100 szavas írástechnikai játék

Megihletett a Könyvhét? Minket igen, mégpedig eszünkbe jutott róla egy téma, amely a mai 100 szavas játékunkat inspirálta.

Akár kint voltál, akár nem, erre a játékra most bátran nevezz be, és nyerj szerkesztést és szerkesztői visszajelzést 😉

 

Feladat: írj egy legfeljebb 100 szavas szöveget, amelyik megteremti a tömeg hangulatát. A helyszín bármi lehet (nem kell könyves eseménynek lennie), de a tömeg alatt most sok emberre gondolunk, és tőled azt kérjük, hogy az atmoszférateremtés legyen a kulcsod. Használhatsz akár párbeszédet, mozgást, bármilyen érzéki benyomást, a legfontosabb, hogy add át a tömeg hangulatát.

Határidő: 2021. 09. 07. (kedd) éjfél

Eredményhirdetés: 2021. 09.  10. (péntek) délelőtt

Nyeremény: A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.

A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.

***

Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból

Jó írást mindenkinek! 🙂

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (5 votes cast)
40 hozzászólás Szólj hozzá
  1. – Gyere, erre, és tartsd fogva a kezem!
    Egy szűk jobb kanyar és egy könyök előli ügyes kitérés.
    – Látod m…
    – Szakács Peti szüleit várjuk az információs pultnál, ismétlem Szakács Peti szüleit várjuk az információs pultnál!
    Visszahajolok, hogy megismételhesse, amit akart mondani. Közelebb húzódik, az ajka csiklandozza a fülemet.
    – Látod már a pultot?
    Lábujjhegyre állok, de épp egy hórihorgas fazon sodródik elém, és akárhogy pipiskedek, nagyon ügyesen mozog ahhoz, hogy mindig eltakarja a kilátást.
    – Elnézést, a dedikáláshoz… – szólítok meg egy szimpatikus szemüveges férfit.
    – Ja, a sor vége ott áll – mutat jóval mögém, mire nagyot sóhajtok.

  2. A mellkasodban érzed a dübörgést, olyan erős, hogy még a szívverésedet is elnyomja. Milliónyi ember lába dobog a földön, a beton szinte hullámzik. Ha akarnál se tudnál elesni, a testek megtartanak, tudatuk egybefonódik a saját elméddel, azt látod, amit ők látnak, és azt érzed, amit mindenki más. Egyetlen nagy teremtmény vagytok, pezseg a véretek; izgatottság, fékezhetetlen öröm, harag mind egyszerre jön, és valami újat, megmagyarázhatatlant alkot a lelkekben. Most bármire képesek lennétek: hegyet ledönteni, folyót a medréből kirekeszteni, nem számít. Megállíthatatlanok vagytok. A világnak vége lehet, de ti a semmiben is kitartotok, összekapaszkodva a végtelen űrben, útban a menny felé.

  3. Fülledt meleg leng körül. A homlokomon peregnek az izzadságcseppek. A karomon idegen bőr érintését érzem. Arrébb húzom a kezem, de akkor a hátamat löki meg valami. Lépkedek, de nem haladok, nem látok, csak sodródom. Nem tudom hova. Az orromat édes parfüm csapja meg, majd bűzös vizeletszag, emberi izzadság. Szorít a ruhám, pedig lenge, könnyed anyag. Por száll a levegőben. Egyre koszosabbnak érzem magam. Vergődök, de már nem csak testileg, a lelkem menekül. Hallani akarom a saját gondolatomat. De csak zajt hallok. Nem csak kívülről. Már a fejemben is. Elvesztek a gondolataim, de másokét hallom. El kell innen mennem. Akárhogy. Most.

  4. Mire a sarkon befordulok, a Vörösmarty-tér, mint óriás hangyaboly, megtelik araszoló hátizsákosokkal. A pavilonok színes árnyékolói alatt fényes-szagos könyvek csalogatják az olvasókat, akik, mint szorgos hangyák, begyűjtik és cipelik szaporodó terhüket.
    A kígyózó sorral én is a nagyszínpadhoz igyekszem, kerülgetjük a kiadói, szerzői asztalokat. Előttem copfos kislány, apja nyakában ülve zavartalanul mesél, szandálja sarka néha találkozik a homlokommal. Mögöttem egy négyév körüli fiúcska minden lépésem után a sarkamban fékez műanyag motorjával. Még hogy a magyar gyerekek nem szeretnek olvasni, gondolom magamban. Ha ezt Vörösmarty látná, igazán örülne. A színpadhoz már nem jutok közelebb, de legalább hallom Szabó T. Anna hangját.

  5. Kicsusszant a lányom keze a kezemből. Mintha hideg víz zúdult volna az oldalamra, ahol az előbb állt. Meg akartam fordulni, de egy halbűzös bevásárlókocsi elém vágott. Hátratántorodtam, valami puha morogva lökött arrébb. A lábára léptem. A fülemben túldübörögte a szívem a zsibongást körülöttem.
    Hol a lányom? Hiába kiabálnám a nevét…
    Levegőért kapkodva megfordultam, nem érdekelt, ha eltaszítok bárkit. Törtem előre, mintha vízben gázolnék. Fa súrolta a lábszáram a raklapok mellett. A térdhajlatomba belenyomtak egy kocsit, a hideg fémtől megborzongtam. Támaszt keresve lenyúltam, a tenyerem selymes gömböt tapintott.
    – Adsz egy zsepit? – nézett fel rám a lányom. Kézfejét az orrához nyomta. – Tüsszentettem.

  6. Unottan szállok fel a villamosra. A tömeg a lépcső tetején áll, kelletlenül húzódnak beljebb. Némán igyekszem hátrébb, senki sem figyel rám. Átfurakszom karok alatt, átlépek lábakat, földre rakott táskákat. Mindenki mással van elfoglalva, telefont nyomkod, bámul kifelé az ablakon. Mélyen az arcomba húzom a kapucnimat, majd újra elindulok. Vállal meglökök pár embert, bocsánatot nem kérek. Néhányan rám mordulnak, de nem fordulok vissza. Annyit nekik sem érek, hogy utánam jöjjenek. Elérek a hátsó ajtóig, megnyomom a leszállásjelző gombot. A busz megáll, a tömeg hömpölyög lefelé. Megfordulok, megvárom, míg becsukódik az ajtó. Hallom, ahogy valaki felkiált.
    – Hé, hova lett a tárcám?

  7. A könyököm hozzáért valakihez, ösztönösen fordultam az érzés irányába, és kértem elnézést. A kalapos férfi is ugyanígy tett, azzal a különbséggel, hogy ő nem nézett rám.

    – Elnézést, kisasszony! – mormogta a bajsza alá, miközben tekintete a távoli főtérre tapadt.

    Ő könnyedén ellátott a cilinderes fejek fölött, míg én lábujjhegyre állva sem voltam magasabb az összepréselődött sokaság vállánál. A vibráló morajlás töredékeiből próbáltam összeilleszteni, mi történik.

    “Este érkezett…nem mozdul…fényt láttak…idegenek…”

    Bár nem értettem, miről suttog a tömeg, az ajkakra dermedt halk kiáltások, a mozdulatlanságban is egymáshoz dörzsölődő ruhák surrogása rossz érzéssel töltött el. Csak álltam ott, aprón, az emberek félelmétől gúzsba kötve.

  8. Nem hagyhattam zokszó nélkül az illatfelhőt árasztó lány erőszakos elém nyomulását, bár gyomorforgató volt, ahogy az izzadságszagú tömegben mellbe vágott parfümje émelyítő illata. Valaki a lábamra lépett, másvalaki hátba vágott és szorosan közre fogak a tülekedésben. A sikoltozó sokadalomban egy voltam a rajongók százai egyikének, akik Damien egyetlen, bűvös pillantása reményében nyomultak a hotel bejárata felé.
    Azt akartam, hogy megérintsen, de ne úgy, ahogy a hozzám dörgölőző, forró testek, akik még a bőröm alá is befurakodtak, hanem érzékin, buján, ahogy álmaimban.
    Elakadt a lélegzetem, amikor megjelent, de a tömeg úgy ragadott magával, mint egy orkán, messze sodorva képzeletem gyönyörű eszményétől.

  9. A riói karnevál csodálatos, minden csupa szín, mindenki maskarát visel és táncol. Bárkire nézek mosollyal az arcán néz vissza rám. A bámészkodók gyűrűjében egymást érik az emberek, mindenki arra törekszik, hogy még jobban lásson. Klönböző parfünök keverednek a finomságok illataival. Az előttem állók között egy kis résen próbálok áthaladni, óvatosan csusszanok el az emberek mellett, mégsem jutok a tömeg elejére. A táncosok lélegzetelállítóak, minden mozdulatuk energikus és a tollak is saját táncot járnak a fejdíszükön. Magukkal hívják az embereket, én is közelebb lépek, visz magával az ár és már én is táncolok.

  10. Végigrohantam a városon, hol épp az aznapi Nagy Rúna és Olvasófesztivált tartották, ahol mindenkinek, aki számít, váltó vagy idéző részt kellett vennie. Majdnem elagytam a fejhallgatómat, úgy siettem. Messziről már látszottak a fények. A jegyem megvolt, így arrafelé vettem az irányt. Nemsokára, úgy fél hat felé, már oda is értem. A kapuban kismillió ember és egyéb lény hömpölygött befelé, mint egy óriasi örvény.
    – Minek várjam ki ezt, inkább lépek! – gondoltam magamban, de a szívem győzött.
    Ott álltam a sorban, vártam, hogy bejutok, de ekkor a tömeg ilyedten rebbent szét. Egy robbanás volt, aztán csend lett. A többi eltűnt…

  11. A távolodó alakja után bámultam, mígnem a tömeg teljesen elnyelte. A hiánya pár másodperces késéssel érkezett és a pánik végighullámzott a testemen. A tömeg közelsége a megannyi fojtogató illat kavalkádja keveredett az izzadság és az alkohol szagával. Kóválygott a fejem, ahogy nekilódultam, ahelyett, hogy ígéretemhez híven megvártam volna őt a fa alatt. Emberek tapostak a lábamra, könyökök vágódtak az oldalamba, ahogy egyre csak mentem előre, pánikszerűen kutatva az után, aki mellett biztonságban éreztem magam. Megtaláltam. Éppen ott, ahol mondta, hogy lesz. Sorban állt, hogy inni vegyen nekünk. Odaszaladtam hozzá, hozzá simultam és végre biztonságban éreztem magam.
    – Ne hagyj egyedül!

  12. Tömegben

    Nagy élmény volt számunkra ezen a nyáron a Művészetek Völgye a Balatonfelvidék csodálatos kis falvaiban. Eleinte tartottam a hömpölygő tömegtől, de a kezdeti sokk után magamhoz térve megállapíthattam, hogy nincs itt semmi visszatetsző, csak az élet zajlik körülöttem a maga bűzével és illatával, robajával és összhangjával. Külön varázsa volt úgy az intimitásnak, hogy egy nyüzsgő, hullámzó, nevető és zajos közegből kiszakítva jutottunk el a belső terek felé. És jó volt most sorban állni, kupacba dűlve tapsolni a koncerteken, megvitatni sosem látott emberekkel az eseményeket, társasjátékozni, hozzáérni, rámosolyogni, egy kottából öten énekelni, együtt hömpölyögni vidám, jóakaratú, életszerető és kultúrát becsülő emberekkel.

  13. „Mindenki siet, mindenki megy, mindenki senkije mindenkinek…”
    Egy kócos hajú srác fejhallgatójából hallatszik ki a kedvenc számom. Eljátszom a gondolattal, hogy rám néz, elveszünk egymás tekintetében, és úgy élünk, mint a romantikus regényekben. Ehelyett azonban a busz hátuljához sétál, én pedig közelebb megyek hozzá, át az izzadt, sörtől bűzlő testeken, amelyek nyálkás mohaállatkaként tapadnak a műszálas ruhámhoz. A busz hatalmas rándulással megáll, mire a srác melletti ülésre huppanok. Mi ez, ha nem a sors? A srác felveszi a telefonját, és beleszól: – Szia szívem, nemsokára otthon vagyok.
    Felsóhajtok. Ez nem egy tündérmese.
    – Jegyeket, bérleteket kérek – fordulok oda hozzá.

  14. Az utcán ragadok. Már hallom is az ütemes lépteket, százak, ezrek robaját. Késő elfutni.
    Sóhajtok.
    Elönt a tömeg – fakó arcok fakó tekintettel, foltok a homályban, egészen a horizontig. Lehajtom a fejem, felveszem a ritmust, egy-kettő. Okádnék a bűztől, de csöndben maradok. Ha csak lassítok, rám vetik magukat. Tudom, hogy ennyi volt, hisz nem vagyok fáradhatatlan, mint ők. Felkeltek a sírból, és azóta csak jönnek.
    Mégse állok meg. Hajt az ösztön.
    Lopva félrepillantok. Seregnyi halott terel, bőrük hamuként foszlik. Verejték párája telepedik a vállamra, a sarkamat meztelen lábak súrolják. Összepréselnek. Meddig bírom? Holnapig? Egy óráig? Miért ne zuhanjak térdre most?

  15. Süllyedek. Mindenki magasabb lenne nálam? De hiszen majd’ 170 vagyok. Fölém tornyosulnak, vállakat, tarkókat és nagy táskákat látok. Olyan kicsi vagyok.
    Végre jön a vonat, a hangja elnyomja a morajló tömeget. Az emberek egybeolvadva, fluidumként folyni kezdenek a vasszörnyeteg felé. Magukkal sodornak. Meg kell találnom azt az áramlatot, ami a vonat ajtajához vezet, különben nem fogok felférni! Nem akarok várni még egy órát a következőre.
    Feljutottam. Nyomnak beljebb és beljebb. A fehér cipőmre tekintek, éktelenedik rajta egy nagy bakancs nyoma. De kár – sóhajtok, közben az arcom már a hideg ablakhoz préselődik. Odakint csendben csillog a Balcsi.
    Miért siettem úgy?

  16. Századmagammal egy keskeny kis dobozba bezárva szorosan összebújva várunk, hogy ki lesz a
    következő társunk, akit az ember élve eléget. Egyszer csak a lakhelyünket felkapva, a lelkünket is
    kirázva dönti el, hogy még vajon mennyien is lehetünk, mi pedig csak megadóan heverünk, hiszen ez
    ellen semmit sem tehetünk. Ekkor felnyílik a ládika teteje, és egyként sóhajtunk fel reszketve, majd
    otromba ujjai elől menekülni próbálunk, de sajnos a mozgás nem a mi világunk. Végül egyikünket
    kikapva, fejét kicsiny házunk oldalához nyomva barátunkat meggyújtja. Teste visítva kap lángra, mi
    pedig némán vele sikoltunk jól tudva, hogy idővel ez lesz mindannyiunk kegyetlen sorsa.

  17. A föld a lábaim alatt ritmusra reng. Mint egy szív dobogása. Társaimat hátrahagyva egy pillanatra rohanok fel a szikla meredek falán. A messzi földeket sötétség nyeli el. A sötétség pedig, a szívdobbanásom ritmusával közeleg. A fémruházatok csikorgó hangja félelemetes távolságba elér. A hideg fut végig rajtam, ha csak belegondolok, mennyi és mennyi fém csikordul össze egyszerre. Nem emberként viselkednek. Képtelenség ekkora zajban menetelni, vagy egyáltalalán ennyire tökéletesen egyszerre mozdulni. Nem állítja meg őket semmi és senki. A hegyekkel együtt, a reményünket is elnyelik.

  18. Az egyetlen szabad asztal az üdítőautomatáknál volt, ott, ahol a legtöbben csoportosulnak.
    Túl közel mennek el mögöttem, székemnek koccan egy-egy étkezőkocsi. A tálcám fölé görnyedek, próbálok minél kisebbre összehúzódni, kizárni a körülöttünk kavargó tömeget.
    – Ha választhatnál egy szupererőt, mi lenne az?
    Előre hajolok, hogy halljam a válaszát. A szomszédos asztaltársaság indokolatlanul hangosan beszélget.
    – Teleportálás.
    Az áfonyalekvár illatára koncentrálnék, de érzem a mellettem ülő férfiból szivárgó savanyú izzadságszagot. Összerezzenek, amikor egy tányér törik a laminált parkettán, és vegyszerszag facsarja az orromat, ahogy a takarító felmos mellettünk. Amikor egy gyerek felordít, megelégelem. Leteszem a villát.
    – Legközelebb nem az IKEA-ban kajálunk vasárnap ebédidőben.

  19. Minden erőmmel szorítom a kapaszkodót a fejem fölött, ám túl magasan van, és izzadt kezem minduntalan meg-megcsúszik, ahogy a villamos fékez, de nem férek az oldalsó rudakhoz. A másikkal iskolatáskám pántját szorítom. Valaki nekiütődik, a kitűzők csilingelnek.
    Egy megállóhoz érünk. Szinte hallani a kocsiban utazók összehangolt sóhaját, amint megpillantjuk a rengeteg várakozót. Nyílik az ajtó, mindenki igyekszik hátrébb lépni, miközben azok, akik le akarnának szállni, szitkozódva furakodnak előre az embermasszában. Valaki rálép a lábamra, hátrébb húzódom, mire nekimegyek a mögöttem állónak. Az eddigi férfi helyett most egy hátizsák kerül elém. Úgy érzem, kezdek belesülni a farmeromba. Két méter távolságtartás, mi?

  20. – Mi van itt?
    – Termelési gyűlés.
    – Ne lökdöss! – szólok mérgesen egy hegesztőre.
    – Idenéz a csoportvezetőnk, bólogass!
    – Miért?
    Bólogatok.
    – A túlórák kifizetéséről van szó. A raktárosok nagyon helyeselnek.
    – Itt az egész gyár. Az irodisták túl hangosak. Rájuk fognak szólni.
    – A gyárigazgató azt mondja… Nem látsz, haver? Különben is minek hoztál szerszámot?
    – Mit mondott?
    – Felemeli a kezét. Emeld te is!
    Felemelem.
    – Nagyszerű! Akkor meg is van a leltárfelelősünk – kiáltja a gyárigazgató rám mutatva. A kollegám röhög. – Akkor végeztünk is.
    – Kössz szépen – morgok.
    – Bocs, de nem érek rá, vár az asszony.

  21. Fénynyalábok. Szaxofonszóló. Szeretnék látni! Nőttem volna nagyobbra. Ágaskodom. Felbillentenek, sarkamra hágnak. Nincs hová lépni. Előttem hátak, fejek, felnyúló kezek. Lófarok csap arcon. Mindenhonnan érintések. Egy hátizsák, az is zavar. Takarom a mellem. Egy fiú szerelmes szavakat suttog egy lány fülébe. Beleborzongok én is. Csókolóznak. Cuppogás. Cigifüst. Izzadság. Alkoholgőzök. Megfogják a fenekemet. Ellököm. Forróság. Átölelnek. Nem bírom, megfordulok, rohannék kifelé. Semmibe révedő bamba tekintetek. Arcomba bámuló égető szemek. Átkozottak! Hömpölygés. Odébb taszítanak. Megbotlom. Aszfalt. Tornacipők. Tapogatózom. Galambszar. Hányás. Térdek. Snaucer szájkosárral. Megszaglász, összenyálaz. Egy kéz. Papírzsebkendőt nyújt. Felemel. Megköszönném, de nyoma vész. Forgószínpad. Izzasztó sötétség. Szabadtéren is elfogyhat a levegő? Csönd.

  22. Tenyerem izzad, a homlokom is gyöngyözik. Erősen megszorítom az autóm kormányát és összeszorított szemekkel mélyeket lélegzek.
    – Sikerülni fog. Meg tudom csinálni – mantrázom magamban.
    Kiszállok, ökölbe szorította kézzel elindulok a célom felé. A szememet le sem veszem a velem szemben lévő tábláról, amit el kell érnem. Határozott léptekkel indulok neki. Nem foglalkozom az oldalamnak ütköző könyökök és táskák hadával, vagy az orromat facsaró szagokkal. A beszívott levegőben keveredik az izzadságszag, és azt elnyomni hivatott dezodorok, parfümök gyomorforgató elegye. Azonban fittyet hányok az egészre! Utat török magamnak, hisz már csak néhány méter. Egy, kettő, három. Megérkeztem. Elégedett mosollyal felnézek a táblára: Könyvesbolt.

  23. Szorgalmasan dolgozunk, ez az életünk. Egymáson mászva, egymást taszigálva. Ha meglöknek, sohasem vagyunk bosszúsak. Ha mi lökünk, azt sem dühből tesszük. Sokan vagyunk, de mégis egy egészként létezünk. Ezt tesszük nappal és ugyanezt éjjel. Nincs megállás, nincs pihenés. A szemeink előtt csak a közös cél lebeg. Ha valaki éhes, eszik. Ha valaki szomjas, iszik. Ha valakinek meg kell halnia, meghal értünk. Melegben lökdösődünk, hidegben összebújunk, de mindig érezzük, ahogy több test nyom és több láb is tapos minket. A fejünket, a torunkat és a potrohunkat is. Ilyen az élet a bolyban. Mert csak egy számít, a királynő! Éljen a királynő!

  24. -EPRET TESSÉK!…
    -Nézz mán a lábad elé te tökkelütött! Ne állj meg itt!
    -Haladjon a sor!
    -Na te, én erről olyat hallottam…
    -…tudod ez a nő a lánya a hogyishívjáknak…
    -Ütlek, borulsz kiscsíra!
    -…ITT A FINOM, FRISS EPER!…
    -Most mit bámulja ezt a pultot? Haladjunk, haladjunk!
    -… na elvileg ezzel az történt, hogy…
    -He?
    -Vigyázz! Tolatok!
    -…EPRET, ÉRETT ÉDES, PIROS EPRET!
    -Ne engem fenyegess barom!
    -Hallgattassák már el a banyát!
    -Francnak kellesz!
    -Kuss!
    -Mindjárt fellököm…
    -Te jóságos ég…
    -Segítsen valaki!
    -..Minden csupa vér!..
    -Mentőt!
    -… ez pont olyan mint amikor…
    -Én szóltam hogy jön a kocsi…
    -Meghalt.
    -Miért nem vigyázott?

  25. Ahogy elindult a The Proclaimers I’m Gonna be című száma, az emberek már az első hangoknál felkiáltottak és már énekelték is a szöveget, majd szinte mindenki megindult a kocsma közepén, szabadon hagyott táncparkettre. A pub levegője hirtelen megtelt a whiskyk és sörök alkoholos illatával. Az emberek tombolásától pedig hamar megemelkedett a hőmérséklet és fülledt lett a levegő. Sejtettem, hogy telitalálat lesz ez a zene egy skót bárban, bár ekkora tombolásra nem számítottam. Teljesen magával ragadott az emberek jó kedve és felálltam a bokszunk padjára. Magam mellé felhúztam Ellie-t majd Katie-t és ott tomboltuk végig hangosan énekelve és ugrálva a zenét.

  26. Sötétség. Villódzó fények. Izzadságszagú, összepréselődött testek. Magasba emelt karok, melyek takarják a kilátást, a színpadon lévő zenészeket legfeljebb a mások által felemelt mobiltelefon képernyőjén keresztül látni. Por száll a magasba; a szabadtéri koncertek átka, hogy ha valaki lép egyet, por csap fel a lába alól, ezzel köhögésre késztetve mindenkit.
    A tömeg egy emberként üvölt fel, amikor újabb pörgős dal kezdődik, és más emberek haja csap az arcomba. Valaki hátulról meglök, egy könyék nyomódik a bordáim közé, az énekes pedig a mikrofonba üvöltve kérdezi meg, jó-e a buli.
    Felsóhajtok. Nincs is jobb egy kis heringpartinál.

  27. Az ember évek elteltével is tudja, hová kell állnia a peronon, hogy az ajtó ott nyíljon ki és a megfelelő helyen tegye le…ha jót akar. Több ezer ember a szűk, poros és forró alagútban. Egy bent rekedt levegővétel, miközben imák röppenek fel az ajkakról, hogy ne essen senki a vonat alá, amúgy nem megyünk sehová. Mindenki felnyomakodik a szerelvényre, izzadt testek feszülnek egymáshoz, a stressz szinte tapintható, ideges sóhajok, megrovó pillantások. Állunk, mint heringek a konzervdobozban. Ma elolvasunk olyan nyomdaipari termékeket, amelyeket nem terveztünk és megfogunk testrészeket, amikre nem gondoltunk. Ilyen egy hétköznap reggel nyolc órai indulás a londoni metrón…

  28. A tábla szerint csomagja a hetes szalagra érkezik. Az övé, és még százhetvenkilenc emberé.
    Száznyolcvanan várakoznak az alig tízméteres futószalag mellett. A hangosbemondó már a következő járatokat sorolja, hangja beleveszik a reptér nyüzsgő kakofóniájába.
    Frusztrált sóhajtás csiklandozza a tarkóját, miközben kisöpri arcából az előtte álló nő hosszú haját. Mellette a férfi türelmetlenül dobol combján, ujjai időnként hozzáérnek csuklójához. Ahogy megindul a szalag, kis híján felborítja őt egy angyalarcú kislány; keresztülcsörtet a lábán, egyenesen kiskutya formájú hátizsákja irányába.
    Ott van. Elnézést mormol, miközben könyökével utat tör bőröndje felé.
    Ahogy kilép a reptér épületéből, az ismerős látkép megmelengeti a szívét.
    Otthon van.

  29. Hegedűszó a távolból: egyre közelebbről hallatszott. Izzadtságszag keveredett parfümök tömény illatával, fullasztó mennyiségben. Egy nő felkacagott. A forgatagban finom selymet simított a bársony. Feltűnt egy-egy álarc. A színek összemosódtak: a zöld lilába olvadt, kék narancsba váltott. Valaki felsikoltott. A fehéren lassan terjedni kezdett a vörös.

  30. A kis falunkhoz képest, már a megyeszékhelyeken is olyan vastag emberi massza fogadott, hogy alig lehetett kivenni kihez melyik testrész tartozik. Nehéz szívvel szálltam le a vonatról Budapesten. A kellemes tavaszi idő és a pályaudvar hatalmas belmagassága ellenére is érzem, hogy a tömeg egyszerűen összenyom. Levegő után kapkodtam, amikor végre elhagytam a peront. A hangzavar úgy nyomta a dobhártyámat, mintha satuba fogta volna fejem. Az utcán ámulatba ejtett a sok ember, mindenki sietve szedte a lábát, közben a telefonjukból fel sem emelték a tekintetüket, csak meneteltek egy ütemben a szélrózsa minden irányába, akár a beprogramozott gépek, vagy a felhúzós játékok.

  31. Csurog a víz a hátamon. Ki kellene gombolkozni. Nem megy.
    Fúj, ez a pasi pont az arcomba liheg. Ennyit az intim-szférámról. Ha meg tudnék mozdulni, hátat fordíthatnék neki. Ábránd.
    Oh, a lábam! Annyi a cipőm orrának.
    Levegőt! Megfulladok. Hová megy ennyi ember?
    Ez a nő, a sipító hangjával, biztos, hogy itt kell szakítania a pasijával?
    Te jó ég! Vajon hány decibellel üvölt ez a csecsemő? Mondjuk megértem, legszívesebben én is bőgnék.
    És még mindig jönnek. Szerintem már kidudorodik a szerelvény oldala. Ha lenne csomagtartó, biztos ott is lógnának. Kapaszkodni fölösleges. Elesni lehetetlen.
    Itt kell leszállnom. Nagy levegő! Könyök előre! Indulás!

  32. – Kérem, ne nyomjon!
    – Jó, csak a darázs! Ott a kapaszkodón! Allergiám van. Megcsíp. Bedagadok.
    – Arra itt nincs hely. Meg menekülésre sincs.
    – Gondoltam növelem a távolságot. Esetleg, ha lassan helyet cserélnénk? Fél lábbal fel tudnék ide állni, ha a másik úr maga alá húzná a lábait. Úgy, köszönöm! Most maga jön, lépjen a helyemre kérem!
    – Mi ez, táncóra? Egyet balra, előre és!
    – Nagyszerű! Én pedig lecsusszanok az ön helyére, csak beakadtam.
    – Mit vacakol! Lépjen már le, a férjem ölében ül!
    – Pillanat, csak a szoknyám. Tessék, végigszakadt!
    – Albert, ne nézz oda! Nem hallod?

  33. Leszállok a villamosról, és elmerülök a forgatagban. Szerencsére közel az információs bódé. Persze ott mindenki beszélget valakivel, de hamar kiszúrom jövetelem célját, a kiállítás térképét. Elveszek egyet, és keresnék egy nyugodt helyet, hogy szemrevételezzem. De ilyen nincs, az emberek folyamatosan mennek, forognak, nyúlkálnak, mintha a tömeg külön élőlény lenne, amely sokezer karját és lábát mozgatja a kiállítás területén. Ahogy elmerülök benne, én is részévé válok, vele együtt lüktetek. Lábaim időnként megállnak a pultok előtt, de karjaim mozognak, keresnek, vásárolnak.
    Két óra alatt kimerít a folyamatos pulzálás, de hazamenet feltöltenek az emlékek. Jó volt újra egy élettel teli könyvkiállításon járni.

  34. Az utolsó percek egyedül. Szerencsére megint sikerült egy olyan helyet találnom, ahol magam lehetek, ahonnan észrevétlenül nézhetem ŐKET.
    Nemrég még én is egy voltam közülük: egy tucatarc; egy név a listán; egy BÁRKI.
    Közben rám találnak, majd dorgáló szavak és kioktatás kíséretében közlik, hogy a visszaszámlálás indul. Egy pillanatra még lehunyom a szemem és veszek egy nagy levegőt, mielőtt kilépnék.
    Hatalmas éljenzés fogad. Saccolni sem tudom, hányan lehetnek, csak egy végeláthatatlan emberáradot látok. Miattam jöttek. Engem akarnak látni, hallani. Örülnöm kellene, évekig erről álmodtam: ki akartam tűnni; VALAKI akartam lenni. Akkor mégis miért érzem azt, bárcsak újra egy lehetnék közülük?

  35. Óvatosan szlalomozva próbálok eljutni a mosdóig, de a tömegben folyton nekiütközöm valakinek. Kellemetlen. Hirtelen sziréna harsan meg, mire megtorpanok. Tűzriadó. A hangosbemondó arra kér, rendezett sorokban haladjunk, de hiába. Mindenki a kijárat felé iramodik, én pedig sikertelenül próbálok lépést tartani velük. Lökdösődnek és a fülembe sikítanak – pánik önti el az embereket. Fájdalom hasít a karomba, mikor valaki belémkönyököl, hogy utat törjön magának. Elvesztem az egyensúlyom: elesem. Képtelenség felállni. Valaki rám lép, érzem a súlyát a hátamon. De ez már nem csak kellemetlen, hanem fájdalmas. Sikítok, de a hangomat elnyeli a tömeg. Észre sem vesz a körülöttem lévő több tucatnyi ember.

  36. Hosszú, kígyózó sor fogadott minket a pénztárnál. Közel egy órát álltunk együtt izzadva több száz emberrel, végül siker koronázta, meg tudtuk venni a jegyünket. A szél és a forróság sem szegte az emberek kedvét, hogy velünk együtt megcsodálhassa a kiválasztottak lakhelyét. Mire a kapukhoz értünk már hömpölygött körülöttünk a tömeg, és magával sodort. Kordonnal jelezték, hogy merre menjünk, azonban el sem téveszthettük volna az irányt; a márvánnyal kirakott út már fényesre kopott a lábak alatt.
    Azonban megérte türelmesnek lenni, mert eljutottunk a civilizáció és demokrácia jelképéhez, és ott sétálhattunk a történelmi fellegvárban.

  37. A karácsonyi ajándékbeszerzési őrület kegyetlen tud lenni, ha dolgozol benne. December 23-án ott álltam a játékok között, miközben próbáltam nem felrobbani attól, hogy hányadik vásárló fog még nekem ütközni. Egy újabb ünnep egyedül a lakásomban. Ahogy sikerült feltöltenem az utolsó Barbie babát is, azonnal éreztem már a nyakámnál a nők lihegését. Gyorsan kipörögtem onnan, majd a pénztárig rohantam. Bebújtam a pult mögé. A munkatársam csak lenézett rám és felnevetett. Tekintette szerencsére nem sokáig fürkészhetett, mert sorban jöttek a vásárlók. A meghitt időszak okozta a legtöbb pánikrohamomat.

  38. A balomban szorongatom a tejfölt és a botot. A kutyára kell hagyatkoznom, de ő a metróhoz szokott, ahol az emberek utat engednek. Rálépek valaki sarkára. Reflexből bocsánatot kérek, de az általános hangzavarban a szabadkozás elveszik. A fülem nem is tudja befogadni teljesen ezt a ricsajt. Együtt remeg a bensőm a lábak dobogásával, a ritmusosan felharsanó dudával. A hujjogást olykor megtöri egy kereplő. Valami hidegen az arcomba fröccsen.
    Lépek, ütközöm, elnézést kérek. A kutya talál egy rést és megindul. Egy recsegő mikrofon túlharsog mindenkit:
    – Ki a jobb?!
    Körülöttem egyszerre nyílik meg sok száz torok és én beleborzongok a szusszanásnyi csöndbe.
    – FRADI!

  39. Szívem szerint éppen otthon sorozatoznék, de Zitáék azt mondták, jöjjek, mert jó lesz.
    Átvertek.
    Legalább az előzenekar elkezdhetne már játszani. Elővenném a telefonomat, hogy ellenőrizzem az időt, csakhogy nem fér el a kezem a testem mellett, ha leengedem. Mély levegőt veszek a hangzavarban, hogy lenyugtassam magam, de oxigénhez nem jutok, csupán az izzadtság pézsmaillata keveredik a terem áporodott bűzével. Hirtelen valaki nekem csapódik hátulról, elvesztem az egyensúlyom, rátámaszkodom az előttem állóra.
    Kétségbeesetten próbálok talpon maradni, és minél kevesebb lábra rátaposni. Bár érzem, hogy a tömeg megtart, minél kevesebb izzadtságtól csatakos testrészhez szeretnék hozzáragadni, ha megoldható.
    Hát nem az.

  40. Az iskolás fiú jónak ígérkezett, míg a nyanya rá nem szólt. „Vedd le a táskát, fiam, nincs elég hely.” Mindegy, a szőke maca is megteszi. A vászontáskája hívogatóan himbálózik a vállán. Már csak néhány másodperc a megálló, a kanyar után. A nő mindkét kezével rámarkol a kapaszkodóra, hogy jobban elférjen a tömegben. Tökéletes. Átpréselem magam egy bajuszos férfi és egy pattanásos srác között, majd a nő mellé slisszolok. Megvárom a kanyart és próbálok nem röhögni, ahogy elnézést kér, miközben a lendülettől nekem dől. Nem asszonyom, én kérek elnézést, gondolom, majd a pengével felhasítom a táskát és a zsákmánnyal együtt távozom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük