Meleged van? Írj egy 100 szavast! Kezdjük a júliust egy jó kis játékkal, tarts velünk te is 🙂
Ezúttal egy ritka narrációs technikát ötvözünk a nyár slágerével 😉
Feladat: írj egy 100 szavas történetet E/2-es narrációval, amelyben fontos szerepet kap egy esküvő!
Gondold végig, milyen pluszt adhat ez a narrációs technika, és mesélj el nekünk valamit 🙂
Határidő:
július 1. (csütörtök) éjfél
Eredményhirdetés:
július 6. (kedd) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Esküvő! Az emberek kilencven százalékának a boldogság jelképe, kilencnek a haszoné, de neked a gyötrelem és a bánat megtestesítője. Végig kell néznem ahogy a nő, kiért életedet adnád hozzámegy egy másik férfihoz.
Felcsendül az ismerős dallam. Mint egy beprogramozott robot felállsz és hátrafordulsz. Ekkor a kitárt ajtóban megpillantod őt. Fehér ruháját hátulról körbeölelik a nap beszűrődő sugarai, mintha a mennyek kapuján lépett volna be. Hófehér fátylat eltakarja arcát, te azonban így is látod könnyes szemeit, amit egyenesen rád szegez.
Elindul! Egy, kettő, három. Számolod a lépéseit, míg melléd nem ér. Megáll! Tétovázik! A szíved is kihagy, de ő továbbmegy.
Elvesztetted!
Vegyél egy nagy levegőt!
Ezt akartad kislány korod óta, tíz évesen az egész menüsort megtervezted, és most itt vagy! Hamarosan egy gyönyörű gyűrű fog csillogni az ujjadon életed végéig, úgyhogy fejezd be az aggódást! Mit számít, hogy nem a megfelelő férfi fogja felhúzni? Az oltárnál is vár egy – majdnem – megfelelő, nincs nagy különbség. Simíts végig a ruhádon, igazíts a hajadon, fogd meg a csokrot és gyerünk!
Nagy ég, már a zene is szól! Ez a végszó, innen nincs visszaút! Rajta, Emily, lépj ki a függöny mögül, és koncentrálj! Csak az előtted álló feladatra összpontosíts, és felejtsd el a vőlegényed bátyját.
Emlékszel még? Pontosan egy éve volt az esküvőd, pontosan egy éve adtál rám borzasztóan előnytelen koszorúslányruhát, amiben leginkább – elmondásod alapján – egy kocsmai tömegverekedésre hasonlítottam, amelyet jól átjárt a vidéki pálinka émelyítő illata.
Emlékszel még, hogy kiakadtál, amikor a legtávolabbi rokon, a 97 éves Róza néni – akit csak a becses örökség reményében hívtál – megpróbálta ellopni előled a show-t egy kéztöréssel, ami a kikérésedkor történt?
Legalább te tökéletes voltál a külföldről hozatott fehér, fekete csipkével teletűzdelt méregdrága menyasszonyi ruhádban. De az igazi hatást a vőlegényed vére váltotta ki a násznépből, akit te magad lőttél le, miután kimondtad az igent.
Kornél, súgta egy égi hang, ne hagyd magad. Nyugodtan vonj vállat, nézz magad elé beletörődve, duzzogón. Most veszíted el az egyetlen esélyed a boldogságra.
Igyál egész éjjel, közben tégy úgy, mintha itt se lennél. Annál élénkebben fogsz emlékezni az első pillanatra, amikor megismerted a menyasszonyt. A körtesárga ruhás lány volt életed szerelme. Egyszer ölelhetted darázsderekát, és fúrhattad arcod derékig égő, illatos hajába. Így mesélted, részegen a boldogságtól, ikerbátyádnak, Dezsőnek, a haja derékig ég, tűzvörös, az arca szemtelen szeplőkkel teli.
Dezső tréfából rávett, hogy cseréljetek. Csak egy napra, látod, és abból egy élet lett.
Állj fel és tiltakozz!
Csak ne hallgass!
Kisfiam, hogy tudtál ilyen szégyenbe hozni a násznép előtt?
Kezdjük azzal, hogy el se akartál jönni az Andika meg a Gergő esküvőjére, pedig a Gergő olyan jó barátod volt még a gimnáziumban, mégiscsak illik ott lenned élete legboldogabb napján. Aztán a templomban világfájdalmas arccal, fogcsikorgatva ülted végig a szertartást. Ezért még nem is szólnék semmit, na de ami utána jött! Előbb eltűntél a vacsoráról, kerestelek, de inkább ne kerültél volna elő… olyan matt részegnek én még sohasem láttalak. Felálltál az ifjú pár asztalára, és miután elénekelted a „Lakodalom van a mi utcánkba’” kezdetű nótát, teli torokból üvöltötted, hogy „Szeretlek, Andi!”
Esküvő. A tiéd. Boldognak kéne lenned, elvégre teljesül az álmod.
Immáron másodszor.
Nézlek. Figyelem a mélyen kivágott könnyű, fehér selyemruhácskádat, ami tökéletesen ráillik csodálatos alakodra.
Meseszép vagy, valóban.
Egy szőke hajú, zöld szemű, csábító tolvaj démon.
A rendezvény színpompás, rózsák mindenütt. A vérvörös kegyetlenségek szegélyezi az utakat hozzád, az oltárhoz, a mészárszékhez.
Összességébe véve örülnöd kellene.
Megszabadultál az előzőtől, miután kiforgattad minden javából, és máris az öledbe hullt a következő.
Mindkettő ott áll most melletted.
A kopaszodó, agg vőlegény, és a bús szemű exférjed, tanúként.
Apa és fia.
Ám te valahogy mégis fancsalian mosolyogsz és jól tudom, nem vagy boldog.
Emlékszel még az esküvőtökre? Mekkora hiszti volt belőle, hogy Ádám felkért táncolni! Megalázod, azt mondta. Már hozzá tartozol, ne táncolj más férfival. Azt hitted csak részeg. Két kezed közé fogtad a fejét, rámosolyogtál és megcsókoltad. Hosszan, forrón. Majd holnap megbeszélitek, gondoltad, ez mégiscsak az esküvőtök. Ádám különben is hajtott rád a gimiben. Valóban nem kéne épp a nagy napon vele lassúzni. Fordított esetben neked is rosszul esne a dolog. Ki láthatta akkor, hogy mi jön? A rád zárt ajtókat és a kórházi szobák fehérre meszelt valóságát. Emlékszel még az esküvőtökre? Nem hitted volna, hogy akkor érezted utoljára, hogy minden szép.
Küzdöttél, mint disznó a jégen, hősiesen dacolva a rekkenő hőséggel. Páncélt választottál az esküvődre, ezzel tisztelegve egy letűnt történelmi időszak előtt, akár egy modern kori lovag. Úgy vélted, az öltöny csak ficsúroknak való, ezért inkább húztál magadra egy mázsás fémet, ami alatt szauna volt a júliusi kánikulában. Homlokodról patakokban, gyöngyözve csordogált az izzadság, így léptél az anyakönyvvezető elé a visegrádi Duna parton. Vehemensen döntötted magadba a vizet, akárcsak egy jóféle párlatot, majd a nedvességtől fényesen ragyogó arccal, szerelemtől csillogó szemmel vártad, hogy megérkezzen az, akit egy életre társadnak választottál.
Lassan és bizonytalanul sétáltál az oltár felé, nagyon jól elrejtetted, hogy sosem viseltél tűsarkú cipőt eddig. Csodálatos voltál, ragyogtál akár a nap és ez annak ellenére is látszott, hogy egy nagyon hosszú, sötétített vászon takarta el arcodat. Féltél és nem tudtad csökkenteni a benned csak növekvő idegességet, hiszen túl magasra tetted a lécet, azt hitted olyan lesz ez a néhány perc mint a filmekben. Amikor elindultál felfelé a piros, rózsaszirmokkal megszórt szőnyegen, akkor jöttél rá, hogy az életben semmi sem olyan mint a filmekben. Az játék, színészet, te nem játszhatod meg magad. Pont ezért nem kéne itt lenned. Engem szeretsz.
A nászmenet vánszorgott a hőségben, mégis csak akkor vettelek észre, amikor egy vonalba kerültünk: én az ifjú pár mögött a negyedik sorban lépkedtem, te meg a járda szélén álltál. A cipőmnek magas volt a sarka és eddig érintetlen a talpa – a falanxban sokan jártunk így. Amikor összeakadt a pillantásunk, az első gondolatom az volt, hogy kerül ebbe a porfészekbe egy ilyen jó pasi, és láttam a szkennelésre tágult pupilládban magamat – mennyire kilóg belőlem a sor. Mire vége lett a napnak, a vér megszáradt a cipőm kérgén és csak az járt a fejemben, hogy a beszkennelt képemet vajon lementetted-e.
Betolakodónak érzed magad, hívatlan vendégnek. Tudod, hogy bármi is legyen oka, hogy a násznép ilyen jól szórakozik az esküvődön, nem neked örülnek. Hálás vagy, hogy itt állhatsz, e csodálatos nő mellett, de megalázónak is érzed, ahogy a tekintetek átsiklanak rajtad. Mintha nem neked kéne ott lenni. Inkább ennek a hősnek, az exférjnek, aki nemes lovagként áll fel egy pohárköszöntőre. Emma családja körében te mindig csak gazember maradhatsz, becsület nélküli csábító, aki feltúrt egy boldog házasságot, aki soha nem lehet méltó a befogadásukra, hiába választott téged a lányuk. És az Ex, mintha érezné, hogy itt gúnyt űzhet veled, sok boldogságot kíván!
Ismerős dallam kúszik a füledbe – hallottad már valahol, talán egy másik templomban, talán a liftben vagy egy film zárójelenete alatt. Az orgona hangjai úgy kondulnak a tágas térben, akár a harang.
Széles kapuszárnyak tárulnak fel előtted, és mindent átjár a fény.
A rózsaablakok megszínezik a lépteidet, ahogy az oltár felé tartasz.
Egyre közelebb és közelebb érsz.
Kétoldalt a sorokban ismerős arcok ülnek, akik a pap intésére most egyszerre állnak fel.
De nem néznek rád, előre merednek, és az arcukon furcsa szomorúság játszik.
Az oltárnál csak egy régi fotó vár fekete szalaggal átkötve.
Téged ábrázol.
És hirtelen magához ránt a fény.
Esküvőnkre neked, szólt a hófehér ruhába öltöztetett, élettelen testen lévő levél. Drága Jeremy! Te vagy, ki megdobogtatta szívem, s te vagy, ki megerősítette a szerelembe vetett hitem. Te vagy ki értelmet adtál az életnek, s te vagy ki rózsaszínbe vonta a lelkem. Te vagy kivel terveket szőttem, s te vagy, ki magot ültettél el bennem. De jött egy nap, s mindaz, mi vagy, porrá hamvadt. S Te lettél, ki összetörte szívem, s kiölte belőlem a hitet. Te lettél ki értelmetlenné tetted az életem és sötétbe taszítottad a lelkem. Te lettél ki romba döntöttél, s Te lettél, ki megöltél.
Nem kedveltelek. Furcsa volt a szagod, túl hangosan nevettél, túl nagy volt körülötted a rend. Éveken keresztül ketten éltünk ebben a sötét lakásban, így meg kell bocsátanod nekem, ha eleinte egy kicsit gyanakodtam rád. Befurakodtál közénk a kanapéra, mikor filmet néztünk. Miattad elfelejtette, hogy ilyenkor az én fülem tövét szokta vakargatni. Rettentően dühös voltam rád. De aztán meghallottam, mikor azt mondtad a gazdinak, szomorú vagy, amiért nem kedvellek. Ezért engedtem meg, hogy a pocakomat simogasd alkalmanként. Amúgy sem én számítok igazán, hanem a gazdi boldogsága. Szóval ma mindent meg fogok tenni, hogy a legszebb koszorúskutyátok legyek ezen a fontos napon.
A hófehér selyem úgy omlik le a vállaidról, mintha egy angyal szárnyait lengetné mögötted a forró, nyári szellő. Sötét szemed a szikrázó fátylon keresztül is ragyog.
Gyönyörű vagy. Gyönyörű és végtelenül szomorú. Pedig örülnöd kellene, hiszen az lettél, amire mindig is vágytál. A néped megmentője. Egy törött szív csekély ár érte.
Emelt fővel lépdelsz a padok között. Az utolsó utad szabadon.
Minden tekintet rád szegeződik, de te észre sem veszed őket.
Elszorul a gyomrod. Az oltár mellől fájdalmasan ismerős, éjfekete szempár néz vissza rád.
Tíz éve, minden éjjel így kezdődött az álmod. Nem gondoltad volna, hogy végig rémálom volt.
Kezedbe vetted a gyűrűt, és a szemembe néztél.
– Reménnyel telve állok itt. Bizakodva, hogy leélhetünk együtt egy hosszú, boldog életet. Ígérem, minden kívánságodat teljesítem. Örökké szeretni és tisztelni foglak. Veled leszek egészségben és betegségben. Míg a halál el nem választ.
Nagyot nyeltél, mialatt könnyes szemmel felhúztad a gyűrűmet. Tudtuk, hogy a Halál már les rám.
Az én szövegem következett.
– Te vagy nekem a minden. A társam, a szerelmem és a legjobb barátom. Ellöktelek magamtól. Szenvedtem, ahogy te is szenvedtél. A szerelem ereje végül győzött, itt állunk, mint férj és feleség. Ígérem, hű társad leszek, míg a halál el nem választ.
Furcsa. Ez a déja vu érzés, amit éppen érzel. Egyszer már átélted ezt, a készülődést, az izgalmat, hogy igent mond e a választottad. A leendő férjed. Múltkor igent mondott, de te nem. Most igent fogsz mondani. Hiszen Gábort sokkal jobban szereted, mint Márkot szeretted. De mégis félsz. Egyszer már elrontottad, egyszer már félreértetted a saját érzéseidet, és nagyon sokba került a botlásod. Ugye most igent fogsz mondani? Ezen gondolkozol, miközben felcsendül az ismerős dallam. Legutóbb is így volt. De most, amikor a pap téged kérdez, hogy férjedül fogadod e, belenézel Gábor szemébe, abba az őszinte mélykékbe, és boldogan mondasz igent.
Ötemeletes torta kell, marcipánfigurákkal. Ne tiltakozz, nem te fizeted. Én örültem volna egy kétemeletesnek is, de nem volt rá pénzünk. Százhúsz ember sokat eszik. Igen, százhúsz. Kiegészítettem a listátokat. Hogy képzelted, hogy kihagyod Kovácsékat? Huszonöt éve a szomszédaink. Nem részeges, csak nincs önkontrollja. Majd apád figyeli, mennyit iszik.
Húsleves, rántott hús, pörkölt. Éjfélkor töltött káposzta. Mi? Húsmentes? Magyar ember húst eszik. Magyar férfi pláne. Pont annyira zsíros, amennyire kell.
Igen, a zenekart is. A haverotok ugrándozzon a magnó mögött a diszkóban. Talán el tudja hegedülni apád kedvenc nótáját? Naugye.
Hová mész? Még nem fejeztem be. Mi az, hogy megszervezitek nélkülem?
Kedves kisunokám! Itt a te drága nagyikád… de hisz úgyis tudod, ki írja e sorokat. Azért ragadtam tollat, mert tudom, nagy nap ez a mai számodra. Emlékszem, mennyire szerettél a függönybe csavarodva menyasszony lenni kislányként is. Szinte látom, hogy ragyogsz! Kívánom, hogy a nagy felhajtás közepette tudj egy kicsit elraktározni ebből a nehezebb napokra, hiszen – még ha most nem is úgy látod – hozhat az élet olyat, hogy szükséged legyen rá. Én sajnálom a legjobban, hogy nem tudtam személyesen átadni neked; édesanyádra bíztam ezt a levélkét, hogy – még ha csak poros papiroson is – veled lehessek ma. Örökké szerető öleléssel, nagyi
Nem nagy dolog, apa! Legyintesz. Az öreg csüggedten bólogat. Látod, hogy nyomja a szívét, hogy felnőttél, de minden barátnőd férjnél van már. Csillagszem pedig végre megkérte a kezedet, mire várnál?
Ez csak egy papír. Nyugtatod őt. És önmagadat. Ne szomorkodj!
Apád szeméből könny gördül. Döbbenten ülsz le mellé. Jaj, apa!
Az bántja, hogy úgy hiszed, ez nem nagy dolog. Hogy életed legszebb szövetsége neked csak egy papír. Hogy súlytalan számodra.
Bárcsak megélnéd te is, csillagom, amit mi, édesanyáddal! Révedezik.
Szemed az ő ráncokkal szabdalt kezére vándorol. A karikagyűrűje sárgán villog a naplementében. Negyven év telt el, és még mindig ragyog.
Ez most komoly, Tündérmackóm? Itt akarod tartani az esküvőnket? A szikla szélén. Értem. Nem gondolod, hogy a pap… nem gondolod. Persze, értem, hogy szédületesre akarod. Ja, hogy az a terved, hogy utána mindenki leugrik siklóernyővel! Nagyanyád is? Hát, igazad van, végülis alig múlt 80! Nagyapám pont örülni fog, mert ejtőernyős volt a háborúban. Ahogy mondod. Dehogy fagyott az arcomra a mosoly, miket képzelsz, elvégre veled akartam meghalni, csak nem gondoltam, hogy rögtön az “igen” után kell! Benne van az esküben, hogy neked adom mindenemet, csak te meg adj majd egy hányózacskót.
De hangosan csak ennyit mondok: – Naná, hogy tetszik!
A mondatodat várod, azt az egy rohadt mondatot. A pap már lassan felolvasta az egész Bibliát, a vőlegény lassan elalszik, a menyasszony arcán műmosoly, te pedig vársz. A szíved kalapál, lever az izzadság.
Megszólalhatnál előbb is, de valami visszatart. Az illem? A neveltetésed? Nem: attól félsz, hogy valaki neked ugrik, és kivezetnek. Nem mindegy, mikor mondod. Nem bukhatsz el.
Rád tapad a zakó, túl szűk, de nem veheted le.
– Ha a bárkinek tudomása van a házasságot akadályozó körülményről, szóljon most, vagy…
Felpattansz.
– A menyasszony nem ember! – üvöltöd, előkapod a pisztolyt, célzol.
Elkésel. A menyasszony rád vigyorog – és csáp fúródik arcodba.
A halál bűze fojtogat. Belőlük árad. Neki soha nem volt ilyen szaga, hiába fajtabeli. Amint eszedbe jut, az orgona illata azonnal elsöpri a dühöd. De csak egy pillanatra. Ökölbe szorított kézzel nézel az előtted álló párra. Emberi alakodban érkeztél, mert farkasként hamarabb megéreznének. Vonzza őket, akárcsak a lüktető véna. Két fűzfa takarásából figyeled, ahogy fejet hajtanak a törvényük előtt. A látvány és a szag elegyétől felkavarodik a gyomrod. Bizsereg a tenyered. A levegőbe markolsz, mintha te fognád a kezét. Nem kapsz levegőt. Vasmarok szorítja vérző szívedet. Tudtad, mégis nyílként fúródik beléd a felismerés: teljesen soha nem volt a tiéd.
A forróság, mint türelmetlen szerető, le akar dönteni a lábamról. Lehellete nyomán apránként olvad a sminkem, érintésétől a ruhám kényelmetlenül tapad rám. Legszívesebben letépném a göncöt, amit rám kényszerítettek, de biztos vagyok benne, hogy az anyakönyvvezető nem díjazna egy fehérneműs koszorúslányt. Elmosolyodom a gondolatra.
– Csodálatos! – kiált fel előttem a fotós.
– Megtennéd, hogy engem többet nem fényképezel? Nagyon utálom. – Mosolyom olyan gyorsan elpárolgott, mint vízcsepp a felhevült aszfalton, mégsem ijesztem el a férfit.
– Üdítő az ilyen fagyos személyiség ebben a melegben, – vigyorogja. – Ha táncolsz velem a lagziban, nem fotózlak.
– Te most zsarolsz?
– Tárgyalok. – leplezetlen jókedve rám is átragad.
– Legyen! – mondom mosolyogva.
Életed egyik, ha nem a legszebb napja volt. Érezted, ahogy a szíved a torkodban dobog, a szád kiszárad, és az izgalomtól nedves lesz a tenyered. A térded remegett, a szemed könnybe lábadt, amint megjelent a menyasszony sudár alakja.
Vártad a pillanatot, hogy felhangozzon a zene, és meginduljon a menyasszony. A lányod. A gyönyörűszép kislányod, amint boldogan mosolyogva néz a kamerába, belekarolva apjába, életed szerelmébe.
Sosem hitted volna, hogy másvalaki esküvőjét látva boldogabb lehetsz, mint a sajátodon voltál.
Felvételről nézted végig, túlságosan legyengített a betegséged. De örültél neki, hogy legalább láthattad. Hogy a Kaszás várt még egy napot. De csak egyet.
Káröröm
Hallgass! Lefitymáltad az esküvőmet. Nézzük a tiédet.
Művirág autódísz augusztusban? Nálam élőszegfűk virítottak a havas motorháztetőn.
Becsmérelted a kölcsönruhámat. A tiéd? Olcsó kelme, becsípődött a fenekedbe, amikor ordítoztál az anyakönyvvezetővel.
Patáliát csaptál a lagzimban. Kevesellted az ételt. Orjaleves, csirke, karaj, hurka, kolbász. Töltött káposzta, rakásnyi torta. Két disznó feldolgozva, szerinted semmiség? Nálad üres leves, libává kinevezett csirkemáj. Egyetlen torta, falatokra vágva. Nálam őstermelői bort ittak reggelig, nálad egyetlen pohár savanyú lőre jutott arra a két órára. Nálam öt cigány muzsikált, nálad süket csendben ültük.
Mégis te jártál jobban. Kaptál egy őszinte rokont, de nekem csak egy buta tyúk jutott.
A mennyasszonyi ruhádnak pont az esküvő napján kellett elszakadnia! És olyan borzasztó a szakadás! Pont a szoknya és a felső rész vált el egymástól. Ma már nem viheted vissza a varrónőhöz. Pedig az ő hibája. Biztosan az ő hibája! Nem lehet a tegnapi, rengeteg kóstoló hibája, és nem lehet a tűsarkú cipő hibája, ami kényelmetlen, és botladozva jársz benne.
Anyukád a segítségedre siet, hiszen mire valók az anyukák? Varrni azonban sem ő nem tud, sem a koszorúslányaid, sem te magad, hiába van bőséggel tű és cérna.
Öten ültök felette, amikor az örömapa bekopogtat és megmenti a helyzetet.
– A vőlegényed megszökött.
Nem akartad, mégis megtetted, kimondtad azt a bűvös szót, amire a nők már kislány koruk óta vágynak.
Nem akartad, mégis megtetted, de a te szavad amúgy sem számított ebben a játszmában.
Most pedig boldogtalanabb hangulatban állsz az esküvői torta előtt, mint valaha, és újdonsült férjed örömtől teli, mégis idétlen mosolya vajmi keveset javít rajta.
A kezedben a kés megvillan, de nem a tortába vág, és máris özvegyként téped le magadról a menyasszonyi ruhát.
Az asztalról leeső gyertyák a földre hulló fehér anyagba kapnak, a násznép pedig sikítva, döbbent tekintettel kapaszkodik egymásba.
Nem akartad, mégis megtetted, de szabad már nem leszel…
Talán már nem is emlékszel, de kislánykorodban majdnem minden nap elővetted a csipkefüggönyt és csatokkal a hajadhoz erősítetted. Fehér ruhába bújtál és elcsented az egyik magassarkú cipőmet. Kedvenc mackód volt a vőlegény, én pedig az ügyeletes pap. A plüsseid és apád volt a násznép és minden vacsorát lakodalomként kellett megülnünk. Kettőt pislogtam és felnőttél és most férjhez mész. Tisztaszívű, önzetlen és talpraesett érett nő lett belőled. Fantasztikus feleség és csodás anya lesz belőled, ez nem kérdés. Kicsit engedj a fűzőn, túl meleg van ma, úgy könnyebben veszed majd a levegőt. Gyere lányom, karolj belém, egy szerencsés fickó vár az oltárnál.
Azt hiszed, nem látom, amikor a kezedbe veszed a bekeretezett fotót. A nyitva hagyott fiókból levendulaillat libben feléd. Félrehajtott fejjel bámulod húsz évvel korábbi önmagad. Látszólag nem sokat változtál, csinos vagy most is, de amikor apa mellett álltál a hófehér ruhában, ragyogott az arcod és harminckét foggal nevettél.
– Jössz már? Hol a kaja? – röffen a konyhából a borízű hang, mire összerezzensz, a hátad megfeszül. A glédába állított bugyik mögé rejted a képet, belököd a fiókot és vonallá préselt szájjal kisietsz. Helyedre a nyíló ajtón át hordós káposzta szaga tódul.
Azt hiszem, nem látod, amikor képetek a félig nyitott bőröndömbe süllyed.
Az öreg tölgyfa rosszallóan tekint be rád az ablakon. Megérdemled! Mintha dédapád szeme figyelne az évszázados ágak közül csalódottan. De csak magadnak köszönheted. Hiszen épp te készülsz tönkretenni több generáció munkáját. Mentegetheted magad, hogy a járvány, meg a körülmények, meg a pincérfiú, aki szó nélkül lelépett, de igazából kinek akarsz hazudni? Csak a te hibád. Nincs ezen mit szépíteni. Hiába pörgeted végig újra és újra a foglalási naptárat, hiszen üres. Illetve… Ott egy megbújó, girbegurba, rég elfeledett bejegyzés. ESKÜVŐ! Ez hihetetlen! Egy új élet kezdete egy ifjú párnak, és a borászatnak is. Az öreg tölgyfa bemosolyog az ablakon. „Túléljük, dédpapa!”
Kényelmesen állítgatod a visszapillantó tükrödet. A hátsó ülésen terebélyes fehér habtenger a ruhád. Húsz perce kezdődött a vendégfogadás, a késéről indulás előtt SMS-t írtál. Már nem is utálod magad mióta beismerted, hogy életed nagy napja teljesen hidegen hagy. Egy kereszteződésnél pirosat kapsz. Ez a nap nem a közös ünneplésről, hanem csakis rólad szól, a menyasszonyról. Legalábbis ezt hallgattad Krisztől nyolc nyavajás hónapon át, amíg esténként esküvői magazinokba temetkezett. Egészen megsajnálod. Talán mégis igyekezhetnél – nagyot sóhajtasz. Piros. Üres az út, gázt adsz, dudaszó tépi fel a csendet, pörög veled a világ. Te meg ezért késtél, – gondolod miközben elnyel a csillogó szilánktenger.
Minden szempár rád tapad.
Izzadt tenyeredet beletörlöd a nadrágodba. A torkod összeszorul, egy izzadságcsepp épp most gurul le a mellkasodon. Mit kéne mondanod?
Olyan egyszerű lenne. Egyetlen egy kis szócska és tudnád, hogy a jövőd biztonságban van. Nem lenne izgalmas vagy vad, hanem kiszámítható. Rettentően kiszámítható, hiszen mindenki eltervezett már mindent. Neked csak igent kell mondani és sodródni az árral, ami ezentúl az életedet jelentené.
De most még dönthetsz másként. Ha nemet mondasz, azt csinálhatod, amire mindig is vágytál. Elutazhatnál akárhová, új emberekkel találkozhatnál. Hiszen olyan fiatal vagy még! Tényleg így akarod végezni?
Amikor megszólalsz már tudod, hogy rosszul döntöttél.
Befelé tipegsz a templomba abban a szörnyű magas sarkú agyrémben, amit te választottál. Te, és nem a menyasszony. Ennek a napnak a menyasszonyról kellene szólnia, de te kiválasztottad a dekoráció színeit, az éttermet, a menüt, a koszorúslányok ruháit, és képes voltál még a cipőket is magad választani. Azokat a rémisztően ronda, rikító pink cipőket ezüstös magas sarokkal, ízléstelen strasszokkal és giccses masnival. Pontosan tudtad, mennyire rühelli a pinket és a strasszokat, de te ezt választottad!
Most pedig befelé tipegsz a terembe, előtte. Még a saját esküvőjén megelőzöd, előtte rázod a csípődet, és csak egyetlen dologra tudsz gondolni: Annyira szeretnéd elgáncsolni!
Kislányként imádtál a fehér menyasszonyi ruhámba bújni. Dús hajadat balerinakontyba kötöttem, és a hozzátűzött, megsárgult csipkefátyol mögé rejtetted bájos arcod. Megálltál a szekrényre ragasztott tükör előtt, és bűvölten nézted a tükörképed. Azt mondtad, felnőve ebben a ruhában fogsz férjhez menni, olyan életed lesz, mint nekem. Nem tudtad, hogy mindez csupán egy álomvilág. Időközben a ruha a múlt emlékeivel odalett, és a jövőd is eltért az enyémtől. Itt állsz előttem rózsaszín tütüben. A hajadba rózsaszín szirmokból fonták a koszorút, csillogó szemedet nem fedi tüll, kezedben a kedvenc orchideád. Arcod őszinte, valódi szerelemtől ragyog, s nem ismered már az arculcsapások fájdalmas keserűségét.
Már ezer meg egy esküvőn prédikáltál, nem lesz most se semmi baj! Igen, lehetne már a te nagy napod is, de te Istent választottad jegyesül. Na jó, gimiben és az első egyetemen egy lányt is szerettél annyira, hogy legszívesebben fehér ruhában láttad volna magad előtt, hogy aztán két gyereket nevelj fel vele, de… máshogy történt. Fogadd el! Készítsd elő a szertartás kellékeit, utána pedig összeszedhetnéd magadat is. Tudom, hogy nagyon szép párost kell összeadnod ma, de ne arra koncentrálj, hogy ez neked nem jár! Gondolj arra, hogy milyen boldogok lesznek együtt helyetted is!
– Atyám, minden rendben?
– Persze, csak magamnak papolok.
Miután elhangzott a „Van valakinek ellenvetése?” kérdés a legjobb barátod esküvőjén, elkezdtél visszaemlékezni a tegnap estére, de a katasztrófát már nem lehetett megállítani. Először csak pár felszólalást hallottál, de utána az egész násznép azt kezdte üvölteni feléjük, hogy „Szeretlek!”.
Még a pap is.
Egy perc múlva berontottak a félmeztelen munkások a szomszédos építkezésről. Öt percen belül megtelt a templom. Tíz perc után bedugult az egész város. Egy óra elteltével elkezdett összeomlani a gazdaság, mert mindenki otthagyta a munkáját, hogy a templomhoz siessen. Te viszont végig az üres tegezt bámultad és csendben magadat korholtad:
– Baszki, Ámor, már megint túl sokat ittál…
Ez a te legszebb napod. Elvesz téged gazdag férfit, és elmehetsz vele messzire. Távol a falu határán túl, egészen a fővárosig vezeted majd az utad, néha még messzebb is, országhatáron túlra, olyan messzire, amit mi sose láthatunk. Gondtalan életed lesz, csak anya leszel, főzöl, és engeded, hogy kifejezze, mennyire szeret téged. Elhalmoz majd virágokkal, ékszerekkel.
Lassan indulsz az oltár elé, két fátyol borítja szemedet, kezed remeg, mintha félnél. Pocakodat simítod, ami kidudorodik a ruha alól. Biztosan tudod, mennyire nagy lehetőség ez, a gondtalan élet a falu határain túl. Tudom, boldog vagy, miért ne lennél az, hiszen mindenki erre vágyik közöttünk.
Ma már ez a harmadik esküvőd. Legszívesebben egy nagyot sóhajtanál, de helyette az arcodra kúszik a jellegzetes Padre – mosoly, amit tipikusan ilyen napokra fejlesztettél ki. Fáj belegondolnod, hogy még lesz egy kültéri esküvőd. Éljenek repülő gyertyatartók…
– Akarod férjedül Kovács Bélát? – kérdezed magasztosan.
A fiatal hölgy szeme megtelik könnyel, kimondja az igent. Eszedbe jut, hogy nemrég rontott be hozzád egy pár, válni akartak. Egy hónapja adtad össze őket…
Végtére is szép párnak tűnnek, egy finom megfáradt, őszinte mosoly suhan át az arcodon. Várakozóan rád pillantanak.
– Akarod feleségedül … – lefagysz, elfelejtetted a lengyel származású nő nevét. – a menyasszonyt?
Miután elhangzott a „Van valakinek ellenvetése?” kérdés a legjobb barátod esküvőjén, elkezdtél visszaemlékezni a tegnap estére, de a katasztrófát már nem tudtad megállítani. Először csak pár felszólalást hallottál, de utána az egész násznép azt kezdte üvölteni feléjük, hogy „Szeretlek!”.
Még a pap is.
Egy perc múlva berontottak az izzadt munkások a szomszédos építkezésről. Öt percen belül megtelt tiltakozókkal a templom. Tíz perc után bedugult az egész város. Egy óra elteltével elkezdett összeomlani a gazdaság, mert mindenki otthagyta a munkáját, hogy a templomhoz siessen. Te viszont végig az üres tegezt bámultad és csendben magadat korholtad:
– Ezt a bulit kicsit túltoltad, Ámor…
Idén nyáron ismét megkezdődnek a családi játszmák, a harctér ezúttal az esküvő. Ők felutaznak Pestre csak azért, hogy túlcsorduló szívvel átnyújtsák neked a meghívót, de te még egy sütire sem hívod meg őket? Úgy beültetnek a zenekar mellé, hogy füldugóért imádkozni is elfelejtesz. Ellentámadás: harmincezer forint borítékba, gratuláció. „Zolinak nem is köszönsz?” Nézed, ki az a Zoli, ja, a vőlegény, mennél oda, de most már késő: hozzád is csak utoljára jut el a pincér. Sakk. Utolsó esély a menyasszonytánc, mentenéd magad, de a menyasszony csak húzza a száját, fel sem ismert. Nem csoda: utoljára akkor látott, mikor öt éves volt.
A gipszelt lábad átázott, húzod magad után a lucskos földön. Ordítod a nevét, majd letörlöd a sós igazságot az arcodról, ami marja a kezeden lévő megannyi karmolást. Durva voltál! Elzavartad és megaláztad! A lány a szirten áll, fehér ruhája gyűrött, alja mocskos és csak táncol és táncol a néma dallamra. Újra ordítasz, de nem figyel. Felhajtja anyukád csipketerítőjét, mint egy fátylat, és pördül még egyet. Felé vetődsz, de már nincs ott; kimondták az igent, és a lány ajkai puhán tapadnak a szerelméhez. Arcodra fagy az őrültek vigyora, miközben fagyos könnyek száguldanak virágsziromként a húgod után a tengerbe. Gyönyörű esküvő volt.
Döntöd magad az italt, egyiket a másik után. Már nem nézed, hogy bor, pezsgő vagy pálinka, az ízek összemosódnak, ahogy ott ülsz egyedül az asztalnál. A táncparkett messzinek tűnik, pedig csak pár lépés választ elő tőle. A mulató násznép közé vetnéd magad, de megmozdulni se bírsz, és komolyan… kockáztatnád, hogy észreveszi? Vagy elszólod magad? Dehogy, annál gyávább vagy, a lopott pillantásokhoz bezzeg elég merész! Szégyentelenül visszabámulsz, amikor a vőlegény figyelme a tiéd, lesütöd a szemed, amikor a menyasszony rád mosolyog. Boldog, ezért vak, te pedig örülhetsz, hogy a legénybúcsú végét senki se sejti. A pia mellett áruló csókok emléke éget.
Elárultan álltál az oltár előtt, arcodból a vér kifutott, ahogy te is a templomból. Ólomszürke, nehéz felhők gyülekeztek az égen. Beugrottál kocsidba, és csak az égett gumiabroncs szaga maradt utánad. Kapkodtál, és zokogva vezettél. Lezúduló esővel küzdött az ablaktörlőd, és te mégis tövig nyomtad a pedált, mert magadra maradtál zaklatott lelkeddel, elvakított a bánat, a harag. Mobilod leesett, te fátyladat letépve matattál, kerested, de csúszós az út, és egy éles kanyarban felsikoltott a fék: az útszéli fának ajándékoztad utolsó leheletedet. Pirosra változott új, fehér ruhád, festette a kiömlött vér. Végső csókkal pecsételted frigyed a Halállal, csokor és fejfa minden örökséged.
Ébresztő, gondolod. Nem akarsz csupán álmodni.
Itt vagy, igazán, ahogy ők is, a barátaid az életed különböző szakaszaiból, a legszebb ruhájukban, és azt tátogják, ez a te napod. Az orgona-és rózsaillattól sűrű a levegő, és ahogy a kedvesedre nézel, önmagadat látod a szemében, szebben, mint valaha, pedig volt idő, amikor azt hitted, ennyi idősen már halott leszel.
Vagyis, remélted.
Ezt mind tudják – de ő nem ma néz így rád először, és a barátaidtól sem új, hogy azt állítsák, nincs hozzád fogható. Mégis, a rémálmokban hittél, mert ott az ébredés megváltás.
Ma lakomázni fogsz, és a főfogás – végre – az életed lesz.
Két dologban voltál biztos világ életedben, egy soha nem mész férjhez, kettő nem lesz rajtad pánt nélküli ruha. Most mégis a tükörbe nézel a tört fényben, lesimítod hosszú fehér pánt nélkül ruhádat, megigazítod a fátyladat és hátat fordítasz a reflexiódnak. A szobán kívül hallod a zenekar moraját és a leendő férjed erős hangját, ahogyan a vendégeket igazgatja. Az ajtó megnyikordul amikor lenyomod a kilincset és kilépsz a vakító világosságba. Ezer virág és parfüm illata csapódik az arcodba, de te csak mész előre, mint akit kergetnek a vőlegényed karjai közé. Egyedül akartál élni, talán egy macskával, de neked ez sem sikerül.
Fiam, tudom, izgulsz, de ne remegj itt nekem! Nézz rám, látod, én is milyen profi vagyok, pedig nekem is nagy nap ez a mai! Nem minden nap van az ember fiának ilyen nagy napja! Az esküvők mindig jó bulik, élvezni fogod. Csak várd meg, amíg jó lesz a hangulat és akkor te is feloldódsz. A titok, hogy sohase nézz rá a menyasszonyra. Kapd össze magad, lélegezz mélyeket, koncentrálj!. Ha megvan, odamész és amíg mindenki a nőre figyel, ellopod a gyűrűt annak a részeg tahó tanúnak a zsebéből, kijössz és mire észreveszik, hogy eltűnt, már el is ittuk az árát.
A templom előtti padon ültél. Napraforgóhéjat köpködtetek a haveroddal. Senki se tudja, direkt mondtad-e, amit mondtál vagy csak kicsúszott a szádon, de egy nő életének legszebb napját tetted tönkre egy pillanat alatt.
Megvártad, amíg a násznép kisétál a templom elé. Röhögtetek a barátoddal, a másik idiótával. Hamar észre lehetett venni, hogy nem az ünneplő tömeghez tartoztok. Az öltözéked is épp olyan mocskos volt, mint a szád.
Csodálkoztál, hogy a vőlegény és a menyasszony szülei meg akartak verni, amikor odakiáltottál a két ember felé, akik most kötötték össze rokonaik, és Isten színe előtt is az életüket.
–Az előző menyasszony szebb volt!
Egy forró nyári délután a perzselő nap sugarai beragyogták a tokaji hegyen tündöklő szőlőlugasok élénkzöld leveleit. Ott álltál azzal a férfival szemben, aki újra értelmet adott az életednek. Érezted, hogy ez a nagybetűs szerelem és végre kiradírozhatod emlékezetedből az első házasságod kudarcát. Most tényleg megérkeztél és tudtad, hogy ide már a szavak nem elegendőek ahhoz, hogy kifejezd érzéseidet. Ahogy a szemébe néztél, minden érzelem benne volt a tekintetedben. A násznép is könnyezett, mert részesei lehettek egy mesébe illő szerelemnek. Akkor, ott igent mondtál egy életre, de tudtad, hogy ez az a szerelem, ami a halálod után is veled marad, ÖRÖKRE.
Szóval, igazán megteszed, hozzámész. Szemét húzás ez tőled, ugye tudod? Még akkor is, ha csak az anyád kívánságát teljesíted. Kell a biztos megélhetés, kell a társadalmi státusz, ahogy az a banya mondja neked mindig – de most komolyan, számodra is csak ez lett fontos? Miért nem lázadsz fel? Miért nem választod inkább a szerelmet? Azt hiszed talán, hogy így majd boldog leszel? Nem leszel az, és ezt borítékolom neked. Minden ölelésében engem fogsz keresni, és amikor vele leszel, az én nevem lesz a szádon. Ezt garantálom. Nem tudom, hogyan élnénk túl egymás nélkül. Vedd le azt a fehér göncöt. Gyere!
Azt mondtad, hagyjuk, úgysem lenne igazi esküvő, én meg azt, rajtunk múlik. Legyintettél: rám hagytad, ahogy mindig. Eltelt nyolc hónap, és perceken belül a férjem leszel. Anyukád szipogva igazgatja a nyakkendődet, és ahogy átöleled, könnyek csillognak a szemedben. Emlékszel, hogy rettegtél, mielőtt bemutattál neki? Annyira izzadtál, hogy vagy egy fél üveg parfümöt magadra locsoltál indulás előtt, majdnem megfulladtam tőle a kocsiban. Hozzám lépsz, megcsókolsz, most is érzem ugyanazt az illatot. Megfogod a kezem, ideje indulni, de még megállunk egy utolsó pillantásra a tükör előtt. Jól mutat rajtunk az egyforma öltöny, ebben igazad volt. Nekem meg abban, hogy igazi esküvőnk lesz.
Édes Istenem! Hitted volna? Mert én nem. És ha megnézed a tegnapi levelemet, talán végighallgatsz, mit is remél egy 56 éves férfi egy 46-ként pörgő 64 éves nőtől. Állandóan kérded, mit segíthetnél, nem bánod, akárhányszor szólít el munkám a megbeszélt találkozótól. Lassan többet gondoskodsz rólam és Elemérről, mint mi foglalkozunk veled. Tudod, ha igent mondasz, az a kis balatoni örökség a nyugdíjas éveink munkája, életünk jövője lesz, mert azonnal aláírom a szerződést. És ha tetszik az ötlet, akár lehetne egy junior és szenior pár Jázminék esküvőjén. Családunk már van, a két család egy lenne, ha Te is úgy akarod, Életem!
Még az apád sem tud róla.
A legjobb fehér ingedet veszed fel, ezüstszín gallérhímzéssel. Mielőtt bárki megsejthetné, mire készülsz, már rajtad is van a neonzöld széldzseki. Zavartan a hajadba túrsz és izzadt, remegő ujjakkal megszorítod a zsebedben lapuló kerek fémet.
A bokrok árnyékában már ott áll Ő. A szél vékony, csipkés ruhájába kap, aranyszínű haján százszorszép koszorú. Alig várja, hogy odaérj hozzá. Halkan rebegitek el az esküt, a söröskupak élesen vág a bőrbe, és a gyűrűsujjadról vékony csíkban folyik végig egy csepp egész a csuklódig. Minden bátorságodat összegyűjtöd, és közelebb hajolsz hozzá. Ekkor…
– Sorakozó!
Erzsi néni hangja megtöri a varázst.
Az utolsó feles után kijött belőled, ami egész nap felhalmozódott benned. Izgalom, idegesség, tejszínes lazac, minden. Szegény Marika épp ekkor tett egy lépést hátra, majd, mint aki egy térkapun kelt át, hirtelen egy vízicsúszda parkban találta magát, elindult a padlón, út közben az ölébe kapta a menyasszonyt is. Ahogy Marika, és az ara a jamaikaiakat megszégyenítően boboztak a táncparketten, te úgy döntöttél, mint igazi gavallér, segítőkezet nyújtasz, de sajnos ráléptél a menyasszonyunk ruhájára, így mind megtudtuk, hogy aznap viselt valami kéket. Ezután hisztérikus ordítozás közepette kidobatott az esküvőjéről. Szerintem ez lehet az oka, hogy nem hajlandó felvenni neked a telefont.
A távolba révedve állsz a hotelszoba finoman besötétített ablakában. Miközben a fotós a fényeket igazítja, végignézel a hófehér, csipkés menyasszonyi ruhádon, nézed a lassan szállingózó vendégeket, a vidáman készülődő barátnőidet és közben arra gondolsz: vajon más látja rajtad a bizonytalanságot?
Hamar rájössz: elég magabiztosan mosolyogsz, hogy ne ébredjen senkiben kétely, hogy ez a Te utad. A végére talán már Te is elhiszed.
Végül senki nem kérdez semmit, sem aznap, sem korábban. Nem látja senki. Te pedig még nem is sejted, hogy nyolc hónap múlva már nem leszel házas. Nem hazudsz majd tovább magadnak, de ezzel életed legnagyobb próbatétele elé kerülsz.
Látod? Ugye te is látod? Csillog a fény a szemedben, de ez a szikra csalfa, illékony. Fogod a kezét, szembefordulsz vele, mosolyogsz rá. Hiába. Isten azt súgja, ez az asszony nem fog téged boldoggá tenni. Nem leszel mellette egészségben, betegségben. Örök hűséget esküszöl neki az Úr színe előtt, de talán már tudod, a szíved mélyén érzed, hogy nem fogod betartani. Megesketlek én benneteket, szíves-örömest, ha ez Isten akarata de egy sötét jövő sejlik föl előttem. A cipőd fényes, ám azt is elhomályosítja majd titkaid mocska. A menyasszony csokra piros, csak úgy, mint a vér. Az Úr adja, hogy tévedjek, gyermekem.
Legjobb lett volna, ha el sem jössz. Mindegy. Csak ne menj a közelébe. Ha ezt tudod tartani, talán nem történik semmi visszafordíthatatlan. Nézd a virágokat, a kedves arcokat és próbálj megnyugodni. Az idő is milyen szép. Nézd azt a hófehér ruhát. Ne! Héj! Állj meg. Állj már meg! Térj észhez! Az meg…? Tedd azt le! Tedd le! Miért nem látja senki? Miért nem veszik észre? Beszéljük meg! Ne!
Futás! Most mit állsz ott fölötte? Megölnek téged is. Mozdulj már meg! Eddig kellett volna kővé meredten állnod! Szabadítsd ki magad! Üss vissza! Szaladj el! Héj! Mozdulj meg! Lélegezz!
Kellett neked eljönni.
Amikor először mondtad, még örültem. Boldog voltam, hogy férjhez mész, és az esküvői tanúd lehetek. Együtt választottuk ki a ruhádat, elkísértelek a fodrászhoz. Aztán eljött a nagy nap, és egész reggel furcsán viselkedtél. Ideges voltál. Alig szóltál hozzám, és a szomszéd szobába mentél, valahányszor csöngött a telefonod. A csukott ajtón keresztül hallottam, ahogy suttogva beszélsz, majd visszajöttél, mintha mi sem történt volna. Még akkor sem gyanakodtam, amikor elindultunk a kocsival, és belülről bezártad az ajtót. Aztán megláttam a táblát a repülővel, és ekkor elmondtad: ejtőernyős esküvő lesz. Rosszul lettem, szédülni kezdtem, és csak arra tudtam gondolni: ha ezt túlélem, kinyírlak!
Téged is csak háromszor látlak életedben. Na jó, még néhányszor muszájból, amikor más miatt jársz erre.
Fehér, fehér, végül fekete. A ruháid színe, amiben hozzám jössz, a templomba. Pontosabban, elsőre kézben, utoljára pedig koporsóban hoznak.
Most itt vagy, ragyogsz a boldogságtól, büszkén lépdelsz az oltár felé, ahol a Sanyi vár. Emlékszel, amikor napokig zokogva imádkoztál hozzám érte?
Előbb átkozódtál, majd térdepelve könyörögtél, hogy segítsek. Akkor sem látogattál meg.
Most mit vársz tőlem? Áldást? Jár az neked ezek után szerinted?
Na jó, legyen. Végül is ez az atya feladata.
Menj, légy boldog.
Találkozunk úgy ötven év múlva újra, akkor már feketében.
Mi lett belőled?
Őt nézted, az igazit, vagyis te szeretted így nevezni őt. A neve valahogy sosem illett az ajkaidra. Még ebben az utolsó pillanatban is meg szeretted volna magadat győzni arról, hogy igenis ő volt a nagy Ő! Akkor mégis miért izzadt a tenyered? Miért volt olyan nehéz kihúznod magadat és megismételned azt az átkozott ígéretet? Reszketett a hangod. Finoman szívtad magadba a levegőt és csak akkor érezted meg fullasztó kölnijének az illatát. El szerettél volna menekülni, mégis egy csókkal pecsételted meg a sorsodat. Éjszaka, a mellkasodon virágzó sötét foltot nyomkodva végül felnéztél a tükörbe.
Mondd mi lett belőled?
Csatak részegen állsz elém a szerencsétlen beosztottad esküvőjén. Méregetve nézel végig rajtam, vigyorogsz rám. Azt várod, mosolyogjak? Megteszem, mert nem tehetem, hogy ne tegyem. Kettesben maradunk, te kapva kapsz az alkalmon. Feleséged mondta, ártalmatlan bolond vagy, most már én is megbizonyosodom. Szemembe mondod, mi van, megint terhes vagy, már akkor arcon csapnálak, te alávaló gazember. Hátrálni kezdek, de nem értesz belőle. Képtelen vagy leállni, megkérded, ez a gyerek legalább egészséges lesz? Belőled élünk, te szemét, férjem alkalmazod, ahogyan a leendő férjet is. Már most sajnálom az arát, milyen mocsokságot vágsz hozzájuk útravalóul, hogy a boldogságuk ennek ellenére is holtodiglan-holtomiglan tartson.
Még egyszer megnézed magad a tükörben, hogy rendben van-e a hajad, nem kenődött-e el a sminked, nem rúzsoztad-e össze a fogad. Vajon odabent minden megvan? A gyertyák, a pezsgő, a gyűrűk? Izgulsz. Mint mindig, amikor mások előtt kell szereplened. Vicces, nem? Érzed, ahogy a hátadon lecsorog egy izzadságcsepp. Nagyon meleg van. Ám amint megszólal az ismerős zene, megfeledkezel róla. Még el is mosolyodsz.
Amikor belépsz a terembe, elhalkul a vendégek morajlása. Az asztal mögé lépsz. Hiába küzdesz ellene, összeszorul a szíved, ahogy a vőlegényre pillantasz, aki fátyolos szemmel nézi az apja oldalán bevonuló menyasszonyt.
Pedig ez ma már a negyedik.
Nem hitted volna, hogy ez veled megtörténhet. Hogyan is juthattál idáig? És mi ez az öltözék? Borzalom. Legszívesebben vakaróznál, de nem lehet. Figyelnek. Minden mozdulat betanult. Pedig olyan jól indult! Haverok, buli, labda, pezsgés a plázson… Csak te és ő, örökké együtt.
Aztán jött az a csupasz bájgúnár. Bár ne jött volna! Ahogy bámultak egymásra! Érthetetlen. És azóta is sülve-főve együtt vannak, rólad meg teljesen megfeledkezett.
Még a szaga is más. Fel sem ismered ebben a fehér izében. Brrr!
Te meg cipelheted a szádban a kis kosarat a gyűrűkkel, és mindenki tapsol.
Hm, jó móka lenne elkapni azt a ruhaszegélyt!
Te normális vagy? Hogy tehetsz velünk ilyet? Ezt a szégyent! Apád ebbe belehalhat. Mit képzeltél? Hogy jutott ilyesmi egyáltalán az eszedbe? Tisztességgel felneveltünk és ez a hála? Tudod, mit güriztünk érted egész életünkben? Mindent meg adtunk neked, amire csak az erőnkből futotta. Sőt, annál jóval többet! Neked orvoshoz kell menned! Ez nem normális! Te beteg vagy! Taníttattunk. Diplomát adtunk a kezedbe. Lakásod van. Neked a diliházban a helyed! Én magam fogom kihívni a mentőket! Erre nincs bocsánat! Bevitetlek a zárt osztályra! Ezt velünk nem teszed meg! De nem ám! Ezt megakadályozom, ha addig élek is! Ilyen esküvő márpedig nem lesz!
Kellemes, nyári szellő óvatosan fújja a teraszod lenge függönyét. A nap meleg sugarai elárasztják a nappalid padlóját. Benyútóznak a hűsbe, mintha maguk is le akarnának hülni. A zöldekkel borított nappalid behozza a kinti világ érzését. Apró páracseppek borítják be a növényeid gyenge leveleit. Kristályként megcsillan rajtuk a bejutó fény, és elárasztják a ház meleg szívét.
A kanapén álmodsz. Díszes esküvői ruhád finoman esik tested vonalaira. Aranygyűrüdön házastársad neve szerepel. Ritmusos hang kelti életre csendet körülötted. A vércseppek földre érkező montonon hangja. Végigfolynak kanapéról lelogó kezeden, finom ujjaidra. A sugarak tovább nyújtózkodnak egyre hidegebb testedért Elérni probálnak, újra életet lehelni beléd.
Egy kényelmes kerti széket választasz. A sörpad azoknak való, akik tudják élvezni a lagzikat.
Lopva kinyitod az öledben a könyvedet, de egy széles árnyék feléd nyomakodik. Felpillantasz. Az anyád szemrehányó tekintete átfúrja a tiédet.
– Nem viselkedhetsz így a nővéred esküvőjén! Tedd azt el! – sziszegi.
Szótlanul engedelmeskedsz.
Ekkor rázza meg a levegőt az első, baljóslatú dörgés. A viharos szél bevágódik a végeláthatatlannak tűnő ponyvatatős pavilon alá, és messzire repíti a fémvázas tákolmányt. A szürke viharfelhők özönvízszerű esőt okádnak magukból.
A vendégek, akik szeretnek sörpadon ülni, hazamenekülnek.
Te is hazamehetsz.
Elnyúlsz a fotelodban, és kinyitod a könyvedet.
Soha senki nem tudja meg.
Ha visszautasítasz mindenki megtudja, hogy meggyilkoltattad a húgodat és a sógorodat a koronáért. Én nem hibáztatlak, megtettem volna magam is, ha kéred. Ám te úgy döntöttél inkább magad mögött hagysz. Már itt is vagy, hűvösen ragyogón, mint mindig. Tudtam, hogy nem hezitálsz majd, ha a hatalmad forog kockán. Imádtalak, de neked nem volt elég a befolyásom a király felett. Te korlátlan uralomra vágytál. Aztán rettegtél, hogy egy férfi elveszi tőled. Nem hagytál más választást, elveszem. A trónt, meg téged is feleségül. Meglepettnek tűnsz, pedig tudhatnád, hogy én sem vagyok ma született bárány. A pap már vár ránk, ideje egybekelnünk drágám.
„Van nekem szürke öltönyöm!” – mondtad. Aztán most állhatsz a tűző napon gyapjúzakóban. Szép. Lekopik a dezodorod, mire oda kell vinni a gyűrűket. Lilla eddig sem kedvelt, de ha a szagod olyan lesz, mint lenni szokott, akkor egy életre megutál. Elrontod a hercegnősdijét, ember! Robiból egy hét alatt papucs lesz, nem fog ellenkezni, ha Lilla közli, veled nem mehet egy meccsre sem.
A gyűrűkig még van fél óra. Ha elájulsz, akkor izzadtságszag helyett egy hőgutával maradsz meg a násznép (és persze Lilla) emlékezetében. Játszd el, hogy megcsípett egy méh és allergiás sokkod van. Vagy leülhetsz, vagy leléphetsz. Csak nyerhetsz vele, nem?
Gyönyörű napsütötte nap van. Jól áll nekem a fehér. Ott állok az oltárnál készen állva arra, hogy ki mondjam: igen.
Erre te felállsz, és csak engem nézel. Nem szólsz, csak előveszed a könyörgő kiskutya tekintetedet. Nem nézel senkire és semmire. Csak nézel és állsz. Majd lassú, de határozott lépéssel kilépsz a padból és nyújtod felém remegő kezed. Ajkad mozog : „sajnálom, én, szeretlek, kérlek gyere velem.” Szinte suttogva, kérlelve ejted ki a szavakat. Teszel egy lépést is előre, ezzel is jelezve szöktetési szándékodat. Nem szólok és nem is mozdulok.
Elfordítod a fejed, elkapod a szemed. Zavartan nézel körbe:” bocsánat mindenkitől”.
Csukd be a szemed egy pillanatra és képzeld el a nagy napotokat. A napot, amikor örök hűséget fogadtok egymásnak. Andris már bent van a templomban és a koszorúslányok is végigvonultak a padsorok között. A násznép pedig csak rád vár. Már tűkön ülnek, hogy meglássanak téged, a gyönyörű menyasszonyt. De azt is tudom jól, hogy ezt a napot nem így tervezted el. Hiszen az egyik szemed nevet a másik viszont sír. De csak az tud sírni, aki már előtte nevetett. Te pedig sokat nevettél az édesapáddal. Gondolj édesapád édes kacajára mikor végigvonulsz a padsorok között. Gondolj rá s közben nézz Andrisra!
Egész nap erre vágysz. Kimondod a boldogító igent, a vendégsereg hunyorogva mosolyog a lencsébe a templom előtt.
Oldódik a hangulat, koccintasz mindenkivel. A férjeddel egymás kanalából szürcsölitek a levest.
Felkelsz az asztaltól, fehér csipkeruhád ring a tested körül, ahogy tűsarkúban a táncparkettre libegsz.
Felcsendül a nyitótánc. A zene felgyorsul, és a betanult koreográfia szerint emeled a fodrokat a levegőbe. Pördülsz kettőt, de már nem tehetsz semmit ellene. Reccsenés, a ruhád elválik a testedtől, és egy harisnyakötőben állsz a násznép előtt.
Síri csend, majd hangos nevetéssel tapsvihar tör ki a teremben. Vörösödve lefagysz, végül kivágva magad színpadiasan meghajolsz a násznép előtt.
Tavasszal a kertemben születtél. Életerős kis hajtásként törtél utat magadnak a fekete föld repedésén keresztül. Most, a nyár derekán megértél rá, hogy egy csokor dísze légy. Itt tündökölsz a kezemben tartott virágcsokor közepén, fehér színed virít a halvány rózsaszín rózsaszirmok tengerén. Te vagy az idei legszebb liliom. Te vagy az, aki elérheti a virágok álmát és búcsút e világtól egy csodálatos esküvőn veszel. Mikor a házasok közös élete kezdődik, a tied véget ér. De ne feledd kicsi liliom, hogy ez egy vidám búcsú. Egy esküvőn tündökölsz utoljára, mely egy virágnak az egyik legszebb vég, egy esküvőn, mely nem az enyém.
Drága Kislányom!
Eljött hát a nap, amiről annyit álmodoztál kislánykorodban. Ma férjhez mész. Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek melletted, de abban reménykedem, hogy ez a levél elmulasztja kicsit a hiányom. Amikor megszülettél, az lett minden vágyam, hogy téged boldognak lássalak. Hogy nézhessem, ahogy felnősz és hozzámész egy csodálatos emberhez, és a nagy napon én vezethesselek az oltárhoz. Tudom, hogy jól fogsz választani – melléd valaki különleges illik, akinek majd gyermekeket szülhetsz. Bár nem lehetek ott, de azt akarom, hogy tudd, lélekben mindig veled leszek. Szeretlek, és ha személyesen ezt nem mondhatom el, megteszem ebben a levélben. Légy örökké boldog!
Szeretettel, Édesapád
Tudod hihetetlen vagy. Itt állok veled szemben, az esküvőnk napján, már indulnunk kellene az oltár felé erre mi történik? Most vallod be nekem, hogy házasságban állsz valaki mással és hazudtál nyolc hónapon keresztül. Nem volt merszed elmondani, hogy álltál már templomban valaki mással szemben. Miért? Hogy megalázz mindenki előtt? Hogy hülyét csinálj belőlem? Élvezed a fájdalmat, amit okozol? Remélem igen. Mert akkor legalább neked megérte, hogy nem mondtad el, hogy valójában nem vehetlek el feleségül, hiszen ezt már más megtette. Most pedig küldhetem haza a násznépet és mondhatom le az egészet. De a legnagyobb szerencsédre, a számlát te fizeted drágám.
Elgyötörten, kissé szédülve botorkálsz le a hotel lépcsőin. Nemrég ébredtél, másnaposan, hasogató fejjel és tegnapi, átizzadt öltönyödben, mikor pedig az órádra néztél, már tudtad: semmi esély rá, hogy tizenegykor képes legyél oltár elé állni. Most némán dühöngsz, amiért nem bírt valaki felkelteni, de közben fél szemmel a szobaajtókra írt számokat olvasod. A pokolba is, Katherine nem lesz elragadtatva, gondolod. „Én mondtam neked, hogy ne igyál annyit”… Hát, annak most már mindegy. Gondolataidba merülve majdnem nekimész a feléd közeledő alacsony, szőke nőnek, aki épp a kardigánját gombolja kapkodva, aztán felismerve a menyasszonyodat megszólítod:
– Katherine!
– Öm, bocsánat… – néz rád zavartan. – Ismerjük egymást?
Mindig is erre vártál, ez a nagy napod.
A zene, a násznép , a virágok Ahogy bevonulsz apukád karján A mosolyod átragyog az arcodon.Ahogy kimondod a szót. Igen.
Nézni téged ahogy egy srác mellett vonulsz egyszerre elviselhetetlen és csodálatos. Szinte átragyog rajtad a boldogság. A templomból kifelé hirtelen megszorítod a kezem búcsúzóúl,majd rámosolyogsz újdonsűlt férjedre és elhagyjátok a templomot.
Az ajtóból visszanézve látod, ahogyan, megigazítom a szoknyám , és ejtek egyetlen könnycseppet az igaz szerelmemért. Akit Emmának hívnak.
A pap lassan a litánia végére ér. Ott állsz mellette az oltár előtt, fogjátok egymás kezét. Gyönyörű pár vagytok. Felhajtod a fátylát. Megcsókolod. Felbúg az orgona. Kivonultok a templomból. A kapu előtt már vár rátok a hintó. Felszálltok. Mindenfelől éljenzések, vivátozások. Újdonsült feleséged a füledbe súg valamit. Felnevetsz. Nevetsz, gazember, nevetsz?! Hát csak nevess. De jól vigyázz! Azt hiszed, hogy győztél azzal, hogy megkaptad a lányom kezét? A vörös keresztek már ott vannak az ajtófélfákon, a kezek pedig a kardok markolatán!
Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén, de Istenemre mondom, te is a híveid után mégy, ha boldogtalanná teszed!
Próbálsz elvegyülni a templom előtt összegyűlt embertömegben, de sötét, majdnem fekete ruháddal mégis kitűnsz a többiek közül, hiába süt minden egyes mozdulatodból, hogy legszívesebben elbújnál mindenki elől. Mosolyogva nézed az ifjú párt, elvigyorodsz a násznép férfi tagjaitól érkező pajzán, nászéjszakára vonatkozó tanácsokon, de a szemed nem hazudik. Jól ismerlek. Hiába mondod jó hangosan, hogy micsoda megható látvány, hiába állsz szálegyenesen, a szemeidben lévő könnyek nem a meghatottságnak szólnak.
Tudom, értünk csordul minden egyes könnycsepp, hisz szinte kapaszkodsz a gyűrűbe, amit tőlem kaptál.
Hidd el, szerettem volna újra az ujjadra húzni én is…
De most mennem kell, a túlvilág szabályai szigorúak.
„Hogy nézek ki?” – kérded, de igazából a táncoló násznépet figyeled. Éhes tekintetük mintha folyton rád tévedne.
Nem, biztos tévedsz, és csak a hangos zene ritmusára villódzó fények játéka ez.
Egyszer csak a hangfalak elnémulnak, a lámpák felizzanak. Most látod először teljes valójában a hómezőként elterülő abroszt és a toronyként egymásra halmozott tányérokat.
A tömeg megindul feléd, élén az ifjú párral. Valamiről egy pillanatra a szemedbe tükröződik a reflektor fénye. Valamiről, amit a menyasszony hoz.
Egy kés!
Előtted állnak meg. Gyönyörködnek, bámulnak rád büszkén, majd a hideg acél feléd lendül.
Hát ilyen egy esküvő? Ezt a többi marcipán sosem mondta!
Egész nap szemben álltunk. Feszengtél a hófehér csipketengerben, úgy simult rád, hogy alig kaptál levegőt. A nagy hőségben félig leolvadt a sminked. Mindenki téged nézett, próbáltál olyan kecsesen tipegni a magassarkúdban, mint egy igazi hercegnő.
És akkor megláttad őt. A férfit, akinek a legkevésbé sem kellett volna jelen lennie. Hevesen legyezted magad és hátrálni kezdtél, a cipőd többször beleakadt a ruhád szegélyébe. Addig botorkáltál, amíg bele nem rondítottál a székhelyembe, a fehér lepellel borított asztalba. Nagy csattanással hátraestél és testközelbe kerültünk. A krémes piskótám ott díszelgett a ruhádon, a habom fehérre színezte a hajadat. Senki sem kóstolhatott meg, hála neked.
Újabb esküvő, még egy ígéret. Az igazit kerested, mint ők. Mert a történeketek mind arról szólnak, a párok boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Te már megértetted, az emberek nem egyszerre halnak meg, de erről soha senki beszél. Végignézted, ahogy kapcsolatok születnek, és múlnak el. Csak a tiéd maradt időtálló. Azt mondták, szerencsés vagy. Most senki nem mondja ezt. Néha eszedbe jut, milyen kevés időt kaptatok. Vajon jobb lett volna, ha tovább tart, és akkor veszíted el, amikor már annyira a részeddé vált, mint az, hogy lélegzel? Arra születtél, hogy szenvedj. A magánytól, veszteségtől, vagy csak attól, mit hagysz hátra.
Az vajon hogy történhetett, hogy feltöltöttem az írást, megjelent, hogy moderálás után lesz látható – aztán most mégsem látható?
Kedves Eszter, úgy történhetett, hogy nem hajnali 5-kör kezdtem ma a munkát 🙂 Köszönöm a türelmet!
Kedves Magazin 🙂 köszönöm, hogy ezt megírtad, és abszolút meg is értem, csak amikor korábban töltöttem fel írást, azok nagyon hamar elkezdtek látszódni és féltem hogy ez valamilyen technikai gond miatt mégsem került fel. Szóval így hogy látom hogy fönt van, nagyon türelmesen várok 🙂 Szép napot!