik át, sugaraival keresztülhasítja a félhomályos helyiséget. Csak néhány ló áll bent, egykedvűen toporogva hessegetik a legyeket maguk körül.
    Megpillantom Cirmost, a sarokban felhalmozott szénakupacon fekszik kiflibe gömbölyödve. Izgatottan dobogó szívvel hozzásietek és végigsimítok rajta.
    Meglepetten rántom vissza a kezem. A bundája selymes, mint mindig, de nem áraszt meleget, és alatta a hús merev, hűvös.
    A keresztanyám lép mellém.
    – Mi történt Cirmossal? Kihunyt a fénye? –kérdem elkámpicsorodva.
    – A macskáknak nincsen fényük, kicsim… –egy pillanatra elgondolkozik– de talán Cirmosnak mégiscsak volt.

    (Az álomtolvaj – részlet Olivia gyermekkorából)

  8. A szobában, ahol aludtunk, egy kutya volt. A holdfényben szürkének hatott a szőre. Éppen anyával szemben állt. Csak nézte.
    Váratlanul felém fordult és rám támadt. Három éves voltam, ledermedtem. A földre tepert, belém harapott. Anya lerugdosta rólam az állatot, miközben egy késsel hadonászott. A kutya ugatni kezdett. Anya a nyitott ablak felé terelte. A kutya hirtelen kiugrott rajta.
    Anya az ablakhoz futott, azonban ahogy be akarta csukni az üvegtábla erőteljesen nekicsapódott. Anya több métert repült hátra, a feje a falnak vágódott. Vérfolt maradt a falon. A kés kiesett a kezéből és kissé távolabb csúszott. A szürke kutya jött vissza.

    (Beata B. Miller: Üvegajtó c. regény – Angelina)

  9. Hirtelen elsötétült az ég, rémes, rikoltozó nevetés szelte át a vidéket. Rémülten szorítottam magamhoz kiskutyám, és akaratlanul is közelebb húzódtam a jó boszorkányhoz. Ekkor égzengéshez hasonló hangot hallottam, majd vörös füst borította el a sárga köves tégla utat. A félelmem egyre nőtt, hát még mikor megláttam a rút, zöldbőrű személyt magam előtt. Külseje annyira hátborzongató volt, hogy nem is nagyon figyeltem arra, amit mondott. Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy a nénikém házához sétál és az az alól kikandikáló lábakat nézte. A hangja akár a repedt fazék, külseje annál is csúnyább. Rettegés uralta a szívemet és ez még csak a kezdet volt. (Dorothy Gale- Óz, a nagy varázsló)

  10. Azt mondják, nem mehetek be. Nem értem. Pontosan olyan, mint amikor a macska pórul járt – bár az talán csúfabb látvány volt, Alfie okádott is. Amilyet egy macska tud, keveset, rondát. Először azt hittem, hogy beevett valamiből, de aztán rájöttem, hogy az a gonosz Mittge néni volt, ő etette meg.
    Nagy különbség persze nem lehet. Ha Mr. McDonald is okádott, akkor mi van? Láttam én már olyat. Joe rengeteg Whiskyt ivott, és berúgott. Pont így nézett ki. Zöld volt az arca. Mr. McDonald arca is zöld lehet?
    Nem mehetek… Pedig tudni akarom, mitől halt meg. Mittgen néni itatta meg?
    (Mrs. Marple)

  11. George meg én sokat játszottunk akkoriban. „Vigyázz arra az ütődöttre!”–hallottam a nénikénk hangját, mire George büszkén kidüllesztette a mellyét. Nohát, gondoltam, George szeret engemet, mert iszen megígérte vót, hogy halálomig kitart mellettem, mer’ ilyen az igaz barát. Nem is tudom, hogy történt, igazán nem tehetek róla, én csak meg akartam simogatni azt a kisnyulat, amit Tom bácsi Georgenak hozott, osztán egyszercsak hopp, nem mozgott többé. Eldugtam jól, mert rettenetesen féltem, de George megtalálta. Nagyon rítt, és kiabált velem, ó, úgy kiabált, hogy én is sírni kezdtem, mert megharagítottam őt. Reszkettem, hogy azokutána mi lesz, akar-e még majd vigyázni az ütődöttre?
    John Steinbeck: Egerek és emberek (Lennie)

  12. Én vagyok a kisherceg
    egész nap csak verselek-
    de Jaj Bacchusra!
    szűkös már a palota-
    nincs pajtásom
    kiszököm hát a cirkuszba
    Antium elég zeg-zugos
    forgatagba megbúvok…
    játszadozó kisfiak
    fa halakkal kockáznak
    -hozzám bezzeg nem szólnak.
    Csuda vigye álnok kolbászsütőt!
    hogy gyulladna rád a kürtő!
    én istenség leszármazója
    s nekem mégse jár ingyen lakoma?
    Prométeusz tüze égjen bódédra
    meggyújtom a szalmát alattad…
    lángol a stand,
    pernye tenger perzselő…
    Nazarénus gyerekek oltogatják szép tüzem
    Jön a praetor s szent serege
    dícsérik a hős zsidó gyerekeket!
    Ó álnok kis kígyók
    szent tüzemet bántani merészeltétek?
    adok én még nektek
    eccer még Cézár leszek!

  13. Cha-cha-cha alaplépés! – kiáltotta el magát a tánctanár és elindította legkedvesebb számomat.
    Hét éves voltam, a legkisebb a csapatban, de nagyon élveztem, hogy aznap összevont óránk volt a profi táncosokkal. Gyerekes mosollyal gyönyörködtem elegáns lépteikben, melyek a kubai dallamot tökéletesen követték.
    Az edző rögvest felfigyelt álmodozásomra, és erőteljesen rácsapott hajlított térdemre. Igyekeztem maximálisan kinyújtani, de nem sikerült.
    – Nyújtsd! – ordította minden egyes lépésnél, miközben fájdalmasan ütötte a lábamat.
    Mindenki engem nézett.
    Térdem sajgón égetett, vörösesre színeződött, de arcomtól nem lehetett pirosabb, hiába hűtötték könnyeim. Megszégyenítve éreztem magam. Ott, mindenki előtt.
    Keservesen igyekeztem, de egyre gyengébben teljesítettem.
    Életem leghosszabb két perce volt.
    (Shannon, Heather Graham: Halál a táncparketten

  14. Megborzongtam, ahogy kiléptünk az előtérből a hideg, téli éjszakába. Az előadás vidámsága még mindannyiunk arcára széles mosolyt varázsolt a hópelyhek csipkefüggönye mögé. Mégis, hirtelen olyan remegés fogott el, amit semmilyen meleg kabát, vagy puha sál sem enyhíthet. Mint egy lidérc lehelete: metsző, jeges szél vágott végig a házak között. Dideregve kerestük egymás kezét és észre sem vettük, hogy előttünk a szűk sikátorban feltűnik két idegen… Megálltak előttünk és nem tágítottak. Rövid, szokványos koldusszöveg. Majd feszült vitatkozás és lökdösődés… Sötét acél villant a kezükben és a torkolattüzek fénye egy pillanatra nappali világosságba borított mindent…

    Térdre rogyva zokogok a hóban.

    Minden elveszett.

    (Bruce Wayne elveszíti a szüleit)

  15. Elvesztem a pulcsiban. Kibújtattam az ujjából a karomat és simán összefontam a mellkasom előtt. Míg vártunk, ezzel szórakoztattam magam: karok a pulcsiujjban, karok a testem előtt, van karom, nincs karom. Ez a sátornyi méretű Dudley-gönc csak a nyakamnál passzolt − Dudleyt nyilván majd’ megfojthatta, ezért örököltem meg. A márkacímkét kivágták, a helye szúrta is a tarkómat, de olyasmi állhatott rajta, mint „tervezve Harry leégetésére”.
    − Dudley fiam, álljon kicsit jobbra! – A fotós a megfelelő irányba intett. – Maga… mi a szösz, is ott mellette!
    Ez én voltam.
    Az osztálykép sem mutatott ennél többnek.
    A pulcsisátorban rejtőzve nem is éreztem magam többnek.

    (J. K. Rowling: Harry Potter sorozat − Harry)

  16. Tudtam, hogy valami szörnyűség történt. Magam mögött hagytam a kis tengerparti kunyhót, és követve a majmok visításának egyre halkulva visszhangzó zaját, szélsebesen elindultam az ágak között. Minden idegszálam megfeszült az izgalomtól, ahogy lendületesen dobáltam magam ágról ágra.
    A gondolatok ide-oda pattogtak a fejemben. Talán Sita, a párduc keltett riadalmat? Egyre erősebben éreztem társaim szagát, majd végül megláttam őket. Egy pillanatig néztem, ahogy egy halomba gyűlve gyászos makogással körbeveszik anyámat, Kalát. Már nem élt. Ez a mindig erős, rettenthetetlen lény, aki éveken át védelmezett az őserdőben, most mozdulatlanul hevert a lábaim előtt. Leírhatatlan fájdalmam vad ordításként tört elő belőlem. ( Edgar Rice Burroughs: Tarzan, a majomember,- Tarzan )

  17. Vágyam szívdobogtató megtestesülései élénk színekben pompáztak, fényesre festett kerekekkel, pénz híján azonban vágyam csak álom maradt. Elszorult a szívem, nem tudtam levenni róluk a pillantásomat. Hirtelen az árus óriási hasának árnya arrébb kúszott, és a Nap felerősítette a fa játékok színét, már semmi mást nem láttam, egyedül a tűzpiros kisautót. Amikor a zsebembe süllyesztettem, érintése mindent felülmúló boldogsággal ajándékozott meg, de aztán a szívembe szúrt valami, és a füvészkertnél égetővé vált a boldogság. Akkor még nem tudtam, hogy az égető érzés a lelkiismeret, de nem akartam, hogy tovább kínozzon, a kisautót odaadtam Gimesinek, és akkor még égetőbb érzés mart belém.
    Nyilas Misi

  18. Csecsemőként anyám Zeusz parancsára letaszított az Olimposzról, hogy éljek apámmal az emberek között.
    Az nap apám felesége készített vacsorát és mint mindig, most sem bírta levenni rólam a szemét, de ezúttal a férje észre vette és azon mód kivitt az udvarra és a korbácsával ütni kezdet minden egyes ütés jobban és jobban felhasította a hátamon a bőrt. Mikor már összerogytam a fájdalomtól ő tovább rugdosott. Eszmélet vesztés határán voltam mikor elővette a kését, mély barázdát vágott az arcomra, hogy többé egy nő sem találjon vonzónak.
    A vérem egész nap folyt és mindezt azért mert Aphrodité istennő fia vagyok.
    (Sherrilyn Kenyon – Álomszerető, Iulianosz gyere kora)

  19. Ő egyszerűen ilyen volt. Amíg kissrác voltam, még bevettem a gyógyszeres dumát. Furcsa szaga volt, de amikor itta, utána valahogy egészen jó fej lett. Tizenéves lehettem, mire rájöttem, az a sötét üveg rohadtul nem gyógyszer. Anyám persze úgy tett, mintha minden oké lenne, és a fater nem lenne totál piás. Eleinte csak pár hetente csapta szét magát, míg végül az életünk már másról sem szólt, csak a magyarázkodásról. A szomszédnak, a bolti eladónak, a tanárnak. De mindegy is, nem? Az élet úgyis rohadt, legalább azt a pár perc életet csináljuk úgy, ahogy nekünk jó. Jippiájé mocsadékok!

    (John McClane- Die Hard)

  20. Kihalt utcán meleg fuvallat söpört végig. Mindenre pontosan emlékszem. A szörnyeteg, aki emberi vérre szomjazott, én voltam. Komótos léptekkel haladtam el a házak előtt, beleszimatoltam a levegő, csábító ízébe, amely a vér szagát hordozta. A magával ragadó illat egyre jobban vonzotta énemnek egy különös részét, ellenállni nem tudtam. Szabadjára engedtem a bennem lakozó vágyakat, különös érzéseket, amik nagyon felizgattak, belső energiáim tetőfokára hágtak a kínzó vágytól, hogy áldozatom húsát a számban érezhessem. Hegyes fogaim között cipőfűző hosszúságú nyálfolyam csordogált.
    Másnap mikor magamhoz tértem, szörnyen éreztem magam. A bűntudat elemésztette lelkemet.

    (Harry Potter: Remus Lupin)

  21. Egész életemben a bosszúnak éltem. A kakukkfű szagú réteket járva, a csöndbe dermedt erdők mélyén barangolva, hajnalban álomba merülve, éjszaka a sötétséget kémlelve. Csak az járt az eszemben, hogyan fizetek meg majd a gyilkosoknak, akik megölték családomat. Hátamon a szőr még ma is felborzolódik annak a napnak az emlékére, pedig ott sem voltam, mikor egyesével lelőtték őket, mint a veszett kutyákat. Nem, én nem voltam ott. Épp ezért menekültem meg. De elmesélte halálukat az erdő: a vérpárát lehelő hajnali ködcsomók, a kékhátú, undok döglegyek, az ijedten kereplő szárnyas népség és az a szag, az a fémes-iszonytató bűz, ami a sima, szőrtelen pusztítóból áradt. (Fekete István: Vuk)

  22. Süllyed a hajónk!
    Amikor egy váratlan zaj felébresztett, még nem aggódtam. De amikor a víz elzárta az utamat, pánikba estem! Mindenütt sötétség volt. Én a fedélzeten álltam, a családom pedig odalent aludt a kabinban. A víz egyre csak emelkedett.
    A legénység egy mentőcsónakba dobott. Azt hittem, segíteni akarnak és meg akarják menteni az életemet. Tévedtem. Csalétekként használtak!
    Sötétség és hideg vett körül. Cápák köröztek a csónak mellett. Néhány órával ezelőtt még volt családom, most egyedül hánykolódtam a nyílt tengeren.
    Richard Parker-rel, egy hiénával, egy zebrával és egy orángutánnal osztozkodtam egy mentőcsónakon. Nem számíthattam senkire, csak magamra.

    (Yann Martel: Pi élete)

  23. Aznap azt hittem, anya elmondja végre, mi az a morzsásszarvú szapirtyóról. Azt tudtam, hogy fontos, ezért kereste apa annyira. Anya elmagyarázta, milyen fantasztikus, hogy apa ilyen elszántan tud kutatni valamit. Még akkor is, ha ezért keveset van otthon.
    De anya meghalt. Apa úgy viselkedett, mintha semmit sem értenék, de anya ott feküdt előttem, porosan, véresen, a szeme nyitva, de nem nézett rám, akárhogy könyörögtem. Megértettem. Úgyhogy az ágyamban kuporogtam, és tudtam, most már senki sem fog mesélni nekem.
    Aztán apa bejött hozzám.
    – Hát, ketten maradtunk – dadogta.
    De ez igazából azt jelentette, hogy egyedül maradtam. Nem volt helyem apa világában.

  24. Aznap azt hittem, anya elmondja végre, mi az a morzsásszarvú szapirtyóról. Azt tudtam, hogy fontos, ezért kereste apa annyira. Anya elmagyarázta, milyen fantasztikus, hogy apa ilyen elszántan tud kutatni valamit. Még akkor is, ha ezért keveset van otthon.
    De anya meghalt. Apa úgy viselkedett, mintha semmit sem értenék, de anya ott feküdt előttem, porosan, véresen, a szeme nyitva, de nem nézett rám, akárhogy könyörögtem. Megértettem. Úgyhogy az ágyamban kuporogtam, és tudtam, most már senki sem fog mesélni nekem.
    Aztán apa bejött hozzám.
    – Hát, ketten maradtunk – dadogta.
    De ez igazából azt jelentette, hogy egyedül maradtam. Nem volt helyem apa világában.

    (Luna Lovegood a Harry Potterből)

  25. A kis kisasszonnyal való megismerkedésem előtt egyáltalán nem gondoltam arra, hogy nekem nem volt gyerekkorom. Sem a gazdámmal, sem Galateával és nagyon sokáig még Portiával sem beszélgettünk erről. Furcsa, igaz? Ahogy közeledtem a kétszázadik életévem felé –mert valódi élet volt a javából, úgy igaz! -, egyre inkább éreztem a hiányát. Persze kivitelezhetetlen, hogy egy robotnak gyerekkora legyen, ennek ellenére kipróbáltam néhány dolgot pontosan úgy, ahogyan az utcán vagy filmekben láttam kicsiket megnyilvánulni. Portia tombolt, magam is megrémültem attól, amit a viselkedésem kiváltott belőle. Végül kizárt a verandára. Úgy magamba zuhantam – ehhez hasonló érzés lehet, mikor az anya eldobja magától gyermekét.

    Andrew/A kétszáz éves ember

  26. Anya mindjárt bejön jóéjtpuszit adni. De én nem akarom, hogy bejöjjön. Nem akarok tőle puszit. Veronica azt mondta, hogy Anya és Apa is csinálják azt, ami abban a könyvecskében van, amit ma kaptunk osztályfőnöki órán. Én ezt nem hiszem el. Nem csinálhatnak olyan gusztustalanságot. Anya nem. Lehetetlen. Ő az én anyukám. Soha nem csinálna olyasmit. Talán Apa igen, de Anya biztosan nem. Veronica azt is mondta, hogy mi vagyunk rá a bizonyíték, hogy csinálnak olyat. De nekem Anya nem ezt mondta. Én neki hiszek inkább, mint annak a hülye Veronicának. Akkor viszont Anya mégiscsak adhat puszit. Jöhetne már, álmos vagyok.
    (Tiffany, Matthew Quick: Napos oldal)

  27. Két dolog éltette a fatert: az esténkénti kocsmázások a haverokkal, és ha belevághatta a kését valami keleti tahóba egy-egy meccs után. Anyámmal rettegve néztük a tévét szombatonként és imádkoztunk, nehogy kikapjon a csapat, mert ilyenkor az öregem nem érte be a szokásos sikátori bunyóval, ott folytatta a nappalinkban, ahol az utcán abbahagyta.
    Azon az estén egy kicsit mindannyian meghaltunk, mert a Millwallt kiverték a másodosztályból, a fater pedig őrjöngve támolygott haza. Azonnal ütött. Anyám sikított, én bőgtem, mint egy szaros kiskölyök. Talán még most is így lenne, ha nincs az a kurva kés. Olyan igazi, krokodilnyúzó kés. Tökön szúrtam vele.

    A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső – Szappan karaktere

  28. Sajnálom, hogy nem sajátot kell, én is így értelmeztem. Már majdnem kész volt, most jöttem befejezni, erre látom az update-et… Na, hát akkor legközelebb.

  29. Mindig népszerű voltam. Szerettek, mert példát mutattam az embereknek. Minden nap találkozhattak velem, bár más választásuk nem volt. Hittem abban, hogy egyéniség vagyok, igaz csak egy van belőlem. De egyszer nagyon elkeseredtem, hiszen az én világom csak egy dobozra korlátozódott. Ági néni ezt megértette és megígérte, hogy a szülinapomon találkozhatok a rajongóimmal. Majd kiugrottam a bőrömből, de a lelkesedésem csak egyetlen percig tartott.
    – Ő hogyan mos fogat, hiszen ki sem tudja nyitni a száját? – kérdezte egy kislány.
    Azóta visszatértem a dobozomba, de nem olyanba, mint amilyet a gyereket tákolnak maguknak. Hiszen én csak a TV Maci vagyok.

  30. Anya elromlott. Sírva fakad, miközben én jó vagyok. Fáradt, nem akar a szőnyegen babázni, zavarja a hasa, nem vesz ölbe, nem is férnék oda.
    Anya pocakjában elbújt egy kisbaba. Nem akar kijönni, ütögetni sem szabad, pedig a nagyi is úgy csalja ki az üvegből a lekvárt.
    Anyát kórházba viszik; fáj neki a baba. A nagyi főz vacsorát, és nem engedi, hogy ébren megvárjam őket.
    Apa reggel érkezik haza, elalszik a kanapén, nem érdekli, hogy még beszélek.
    Végre hazajön anya, magával hozza azt. Nem is hasonlít egy babára! És anya most már az ő anyája.
    Eldöntöttem: ezután nem állok szóba anyával.

    (A házibuli – Pénélope)

  31. A kétségbeesés az, amit nem engedhettem meg magamnak.
    A kerozin szaga, a ballagókarok ritmikus mozgása, a pneumatika sziszegése, a nyitott látórésen becsapódó ágak, a hajnali kelések és a hangtalan esti lopakodások – mind kellettek ahhoz, hogy ne akarjak gondolkodni. Hogy helyette képes legyek arra összpontosítani, hogy hogyan kell szétszerelni és betölteni egy MG-08-as gépágyút, meghatározni az útirányt a pislákoló csillagok alapján, és bevezetni a lépegetőt a legkisebb egérlyukba is, ahová még befér. Túlélni Volger vívóleckéit és diplomáciának álcázott sértéseit, és legfőképp Klopp mester rejtett, szánakozó pillantását, amilyet csak egy apátlan-anyátlan árva érdemel.
    Végtelennek tűnt a menekülés.

    Leviatán: Sándor herceg

  32. Odahúzott a fához, hiába toporzékoltam – aztán felütötte a könyvet, mit egyébként mindig szorosan magához ölelt, úgy, ahogy engem sohase. „Te haltól bűzlő pokolfajzat! – morogta. – Vonyítasz, ha suhogni kezd a fa lombja és felkúszik a hold az idő fátylába, igaz?” Ráztam a fejem, és zokogtam, hogy hagyja békén anyám örökét, de ő a könyvbe temetkezett, s botját lengetve az elemek közé zúgta, hogy: „légy szabad!” Így lettem szolgája, mint szárnyától fosztott keselyű, ki széttépné hulláját az Idő mesterének, de képtelen mozdulni, s inkább ő maga kínálja fel testét a rothadás viharvarázslójának. Ariel bezzeg, az éteri dög, repült.

    (Caliban – Shakespeare A vihar című drámájából)

  33. Bocsánat, kétszer küldtem el, egyszer sem látom, azért dupláztam, mert nem láttam kiírva, hogy moderáció alatt állna. Remélem, azért célba ér az egyik példány…

  34. Na, nem tudom, mi van, Bea… 🙁 Kétszer beírtam a 100 szavast, és nekem nem jeleníti meg egyiket sem. Ezután írtam egy elnézést a duplumért, azt látom. Gondoltam, a 100 szavasaim akkor technikai hiba miatt elvesztek, bemásoltam harmadjára is, de a rendszer közölte velem, higy ilyen tartalmú hozzászólásom már van, úgyhogy még egyszer nem engedi elküldeni. Viszont továbbra sem látom belőle egyiket sem…

  35. Vehetjük a határidőt kb. éjfélnek, azok kedvéért, akiknek az internete 23:57-kor adja be a kulcsot?

    “NEM PANASZKODOM A GYERMEKKOROMRÓL, HISZEN NEM IS VOLT. NEM HIÁNYZIK. HA LETT VOLNA, SEM TART EGY PILLANATNÁL TOVÁBB, ÉS VALÓSZÍNŰLEG NEM EMLÉKEZNÉK RÁ. TALÁN VOLT, CSAK NEM EMLÉKSZEM. A VÉGTELENBEN MINDEN OLYAN EGYSÍKÚ. NEM SZÜLETTEM, CSAK LETTEM. CSAK AZ EMBEREK SZÜLETNEK. ÉS AZ ÁLLATOK, DE VELÜK NEM FOGLALKOZOM. ÉS CSAK ŐK HALNAK MEG (A MACSKÁK KILENCSZER). SZÜLETNI SEM FÁJT, LÉTEZNI ÖRÖK ÉS MAGÁNYOS. IGAZ, A HOLT GYERMEKEK A LEGÉRDEKESEBBEK. ŐK MÉG FELISMERNEK. KÍVÁNCSIAK, NEM FÁSULTAK. LÁTJÁK A VILÁGOT. TALÁN JÓ LETT VOLNA EGYSZER GYEREKNEK LENNI. TALÁN JÓ LENNEK ÖRÖKRE GYERMEKI MARADNI. MINT A LÁNYOM.”

    (Kedvenc karakterem Halál Terry Pratchettől – aki kizárólag nagybetűkkel kommunikál, és nem mellesleg hátrányos helyzetből indul gyermekkor terén.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük