Itt a tél és a hideg, de nem érkezett még mindenhová a hó. Most eljött a lehetőség, hogy ti hozzátok el nekünk!
Azaz újra 100 szavas játékot játszunk, ahol a nyeremény nem más, mint egy szerkesztés és szerkesztői visszajelzést – amit akár pályázatra szánt regény nyitására is kérhettek 😉
Feladat: Fess meg legföljebb 100 szóban egy havas tájat, de nézőpontnak ne egy élőlényt válassz!
Határidő: 2022. január 15. éjfél
Eredményhirdetés: 2022. január 19.
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
A ragyogó napsugarak szikrázva táncoltak a hótól csillogó lankákon. Az éjjeli havazás reggelre csillapodott, porcukorral borított tájat hagyva maga után. A völgyben hűvös szellő borzolta a friss havat, barázdákat csíkozva az érintetlen lejtőkre, de odafent, a hegycsúcsokon a jeges északi szél hógögretegeket sodort maga előtt. A környező hegyek álmosan, hósipkás csúcsukkal lustán a felhőtlen kék ég felé nyújtózkodtak.
De a lavina már útnak indult. Megállíthatatlanul zúdult lefelé a hegyoldalon, elsodorva mindent és mindenkit, aki az útjába került. Mennydörgő robaj jelezte érkeztét, de a hegy lábánál elterülő falucska mit sem sejtett elsöprő erejéből. Könyörtelen, kérlelhetetlen isten, jégből, szélből és vakító fehérségből.
Jeges szél fújt, mindent beborító. A hegyek közt, e fehér és puha habrétegben, őzek próbáltak menedékre lelni a fehér lombú fák között. Nem messze tőlem egy azúrkék tó volt, ahol a jég hangosan ropogott. Itt álltam egymagam és figyeltem, ahogy mindent befed a hó! Yule ideje volt, ekkor ilyen szokott lenni, gazdáim szerint. Ők tudták ezt, most is ünnepeltek a havas tetejű házban! E mellett volt a szeles szerelőcsarnok, ahova be becsapott a hó! Egyedül voltam a jégcsillaggá vállt tájjal! Boldogan néztem e szépséges, csendes, de élő világot. Én csak vártam. Vártam, hogy induljunk. Én a harci teherautó.
Forgott, nem tudta merre van fel és le, csak az egybeolvadt szürke és fehér tájat látta. Zuhant. Egyre csak zuhant, keresztül a ködrétegen, ami mögött egészen más világ rejtőzött. Társai is vele tartottak, néhányan zöld fenyők ágain telepedtek meg, mások keringtek a levegőben, de ő az alatta magasodó sziklás hegycsúcsot célozta meg. Már majdnem elérte, mikor hideg szellő repítette tovább, le a hegy lábához, megfosztva álmától. Ott lent magára hagyta, míg társait messzibb tájakra vitte. Jobbra-balra hintázott, bukfencezett és észrevétlenül ért földet a békés, csendes tájon és lett része a mindent beborító fehér takarónak.
Selymes, puha álom. Már milliószor átkeltem ezen a tájon. Hideg zimankó szülte káprázat a perc és én fáradtan adom át lelkem bágyadt varázsát. Azt mondják békességet hozok. Pedig szívem szüntelen háborog. Nézem az apró lábak nyomát és érzem az elsuhanó szánok fuvallatát. Fáj…Menni akarok! Ha csak néhány pillanatra is, de érezni akarom a mindent beborító melegség oltalmát. Hiába vagyunk millióan, nekem csak elsuhanó idegen fantom megannyi társ. Veled akarok menni! Vigyél magaddal és törd meg lelkem fagyos zálogát! Idelent minden vakítóan fehér. Én az olvadásra vágyok! Akkor érzem igazán: élek! Élni akarok! Ilyen egy valódi álom…
A havas dombok olyanok, mint a porcukros torták, amiket a szél ablakokon bepillantva látott. Az északi fény egy álom. De ostoba, aki ezekben gyönyörködik, ahelyett, hogy rögvest elhagyná ezt az ezüstékszert, amelytől a nap is sajnálja sápadt fénysugarait hónapokig. A hó lehet puha, mint egy vánkos, de aki itt hajtja álomra a fejét, ugyanott leli sírját, jeges fenyő lesz a fejfája és kemény föld a koporsója. Ezen a tájon még a fürge lábú szarvasok is sietve rohannak át, a madarak is csak azért tűnnek fel a szürke égen, mert erre sodorta őket az a jéghideg szellő, amely itt egyetlen uralkodó.
A havas dombok olyanok, mint a porcukros torták, amiket a szél ablakokon bepillantva látott. Az északi fény egy álom. De ostoba, aki ezekben gyönyörködik, ahelyett, hogy rögvest elhagyná ezt az ezüstékszert, amelytől a nap is sajnálja sápadt fénysugarait hónapokig. A hó lehet puha, mint egy vánkos, de aki itt hajtja álomra a fejét, ugyanott leli sírját, jeges fenyő lesz a fejfája és kemény föld a koporsója. Ezen a tájon még a fürge lábú szarvasok is sietve rohannak át, a madarak is csak azért tűnnek fel a szürke égen, mert erre sodorta őket az a jéghideg szellő, amely itt egyetlen uralkodó.
Zuhanok és sodródok. Csak a szél dönthet arról, hol érek célt. Célt… Azt hallottam, a szerencsésebbek faágakon pihenhetnek akár hetekig.
Inkább a tájat figyelem. Játszom egyet. Kitalálom, hol lelek nyugalomra. Egy hosszú, meredező ág felett szállok, rajta társaim tökéletes szimmetriái elvésznek, de legalább együtt vannak. Helyettem a fuvallat sóhajt fel, mikor elsuhanunk mellette. A tó üvegszerű felülete csodálatos lenne, de reménytelenül messze van. Talán már csak a megfagyott sár jut nekem… Beletörődnék, de hirtelen meglátom puha anyagba bújtatott öt pici ujjacskádat, és az a szó jut eszembe: otthon. Kinyújtod őket felém, felkacagsz, amikor megérkezem. Ámulattal nézel, míg el nem olvadok.
A szívem lángol, melegséggel megtöltve bensőmet. A bennem lobogó tűz szöges ellentétben áll, az engem körülvevő fagyos zord világgal. Az éjszakai hóvihar után szikrázó reggel köszöntött minket, de a szíveket is megfagyasztó szél süvít, ami megtépázza a környező kopasz fák ágait. Mindent bársonyos fehér takaró borított. Szinte gyémantként szikrázik, a jégbe zárt világ. Álmos szemekkel pásztázom a látszólag halott tája, mikor egy alak tűnik fel a távolban és egyenesen felém tart. Feszülten figyelem, ahogy egyre közelebb ér dacolva a széllel és a lába alatt besüppedő ropogó hóval.
Mellém érve rámemeli űzött, kimerült tekintetét, végigsimít az oldalamon és reszketegen felsóhajt:
– Hazaértem!
A nap sugarait kirázta a hideg. Bolondosan bújócskáztak, mint türelmetlen gyermekek. A szél meglökte az egyik jégkristály fiút, aki fehér kezével egy csinos fénysugárka után kapott. Ő azonban eltűnt, majd a felhők mögül kacagott rá. Sokáig kergetőztek, a szél szárnyán. Végül az apró jégkristály véglegesen ráhullt társai mocorgó tömegére, akik izgatottan várták, hogy felkapja őket egy fuvallat. A napsugár kikukucskált, de a kis hópehely, már nem tudta meglovagolni a szelet. A lányka aranylón várt, majd óvatosan a föld felé indult játszópajtását keresve. Felragyogott az arca az apró fehér fiú láttán. A fiún pedig megcsillant a boldogság. Ezüstös szikrák között összeölelkeztek.
Eltűnt a mező, a szántás, eltűntek az ágaskodó fűszálak. Olyan volt, mintha a porcukorral szórták volna be a tájat, ahogy a puha hótakaró beterítette azt. A házak teteje mindenütt egyszínűvé változott. Lassan haladtam, hogy ne rendezzem át ezt a festői szépséget. Igyekeztem nyomok nélkül haladni a falu utcáin. Megláttam az öreg tölgyet csendesen álldogálni a kert végében, ágait lehúzta a frissen esett hó. Apró cinkék igyekeztek a fa felé, de a fehér takaró nem engedte mezítelen lábaikat megpihenni. Feltámadtam hát, lesöpörtem a hatalmas fa ágairól a havat. Az öreg tölgy boldogan bólogatott, majd miután elcsendesedtem, örömmel fogadta a madarak érkezését.
A pillanatot, amikor elcsavarta a fejem, már nem tudom felidézni, csak arra emlékszem, hogy körbe táncolt, néha megérintett, máskor csak megkerült, de végleg sohasem távolodott el tőlem, miközben átszikrázott közöttünk a nap. Amikor megijedtem, hogy akár el is olvadhatunk, újra visszatért a közelembe, éreztem hűvösét, ami egy biztatás volt, hogy ne féljek a napsugártól, nem tud közénk állni, és én elhittem neki. És táncoltunk tovább, egészen addig, míg le nem pottyantunk a szürke aszfaltra, ahol félreérthetetlenül hófehéren átölelt és megcsókolt. Életem legszebb csókja volt, csak féltem, hogy elolvadunk, miközben felettünk a többiek szállingóztak tovább. Tudtam, hogy ő az igazi hópehely.
– [ ]
Imádok játszani vele. Mindent ellep, finom takaróként a lankás tájat, habcsókként a fák ágait, ahonnan örömmel fújom le, mert szeretem felkavarni az apró fehér pelyheket, hogy csillámporként hulljanak szabadesésben a földre. Szikrázik rajta a Nap sárga fénye, és habár hidegebb nálam, melegséggel tölt el.
Fütyülve élvezem a mókát, örvényt képzek, és elképzelem, ahogy a parányi szemcsék összeállnak érintésemre, hogy formákká gyúródva új életre kélnek. Máskor eltakarom a nyomokat, hogy ne csúfítsák a szép, festménybe illő hófehér vásznat. Sosem unom meg. Sosem fáradok. Hegyeken, völgyeken, faházak közt kergetem őket. De néha elcsendesedem, és csak gyönyörködöm a téli hegyvidékben.
A Vezér visszavonul a magaslati megfigyelőállásba a szemle után. Tökéletesen elégedett. Serege hatalmas és kérlelhetetlen. Az ellenség védelme felkészületlen, gyenge. Az időzítés tökéletes a támadás megindításához. Ezer és milliószám özönlik a hódító had az alant lévő országok felé. A határ menti helyőrségeken akadály és veszteség nélkül rohamoznak keresztül. Hamar megszállják a területeket. Néhány erődítményben állnak ellen csupán, ahol az utak még szürkék. Vizenyős massza lesz az elesett hősök tömegsírja. De előbb-utóbb ott is mindent beborít a fehérség. Villogó, dízel-morgású partizánok harcolnak majd maroknyi területek felszabadításáért. Aztán mint mindegyik birodalom, elbukik Hókristályé is. De addig uralkodik. Szigorú hidegséggel, de ropogós igazságban.
Ott lengedezek az öreg körtefa nagymamakézként göcsörtösödő ágán. Körülöttem angyalszárnyként táncolnak a szélben a hószikrák. Hirtelen egy kis cinege piheszárnya simítja meg oldalam. Leszáll etetőtálcámba az élesnyelvű hideg szél ellenére gyorsan felkap egy kis magot. Néhány magot magával sodor, hogy a hó fehér lapjára szignót írjon. A felhőpuha, hófödte tájon messzi közellé szelídül összeolvad a tejfehér ég a kisbabaként szunnyadó köd szuszogó dombokkal, mintha ég anya itatná alvó földi gyermekeit. Békés hótenger vesz körül engem, én mint kis sziget nézem mi folyik körülöttem. E pasztell csönd megszólít, csicseregve és a hópelyhek, mint csipkés kendőbe bújt vízcsepp magocskák tavaszt növesztenek álmukban.
A kis szánkó szálkaszíve megdobbant, mikor Peti kivette őt a csomagtartóból. Végre havazik! – bizsergett minden deszkája az ülésétől a talpáig. Beleszippantott a téli táj hűsébe, ami másmilyen volt, mint a pincében: ettől a hidegtől ugyanis az emberek felhőket leheltek, hogy aztán felkacagjanak.
Körbepillantott, miközben kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Ismerős, sziporkázó fehérség fedte a földet, a csúszdát, a mászókákat, sőt, még a gyerekek sapkáit is! Kacajok között porcukorként szálldosott a hó, és úgy ropogott az apró lábak alatt, akárcsak fa a kályhában. A szánkócska összerezzent az utóbbi gondolattól, ám rögtön melegség járta át, amint a nevetgélő Dorka ráhuppant, és már csusszantak is.
Letetted a küszöbömre, fehérbe csomagoltad és hirtelen megdermedt az idő és a táj. Kifújtam magam kicsit és amit kifújtam, még erősebben visszaszívtam. Ráleheltem a nyíló virágodra. Ujjammal megérintettelek. Hajamba lopva váratlanul megérkezett álmaim egy darabja, majd egyre több rám ereszkedett. Minden perc, ami volt, fehérré változott, beburkolt. Éles nevetésedben tisztultam. Az elmúlt évek összefolytak és egy olvadó jégcsapból csepegtek a fejemre és a földre a felhők végéről. Ahogy a leértek, kinyíltak a jégvilágok és belénk nőttek. Ettől a perctől számolok vissza. Minden egyes hópehely, minden szelíd pillantás, minden kacagás, minden elmúlás, minden amit ekkor a küszöbömre tettél, kegyelem.
A csend… Az semmihez nem volt fogható.
Odalent a tajga néma volt, mozdulatlan. Az év első hava puhán, óvóan takarta be fehér leplével a végtelen tájat. Egyetlen kéklő tó, egyetlen kibukkanó zöld fenyő sem látszott: a nap utolsó sugarai mindenhol a milliárdnyi, tisztán csillogó hópehelyről verődtek vissza.
Mikor már csak a fekete égboltot látta, nekiiramodott. Az imént még egyforma, fehér tájba hirtelen újra visszatért a szín: zöld hullámokban táncolt végig a tajgán, lendületes mintákat festett hóba és égboltra, lila árnyalatokkal bolondítva meg az égi tüneményt. Fény villant, ahogy odalent egy ember hiábavalóan próbálta elkapni őt kamerájával, de Aurora csak kacagva suhant tovább.
Újra támad régi ellenségem, a fagyos északi szél. Havat hoz, mely néha puha takaróként borul rám, most viszont élesen mar. Nekem nem árthat, a fenyvest veszi hát célba. Ismer, fájdalmat okoz vele, ha a fákat bántja, oly régóta táplálom őket, szinte gyermekeim. Ők összekapaszkodnak, együtt szállnak szembe a pusztító erővel, mint oly sokszor a múltban. De ma ez kevés, a hidegben elvesztik rugalmasságukat az ágak, sorra roppannak el, jajkiáltásuk belevész a szél diadalüvöltésébe. Hosszú órákig tart a küzdelem, a felkelő nap már csak az eredményt látja. Mindenütt letarolt fatörzsek hevernek, oldalam tele sebekkel, gyökerestől tépte ki fáimat a viharos szél.
A hullámokban támadó északi szél fehér homokfelhőként fújta maga előtt az istentelen hideg miatt apró kristályszilánkokká fagyott havat. A végtelen hómező paplanjába marva láthatóvá tette az eddig alatta megbújó fekete kupacokat, amelyek mint eldobált zsákok hevertek az út mentén. Hol egyesével, hol tucatjával. A kavargó hó lassan visszaszitált a hús és vászon egyetlen tömbbé összefagyott néma emlékműveire, így hamarosan már újra csak fehér buckák sorakoztak ritkás vonalban egymás mögött. Némelyikből, mint fagyott kóró kimeredt egy görcsös kéz a honvéd önmagának állított fejfája gyanánt. A Don felől kibukkanó nap szikrázó ragyogást ültetett a hókristályok milliárjaira. Negyvenhárom január tizenhatodikára virradt.
Ott lengedezek az öreg körtefa nagymamakézként göcsörtösödő ágán. Körülöttem angyalszárnyként táncolnak a szélben a hószikrák. Hirtelen egy kis cinege piheszárnya simítja meg oldalam. Leszáll etetőtálcámba az élesnyelvű hideg szél ellenére gyorsan felkap egy kis magot. Néhány magot magával sodor, hogy a hó fehér lapjára szignót írjon. A felhőpuha, hófödte tájon messzi közellé szelídül összeolvad a tejfehér ég a kisbabaként szunnyadó ködöt szuszogó dombokkal, mintha ég anya itatná alvó földi gyermekeit. ,Békés hótenger vesz körül engem én mint kis sziget nézem mi folyik körülöttem. E pasztell csönd megszólít, csicseregve és a hópelyhek, mint csipkés kendőbe bújt vízcsepp magocskák tavaszt növesztenek álmukban.
Csendélet
Parányi tér pár fa között.
Ide is a tél költözött.
Ösvény menti korhadt padra
Leülök pár pillanatra.
Rég nem ülhetett itt senki.
Ruhám kezd átnedvesedni.
Átitat a jeges pára.
Nem legjobb hely a magányra.
Didergősen széjjelnézek:
Jé, neve is van a térnek.
Jégvirágos rózsabokor
Mellett gránit Dózsa szobor.
Fejem felett villanypózna.
Rezdül. Rigó szállt a drótra.
Apró rigó, szénfekete.
Ráfüttyentek – válaszol-e.
Fázós két szempár egybeforr.
Ne félj, jön nyár valamikor.
Apró öröm alant és fenn.
Életjelet lát két pár szem.
Talpra állok, továbblépek.
Csak pár percig állt az élet.
Bár sűrűbben, tovább állna.
Azt hiszem, hasznunkra válna.
Magam sem tudom, hogy a csudába kerültem ide. Félútra a benti párás meleg és a fogcsikorgató kinti fagy közé. Amint kinézek az üvegen, egy óvatosan lépkedő, selymes szőrpamacsot pillantok meg az udvaron. Úgy tűnik, először lát havat. Tappancsai apró nyomokat hagynak a friss hótakaróban. Felnéz a zúzmarás fenyőfákra, az ágakon csapatostul bóbiskolnak az erdei fülesbaglyok. Idebent még puha ágyában, hófehér baldachin alatt szuszog gazdija, mosolyog álmában. Nemsokára felébred, felül, nyújtózkodik, ám a jóleső mozdulat félúton megáll. Az ablakra esik kíváncsi tekintete, rám bámul. Mosolya most még igézőbb, mint álmában. „De szép jégvirág!“ – sóhajtja. Máris olvadok, mint vaj a forró pirítóson.
Előző este az égen ragyogtak a csillagok a kopár táj felett. Hajnaltájt langyos köd terjengett ameddig a szem ellátott, ami lassan felkúszott a magas égre akár a gondolat. Ezután apránként hódította meg a narancs és lila árnyaltú mennyeket. Mire a reggel elérte a világot, már sűrű felhők takarták be a Napot, ami teljesen eltűnt a látóhatárról. A szél is feltámadt és csontig hatoló hideget árasztott. Délire a levegő megtelt elektromossággal, és a felhők alja mély szürkére váltott. Lassan akár az új élet keletkezése úgy szállingózni az égből a lágy pehely tenger. Majd később már mindent befedett a vastag fehér takaró.
A tél évek óta nem volt ilyen zord és hideg. A természet most egy rideg arcát mutatja meg. Az égen egy éhes sólyom repked. Szárnyait szélesen kitárva lovagolja meg a jeges szelet, zsákmány állat után kutatva szemléli a téli terepet. A havas szántáson egy őz lépked, búsan keresgélve magának egy kevés élelmet. A nyáron ezer színben pompázó tájat most a vakítóan fehér hó lepi be. A távolban, a mindent beborító fehérséget egy zakatoló vonat látványa töri meg, mozdonyából sűrű, fekete felszálló füst színezi be a fehér eget. Hangos zakatolása messzire elhallatszik, megtörve a téli táj csendes nyugalmát.
Azon a télen bemocskoltak és magamra hagytak.
Ahogy lehull az éj, a fagy kristályosan kúszik fel a lábamon. Nem is olyan rég még vakítóan ragyogott a nap, mikor kezeik végigsimítottak az arcomon, és csillogó szemmel megnéztek maguknak.
Lassan megolvadnak a könnyeim, ahogy eszembe jut, amint forró ujjaikkal mosolyra karistolták az ajkam. Körmeikkel belevájtak a bőrömbe, felhasították és átformálták mindenem.
Most pedig, mikor a táj már néma tintakékségben ázik, és csak a messzi lámpák narancsvöröse pislákol a távolban, elégedetten hazamentek. Feldúlták mindenem.
Hallom halk kacajuk, amint vidáman kiszűrődik a házból. Az ablakból kiárad a fény és végigömlik előttem a sáros havon.
Szürkeség vett körül szorosan és gyengéden egyaránt. Ez az ölélés változást hozott mindenkinél. Az utolsó sóhajtásnál kis felhőnk elengedett mindent, amit magába zárt. Tömegesen szálltunk a föld felé, együtt táncoltunk a széllel. Szabadnak éreztem magam, mint a madár. Énekelve leptük be a földet, és egyre fehérebb lett tőlünk a táj. A gyerekek kacaja még mindig a fülemben cseng.
-Itt az első hó – kiabálták egymásnak, majd egyre többen gyülekeztek fölénk. Tapostak, gyúrtak, rúgtak, de nem bántam. Az nap volt az első és egyben a legboldogabb napom hópehelyként.
Egész éjszaka azt éreztem, hogy hideg pihék takarnak be. Csak hullottak, hullottak egymásra, miközben egyre nehezebb lett a súlyuk. Hiába kérdeztem illedelmesen, hogy ők is hintázni szeretnének, nem válaszoltak. És most azt látom, minden vakító fehér. A háztető, a kert, az udvar, a homokozó és a fa is, aminek az ágán függök. Érdekes, a cica lába apró nyomokat hagyott, amint átsétált az udvaron. Lehet, hogy nekem is olyan gyönyörű millió kristályból kirakott, ezüst színű ruhám lett, amilyen a faágaknak, amiken a reggeli napsugarak, mint apró prizmákon tőrnek meg a szivárvány megannyi színében? Remélem, tetszeni fogok Sárának! De hol késik Sára?
Éjszaka van, de tömör sötétség helyett kékes derengéssel csillognak csipkés csúcsaim. Odalent, a fákkal pettyezett síkságon máskor hidegen jajongó szél süvítését tompa zúgássá szelídíti az egyre hízó hótakaró. Órák óta hullik a hófelhők mázsás terhe. Egy kiszáradt fa nem tűri tovább a ránehezedő súlyt, megnyikordul, majd hangos csattanással letörik egy ág és nagyot puffadva elmerül a hóban. Éles körvonalai a hosszan szállingózó pelyhek nyomán lassan ellágyulnak, mire kivilágosodik, már csak apró tájseb a szűz havon. Fázós, fekete madarak keringenek a fák közt, élelem után kutatnak, rikoltoznak, mielőtt földre viszi őket a fagyhalál. Én nem fázom, nem félek, évezredek alatt változom.
Felhő apánk megrázta magát és mi, mint apró kristályok hullottunk alá. Egy fa ágára érkeztem, testvéreim már vártak rám. Egyre többen és többen lettünk, mint egy hófehér dunyha leptük el a tisztást és az egész domboldalt. A Nap már magasan járt, és a dombról egymás után siklottak le a szánkózók. Vidám, örömteli gyermekkacajt hallottam.
– Apa! Ez szuper volt! Menjünk még egyszer! Nézd apa, úgy csillog a hó, mintha drágakő lenne.
Feltámadt a szél. Felkapott, éreztem, hogy valami melegre érkezem. A szánkózó kislány kabátjának ujjára.
-Nézd apa! Milyen szép jégkristály. – ámuló tekintet nézett rám. Éreztem, hogy szavaitól lassan elolvadok.
Fehérbe öltözött a máskor zöldben pompázó csapás. Csupasz, falevelektől megfosztott zúzmarás ágak hajbókolnak a kietlen erdei ösvényre rá. Az erőtlen nap szórná fényét, de alig hatol át a szürke fellegek hatalmas vattapamacsán. Itt-ott a kövér hópelyhekről csillan meg némi napsugár. Megdermedt a természet egy mozzanatban, nem növekszik tovább a virág, lelassultak a percek, végeérhetetlennek tűnik ez a január. Fagyos az idő, beborult az ég is, hűvös szél lengedez, jeges a víz a tavak medrén is. Havas lejtők közel és távol, fehér és szürke szín uralja a világot. Távolban egy házikó, mint egy reménysugár, magában foglalja a meleg ígéretének selymes bársonyát.
Folyó vagyok. Egy gleccsernél fakadok, lecsordogálok a hegyoldalon, végül szétterülök az alföldön.
Éjszaka hó hullott. Ezüst máz a holdfényben, csúszós és lágy. Ropog az embercsizmák alatt, ágat tör, szikrázik a szélben. Méter vastag paplan. Azokra az időkre emlékeztet, amikor még csermely voltam. Akkor minden télen esett a hó, elkente a fenyves lombjait és a sziklák fűrészfogát. Ahogy kell. Még őzek is jártak erre, és sűrűbb volt a fenyves.
Mély a csönd, csak a csobogásom marad. Egybefolyik az ég a földdel, mindent a hó hidege fed. Didergek. Befagyok.
Jelnek tekintem a havat. Talán tavasszal kihajt pár virág. Még nincs veszve minden.
Nem tudom, mennyi ideje vagyok itt. Onnan, ahol fekszem, nem sokat látni, csak a szürkéskék égboltot, a ragyogó fehér hegycsúcsokat és a sípályát szegélyező fenyők harsány zöld ágait. Amikor elhagytak, a nap még magasan járt, és a hó szikrázva verte vissza a sugarakat, mostanra viszont már egyre kevésbé érzékelem a fényt. Talán megfagytam. Vízálló anyagból készültem, ám a belsőmet kitöltő meleg kezecske nélkül a kásás hó lassacskán kezd becsordogálni a bélelt anyagba. A jéghideg csapadék váratlanul ér. Nem tudom, meddig bírom.
Hirtelen erős szorítást érzek, majd felemelkedem, és valaki leporolja rólam a havat.
– Megvan a kesztyűm! – kiálltja egy ismerős gyerekhang.
Az utolsó levelek még az ágra kapaszkodtak, mikor kiesett puha kezecskéjéből. Legközelebb, mikor a játszótéren látta, esőszítta plüssarcát már sár takarta. Az első hópihék porcukorként borították be apró bajuszát. A reggeli napsugár még felszárította őket, de hideg gombszemeit már nem olvasztották fel. Az acélszürke felhőből aláhulló pelyhek jótékony takaróként borították be. Ez alatt bújtunk össze esténként! Mire meghallotta a friss hórétegen ropogó apró csizmácskákat, már csak a keze látszott ki. Milyen boldogan ugrál! Hogy szeretett kipirult arcocskájával hozzám bújni! A puha fehér réteg teljesen betemetette. A gyerekzsivaj alig hallatszódott már. A metsző hideg ellenére melegség töltötte el fagyott testét.
A tavat már hetek óta megdermesztette a zimankó. Az oszlop nem is emlékezett, milyen régóta állt a vízben, hogy némán és rendíthetetlenül tartsa az immár korhadt stéget. Az évtizedek nyomot hagytak a felületén, és az idő arcot karcolt a megkopott faoszlopra. Nézte a tó fölött lebegő vidám hópelyheket, amik aztán könnyedén megérkeztek a tükörsima jégre. A szél beléjük kapott: a fehér hókristályok mintha keringőztek volna a tó felszínén. Mögötte a nádas hangosan remegett a rárakódott dértől. Egy eltévedt sirályfiú landolni készült a hóviharban, olyan ügyetlenül, hogy fenéken csúszott egy darabon. Erre az öreg oszlop mély hangon felkacagott.
Végre élek! – gondoltam, ahogy zuhantam, pörögtem, forogtam, lebegtem a jeges szélben a fenyőfák felé, amik büszkén sorakoztak csipkefehér estélyi ruhájukba burkolózva, a habfürdőszerű domboldalon fogvacogva. Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak, amikor becsapódtam Blanka bojtos sapkájának a tetejére, ami Blanka fején siklott a sűrű hóesésben tovább velem lefelé. Sílécek kacskaringós nyomait követve próbáltam megtartani az egyensúlyom a vakító fényességben, ahogy száguldó szánunk alatt ropogott a hó. Elviharzott mellettem néhány hógolyó. Kacagó kisgyerekek angyalt feküdtek a paplanba, miközben én arra gondoltam hogyan köszönjem meg téltündérnek a december hónapot, és hogyan őrizzem meg emlékezetemben örökké ezt a hideg, de varázslatos napot.
Bárcsak kibújhatnék a kéményen, hogy aztán a zsemleképű Holddal együtt leguruljunk a cukormázzal fedett háztetőn, majd arcunkat az ég felé tartva nevetnénk, ahogy a vattapuha zsákokból a fejünkre szórják a lisztet, míg alattunk a macskakövek a sűrű tejhabot lefetyelik. Látom, ahogy a cikázó éjszakai fények a süvegcukor templomtornyot nyalogatják, a gyermekek pedig kókuszreszelékbe forgatott golyókkal dobálóznak. Innen a konyhából nézve minden olyan édesnek tűnik, bár azt beszélik, valójában vízízű és hideg. Én nem tudom, hisz csak egy mézeskalács ember vagyok. Talán azért mondják, hogy mindez nem finom, mert nem akarják, hogy felfaljam a városukat. Attól tartok, ők akarnak engem megenni.
Délutánra zavaros, szürkésfehér pamacsok lepték el az égboltot, s a fehérre dermedt csalitos mintha felengedett volna kissé. A faluból öblös kutyaugatás hallatszott, a borz az odújába húzódott, a vaddisznók visszavonultak a szederbokrok szúrós, ám biztonságos rejtekébe. Csak egy róka bóklászott mellette, óvatosan, körültekintően. A folyó tovább zubogott, figyelte a tollukat felborzoló rigókat a nádasban, s a szimatoló rókát. Egyszer csak, épp mikor a rigók elhallgattak, komótosan leereszkedett az első hópehely, egyenesen a róka orrára. Ott felolvadt és eltűnt, de hiába, újabbak követték. A róka felborzolta sötétvörös bundáját.
Milyen állandó, és milyen változó minden – vélekedett a folyó. Újra megérkezett a tél.
A szél jeges fuvallata összeragasztja a lehulló pelyheket és a felfelé meredező bundámat. Fehérebb vagyok, mint az imbolygó lába alatt ropogó talaj. Átfagyott teste némán vacog a bőröm alatt. Vonszol magával és úgy kapaszkodik belém, mint az utolsó mentsvárába. Vaskos mancsomat a mellkasára szorítja, érdes tenyere megremeg a hosszú karmom felett. Dacol a faggyal, az áthatolhatatlan kékséggel és a tomboló természettel. A hó az arcába köp, nedves haja jegesen csillog a pislákoló fényben. Töretlenül markolja vaskos tőrét. A tőrt, amivel örökre magához láncolta a lelkem. Egy vadász sosem pihen meg. Pedig tudhatnád, ember, hogy a mi világunkban számodra nincs hely.
Ilyet még nem láttam, de nagyon tetszik! Ha sikerül jól nekifutnom, húsz-harminc hópelyhet is megtáncoltatok a levegőben. Nem könnyű feladat, de annál mókásabb.
Apám bezzeg, ha úgy igazán nekiiramodik, a földről is felkavarja a havat! Megállíthatatlanul tör előre a vastag, fehér levegőben: kiporolja a fenyőfák fagyos tűleveleit, elsimítja a puha buckák hepehupáit. Süvít és sistereg, amíg vastag takarót nem hord a szántóföldekre, aztán megpihen az erdő csupasz ágain.
Egyszer én is olyan erős leszek, mint ő. Akkor majd végigrázom a csúcsos házikók tejfeles cserepeit, naphosszat hegedülök a jégcsapos vezetékeken, elragadom a kötött sapkákat és a színes esernyőket. Istenien fogok szórakozni!
A Világ tájai közül ez a legszebb hely, ahol kézbe vettek eddig. Csak a tél időtlenségbe dermedt csodái láttatják úgy, mintha valóban megtorpant volna a pillanat? Vagy a makulátlan, roppanó fehérség és a bíborhasú, mélykék ég kontrasztja az, ami elvarázsol? Magasból szemlélve eme irreális szépségű csendbirodalmat, a hólepellel borított hegyvonulat egészen az aranyló horizontig húzódik. Élesen fogazott, palaszürke bérceivel a mennyek felé nyújtózik, mit soha el nem érhet. Még a dermesztő szél sem merészkedik fel ide, inkább tovasuhan, hogy az alattunk sötétlő fenyves csúcsain táncoljon, kacéran meglibbentve csillámló, porhó palástját a lenyugvó nap utolsó fénysugaraiban. Nem vágyom vissza a fotóstáskába.
Még őrzöm az otthon melegét. A rajtam landoló hópihék elolvadnak, kacagva szánkáznak végig az anyagomon, mielőtt a földre cseppennének.
Hirtelen megtorpansz, körülnézel, mintha valami szégyenletesre készültnél, majd óvatosan kinyújtod a kezed a védelmem alól. Sötét kesztyűdre a tél mintáit festik a pihék.
Kacagsz, akár az első hóesés idején. Összecsuksz, fogantyúmat vékony karodra akasztod, én pedig erősen kapaszkodom beléd, miközben csodállak. Hajad ezüstjébe visszacsempészi a régi fényt a hó, arcodra fiatalos rózsákat fest a fagy. Nem törődsz vele, törtetsz előre, lépéseid nyomával megtörve az érintetlen hótakarót.
Beleolvadsz a ragyogó fehérségbe. Te már nem, de én helyetted is őrzöm az otthon melegét.
Bármi is volt ez a fehér, hideg volt.
Kiszagolt a kotorék bejáratán, mire ez az izé felment az orrába, csiklandozta, még csak nem tüsszentett, felverve ezzel alomtársait. Az anyjuk rámorrant.
Behúzva farkát eloldalgott a nyílástól. Befészkelt a többiek melegébe, de már nem tudott elaludni az aggodalomtól — az apjuk odakinn vadászott ebben az újraöltözött világban. Megkönnyebbült, mikor meghallotta a hívását. Szabad volt az út a finomszagú vadkacsáig.
Megtorpant, mikor mind a négy mancsa belesüppedt a jeges puhaságba. Tompultak a zajok, a szagok nagyrésze odalett. A fehérség mindent betakart.
Apja vörös bundáját apró fehér pihék borították. Elolvadtak a nyelvén, mikor megnyalta.
Egyre fokozódik a bennem a nyugtalanság. A gyerekek izgatottan nyomják az orrukat ablakszemeim belső oldalára. Egy munkás hólapáttal utat váj a peronon keresztül. Az utasok sietve vágnak át rajta, hogy mielőbb megmelegedhessenek bennem. A korlát, a hirdetőtáblák, a kukák szögletes kontúrjai lágy, kékesfehér ívekké változtak. A lámpák fényköreiben apró pamacsokként hullik az égi utánpótlás. Végre előbukkan a vezetőm az állomásépületből. Lábait kapkodja a kilapátolt ösvényen, felszaggatva a frissen ráhullott vékony hóréteget. A talpáról összetömörödött hópogácsák potyognak a lépcsőmre. Füttyentés visszhangzik a hideg, párás levegőben. Elindulunk – csak szépen, lassan, ilyenkor nem lehet sietni. Már így is, úgy is késni fogunk.
Ahogy lenézek a magasból, vakító fehérséget látok. Sok millió testvérem már megtette a dolgát: miután leérkeztek, egymás kezét fogva, összekapaszkodva megalkották a legszebb, legcsillogóbb fehér szőnyeget, ami csak létezik, és amellyel feladatunk beborítani a szántóföldeket, falvakat és városokat. Igazán jó munkát végeztek: ezerfelé szóródtak szét a világban, és mindent káprázatos fehérré varázsoltak. Vannak köztük, akik fák ágain ülnek, mások fagyott fűszálakon telepednek meg. Én vajon hova kerülök majd?
Kiugrom a hófelhőből, hogy aztán táncolva-játszadozva ereszkedjek le a földre. Felkap a szél, elsodor, kicsit arrébb lök, végül letesz egy városka főterén álló karácsonyfa tetejére, a csúcsdíszre. A fő helyet kaptam!
Nem szerette, naponta egy vonattal utaztak, nem beszélgettek soha. Ma azzal törte kerékbe a lelkét, hogy aki nem tudja ki Martha Gelhorm, az ne akarjon irodalommal foglalkozni. Rohant az állomásra, hideg volt, mint a Derszu Uzalában, hó nélkül. Miért kellene ismernie Hemingway minden nőjét?
A tanárnő ott állt, ahol szokott, a négyes vágánynál. Mellette tehervagonok, tetejükön húsz centi hó, ördög a tudója, honnan jöhettek. Sütötte őket a nap, a fehér paplan elkezdett csúszni. Integettek a nőnek, azt hitte bizalmaskodnak, elfordult.
Ott állt derékig a hóban!
Nesze, Martha, hazáig vihogott!
A virágok kérlelték, hogy vegye föl selymes zöld ruháját ismét, s engedje a nap melegét közelebb hozzájuk. “Nem érek rá, el vagyok havazva.” – Mondta a rét, s gyönyörködött tovább hólepte önmagában. Tündérporként csillogva, a puha paplan mindent fehérre festett. A megpuffadt felhőkből aláhulló hópelyhek egymással vetélkedtek, hogy majd a földre érve összeolvadhassanak korábban érkezett társaikkal. Holle Anyó büszke lehetne e mesébe illő téji tájra. Még a ridegen fújó szél sem ronthatja el eme csendes varázsvilág összhangját. A tél az úr. Most. Még. A fehér kabát marad hát, s alatta had reménykedjen csak az élet, hogy egyszer majd ismét feltámadhat.
Szerény emberek havas táján
Az éjszaka teliholdja mesében olvasott varázslatával ölelte ezüstös fényével a hóval borított fürkésző szemnek sehol-sem véget érő tájat. Utoljára ősszel, birka legelte mezőn kimagasló buckák, fagy fogta csomóban zöldszínét meghajlott fűnek, s minden fehéren megszámlálhatatlan kristályosan csillogó szemcsével fedve. Emelkedő domboldalán nem takarva egymást lehullasztott leveik nélküli fák erdőt alkotva, ágaik kuszasága a lehullott havat mértani egységgel, mint ezernyi ember karja tartva. A domb egy tisztásán még a nap folyamán örömtől fellángolva, gyermekek szánkói hosszan lesikló nyomokat hagyva. De márt rég hazatértek, meleg takaróik alatt megbújva, talán a hófödte tájról álmodva, melyt most, a télicsend uralja.
Hinni szerettem volna a többieknek. A szellő meséinek, amelyek a végtelen tavak befagyott felszínét festették elém vagy a napsugarak pletykáinak, amelyek a vakító, fehér lankákról árulkodtak. Vajon valóban megérte rájuk ennyit várni? Rettegtem a csalódástól, hogy az egész életem kárba vész, de ahogy keresztül verekedtem magamat a vastag, sűrű felhőkön, hirtelen szembe találtam magamat a Völgyem halványan domborúló lejtőivel. Visongtak körülöttem a hópelyhek, de akkor ott, belőlem valahogy kivesztek a szavak. Elmerültem a hófedte csúcsok mögül előbukkanó zöld fenyvesek szúrós tűleveleiben és az üvegesre fagyott nyomok útvesztőjében. A szellő karunkon ragadott és annak hátán merültünk el a havas legelőn.
Végre kihoztak a szobából, untam ácsorogni a fenyőfa alatt! A Nagy fél kézzel felkapott, a Kicsivel együtt kilépett a ház ajtaján. Jé, minden fehér, mint porcukor a süti tetején! A Nagy letesz, a Kicsi sikongat, talpam belesüpped a hideg, puha szőnyegbe. Hé, mi ez? A Kicsi rámtelepszik, kesztyűs kezével bőszen szorongat. A nagy húzni kezd, léptei ropognak, én surrogva siklok mögötte. Messze csúcsos hegyek merednek az égnek, mint a Kicsi fején a tejszínű sityak. Hirtelen megállunk, előttünk meredek lejtő szikrázik a fényben. Ó, egek! A Nagy is rámül, kötelem szorítja, egyetlen lökésétől száguldunk a völgybe le. Juhhhúúúú! – kiáltjuk a mindannyian.
Temérdeken érkeztek előttem. Majdnem minden fehér. Még a függöny részeként ereszkedem. Hegy ül a folyóparton, porcelánsirályok vitorláznak. Háztetők, gyalogosok, keréknyomfirkák látszanak. A parkolóban fekete téglalap jelzi, nemrég elhajtott valaki. Várom a sorsom, örökzöldre, lombhullatóra, tetőcserépre, kíváncsi gyerek nyelvére érkezem? Fürdő gőzöl. Csak oda ne! Megjárná a kastély valamelyik tornya, egy szobor, egy korcsolyázó kabátjának válláról pedig világot láthatnék. Helyem nem torony, de nem is föld, nem ember, ám mégis. Millióinkat tapasztották össze, egy sejt vagyok csupán e testben. Mellettünk ácsorog a teremtőnk, pirult arccal, lihegve. Aranyhaja kilóg a sapkája alól. Sok ilyen kis isten szaladgál a parkban.
A telefon nem törött el, hangtalanul a puha hóba esett. Tulajdonosa emiatt nem is vette észre veszteségét és mit sem sejtve sétált tovább. A meleg zsebből kikerülve, először minden rajta landoló hópehely elolvadt, végigcsurgott a kijelzőn és ráfolyt a peremre, beszivárgott az üvegfólia alá, onnan pedig az illesztéseken keresztül a telefon belsejébe, lassan, mint ahogy egy virág nyílik. Amikor pedig kihűlt, és egyre több pehely maradt fehér, végül teljesen elnyelte a hótakaró.
Nincs igaza, a tél nem gyönyörű. Késik, így nincs más választásom, a parkot szemlélem. A tó felszínét befagyasztotta az éjjeli zord, ezért nem tükröződik a felette búslakodó öregfűz. Lengedező ágai mélyebbre nyúlnak, ahogy megtelepszik rajtuk a hó. Először apró pelyhekként szállingóztak, azóta összegabalyodva, hadseregként vetik magukat bármire, ami az útjukba kerül. Elrejtik a természet alkotta színeket, s maguk alá temetik az ember által készült tárgyakat. A hideget is magukkal hozzák. Megőrjít, hogy minden leheletem belefagy a mínuszfokos levegőbe, ám ekkor megpillantom őt. Melegséget áraszt magából, ahogy színesen felöltözve felém sétál, és egyből nem zavar, hogy itt akart találkozni. Ő gyönyörű.
Utamon most megpihenek és gyengéden fehér leplet terítek a tájra. Egy lány oson a havas utcán, csizmája alatt ropog a hó. Vállával néhol hozzá ér egy- egy ághoz, leverve a rajta ülő pelyheket. A templom mögé siet, valaki már várja. Sötét haján játékosan megkapaszkodó hópelyhek a kezeik melegétől eltűnnek. A harang jelzi a találkozó végét. Nehéz szívvel elválnak. Figyelem, ahogy hazatérnek és a kis falu újra néma csendbe burkolózik. A titkos találkozóról csak a lábnyomok árulkodnak. Az égboltot most én uralom, ezért úgy döntök mielőtt teret engedek a napnak és tovább állok, hajnalig elrejtem a randevú nyomait.
Zuhanok a mélybe, az ismeretlenbe. Élvezem, hogy egy áramlat megtáncoltat a levegőben, forgat, pörget, ringat, enged.
Szép vagyok, légiesen könnyű, csillogóan díszes!
Megérkeztem, megpihenek. Körbe ölel megannyi apró csoda és én itt vagyok, köztetek!
Végtelen nyugalomban fekszünk egymás mellett. Egyszerre létezünk, egyszerre lélegzünk. Egyek vagyunk. Mi vagyunk. Ránehezedünk a tájra, vaskos takaróként belepjük a földet. Elmosódnak határaink, egybeolvadunk a végtelen fehér térben.
Nem tudok már megmozdulni, a kék eget nézem. Onnan jöttem vágyakozva és most itt ragadtam.
Hallgatom a csendet, a dermesztően kongó némaságunkat. Várom a huncut szél süvítő jókedvét, hogy megtörje a magányomat.
Meleg szarvashúsba mártották a pengéjét. Aztán a fagyos földbe döfték, amíg az állatot úgy helyezték el, hogy minél gyorsabban feldarabolhassák a dermedt tó partján. A durva, rőt szőrt havas foltok tarkították, amik a frissen kiömlő vértől azonnal megolvadtak. Könnyebb volt így a rozsdás vaspengének áthatolni bőrön, húson, bár a csonttal továbbra se bírt el, akármennyire erőltette agancsból készült nyelénél fogva a prémkesztyűbe bújtatott kéz. Türelmetlen szitkozódás gyűlt illékony párapamacsba. A bíbelődő kéz a hólepte bokorba hajította a kést. Kopasz kis gallyak hálóján keresztül meredt az ólomszürke égre, ami megint felhasadt, további havazással nehezítve a vadászok dolgát. A hazavezető csapás eltűnt.
Sziasztok!
Tegnap este küldtem egy írást, a moderátorra várt, de végül nem látom.
Mi lehetett a gond? Tudtok benne segíteni?
Köszönettel: Zsuzsa
Szia, annyi történt, hogy a moderátor nem a számítógépnél kezdte a vasárnap reggelt 😉 🙂
SZió! Ó, nem sürgetni akartam, nem vagyok én olyaaaaan! Csak nem szerettem volna a határidőből kicsúszni. Köszi a munkátokat! 🙂
Szép hétvégét, jó pihenést kívánok!
Üdv, Zsuzsa