Ismét 100 szavas játékot hirdetünk, aminek középpontjában most egy pillanat kimerevítése áll. Ismerős lehet filmekből az, amikor lassítást alkalmaznak egy jelenetben – most ezt várjuk tőletek írásban.
A mai feladatunk célja az, hogy hatásosan mutass be egy olyan gondosan megválasztott pillanatot, amelynek kitágításával erős érzelmi hatást lehet elérni.
Feladat: válassz ki egy pillanatot, és tágítsd ki: álljon meg egy másodpercre az idő. A cél nem kizárólag az, hogy leírást készíts, hanem az is, hogy valamilyen érzelmi töltetet átadj a megdermedő idővel, a pillanat lassításával. Írj pontosan 100 szót!
Rád bízzuk, hogy mi a pillanat, lehet akár ez egy lehulló falevél, egy felkiáltó gyerek vagy egy labdát elkapó kutyus momentuma – azonban ügyelj arra, hogy jól válaszd meg, melyik pillanatot érdemes lelassítani. A hozzáadott érzelmi töltet bármilyen érzelmet jelenthet, így bátran lépj ki a kézenfekvőnek tűnő megoldások keretéből!
Határidő:
június 1. (kedd) éjfél
Eredményhirdetés:
június 4. (péntek) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat, a beküldött szöveget nem „cserélheted le”.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Csak álltam ott, és néztem.
Néztem, ahogy keze lazán csípőjére téved, és közelebb húzza magához. Szívemnek dobbannia kellett volna, mégsem tette. Szemét a másikéba fúrta, szavakat formált a szájával, de nem tudtam kivenni, és nem is hallottam. Tompán éreztem, ahogy könyökök böknek oldalba, és emberek furakodnak el mellettem, de csak suhanó árnyaknak tűntek. Széles mosollyal nevetett a másik, amit beléfojtott, ahogy felé mozdult, és ajkát az övére illesztette. A levegő hangtalanul szakadt ki belőlem, ahogy megroskadtak vállaim. A másik a nyaka köré fonta karjait, ahogy én is szoktam, amikor engem csókolt.
De én csak álltam ott, és néztem.
– Már nem szeretlek téged, szakítani akarok veled – mormogta maga elé, miközben az ablakon nézett kifelé és forgalmat kémlelte. A testem megrándult. Olyan érzés volt, mintha hideg vizet öntött volna rám. A szám kiszáradt és egyetlen értelmes gondolat sem hatolt át a szavai kemény beton falán, amit ez az egyszerű mondat emelt közénk. Ott ültem és csak bámultam rá, egyre kevésbé láttam már, mert az alakja elhomályosult, mint a közös jövőnk látképe. Az évek, amiket együtt töltöttünk, a sok élmény és szeretet összedőlt egyetlen pillanat alatt. Éreztem, hogy már nem olyan minden, mint annak előtte, de erre nem voltam felkészülve
Itt minden pontosan az, aminek látszik. Az erdő nem tűri a kétértelműséget.
Bekerít, ad egy lélegzetet az égből, majd újra bekerít. A rendszertelenség megnyugtató rendszerében. Akár a dominó, amelyben a lerakás sorrendje sosem ismétlődik, mégis érezzük benne azt a megnyugtató szervezettséget, ami alapján megértjük, a véletlennek is megvannak a maga keretei és korlátai. Az előreláthatatlan is kordában tartható bizonyos törvények által. A fű meghátrál és átadja helyét a föld buborékjainak, a gombáknak. A páfrány visszacsavarodik a földbe, ott, ahol nem éri napfény. A rothadó levelek szőnyege oda vezet, ahol a bükk törzsét csigavonalban fonja körbe a taplólépcsők sűrű sora.
Egy másodperc volt az egész, egy megfagyott időpillanat a sebesen robogó idő végtelen forgatagában. Láttam a féltékenyen villanó méregzöld szempárt, éreztem a lökés pillanatában, elszántan belém fúródó tekintetét. Két karja erőteljesen nekem feszült, néztem, ahogy minden izma dolgozik, olyan volt akár egy gyönyörű harcos, minek erőteljes alakját a legtehetségesebb szobrászok véstek gazdag márványba, és úgy ragyogott akár egy mennyből alászállt angyal. Láttam néhány járókelő meglepett arcát, hallottam a rémült sikolyokat, amik még épp, hogy csak felharsantak, s mire elszállnak én már halott leszek. Láttam isten tekintetét. Az idő kiolvadt és a sebesen száguldó vonat pillanatok alatt cafatokra tépte elkínzott testem.
Az összes izmom megfeszül, pedig lazítanom kéne. A lábujjaim rendellenes szögbe meredeznek a makulátlan mennyezet felé. Mintha ökölbe szorítanám, ahogy a kezemet is.
– Nézzük csak meg a bal petefészket is.
Akaratlanul is az ultrahang monitorára nézek. A lassan változó foltokból, akár egy Rorschach-tesztből némán üvöltő szörnyetegek néznek vissza rám.
– Sajnálom, ez is üres. A következő ciklusban emelnünk kell…
Hallom a doktort, de a szavai masszává olvadnak, pont úgy, mint a szoba körvonalai a könnyeimen át. Máshol szeretnék lenni. Valaki más akarok lenni, aki nem ennyire elcseszett, akinek megy az, ami több millió másik nőnek. Aki nem ennyire üres.
Akkor megállt az idő arra a hosszú pillanatra. Gyermekem dús, barna haja uszályként libbent mögötte; apró keze, amelynek hosszú ujjai egyszer zongorabillentyűket fognak simogatni virtuózan, felemelkedett; csodás tengerkék szemei rémülten rám meredtek, mielőtt a hosszú pillák lezáródtak volna. És én tudtam, hogy ebben a pillanatban változik meg minden. Ezennel vége minden illúziómnak, melyet ennek a csodás kislánynak a születése óta érzek. Már nem volt visszaút. Láttam magam előtt a következő pillanatot, ahogy a babaarc közepéből az éppen kitüsszentett hosszú takonycsík végigkúszik egész az apró, tökéletes mellkasig. S nekem végtelen szülői szeretetem ellenére az első gondolatom az, hogy: fúj!
Hevederem kiakasztom és mint a dermedt vaj, mi leolvad a forró késről, úgy dőlök a bázistorony pereméről a mélybe.
Zuhanok. Gyorsabban, mint szeretném, de nem máshogy, mint szoktam.
Vágtázó tekintetem elmossa a lenti világ festménynek tűnő rendezett palettáját. Az utak erekké, a házak redővé válnak, mígnem nem marad más belőlük, csak szürkésbarna foltokban kéklő véraláfutás.
Behunyom szemem.
A szél fúj, csókja lágya ismerős érzéssel bizsergeti súlytalanná váló testem. Nem ereszt, de megfogni nem tud.
Még mindig zuhanok.
Kinyitom szemem.
A házak megnőttek, az utak kiszélesedtek.
A festmény eltűnt.
Ez az ugrás is olyan, mint a többi.
Ezért nem hoztam ernyőt.
– Ez egy Audi. Ez is jó lesz? Vagy többet akarsz? A hangja éles.
A kezembe nyomja a kulcsát, de én szétnyitom az ujjaimat és a kulcs kicsúszik.
Ránézek, de nem látom jól az arcát. Valami vastag szigetelés került körém hirtelen, és minden homályossá válik.
A kulcs felé pillantok, az, mintha lebegne a levegőben.
Fájni kezd valahol mélyen, és azt hiszem, kiabálok is, hogy elég, ez nem történhet meg, valójában, nem csinálok semmit.
Nézem a kulcsot, még mindig lebegni látszik, nem hallom őt, ha mondd valamit egyáltalán.
Sóhajtok, a kulcs csörrenve földet ér. Nem szólok, csak kihúzom magamat, és elindulok.
Az aknafedél, melyet egy súlyos lakat védett a jogtalan kezektől, ott volt. Az, ami a fejében másodpercek alatt lejátszódott, a valóságban olyan volt, mint egy lassított felvétel. A golyó rettentő lassúsággal távozott a csőből, a fedél, mely mintha ólomból lett volna, hangos nyikorgással nyílt fel, hogy feltárja titkait. A fényre mozduló fej, milliméterről-milliméterre mozdult. De a pillantás, melyet az éles napfény csak tizedmásodpercre engedett láttatni, mindent megért. Minden fájdalmat és szenvedést, mert akiért bármire képes lett volna, ott volt. És élt. Keze lenyúlt, a nő ujjai rákulcsolódtak a kezére, ő pedig tudta, hogy soha többé nem engedi el.
Régóta nem jártam már itt. Dédiék háza most is gyönyörűséges, tele rejtekhelyekkel, ódon kamrákkal. Ez a kedvencem, a papa ezermesterműhelye volt. Gyermekkoromban az én barlangom, váram, sátram, hajóm. Mindent itt csináltam először. Itt tanultam meg írni, itt készült az első papírsárkányom, itt szereltük az első biciklim, majd motorom. Ide rejtettem el a titkaim, itt bújtunk el a barátaimmal, és itt lettem először szerelmes. Rozi gyönyörű, okos, szőke, copfos kislány volt, a szomszéd unokája.
A felső deszkán kitapogatom a kulcsot, és benyitok. Megrohan ezernyi emlék. Itt mondtam el Rozinak, hogy szeretem. Valaki megérinti a vállam, megfordulok. Nyakamba borul Rozi…, a feleségem.
Képtelen lesz elfelejteni ezt a másodpercet. Most, hogy véget ért a fájdalom, minden érzés egyszerre robbant odabent.
Alattomosan kúszott fel orrába a fertőtlenítő és a vér szaga, napokra beleragad majd. A tönkrement légkondi miatt megrekedt a forró nyári levegő a szobában, nyirkos bőrén tömegével gurultak le az izzadságcseppek. Odalent az orvos még nem tette le a tűt, de alig érezte már a varrást.
Elvonta figyelmét a mászkos bőr a mellkasán, a nyöszörgés és sírás váltakozása. Tudta jól: ez lesz az egyetlen alkalom, hogy kezében tarthatja a gyermekét.
Képtelen lesz elfelejteni ezt a másodpercet. De bár el tudná.
Egymást szorosan ölelve állnak. A konyhai falióra monoton ütemben pergeti az utolsó perceket. Szívük ugyanerre a ritmusra dobog. Mindketten tudják, eljött a búcsúzás ideje. A nő a torkában hívatlanul életre kelő gombócot sós könnyeivel megfűszerezve nyeli vissza. Nem akarja, hogy a másik észrevegye. A férfi tudja, hogy sír. Nehezen győzi le késztetését, hogy szájával amaz puha ajkához közelítsen. Vagy, hogy letörölje az asszony könnyeit. Ketten együtt megválthatnák a világot. Jing és jang, ikerlelkek. Teste ösztönösen megfeszül, nehogy végigsimítson a nő hátán. Egy meggondolatlan mozdulat, s újra belefeledkeznek a pillanat varázsába. Uralkodik magán. Szorosabban öleli. Mélyet sóhajt. Egymásra találtak. Alkalmatlan időben.
Este szorosan behúzta a spalettákat. A három gyerek békésen szuszogott a langyos kemencepadkán. Fásultan az egyedülléttől ágyba rogyott. Jóskát az elsők között hívták be, és a háborúnak vége. Oroszországból még kapott levelet, de hónapok óta semmi hír felőle. Egyszer ő is írt. Ez is lyány- adta hírül. Hajnalban arra riadt, hogy erősen zörgetik a spalettát. Magára húzta a takarót. Nem hagyták abba. Erőt vett magán, és az ablakhoz ment. Csontsovány idegen férfi állt odakint. Hosszan, némán néztek egymás szemébe. Először azt hitte kísértetet lát. A tekintete ismerős volt, de a szemöldöke nem volt ilyen ősz. A férfi megszólalt: – Beengedsz Mari?
Ne! – sikítottam magamban, de már minden mozdulat késő volt. Kinyújtott karral álltam a szoba közepén, mint egy epikus festmény maradéka, kétségbeesetten figyelve Gábort és a kezében tartott kólásüveget.
Én tudtam, hogy az a kóla tíz perce még műugróként vetette le magát az asztalról és pattant kettőt a szőnyegen, Gábor nem. Mozdulatról mozdulatra láthattam, ahogy a kisfiús ábrázatán elterülő elégedett mosoly hogy vált először döbennetté, majd torzul el, ahogy orron csapja a kóláskupak. Közben barna gejzírként tört elő a szénsavas, ragacsos víz, beborította az arcát, a pólóját, miközben ő hősként szorította az üveget, mint egy veszedelmes kígyót.
Az én hős… de ő fog takarítani.
A lány nem bírta elviselni a fájdalmat, amit a fiú szavai okoztak. Szemét könny lepte el, torka összeszorult. Felemelte a lábát, hogy lelépjen az útra. Abban a pillanatban észrevette a felé száguldó autót, de a lendület vitte előre. Az idő mintha megállt volna. Mozgásban lévő teste semmiképp sem kerülhette el az ütközést. Szája sikolyra nyílott, de csupán némán tátogott. Hirtelen nekicsapódott valami. A fiú meleg teste félrelökte az útból. Megmenekült. Hatalmas csattanást hallott. Lassan hátrafordult és meglátta a fiú még rángó, véres testét. Azonnal a test mellé térdelt. A fiú szomorúan nézett rá. Haldoklott. A sikoly ezúttal utat tört magának.
– A következő utcánál jobbra! Ott, a zöld kapunál!
Lassítás, index, fordulás. Az ujja nyomán néztem a kapukat: Barna, fekete, szürkészöld, sárgászöld, kékeszöld. Már épp kérdeztem volna, amikor a szemem sarkából mozgást érzékeltem. Ekkor a világom egy kimerevített vásznú, majd felvillanó képkockájú filmmé hullott szét.
Mi az? Egy biciklis! Egy test a motorháztetőn. Ahogy csúszik felém! Mit csináljak?
– Vigyázz! – kiáltott a barátnőm.
„Fékezz!” – utasított az agyam, mire a lábam mozdult, de lassan, mintha fából lenne. „Satu fék!” – sürgetném magam, de egy emlék a háttérből súgott még: „Lassan, mert elrepül!”
Közben a test lassan előrecsúszott, majd eltűnt előttünk. De már álltunk.
– Elütöttem!
Ő volt a negyvenedik, akit aznap eltemettem.
Sose érdekelt, kik ezek a nyomorultak, hogy honnan hozzák őket, hogy miért éri meg a szétmarcangolásuk. Hamar olyan lett ez a munka, mint a többi: rutinból ment, a hólyagok a tenyeremen megkeményedtek, az orrom megbékélt a hullabűzzel.
Szóval ő volt a negyvenedik aznap, és ahogy a gödörbe löktem, lelassult az idő. Zuhant a kavicsok felé, a szakálla hullámot vetett, porszemek peregtek a ráncain. Ujjai örök görcsbe rándultak, a verejték cseppekbe gyűlt a könyökénél.
Elszédültem.
Mi ütött belém?
Aztán rájöttem.
Ugyanúgy kopaszodott, mint én. A fogai is olyan csálén álltak.
Én is lehettem volna.
Néztem csillogó kék szemét, ő pedig úgy tükrözte vissza őzike szemeim tekintetét, mintha megállt volna az idő, és csak ketten léteztünk volna a világon. A Deák tér közepén szorosan öleltük egymást. Az éj sötétje is már ránk telepedett, de mindketten tudtuk, hogy ez a csodálatos érzés és ez a perc soha nem tér vissza az életünkbe. Egymás csókjára vágytunk, és nem akartunk elválni. Szívünk oly hangosan dobbant, hogy az utca rohanó zajában is tisztán hallottuk. Zavarban voltunk, és ajkunk széle remegett az izgalomtól, de édes csókjától elpárolgott a kétség. Már biztosan tudtuk, hogy együtt megyünk tovább azon a bizonyos úton.
Az orvos kihirdette a meglepetést, és én ösztönösen Balázsra néztem. Egy leplezetlen grimasz suhant át az arcán: a lehúzott, középre tolt szemöldök függőleges barázdát vájt a homlok felezővonalára. A felső ajak megemelkedett, ám a száj széle éles ívben görbült a föld felé. Az orr összeráncolódott. Undor. Ahogyan a gombafőzelékemet szokta méregetni, vagy az anyám cukkinis, szénhidrátmentes kuglófját. Eddig védelmezőn fölém tornyosult, most hátrahőkölt és enyhített az ujjaim szorításán, talán odébb is léphetett, innen fekvő helyzetből csak a felsőtestét láttam. Aztán észrevette, hogy figyelem, és nyomban hihető mosolyra váltott.
– Gratulálok, kislány! – ismételte meg az orvos, mivel az előzőre egyikünk sem válaszolt.
-Kislány!- szólalt meg az orvos, majd minden megállt. Még a falon lógó óra is elfelejtett ketyegni. A tekintetünk találkozott a szülésznővel, de sztoikus arcáról nem tudtam elolvasni semmit. Az orromat megtöltötte a fertőtlenítő szaga, a testemet verejték borította, de a csend csak úgy üvöltött. A rémület elszorította a torkom, nem kaptam levegőt, minden idegszálam megfeszült. Nem mozdult senki, még az óra sem a falon, ebben a hideg kórteremben minden megfagyott, még az ereiben lévő vér is. És akkor megtörtént a csoda, felsírt. A termet megtöltötte a zaj, de én csak a lányom hangját hallottam, ami újra élettel töltött meg mindent.
Megfagyott az idő. A szívem egy ütemet kihagyott, majd eszeveszett dobolásba kezdett. Nem kaptam levegőt. Leizzadtam, mégis vacogtam. A lábaim elgyengültek, a gyomromban pillangók köröztek, az ájulás kerülgetett.
Nem akartam hinni a szememnek, de testem reakciója egyértelművé tette, hogy nem hallucináció. Ő állt előttem teljes hús-vér valójában ennyi év után, szája szegletében egy apró, könnyed mosoly bujkált, ahogy a többiekkel beszélgetett. Még nem vett észre, lett volna időm elrohanni, elrejtőzni, úgy tenni, mintha ez a másodperc sosem történt volna meg.
Nem akartam látni, nem akartam beszélni vele.
De ő felém fordult, a tekintete perzselt, s már csak az ölelésére vágytam.
A fejében zavaros gondolatok kavarogtak mintha ki akarnának törni belőle a félelemmel együtt, amely kígyóként tekeredett a bordái és a szíve köré, összeszorítva a tüdejét. Minden egyes lélegzetvétellel egyre erősödött a szorítása, mígnem Lauren már úgy érezte, hogy a mellkasa mindjárt kettéhasad.
Nem kapott levegőt.
Nem.
Kapott.
Levegőt.
Kétrét görnyedt, miközben a hányingere egyre csak erősödött. Eltompult elméjével arra gondolt, hogy szüksége lenne egy lavórra, de nem tudott felkelni. Üres tüdeje levegő után áhítozott; nem értette, miért nem fulladt még meg, noha biztos volt benne, nem sok hiányzik már hozzá.
Eltűnt.
Nincs meg a pénze.
Nem fog tudni egyetemre menni.
Lépteim egymást követték, míg gondolataimba veszve törtem előre. Azonban, mikor talpam nem ért földet, és megbillenve zuhanni kezdtem előre, mintha a lelkem kiszállt volna testemből. Mereven írtam le az ívet, mint az óramutató a számlapon, egyre jobban közeledve a háromórához. Mellkasomból kiindulva egy jeges villámcsapás száguldott végig, bizsergetve porcikáimat, elidegenítve a végtagjaimat, hogy aztán a fejemben érjen véget, olyan kisülést okozva, hogy a szemeim, szemhéjukat hátrahagyva, kidülledjenek, miközben ajkaim néma sikolyra nyílnak. A lélegzetem elfogyott, a lassan eluralkodó félelem kipréselte tüdőmből, de aztán a kiáltásra tátott szám levegőhöz jutott, a szívem borda törően dobbant, talpam pedig elérte a következő lépcsőfokot.
Csak egy szokásos mozdulat volt, ugyanolyan, mint a többi, ugyanolyan, mint korábban bármikor, de még is, amikor oldalra pillantottam tudtam, hogy ez így nem lesz jó, hogy ebből még nagy baj lesz. A felismeréstől megrémülve, és már-már őrjöngve próbáltam tenni valamit, miközben a körülöttem lévő múló idő a végtelenjére nyúlt, és minden addigi történés, zaj vagy nesz, vagy bármiféle egyéb cselekedet elveszítette a jelentőségét. Míg nem az idő egy pillanatra megállt, kimerevedett, és én abban a pillanatban megértettem, hogy elkéstem, és nincs már mit tennem. Azután az idő újra felgyorsult, és édesanyám utolsó üveg baracklekvárja darabokra tört…
Eldugott öböl valahol a görög tengerparton. Fénykép őrzi az emlékét. Hullámok támadják a lábfejemet, a lányom apró nadrágban hajolgat. Kezében kagyló, amit éppen most lökött partra a víz, magasba emeli, mosolyog, bőre márványszobor. Leanderbokrok a háta mögött, rajtuk rózsaszínű, piros és fehér virágok, színfoltok a megdermedt időben. Hőség tombol, a bokrok kopár ágai mögül egy bárány figyel. Gyanakvó és rémült szempár.
A közeli barlang bejáratát nézem, szája az alvilág kapuja lehetne. A sötétség csábít, éles kontrasztban a fénnyel, a kék éggel. A hely mágikus szertartásokat éleszt, odabent talán a kígyóistennő táncol. Italainkat egy forrás vizében hűtjük, jéghideg öröm a nyárban.
Bal kezében a hideg üvegen lassan a padló felé közelítettek a gyöngyöző vízcseppek. Jobb kezében a fém érintése, amely nem akarta megadni magát.
Késő délután volt. A függöny be volt húzva, csak egy vékony csíkban látszódott, hogy csodás nyári idő van az ablakon túl. Igaz, az ablakon túl más is van. A lehetőség. Napsütés, madárdal és béke. Odabent homály, áporodott levegő. Legbelül pedig a keserűség és céltalanság érzése.
Mi lesz így velem?
Ezeken a dolgokon gondolkodott Iván, majd úgy döntött, hogy a mai napra teljes filmszakadást csinál. Egy újabb határozott mozdulattal letekerte a whiskys üveg kupakját és hatalmasat kortyolt bele.
Izzadtságcsepp bújt elő a halántékán. Ott, ahol duzzadva lüktet az ér. Egészen apró, de én kiszúrtam, mert csillog a napfényben. És kitágult a pupillája!
Fogytán az időm. A hirtelen felindulás kényszert szül, de hezitálok. Talán érthető ebben a helyzetben. Muszáj lenne megalapozottan fontolóra venni az eldöntését. Nehéz szemre mérlegelni… de saccra 120 kiló. Bizony, súlyos a következmény. A terhét nehéz lesz cipelni.
Már ordít. Fröcsög a nyál. Az izzadságcsepp útra kél. Gyorsan halad a füle mellett, majd a járomcsont vonalát követi. Aztán lelassul, végül megáll. Ott csüng, lustán. A kezem ökölbe szorul. Letörölném onnan, az állcsúcsról… De siet. Visszaül. Elhajt.
Meg tudom csinálni. Megcsinálom.
Veszek egy utolsó, nagy lendületet, egész testemmel nekifeszülök és átszakítom a célszalagot. Mámoros eufória uralkodik el rajtam. Fel sem tudom fogni, hogy megnyertem a számot, a kedvenc számomat, a nyolcszáz méteres síkfutást. Nem látok, nem is hallok, távoli morajként érzékelem csak a közönség üdvrivalgását és a dörgő tapsot. Magamban csak azt hajtogatom, hogy sikerült, sikerült! Önkívületben, teli szájjal vigyorgok, miközben az arcomon csorognak az örömkönnyek ,nem tudom abbahagyni sem a nevetést, sem a sírást. Megérte! Megérte a sok kitartó munka, a sok edzés, megérte hallgatnom Pista bára, aki mindig annyira biztatott. Ez az örömmámor mindent megér.
Várj! – kiáltottam, de a csikorgó villamos elfedte hangomat.
A sárga szerelvény megállt előttem. Homályos ablakain keresztül még láttam a szélben táncoló haját. Tudtam, ha egy pillanattal előbb kiáltok, még hallotta volna a hangomat, értette volna, hogy e szó mi mindent takar, s talán visszafordul, újra mosolyra fakad. De a könnyeket, mit hazugságaim arcára csaltak, talán még az a pillanat sem tüntette volna el.
Az ajtók szelelve szétnyílnak, s én tudom: ő arra, én erre. De még látom aranyló fürtjeit, még érzem illatát. Ó, bár előbb kiáltottam volna!
Eltűnt. Magával vitte a jót belőlem. Már csak ennyi maradtam: egy hazug, csaló.
A délutáni napfény glóriaként ragyogja körül Adele alakját. A mozdulatait figyelem. Ahogy csücsörít a szájával, mielőtt megtörli a szalvétával, s ahogy hátrasimítja bársonyos, mézszőke tincseit.
Annyira gyönyörű.
Tölt nekem egy pohár vörösbort. Mohón felhajtom, hisz hosszú napom volt. Kesernyés, szinte égeti a torkom… Adele teste lassú táncot lejt, ahogy visszaül a helyére.
Vigyorog. Beszél, de mit mond?
Izzadok. A karom élettelenül lecsusszan az asztallapról.
Nevet rajtam?
Remegek. Hideg ujjaim eleresztik az üvegpoharat. Csak bámulom, ahogyan zuhan. Megcsillan rajta az utolsó napsugár. Koccan a konyhakövön. Elreped, s millió szilánkra törik. Adele keze könnyedén közéjük taszít. Elmúlik minden, mielőtt az arcomba fúródnának.
Az idő megfagy, ahogy esik hátrafelé.
Az arckifejezése érdekes. Ha kiragadnák a pillanatból, talán még nevetnék is a furcsa grimaszon: a szeme elkerekedik, a szája döbbenten kinyílik, a szemöldöke képtelen magasra húzódik. Mindig is szerette vonogatni – ez a védjegye, hogy bármely élethelyzetben képes kedvesen, dühösen vagy félreérthetően felvonni a szemöldökét.
A haja – hosszú, gesztenyebarna loknik – vele együtt mintha megállna a levegőben. Hirtelen keménynek tűnnek a tincsek, pedig jól tudom, milyen puhák. Mint egy madárka tollai. A karja fellendül, megpróbál belekapaszkodni a levegőbe, de hiába. A lába kicsúszik alóla, az idő kiolvad, a sikolya felhangzik, ő pedig hátraesik, a végtelen mélybe.
Jól tette, hogy elégette a bugyikat. Állítólag, aki ennyire figyel, mi marad utána, még kapaszkodik, pedig nem. Csak a személyes szennyet akarta eltávolítani. Utazás előtt letakarítani a pultot, elmosogatni. Feküdt, szempillái félig ereszkedtek. Összehangolódott a naplementével. Az emlékek lassan kúsztak, mint a bárányfelhők szélcsendben. Sosem látott fotókat nézett át. Nem emlékezett erre a ruhára… Viszont a lány feszélyezett, furcsa mosolyát megismerte. Olyan megkönnyebbüléssel várt a távozásra, mintha egy régóta feszülő hólyaggal most végre pisilhetne. Aztán a vajas kifli íze rémlett elő, egy tisztaszoba enyhe dohossága. Megérkezett ahhoz a korhoz, mikor még mit sem sejtett.
Megpróbálja újra?
Csak bámult a gombra.
Vánszorogva hullott le az éjjel. Teljes vakságban rohanni kezdtem minden erőmmel, ahogy izmaim engedték. Métereket haladva szeltem a dögszagú estét. Mellkasomban irdatlan csapást éreztem, testem minden egyes pontját szúrós karmok markolták. Fejem előre bukott, majd lendületből hátra. Rángatózni kezdtem, minél vadabbul, minél erősebben, hogy a szögesdrót engedjen. Ám, egyre inkább bőröm alá fúródott ezer helyen. Tudtam. Vergődtem. Szememben könny. Kínom határtalanná vált. Éles kattanást hallottam. Felismertem minden közül ezt a hangot. Szinte láttam, ahogy a gépfegyver rám mered. Nem mozdulok. Ő sem. Vajon melyik oldalon áll? Érzem, ő is erre gondol. Megrázkódok. Dörrenés. Szívemen ütés. Felnyögök. Nem fáj már semmi.
Elmerülök a szemeidbe, amik máskor olyanok voltak, mint a legtisztább nyári égbolt, most viszont sokkal inkább hasonlítanak a haragos tengerre. Szinte nem is érzem, amikor a kés egészen a markolatig elmerül a testemben. Majd elengedsz, a testem pedig megadja magát a gravitációnak és dőlni kezd. Zuhanok a mély felé, de ebből nem érzek semmit, se a szél süvítését, se az emberek kiabálását. Nem láttok mást csak a szemeidet, talán ezért veszem észre, amikor dühös tekinteted, kétségbeesetté válik és utánam nyúlsz, de már késő.
Túl késő – lehelem az utolsó levegőmmel magam elé. Aztán a zuhanás megszűnik, én becsapódom, arcomon mosoly ül.
Látom, ahogy az ujjam a hozzászólás küldése gomb felé tart. Hirtelen lever a víz és kiszárad a szám. Érzem, ahogy megérintem a telefon kijelzőjét. Elfog a pánik. Elbizonytalanodom. Ki tudja mikor lesz megint ilyen lehetőségem. És ha most ezzel elrontom? Jól átgondoltam? Biztos, hogy ezt akarom beküldeni? Aztán hirtelen fordul a kocka, és testemet átjárja az izgalommal teli kíváncsiság. Meg kell tudnom, hogy ez elég jó-e. A gondolatok őrült tempóban köröznek a fejemben. De innen már nincs visszaút. Ahogy a tüdőmben visszatartott levegő kiáramlik, olyan gyorsan hagyja el ujjam a telefont. Majd elhalványul a kijelző és megjelenik az elküldött szöveg.
Egy pillanatig kell kitartani a pózt. Ez jár az eszemben, miközben a jól begyakorolt tánclépésekkel kerülök egyre közelebb a sorsfordító pillanatig. Egy utolsó ugrás, majd leérkezek a színpadra – s az izmaim megdermednek, az ujjaim befeszülnek, bal lábam egyedül tartja meg az egész testem és a nehéz tütü súlyát. Egész idáig nem is tűnt fel a közönség, csak most, hogy egy pillanatra leplezés nélkül szembetalálkozom velük, veszem észre őket igazán. A reflektorok közvetlenül rám világítanak, hirtelen hihetetlenül melegem lesz. Mindenki rám szegezi a tekintetét. Hallom a vér dobolását a fülemben.
Aztán a zene továbbhalad, én ugrom egyet, és a tánc folytatódik.
Egy pillanatig kell kitartani a pózt. Ez jár az eszemben, miközben a jól begyakorolt tánclépésekkel kerülök egyre közelebb a sorsfordító pillanatig. Egy utolsó ugrás, majd leérkezek a színpadra – s az izmaim megdermednek, az ujjaim befeszülnek, bal lábam egyedül tartja meg az egész testem és a nehéz tütü súlyát. Egész idáig nem is tűnt fel a közönség, csak most, hogy egy pillanatra leplezés nélkül szembetalálkozom velük, veszem észre őket igazán. A reflektorok közvetlenül rám világítanak, hirtelen hihetetlenül melegem lesz. Mindenki rám szegezi a tekintetét. Hallom a vér dobolását a fülemben.
Aztán a zene továbbhalad, én ugrom egyet, és a tánc folytatódik.
Zuhanok.
Már megint.
Megbotlottam a szőnyeg rojtjaiban, és most megint hasra vágódok. Hogy utálom én ezt! Dobnám ki a szemétbe, de meleg és szép. Csupán életveszélyes.
A bőrömön érzem az elsuhanó levegő kacaját. Ez fájni fog, suttogja egy ördögi hang valahol a homloklebenyem mélyén.
Mindjárt földet érek. Kapaszkodj meg valamiben, kiáltok némán, miközben a semmiben matatok. Valamit mégis megérzek, megragadom, de rántom is magammal. Jobb, ha elengedem. Előre nyújtom a kezem, hogy csökkenjen a becsapódás ereje. Mégsem jó ötlet, rossz pozíció, de korrigáláshoz már késő. Földet értem.
Reccsenés és éles fájdalom. Az egész testem görcsbe rándul.
Igazam lett, csont tört.
– Meleg vagyok.
Apa ajka megrándul.
Lever a víz. A karja felém lendül, megmarkolja a pólómat, és kirángat az utcára. Nekilök a szemetesnek, és vörösre gyúlt arccal üvölti, hogy a szemétnek itt a helye. Nem engedi, hogy visszamenjek a házba a cuccaimért. Ijedtemben Mátéhoz menekülök. Könnyekkel küszködve borulok rá, vígasztal, aztán rájövök, hogy nálam sokkal jobbat érdemel. Nem lesz osztrák esküvő, a két örökbefogadott gyerkőcünk ábrándja darabokra hullik. Sikerül a gyártósoron munkát szereznem, de a munkatársak érzik, hogy bűzlök. Leköpködnek, a csikket a hátamba nyomják. Nem bírok tanulni, a mesterdiplomám beragad. Nagyiék nem veszik fel a telefont, és… és…
Apa elmosolyodik.
Előre láttam, hogy mi fog történni. Mégsem tettem semmit.
Dermedten álltam a nappali közepén, miközben tágra nyílt szemmel néztem, ahogy kétségbeesett arckifejezéssel kapaszkodik az ablakpárkányba. Körme hangosan csikorgott a friss eső utáni nedves lemezen, szeme ijedten kerekedett ki és segélykérőn nézett egyenesen rám. Pillantásunk összefonódott, én tudtam amit ő nem. Hogy nem tudok rajta segíteni. Bár én vagyok az egyetlen, akire számíthatna, nem tudom megmenteni. Túl messze vagyok.
Aztán eltűnt az ablakpárkány alatt. Kétségbeesett sikoltásommal felvertem a szomszédokat békés délutáni pihenésükből, sorra nyíltak az ablakok. Majd kemény puffanást hallottam. A hatodik emeletről egyenesen a betonra esett.
Akkor láttam őt utoljára.
Kezdj el számolni! Mindjárt alszol. Hangosan!
Egy, kettő, három …
A téglafal furcsán vörös árnyalatú és iszonyú gyorsan közeledik. Mindjárt nekiütközöm. A csattanás előtti pillanatban a téglák szétfröccsennek és én kirobbanok a világűrbe. A száguldás lelassul, már csak úszom a semmiben. A mindent elborító rettegés jéghidegen mar belém. Nincsenek csillagok, semmilyen fény nem fogad. Látom a sötétet. Meghaltam. Hát ilyen. Magzati pózban lebegek, köldökzsinór nélkül, elveszetten. Anyámat akarom. Nem tudok beszélni, sírni sem. Cserbenhagyott a testem, ha egyáltalán test még ez a valami, ami körülveszi az egyre hangosabban zakatoló gondolataimat.
Valami elkapott. Húz magával.
Ébredj! Minden rendben. A műtét sikerült.
December volt aznap. Nyirkos és hideg. Az utolsó napja, mikor életének utolsó lélegzetét vette. Az utolsót, amely ehhez a földi élethez kötötte őt. Izmai megfeszültek. Arcán végigkígyóztak kidudorodott erei. Nem akart elmenni. Nem akart minket itt hagyni. Se mi őt, és ő se minket. És ezt tudtuk is jól. De ez már nem számított akkor. Mikor ajkai az utolsó levegővételre nyíltak, szája nem akart engedelmeskedni tulajdonosának. Állkapcsa is megfeszült a halál ellen tiltakozva, mint aki tudja, hogy itt a vég, nincs tovább. Egy pillanat volt az egész. Mégis örökkévalóságnak tűnt. Örökkévalóságnak, melyet mégis pillanatként őrzünk és zártunk a mi szíveinkbe.
Ott ültem kettesben vele, egész testemben zsibongtam. Az egyik percben megengedtem magamnak, hogy teljesen belezúgjak, a másikban higgadtan állapítottam meg, hogy fiatal koromban nem érdekelt volna egy ilyen pasi. Túl sokat beszélt, és nehezen figyelt a másikra. De érett nőként tökéletesen láttam a részleteket, amikből egy férfi összeáll. Hihetetlenül szexi volt a felnyírt hajával, miközben az arcán láttam a vívódást, ahogy kínlódott a magával hozott témákkal, és ezt nem is palástolta. Néhány mondatban felépítette és lerombolta önmagát. Az ingén rés nyílt két gomb között, amit feltűnés nélkül annyiszor megnéztem, ahányszor csak… Az ing feszesen simult rá, ahogy én akartam hozzá.
A pillanat, míg a rendőr a jogosítványomat vizslatja a végtelenbe nyúlik. Nem akarom, hogy felnézzen, és meglássa a feszítővas véres, kilógó végét az anyósülés előtt, ahová előre csúszott, mikor lefékeztem. Biztos, hogy észre fogja venni. Érzem. A tiszt fürkészően néz rám. Próbálok közömbös arcot vágni, miközben dobszólózik a szívem. Lassan visszanyújtja az irataimat. Tremoros kézzel veszem el, de legalább sikerül úgy megköszönöm, hogy a hangom nem csuklik el. Ő elköszön és tovább int, én remegő kézzel fordítom el a slusszkulcsot. Ekkor lucskos, hörgő nyögést hallok hátulról. Egymásra meredünk én, és a rendőr. A turista lány magához tért a csomagtartóban.
Hátrapillantott az edzőjére. A rövid frizura alatti kemény vonásokon biztató mosoly szaladt át, az ajkakról le tudta olvasni a hangtalan szavakat: megeszed őket reggelire. Kati néni minden versenyen ezzel engedte neki a gyakorlatnak. Edzések alatt is kiabálta ezt nekik, furcsán személyesen hatott az ige egyes száma. Az öltözőben kuncogva utánozták, később méregették egymást – az „ők” netán az edzőtársakat jelenti.
A hangosbemondó a nevét harsogta. Hallotta, ahogy az apró magyar szurkolótábor felbolydul. Most érhet a csúcsra. Négy év múlva már öreg lesz, gondolkozhat, akar-e az új Kati néni lenni.
Megigazította a mosolyát, megpörgette a szalagot és kilépett a takarásból a szőnyegre.
„te éreztél már úgy, hogy tudod mi a helyes és mi a helytelen, tudod hogy tiltott dolgot kívánsz és vagy százszor átgondoltad s mindig arra jutsz, helytelen, rossz. De valami mindig hajt téged, talán a kíváncsiság vagy a vonzalom, a vágy. Tudni akarod hogy milyen. A döntéyeddel nem csak a saját, de mások életét is befolyásolod. Tudod nagyon jól, hogy egy vége lehet, nem tudsz másra gondolni, csak erre a hibára, amit még nem követtél el, de az idő múlásával egyre jobban akarod, próbálod eltaszítani magadtól, de nem működik. Te éreztél már így? ”
Farkasszemet néztünk, majd előrehajolt a vonat ülésén. ” tudom jól, hogy mit érzel.”
A férfi keze az övén tartott bilincséhez indult. Emily számára szinte megállt az idő, miközben az agyában tucatnyi kifogás futott át. Kinyitotta a száját, hogy megvédje a saját álláspontját, de a szavak megakadtak a torkán. Nem volt értelme, hogy megmagyarázza, mit, miért tett. Nem csak azt a férfit árulta el, akit a világon a legjobban szeretett, hanem az áldozatokat is. Megbíztak benne, ő pedig aljasan kifosztotta őket, nem törődve a következményekkel. Néhányan öngyilkosok is lettek miatta. De egészen eddig nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy ezt igenis ő okozta. Most pedig elveszíti azt az embert, aki számára a legfontosabb.
A buszon zötykölődve századjára is megnézem az emailben kapott címet, nehogy eltévedjek az ismeretlen városrészen. Nem késhetek az interjúról, nagyon kell a munka.
A sofőr váratlanul beletapos a fékbe, a táskám lepottyan, a tartalma pedig szanaszét gurul. Szitkozódva visszazsúfolom bele a dolgaimat, aztán szaladok is a lépcsőhöz. Elértük a megállóm.
A buszajtó bezárul mögöttem, miközben a blézerem zsebébe nyúlok. Rögtön megdermedek.
Jegesség markolja meg a gyomrom, mikor csak papírzsepigombócokat tapintok. A látásom beszűkül, és mintha a szívverésemen kívül minden lelassulna, még a máskor rohanó emberek is csak vánszorognak körülöttem. Remegő kézzel turkálok a ridikülömben, mindhiába.
Az ülésen felejtettem a mobilom.
A kastély tizenhetedik napja áll ostrom alatt, amikor a lakosztályom ajtaja kivágódik. Felpattanok.
– Végre! Megérkeztek?
A testőrség parancsnoka hezitál, ez egyszer nem néz a szemembe.
– Felség, nem jönnek. Nem tudtak átvágni a hágón a fagy miatt.
A szívem a torkomból a talpamig zuhan. A heverőre pillantok, ahol egyetlen gyermekem szendereg. Arcocskáját takarják a rongyok, amikbe kapkodva öltöztettem a menekülésünkre készülődve, de haja előbukkan: fekete fürtök, kivéve egy tincset elől, ami fehér. A családunk öröksége. Céltábla. Jövője egyszeriben lepereg előttem: börtönbe vetik és éheztetik, amíg ki nem végzik nyilvánosan. Hogy’ is hagyhatnám?
Kiküldöm a parancsnokot, és remegő kézzel felmarkolom a kardom.
Abban a pillanatban megpillantottam Őt. Az iránta érzett haragom, amivel egy teljes évig küzdöttem, egy szempillantás alatt köddé vált. Ott álltam előtte, és a következő pillanatban már a karjaiban voltam.
Megállt körülöttünk az idő, és csak mi voltunk. A testéből kiáradó melegség felolvasztotta jéggé dermedt szívemet, és újra, igazán dobogni kezdett. Szívdobogása szimfóniaként zengett lelkemben, érintésével sebeimet gyógyította be. Sóhaja a hajamon, belém is életet lehelt. Ökölbe szorított kezei egyszer csak rásimultak a hátamra, többé nem eresztettek. Ő is, mint ahogy én is, hazaérkeztünk.
Ekkor rájöttem: Az iránta érzett haragom csak elviselhetőbb formája volt a szerelemnek, ami a lelkemet égette.
Amint belép az ajtón, megismerem, hiszen semmit sem változott. Persze magasabb és férfiasabb is, de a kócos, barna haja ugyanolyan borzos, mint tíz évvel ezelőtt, és a helyes kis gödröcskék is ott virítanak az arcán minden mosolyánál. Ebben a pillanatban felelevenednek bennem a régi emlékek, és párosul hozzá megannyi érzés is… Amikor annyira tetszik valaki, hogy csak azt várod; bár rád nézne, észrevenne, hozzád sietne, mert a közeledben akar lenni…
Újra tininek érzem magam, és nem tudom levakarni az arcomról a fülig érő vigyort. Ő is észrevesz, és felém indul. Ahogy csökken köztünk a távolság, a gyomrom egyre jobban összeszorul…
Feltépi a csomagolást és meglátom a tűt. A nyelvem kiszárad, a fertőtlenítő szagától egyre jobban émelygek. A nő még mindig tartja a karom, hüvelykujjával nyomja az artériát, a bőröm alatt kidüllednek a kékes-lilás erek. Elönt a forróság, a szívem a torkomban dobog, és csak egyetlen dologra tudok gondolni: nem akarom! Valaki a fejem felett mintha azt mondaná, „nyugodjon meg”, de a fülem úgy lüktet, hogy alig hallom. Talán még nem késő. Talán még kiránthatom a karom a szorításból, egy hirtelen mozdulattal félrelökhetem őket, az orvost és az ápolónőt, kirúghatom az ajtót és futásnak eredhetek. Hirtelen erős szúrást érzek. Aztán elájulok.
Amikor Dave belekezdett abba a förtelmesen rossz Chuck Norris viccbe, tudtam, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nem gondolkoztam, csak felmarkoltam az ebédre csomagolt szendvicsemet, és elhajítottam.
Dave a földre vetette magát, mintha nem egy majonézes zsömle, hanem maga Belzebub szárnyalna felé. Ekkor lépett be Mrs. Adams.
– Mit keres a földön, fiatale-… – A szendvics telibe kapta az arcát.
Mrs. Adams pislogott egyet. A szemüvegéről majonéz csöpögött. A zsömle lassan, de biztosan szánkázott végig az arcán, majd nagyot tottyant a blúzán.
Sosem tapasztalt csönd borult az osztályteremre.
Dave szólalt meg először, és Buddha bölcsességével foglalta össze a történteket:
– Ajaj.
Laky Adolf utca, recsegi fölöttem a hangszóró, miközben lestrapált, péntek délutáni tükörképem vizslat. Öreg vagy – fintorogja csúfondárosan, mintha rá nem lenne éppen úgy igaz. Elegem van ebből a kegyetlen nőből. Mielőtt tovább bírálhatna, átnézek sárga fényben derengő, szigorú arcán. Az üveg túloldaláról érdeklődő szempár villan. Megdermedek, mintha rajtakaptak volna. A bevásárlótáska vászna nyirkos ujjaim alatt gyűrődik, melegség szökik fel arcomra, mégis hipnotizáltan bámulom a sötét fürtökkel keretezett, átható tekintetet. Nem pislogunk. Zuhanunk. Egy távoli csengés tompán erősödik. Tekintete mélyre hatol…bennem, üzen vele. Megértem. Visszaüzenek. Finom zökkenés, szemével búcsúzik, ahogy újra felpezseg körülöttem a tömött villamos duruzsolása. A tükörképem pedig mosolyog.
Mégsem fog kitérni? Az nem lehet. Márk eltökélt pillantása pengeként szúrja át mindkét szélvédőt, egyenest belefúródva vetélytársa agyába. Mindjárt aktiválja annak menekülési reflexét. A győzelem biztos tudatában korábbi tiltakozásom gyerekesnek és rendkívül távolinak tűnik. Márk rendületlenül tartja a kormányt. Hidegvére bennem máglyát gyújt. Alig várom, hogy lássam a másik rémült képét, mielőtt félrekapja. Eufórikus tömeg tátog groteszken az út mentén. Sikoltozva bíztatnám én is, de szívem izmai minden dobbanás előtt úgy ugranak össze, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Nándi üstökösként közelít felénk. Lássuk hát! Ez… nem rémület. Rám mosolyog. Úgy, mint rég. Az nem lehet! Mégsem fog kitérni.
Doktor úr, kérem! Baromira félek a fogorvostól.
Fogorvos? Ez itt a szájsebészet asszonyom! Ha látok egy fogorvost, ígérem magának, azon nyomban elzavarom.
Remélem is, mert most úgy érzem magam, mint egy veszett, nyáladzó bitbull.
Na, kedves! Szájat kinyitni! Itt érzi?
Érzem-e? A fejem feldagadva, a fogam letörve. Tulajdonképpen a doki jó fej. Az injekció tényleg nem fájt. A nővér megmondta, ügyes keze van. Ha hibázik? De mi van, ha még jobban letöri? Remek, most már a szívem a torkomban érzem. Mindjárt szörnyethalok. Gáz vagyok. Közel a ötvenhez és még mindig rettegek a fogorvostól. Nem érzek semmit. Mi reccsent?
Kint van!
Nagyon közel kell lenni egy bizonyos tárgyhoz, hogy a hozzá vezető út szinte a semmibe vesszen. Ilyenkor a fény- és a hangsebesség közötti különbség meghatározása értelmetlenné válik. Valaki számára biztosan. A fehér és a piros színű lámpa jelzéséből csak a villogás emléke marad meg. A vonat képes eltakarni a napot, ha elég közel kerül hozzá az ember. A robaj is fülsüketítő, az autórádió ütemes hangjához képest. Ritkán hall az ember ilyen, szinte már földön túli hangokat. Tulajdonképpen csak egyszer – és utoljára. Már nem volt visszaút. Pedig csak egyetlen pillanattal korábban kellett volna jól dönteni. A gáz helyett a fékre lépni.
Szívem egyre gyorsabban kalapál, amint közelebb hajol. Végre eljött a pillanat. Gyorsan át fut az agyamon, hogy készen állok-e. Friss lehelet, szép rúzsos ajkak. Már jó ideje készülök rá. Finoman átfognak karjai, közelebb húz magához. A szemembe néz, aztán ajka végre az enyémhez tapad. Mintha megállt volna az idő, ahogy egymáshoz értek. Majd a nyelveink is táncba kezdenek. Mohón ízleljük tovább egymást. Lehetne több is, de nem akarom elrontani. Ez most csak egy csók. Annak kell csak lennie, hiszen ez fontos. Az első csókom.
Úgy érezte egy vérfoltos, homályos távcsövön keresztül nézi a jégkirályt, akit korábban még csak könnyezni sem látott. A szeme előtt úszó vérömlenyektől alig tudta észlelni a körülötte folyó történéseket, de a férfi sziluettje valahogy mégis kiemelkedett a fehér köpenyek tömegéből.
Ott állt ágya végénél, görnyedt háttal, zokogva. Kezeit orrnyergéhez emelte, mintha szégyenkezne és mély, öblös hangon sírt, pedig csak két egyszerű kérdést tett fel neki:
– Hol van? Mi történt vele?
Bántja a szemem a kijelző fénye, de a többiek már alszanak. Nem kapcsolhatok lámpát. A felkaromat szorítva ringatom magam. Ráharapok egy ceruzára, hogy ne nyöszörögjek. Nem számít, hogy befejeztem, ha ez nem sikerül.
Hatvanegy százalék.
A pulzusom az egekben van. A gyomrom kavarog, marja a sav. Nem kellett volna az utolsó két kávé. A szemem ég és könnyezik. Még mindig hatvanegy. Két kézzel túrok a hajamba. A ceruza megreccsen és furcsa ízt hagy a nyelvemen.
A számláló nem mozdul. Az óra a sarokban kitartóan 23:58-at mutat. A hűtőventilátor túl hangos.
Meglököm az egeret.
A kurzor fagyottan lebeg a feltöltés-gomb felett.
Késeket magasban tartó, dühtől dagadó karok sűrűje tárja fel sorsomat. Fehér tunikába bújt, felém görnyedő gyilkosok halálgyűrűje vesz körbe. Halálom nem lesz magányos , ismerős arcok nézik végig. Folyton hűségről és barátságról csaholók haragtól torzult arcai. Nyílt ellenségeim örömittas arcai. A kimérten és bölcsen lavírozók gondterhelt arcai.
Ott látom a saját ifjúkori arcvonásaim is, vöröslik a szégyentől, tekintete rejteket keres a tekintetetemtől. Én az utolsó szavaimmal is a történelmet írom, míg gyilkosaim nevére senki nem fog emlékezni. Kivéve egy nevet. Annak a nevét, akinek a késszúrása fájna, ha nem a világot meghódítók kőszíve lenne az én szívem.
– Et tu, Brute?
Kirántja a vékony, fekete gumit a hajából, és fürge mozdulattal a csuklójára csúsztatja. Egyetlen szerethető pontja volt a napjaimnak az a vidáman lengedező lófarok, minden lépéssel mint egy ingaóra, jobbra, balra, jobbra, balra. A szívem kihagy egy dobbanást.
Elrendezi a szabadon szálló tincseket, és a mozdulat közben engem figyel kíváncsi, kegyetlen pillantással, hogy vajon értem-e. Merev arccal állom a megaláztatást, de a szája sarkában így is elégedett kis gödör ül. Elfordul tőlem, és egy pillanatig még nézem azt az ismeretlen körvonalat. A haja most a vállára omlik, ott mozdulatlanul ül, akár egy jéggé dermedt zuhatag. Valaki másnak bizonyára így tetszik.
Érettségi bizottság elnöke hív. Felállok a kopott pad mellől, lassan indulok a tanárok felé. Kihúzom a széket, úgy érzem túl hangosan, hiszen a többiek matatását is elnyomja a szék hangja, majd leülök. Tanáraim arca kedvességet sugároz, az elnök kissé unottan néz rám, épp egy szál cigarettával játszik.
Megállok. Beszívom a levegőt, és kifújom. Egy pillanatra becsukom a szememet, majd újra mély lélegzetet veszek. Kezemet a feszült görcsből kiengedem, tenyeremet a térdemre helyezem, ahol a farmer magába szívja az izzadságot. Körülöttem nincs semmi, minden hang elnémul, a cigaretta- izzadság- és feszültségszag eltűnik.
Kinyitom a szemem. A feleletemet a légüres térbe mondom.
Hideg volt az acél, amint az állához ért.
A szájában fémes íz gyűlt, és undorral köpött ki maga mellé. A véres nyál számonkérően terült el a hideg csempepadlón. Utoljára rágom a szám, gondolta elégedetten.
Azt mondják, az egész csak egy pillanat, és nem is fáj. Mi ez akkor az élethossznyi szenvedéshez képest? A keze mégis megremegett. Csak lámpaláz, gondolta. A színpadra lépés előtti izgalom. A felvonás most rövid: egy szempillantás. Egy mozdulat. Már nem kell rágondolnia, már nem kell elmondania. Többé szót se szól, és mégis, mindenki tudni fogja. A fegyver csöve az állának feszülve azonban végtelen időkig hideg maradt.
Az ég még sötét. Az ágak részegülten hadonásznak, félek, összekarcolják az éjszakát. Meztelenek, épp rügyeznek. Hűvös a szél. Vagy a mozdulatlanságtól fázom? Hülye ötlet függőágyban aludni az erkélyen. Szeretnék bemenni a lakásba. Hogy összement mostanában; az asztal most iroda, zacskósleves-szagú a konyha, a sarokban molyrágta pólókupac, vetetlen ágy. A hálózsák kibuggyan a függőágy hálóján, úgy fest, mint egy hernyó. Ringat a szél. Először a lábaim folynak össze, a karom a törzsembe olvad, meglágyul a simaizom a beleim körül, megszűnnek a határok, eltűnik a tüdőm, méhem, szívem, ragadós sejti létezés, már gondolkodni sem tudok, csak várom, hogy kikeljek és szárnyra kapjak.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel,” Megigazítom a frakkom mandzsettáját. Először a bal csuklómnál hajtom alá az anyagot, azután a jobb csuklómnál ugyanígy. „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel;” Felállok a székemről, odalépek a hangszertartó állványhoz. A kezemet átbújtatom a cintányér bőrszíján és mindkét tányért leemelem az állványról. „Bal sors akit régen tép,” A cintányérok a lábaim mellett lógnak. „Hozz rá víg esztendőt,” A jobb oldali tányért a térdemmel rezgésbe hozom, a bal oldalit megemelem. „Megbünhödte már e nép” Összeütöm a cintányérokat, és hagyom csengeni őket. „A multat s jövendőt!” Állványra helyezem a cintányérokat.
Szakítani szeretnék.
Ennyit üzentem.
Látta.
Három pötty táncol a szemem előtt, de még nem kaptam választ. Három pötty. Erre szűkült le a világom. Biztosra veszem, hogy már órák óta nem pislogtam, ennek ellenére az a három fránya pötty mégis hol eltűnik, hol felbukkan.
Az idő könyörtelenül nem akart telni. A telefonom kijelzője szerint, csupán egyetlen perc telt el azóta, hogy a küldés gombra kattintottam, mégis legalább ezerszer megbántam pillanatnyi bátorságomat.
Mi lesz, ha nem fog beleegyezni? Mi lesz, ha nem enged el? Nem fogom túlélni…
Rendben.
Egy szó csupán, de soha többet nem kell azoktól a táncoló kis pöttyöktől rettegnem.
A derekamba állt görcs semmi ahhoz képest, ahogy a szemgolyóm feszül attól, hogy úgy kémleljem őket az asztal túloldalán, hogy közben a saját tányérom felé forduljak. A kerékbetörés kínzás? Fogadjunk, hogy nem próbáltak eljegyzési vacsorát adni az én leendő anyósoméknak. Szemem sarkából látom, ahogy a szája felé emeli a villát. Ugye szép katona? A bőréből is vágott hozzá? Megáll, valamit hümmög. A villán még mindig ott a falat. Tett rá a szaftból is? Kapd már be végre! Az orrlyuka kitágul. Alig látok a könnyeimtől. Nincs jó illata? Kihűlt? Forró? Mi lesz már? Ez csak egy falat, az is a szívemből.
Az igazgatónő mondja a szokásos beszédét, de én nem tudok figyelni rá. Négy évet töltöttem el itt, hogyan tudnám elhagyni? És a barátaimmal mi lesz? Az arcukon látható, hogy a beszédre összpontosítanak, ahogy a többi osztálytársam. Páran úgy, mintha a klisés szövegben benne lenne az élet nagy titka, több lánynak még könnycseppet is észreveszek a szemük sarkában, néhányan pedig unottan várják a ballagás végét. Én pedig egyre csak erre a négy évre tudok gondolni, hogy még nem volt elég, szeretnék még egy bármilyen tanórát, csak kapjam vissza az eltűnt gyerekkoromat. Bárcsak visszamehetnénk abba a dohos épületbe!
Újjaival hosszú, göndör, selymes hajamba túrt, miközben végig bámult csillogó szemeivel. Ajkaim remegni kezdtek, az elixírre vágytak, ami talán majd tovább fogja éltetni őket. Egyre közelebb kerültek a messziről puhának tűnő kis párnácskák. Szívem egyre hevesebben vert, szinte kiszakadt a mellkasomból és üvöltve futott végig a szűk, poros utcán. Egyszerre minden elsötétült. Majd kis szikrákat láttam, ami egy hatalmas tűzijátékká formálódott. Négy éve vártunk erre. Mohón falni kezdtük egymást, nem tudtunk betelni a csodálatos érzéssel, a bizsergéssel, a vággyal. Összetapadt ajkaink harcoltak az idő ellen, azt hitték, ha eggyé válnak akkor több esélyük lesz majd. Az idő azonban sosem veszít.
Annyiszor kívánom, hogy álljanak meg történni a dolgok, hogy az élet egy boldog pillanat legyen. De ez a fafejű idő akkor áll meg, amikor kedve tartja. Az ő műve volt az is, mikor az ének elhalkult, a tűz melege eltompult, és a tábor elhomályosodott tekinteted hátterében. A messzibe révedtél, arcod lángolt a kalandok gondolatától, szemed mégis szomorkásan fénylett.
Gyűlöltem ezt.
Gyűlöltelek, amiért elmész.
Gyűlöltem magam, amiért visszatartalak.
Féltettelek a messzi, ismeretlen világoktól.
Féltem, egy senki leszek nélküled.
Talán az idő önfejű, de most igaza volt. Aznap éjszaka láttalak utoljára, és azt hiszem, hálás vagyok ezért a pillanatért. Hisz a miénk.
Minden figyelmeztetésem lepereg róla, ahogy mindig. Minden izmát megfeszítve kapaszkodik, egyre csak fel. Biztos a sikerében. Párnás ujjai közé gyűri a kanapé bársonyos anyagát, már éppen sikerül beleakasztania a lábát is az egyik redőbe, amikor megcsúszik. A szemei elkerekednek, nem hiszi el, hogy ez megtörténhet vele. Némán bukik vissza, végiggördül a hátán, akár egy riadt sün. Teste elterül a szőnyegen, feje az asztalka sarkának koppan. A tálka megáll a levegőben, amikor a pillekönnyű furnérasztal kicsusszan alóla, aztán megadja magát, és a kisfiam homlokára pottyan. Kunkori szőke haj, hosszú szálú szőnyeg és ázott müzli. Szuper párosítás. Nagyot sóhajtok: irány a fürdőkád.
Éppen egy rét fölött repültem, amikor megláttam egy nagyon hívogató virágot. Rendkívül jónak tűnt az illata, még jól is nézett ki, tehát közelebb merészkedtem hozzá. Sose láttam még hasonlót, de úgy gondoltam, hogy muszáj lesz őt is beporoznom, így egy újabb „növényfajtrófeát” szerezhetek. Tehát azonnal belerepültem, majd egy olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam: hirtelen becsukódott a növény, virágpor pedig nem volt sehol. Azt a gondolatot közvetítette nekem, hogy „muhaha, én vagyok Vénusz légycsapója, a húsevő növény”. Szomorú lettem, mert most jöttem rá, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg. Bár hallom kívülről a zümmögéseket, én mindjárt meghalok idebent.
Fácánkakas, lassan teljesen ki lehetett venni. Egy szép kifejlett példány. Nézni is élmény, ahogy kövér testére szabályosan rásimulnak a tollak, ahogy tekergeti zöldes fejét és gondtalanul illegeti magát. Gyönyörű! A madarakat mindig túl sokáig csodálta, így kevés jutott el végül a fazékig, pedig ennek a húsa se volna utolsó! Meg lehetne sütni szalonnába takarva vagy megfőzni levesnek zöldségekkel… Mennyivel jobb volna most egy magaslesről figyelni, a hűvöskés, nyirkos csendben, csőre töltött puskával. Akkor csak a söréttel lenne gond. Most már viszont mozdulnia kéne, odébb totyognia, vagy felröppennie… Ugye felrepül? De a fácán nem mozdult, fékezni pedig már késő volt.
Ujjaim nyughatatlanul remegtek attól a pillanattól, hogy lenyomtam az utolsó billentyűt. Beismerő vallomásomat küldtem el neki. Hetek hosszas tipródása zárult le, amint felvillant végre a frissített adatlap. Zavaromtól lángoló arccal bámultam volna újra arra a rabul ejtő szempárra. Egyszerre ártatlanul és kihívóan tekintett velük – a világmindenség helyett – kizárólag rám. Ám a képernyő közepén az ezerszer megcsodált fénykép helyett arcának csupán egyik oldala fogadott. Egy idegennel osztozott a legfőbb helyen léte szépségén. Tündéri szemét lehunyta, mialatt szájával a rusnya férfi cserepes ajkain csüngött. Halántékom lüktetett, amint odabenn nagy halomba omlott a közös sírig tartó jövő hónapokon át építgetett ábrándja.
Dasius a téglalap alaprajzú szentély bal oldali emelvényén ült a többi beavatott férfival. Nemrég még zavarta a félhomály, a tömjénfüst, és kényelmetlennek találta a holló maszkot. Most azonban csak a gyékénye alól felkúszó hideget érzékelte. Meredten nézte a padlón fekvő, megkötözött, meztelen embert. A beavatáson csak jelképesen kellett volna meghalnia, de a császár pont úgy feszítette hátra a fejét és döfte bele a tőrét, ahogyan a háttér freskón Mithras istent is ábrázolták bikaölés közben. Dasius felnézett a szemközti emelvényre és ugyan nem látta Narcissus arcát az oroszlán maszk alatt, de tudta, hogy ugyanarra gondolnak; Commodus császárral most már végezni kell.
Egyszerű, álomba ringató, sárga mámorban andalgó, össze-vissza nyekergő szörnyeteg belében sínylődő, fogaik közt homályos bűztengerben nyáladzó, ásítva krákogó halom hering kering körülöttem. Felülről sötét, csiklandó szőrcsomó, mellé állott buké, alulról óvatosan eresztett, hangtalan szólamok törnek felfelé. Egybezár az üveglap, s újra kinyílik, olyan, mint egy elkopott lemez, megállás nélkül ismétlődik. Idegpályám csekély tűrőképessége megpróbáltatni látszik. Hányinger kapargat, belülről felburjánzik. Szédítő légszomj, eszmélet, most ne hagyj cserben! Indulj már te romhalmaz, mert beléd rúgok menten. Életem elsorvadt, letűnő pillanatai megjelennek előttem. Egy újabb tompa óra a bestia kígyózó gyomrában, veled is megeshet, kutyafuttában. Ilyen egy igazán jó reggel az egyes villamoson.