100 szavas írástechnikai játék

Szeretsz írni? Szeretnél szerkesztői véleményt? Játssz velem!

A nyertes beküldheti a regénye vagy novellája első 10 ezer karakterét, és megszerkesztem, így kiderülnek a tipikus hibák.

Feladat:

Írj egy maximum 100 szavas leírást az unalomról pl. ábrázolj egy személyt, aki unatkozik, vagy magát az életet unja. Figyelj rá, hogy a szereplőd unatkozzon, ne az olvasód! (Nincs megkötés hely, idő, narráció, karakter kapcsán.)

(Update 9-kor: az UNATKOZIK, UNALOM szó ne legyen benne!)

Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)

Határidő: augusztus 27, hétfő éjfél.

Eredményhirdetés: augusztus 31, péntek reggel

A beküldött írás szerkesztett változata kikerül: szeptember 7, péntek reggel

*

Mi is ez a szerkesztés, amit nyerhetsz? Lapozz bele az írástechnikai rovatunkba!

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/irastechnika

***

Egyéb segítség a játékhoz:

– kerüld a sablonos megfogalmazásokat

– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)

– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled

– figyelj a helyesírásra

– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)

– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan

 

Jó játékot!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)
49 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Megvonta a vállát, fél óra kibírható. Félrehúzódott a tömeg útjából, padot keresett. Talált is, félárnyékban, előtt ivókút, mellette hulladékgyűjtő. Leült, belekotort inge zsebébe, előhúzta cigarettáját aztán visszasüllyesztette. Pályaudvaron tilos a dohányzás. Kocsmában és közintézményekben tilos rágyújtani. A gondolattal elszórakozott kicsit, már sajnálta, hogy nem hozott könyvet magával. Szemben vonat, mögötte vonat. Unatkozott. Nézte a bőröndöt vonszoló utazókat. Milyen egyformák mind… Milyen lehet egy ablaktalan szobában ülni? Négy fal, egy szék, talán asztal. Semmi néznivaló, semmi, ami lekötheti a figyelmét. Egy ideig ellenne a gondolataival. Ülne a csendben, végül elfonnyadna. Végtagjai zörögve lehullanának, mint egy kiaszott növény levelei.

  2. Az oktató hangja távolinak tűnt, és a terem képe lassan, elhomályosodott, ahogy a szeme megfosztotta a valóságtól, hogy az álomvilág felé repítse elméjét, de nem hagyta el magát teljesen; megrázta a fejét, szemeiből megpróbálta kidörzsölni az álom apró villanásait, amelyet érdekesnek cseppet sem nevezhető óra lassan csepegő percei aprólékosan építettek fel. Végtagjai egyre nehezebbek voltak, majd azon kapta magát, hogy fejét beletemette a párnát helyettesítő karjaiba, mert szerette volna átadni magát az eseménytelenség kellemes, hívó hatásának, de jól tudta, ezt nem teheti meg. Megpróbált még utoljára összpontosítani.

  3. Az ablak mellett ültem és a kint dúló vihart néztem, amit villámlás és mennydörgés kísért. Egy sóhaj hagyta el az ajkamat és megint a faliórára néztem. Tíz perccel ezelőtt is így cselekedtem, csak tíz perc…olyan lassan telt az idő! A barátnőimmel elakartunk menni egy nyári fesztiválra, de az időjárásnak köszönhetően otthon ragadtunk. Mindenki elment itthonról, ezért nem tudtam közös programot szervezni a családtagokkal. Az internetem a vihar miatt elment. Más elfoglaltságot nem találtam, maradt az unalom. A tehetetlenség és azaz érzés, hogy sosem ér véget ez a magányos állapot.

  4. Csak fél kilenc volt, de már a 129-es sorszámot tartotta a kezében. Bosszankodva jött rá, erre rámegy a délelőttje. Nem értette, miért nem lehet ezt soron kívül elintézni. Csak receptre vár. A falon nagybetűs felirat hirdette: A TELEFON HASZNÁLATA TILOS! Pff… Most kénytelen némán, „türelmesen” végigülni a sorát. Utált várni. Nem tudta, mit kezdjen magával… Legszívesebben itt hagyta volna ezt az egészet. A karján dobolva számolta a vánszorgó másodperceket. Rá nem gyújthatott, kínjában vagy ötször elolvasta a kifüggesztett hirdetményeket, holott utált olvasni.

    59, 60… Újabb perc… Az idő is ellene volt!

    Újabb sorszám villant a kijelzőn: 87.

    Újrakezdte a dobolást…

  5. A sok egyforma tégla látszólag mozdulatlanul ült a padban. A fizikatanár a pokolba kívánta a tanítást, a gyerekek mérsékelten sem lelkesedtek.
    – Mondd fiam! – mintha érdekelné a válasz, pedig nem. Változik attól valami, hogyan felel a kistégla?
    A diri egyfolytában morog, Zsuzsa délután hisztizve várja, mint eddig, Bécike változatlanul dobálja kiságyából a játékait – bömbölve követeli vissza a rácsba kapaszkodva; az anyósa pedig kötöget.
    Ez a legrémesebb. Kötöget!
    Félóránként feláll, nyújtózik, megméri a születésnapi ajándék ujjának hosszát.
    – Newton Harmadik Törvénye…
    Szegény kistégla két perce ismételgeti.
    Atyaég! Téglácska hebeg, ő a délutánt várva bámulja a plafont.
    Minek?
    Az öngyilkosság gondolata kerülgette.

  6. Nem hiszem el, hogy Suzie képes volt elrángatni erre a termékbemutatóra. Mintha ma nem lett volna elég gondom. Tudom, hogy csak jót akart, de úgy érzem magam, mint a gimiben kémia órán. Sikítva menekülnék. Körülöttem mindenkit érdekelt a dolog, még Suziet is, én meg bámultam előre, fejemet a tenyerembe hajtva. Aztán jobb elfoglaltságot kerestem. Fogtam egy papírt meg egy tollat és elkezdtem felskiccelni az előttem hevesen magyarázó hölgyet. Az élethűnek induló rajzból, később egy vicces karikatúra lett. Magam is meglepődtem azon, mire vagyok képes, ha nem tudják lekötni a figyelmem. Majd az órára pillantottam és felsóhajtottam. Még mindig nincs vége.

  7. Az íróasztalon üres papír hevert, rajta egy toll. Két ujjal görgette fel-le az íróeszközt, tekintete az ablak mögött elterülő utcát járta. Egy busz robogott végig a kihalt úttesten, egyetlen utasát szállítva. Halk sóhaj röppent fel a lány ajkáról.
    Vaktában ragadta meg a fejében motoszkáló gondolatokat, megízlelte őket, végül csalódottan kiköpte. A dolgok, amik tegnap még fontosnak tűntek, már csak sápítoztak a jelentőségük után. Lehajtotta a fejét. Céltalan pásztáztak körbe pillantásai, amíg meg nem állapodtak a szemközti üvegen vígan sütkérező koszfolton. A szürkés, kutyaforma paca a hátsó lábain ágaskodott.
    Szemhéjait leeresztette, szája fanyar mosolyra kunkorodott. Megint valami haszontalanságon tűnődik.

  8. A futballpálya közepén feküdtem és Anne-re vártam. Már tíz perce késett, és még csak egy sms-t sem bírt küldeni. A pálya közelében egy ember sem volt, akivel legalább beszélgetni tudtam volna. A hasamra fordultam és elővettem a telefonomat, hogy még várakozok, legalább szórakoztassam magamat. Benyomtam az egyik gombot, mire a készülék három sípolás után kikapcsolt és teljes mértékben lemerült. Keserűen visszacsúsztattam a zsebembe a telefont, és visszafordultam a hátamra. A karórámra pillantottam, és megállapítottam, hogy újabb Anne nélküli tíz perc telt el. Nagyot sóhajtottam, lehunytam a szemem, átadtam magamat a magányos állapotnak és reménykedtem, hogy nem sokáig fog tartani.

  9. Marci első napja.
    Hároméves létére még szívesen aludt délután, Tünde nem aggódott a fia miatt.
    Reggel kézen fogva sétáltak az oviba, Adél néni mosolygott.
    Három órája.
    Hazajönni félóra, beágyazni, a konyhát rendbe rakni újabb félóra, az előszobában a cipőket polcra pakolni, a kőpadlót felmosni, az egyetlen futószőnyeget kiporolni a harmadik félóra.
    Kereste a tennivalót.
    Szobáról szobára járt.
    Tegnap az anyósával lecserélték a függönyöket, megtisztították az ablakokat.
    Mára leeresztett.
    Odasétált a csillogó erkélyajtóhoz, és kilépett. A járdán egy kócos hajú fiatal lány rohant, hóna alatt hatalmas mappával.
    Befordult a szoba felé.
    Tükörképe közönyösen nézett vissza rá.
    Délután ötre megy a gyerekért.

  10. Azt mondta, visszajön mielőtt a levelek lehullanak. Azóta is szugerálom a leveleket, de azok csak nem akarnak hullani.Nem csoda, hiszen épp csak most dugták elő a halványzöld fejecskéiket. Vajon mennyit nőnek a rügyek egy óra alatt? Holnap talán lemérem… Ma nem tudom, mert az idő megbolondult. Azt hittem már órák teltek el, de a nap még mindig az ég közepén trónol legcsekélyebb jelét sem adva, hogy mozdulni óhajtana. Pedig én már reggel óta figyelem…. Egész elzsibbadtak a szemeim a sok bámulástól… bár az utcánkban nem sok bámulnivaló akad. Úgy látszik, ma még a szomszédasszony se akar ordítozni a férjével.

  11. Az, hogy előttem van a végtelen autópálya, az még kevés a boldogsághoz. Valaha persze az lett volna, amikor még fiatal voltam, de most negyedszer megy végig ugyanaz a lemez. Nem fogom kicserélni. A feleségem mellettem beszél, hangsúlya olyan egysíkú, mint az elsuhanó szalagkorlát. Elálmosodom tőle. Már a boldogító igen csak egy posványos, mocsárszerű hangmassza volt, a fejem zsongott tőle. De hallgatnom kell ezt a végeláthatatlan panaszáradatot, mert életem egyetlen hibája édesdeden alszik a hátsó ülésen. Ha belerohannék az előttem haladó kamionba, akkor nem változna semmi. A következő benzinkúton iszom egy kávét, aztán kiloccsantom az agyam a vécében.

  12. Nézte a pókot a plafonon. Apró lábain ide-oda szaladgált, miközben leheletvékony hálóját szőtte. Magában elismeréssel adózott a parányi lénynek. Szemmel láthatóan, nem ismerte a semmittevés fogalmát, és úgy tűnt, ez tökéletesen megfelel számára.
    Belekezdhetne az Egri csillagokba – fordult az éjjeliszekrényen heverő könyv felé. Csak ne utálna annyira olvasni. Inkább valami mást kellene csinálni, de mit? Visszafordult a pók felé, mintha tőle várna ihletet. Így fedezte fel a hajszálnyi repedést a pókháló mellett. Néhány percig aztán azt tanulmányozta, de hamar elveszítette az érdeklődését.
    Maradt a dilemma: mihez fogjon?
    Talán, ha enne valamit, közben kitalálná. És legalább, addig is telik az idő.

  13. A fiú a távolba révedt csupán csak a falióra monoton kattogását hallotta. Mr. Morisson angol tanár magyarázása nem jutott el a gondolataiig. Damien az ablakon kívüli világot figyelte. Az utcán egy kocsi húzott el, majd még egy és még egy. Még sosem volt ilyen eseménytelen a napja. Tudta, hogy valamit tennie kellene, ami kirázza ebből az egyhangú állapotából. A percek lassan teltek, az óra mutatója ólomlábakon haladt előre. A srác már alig várta a megváltó csengőszót. Szemhéjai lassan lecsukódni kezdtek. Alig bírta magát ébren tartani, még sosem volt számára egy hétköznap sem ilyen szürke, mint a mostani. Damien lassan elaludt.

  14. Egyszerűen képtelen vagyok bármivel is foglalkozni a világegyetemben. Ülök a felhő szélén, és nézem a hatezer év alatt összegyúrt kék-zöld golyót. Egyetlen szórakozásom maradt elkészülése után, hogy újabb és újabb állatfajokat találok ki.
    Most azonban csak néha belerúgok egy csillagba, ami arrébb gurul. Talán Gábriel barátommal játszhanék egy focimeccset. Sóhajtva könyökölök, amikor eszembe ötlik egy gondolat: vajon milyen lehet nézni egy játszmát? Nincs mit tenni, kitalálok egy új lényt, amely megmutatja nekem. Embereknek hívnák őket, és egészen sokan lennének. A lelkesedésem azonban hamar lelohad. Önzőek lesznek. Tönkreteszik a Földgolyót. Így tovább lóbálom a lábam, valami igazán isteni ötletre várva.

  15. Az orvosi rendelő fehérsége kezdett álmosítóan hatni rám. Hetedszerre olvastam el a rendelő, kötöző, és öltöző feliratokat.
    Újabb beteg lépett ki az ajtón, kezében a receptekkel. Megszámoltam, összesen nyolc várakozó volt még előttem.
    Vajon mikor elégeli meg a nő az orrára szálló légy masszív szemtelenkedését?
    Úgy döntöttem, megszámolom, hányszor száll a cserpákra, egy percen belül.
    Egy…kettő…három…
    Elrepült.
    Még hét várakozó, ha csak nem jön közben egy levezetésre váró szülés, akkut orrmandula vagy lázgörcs.
    Az ajtó kivágódik és a doktor úr, kis fekete táskájával elszelel.
    Ez az én formám. Ismét egy hasznos délután.

  16. Egy új nap. Újabb iskolai nap. Matematika órán ültem amit mindig is utáltam. A tanár lassan,monoton hangnemben adta elő az anyagot. Az ablakon kinézve vettem észre, hogy esik és dörög. Még egy fárasztó nap. Tollamat pörgetve nem nagy kedvel próbáltam a tanár szavaira figyelni nem nagy sikerrel. Még 30 perc van az órából…még csak 30 perc. Az osztályon szét nézve figyelhettem meg, hogy mindenki mással volt elfoglalva. Senki nem figyelt a tanárra. Sokan bámulták a falakat,feküdtek ki a padra vagy csak beszélgettek egymással. Lábammal idegesen dobogtattam, és erősen koncentráltam arra, hogy véget érjen az óra. Már csak 30 perc….és vége.

  17. Hosszú haját ujjai közt csavargatva, várt valamire, vagy inkább valakire. Az ölében heverő könyvre vetett egy gúnyos pillantást, aztán dühös kis fintorral az orrán odébb is dobta. Nem nyerhette el a tetszését, máskülönben olvasással ütné el az időt. Néha apró kis léggömböket fújt a szájában lévő rágóból. Ahányszor kipukkantak a rögtönzött luftballonok, ő halkan felsóhajtott. Végül szörnyülködve a karórájára lesett és egy hosszú pillanatig a másodpercek lassú múlását figyelhette, eztán elterült a padon. Lábát lóbálva nézte az égen elúszó bárányfelhőket. A nagy várakozásban pillanatok alatt elnyomta az álom, és csak akkor tért magához, amikor dús hajkoronájába egy galamb karmai mélyedtek.

  18. A könyvben lévő szavakat hiába választották el szóközök, Aliz számára összefolytak a mondatok, és lassan csordogálva el is tűntek. Ásított egy nagyot, majd ráérősen pislogva meredt a papírlapra. Csak egy mondat, mondta magának. Neki is kezdett, ám a felénél újra üveges tekintettel meredt a faliórára, melynek másodpercmutatója mintha visszafele lépdelt volna. Aliz nem értette, miért lett hirtelen álmos, hiszen fél órája itta meg a második csésze kávéját. A könyv a kezében nem kívánta meg a figyelmet, még csak meg sem próbálkozott az olvasója visszacsábításával, és ezzel Aliz egy idő után ki is békült. Becsukta a könyvet, és ismét ásított.

  19. Az első perctől bánta, hogy beleegyezett, de hát nem akarta megsérteni a kishölgyet. Szegénynek biztosan kellett az a pár ezer forint, és annyira igyekezett! Szó nélkül térdelt elé, amikor – hiába, no, rég elmúlt nyolcvan – csütörtököt mondott. Józsi bának már igazán mehetnékje volt, de sajnos nem úgy, ahogy kellett volna.

    A vékony nyakon kitartóan dobolt egy ér, a vén szerszám pedig ugyanolyan kitartóan kornyadozott, akármit művelt is a szájával a lány. Józsi bá reményvesztetten meredt a falra, és már nem is próbált együttműködni. Mégiscsak tartania kellett volna magát az elvéhez: nővel pénzért soha!

  20. Balra a szürkelemez, mellette a gerincek, jobbra a vászon. Mind méretre szabva. Fél nyolc.
    Papírcsíkok az összeállításhoz, selejtből vágva. Ezúttal „álnaszörp”.
    Első csík, bekened ragasztós ecsettel, gerinc a közepére. Mellé a borítók, másfél centis hézaggal. Bekened a vásznat – közben ismét megkérdezed magadtól, hogy miért hívják vászonnak a műbőr hatású papírt – mehet rá a borító. A sarkokat levágod, nem túl kicsi, nem túl nagy ráhagyással, az ujjaid tudják már maguktól. Behajtod a peremeket, lesimítod, végigmész rajta a csonttal – kész.
    Következő. Ecset, álnaszörp, gerinc, borító, ecset, vászon, vág, hajt, csont. Megint. A szürkelemeznek enyhe macskaszar szaga van.
    Három kész. Hatszázkilencvenhét van vissza.

  21. Egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, szenvedett. A menedzsere tizenöt perce taglalta neki ugyanazt, csak más körítésben, ő meg egészvégig úgy tett, mintha figyelne.
    Miközben az ötvenes férfi megint arra tért ki, hogy jobban kéne ügyelnie, miket mond az interjúkban, kevésbé kéne szabad szájúnak lennie, fél szemmel a kilakkozott körmeit kezdte tanulmányozni. Azt se hallotta meg először, mikor a menedzsere a nevén szólította, annyira belemerült a fekete körömlakkjának bámulásába.
    Jól megszidták, mert nem szentelt elég figyelmet a másikra. Egy erőltetett mosolyt villantott meg, aztán ismételten mímelni kezdte, hogy érdekli mindaz, amit hall. Jobb szeretett volna az új slágerének szövegén csiszolni.

  22. Ritmusosan ring két tenyerem közt a csípő, túlságosan is egyenletes ritmusban. Szórakozottan bámulom az ütemre vergődő emlőket. Azon tanakodom, vajon Erzsike összeírta-e már a konferencia témákat, és kinyomtatta-e húsz, plusz egy példányban, ahogy kértem. Aztán ma Balogh is visszajött táppénzről, fene sem akar vele konzultálni. Hoppá… Timi megfordul a lovaglópózban. Hm, egész jó. Talán beküldhetném Baloghoz Téglásit. Igen, be fogom küldeni. Ejha, lassan fél kettő, közeledik az ebédszünet vége. És még nincs kész a programajánló…
    Timi kéjesen sóhajt egyet, ránézek. Ha Téglási elintézi Baloghot, még előbb haza is érhetek. Vajon van még a baracklevesből? Jó lenne, utálom a zacskós löttyöt.

  23. A szoknyák suhogása és a fiatal lányok csivitelése erősödött, mire felpillantott könyvéből. A francia négyes éppen befejeződött, és az eddig petrezselymet árulók, úgy néztek rá, mintha az életük függne attól, hogy felkéri-e őket a következő táncra vagy sem.
    Belekortyolt a sherrybe. Az édes, alkoholos íz végigcsordult a torkán. Miért is foglalkozzon velük? Hiszen mindegyikük ugyanolyan… kiszámítható. Legyen akár okos, vagy szép, netán ronda vagy buta. Ráadásul a tánc, amit annyira szerettek, még annyira sem érdekelte, mint egy deriválás. Tudta, meg kellene házasodnia, és gyereket nemzenie, de minek? Minek törje magát bármelyikükért is, mikor naponta legalább egy tucat szerelmes levelet kap?

  24. Egy óra. Nulla feladat. E-mailek? Ó, végre egy kis munka! Neki is látok. Ezzel telik az idő. Ezt ide írjuk, azt oda, kész is. Na, lássuk hány óra? Pontosan egy perccel több. Zseniális. Akkor maradt még három és fél óra. Mit kezdjek magammal, ha muszáj melót imitálnom, de nincs semmi tennivaló? Nézzük a cég honlapját! Azzal elleszek egy darabig. Lássuk csak, mi fut a bannerekben! Hm, új étcsokoládét reklámozunk?Biztos finom lehet. Katt rá. Hogy mennyibe kerül? Na,ennyiért tuti nem kell. Áh, most már biztos eltelt vagy fél óra. Ne! Ez csak öt perc volt? Sose megyek ma haza…

  25. Minden nevetséges, már-már szánalmasan egyszerű ötletre kapható lett volna. Csak lenne valami indok, ami miatt nem kell még egy borongós péntek estét önmagában, valamint a feje fölött kergetőző szúnyogok társaságában eltöltenie. Neki már az is színesebbé tette volna a napját, ha kimehet a teraszra. Szeretett volna kitörni az egyhangú, monoton életéből, melyben egy cseppnyi izgalmat sem bírt felfedezni.
    Még a szürke, bosszantóan fénylő festéket is szívesen kaparászta volna, ha ezzel nemcsak a saját fejében lévő, egysíkú gondolatokat hallaná. Talán elkezdhetne írni egy tanulmányt arról, hogy átlagosan hány, szabad szemmel is jól látható porszem található a tévén. Azt már úgyis megszámolta.

  26. Béla borostás állát vakargatva bámulta a gumifüggöny alól kigördülő ládát. Amikor a csomag odaért hozzá, komótosan meghúzta a kart, kivette a füle mögül az ácsceruzát, és bekarikázta a fedélre nyomott kódszámot. A ceruzát visszacsúsztatta a helyére, a karral újraindította a futószalagot, aztán oda sem nézve a zsebeiben kotorászott. Szőke, göndör fürtös fejét, akár egy kivénhedt oroszlán a csarnok falára függesztett óra felé fordította. A nagymutatót szuggerálta néhány pillanatig. A következő láda feltűnt a függönyrésben, és végre megszólalt a duda. Béla leállította a szalagot. A munkásnadrágja zsebéből előhúzott egy gyűrött cigarettás dobozt, az utolsó szálat a szájába tolva kiballagott a csarnokból.

  27. Gondod van az intimitással, mondta. Túl görcsös vagy, jár az agyad, ahelyett, hogy ellazulnál. Nem javítottam ki. Beletrafált. Ő is, ahogy az előtte a többiek. A fiúim, akikből sose lett egy se komoly. Lényegtelen, igaza volt és még jól is jártam. Adták már a tudtomra ezt durvábban is: prűd picsa, frigid liba! Egyedül én tudtam, mennyire elegem lett már abból, hogy lefagytam, ha valakinek sikerült közelebb kerülnie hozzám. Most is, sajnáltattam magam, pedig csinálhattam volna valami mást is. Belefáradtam a nyavalygásba, így kifújtam az orromat, megmosakodtam. Lehet, az a baj, eddig csak fiúkkal próbálkoztam. Mi van, ha valójában leszbikus voltam?

  28. Berenike lopva pillantott a férfi felé . August ajkára az undor jellegzetes fintora ült ki , tekintetéből megvetés, érdektelenség sugárzott . Szemöldöke időnként meg-megemelkedett , torka mélyéről mély, a sóhaj és nyögés keverékéből álló hang préselődött ki , amint enerváltan nyomogatta a távirányító gombját , egy megfelelő csatornát keresve.
    Berenike egyre kétségbeesettebben vette tudomásul, hogy férje ma sem vette észre rajta az új babydollt .
    Kapcsolatuk már nem ígért , nem adott és nem engedett semmit a végtelen várakozáson kívül .
    ISD, próbált a házasságukban beállt jégkorszak lehetséges okára fényt deríteni Berenike .
    Jól tudta mi következik …

  29. Flegmán rágcsálta a cigarettáját. Az emberek morajló tömege is lassú vánszorgásnak tűnt számára. A levegő áporodott és fullasztó volt a metrómegállóban. Por, szmog és némi izzadtság szag. Egy rossz filmben érezte magát. Sütött róla a tettvágy és a tehetetlenség kettőse. Senki nem akart rábízni semmit, de a társaira sem. Lassan túrt hajába felsóhajtva. Az idős nénik megnézték görnyedt testtartását, majd tovább haladtak. Az érkező metró nem nyújtott neki semmi örömöt, ahogy manapság más sem. Kiesett a szájából a cigi, el sem taposta. Még ahhoz is túl kedvetlen volt. Csak figyelte a felszálló utasokat, akik mind rohantak valahová, majd zenélt tovább.

  30. Fertőtlenítő szagú szoba, fehérre meszelt falak vették körül. A kisfiú pedig csak kuporgott az ágyon, órák óta egy helyben ült, és csak nézett maga elé. Néha-néha bejött hozzá egy nővér, és megpróbálta felvidítani. Játékra hívta, de a kicsi nem reagált, már semmi nem érdekelte. Egy dolgot akart, kimenni, addig futni, míg bírja erővel, játszani a homokban, sivalkodni, míg a társai vízi pisztollyal locsolják. De nem lehetett, a betegsége miatt négy fal között kellett maradnia. Hirtelen mozdult meg a zsibbadtságból. Mozdulatai nem egy fiatal léleké voltak, hanem egy megfáradt öregemberéi, ahogy a széket nehézkesen az ablakhoz tolta, áttaposva a félredobott játékokon.

  31. Igen, még mindig mozog a szája, de vajon mit mond? Nahát, tényleg? Ó, ez igazán rendkívüli, én is most vagyok először rapid randin. Nohát, akkor próbáljunk mosolyogni. Mondom, mosolyogni, nem vicsorogni. Jé, kilóg egy szőrszál a jobb orrlyukából. Nem is kilóg, csak kikandikál, kíváncsian, mint aki át akar kukucskálni a szomszédba. Ez az, pöndörödj csak, szőröcske, garantálom, hogy társakra találsz majd a másik oldalon is. Ó, te jóságos ég, ez életem leghosszabb hét perce. Hogy még csak háromnál tartunk? Jaj, hát persze, hogy figyelek, nem azért néztem az órámra. Vajon hány percig bírom pislogás nélkül?

  32. Minden idegszálával azon dolgozott, hogy ott helyben le ne csukódjon a szeme. A másodpercek kattogtak a fülében, ahogyan a karjára dőlt és minden egyes pillanat olyan lassan dörömbölt a fejében, mintha csak egy gyászindulót hallgatna. Bimm-bamm… csak úgy döngtek, zakatoltak előre. Egy utolsó reménnyel teli próbálkozást tett, hogy a barnuló bajszú, leginkább egyszerre Einsteinre és Hitlerre hasonlító professzor szavait értelmezni tudja és egy kicsi érdeklődést is mutasson, de mikor a feje nagyot döngve a padra zuhant, inkább hagyta az egészet a fenébe, mert egy pótvizsga nem érte meg ezt a fáradtságot. Ott helyben elaludt.

  33. Jaj de szeretem ezt a játékot. 🙂
    Egyrészt mindig rádöbbenek, mennyire [email protected] vagyok még :D, másrészt rávilágít, hogy hogyan lehetne még. (Bár a család a francba kíván, amikor rájuk mordulok, hogy: Hagyjatok, százszavas van!! de ennyi belefér…:D)
    Köszi Bea! 🙂

  34. Nincs annál jobb, amikor ötven embert zsúfolnak össze egy aprócska terembe, hogy még jobban megkeserítsék a diákok életét, “büntetés” címszó alatt.
    Inkább hordanék hajhálót, vagy pumpálnám a budit, csak ne szívják az agyamat olyan tanárok, akik csak monoton “hangsúllyal” képesek beszélni.
    Néztem a falon pihenő órát, amelynek mutatói lassan vánszorogtak.
    Megpróbáltam figyelni a pávián képű tanáromra, de ösztönösen a lábaim, kezeimmel együtt dobolni kezdtek.
    Hatalmas súly nehezedett a szemhéjamra a dallam miatt, és elsötétedett a világ. Ekkor rácsaptak a padomra és Mr.Andrews a képembe üvöltött. Rápillantottam az órára: röpke két percet bóbiskoltam.
    Még két “boldog” óra és szabadság!

  35. A plafont vizsgálom. Koszos, a repedés pedig napról-napra tovább nő. Gipszelni, festeni kellene már. Elfordulok és megmarkolom a távirányítót. A kínálat nem hoz lázba. Talán egy kávé – reménykedem. A konyhában hegynyi mosatlan, a reggeli maradékával borított asztal és padló, valamint kongó hűtő vár rám. Nincs kávé! Bosszúsan rágyújtok egy cigire. Csoszogva felmérem az egész lakást. A káosz általános. Elillanó életkedvemtől egyre dühösebb vagyok. Egy kanna benzinben és égő gyufában látom a megoldást, de inkább visszarogyok az ágyra. Esküdni mernék rá, hogy a plafonon a repedés tovább nőtt. Nem érdekel, de elhatározom, hogy egy óra múlva újra próbálkozom.

  36. A hideg kövön feküdt és várt. Figyelte a neszeket, ahogyan az estét átjárják a homályos hortyogások hangjai. Nappal-éjjel, megint nappal… örök körforgásban. Van, aki csak egy-két hetet van ott, van, aki éveket marad, de egy sem normális. Az emberek jönnek-mennek, miközben ő sosem változik. A falak ugyanazok a szennyes, pecsétekkel teli, sáros szürkék, az ágy nyekereg, miközben egy rugó a hátát karistolja. A csap csöpög, a WC bűzlik, és nagyon reméli, hogy legközelebb Steve nem fog enni a csilis babból, mert sokáig, könnyek nélkül már nem bírná tovább. Csak bámulta a plafont, miközben ujjával egy lyukat tágított a rémes rabruhán.

  37. Az esőcseppek ütemesen kopogtak a rozsdás, lepattogzott festésű palánkon. Az idő csak egy halvány fogalom volt a végtelenben, ahogy az apró vízbuborékok aláhulltak az éj fekete köpenyéből, hogy aztán millió darabra hullva, megsemmisülve csapódjanak neki a szilárd felületnek. Az első bátortalan cseppet követte a második, majd a harmadik és az ezredik, és mire véget ért az a fél óra, milliomnyi gömbölyű, tökéletes vízmolekula lehelte ki párás halálát a tetőn.

  38. 0:00. A cím feltűnik, a zene megindul, nincs sok hátra. Egy, kettő, három. A régi tévé hangszórói élesen zúgnak, de a narrátor monoton gondolatait nem nyomják el. Nyolc, kilenc, tíz. Hátradőlök, a fotel megnyikordul, mire egy megrovó pillantást kapok a jobbomról. Tizennyolc. A filmben csengetnek, elfojtom az ásítást, és felkelek. Huszonöt. Halkan kopognak az ajtón, egy türelmetlen sóhaj hallatszik a hátam mögül. Harmincegy. A gondolatok az ajtóig kísérnek. Negyvenhárom. Halk léptek követnek. Ötvenhét. Két apró kéz roppantja meg a légcsövem. Még mindig ötvenhét. A tévé elnémul. Ötvennyolc. Ötvenkilenc… hatvan. 0:01. És vége.

  39. – Kész vagy már? – hallottam a torz hangot, ahogy az állát támasztó keze jobbra húzta keskeny ajkait.
    Nem válaszoltam, az elmúlt órában legalább századjára tette fel a kérdést. Egyre laposabbakat pislogott, majd egy nyögés kíséretében a hátára fordult. Úgy feküdt az ágyamon, akár egy boncolni való béka: lelógó lábát lassan lóbálta, miközben vizsgálgatta rövid körmeit.
    – Tudod, nem értem miért kötök ki itt mindig. Bárhová mehetnék – visszagördült, hogy lássa milyen hatást ért el komolytalan fenyegetésével.
    Megint kezdett úgy viselkedni, mint egy hisztis gyerek. Már ott volt a nyelvemen a visszaszólás, mégis inkább újra a papírkupac fölé görnyedtem.

  40. Andreas hazafelé kószált a töltés tetején éppúgy, ahogy már sok-sok éve. Azon a januári éjszakán a fák kopaszon álltak odalent, rajtuk néhány ágat puha hó fedett, mint minden mást a környéken. Andreas nem törődött a tájjal, akármilyen szép is volt. Kelletlenül rugdosta maga előtt az összetapadt havat és közben arról ábrándozott, mennyire szánalmasan sivár az ő élete. A mi szexi, kigyúrt testű, babaarcú srácunkat a nők folyton-folyvást körbelengték, mindig ugyanaz a környezet vette körül, ugyanazokkal az emberekkel, mintha egyetlen nap ismétlődne újra meg újra. Mégis úgy hitte, az ő sorsa többről szól, számára ostobaságnak tűnt élvezni ezt a fajta életet.

  41. Azt hittem, hogy az órák ütemes tik-tak hanggal ketyegnek, de hivatali váróterem folyosóját betöltő hang inkább amolyan tik… hosszú szünet… tak… még hosszabb szünet… tik-szerű volt. Amikor a hölgy a recepción azt mondta, van egy kis sor, gondoltam addig küldök pár üzenetet, és átgondolom, mit kell vennem a boltban. Azóta két dolog derült ki: más az elképzelésünk a “kis” sorokról, és egyáltalán nem tudom magam olyan könnyen elfoglalni. Már kitöröltem az összes régi SMS-t, megbámultam mindenkit a közelben… És az a fránya óra! Biztos, hogy fogy az elem, és rosszul jár! Elképzelhetetlen, hogy egy perc ennyire hosszú legyen!

  42. Egyedül ült a monitor előtt, és irigykedve sandított a többiekre. Nevetséges, gondolta magában. Sőt, ironikus. Egy szupermodell arról álmodozik, hogy egyszerű asztronautaként kutatja a világegyetemet!
    Rutinosan ellenőrizte a kijelzőket, és miután takarékos üzemmódra állította a monitort is, kiszámolta a két legszebben fénylő csillag közti távolságot. 0,0431289 másodperc kalkulációs idő. Hosszú lesz így ez a műszak. Átkozta a pillanatot, amikor szupermodellt csináltak belőle a média nyomására. Óriási hiba volt aktiválni az érzelemközpontját.
    Leia, az android szupermodell, akire nem pazaroltak hibernátort az űrhajóban, tökéletesen átérezte, milyen kínszenvedés lesz az élete, amíg megteszik azt a kétszázharmincegy fényévnyi távolságot a legközelebbi űrállomásig.

  43. Kedves Bea, látom a nyertes nem azonos Molnár Péterrel, mert őt a következetesség elve – pszicho-n biztos tanították – miatt ki kellett volna zárnod. Hiszen az általa elkövetett hibát korábbi játékban is elkövették, ahol szigorúan kizártad az illetőt, mert: „A szövegértés alapfokú elvárás egy íróval szemben.”
    Abban a játékban – 2012 augusztus 13 – Korcok Péter is részt vett, tehát olvashatta ezt a fontos kritériumot, valamint a kizárást, viszont a mostani játékban – valószínűleg a figyelmetlenségem miatt – nem láttam a pályázati művét. De semmi kedvem újra átolvasni, most értem haza 12 órás műszakból.

  44. Sztornó a korábbi bejegyzésem, elnézést kérek miatta.

    Úgy vélem: (Update 9-kor: az UNATKOZIK, UNALOM szó ne legyen benne!), ez később került bele a kiírásba, mint Molnár Péter pályázati műve a honlapra. Korcok Péter írásának szerkesztése pedig korábbi okok miatt készült, nem a 28-i pályázathoz kapcsolódik.

    Ismét elnézést kérek. 🙁

  45. Kósza, igen az update az első megoldás után született. A nevek amúgy tényleg nagyon hasonlítanak. Nincs semmi gond, örülök, hogy kedveled annyira az oldalt, hogy a 12 órás műszak után is benézel.

  46. Elgondolkodtatott ez a játék, írtam is rá valamit, de versenyen kívül sem raktam fel, mert nem tartom jónak. Most viszont megmutatom:

    – Szia, apus! Itthon vagy?!
    – Igen szívem.
    – Menjen a konyhába anyuka, mindjárt adok valamit inni, csak becsukom a bejárati ajtót. Apus, jól hallom, tart még a meccs?!
    – Igen szívem.
    – Akkor nem zavarunk, jó?!
    – Igen szívem.
    – … Apus, mi legyen holnap a vacsi?! Tojásrántotta megfelel?!
    – Igen szívem.
    – Vasárnap lesz a papa születésnapja, néztél neki valamit?
    – Igen szívem.
    – Ne pipa legyen, tavaly is azt kapott!
    – Igen szívem.
    – Jó a meccs?!
    – Igen szívem.
    – … Megnézed az új hajam?!
    – Igen szívem.
    – A mamádnak hamarosan mennie kell!
    – Igen szívem.
    – Anyuka, nem tudom, miért nem jön ki… bemegyek, megnézem… Ez elaludt!
    – Akkor ki válaszolgatott?
    – A papagáj.

    Nem tartom jónak, mert nehéz úgy ábrázolni az unalmat, hogy ne szerepeljen benne egyetlen unalomra utaló szó sem, valamint ne legyen a szöveg az olvasó számára unalmas. Az unalom ritkán bír el egy bekezdésnél többet, az viszont talán nem baj, ha unalmas, hiszen jobban átéli az olvasó. Egy bekezdésnyi unalmat minden könyv elbír, bár ne volna bennük több. 🙂
    Ugyanakkor nem megoldhatatlan feladat, hiszen, példaképp a „Volt egyszer egy vadnyugat” c. film eleje izgalmas unalommal kezdődik. Szemmel láthatóan unatkozó fegyveresek várnak a vonatra, méghozzá úgy, hogy a néző szép lassan elkezd izgulni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük