Sci-fi és fantasy szerzők, ez a ti hetetek! Mostani játékunkban ugyanis a világotokat kell bemutatni legfeljebb 100 szóban, de nem akárhogyan.
Készen álltok egy játékra, aminek a végén még szerkesztést is nyerhettek? Akkor jöjjön a feladat!
Feladat: egy szereplő felkel és elvégzi reggeli rutinját egy óceán mélyén. A történeted zsánere legyen sci-fi vagy fantasy (más bolygón is járhatunk), a szöveged célja pedig az, hogy minél több infót adj át a világodról indirekten, cselekvésen keresztül.
Határidő: 2022. január 29. éjfél
Eredményhirdetés: 2022. február 2.
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, legkésőbb másnap kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Alec sóhajtva fordult hasra a puha hínárágyon. A napsugarak beszűrődtek a korallboltozat rései között, de az óceán mélye félhomályba burkolta az apró szobát.
Amikor egy tapadókorongos csáp megérintette az uszonyát, elvigyorodott.
– Reggelit? – kérdezte az éhes polipot, ami a sarokban leterített hínárfekhelyen nyújtózkodott.
Alec mélyet szívott a hideg vízből, kopoltyúi megremegtek, kiszűrték az apró homokszemcséket. A szoba sarkában álló tükörhöz úszott, uszonya felkavarta a padló finom homokját, a napfénypászmák megvilágították a táncukat.
A tükörképére kacsintott, majd egy adag algakrémet nyomott a szájába. Visszafordult a csüggedő poliphoz.
– Indulhatunk?
Az állat lelkesen felugrott és követte a sellőt az óceán homályába.
i.u. 2561. január 29., csendes-óceáni bázis
Reggel az első dolgom volt bekeverni a színezőanyagot. 24 óra múlva érkezik, addigra készen kell lenni. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak eljön, és sok milliárd év után elszámoltat? Nagy a lebukás veszélye, de felkészültek vagyunk.
A halakat már kiengedtem. Távvezérlésűek, speciális érzékelőkkel. Egy tökéletes kék bálna úszik el az ablakom mellett, köszönhetően a legmodernebb 3D-s hologram technológiának.
Már csak egy dolog hiányzik. A festékes vödrökkel kiúszok a kabinomból. Körülöttem csipkés fehér mészvázak. Az első ecsetvonás után bűntudatom támad. Érthetetlen, hisz mit számít a valóság, ha van illúzió. Holnap itt színpompás korallzátonyok fogadják majd.
Aaron hugyhólyagja feszítő érzésére ébredt, de nem könnyíthetett magán azonnal. Amikor építkezett, nem gondolt bele, hogy a vizeletet kivezetőcső nem szerencsés, ha az a oxigénszűrő szivattyúja mellett található, így ezt mindig át kellett állítani. Ha figyelmetlen volt, az egész kabint elárasztotta a fanyar hugyszag, ami a pár tengeri mérföldre lévő városra, New Yorkra emlékeztette. Gyűlölte az ott lebegő hulladék mennyiségét és az elmerült romos házak moszattal benőtt falait. Ablaka előtt átúszott egy apró medúza, amit egy raj követett. Kapkodva kikapcsolta a szivattyúkat, nehogy beszippantson egyet is. A vészhelyzeti oxigén tartályok megnyíltak, így békésen hugyozhatott, miközben bámulta a tova sodródó csalánozókat.
Daniel ma is fáradtan kelt, a vízcseppek monoton koppanására. Már nem törődött a párától göndörödő fekete fürtjeivel, felvette a földre dobott munkásruháját, és visszadugta zsebébe a kiesett ragasztószalagot, amit a lyukak foltozásához használt. Fogmosás közben meghallgatta főnöke szidalmát a recsegő adó-vevőjén, amiért még nem végeztek a nyugati szárny javításával. Indulás előtt még rápillantott a tükör sarkába dugott naplementét ábrázoló képre, és lemondóan nézett fel, a felett villódzó neoncsőre. Sóhajtva lépett ki a folyosóra, szeme azonnal hozzászokott a bázis félhomályához. Talpa alatt megreccsent a vasrács, sisteregtek az alatta futó gázcsövek. Barátja lépett mellé savanyú mosollyal.
– Készen állsz találkozni az előkelő szárazföldiekkel?
Kimegyek a mosdóba és megnyitom a csapot. Víz helyett csak egy fülsiketítően magas hang hallatszik: az édesvíz megint elfogyott. Remek. A készüléknek, amely a tengeri vízből kiszűri a sót, legalább fél napra van szüksége, hogy utántöltsön. Mindjárt szomjan halok. Felhajtom a WC ülőkét, és hugyozás közben megszokásból kibámulok az ablakon. Teljes feketeség. Milyen idióta tervez ablakot egy tengeralatti kutatóbázis mosdójába? Ez a valóság, nem a Kishableány, haver! Idelent az óceán száz százalékban elnyeli a napfényt. Kimegyek a konyhába és kinyitom a hűtőt, hátha akad még valami ital a mikrózható, műanyagba csomagolt ételadagok között, de hiába. Kiszáradt szájjal kezdem a napot.
Moselle kinézett sziklapalotája ablakán, miközben algazöld haját fonta különleges varkoccsá. A reggeli fények megvilágították szivárványszínű kristálypikkelyeit, amik megvédték őt a vízfelszín felett tűző nap erejétől.
Mellkasát ékköves láncokkal borította, amit hűséges tengeri bolhája gyűjtött a közeli zátony mély hasadékaiból.
Uszonya meggyűrődött, amíg díszes kagylóágyán aludt, hiába hordta tele hínárral előző nap. Bosszankodva igyekezett, hogy egy sima kaviccsal újra kiegyengesse, végül szobája finom homokjával fényesre súrolta.
Arcát barna szépiapakolás után egy korallba dörzsölte, majd kiúszott palotája hófehér falai közül.
Odakinn gyülekeztek a halak, rákok, az óceán minden lakója, és őrá vártak.
Ma gyönyörűen kell kinéznie.
A tengerfenék királya avatja hites arájává.
2098. május 6.
Bill-lel ma kimegyünk, mivel meghibásodást észleltünk az egyik kapunál. A búvárfelszerelést már előkészítettem.
Jeremy a tengeralattjáró javításán dolgozik, Amanda új szoftvert tölt le.
Eléggé unjuk a szárított marhahúst és a borsókonzervet. Jó lenne friss halat enni, de az óceán szennyezettsége még túl magas értékeket mutat.
A szenzorok tegnap enyhe rezgést mutattak, tőlünk három kilométerre. Reméljük, nem szabadul fel sok metángáz, mert az a központot veszélyeztetné.
2098. május 10.
Sajnos a metángáz kritikus értékeket öltött, ezért elhagyjuk a központot. A tengeralattjáró már készen áll. Bízom benne, hogy időben elérünk a másik egységhez, mielőtt az összes oxigént elhasználjuk.
Sötét folt kúszik a zavaros vízfelszínre, ami azt jelenti, hogy a fenti világban megvirradt az új nap.
A hullámok megtörik és eltorzítják a Kutatóhajó képét. A tükröm elé libbenek és felkötöm a márványos kagylókból készült melltartóm. Anyától kaptam, amikor átvettem a szerepét az Őrzők között. Fésűért nyúlok és megigazítom a hajam. A vörös tincsek puhán omlanak a vállamra, kecsesen kiemelik a mellem vonalát, ami különösen jól jön majd.
A többiek is készülődnek: vérszín rúzsok kerülnek az ajkakra, tőrök siklanak a kezekbe.
Egyszerre indulunk el és már úszás közben belekezdünk a dalba. Az Őrzők végtelen harca folytatódik: egyetlen túlélő sem maradhat.
Láng buborékok pattogtak körülötte. Lehunyta a szemeit. Egykoron élvezte melódiájukat, megnyugvást hoztak számára, de ezekben a pillanatokban, csak könnyeket csaltak ki szemeiből. Nem akart felébredni. A hullámok elcsendesültek, a vihar, mely a napokban tombolt, elvonult. Kinyújtotta a kezét, a buborékok kötésekkel ölelt ujjaihoz simultak. Megcirógatta őket, miközben lassan kinyitotta a szemeit. Fénnyel telt meg tekintete. Megkötötte a köpenyét összetartó övet. Fekete tincsei körbeölelték alakját, miközben összeérintette kezeit. „Alkotás.” A buborékok kipukkantak, alakjukból pillangók léptek elő. Virágszirmok kavarogtak a habok ölelésében, Reiah feltekintett a bimbókat fakasztó cseresznyefájára.
‒ Elindulok – mosolygott. A virágok száradni kezdtek, amint árnyéka elillant.
Sango izgatottan pattant ki ágyából és meg sem várva a szolgákat, hogy segítsenek neki az öltözésben, magára öltötte vízipókselyem köntösét. Ez elég is volt, hisz amint találkozik a lányokkal metamorfál és cápaalakjában mutatja meg Atlantisz minden zugát a vendégeknek.
Mielőtt azonban elsietett volna a találkahelyre, még egy utolsó pillantást vetett a falon lógó víztükrébe, hogy megbizonyosodjon tökéletes kinézetéről. Beletúrt ezüstös hullámokat idéző hajába, hogy kissé elrendezze kósza tincseit és kisöpörje fekete szemeiből, majd villantott egy vicsort. Még szerencse, hogy megtette, mert egy darab a tegnapi aquadella chipsből hegyes cápafogára tapadt, amit tisztogatóhal híján most magának kellett lekaparnia.
„Tökéletes!”-húzta ki magát.
Eletha ismét későn ébredt. Az az átkozott időszámláló már megint bedöglött és ő el fog késni! Az apja persze nem fog neki hinni, ami csak még jobban dühítette. Bosszúsan pattant ki az ágyból, ám ez az érzés szinte azonnal elillant, ahogy kinézett az ablakon keresztül. Az elé táruló víz alatti város minden egyes nap ámulatba ejtette. Ám nem maradt ideje az ábrándozásra. Kapkodva elkészült, hogy még időben elérje a buborékbuszt, ami az iskolába vitte sok-sok vízitündér társával együtt. Elérkezett a nagy nap, amikor levizsgázhat az egyik legfontosabb tantárgyból, a „Víz alatti légzésből” és aztán végre kiszabadulhat abból a nyomorult buborékházból!
Asera csukott szemhéján keresztül is érezte, ahogy a fény az arcán táncol. Tenyere alatt az iszap selymes bársonyosságát, a sós nedves közeget, mely kitöltötte szájüregét, és a lassú áramlatban táncoló hínárt, ami lágyan simogatta derekát.
Legalábbis remélte, hogy hínár. Muszáj lesz kinyitnia a szemét!
Annak ellenére, hogy nem először váltott alakot és merült alá a Fenékre, most is lenyűgözte a látvány, amit az alakváltás során növesztett másodlagos szemhéjának köszönhetett.
A korallzátony sárga, rózsaszín és zöld színei a csipkés képződmények között úszkáló halak – a felszíni hullámoktól megtört fénytől – csillogó pikkelyein köszöntek vissza.
Nem véletlenül nevezte nagyanyja Gyöngyváros korallzátonyát a Tenger Kertjének.
Lucille álmos szemekkel bámult ki szobája hatalmas ablakain. Nem régen ébredt, és irigykedve nézett az alvó város látványára, ami szeme elé tárult. Luc a város főtere mellett élt, csodás rálátása volt szenvedése tárgyára, a királyi palotára. Nagyot súhajtott, ahogy meglátta a kivilágított utcákon a palota felé igyekvő kolleganőit. El kellett kezdenie a napot. Rendbetette hosszú, sötétkék fürtjeit, végignézett magán a tükörben. Fehér bőre ma a szokásosnál is sápadtabbnak hatott, hosszú kék uszonya szoknyaként terült kecses lábai köré. Kedvtelenül lépett ki az ajtón, és vegyült el a körülötte úszó halak, és munkába siető társai mellett. Szívás volt a király szobalányának lenni.
A tükröt behálózó érzékelők zavarossá tették nyúzott arcát. Sóhajtva megérintette az üveget. A megjelenő elemzések szerint ma sem aludt eleget, bár enélkül is tudta. A csuklóját körbeölelő monitoringszalagot nappali üzemmódba állította, és várta a reggeli értékelést. Alacsony vas- és magnéziumszint, kevés kálium. Gyomra előre háborgott az értékei rendezésére összeállított reggeli gondolatától. Úgy érezte, hetek óta mindennek gyógyszeríze van, és a szintetikus ízfokozók se javítanak az ételek élvezeti értékén. Nehézkesen felhúzta a szűk uniformist, ami rögtön aktiválta a keringésjavító stimulátorokat, majd lassan az ablakhoz sétált, hogy felkapcsolja a jégfehér reflektorokat, amik egy hatalmas akvárium érzetét csempészték a több száz méteres mélységbe.
Egy újabb nap a pokolban, ami paradicsomnak álcázza magát. Nagyot sóhajtottam, és felültem a záraz fövenyen. Ha nem érezném a víztükör tetején a meleg napsugár simogatását, akár este is lehetne. Ilyen mélyen az óceán szívében nem túl sok a különbség nappal, és éjszaka között. De ideje reggeli után nézni. Felálltam kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, odasétáltam a légbuborék széléhez, és becsuktam a szemem. Éreztem, ahogy a nagyobb ragadozók a sötét vízben úszkálnak körülöttem, de túl nagyok lennének egy étkezésre, így feljebb keresgéltem. A felszínhez közelebb már jóval kedvemre valóbbakat találtam. Így az ereimben csörgedező erővel elkaptam egyet, és a buborékomhoz húztam.
A mélység csendjét előbb halk morajlás, majd egy elnyújtott, mindent átható hang törte meg. Dwarla gondterhelten felsóhajtott hínárból font függőágyában. Amikor a bálnák ilyen közel merészkedtek Moaluhoz, olykor megzavarták a várost körülvevő légburok működtető rendszerét. Megint mehetett átnézni az összes vízelvonó cölöpöt. Kelletlenül leugrott ágyából, és a kabinja végében megbújó apró fürdőszoba felé vette az irányt. Fogmosás közben szórakozottan bámulta a rozsdamarta falakon a fényeket, melyek a kinti hullámok mintájára táncoltak végig a kis helységben. Egyedül ennyi előnnyel járt, hogy a karbantartó egység tagjaként a város szélén lakott. Undorodva kiköpte a morzsolt kagylóhéjból készült fogkrémet, és felöltötte fókabőr kezeslábasát.
Gabe kinyitotta a szemét, és bugyborékoló sóhajjal lepöckölte magáról a hínárdarabkákat. Az az utolsó pohár Poseidon már nagyon nem kellett volna… Megrázta a fejét, sós vízzel kilögybölte a száját. Már nem forgott annyira a meder. Feltápászkodott, de azon nyomban vissza is húzódott a korallzátony mögé. Egy mélytengeri démon úszott el nem messze tőle. Felderítés? Valami történhetett a bázison. Egy mozdulattal kikapcsolta speciális cipőjét, ami eddig a fenéken tartotta, majd cikázó mozgással úszni kezdett a démon után. Kétéltűként otthonosan mozgott idekint és odabent is. Áramvonalas ruhája lehetővé tette, hogy szélsebesen hasítsa a vizet. A távolban felsejlett a buborék formájú, óceáni támaszpont.
Lerrel amint kinyitotta mégegzöld szemeit, eleséget keresett. Korgó gyomra ébersztette fel minden reggel. A közelben lévő elsüllyedt hajón keresett táplálékot, sikertelenül. Már minden ilyen roncsot kifosztott. Mérgében ököllel ütötte szét a megmaradt romokat. Fékezhetetlen volt a haragja, mikor az éhség irányította. A halak nem mutatkoztak. Valahonnan a vér szagát sodorta felé az áramlat. „Új hajó a láthatáron!“ – suhant át az agyán. Higgadtan, indult el a szag irányába. Kecsed női alakot öltve bukkant fel az óceánból, mikor vadászott.
Hajnalodott. Az áramlat-erőművek erősödő zúgása ébren érte Timótot. Nem bírta a nyomást az iskolában. Saját kabinjában finomhangolni tudta, de a tantermi légnyomás-szabályozók ósdik voltak. Lassan a lámpák is reggeli fényre erősödtek. Nem várhatott tovább, felkelt.
Igyekezett tartani a halmentes étrendet, de a puffasztott planktonról nem tudott leszokni.
Reggeli után készülődni kezdett, legalább öt percig állt a zuhany vízpárája alatt. Arról ábrándozott, hogy ha a tanítási szünetben elutazik a Mátra-szigetekre, akkor eszik majd azért egy finom madarat. Az végül is nem hal.
Megszárította jégfehér bőrét. Az első óra után úgyis rákvörös lesz megint, és csúfolni fogják. Nem egyszerű a tanárok élete.
Félix felriadt és álmosan az ébresztőhalra pillantott. Ezen a reggelen sem keltette fel. Morcosan megragadta a buborékban lévő halat és megrázta, az pedig rögtön felpuffadt. Félix visszatette és a szemével követte, ahogy elgurul és beleesik a kunkori farkú csilingekkel teli vödörbe. A csengő hang mégis egy büszke mosolyra késztette Félixet.
-Legközelebb ezt, időben, mielőtt felkelek! – dünnyögte.
Előkapta az ágy alól a sisakját, felhúzta a földön heverő felszerelését és már lépett is ki a buborékjából. Mint mindig, most is elkapta az áramlat és fejjel lefelé találta magát. Sietve megnyomta a gombot az álla alatt és a homokba esett.
A lebegésből egy elengedett figyelmeztető buborék tépte ki. Króa pillanatok alatt feleszmélt, és még időben elkerülte a sünhal mérgező tüskéit. Belehúzott, hogy pontosan érkezzen: új feladat várt ma rá. Úszás közben, az áttetsző testéről, levált egy elhasználódott hártya.
Amikor megpillantotta végre a kaput izgalmában halványkék fény futott végig rajta. Megrázta fejét, és ismét önmaga lett. Már vártak rá. A védőruhába beöltözött egység kapitánya odasiklott mellé.
– Ne feledd Króa, harmadik generációs hibridként, te a másik világban mindaddig láthatatlan maradsz, amíg nem kerítenek hatalmukba az érzelmek. Menj, és derítsd ki, mi folyik odaát. Alkalmas lehet-e az élet számunkra is? – mondta gondolatátvitellel.
Catlyn fejébe éles fájdalom hasított, ahogy kinyitotta a szemét. Emlékezett, hogy a napi mintákat akarta megnézni, mint minden reggel. A tengeralattjáró hirtelen megbillent, mikor rájuk támadt egy óriáspolip. Csápjának egyetlen csapása elég volt, hogy elpusztítsa a búvárhajót. Több éve volt az otthona, hiszen a Kraken létezését akarták bebizonyítani. Mikor kitisztult a látása, ijedten vette észre, hogy víz veszi körül. Értetlenül ült fel, hiszen ő maga és környezete száraz volt. Körülnézve nem messze halak és cápák úszkáltak. Ekkor vette észre, hogy egy gyönyörű, fényes nő állt mellette, aki csengő hangon szólt hozzá.
– Ne ijedj meg! Isten hozott Atlantiszban.
2145. december 21.
Reggel a szemét halmon átszűrődő fény ébresztett. A szabadban éjszakáztam, miután egy nagy hal kiszorított a barlangomból. Megdörzsöltem szemem, majd a kezem ügyébe akadó első hínárban beleharaptam. Kényelmes, de íztelen. Elrugaszkodtam a kőről, hagytam, hogy a meleg víz kisimítsa hosszú hajam. Ekkor egy teknős úszott el mellettem, egy halászhálót húzva maga után. Utána siettem, hogy segítsek. Egyre gyorsabban úszom, köszönhető az erősödő hártyáknak az ujjaim között. Kiszabadítottam. De sajnos ez már kevés. A víz szinte forr. Idő kérdése és ahogy a barlangom biztonságából, úgy innen is kiszorulunk.
Kobold eszeveszett farok csapkodására ébredtem. Meg sem kellett szólalnia, tudtam, mit akar. Félálomban kimásztam a szivacságyamból, és hagytam, hogy az erőm átjárja a testemet. Bizsergett, ahogy a kopoltyúim kinyíltak, az ujjaim közötti bőr úszóhártyává növekedett. Még csak meg sem ihattam a reggeli Zöld ébredés nevű hínárteámat, máris a koboldcápám mellett találtam magamat az óceánban.
Kiúsztunk a város alatti átjárón, szemem előtt a végtelen feketeség terült el. A Légbuborékot még nem töltötték fel fényenergiával, így láthatatlanul húzódott a város és az óceán között. Egyedül néhány moszatlámpa világított egyes korall-lakásban.
Odaúsztam a színesen vibráló Hajnalhalakhoz, és becsatlakoztam a hajnali táncukba.
Rabszolgasors
Trida bedugta kilenc csápját a falon található négyzet alakú lyukakba. Türelmesen várt, amíg a molekuláris parányok megtisztítják a frocculáló szer szennyeződésétől, amely teljesen beterítette, amikor kötelező egészségügyi, folyadék alatti repülését hajtotta végre.
A molekuláris parányok villogva jelezték neki, hogy elkészültek a munkával. Mindig is utálta és társadalom söpredékének tartotta őket. Semmirekellők, akiknek nincs annyi esze, hogy kitörjenek abból, hogy a világ legundorítóbb munkájától megszabaduljanak. Döbbenten látta, hogy egyik csápja piszkos maradt. Kérdőn mutatott rá a csápra.
–Mi ez?
A parányok dühösen apró táblákat mutattak fel. Trida tudta, hogy a parányok képtelenek az értelmes beszédre. Elhűlve olvasta a táblák szövegét.
–Forradalom!
Selymes, örvénylő sötét vette körül Pozsgát. Tapogatózva araszolt egyre előre. Meg-meg húzódott a repedésekben és belefúrta magát a színtelen iszapba. Hártyás fülében pattogott a nyomás. Vagy egy torz bestia vonyítása? Megmerevedett, teljesen eggyé vált a sziklával. Azok a kifakult, megnyomorodott dögök mind rá vadásztak. Olyan kísérleti mutánsok voltak, mint Pozsga, gyártási számmal az irhájuk alatt.
Orra valami kedvezőt szimatolt. Ahogy kitátotta, pofájába sós víz ömlött. Fogatlan állkapcsa alatt csak úgy ropogtak az áldozat porcikái.
Ezzel letudta a reggelit, most már visszabújhatott a biztonságos vackába.
Ekkor a sötétség fogakat növesztett és bekebelezte Pozsgát.
A tegnap estéből csupán két testformájú mélyedés maradt a matracomon. A fejem fölött cikázva takarít a hajnalban elindított adszorbens korong, de még érezhető a fémszag. A komódomhoz úszok, kell a vitamin az algáknak. Képtelen lennék haragudni rájuk, hiába, hogy egy pikoplanktonyin múlott, hogy lebuktassanak. Marc tekintetén határozottan átsuhant valami, mielőtt megszólalt, hogy „De a tűfejmoszat itt nem is őshono…”, hogy aztán elharapja a végét. Ki tudja? Talán, ha előbb kapcsolt volna, most nem egy szürke uszonycafat lenne a centrifugámban. De Marc be akart csajozni. Én pedig éhes voltam. Úgyse tetszett volna neki az igazi bőröm, legalábbis ezzel nyugtatom magamat.
Go arcát valami megbökte. Újra meg újra. Go felemelt kézzel próbálta ellökni magától, remélve, hogy érzékeny, selyempuha bőre nem talál éles vagy szúrós holmira. Eltette tegnap este Morgan etetőtűit? Kapkodnia kellett, nehogy a kis tengerihold játékos kedvében felforgassa a korallkast, ahol kettesben laktak.
Go felmordult, ahogy ez a valami újra hozzáért és bosszúsan kinyitotta a szemét. Az átlátszó, belső szemhéja mindig kissé homályos volt ébredés után. Morgan két karja integetett előtte, aztán, ahogy egy kósza csomagszállító áramlat, amely bejutott a korallkas egyik nyílásán, megpörgette Morgant, a lény vidor arca is bekerült Go látószögébe.
– Éhes vagy? – sóhajtotta Go, szeretetteljesen megsimogatva Morgant.
Az utolsó nap ezen a bolygón. Nephelin nagyot sóhajtott, miután kikászálódott az ágyból. Hiába reménykedett, hogy kivételesen más lesz a vége, nem lett más. Megmosta az arcát, majd a reggelit kihagyva a vezérlőbe sietett. Úgysem csúszott volna le egy falat sem a torkán. Társa a jobb oldali ülésben bóbiskolt. Nem hibáztatta érte. Végül is láttak már mindent, amit látniuk kellett – talán többet is –, az Angyalszárny viszont itt, az óceán legsötétebb bugyrában láthatatlan maradt. A döntést már korábban meghozták, Nephelin kiadta a parancsot. Parányi torpedók indultak a legközelebbi szárazföld irányába. Az utolsó nap ezen a bolygón – nekik, és mindenki másnak.
A Geiger-Müller számláló kattogására ébredek. Tapogatózom utána, majd amint ráakadok, áthajítom a kabin túlsó végébe, ahol végre elhalkul.
Felkelek. Átbattyogok az irányítófülkébe. Megigazítom a segédpilóta székébe ültetett kitömött búvárruhát.
– Mizújs, Mick? Újabb nap a paradicsomban? – kérdezem, de most sem felel.
Leülök a rádió elé.
– Itt a kilenc-egy-nulla-delta, vétel.
Csönd. Sercegés. Sávot váltok, ismétlek. Semmi.
A légzsilipen át is hallom az oxigénkiválasztó szörcsögését. Kisétálok hozzá a folyosóra, rásózok egyet, mire elhallgat.
Nem húzza sokáig.
Én sem.
Ekkor az egész Nautilus-2-t megrázza egy mélytengeri hullám. A fülke számlálója kattogni kezd. Egyre gyakoribbak. Feljegyzem az időpontját az expedíciós naplóba. Csak tudnám, kinek!
Álmosan keltem ki az ágyból, és elkészítettem a kávémat. Nem kávébabból készült, mint a Földön, de ha az ember lánya a W12-H bolygón vállal kutatói munkát, ne válogasson.
Az otthont adó buborék élő organizmusai automatikusan fényt bocsájtottak ki a mozgásomra, s míg megkávéztam, elnéztem a kívül rekedt fura élőlényeket. Erős csápjaikkal, tapogatókorongjaikkal folyton rámásztak a buborékra, s visító ultrahangon kommunikáltak egymással.
A laptopomhoz léptem, bekapcsoltam. Reméltem, hogy a tartályban úszkáló kristályhalak elég elektromosságot termeltek ahhoz, hogy működjön. Az instant reggelit összekevertem vízzel, s utálattal néztem a nyálkás pépet. Már nagyon untam. Miután végeztem, fogat tisztítottam kék lámpafénybe tartva a számat.
Hajnal négy óta kattog az oxigénfejlesztő, nem tudok tőle aludni.
Lemerült a javítórobotok akksija.
A fürdetőgépemet nem tudom átprogramozni, még egy órát feküdnöm kell, míg kivesz az altatókapszulából.
A leheletem elviselhetetlenül büdös, az analizátor fokozott diabetes veszélyt jelez.
Már megint algakocka lesz a reggeli. Gyűlölöm. Meg kell emeltetnem a fehérjeadagomat.
Nem cserélték ki a hullámátvitel fejpántomat tegnap sem, teljesen kidörzsölte a halántékomat.
A vállalat megint leépítést tervez.
Útálom a kék színt.
Még negyvenöt percig nem nyílik ki a kapszulám. Unatkozom.
A szexautomata kreditem elfogyott, pedig még csak a hónap közepén járunk.
A francba, tizenharmadika van, és még péntek is.
A folyosón bolyongva találkozik pár lélekkel, de nem társalog velük. Nem is tudna. Mind üveges tekintettel, némán ismételgeti ugyanazt a cselekvéssort, amit az utolsó napon. Beülnek az étkezőbe reggelizni – feleslegesen. Nincs már semmilyen étel a hajón, elrohadt mind. Nem is számít. Nekik már úgy sincs szükségük rá, hiába ülnek az asztalnál és várják. Persze nem hibáztathatja őket. Ő is így cselekszik. Képtelenek elengedni a múltat. Vége lesz valaha? Ahogy az étkezőben körülnéz látja, hogy egyre rosszabb állapotban van a hajó. Az óceán mélyén töltött évek kikezdték. Talán, ha teljesen elpusztul, az felszabadítja őket? Tovább léphetnek? Hiába, nehéz a szellemek élete.
Marilla nyugodt reggelre ébredt. Sellő szolgái már várták, azonnal elfoglalták helyüket körülötte, haját fésülgették, elsorolták, hány hajóst mentettek meg az éjjel, akik a viharban hozzá, a Tengeristennőhöz fohászkodtak. Marilla mindig érezte hívei háláját, még álmában is, de meghallgatta a történeteket, mert a leghősiesebbeknek járt egy simogatás, s vele friss életerő.
Utána sétára indult birodalmában, ellenőrizte kedvenc delfinraját és a varázslatos gyöngykagylókat. Ekkor érezte meg, hogy a víz szokatlanul meleg, túl sok fény szűrődik ide.
– Tirron, te átkozott! – kiáltotta, és kitépett egy gyöngyöt, majd a tenger színe felé vetette, hogy fent tajtékká változzon, és megóvja birodalmát a Napisten támadásától.
A férfi hirtelen kinyitja a szemét. A bálnák vonulása időben felkeltette, mint mindig. A generátor bekapcsol, világos lesz a Búra alatt. Az óceán mélyén élő élőlények riadtan menekülnek az erős fény elől. Az ember elfogyasztja a reggelijét és a kávéját, majd a kamerákon keresztül felméri a terepet a fenti világban. 2100-at írunk. A valamikori Európából már csak az északi rész van meg, a többi víz alatt van. A megmaradt szárazföldeken óriási tüzek pusztítanak. A terepfelmérő katona sóhajtva indul meg a fenti világba, de előtte megpuszilja az alvó kislányát. Egyetlen embernek sem lenne szabad odamennie. Sokkal biztonságosabb a víz alatt.
Hétfő reggel. Megint. Sam elkínzottan ásított, elátkozta a napot, amikor hivatali aktakukacnak jelentkezett.
A konyhasarokhoz botorkált, útközben bekapcsolta az oxigéngenerátort, a szerkezet sisteregve kezdte frissíteni a kabin nehéz levegőjét. Sam vizet engedett egy pohárba, majd belekortyolt. Pfuj, ez sós! Megint elromlottak a szűrők. Kilódította a maradék vizet, és kinyitotta a hűtőt. Halkrém, halkonzerv, halsaláta – fintorogva zárta vissza az ajtót.
Ekkor odakintről buborékolás, majd egy testes robaj hallatszott, Sam ijedten pillantott a kabin kerek ablakai felé. Na, tessék, lekéste a reggeli járatot! Muszáj lesz előkeresnie a lábúszókat.
Megmosakodott, majd belebújt szürke egyen-búvárruhájába. Hátára csatolta vízhatlan aktatáskáját, és útnak indult.
Napfénylámpa ébreszt. Kigördülök az ágyból, és az üvegfalon keresztül a tarduszcet kilométeres pofájába bámulok.
Három éve faggatom ezt az óceánmélyi iszapba ágyazódott, korallbütykös lényt a kutatóállomás lámpáival: a koromsötétben egyedül a fény érdekli.
A mai kérdés: „Mi az életcélod?”
Napi két válasz csodaszámba megy, mert az óceánhideg lelassítja a tarduszcet szívverését. Nemsoká megunom, és visszaköltözök a földfelszínre… de ideláncol a kíváncsiság. Mire gondolhat a mélység óriása?
Míg a válaszra várok, hínárt reggelizek. Felszíni hangokat hallgatok a rádión, madárcsicsergést, szélzúgást, még városi dugózajt is. Enélkül felemésztene a csönd.
A monitoron felvillan a tarduszcet válasza. Összerezzenek.
„A célom a felszínen élni.”
Anyáék elmentek dolgozni. Arcmosás után a tükörben láttam, hogy mögöttem az ablaktisztító a házfalunkon dolgozik. Behúztam a függönyt. A búvár úgy nevetett az ijedtségemen, hogy azt hittem a légbuborékokkal együtt a lelkét is kileheli. Állítólag régen odafent vízzel mosták le a dolgokat. Meg eső is esett. Algapitét reggelizem. Ma nem megyek suliba. Tegnap voltunk a periszkópoknál, mert Mik sirályt látott. Tutira vetít, bár egy tollat is hozott. Apa új kerthajót tervez. Szerinte az én gyerekem, már ehet majd almát. Én nem vágyom ilyen nagy dolgokra, de egy repülő madarat megnéznék. Olyan lehet, mint egy rája, csak gyorsabb.
Gyönyörű napfényes reggel volt, ő azonban nem láthatta, több ezer lábnyi víztömeg választotta el a csillogó felszíntől. Számára csak a sötétség maradt.
Néha csak pár napnak, máskor évezredeknek tűnt az idő, amit az acélkoporsóba zárva töltött. Eleinte még küzdött, öklével verte a fedelet és átkozta Djamón papjait, meg a próféciájukat, ami idejuttatta, majd lassan elcsitult.
A mágiája hatástalan volt a fémmel szemben, őt azonban életben tartotta. Így feküdt élve eltemetve, látszólag örökre, mígnem egy nap szokatlan nedvességet érzett az arcán.
Egy vízcsepp volt, ami átjutott az áthatolhatatlan acélon. Elmosolyodott. Hamarosan kiszabadul. És ha kijut, egy porszem sem marad Djamón királyságából
A brigantin oly hirtelen lódult meg, hogy álombéli énem elejtette a rumot. Az áramlat a padlóra taszajtott, amitől kipattant a szemem. Néha örültem, hogy eme formában nem éreztem fájdalmat.
Felegyenesedtem, és a fedélzetre lebegtem. Seregnyi társam tett ugyanígy: bosszúszomjas söpredék, akik mind elő akartak törni a habokból, hogy többek legyenek puszta ábrándoknál. Esténként az óceánfenéken horgonyoztunk, ám amint felkelt a nap, felkeltünk mi is, és vadászatra indultunk. Egyesek szerint fénytől vagy levegőtől öltöttünk testet, de valójában a félelem táplált minket. Márpedig sokan féltek. Kardélre hánytuk hát azokat, akik a Bermudáig merészkedtek – ez volt a Mary Celeste legénységének istenverte átka.
Már hét napja, hogy aqua lettem. Most is verejtékben úszva ébredtem fel a úszó víz alatti város egyik külterületi kabinjában. Az üvegfalhoz léptem, hogy elhiggyem ez nem csak egy álom. Épp a Capitolium mellett suhantunk el. Tíz napja, hogy az aqua faj asszimilálta az emberiséget és elpusztította a szárazföldi életet. Sóhajtva a fürdőszobába mentem. Az álló tükörbe nézve még mindig nehezen szoktam meg a látványt. Kék bőr, ritmusosan pulzáló kopoltyúk a nyakam két oldalán, úszóhártyák az ujjaim között és legyezőszerű bőrnyúlványok az alkaromon és a lábszáramon. Emberből hal lettem, pusztán amiatt, hogy a NASA űrszondákat küldött értelmes fajok után kutatva.
Bárcsak meghaltam volna. Ez volt az első gondolatom ébredés után. Görcsösen összekuporodtam a zöld nyálkával fedett fekhelyemen, és a tekintetemet a cellám apró tengercsillagokkal pettyezett mennyezetére emeltem. Immárom második hete raboskodtam a rettegett Veramir király börtönében. Árulással vádoltak. Azzal, hogy Navara városa ellen vétettem. Holott a bűnöm csupán a szerelem volt. Szerettem a király lányát, úgy mint még senki, most mégis az aranyszínű, kupolás épület aprócska zárkájában vártam a bűntetésemet. Én, a szolga, Latavir.
A felbukkanó nap fénnyel borítja be az egyik oldalam. Szokás szerint megmozgatom testem felé eső részét, nem törődve a körülöttem és rajtam lévőkkel. Én voltam itt előbb, abból élnek, amit adok, alkalmazkodjanak. Hagyom, hogy az egész testem átmozogjon, ahogy a hullám két harangnyi idő alatt átterjed a másik felemre. Mire átér, odaér a napfény is. Ébresztőt fújok a mélységeimnek is, szokás szerint kis időre felgyorsítom áramlataimat. A bennem lévők már megszokták, az őseik is ebbe születtek. Megcsapom a Nagy sziklafalat, mire ő zsémbesen dörmögni kezd.
– Jól van na! Én is látom a napot, mosogasd a lábam heveskedés nélkül.
A gömbömet leengedték, körbe vett az óceán. Éppen az új ruhámban voltam, ami pasztelszínű és elegáns stílust képviselt. Éreztem, ahogy a karmok elengedtek. Megnyomtam a gombot, majd meghúztam a kart, a gép lassan elindult. A kronográfot és a mélységmérőt néztem, majd az oldalsó ablakon keresztül megláttam az SS Eaglewolf hajó roncsát. Odairányítottam a gépem, majd a fogókart kiengedtem és szétfeszítettem a roncs, rozsdás vaslemezeit. Bekapcsoltam a lámpát, majd a kar segítségével eltakarítottam a romokat magam elől. Családom nem nézi jó szemmel, hogy ezt csinálom, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Megtaláltam a bombákat és megkezdtem a detonátorok eltávolítasát.