100 szavas írástechnikai játék

Írjunk ismét 100 szavas történetet! Újabb játékkal készültünk, amelynek nyertese szerkesztői visszajelzést kap regénye vagy novellája elejére. Tarts velünk te is 🙂

 

Feladat: bővítsd ki az alábbi mondatot egyetlen, 70-100 szavas mondatra, ami vidám, életigenlő, támogató hangulatot átadó sztorivá kerekedik. Az alapmondat: Dörgött, amikor hazaértek.

Határidő: 2021. november 20. éjfél

Eredményhirdetés: 2021.  november 24. délelőtt

 

Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

 

A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.

***

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból

 

Jó írást mindenkinek! 🙂

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.2/10 (9 votes cast)
51 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Dörgött, amikor hazaértek. Megint kimerültek az egész napos kereséstől. Peter egy szomorú sóhajjal kinyitotta az ajtót, cipőstől átsétált a nappalin, majd a kanapéra rogyott. Észre sem vette az előszobában heverő kettéhajtott papírlapot. Vivien viszont igen.
    – Peter! – kiáltott, miközben mobilját elő véve rögtön tárcsázni kezdte a telefonszámot.
    – Mi az? – kérdezte Peter, még mindig lesújtva.
    – Megtalálták! Megvan Benny!
    – Hogyan?! – Peter egy lendülettel pattant fel a kanapéról, és az előszobába sietett.
    – Megvan a kutyánk! Írt az egyik szomszédos telektulajdonos. Megtalálták a pajtájukban.
    Peter napok óta először elmosolyodott, majd szorosan magához ölelte a feleségét.
    Dörgött, amikor elindultak.

  2. Dörgött, amikor hazaértek, végre dörgött, annyi év után, és a csirkék, meg a malacok is mind kiszaladtak, hogy végre esőt lássanak, hogy hallják a madárfüttyöt, a kiszáradt tó partján újraéledő békák brekegését, együtt igyanak a kis patakból az erdei állatokkal, és kövessék a három gyereket, akik úgy rohantak végig a sárgára szikkadt tájon, mint a vadlovak, akik kitörtek a karámból a szabadság felé, és ez nem is volt más, mit az az őrült szabadság, amit csak az égből aláhulló cseppek hozhatnak el az élettel, a boldogsággal, és a jövővel, amit megérdemel minden ártatlan lélek ezen a bolygón.

  3. Dörgött, amikor hazaértek, a szeme szikrát szórt, lerúgta a cipőjét, majd feldübörgött a lépcsőn, ott hagyva Sárát, rendezze egymás mellé az elrepült cipőit, ahogy neki tetszik, Robinak mindegy, neki az lett volna a fontos, hogy Sára támogassa, de a lány csak ült mellette és némán kibámult a kocsiablakon, pedig az ötlete jó, érzi, egy könyvesbolt, ami egyben teázó, és ezúttal a megvalósítás is menni fog, már csak Sára jóváhagyása hiányzik, puffog, amikor lépteket hall, majd kinyílik a szobaajtó, Sára az, átnyújt egy csésze teát, és mosolyog Robi meglepett arcán, amikor az észreveszi, hogy a csésze egy könyvön egyensúlyoz.

  4. Dörgött, amikor hazaértek és a rég várt eső első kövér cseppjei hullottak alá, a még kéken pompázó, de helyenként esőfelhő borította égboltról, a szárazon kókadozó növények leveleire, melyek már sárga színt öltöttek a hosszú vízhiányos időszaknak köszönhetően, és most újra zöldben fog minden pompázni, tekintettel arra, hogy úgy néz ki végre véget érnek e meleg és száraz hónapok, hiszen a távolból a sok csapadékot ígérő vastag, szürke felhők közeledtek, enyhe szellő kíséretében hozva magukkal a szavanna újjászületésének régen várt időszakát.

  5. Dörgött, amikor hazaértek, elemi erővel tombolt a vihar, a fák hajladoztak mintha megadnák magukat e láthatatlan kéz erejének, s közben egy nyitott ablakot csapkodott a szél olyan vadul hogy Péter keze szinte görcsbe rándult ahogy a tolókocsit tartotta, minden erejével azon volt hogy végre a ház hívogató biztonságába érjenek, s ekkor látta meg a kinyíló ajtót, már érezte a szoba melegét, hallotta a kandallóban a fa roppanását, s akkor már látta Őt is, mosolygós barna szemeit, az egyetlen helyet ahol békét és nyugalmat talált.

  6. Emese szomorúan nézett fel az égre. Sötétség vonult az egész tájra.
    – Óh, Istenem! Csak ma ne essen az eső! – Megfordult, bement a szobájába, és felvette gyönyörű menyasszonyi ruháját.
    Közben azon gondolkodott, hogy a népi hiedelmek szerint, ha esőben házasodsz, nem leszel boldog. Szerette Pétert, nem akarta elveszíteni. Az időjárásnak nem parancsolhat, ha esik, akkor esik. Gondolatai szertefoszlottak, amikor kopogtak az ajtaján. Az apja jött érte. Karonfogva kísérte a templomba, és pár perc múlva elkezdődött a szertartás.
    Délután Emese fürkésző tekintete a felhőtömegre vetődött. Imát mormolt magában.
    A szertartás után dörgött, amikor hazaértek. Ez a nap, eső nélkül, boldogan telt el.

  7. [Randevú]

    Az ég dörgött, amikor hazaértek, de csak úgy, mint egy sündörgő kölyökmacska, amely az ember lábához hízelkedik, és dorombolva akasztja meg a léptét; ezt tette az ég is: bársonyos mormogással zárta a szerelmeseket a házba, azután esőfüggönyt engedett az ablakok elé, hogy eltakarja előlük a világot, és elrejtse a párost is a világ elől; hogy bezárja őket a négy fal édes börtönébe, a kandalló meleg fénye mellé, és ott folytathassák az estét, ahol éppen abbahagyni készültek azt – egymás társaságában.

  8. Dörgött, amikor hazaértek. Haza. Olyan szó volt ez, amit már rég nem használtak a leégett kúriára. Miután kiszálltak a hintóból Lucas elrendezte a fuvart, míg ikeröccse megállt a gazzal felvert úton, hogy a sötétszürkén gomolygó felhőkre tekintsen.
    – A régi mondás szerint, az Ősök ilyenkor csapra verik a hordókat – Lucas mélyet szippantott az esőt ígérő szélből. – És illat alapján jó évjáratnak tűnik.
    – Akkor csináljuk azt, amiről felismernek minket – Lauren mosolyogva megigazította a szemüvegét. – Tiszteletből.
    Az eső hamar megérkezett. Az ikrek a bejárati lépcsőre ültek és kitátott szájjal, kinyújtott nyelvvel emelték fejüket az ég felé, akárcsak az utolsó boldog napon, hat évesen.

  9. Dörgött, amikor hazaértek anyukámék esernyőjük híján elázva, de annál naposabb hangulattal, mert Dormi macskám, akinek papucsesernyő lovagi sisak volt a fején úgy döntött, hogy minden dörgéskor hozzánk dörgölőzve szeretetrohammá konvertálja ijedtségét és apukám riadalmát is, mikor azt közölte, hogy a buszon felejtette az ajándékomat, de Dormi lelki villámhárítóként tudta mi a dörgés, amikor felugrott anyukám ölébe és játszani kezdett anyuka felkiáltójel nyomatékosságú mutatóujjával, ami a viharos dorgálás helyett a macskasimogatást és nevetést választotta, mintha Dormi mancsai a Jóisten segítő, megtartó kezei lettek volna, mert minden érzelmi viharon át szeretni, és játszani lehet.

  10. Dörgött amikor hazaértek és ahogy az autó felkanyarodott a felhajtóra, egy eget kettészelő villámban meglátta a lány arcát, a vonallá szűkült keskeny szájjal, s az arcán lecsorduló könnycseppeket, majd hallotta a szobaajtó csattanását, ahogy fülesét a fejére húzva bevágja maga után, a kínzó egy órás várakozás a sötét nappaliban a kanapén, aztán az óvatos léptek nesze, az ölelés és a négy szó: “bocsáss meg anyukám, szeretlek…”, köszönöm, hogy vagy nekem, drága életem…

  11. Dörgött,amikor hazaértek,rettegés villant meg Armagan szemében is,valami mantrát mondogatott,azzal nyugtatta magát,hátizsákba dobált ruhát,ennivalót,és hármójuk hamis útlevelét,remegő kézzel kurtította fiúsra hosszú ébenfekete hajukat,férfiruhát,salwart és kameezt vettek fel mindannyian,búcsú nélkül indultak,Armagan bármi áron el akarta érni a repülőt,sietősen kerülgették a tömeget,a lányok riadtan markolták anyjuk kezét,fegyveres katonák hadonásztak,terelték a zavarodott tömeget,zsivaj és káosz keveredett,a távolban robbanások, Armagan elől,kezében az útlevelekkel,szemében elszántsággal törtetett fel a repülőre,aztán az ablakból nézte ahogy kétségbe esett emberek kapaszkodnak a repülő szárnyába,majd zuhannak a mélybe,behunyt szemmel mondott értük imát,gyomrában oldott a görcs,karjaival a lányokat ölelte,lassan emelkedett a gép,remélte biztonságos élet vár valahol,csak jó történhet ezután,elindultak új kezdetet keresni.

  12. A vendégsereg azért gyűlt össze, hogy megünnepelje János és Beatrix szerelmét, és részt vegyenek az esküvőjükön; minden elő volt készítve, a hosszú terített asztalok, melyek roskadoztak a levesektől, sültektől, és különféle édességektől, az óriási esküvői torta két figurával a tetején, a meghívott vonósnégyes két hegedűssel, egy brácsással és egy cselóssal, egyszóval minden készen állt arra, hogy kimondják a boldogító igent; és mikor a szertartásnak vége volt, mindketten a boldogságnak abban az állapotában voltak, mikor melegséget éreznek a szívük környékén, és a lelkük könnyű és vidám, és még az sem zavarta meg őket, hogy dörgött, amikor hazaértek.

  13. Dörgött, amikor hazaértek. Tudta jól, hogy a küldetése kissé elhúzódott, de ilyen egy vadászbestia élete, itt a “szépséges” Rózsakarom városerődben. Fáradtan esett be a kapun. Nyolc elementált és hat kőgólemet győzött le, de számara megérte. Teljesítette a küldetést és szintet is lépett. Befordult a sarkon és a Veszett Csirke bárba ment. Benyitott, bent mindenféle nép. A pulthoz lêpett és letette zsákmányait, a papirral együtt.
    – Végeztem a feladattal! Kérném a jutalmam.
    A fogadós ránézett, majd elvette a behozott cuccot, és hátrament! Nemsokara visszatért!
    – Itt a pénzed, egy nagy zsák arany, plusz egy gógyfőzet!
    Elvette és boldogan indult tovább! Mosolygott.

  14. Dörgött, amikor hazaértek, és amint becsapódott mögöttük a rozsdás vaskapu, súlyos kövér esőcseppek eredtek a reggel óta gyülekező szürkésfekete felhőkből, de mit számít ez, amikor vége a vizsgaidőszaknak, és az ember hirtelen olyan szabad, mint a madár, előtte az eperfagyi ízű nyár, csomagolhat, útnak indulhat, viselheti kedvenc spagetti pántos topját, hogy aztán teljesen átizzadva azt szenvedélyesen táncoljon hajnalig; ez az eső gondtalanságot hoz, kalandot hoz, ezernyi lehetőséget hoz, ez az eső szivárványt hoz.

  15. Nagyapa boldogan dörgött üdvözlés gyanánt bozontos bajusza mögött, amikor lánya és két unokája hazaértek a nagy, sok szép emléket felidéző házba – Annika, nagyapa egy szem lánya, aki itt nőtt fel, mosolyogva járta végig a zegzugos épületet, miközben két rakoncátlan csemetéje odakint, az udvaron játszott Mazsival, a barátságos németjuhásszal a verőfényes napsütésben, az ég pedig áprilishoz képest szokatlanul kék volt; úgy fest, gondolta magában nagyapa békésen, idén hamarabb érkezik a nyár.

  16. Dörgött, amikor hazaértek, ezért a férfi megállva az ablakban pillantott ki a homályba borult tájra, némán figyelve, ahogyan a vízcseppek lassan alágördülnek az üvegen, elmosva a képet, a máskor oly tökéletes összhangban lévő természetet, melyben boldogan futkároztak gyermekként testvérével, minden problémától elzárva, mit szüleik tettek lehetővé, mégsem érzett szomorúságot, sokkal inkább melegség öntötte el a szívét, elvégre megadatott neki egy csodálatos ifjúság, minek talán apró porai maradtak meg fejében, mégis saját magáénak tudhatta az összes emlékkel karöltve, még hogyha a felnőttkor be is köszöntött, és elragadta tőle az önfeledt szabadságot, apró mosollyal ajkain tekintett vissza gyermeki mivoltára.

  17. Dörgött, amikor hazaértek. Ám a borús felleg, mely záporral kecsegtetett, csak lelkemen tanyázott, csupán szívem baljós dobbanása volt, mit fülem hallani vélt.
    Megbújva a függöny mögött, a korházból hazatérő családomat lestem. Remegő ajakkal motyogva számoltam a feljárón megjelenő alakokat: öcsém volt az első.
    Nagyapát egy hónappal ezelőtt vitte el a vírus, a lélegeztetőre kötött nagyit pedig ma volt esedékes meglátogatnunk. Nem mentem. Rettegtem tőle, hogy holtan találom.
    Édesanyám. Nem látom az arcát. Sír, tán nevet?
    Istenem add, hogy jó hírt hozzanak! Miért nem mentem velük? Ott kellett volna lennem. Mi van, ha ő is…
    Édesapám…
    Nem lehet…
    Ott a nagyi!

  18. Olyan régóta nem esett az eső, hogy a föld sóhajtozott már pár csepp nedvességért, ezért egy kisebb csoport mágus napi háromszor intéztek esőtáncot a fellegekhez, ami még így is hiábavaló törekvésnek tűnt, újra és újra könyörögni, megejteni az ősi mozdulatokat, és mindennek dacára kitartottak, pedig semmi reményt nem adott a vakító kék ég nekik, de amikor már feladták, és hazamentek a természet ereje váratlanul meghallgattatta fohászukat, megdörrent a mennybolt és zápor hullott alá a magasból.

  19. Dörgött, amikor hazaértek, megálltak az ajtóba és figyelték a sokszínű szürkében játszó felhők közt vidáman bujkáló, fényes tűzijátékként felragyogó villámokat, amiket messziről érkező, egyre erősödő szinte brummogásszerű dörgés kisért, megrezgetve a táblákat, mint a cintányérokat egy rockkoncerten, és mellé vidám kopogással kezdett hullani az eső, hatalmas, kövér cseppekben hozva meg az enyhülést az izgatottan várakozó emberek számára, akik örömmel fogadták az otthonukba, ajtót, ablakot kitárva az egyre hűvösebb levegő előtt, amelyet szél pajtás lerázott falevelekkel táncoltatva sodort be a helyiségekbe, felfrissítve azokat, mert mindenki tudta, a megkönnyebbülés után már csak egyetlen csoda marad hátra, minden vihar leggyönyörűbb pontja a szivárvány.

  20. Még dörgött, amikor anyuék hazaértek a kórházból, de a vihar már tovább vonult és csak a fülledt nyári napok után megváltásként érkező, esőillatú frissesség maradt a nyomában, amibe olyan jó volt kirohanni Timikével, jócskán megelőzve nagymamát, aki izgalomtól remegő botkopogással követett minket a felszakadozó felhők közt átszüremlő napfényben tündöklő kertbe, ahol apró kristálycseppekként ült meg a víz a fűszálakon, a kerti ösvény mentén bimbózó rózsabokrokon, az öreg gyümölcsfákon, sőt még a hinta állványon is, mintha minden a legszebb díszében szeretné köszönteni a család legifjabb tagját.

  21. Dörgött, amikor hazaértek, hangosan zihálva, hatalmas nevetések közepette estek be a körúti lakásba, amit közösen béreltek és amely most igazi védelmet jelentett a közelgő vihar elől, még mindig egymás kezét fogva oly szorosan, mintha soha többé nem akarnák elengedni a másikat, mint ahogy nem is akarták, a szoba màris sötétségbe borult, a szomszéd lakásból zene szűrődött át, melankóliájától elcsendesedtek, tekintetük komolyabbá vált, odakint már erős szél tépázta a fák ágait, az ablaküveg finoman megremegett, a tètova vágyak letisztult akarattá erősödtek, még egy villanás a szürke égen és a szájuk màr az első csókban forrt össze, miközben odakint eleredt az eső.

  22. Az április eleje óta tervezett, hétvégi program, hogy libegővel tegyenek egy kirándulást Zugligetből a János-hegyi kilátóig, kipukkadt lufiként foszlott szerte, az égbolton gyülekező koromfekete felhők láttán, ezért az újdonsült házaspár úgy döntött, inkább hazamennek, hogy a kanapén összebújva, forró teát szürcsölgetve, nézzék meg sokadjára kedvenc filmjüket, a „Dörgött, amikor hazaértek” című ’91-ben forgatott, litván remekművet; annál is inkább, mert abban a pillanatban, ahogy beléptek a hatodik kerületi bérház, sokat látott, rozoga kapuján, valóban rázendített az ég, hogy erősödő morajlások közepette, tavaszi záporral tisztítsa le a porral lepett terézvárosi utcákat.

  23. Dörgött, amikor hazaértek, villámok cikáztak a megszürkült égbolton – ezúttal bejött az időjósok előrejelzése –, de egyikünk sem bánta, mert végre oly sok várakozás után megint együtt lehettünk, még akkor is, ha ez az együttlét nem tarthat túl soká, hiszen hamarosan újra el kell válnunk, de már nem örökre, hanem a végső gyógyulás biztos tudatában, ezért boldogan öleltük egymást, és kacagtunk a szandálból csordogáló vízen, a lányom arcán fénylő, ázott szeplőkön, meg a vihar által megtépázott frizurájukon, amit indulás előtt különös gonddal fésülgettek; mert az életben a legjobb dolog a család és mi újra család lehettünk a megpróbáltatások nehéz évei után.

  24. Dörgött, amikor hazaértek, pedig csupán a fenyvesbe mentek le vadászni: a viharmester meg a kutyája; elszabadult a vihar, az a fránya szíj szakadhatott el megint, égett bőrszag, fogaskerekek fémes csikorgása fogadta a gépházban, és a gőz sikítva tört fel a gépezetből, ahogy a mester lefékezte a masinát, közben a vihar egyre csattogtatta villámló fogait és szárnyát suhogtatva szélvészt kavart, aztán a viharmester csak meghúzott egy kart, elcsavarintott egy kallantyút és egyszerre kitisztult az ég.

  25. Dörgött, amikor hazaértek – bosszankodott kicsi, nagy és minden lélek, a hitükből majd’ kitértek, mert nem örültek e sorsverésnek, siettek hát a szobákba levetni az átázott ruhákat, majd lelküket a kandallók előtt melengették, hogy a vihar nyomait eltüntessék; csupán egy ifjú dacolt a vidéken, ki arcát a zord zengés felé emelte, és belemosolygott a cseppfüggönybe: Eső nélkül szivárvány sem lenne – gondolta derűsen, ahogy kitárta a lelkét, és alig várta, hogy feltűnjön az égi tünemény.

  26. Dörgött, amikor hazaértek, esőcseppek doboltak az előtetőn, mialatt lerúgták magukról a cipőt egymás vállába kapaszkodva, az ablakok vak szemén át pedig csak a villámok vakuja terítette be őket fénnyel, mint egy lesifotós, akinek pillanatképein visszaköszön az arcukról könnyedén leolvasható vágy; a nedves ruhák hideg érintése után meleg volt a kezük egymás testén, ahogy izzott a csók is, ami nem csak az ajkukra tapadt, de a szívüket járta át, mert sok év és megannyi epekedés után, mint a száraz, feltöredezett föld az aszályt követően, végre összeforrhattak egy nyári zápor nyomán.

  27. Dörgött az ég és szakadt az eső, a nyári zápor az időjárás-előrejelzést meghazudtolva a semmiből érkezett, és nem kímélte se őket, se a régi (és mint kiderült, lyukas) sátrat: elmosta a terveiket, hajnali háromkor kiűzte őket a tó partjára, így – miután sietve összekapkodták a holmijukat, hősiesen megküzdöttek egy rókával és bőrig ázva átköltöztek a terepjáróba – összebújva, nevetve-vacogva megesküdtek, hogy „soha többet vadkemping”; és bár egy szemhunyásnyit sem aludtak akkor éjjel (mert két órába telt a viharban hazavezetni, és közben vagy háromszor eltévedtek), Emma mégis úgy érezte, sosem volt még ilyen kipihent, amikor Bence és ő hajnalban végre hazaértek.

  28. Dörgött, amikor hazaértek, szélroham rázta meg a tető cserepeit, de a vastag házfalak tompították a tomboló vihar zajait, alig hallatszott más, csak egy-egy elfojtott kacaj, miközben víztől csöpögő ruháikat kapkodva a fürdőszobakőre dobálták egymásról, majd játékosan kergetőzve, mint még gyerekkorukban, a kandallóhoz szaladtak, hogy átnedvesedett testüket felhevítsék, a tűz előtt ülve lecsepegjen bőrükről a jeges merevség, a lángok forróságában elpárologjanak a kételyek és ajkaik egy izzó csókban olvadjanak össze, mert hiszen szép a felhőtlen, tiszta ég, az igazi élet mégis akkor kezdődik, amikor dörög és villámlik, amikor leszakad a mennybolt.

  29. Dörgött, amikor hazaértek a gombaházukba, ebből már mindketten sejtették, ki lett az esti énekverseny győztese, majd, miután bekapcsolták kagylóhéjból és pitypang szár antennából tákolt tv készüléküket, megpillantották, hogy a dobogó harmadik fokán a virágszirmokba öltözött, csengő hangú, de kissé csalódott Madárcsicsergés mosolyog, míg a második helyezett, egy különleges formáció, a Zizegő Falevelek duruzsolását elnyomta a győztes dalt zengő, villámló tekintetű rock zenekar, az Égdörgés, és miközben odakint tombolt a vihar, éltető esővízzel öntözve a kiszáradt termőföldeket, elégedetten nyugtázták, hogy végre egy megérdemelt produkció nyert.

  30. Dörgött, amikor hazaértek az autóval, és Tara – a nagy, medve méretű vérszomjas németjuhász, akitől még a szomszédok is tartottak –, most reszketve kuporgott a bejárati ajtóban, de úgy, hogy még átlépni sem tudtak rajta, így kénytelenek voltak beengedni kedvencüket maguk előtt a házba, aki örömében megtorpant előttük a nappaliban, és csupa hálából, farkcsóválva megrázta víztől csöpögő bundáját, amivel beterítette nem csak a bútorokat, hanem a gazdáit is, akik először döbbenten álltak most már csurom vizesen a küszöbön, de képtelenek voltak haragudni rá, és nevetve simították meg az esőtől bűzlő, ragacsos szőrcsomóba bugyolált kutyájukat.

  31. Dörgött, amikor hazaértek, hiába rohantak, ahogy csak bírtak, a körúti kis albérletbe, az áprilisi eső így is csúnyán elkapta őket, ezért igyekeztek mielőbb megszabadulni átázott ruháiktól, és ahogy ott álltak egymás előtt meztelenül, dideregve, egy cinkos pillantásból azonnal tudták, mit kell tenniük, hogy felmelegedjenek: a paplan alatt egész éjjel ölelték egymást, megfeledkezve a sötét, dohos szoba szűkösségéről és a fogadalmukról, hogy az államvizsgákig várnak még; míg végül már eszükbe sem jutott fázni – így mesélte később édesanyám a születésem történetét.

  32. Dörgött, amikor hazaértek, Balázs pedig barátja kérdésére – milyen volt, egész héten ezt vártad, de most egy szót sem szóltál az úton – oda sem figyelve vágta be maga mögött szobája ajtaját; persze, adjam magam, milyen jó vicc, pedig mintha kuncogott volna rajta, ol-táska, haha, hogy miért nem tudom befogni, az a hülye maszk eltakarta a száját, a szemüvegem bepárásodott, persze hogy így nem lehet megcsókolni a végén, tuti hogy nem fog keresni, se írni, soha többet nem látom, pedig annyira bejött, de nem baj, inkább máris törlöm – vette elő mobilját – látni sem akarom, hogy… ÖNNEK EGY ÚJ ÜZENETE ÉRKEZETT.

  33. Dörgött, amikor hazaértek, és zuhogott is, én pedig sírtam, mert azt hittem, anyuék árvízben ragadnak majd, mint a tévében, mert akármi megtörténhet, ha nincsenek itthon, Jolika néni azt mondta, butaság, nem lesz semmi baj, és anyuék végre megjöttek, és apa nevetett, amikor Jolika néni mindent elmesélt neki, és anya megölelt, aztán kiment kakaót főzni, mert kell valami a nagy ijedelemre, és a végén mind az ablakból néztük a nagy zuhét, kakaóval a kezünkben, és most már soha többet nem félek az esőtől.

  34. Dörgött, amikor hazaértek, ahogy dörgött végig, miközben bőrig áztak, ahogy egymásba karolva sétáltak a kisváros főutcáján a boltokból, kávézókból kinézők értetlen, de főképp irigy pillantásaitól kísérve, hogy mindig lesznek bolond fiatalok, akik elmerülnek egymásban és együtt fél kézzel legyőzik a világot, míg a másikkal összekapaszkodnak, és mit nekik egy zivatar, földrengésben is biztosan állnak egymás mellett; miközben a vihar egyre dühösebben tombolt a figyelmükért és arcukba vágta a mellőzöttség könnycseppjeit, ők az égre néztek és kinevették, és egyre közelebb volt az otthon, ahol ledobtak mindent magukról a forró zuhany alatt, amit amikor megnyitottak, egy utolsót zendült a júliusi ég.

  35. Az ősz hajú nő idegesen végigsimított haján, és odanyújtotta az ampullákat a szokatlan ruhát viselő, meggyötört arcú férfinak, és a rémülettől reszkető fiatal párnak; bár fáradt volt ő is, de az utolsókig képes volt bizakodni, hogy meglelik a hazavezető utat, az átjárót, ahol végre biztonságra találhatnak mindnyájan, és így amikor megitták a kis üvegcsék keserű tartalmát a levegő a tisztásnál először csak finoman táncot járt, mint forró nyári napokon a délibáb, aztán apró részecskéire omlott, majd feltárta a következő univerzum bejáratát: Őszhaj végre mosolygott, amint megérezte a vadvirágos mező, az otthon ismerős illatát; derűs napsütésben, viszont dörgött, amikor hazaértek.

  36. Valami fényes villanás kíséretében hangosan dörgött az ég, mikor hazaértünk a játszótérről, de ma olyan kedvetlen voltál, mosoly helyett könnyes szemmel hintáztattál, azt is megengedted, hogy a kocsiban csokit majszolva összekenjem az új kabátomat és még el is áztunk, ennek ellenére az öledbe vettél, meleg puha takaróval bugyolálva eggyé váltunk, mint régen és a kedvenc mesémet olvasva akartál a kedvemben járni, remélem üzenetem elér hozzád, mosolyt csalva kipirult arcodra, félénken formázva picike ajkamat, ezzel kiáltva első szavam: ANYA! 

  37. Dörgött, mikor hazaértek, de nem érdekelte őket az a pár csepp eső, csak, hogy előszőr fog a lányuk saját szobájában aludni, miután több mint két hónappal korábban született a tervezettnél, felforgatva ezzel szülei életét, mivel az anyukának a szülőszobából egyenesen a koraszülött osztályra kellett átköltözni, és a covid járvány miatt hetvenegy napja nem találkozhatott személyesen egyetlen családtaggal sem, ami még akkor is borzalmas, ha telefonon napjában többször is beszélhettek, és ehhez adódik hozzá a pici egészségéért való aggodalom, de végre itthon vannak, és egymást átölelve nézik a békésen alvó csecsemőt, tudomást sem véve arról, hogy kint közben leszakadt az ég.

  38. Dörgött, mikor hazaértek, korainak gondolták a távozást, de most mindenki pucol onnan, mint a mérgezett egér, kivéve persze a házigazdát, a papot, akinek nagy nap volt az életében, felszentelték azt a templomot, amit ő építtetett, ritkán esik meg ilyesmi az okos telefonok, elektromos autók idejében, megtisztelték pap testvérei, sőt az érsek atya is, cifra dolog lett volna, ha a kántor ordítva gágogó kislibái csorbítanák az ünnep élét, inkább szólt az egyik, felszolgálásban segédkező öregasszonynak, „Bözsi néni, legyen szíves rúgja picsán ezeket a liléket!”, utána már csak csörömpölés hallatszott, ledobálták a kanalaikat, hogy az abrosz védelmében nyugodtan röhögjenek.

  39. Dörgött, amikor hazaértek, úgy mesélte, épp hogy csak megúszva az esőt, és először majdnem elfelejtette lecsatolni Pitéről a pórázt, mert ránk gondolt, ahogy a villámokat néztük az erkélyemen, ketten egy széken, és aztán bement a konyhába, kávét akart főzni, hogy bírja a munkát legalább éjfélig, ismét, de a mikró üvegében meglátta magát, a „most-semmi-sem-fér-bele” karikákat a szeme alatt és az ürességet a két oldalán, majd az időt, negyed tíz, még biztosan nem alszom, gondolta, talán WoW-ozom, de ott akart lenni végre, és rám írt, hogy utána mégis elébe menjen az esőnek, és most itt van velem, és azt mondja, marad.

  40. Dörgött, amikor hazaértek a játszótérről, Lili sürgetően ragadta meg Anna kezét és egy suta kiáltást megejtve az édesanyjának azonnal az erkélyre siettek, látnia kellett az eget teleirdaló fényeket, út közben megcirógatta a kismacskájuk füle tövét, majd amint kiértek a tocsogó erkélyre elnyílt szemekkel pillantottak fel a szürke égboltot keresztülszelő villámokra, mindketten dideregtek, össze-összekoccantak a fogaik mégsem bírták levakarni az arcukon ténfergő vigyorukat, valami egészen különös érzés buzgott a bőrük alatt, és mikor az anyjuk egy kandallón megmelegedett törölközőt fektetett mindkettőjük nedves fürtjeire, már nem bírták magukba tartani a kacagásukat, öblösen tört ki belőlük a nevetés, vadul versengve a dörgő égbolttal.

  41. Dörgött, amikor hazaértek. Rácsodálkoztak, mennyire megbolondult az idő. Hóvihart villámlással nem lát mindennap az ember. Mégis lélegzetállító volt, amit a természet alkotott. Kandallóban pattogott a tűz, pokrócba bújva figyelték, mi zajlik kint. Hatalmas szél kerekedett, egymás után döntötte ki a fákat. Aznap éjjel sokan áram nélkül maradtak. A hó ellepte a tájat. Életveszélyes volt a házat elhagyni. „A boltba sem jutunk el ma!“ – hallotta hátulról. Viszont esze ágáben sem volt kidugni az orrát, ilyen időben. A kutyát is behívta még a vihar elején, ne ázzon kint szegény. Mégiscsak kutya idő volt kint.

  42. Dörgött, amikor hazaértek a két rézangyal elől eszeveszetten menekülő ördögfiókák, és csak az Odalenn Biztonságában villant fel nekik, hogy hiányzik mindegyikőjük fejéről a holnapi hírlapból hajtogatott csákó, pedig oly gondosan a szarvukkal átszúrva helyezték fel, ezért sehogy sem bírják elképzelni, hogyan verhette le róluk az istentenyere-szél, így már nem képesek a holnapból a tegnapba juttatni, hogy a gonoszságot hatványozni kívánó cimborájuk a ma sorsolandó Joker játék tuti számait megjátszhassa, de hát ha e hét ördög egyike tudna legalább emlékezni a Szerencsejáték rovatból kiolvasott nyerőszámokra, megsúghatnák még neki, hogy az nem más, mint a hívószámuk kétszer, azaz hat darab hatos: hatszázhatvanhatezer-hatszázhatvanhat!

  43. Dörgött, amikor hazaértek, hirtelen húzták be maguk mögött a kertkaput, nehogy bemenjen velük az a kis vakarcs, aki a nyomukba szegődött, ám miután hatalmas robajjal kezdték verni az esőcseppek az ablakot, észrevették, hogy a kutya nem tágít a kapu elől, vizes bundájában reszket, mire szánalom fogta el őket, így mégis beengedték a házba, ahol az eb sáros mancsai sormintát hagytak a fényes padlón, és ahogy az átfázott állatot a kandalló elé fektették, hálás szemek pislogtak az ázott szagú pamacsok alól, ők pedig ellágyulva csodálták a békésen heverésző szőrmókot, mit sem sejtve arról, hogy az cserébe éppen örök hűséget fogadott nekik.

  44. A napok óta tartó tánc keményen megdolgozta a férfiakat. Arcukon, testükön megrepedezett az agyagos földből olajokkal kikevert színes festék, fájdalmasan feszítette a bőrt. Öklükkel ütemesen doboltak saját mellkasukon, aztán kinyitották, az ég felé fordították és magasba emelték a tenyerüket. Torkukból mély, állati hangok szakadtak fel. Nem csupán kínjukban üvöltöttek, de a faluban csontsoványan kuporgó gyermekeikért, vézna, épphogy vánszorgó asszonyaikért, a törzs létéért könyörögtek. Mezítelen talpukkal éjjel-nappal ütemesen verték a földet, hogy dübörgésük felhangozzék az égig. Eső híján verítékükkel tapostak a száraz homokba néhány cseppnyi életet. Aztán feladták. Épphogy vonszolták magukat, már nem vártak választ. Dörgött, amikor hazaértek, majd esni kezdett.

  45. A mostohabátyám ebédnél megjegyezte, milyen egyhangú mostanság az időjárás, a holdat se látni soha, mire én csak hümmögtem, mert mégse mondhattam, hogy ez történik, ha a földre ráncigálod Zeuszt és Szelénét, továbbkanalaztam a levesemet, nehogy meggyónjam, hogy az én hibám, ha nem lesz többé se vihar, se hold, és lesz helyettük apokalipszis, mert kellett nekem a vérszerinti szüleimet hiányolni és kellett nekik idejönni, csak mert kértem, aztán még el is vesztek valahol a visszafelé úton, majd’ belefulladtam a bűntudatba, no meg a levesbe, aztán meghallottam az ég morajlását: dörgött, amikor apámék mégis hazaértek, és tudtam, azt dörgi, itt vagyunk (neked).

  46. DÖRGÖTT, villámlott, ők mégsem féltek, legalábbis a vihartól nem, hiszen még épp időben, annak kitörése előtt be tudtak húzódni a barlang titkos rejtekébe, pont oda, ahol tíz évvel ezelőtt már eltöltöttek egy éjszakát, igaz, akkor még gyerekek voltak, legjobb barátok, ma viszont egy olyan férfi és nő kényszerül egy fedél alá, aki az elmúlt, egymástól távol töltött években csak a másikra tudott gondolni, ahogy pedig nőttek, úgy lettek ezek a gondolatok egyre inkább szerelmes vágyakozással teliek, és most az oly sokáig elfojtott szenvedély kitörni látszik, amitől bár kicsit mindketten tartanak, ám egyvalamiben biztosak: sohasem felejtik az éjszakát, AMIKOR végre HAZAÉRTEK.

  47. Dörgött, amikor hazaértek, és Aaron már intett is a kandalló felé, hogy mágiájával pattogó, táncoló lángnyelveket varázsoljon a már előre odakészített fahasábokra, és a tűz melege azonnal bizsergetni kezdte a november végi jéghideg szél által megdermesztett arcukat, de Eliza, ahelyett, hogy odakucorgott volna a kandalló előtt terpeszkedő puha kanapéra, épphogy csak  sapkáját dobta az ajtó melletti asztalkára, már sietett is a konyhába, ahol az almáspite már készre sült, s amint kivette a sütőből, meleg, fahéjas sült alma illatt lengte be a kis lakást, és a férfi szívében melegség lobbant, felidézve benne gyermekkora őszi estéit családja körében, és tudta, tényleg hazaért.

  48. Egész nap dörgött, még akkor is, amikor éjjel hazaértek, de egy csöpp eső sem esett – legalább nem áztak el, miközben Cicót keresték, és nem is az volt a legrosszabb, hogy nem találták, hanem Szofi szemébe nézni, aki azóta is ugyanazon a sámlin kuporgott, anya meg az ablaknál állt, onnan kémlelte a tintaszínű udvart, és már indult, hogy kézen fogja Szofit, hogy lefektesse, amikor leszakadt az ég, és néhány pillanattal később ronggyá ázott macska dugta be a fejét a cicabejárón.

  49. Dörgött, amikor hazaértek, de a konyhába fordulva elszállt minden mérge, hisz melyik férfi ne enyhülne meg, ha a tűzhelynél a lányát látja sürögni-forogni, és ráadásul a lány éppen rétes kígyót igazgat egy tepsibe, a kígyó bőrén át látszik, hogy az bizony meggyet evett, meg mákot, a lányon is látszik valami, mégpedig, hogy az ereiben futó rózsa, szirmot bont a két orcáján, és az apjával hamarosan közölni fogja, hogy kinek a csöpp kezei markolják e két virág szárát.

  50. Sejtettem, hogy így lesz, mégis jólesett hallani, hogy orkánként dörgött a taps a kultúrház, meg a kocsma előtt, amikor hazaért az, akiknek köszönhetően a község lakói, egy sikeres huszárvágással, megmenekültek az egész évi éhezéstől, a megalázkodástól, a segélyekért való kuncsorgástól, mert még mielőtt híre ment volna annak, hogy megroppant a nagy gabonatároló tartógerendája alatti oszlop, támogatást szerzett a tároló bővítésére, a mezőgazdasági hivatalt újonnan irányító csinos osztályvezető asszonytól, az öreg Pozsonyi középső fia, az én nagyszerű fiam.

    A szomorú, az, hogy csak öt perce szereztem tudomást erről a játékról.

  51. Ránéztem az alanyra. Nem volt kellemes làtvàny, dörgött, amikor hazaértek vele. Ez volt Ő, a Doktor legújabb fejlesztése, amit London még nem is tudott elképzelni. Egy tiszta káoszból és alkímiából született lény, akit csak a bosszú és a tudomany tartott egyben.
    – Végre kész! Életre kelt a Káosz! – mosolyodtam el, majd beletúrtam a hajamba.
    Aznap minden a kísérleteknek megfeleően telt, boldog voltam, hogy a Káoszittas doktorként újjászülethettem. Testem maga lett a nyers sötétség. Végre szabad voltam, életemben először.
    – London ma elbukik! London ma elporlad!
    Mosollyal az arcomon indultam a város felé. Végre boldog voltam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük