100 szavas írástechnikai játék

Ha október, akkor korai sötétedés, ködös napok és gyertyafényes esték.  Valamint borzongás és ijesztő történetek. Úgyhogy most a közelgő halloween örömére mi is ezt kérjük tőletek a 100 szavas játékunkban 🙂

 

Feladat: írj pszichothrillert 100 szóban!

Határidő: 2021. 10. 09. (szombat) éjfél

Eredményhirdetés: 2021. 10.  13. (szerda) délelőtt

Nyeremény:

A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.

***

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból

Jó írást mindenkinek! 🙂

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.9/10 (7 votes cast)
64 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Zenét hallgatok, a sorok belevesznek a ködbe. Sokáig ülünk a kocsiban, úton hazafelé, tanúi vagyunk a naplementének. Unatkozva pillantok ki az ablakon, mikor már teljes a sötétség. Akkor látom meg. Elsőre el sem hiszem, amit látok, annyira természetellenes. Hosszú, karmos karját lóbálja, egészen vízszintesig emeli, ahogy furcsa mozdulatokkal fut az autópálya szélén, a szalagkorlát mögött. A térde hajlott, a feje teljesen sima. Az egész teste szürke, nem borítja sem szőr, sem ruha. Mutatni akarom a szüleimnek, de ekkor rájövök valamire és a torkomra fagy a szó. A valami pontosan olyan sebességgel halad abba az irányba, amilyennel és amerre mi is.

  2. Idegesen húztam magamon össze a takarót. Mintha jeges ujjak csiklandozták volna a tarkómat, úgy fojtogatott az érzés, hogy valaki figyel. Kinéztem, de a bársonyos sötétségben egy árnyék sem mozdult. Amikor üzenet érkezett a telefonomra, halkan felsikkantottam. Elmosolyodtam a saját butaságomon és kézbe vettem a készüléket. Ismeretlen feladó, a kép lassan töltődött. Mikor végre kitisztult a kijelző, rémülten az ajtóhoz rohantam, hogy ellenőrizzem a biztonsági zárat. Odakint azonban megzörrent egy kulcscsomó, a zár pedig lassan elfordult. Halálra vált arccal figyeltem a lassan nyíló ajtót. A telefonomra érkező képen én szerepeltem, miközben az ágyamban aludtam. A baj csak annyi, hogy egyedül élek.

  3. Mi van a hátam mögött? – gondolja, ahogy befordul a sarkon. Sötétszürke felhők borítják az eget, a nap csak annyira tud áttörni a takarójukon, hogy borzongató fénybe vonja a sétányra hullott vörös leveleket. Valami reccsen a fiú háta mögött, mintha csont törne. Lihegést hall a koponyája hátuljában, de mikor megfordul, nem lát senkit.

    Hallgatnia kellett volna a nagyapja figyelmeztetésére. Az öreg világosan megmondta, hogy tilos a padlásra menni, és életveszélyes bármit is elhozni onnan. Ő mégis elvette az órát, amely visszafelé járt. Ezzel megpecsételte a sorsát. És most a Halál suttog a fülébe, miközben a fiú összeesik a sétány hófehér kövein.

  4. A rendőrnő csak egyéjszakás kalandnak tekintette, John azonban többet akart tőle. Nem tudta elfelejteni azt a forró éjszakát, amit a nővel töltött. Régóta nem volt része ilyen élményben.
    Követte a bárba, ahol megismerkedtek. A nő, aki szándékosan az egyenruháját viselte, ezúttal egy másik fickót csábított el, akivel hamarosan távozott. John utánuk lopózott. A pár hevesen csókolózott az autóban, észre sem vették, amikor John kinyitotta a kocsi ajtaját, majd kihúzta a tokjából a nő piszolyát, aki rémülten nézett a rá szegeződő fegyverre. John a pasast lőtte le először. A nő még mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó.

  5. Fontos üzenet! Neked is szól! Elfelejtettem lekapcsolni a gépem. David mozgolódik. Vissza az ágy alá! Suttogja a sötétben. Nehezen látom a monitoron át. Minden este chat-elünk, mióta paranoiás. Pont száz napja. A Kratt, ahogy David hívja, egy szénné égett holttest-árny. Töredezett mozgással kúszik vissza rejtekébe. Megfagy bennem a vér: tehát igaz. A szörny, akit halucinációnak hittünk, valóban létezik. A rémet, a „száz” szó kiolvasása keltette életre. Amikor David a századik versét írta, a szellem manifesztálódott. Rettegek. Konyhámban bekapcsol a rádió. A “hundred arms” című dal szól: „újra az otthodban, a sötétben megtalálsz”. Légy óvatos! Levelemben háromszor szerepel ez a szó!

  6. Az ágy alatt lapult és levegőt venni is alig mert. Mintha minden érzéke a fülében gyűlt volna össze azt figyelve, hogy a zaj megismétlődik-e. Most újból megreccsent a padló. Ettől aztán minden idegszála összerezzent, a lába megrándult, és a benne ébredő életösztön azt üvöltötte, hogy fuss! Ugyanakkor a félelem azt tanácsolta, hogy lapulni kell. A lapulás jó, a lapulás eddig bejött. Kicsi is, gyenge is, nem harcra termett. Az a valami pedig nagy és erős. Hallani, ahogy minden lépésénél megroppan a padló. Félelmetesen nagy…
    Hirtelen fény hasított az ágy alatti sötétségbe, majd egy ismerős hang hallatszott: Hát itt bujkálsz kiskutyám?

  7. Nem jön rám ez a szaros ruha.
    – Betti! Eggyel nagyobb kell! – Semmi válasz. – Betti! – Messze lehet.
    Lekapcsol a világítás. Mi az Isten? Kidugom a fejem. Vaksötét.
    – Betti! – Kilépek. – Betti? – suttogom ijedten magam elé.
    Síri csend. Se beszéd, se zene. Megdermedve várom, hogy táguljon a pupillám. Fülemben zubog a vér, benne lüktet a szívem. Nem hallok tőle.
    – Betti? – lehelem remegve.
    Mögöttem tompa hanggal puffan valami. Sikkantva sprintelek a kijárat felé, de nekiütközöm a halott fotocellás ajtónak. Magam mögé lesve kezdem tenyérrel ütni.
    – Segítség! – üvöltöm a sötét, októberi utcának.
    – Állj már meg, te nagyon hülye! – ér utol a nővérem. – Csak áramszünet van.

  8. Kinyitom az ajtót, és hátrébb lépek. Odabent van. A szörnyeteg a szűk gardróbban rejtőzik. Vérben forgó, vöröslő szeme tágra nyílva bámul vissza rám, törött orrából fekete vér ömlik a korhadó deszkapadlóra, a nyakán erek hálója dagad ki, hosszú ujjai vörös karmokban végződnek. Beesett mellkasa fel-le süllyed, ahogy zihálva mered rám, de nem támad. Még nem. Azért jöttem, hogy megöljem, el kell pusztítanom, fel kell emelnem a kést, és egy döféssel végezni vele. Egy pillanatra megingok, de aztán összeszedem magam ugyanakkor, amikor a szemben álló szörny felemeli vérfoltos mancsát, hogy halálra zúzzon. Lesújtok rá.
    A tükör ezer darabban hullik a földre.

  9. Csont reccsent. A túloldalon a hentes új húst dobott a pultra, majd fütyörészve csapott le rá a bárdjával. Caleb összébb húzta magát a függöny takarásában. Hülyeség volt a bátorságpróba! Meg akartak lovasítani egy húskampót, de a többiek olajra léptek. Ki gondolta volna, hogy a nagydarab hentes ilyenkor is dolgozik?
    A hús nyiszatolásának hangja émelyítő ritmust csempészett a dudorászás alá.
    Csak meg kell várnia, hogy végezzen, és hazamehet.
    Ekkor valami a padlóra csattant, és a függöny mögé gurult. Caleb torkából nyüszítés menekült ki.
    Egy fej volt az. Emberi fej. A többiek nem léptek olajra.
    A következő pillanatban pedig szétnyílt a függöny.

  10. Este jó, este jó
    este mégis jó.
    Apa iszik, anya sír,
    otthon lenni jó.

    Csattanás, anyám
    a csempén elterül,
    bogárkarika forog
    a feje körül.

    A táncuk karikás,
    mint a koszorú,
    meghalt minden kis bogár:
    mégse szomorú.

    Elolvadt a világ,
    a konyha közepén
    anya fekszik, rángatom
    alvó testét én.

    Lassú tánc, lassú tánc
    fölém andalog,
    emlékezz, kérlek, apám:
    hatéves vagyok.

    Nem félek, de azért
    rejtőzni akarok,
    szaladok én is, mint a füst,
    mert könnyű vagyok.

    Ki emel, ki emel,
    fojtogat engemet?
    Kinyitnám még a szemem,
    de már nem lehet…

  11. A ház láttán megborzongok. Tudtam, hogy Emmáék szegények, de arra nem számítottam, hogy egy penészes falú viskóban élnek. A törött ablakokra szemeteszsákszerű ponyvát feszítettek a csípős októberi szél ellen. Az épület üresnek tűnik
    Becsengetek. Semmi.
    Az ösztöneim azt súgják, el kéne tűnnünk, de Mira egész héten Emma zsúrját várta. Az ötévesem rendíthetetlenül szorítja az ajándékzacskót.
    Lenyomom a kilincset, a kapu nyikorogva enged.
    – Hahó! – kiáltom, de senki nem válaszol. Átvágunk a gazzal benőtt kerten, és bekopogunk.
    Semmi.
    Egy tűzifa rakás van az ablak mellett, felmászom, hogy belessek, de a ponyváktól nem látni be.
    – Sajnálom – fordulok vissza, de hirtelen felsikoltok.
    Mira eltűnt.

  12. Késő őszi délutánt meghazudtoló napsütés volt, amikor befordultam az utcán. Leparkoltam, felnyaláboltam gépemet, becsengettem. Az ajtó kitárult. Egy csupa mosoly nő állt előttem, tökéletes öltözékében.
    – Ön rendelt halloweeni babafotózást?
    – Igen, már vártuk – biccentett a fejével a kezében fekvő rongybabára. Kicsit ijedten beléptem.
    – Jaj, olyan tökjelmezest szeretnék mindenképp! Kis tökkalappal! – lelkendezett, és megigazgatta a rongybaba lógó kezét. – Gyönyörű leszel.
    Kábulatban bámulta babáját, majd hirtelen rám nézett.
    – Jaj, nehogy örültnek nézzen! A kicsikém az emeleten alszik. Ez csak játék! Jöjjön.
    Megnyugodva követtem, hogy mégsem pszichopata.
    – Ő az! –Lehajolt, és óvatosan kiemelte a bölcsőből a bepólyázott csontvázat.

  13. – Ki van ott? – kérdeztem az esőbe.
    Csak a hideg és halott erdő vett körbe, engem és géppuskás társam! Hideg borzongás futott végig hátamon, ha arra gondolok, hogy az a vérvörös szemű valami üldöz bennünket. Nyeltem egyet, majd a fegyverem abba az irányba fordítottam! A hangja fülemben csengett, fogam vacogott.
    Ekkor egy őz futott el előttem, a bokorból, riadtan menekült ki. Valami közelgett, vagy csak a hideg szelet éreztem, mert fáztam, vacogott minden csontom! Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, nem Tökarcú Vihogó volt az!
    – Pakoljunk, indulnunk kell!! – ez volt utolsó mondatom.
    A sötétség vihogó örvénye elnyelt mindkettőnket! Ő volt…

  14. Verejték. Könny. Vér. Koppkopp. Valami a padlón puffan. Recseg. Ropog. Törik. Koppkopp. A gyertya lángja pislákol. Füst. Rothadás. Vizelet. Koppkopp. Keserű íz a nyelvemen. Tele a szám földdel. Koppkopp. Mozgó árnyak a falon. Sehol egy ablak. Koppkopp. Bokámon bilincs. A húsomba váj. Zsizsegnek rajtam a kukacok. Koppkopp. Mellettem egy test. Nem mozdul. Oszlik. Koppkopp. Sikítok. Nincs elég levegő. Várok. Bűvölöm a sötétséget. Némán imát mormolok. Telnek az órák. A napok? Nem hallom többé a kopogást. Megrémít. Nyílik az ajtó. Fekete. Magas. Masszív. Fején kapucni. Engem néz. Kancsal. Vigyorog. Közelebb jön. Csúszva hátrálok. Elém guggol. Tekintetében ígéret. Én vagyok a következő.

  15. Azt hittem a közös borzongás a Nyolcadik utas a halál című filmen, segít közel kerülni hozzá. Hazakisértem a kollégiumba, egymás kezét fogva, de semmi több. Még akkor sem amikor egy épülő házból neszezést hallottunk.
    Miután túl voltunk mindenen – a semmin – hazafelé vettem az irányt.
    Megláttam egy alienszerű lényt és ahogy becsültem, mindketten ugyanannyi távolságra voltunk a házunktól.
    Hatalmas fülei csapkodtak, fújtatva, szuszogva, csámcsogva közelített felém. Most szembe fussak vele, vagy forduljak meg és meneküljek, ahogy a lábam bírja. Lesz, ami lesz, lépéseimet megszaporázva elindultam a biztonság felé.
    Úristen! – gondoltam, ez is bemegy a kiskapun.
    Már megint kiszökött a disznó.

  16. A metrómegállóban csak a mozgólépcső monoton kattogása hallatszik. Egyetlen ember áll a peronon rajtam kívül, barna széldzsekiben, zsebre tett kézzel.
    Be kéne lökni a metró alá.
    Képes lennék ilyet tenni?
    Nem merek a barna dzsekis férfi közelébe menni. Mi lesz, ha elveszítem az önuralmam, és meglököm? Akkor egy gyilkos vagyok. Nem akarom megtenni.
    De igen, akarom.
    Nem. Nem!
    Már hallom a közeledő metró zaját. Még van pár másodpercem, de nem, ki kell bírnom, nem ölhetem meg, ökölbe szorítom a kezem, magamban elsuttogom, hogy Vadas János vagyok, állok a metrómegállóban, és nem, nem vagyok gyilkos.
    Begördül a szerelvény. A férfi felszáll.

  17. A kietlen erdő sötét fái közül füst szál a szürke ég felé, ahogyan Prisa meggyújtja a fáklyát. Halkan énekel, ahogyan odasétál a farakáshoz. Halk nyöszörgés, könyörgés hallatszik, de Prisa csak énekel tovább, nem törődik vele. Szavai hatására a föld megfeketedik és minden lépése után repedés nyílik a talajon. A mágia működik. Mosolyogva dobja el a fáklyát és sikoly harsan a levegőbe. Pirsa csak nevet, ahogyan a lángok nyaldossák a kis testet a máglyán. Bipp! Bipp! Csörren meg az ébresztőóra Prisa ágya mellett. Elmosolyodik és felkel, mert tudja ma éjjel az erdőben égni fog ő, aki rászolgált az áldozati szerepre.

  18. A teherautónk lefulladt, sötét és démoni volt az idő, madnem belénk fagyott a lélek is. Tudtam jól, hogy tankolnunk kellett volna, de Lina megint duzzogott! Valami vadászproblémaja volt, és ebben a gödörben landoltunk. Hideg volt, majdnem csonttá fagytam! Néztem a tájat és elfogott a hideg rettegés. Tudtam, ilyenkor vadászik Ő, akit Halloween iderjén küldenek a pokolbéliek, hogy elragadja a lelkét, minden földi lénynek. Sötét köd volt, hideg arctalan lény, kinek szemei narancssárgán izzottak és pokolkutyák kísérték útján! Ránk lesett, most mi következtünk. Dögszaga volt, halott és romlott, mint a lelkek, miket elnyelt. Egy kórházban tértem magamhoz, az egyetlen túlélő! Gazdatest.

  19. A teherautónk lefulladt, sötét és démoni volt az idő, majdnem belénk fagyott a lélek is. Tudtam jól, hogy tankolnunk kellett volna, de Lina megint duzzogott! Valami vadászproblémaja volt, és ebben a gödörben landoltunk. Hideg volt, majdnem csonttá fagytam! Néztem a tájat és elfogott a hideg rettegés. Tudtam, ilyenkor vadászik Ő, akit Halloween iderjén küldenek a pokolbéliek, hogy elragadja a lelkét, minden földi lénynek. Sötét köd volt, hideg arctalan lény, kinek szemei narancssárgán izzottak és pokolkutyák kísérték útján! Ránk lesett, most mi következtünk. Dögszaga volt, halott és romlott, mint a lelkek, miket elnyelt. Egy kórházban tértem magamhoz, az egyetlen túlélő! Gazdatest.

  20. A teherautónk lefulladt, sötét és démoni volt az idő, majdnem belénk fagyott a lélek is. Tudtam jól, hogy tankolnunk kellett volna, de Lina megint duzzogott!
    Valami vadászproblémaja volt, és ebben a gödörben landoltunk. Hideg volt, majdnem csonttá fagytam!

    Néztem a tájat és elfogott a hideg rettegés. Tudtam, ilyenkor vadászik Ő, akit Halloween iderjén küldenek a pokolbéliek, hogy elragadja a lelkét, minden földi lénynek.
    Sötét köd volt, hideg arctalan lény, kinek szemei narancssárgán izzottak és pokolkutyák kísérték útján! Ránk lesett, most mi következtünk. Dögszaga volt, halott és romlott, mint a lelkek, miket elnyelt.

    Egy kórházban tértem magamhoz, az egyetlen túlélő! Gazdatest.

  21. Meghasadt az obszidián, néztem magam benne, hogy milyen szép is vagyok! Milyen gyönyörű vagyok! Az új arcom csodás. Elmosolyodtam.
    – Csak nem a tied lesz a következő?

  22. A férfinek az volt a szerencséje, hogy meghallotta a suhanó hangot a levegőben, mert így felkapta a fejét. Megfordult; a jakuzzi mellett a szeretője állt egy bárddal a kezében. A bárdot úgy ütötte ki a lány kezéből, mintha egy fogpiszkálót vett volna el tőle, és egy mozdulattal elkapta a lány nyakát. Közelebb vonta, be a jakuzziba, és a víz alá nyomta a fejét.
    Fogalma sem volt róla, mi indította a lányt arra, hogy meg akarja őt ölni. De ha most rászánta magát, biztosan újra megpróbálná majd. Újra a víz alá nyomta a fejét, és egészen addig tartotta ott, amíg mozgott.

  23. Egy napos voltál, amikor először megtörtént. Talán meg is feledkeztem volna róla, ha nem ismétlődik meg.
    A járókádban feküdtél. Csak egy pillanatra hagytalak magadra, hogy lehozzak valamit az emeletről, de ahogy elhaladtam a gyerekszobád előtt, hangokat hallottam kiszűrődni.
    Benéztem, és téged láttalak.
    Nem mertem levenni rólad a tekintetemet. A kezemben szorongatott bébimonitort lassan a fülemhez emeltem, és hallgattam, ahogy a torz frekvencián gügyögsz vidáman, odalent.
    Lerohantam a lépcsőn, szédelegve – ott voltál, pont, ahogy hagytalak – remegő karjaimba kaptalak és addig öleltelek, amíg a pulzusom elcsitult.
    Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire visszamerészkedtem megnézni, de már nem volt az ágyadban semmi.

  24. Reszketve kuporgok a sötétben. Hátammal nekifeszülök a mögöttem lévő márványnak, mintha teljesen bele akarnék olvadni. Láthatatlanná válni, hogy ne találjon rám.
    Mekkora örültség már! A csajokkal kijöttünk az éjszaka közepén egy temetőbe. Ráadásul itt kell maradnunk hajnalig egy ostoba próba miatt. A kapu zárva, nem tudok kijutni. Félek. A lányokat se látom sehol. Ő viszont itt van, érzem a zsigereimben. A belőle áradó sötétség megdermeszti a világot, fagyos karmaival megragadja az ember lelkét és kitépi a testéből.
    A hideg csontomig hatol, leheletem párafelhőként gomolyog előttem. Ág reccsen mögöttem.
    – Megvagy! – vérfagyasztó kacagás tör fel belőle.
    – Elvesztem – suttogom megbabonázva, a szemébe nézve.

  25. Szenteste volt. James Snowclaw könnyedén ült, mint egy halott ember meséje, és rettenetes tojáslikőrt kortyolgatott.

    A karácsonyfára akasztott bátor farkasra nézett, és felsóhajtott. Tavaly Lina Whitewolf akasztotta oda, pont mielőtt tavaly egymásra néztek, majd egymás karjaiba estek, és egymás mellkasának csapódtak.

    Bárcsak ne lettem volna ilyen domináns, gondolta James Snowclaw, miközben kéjesen rumot töltött a tojáslikőrjébe. Akkor Lina Whitewolf talán nem lett volna olyan nagylelkű, és nem hagyott volna egyedül karácsonykor. borzasztóan Letörölt egy borzasztóan könnycseppet, és a kezébe fogta a szemét.

    Hirtelen kopogás hallatszott az ajtón, majd egy vézna hang emelkedett belülről dalra.

    Sötét karácsonyról álmodom
    Csak együtt haltak meg, mint egy nagy család

    James Snowclaw az ajtóhoz rohant. Lina Fehérfarkas volt az, aki egész testében rémülten nézett ki a hótól.

    “Lassan hiányoztál – mondta Lina Whitewolf. “És újra meg akartam ütni a mellkasodat.”

    James Snowclaw átölelte Lina Whitewolfot, és zokogni kezdett.

    “Szerintem részeg vagy” – mondta Lina Whitewolf.

    “Szerintem is” – mondta James Snowclaw, és addig ütötték egymás mellkasát, amíg fel nem döntötték a karácsonyfát.

    Karácsony napján sült rókaszőrt ettek, és kint éltek, amíg James Snowclaw megint berúgott.

  26. Sötét volt, amikor végeztem, senki nem volt már itt. Kinéztem az ablakon, sűrű köd ült a tájra. Egy hatalmas csattanást hallottam, valahol becsaptak egy ajtót. Körbe néztem, de semmi nem mozdult. Elértem a liftet. Beszálltam, megnyomtam a földszint gombját. A lift hallkan suhanni kezdett lefelé, amikor is a lámpa pislákolni kezdett, és elaludt. Elővettem a telefonom, hogy világítsak vele. A lift hirtelen megállt és kinyílt az ajtaja két emelet között. Majd lassan elindult, felment egy emeletet, majd hirtelen elindult lefelé. A torkom a szívemben dobogott, félelem kúszott végig a gerincem mentén. Ki játszik velem?

  27. Lina ránézett a társára, majd fegyverét nézte.
    Tudta jól, hogy nem hibázhat.
    Berúgta az ajtót, tarsa kit nem nevezünk meg.
    Bent voltak az áldozatok maradványai.
    Egyik
    A
    Másik
    Után.
    Mind
    A
    Harminc.
    A rókalány
    Elképedt.
    Ki lehetett a sorozatgyilkos?
    A gyalazatos féreg
    Ez volt
    A
    Gonosz!
    Halloween
    Éjjelén
    Eljön
    És
    Elnyel
    Ha nem figyelsz?

  28. Tudom, mit fog tenni, mégsem félek.
    Hátulról ugrik. Bal arcomba mar. Szinte letépi a fejemet. Hatalmas farkaskoponyáján nincs se bőr, se hús, se szőr. Csak csontok, fogak, szemek nélkül lángoló jéghideg tekintet.
    Az első marása halálos. Tudja, de a vak gyűlölet hajtja tovább. Csupasz koponyája egyre nagyobb.
    A második harapástól összeroppannak a bordáim. Ropiként reccsennek állkapcsa alatt a combcsontok.
    Véremet issza. Erőt gyűjt, mielőtt vonyítva elfut.
    Magam mellett állok. Nézem, ahogy a föld magába issza a húst, a csontokat.
    A fák között sápadt holdfény. Köd gomolyog. Bagolyhuhogás. Egy róka zöld szeme villan. Az erdő békés.
    Verejtékben úszva ébredek. Minden reggel.

  29. Azt mondják, a szörnyek a szekrényben csak rémálmok. A valóságban csak a focilabda, a baseballkesztyű, a mackó, amit apa küldött, van ott. Csak a maci szemén csillant a kinti lámpa fénye. Ha megfordulok, nem képzelgek butaságokat.
    „Gondolj valami másra! Holnap leszel hét éves, és csodaszép ajándékokat kapsz.”
    Rendben, most csak erre koncentrálok.
    Mi ez a zaj? Nyikorog a szekrény ajtaja. Megint kinyílt. A nagymama azt mondta, rossz a zár, majd megcsináltatja. A puffanó lépteket nem a zár okozza. A tarkómat melegítő szuszogást sem.
    – Nagyi?
    Nem válaszol.
    Megfordulok.
    A mackók nem tudnak mosolyogni. A mackók nem esznek gyerekeket. Nem kapok levegőt!

  30. Pislákoló fényeket látok a távolban. Halványak, de vonzzák a tekintetem. Abbahagyom a futást, de így máris érzem, hogy átjár a jeges szellő és a szitáló eső. Közelebb megyek, át egy fém kapun. A megannyi fényt gyertyák adják, rájövök, hogy egy temetőben vagyok.
    Egy alak áll az egyik sírnál, teljesen egyedül. Közelebb lépek hozzá, hiszen mit keresne itt egy gyermek ilyenkor. A vállához nyúlok, azonban a kezem átsiklik az apró testén. Döbbenten hátrébb lépek, megbotlok egy sírban, de nem esek el. A gyermek megfordul, egyenesen a szemembe néz, a szájához emeli a mutatóujját. Elmosolyodik és az összes gyertya egyszerre alszik el.

  31. A hátizsákos férfi tétován nyitott be az erdő szélén álló kis fogadóba, melynek ablakaiból most meghitt gyertyafény szűrődött ki az éjszakába. A kései óra ellenére a helyiség csaknem tele volt.
    – Üdvözlöm uram! – hajolt meg utolérhetetlen eleganciával a pincér, és asztalt mutatott neki.
    – Érdekes. Többször jártam erre, de sosem láttam nyitva. Azt hittem nem üzemel.
    – Csak telihold idején nyitunk ki Uram! Ez afféle tradíció.
    – Turista csalogató? – kuncogta el magát a férfi – Hogy is hívják a fogadót?
    – Vadetető Uram.
    – Egzotikus. – mormolta az utazó, és helyet foglalva felütötte az étlapot. Még akkor is a fogadó nevét ízlelgette magában, mikor körülötte mindenki elkezdett átváltozni.

  32. Nem tudok mozogni. A csendtől a fülem sípol. Sötét van. Vak sötét. A hátamon minden idegvégződés ég, ahogy a nedves földön fekszem. Érzem a szememben gyűlő, kifakadni készülő könnycseppet. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ez a csepp végigfolyt az arcomon. A körülöttem lévő izzadságtócsába való csobbanása megtörte a végtelen sípolást.
    Majd éreztem, ahogy ismét megmozdul. Apró kis lábacskák. Számomra gigantikus mamutlábak. Megfontolt léptek. Lassú, csak centimétereket biztosító mozgása az idők végezetéig elhúzza a szenvedésemet. Összes bátorságomat összeszedve lenéztem a mellkasomra. Nyolc szem villant meg az épp előtűnő telihold fényében. A szívem lüktetésének ütemében remegtek. Forróság indult el mindenfelé a testemen.
    Megmart.

  33. A vonat nyílként robog az éjszakában. A menetrend megszűnt, amikor elütötték azt a szerencsétlent. Rengeteget álltak. Sandra beburkolózik a kabátjába. Se fűtés, se világítás, a telefonja lemerült. A mozdonynál kellett volna fülkét találni, nem egyedül ülni. Behúzza a folyosó felőli függönyöket. Zár nincs. Mindjárt bepisil. Kimenni nem mer. Kopogtatnak. A szíve kalimpál. Rányitják az ajtót. Megmarkolja a kulcscsomóját. Csak a kalauznő. Hálisten! Vigyázna a holmimra? Elbotorkál a mosdóhoz, pisil. Sehol egy lélek. Visszaóvakodik. A fülkében a kalauznő sötét sziluettje remeg. Furán mozog. Mintha magasabb lenne. Himbálózik. Sandra felsikít. Egy kéz a szájára tapad. Ne félj! – suttogja valaki – lehet egy kívánságod.

  34. A nap kivérzik a horizonton. Tekintetem elkeseredetten kapaszkodik az utolsó fénysugárba, de az éjszaka kérlelhetetlen. A sötétség megvakít.
    Én választottam, hogy kint maradok, de akkor még nappal volt és biztonság. Most a szívem minden reszkető dobbanásával közelebb érzi a véget, és arra ösztökél, hogy megforduljak. Semmi. A házat is magába nyelte a falánk éjszaka. Nem tudom, merre mehetnék haza. Bizonytalan lépést teszek, de a földön kúszó ködpászmák nyálkás csápjaikkal a bokám köré fonódnak.
    Az elmúlászsagú levegő azt suttogja a fülembe, hogy már ide tartozom.
    És én bólintok. Bólintok, hogy cserébe ne akarják elragadni azokat, akik a házban maradtak.

  35. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, az egyre hevesebb dobolás, amit hallok, saját szívverésem volt. Minden egyes üteme segítségért kiáltott a félhomályban. Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezem, de az utóbbi napok kegyetlenül az eszembe vésték, hasztalan tenném. Így tovább feküdtem a konyha ragacsos, vörös kövén, várva, hogy valaki rám nyissa az ajtót és kimentsen elmém homályos börtönéből. Csakhogy senki sem jött. Ott maradtam a férfi rémisztően merev teste mellett, mozdulatlanul, görcsösen markolva a fűrészt. A hangok pedig elviselhetetlenül zakatoltak a fejemben, arra késztetve, folytassam, amit elkezdtem: egykori, hűtlen kedvesem feldarabolását.

  36. – Ne aggód már túl! Ez csak egy randi.
    Joy a szemét forgatta.
    – Megtennéd, hogy nyugton maradsz, amíg befejezem a tust? – kérleltem.
    – De tudod, hogy a Tinder nem biztonságos.
    – Múltkor óvatlan voltam. Tény. Most csak egy kávé lesz egy teraszon.
    – Ha megint mennem kell…
    Összepréseltem ajkaimat, hogy a rúzs mindenhol egyenletesen fedje.
    – Nem fogsz kelleni. Ez nem olyan lesz.
    – Múltkor is ezt mondtad…
    Mikor felébredtem még éreztem a párolgó benzingőzt. Joy már megmosta a hajam, csak a szárítást bízta rám.
    – Bízz bennem!
    Ahogy felkaptam a táskámat, levertem a tükröt az asztalról. Joy jégkék írisze az ajtóig követett a számtalan tükörszilánkról.

  37. – Anya! – Tomi kiáltása éles pengeként vágta ketté az éjszaka nyugalmát. Kata álmából riadva sietett be fia szobájába. Tomi az ágyában ült. Verejtéktől nedves haja a homlokára tapadt, levegőért kapkodott, szemei kitágultak. Ujjai görcsösen szorították barna plüss maciját. Kata szorosan magához ölelte.
    – Semmi baj kicsim! Csak rosszat álmodtál!
    – Megint itt van! – suttogta Tomi. – A fekete bácsi, akinek sárga a szeme.
    Kata lehajolt és benézett az ágy alá.
    – Nincs itt senki, látod?
    Tomi meredten bámult anyja háta mögé a sötétbe.
    – Már nem ott van – lehelte.
    – Hát hol?
    – Mögötted. És most veled akar játszani.

  38. Kedves aranymosó!

    Nem kívánok részt venni a százszavason, így tekintsék tárgytalannak drabble-m!

    Köszönöm, visszalépnék, hisz azelőtt elbukni, hogy célunk elérnénk fontosabb, mint a győzelem mámora! Köszönöm!

    Lina Skywolf

    Ui: Írás csupán hamis illúzió nem több, hogy fennmaradhatsz, Szokratész is megmondta, hogy felesleges lejegyezni bármit is! További jókat nektek!! 🙂

  39. Ködös októberi reggelre ébredtem. Semmi kedvem kimozdulni. A vizslakölyök könyörgő tekintete kérlel, mozduljak már. Futólépésben követem vidáman csaholó kutyámat, lekanyarodunk a közeli erdei útra. A köd egyre sűrűbb, az erdő kihalt. Hátborzongatóan csendes ezen a reggelen. A ködszemcsék fájdalmasam szurkálják az arcomat. A szófogadatlan vadászkutyámat sem látom már. Csak sejtem, merre futhatott. Egy pillanatra megállok, fülemben a szívdobogásom visszhangja dübörög. Félelem tölt el. A ködfüggönyön keresztül a fák között tapogatózva indulok a kutya keresésére. Nevét kiáltozom. Futva érkezem az alacsony tűlevelü fához, ahol vadul kaparja a földet. Egy levágott női fej bukkan elő, szeme helye némán feketéllik, száján élénkvörös rúzs.

  40. Moon! Figyeljen! Ha elengedi a gyereket, magát senki nem fogja bántani. Ígérem. Érti, Moon?
    Isznak. Honey-nak ez nem jó. Tudom, félt, elhoztam, míg azok ott mulatoztak.
    Szülinap volt.
    Kifogás. Itt csend van. Végre megnyugodott.
    Hol van csend, Moon? Tudja az én apám is vert minket. Elmennék magához, ha segítene rajtam, mint Honey-n. Rendben?
    Majd, ha kész leszünk, most csak zavarna. Jó éjt!
    Le ne tegye! Honey hogy van? Nem hallom a hangját. Alszik?
    Még nem teljesen. Néha még kéri, hogy adjak neki inni, de most erősnek kell lennie. Nem engedhetem, hogy a szülei sorsára jusson. Lassan túl lesz a nehezén.

  41. A rekkenő sötétben a gépek hangja ad némi támpontot, hol is van: egy kórház. Látja a feleségét a hűvös éjszakában, a rácsos ablakon túlról suttog a fülébe, hogy menjen ki hozzá. Túl messze van, ő mégis hallja. Nem kellett volna lenyelnie a gyógyszert, amit a nővér beleerőszakolt. Így nem tud repülni, nem tudja megvédeni a családját a szörnytől, ami minden este akkor jelent meg, amikor ő is otthon volt, ha a felesége nem fogadott szót, akkor az a rémség előjött és addig ütötte a családot, amíg mindenki alázatos nem lett. A tükörben a szörny pont úgy nézett ki, mint ő.

  42. Iszonyatos fájdalom hasított a fejembe. Próbáltam megmozdulni, de csak a szemem tudtam kinyitni. Körbenéztem. Egy fehér köpenyes ember sétált be. Két megtört árny követte. -Hozzám jöttek? Hogy kerültem ide?- Ahogy rám pillantottak, iszonyatos nyomást éreztem a mellkasomban. Próbáltam oldalra fordítani a fejem, hogy jobban lássam mi történik, de túl erősek a fények. Csak szófoszlányokat hallottam: „gépkocsi”… „vasúti átjáró”… „telefon”… „férfi”… „felépül”… „nő”… „sajnálom”… és az utolsó szó „amputáció”. Ezután valami könyörtelenül megragadta a torkomat. Fejem feletti gép vad sípolásba kezdett. A szívszaggató zokogásból, arcomra hulló könnyekből már tudtam ki próbálja elvenni az életem. Csak abban reménykedem, hogy sikerülni fog neki.

  43. Fejem ketrecében kergetlek. Még nem látom az arcod. Hallani vélem szűkölésed. A pára, ami az arcodon ül, nekem nektár. Hosszú, boldog életet ad majd. Amikor utolérlek. Fejem ketrecében kert növekszik, tüskés, terméketlen bozótból. A beteg, kopasz fák labirintussá fonódnak a fejünk fölött. Utolérlek és megízlellek. Kettesben leszünk.
    Fejem ketrecében bolyongunk. Valójában a szőnyegen ülök. Hideg van itthon. A telefonkönyvet pörgetik ujjaim. Ismerek minden nevet, de azok csak betűk. Arcok társulnak hozzájuk, emlékek. Csak arra tudok gondolni, vajon milyen lesz a szemük, amikor egy hete nem aludtak, nem ettek és csak vártak rám. Fejem ketrecében vagytok. Ma éjjel valakit bezárok oda.

  44. A hintaszék fel-alá ringatózik, a kötőtűk halk koccanása töri meg a nyikorgását. A készülő takaró már elég hosszú ahhoz, hogy teljesen elfedjen.
    Kemény a padló, fáj mindenem. Zihálok. Zsibbad a karom, a lábam. Hiába feszegetem, túl szorosan tart a kötél. A bőrömből szivárgó vér már átnedvesítette a ruhámat is.
    Feláll, botjára támaszkodik. Vár, az ágyhoz csoszog.
    – Nézd, megtaláltam a babádat! – tapsol örömében.
    Hunyorogva felnyögök, de a sötét foltokkal tarkított lepedőn kívül nem látok egyebet.
    – Fürdési idő! Papa is mindjárt itt lesz! – Vastagkeretes szemüvegét megigazítja, füle mögé tűr egy ősz tincset.
    Nesz szűrődik be kintről.
    Kiáltanék, de a kendő megakadályoz benne.

  45. Most már biztos, hogy eltévedt. Mert ezen a tisztáson már járt. Lába alatt ugyanez a korhadt ág reccsent már fél órával ezelőtt is. Mindjárt sötétedik, és ő nem fog kitalálni az erdőből. Körbe-körbe jár, a telefonja semmilyen jelet nem fog. A nyirkos hideg bekúszott a dzsekije alá, paradox módon mégis izzadni kezdett a tenyere a gondolattól, hogy esetleg egy kitárt szárnyú bagoly huhogva felröppen mellette, majd hirtelen kivájja a szemét, az végigfolyik rémülettől dermedt arcán, lecsepeg az őszi avarra… Madárfóbiájával pszichológusa se tud mit kezdeni. Mellkasát egyre jobban szorította a félelem, érezte, mindjárt elájul. És senki nem fog itt rábukkanni.

  46. Egyedül maradtam az öltözőben. Máskor ez nem zavarna, de ma egész nap úgy éreztem, figyelnek. Valahányszor egymagam voltam, borsózni kezdett a tarkóm. Most is kirázott a hideg.
    Odakintről halk léptek nesze ütötte meg a fülemet. Megdermedtem. A motoszkálás abbamaradt, mintha sosem létezett volna, csak a pislákoló lámpa halk kattogását lehetett hallani. Biztos csak a képzeletem játszik. Bedobáltam mindent a táskámba, és rohamtempóba a kijárat felé vettem az irányt.
    Az ajtó magától csapódott ki, amikor odaértem. A sikoly a torkomra fagyott.
    – Anna – sóhajtottam fel. – Elfelejtettél valamit?
    Az arcára ördögi mosoly költözött, a háta mögül egy kést húzott elő.
    – Téged.

  47. Tejszerű, nyirkos köd ült a bokrok tetején a kacskaringós törzsű fák alatt. Egy vadászó bagoly vészjósló hangja törte meg az erdő csendjét. Apró léptek neszezése hallatszott a lehullott faleveleken. Fiatal nő rohant a csúszós, szűk ösvényen. Csapzott haja beletapadt a fejbőrén levő friss sebbe, ahonnét lassan szivárgott vére. Kétségbeesetten menekült. Hátra nézett. Leste üldözőjét; négyszarvú kecskedémon bukkant fel a ködből. Minden egyes ugrásával közelebb került hozzá. Már érezte bűzös leheletét. A halálfélelemtől eltorzult arca megnyúlt, de az utolsó sikolyát megölte a döbbenet; a kecskedémon lendületét megállította a neszező lábak tulajdonosa, egy nagyra nőtt óriáshernyó. És jóleső csámcsogással ette meg fejét.

  48. Az emberek, ahhoz képest, hogy naponta láthatják a hotel kisbuszát átsuhanni a falun, megbámulnak minket. Aztán újra az ezer színben játszó erdőben kanyargunk. Mire a tisztásra érünk, a nap lebukik a szálloda mögé.
    Az étteremben a pincér azt kérdezi, mit kérünk utolsó vacsorának, majd göcögve javít elsőre. Korán lefekszünk, én sokáig nem bírok elaludni. A farönkökből épített falakon minden áthallatszik. Gyereksírás, tévézaj, beszélgetésfoszlányok. Kint zúg az erdő, és valami dohog.
    A csend ébreszt fel. Üres mellettem az ágy. Szólongatom, az ablakhoz botladozom. Alakok vonszolják magukat a tisztáson a volt bányavasút felé. Ő felnéz, int. Érzem, hogy mennem kell.

  49. Kati végre megtalálta Petit a tömegben.
    -Menjünk haza, jó? – kérlelte.
    Peti, aki zombinak volt maszkírozva a bulira, csak bólogatott a nagy hangzavarban.
    Kati mit sem törődve a sűrű köddel elindult a rövidebb hazavezető ösvényen.
    -Hú, ha egyedül lennék, még félnék is- nevetgélt spiccesen.
    -Gyere már! – szólt hátra, de meglepetésére a fiú eltűnt. Hirtelen fojtogatóvá vált a köd. Rossz érzése támadt.
    -Ez nem vicces! – kiáltotta
    Csak egy villanás volt, odakapta a fejét. Mire mozdult volna, hátulról erős kezek ragadták meg és valaki a fülébe dörmögte
    -Nem is azért csináltam.
    Katiban megdermedt a vér, amikor felismerte volt férje hangját.

  50. Amikor bennem mozgott, éreztem, hogy nem evilági teremtmény. Fájdalmasan belém fente nemlétező fogát, csontjaimon és húsomon élesítette karmait. Az első napokban a nővérek aggódva figyelték, miért nem hízik, így feladtam az elveimet, és a szájába adtam a mellem. Olyan hangosan szörcsögött, hogy tudtam, legszívesebben engem akarna vízbe fojtani. Hat nap után maradhattam először kettesben vele, a kiságyban feküdt, és úgy tett, mint aki alszik. De tudtam, mire készül. Ha nem is most, de egyszer ő fog megölni engem. Meg kellett előznöm. Az arcára nyomtam a párnát, és addig szorítottam, amíg az apró, ökölbe szorított kezecskéje mozdulatlanná nem merevedett. Én nyertem.

  51. Belefájdul a fejem, nem szűnik, nem enged el. Egy vágás; és ennyi, eddigi életem elhullik. Érzem, amit felépítettem szertefoszlik. És itt a következő vágás; vajon miattam volt, talán én tehetek róla, gyötrődöm a tehetetlenségem felett. Három, négy, ötödik és már a fájdalom sem érti, hogy hányadik mar bele eddig nem is tudtam, mily törékeny testembe. Idegtépő, felsejlik bennem egy gondolat és elmúlik, sötétség kerít hatalmába, ahogy a pengék hordják szét a még bennem rejlő ifjúságom. Gúnyos, rettentő mosoly, sugárzó élettelen szemek, kísérteties arc, ez lettem, nem más. Hirtelen egy fény gyúl bennem, már te is látsz: Én vagyok a Töklámpás!

  52. A novemberi szürkületben sietve igyekszem haza, àt a kiserdőn. Körülöttem csupasz fák csontvàzai nyújtóznak az ólmos ég felé, a távolban panaszosan vonyít egy kutya. Nyugtalanság fog el, érzem, nem vagyok egyedül. Megtorpanok, hàtranèzek, a szívem a torkomban dobog. Sehol senki. Sietős léptekkel indulok tovább, mèg nèhàny szàz méter és beérek a lakott területre, a biztonságba, az emberek közé. Gondolatban a vacsorát tervezem és remèlem, ma sikerül kialudnom magam. Hirtelen hangos szuszogást, lihegèst hallok a hàtam mögül. Felsikoltok, megcsúszok a nyàlkás faleveleken és elvàgódok a sárban. Előttem a szomszéd kutyàja csóválja a farkàt baràtságosan.

  53. Az égető tekintetek mély sebeket szabdalnak rajtam, miközben a rendelőbe tessékel az asszisztens. Hallom szájuk minden szavát a hátamba mélyedni, mint egy éles kést. Szívem a doktornő előtt a faliórával egyező ütemre lassult.
    – A férjéről tud valamit? – megkocogtatta a kórlapom alját, hogy kizökkentsen a gondolataim markából.
    – Nagyon keveset találkozunk mostanában. Mindig este lefekvéskor ér haza, korán reggel már csak azt hallom, ahogy áll ki a garázsból. Attól tartok, hogy megcsal.
    – Ezek szerint rendesen szedi a gyógyszereit, viszont ha nem bánja emelnék a lefekvés előtti adagján. A kocsiját előzőhéten a tóban megtalálták. Remélem, hamarosan ő is előkerül.

  54. Ben leparkolta az erdő szélén terepjáróját. A köd sűrűn gomolygott. Az áthatolhatatlannak tűnő fehérségből kirajzolódtak az út kövei és az utat szegélyező fák. A férfi szorosabbra húzta a kabátját, és elindult ellenőrizni a vadetetők állapotát. Hirtelen mozgásra lett figyelmes. A homályban távolabb kirajzolódott egy alak. Egy kislány alakja. A lány lassan elindult felé, arcába lógó hajából víz csepegett mezítelen lábfejére. A szembogara feketén izzott, ahogy a férfira emelte tekintetét. Ben hátrálni kezdett. Megbotlott, majd hanyatt esett a köves úton. Mire feltápászkodott a lány eltűnt. Zajra lett figyelmes. Élesen hatolt át a ködfátyolon terepjárója jellegzetes hangja. A zsebéhez kapott. Üres volt.

  55. Az első napja. Magasszárú bőrcipője kopogása visszazuhan rá a boltíves folyosó falairól, a huzat belekapaszkodik hosszú szoknyájába. Végre eléri a hatalmas faragott ajtót. Kopogtat, az inas már nyitja is. A gyerekszobához vezeti, jó szerencsét kíván. Az asszony belép, elmosolyodik.
    – Szia Amy! Suzan vagyok. A dadus.
    A kislány szigorú arccal szemléli a jövevényt.
    – Még nem játszhatunk. Anya előbb meg akar ismerni téged.
    – De nincs is itt anyukád, elutazott.
    – Nem ő. Az igazi. A régi dadusokat nem szerette.
    Az asszony háta mögött kattan a zár , meglibben a függöny, nyikordul a parketta, a kislány arca mosolytól ragyog.
    – Megérkezett.

  56. Az emberek mindig megbolondulnak, amikor beköszönt az ősz, gondolta. Nem figyelnek oda egymásra eléggé.
    Az út szélén ácsorgott és a tőle nem messze tolongó embertömeget figyelte, ahonnan szörnyülködő morajlás hallatszott.
    Közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a riadalom forrását. Akkor pillantotta meg a füstölgő autót, amelynek vezetője halálra váltan kászálódott ki a kormány mögül, és amely előtt kicsavarodott testű lány feküdt az úttesten mozdulatlanul.
    Felsikított, ahogy elöntötte a felismerés, mégsem vette észre senki. Nem látták, ahogy az üveges tekintetű lányban önmagát vélte felfedezni.
    – Az emberek mindig megbolondulnak, amikor beköszönt az ősz – csóválta a fejét az egyik arra járó, aztán továbbállt.

  57. Örököltük. Az anyám, a nagyanyám és a többiek is. Hogy mióta vándorol ez a kib….tt gén vagy mi a sz.r a vénáinkban? Ki tudja. Anyám még reménykedett, hogy nem én leszek. Legyen a nővérem, az elsőszülött inkább, én túl érzékeny vagyok, nem fogom tudni feldolgozni… Sorsokat, életeket, bűnöket mesélnek, miközben feloldozni nem tudok. Csak mondják, csak mondják, miközben teljesen máshol kellene lennem fejben. Tehetetlenségemben dühöt érzek és üvöltenék, de nem tehetem, gondolnom kell a gyerekekre. Ők a reményem. A nagyanyám azt mondta, ha az új leszármazott már biztosan látó, ritkulnak a jelenések. Csak addig bírjam ki, csak addig…

  58. Az egy helyben üléstől és a hidegtől tagjai elgémberedtek. Talán egy fél nap is eltelhetett, mióta megszökött. Elrablói azt hiszik, hogy az erdőben kóborol. Ha tudnák, hogy nem is hagyta el a faházat, hanem a szekrényben kuporog! A bútordarab olyan régi, hogy moccanni sem mer, hisz az elkorhadt lécek rögtön jeleznék ittlétét. A szomjúságtól ajkai kicserepesedtek, nyelve a szájpadlásához tapadt. Legyengült, fáradt testét mindössze cafatokban lógó ruhája óvja a hidegtől. Fejét térdére hajtotta, szemeit lehunyta. Istenem, milyen fáradt! De nem aludhat el. Várnia kell a megfelelő pillanatra, amikor maga mögött hagyhatja ezt a földi poklot. Csak maradjon elég ereje hozzá…

  59. Füst kaparja a torkát, a gomolygó ködtől csak a Suzukin táncoló lángnyelveket látja. Segélykiáltás hallatszik. A felismerés fájóan mar a mellkasába.
    – Anya!
    Kúszik az érdes aszfalton. Fájdalom hasít a bordájába. A térde csupa horzsolás. Nem adja fel, amíg a tenyere alatt nem érzi a kocsi felforrósodott, elülső fémajtaját. Megkapaszkodik az ajtónyitóban és felhúzza magát. Az orrát fémes szag járja át. Tudja, mit fog látni a kormos üvegablak mögött. Az anyja megperzselődött, ide-oda rázkódó testét. Jobb keze szüntelenül remeg, de erőt vesz magán és kirántja az ajtót. A kitörő forróság izzasztja az arcát, a lángoktól könnyezik a szeme.
    A kocsi üres.

  60. Odakint süvítő szél, fantomhívó sötétség. De bent macskadorombolás és pattogó kandalló. A férjem begyújtott, olyan rendes ember. Kedves, türelmes. Még azóta is, hogy diagnosztizálták a betegségem. Egyszer kiabált csak, azóta inkább gondolkozik. Olyan rendes.
    Csak tudnám, mit felejtettem el…
    – Egyetlen – szólít meg nyugodtan. Mögém lép, a hátamon érzem nagy alakját. – Ellenőriznéd a tápszert?
    Hát ez az, a gyerek! Persze, ellenőrzöm, nehogy forró legyen.
    A férjem a jobb kezembe adja a cumisüveget. Összekulcsolja rajta az ujjainkat, segít, irányít, a bal csuklóm felé fordítja.
    Aztán valami szúr. Rettenetesen fáj.
    Sikítok, elfutnék.
    Hiába.
    És a késsel együtt villan eszembe: nekünk nincs is gyerekünk.

  61. Kitárhatod az ablakod.
    Érezheted a halott levelek alá zárt fonnyadó fű szagát.
    Ráérősen elolvashatod a játékra írt megoldásokat.
    Langyos, mézízű teát kortyolhatsz.
    Ehetsz, amikor csak megéhezel.
    Kattog az egered görgője, de nem zsibbad az ujjad félelmedben, hogy meghallják az üres falak.

    Szeretsz a szobádban lenni.
    Egy ismerős autó ajtajának csapódására nem kapod fel a fejed.
    Gyomrod nem szűkül hideg csomóba, ha a bejárat felől kulcscsörgést hallasz.
    Írhatsz bárkinek, nem kell reszkető kézzel, gyorsan kinyomnod a monitort.
    Tarkódon nem gördül verejtékcsepp, ahogy megállnak a hátad mögött.
    Szabad vagy.

  62. Epe öntötte el a szám, amikor a nővér belépett. A csap felé görnyedve öklendeztem fel, anya a vállamat markolta, amíg végeztem. Hiába mondtam, hogy rosszul vagyok, leintettek. Idegesség, semmi több.
    Az anyám orra alá dugott papíron ridegen sorakoztak a kockázatok.
    – Csak formalitás – biztosította őt az nővér.
    Sötét foltok táncoltak a szemem előtt.
    – Kérlek – suttogtam erőtlenül, két karomat védelmezőn magam köré fonva. – Engedd, hogy megtartsam.
    Anyám fel se pillantott, úgy csóválta meg a fejét.
    – Túl fiatal vagy még, kincsem – magyarázta türelmesen. – Így lesz a legjobb. Hamar túl leszel rajta, és már el is felejtjük az egészet.
    Tudtam, hogy hazudik. Mindig hazudott.

  63. Fekszel az ágyadon, de nem tudsz elaludni, csak hallgatod Kristóf hortyogását.
    ​Valószínűleg nem Auschwitzba kellett volna utaznotok. Legalábbis nem egy csapatnyi tini szélsőjobbossal és a te túlérzékeny idegrendszereddel. Hiába bíztál abban, hogy majd megilletődnek. Borzalmas volt, amit lenyomtak. Kristóf talán el is lopott valamit.
    ​Persze, most alszik mint a tej, te meg már képzelődsz is. Azt hiszed, hogy van itt még valaki. Óvatosan kinyitod a szemed. Hiába, vaksötét van.
    ​Valaki felsikolt. ​Felriadsz. Úgy látszik mégis sikerült elaludnod és csak rosszat álmodtál. Már olyan sötét sincs. A Hold előbújt a felhők mögül és ezüst fénye megcsillan a szomszéd ágyon fekvő csontvázon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük