Kezdjük az évet játékkal! Nincs is jobb így az új év hajnalán egy 100 szavas történetnél. Tartsatok velünk, és írjatok ti is 🙂
Feladat: írj egy kerek történetet pontosan 100 szóban, aminek kulcsa az, hogy búcsú, zsánert, írói eszközt szabadon választhatsz, legyen kerek a történet, váltson ki erős érzelmet az olvasóból
Határidő:
január 2. (szombat) éjfél
Eredményhirdetés:
január 6. (szerda) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Forró nyár volt. A vidéki ház előtt, a tornácon álltunk nagyanyámmal. Én rövid szoknyában, trikóban, ő pulóverben és vastag fonalból kötött kardigánban. Kontyba tekert haját gyászfekete kendő takarta. Mindig fázott.
Búcsúztunk megint, szavak nélkül. Én voltam a kedvenc unokája.
Néztem az arcát: ezernyi ránc. A tenyere kérges, bal kezén a kisujja görbére fagyott egy régi télen.
Kezembe nyomta a szokásos csomagot: két üveg ribizlilekvár, vörös káposztával töltött paprika. Elsántikált még a hátsó kertbe, vágott nekem egy csokornyi sárga rózsát.
Indultam volna az állomásra, hazafelé, türelmetlenül toporogtam. Jött utánam a kapuig, integetett, amíg látott.
Megbarnult fényképe ma ott áll a polcomon.
David fintorogva itta a kávét a Kékpálma teraszán. Martin mosolyogva köszönte meg, és hozzátette:
‒ Hmmm ez a tökéletes kávé. – majd elkomolyodva barátjára nézett. ‒ Mi a baj haver? Levertnek tűnsz. A legutóbb még nagyon pörgött az élet.
‒ Segíts, mert megőrülök. A cégem bedőlt. A gyerek két hete nem áll szóba velem, az aszonyról kiderült hogy masszív drogos. A bank elvette a kocsimat is. Egy rakás szar az életem.
‒ Jajj David, megoldjuk valahogy…de most mennem kell. Anyámhoz sietek. Segítenél lerakni a tolószékem a lépcsőn?
‒ Persze.
Ahogy távolodott a kerekesszék, David sokáig nézett utána.
‒ Irigyellek haver…
Mondtad, vigyek lekvárt a spájzból és vegyem magamhoz a postaláda kulcsát. Csak legyen nálam. És kenjem be a kezem, nagyon kiszáradt. És igyak galagonyateát.
‒ Iszom most Veled – kaptam az alkalmon, hiszen már alig ettél-ittál.
‒ Jó, teázzunk együtt, mint az angolok – mosolyogtál erőtlenül.
Mire elkészült, inkább aludni akartál.
Hajnalban vitt el a mentő, siettem utánad a parkon keresztül és néztem az eltűnő autót zokogva.
Másnap még beszéltünk telefonon, erősebb volt a hangod, de harmadnap már nem értelek el.
Délután hívtak fel:
‒ Nagyon sajnáljuk…
Iszom a teát. Jövök majd és akkor teázunk majd együtt, mint az angolok.
A körhinta melletti korlátnak támaszkodott. A gyerekek önfeledten élvezték a búcsút. Törökméz illata szállt az alkonyi levegőben.
Karcsi odalépett hozzá, és szégyenlősen, dadogva fölkérte végre táncolni.
‒ Azt gondoltam, ha ma este sem teszem meg, akkor minden esélyem elmúlik…
‒ Így még van esélyed? – kérdezte kedvesen.
‒ Nem, talán már nincs. De olyan régóta akarlak így a karjaimban tartani!
‒ Mindenki tudta, hogy tetszem neked! Mindenkitől hallottam, csak tőled nem…
‒ Jaj, tanár néni, mi lett volna, ha mertem volna szólni?
‒ Ezt már nem tudjuk meg, polgármester úr!
A szél meglebbentette a haját, ahogy Karcsi megpörgette, aztán szótlanul elsétált.
Franckarikát. Ez lett István kedvenc szava, miután Lola barátja megtanította neki. Korábban Toldit idézett, a lány a cserének egyáltalán nem örült.
– Olyan gyerekes! – húzta el a száját
– Franckarikát!
István incselkedett, tudta, hogy Lola egy franckarikát sem hagy szó nélkül. Ugyan egyszer a vacsoramegvonás is szóba került, persze nem lett belőle semmi. A tizedik este, a Bűn és bűnhődés olvasása közben, Lola türelme elfogyott.
– Elegem van! Majd üzenj, ha befejezted!
– Franckarikát!
– Tényleg, Pityuka?
Lola után nagyot dörrent az ajtó. A jákópapagáj kétségbeesetten repült az ablaküveghez, nyújtogatta a nyakát miközben ismételgette:
– István! Nem Pityuka!
„Elérte, elhagyta; otthagyta magában,
A barátságtalan nedves éjtszakában.”
A teraszra kilépve megtántorodtam, ahogy elvakított a kitörő napfény. Sóhajtottam.
— Megcsapott az ősz illata? — kérdezte mosollyal a hangjában, mögém lépve.
Ettől megrogytak a térdeim. Ennél pontosabban nem is fogalmazhatott volna.
— Hiányozni fogsz — suttogtam.
Megölelt hátulról, és biztatóan a fülembe suttogott.
— Minden rendben lesz.
— De jövőre már semmi sem lesz ugyanolyan.
— Persze, hogy nem. De minden változik —keményedett meg hangja. Görcsbe állt a szívem, amikor megértettem, mire céloz.
— De mi nem változunk. Még találkozhatunk. Kéthetente…havonta — próbálkoztam kétségbeesetten, de válasz már nem érkezett.
Megadtam magam. Megadtam magam az ősznek, a bánatnak, a változásnak. Megadtam magam a búcsúnak.
– Tudod nem szeretek búcsúzkodni. Nem az erősségem. A közhelyes idézetektől pedig egyenesen rosszul vagyok.
Ha őszinte akarok lenni minden év hozzátett valamit a személyiségemhez – bár a 2020-as év – hát -, enyhén szólva megduplázta a ballépéseimet.
– Lehet, hogy számmisztikát kellene tanulnom – fordulok oda Karlhoz.
Kerek szemüvegem lecsúszik az orrnyergemről. Karl csak a fejét csóválja, aztán újra az újságjába temetkezik.
– Szóval idén megfogadtam…
– Szívem.
– Igen? – motyogom.
– Mit ártott neked az a naptár?
– Hogy érted? – pislogok értetlenül.
Karl rám mered.
– Két perce lóbálod a kuka fölött, miközben magadban beszélsz.
Ó.
Lassan elmosolyodom és hagyom leesni.
A rosszullét váratlanul jött, mint az éjjeli tolvaj. A mentő gyorsan kiért, azonnal az intenzív osztályra szállították. Annyira bíztam benne, hogy jobban lesz, hogy valami csoda folytán felépül, mint korábban az agyhártyagyulladásából.
A kórházban gyógyszerszag terjengett, a műszerek halk, egyenletes csipogása szomorú dallamként töltötte be a teret. Az arcomon legördülő könnycsepp sós ízét éreztem a számban. Közelebb léptem az ágyához, a lábamon lévő zacskó halkan zörgött, szememmel követtem a lélegeztető gép csövét. Szeretetteljesen szorítottam meg a ráncos kezet, hálásan nézett rám, arca csupa megkönnyebbülés, tudta, hogy búcsúzni jöttem.
Figyeltem, ahogy szemei örök álomra csukódnak, én meg csak álltam ott, megsemmisülten.
Gyűlölöm sírni látni anyát.
Egy hete fekszem itt és még egyszer sem láttam úgy, hogy éppen nem zokog. Gyűlölöm, hogy én vagyok az oka. Megszakad tőle a szívem. Talán csak azért nem szakadt meg még, mert a gépek, amikre rákötöttek, nem hagyják. Apa után csak én maradtam neki. Nem veszíthet el.
Odalép hozzám, megszorítja a kezem. Rögtön tudom, mit jelent. Kiáltani akarok, de nincs uralmam a testem felett.
– Anyukám, könyörgöm, ne tegyétek meg! Még ne!
Persze nem hallanak. Hogy is hallhatnának? Cserbenhagyott a testem. Gyűlölöm miatta.
És gyűlölöm, hogy az utolsó dolog, amit halálom előtt látok, az anya, ahogy zokog.
Állok a peronon sok más nő, lány, asszony társaságában. Néhányan lopva a könnyeiket törlik, vagy minden álszemérem nélkül, keservesen zokognak. Én megfogadtam, hogy erős leszek. A kék virágos ruhámat viselem, ez Marci kedvence, mindig azt mondja, olyan vagyok benne, mint egy tündér. Tavasztündér. Jövő tavaszra ismét itthon lesz, de talán már idén őszre is, ezt remélem.
Szabályos sorban masírozva érkeznek a katonák. Mindegyikükön díszegyenruha, a fejükön csákó. Olyan egyformák. Ám a vőlegényemet még akkor is felismerném köztük, ha mindannyian szalmaszálak lennének egy hatalmas kazalban. Meg is látom őt a sor vége felé. Találkozik a tekintetünk. Aztán mind felszállnak a vonatra.
– Nekem jó lesz itt, de nektek most kell Nyugatra mennetek – mondogatta folyamatosan nagymama, hogy az öcsémet és engem meggyőzzön.
Egy kis utazótáskába gyömöszöltük bele addigi életünk morzsáit. Remegő bal kezemben a koffert tartottam, a jobbomba pedig az öcsém csimpaszkodott.
A vonat két percen belül indult, de mi még mindig a peronon álldogáltunk. Nem akartunk elválni a nagymamától. Apánk meghalt, minden bizonnyal október huszonnegyedikén. Anyánk reménykedve indult a keresésére, de hiába vártuk, nem tért haza. Hárman maradtunk a családból.
– Menjetek! – nógatott könnyes szemmel nagymama. – Majd írtok levelet.
Tudtam, ha fellépünk a vonatra és kikanyarodunk az állomásról, valószínűleg soha nem találkozunk ismét.
Elnyúltam a padlón és a plafont bámultam, mert úgy hozzászoktam a félelemhez, hogy esténként sokáig nem tudtam elaludni. Pedig már nem volt ott, a holmijai utolsó darabjai is elkerültek a házból. Reggelente nem segélykiáltásra keltem, de még mindig az ajtóra tapasztottam a fülem, mielőtt lementem volna a földszintre. Néha kipattant hajnalban a szemem, lerohantam a kiságy mellé és megnéztem, hogy ott alszik-e még a gyerek, vagy esetleg elvitte magával. Pedig nem tudott már bejönni, a zárat lecseréltük.
Hónapok teltek el, mire átaludtam egy éjszakát. Évek teltek el és már nem jut eszembe minden nap a hangja.
Most végre szabad vagyok.
Születésekor megfogadtam, hogy mindig számíthat rám.
Néztem az apró, kisimult arcot, amint békésen szuszog a babakocsiban. Dús kis ajkai között ott figyelt ökölbe szorított keze, hüvelykujja már kicsúszott szájából, a helyén maradt ürességből halkan tört elő légzésének lágy, egyenletes ritmusa.
Összefacsarodott a szívem a látványtól. Tudtam, hogy amint felébred, a mindig mosolygó, ragyogó szempár engem fog keresni. És én nem leszek ott.
Még utoljára jól megnéztem magamnak, olyan szeretettel, amit csak egy anya érezhet. Nem akartam elbúcsúzni. Könnyeim csiklandozva csorogtak le arcomon, amint két egyenruhás őr keményen megragadva bevonszolt a fegyház bejáratán.
Most már hiába keresne, nem leszek ott neki.
Mamánál rengeteg időt töltöttem az elmúlt hónapokban, mióta beteg lett. Mostanában már nem maradt meg benne az étel és csak egyre gyengébb lett. Számíthattam volna rá, hogy egy nap beviszik a kórházba, és nem jön vissza többet. Mégis makacskodtam. Akkor is, amikor a családunkat maga köré hívta, hogy elköszönjön tőlünk. Végig az ajtóban álltam, a mentőig sem kísértem el. Ezért egész nap rosszul éreztem magam, emiatt korán lefeküdtem. Álmomban mama mosolyogva áll előttem:
‒ Makacs vagy! ‒ ingatta a fejét. ‒ Legyél jó, köszönjünk el egymástól.
Felébredtem, és a könnyek potyogtak a szememből, mert tudtam most hallottam utoljára a hangját.
Nem akarom elengedni őt, az érzést, ami elfog, ha a kertemben látom, de így helyes.
Több hete, hogy először megjelent nálam, és ivott a tálkából, amit csak hébe-hóba töltöttem fel vízzel. Utána minden nap. Arany-narancs tollaival tenyérnyi kis főnixmadár volt, ami az ujjaimra ülve csipegette fel a magokat a markomból. Énekelt nekem, és én végre-valahára végigaludtam az éjszakákat.
Tudnom kellett volna, hogy efféle szépséget nem lehet kisajátítani. Még mikor velem is volt, sokszor odafönt körözött az égen, a hideg magasságban, ahonnan vajmi keveset hallhattam a dalából.
Amikor már nem várom őt vissza többé, akkor éledhetek magam is újra a hamvaimból.
Hiába kémleltem a vádlottak padjáról a teremben összecsődült tömeget, ő most sem jött el. Ez volt az utolsó tárgyalásom. Minden tekintet rám szegeződött, azt várták, hogy ismerjem be azt a sok szörnyűséget, amit elkövettem. Mindazt, amit értünk tettem. Lélekben azonban máshol jártam. A tegnapi beszélgetésünk foszlányai visszhangoztak a fejemben: „Nem szeretlek. Soha nem is szerettelek.“ Két rövidke mondat, mellyel megsemmisített. Sejtettem, hogy akkor látom őt utoljára, mégsem búcsúztam el. Nem érdemelte meg. Számomra halott volt, én pedig bosszúra éheztem. Többé nem volt hatalma felettem, így hát színt vallottam. Őt pedig magammal rántottam a mélységbe, ahonnan már nem volt visszaút.
A lenyugvó nap előtt sötét estfelhők: nem kell mindent látnia, így lesz kedve felkelni másnap.
A Lada lassítás nélkül befordul, keresztezve a gyermek útját. Az apa látja röpülni fiát. Csattanás, majd olyan hang, mint amikor leejtünk egy dinnyét.
A szél fúj, ahogy csak bír, több felhőt zavar a nap elé.
„Apa, elestem, ugye nem haragszol?”
„Csak pihenj, mindjárt jön a doktor bácsi!”
A kisfiú szeme követi a napot, nincs ereje szólni.
Mintha búcsúzni szeretne.
A napnak már csak a felső karéja látszik.
Az apa előveszi zsebkését: „Kisfiam, ne félj, apa megy veled!”
A penge stabilan állt, pont jó helyre ment.
Különös ásatás volt! Először mindent kiástunk, aztán mindent betemettünk. Egy katonának és a kutyájának a nyomait tisztán megőrizte a még lágy habarcs egy alacsony fal tetején. A férfit képzeletben Felix-nek neveztem, a kutyáját Cerva-nak. Láttam a kaszárnya romjait, ahol lakott, a kocsmát, ahol ivott egy fárasztó nap után. Egy nap az ásatásnak vége lett és föld került mindenre. Utoljára a kör alakú őrtorony tűnt el. A torony előtti vörös téglában megmaradtak egy ókori macskának a lábnyomai. Felix éppen a toronyban állt, amikor az állat átsétált előtte! SICC, dörrent rá, és a macska köddé vált. Éppen úgy, mint Felix és Cerva!
Merev testtartással sétáltam Kolos felé, aki egy padon ücsörgött és a lemenő napot figyelte. Soha nem hittem volna, hogy megjelenik a 18. születésnapom tiszteletére rendezett buliban. De itt volt, bennem pedig felrémlett az elmúlt 3 év, amit az utána való epekedésre pazaroltam el.
– Azt mondták beszélni akarsz velem – álltam meg mellette.
– Nagykorú lettél – fordította felém a fejét, és mélyen a szemembe nézett.
Hitetlenkedve nevettem el magam, és megráztam a fejem. Mennyit viccelődtem a csajokkal, hogy Kolos csak arra vár, hogy nagykorú legyek és akkor kopogtat.
– Már késő.
Ennyit mondtam, azzal sarkon fordultam, magam mögött hagyva a múltat.
Komor feketeség borul a pislákoló lelkemre. Állok, nézem az ismerős és ismeretlen arcokat. Van, aki a szemét törölgeti, más csak bámul maga elé, némelyik rosszalló pillantásait dobálja felém. Vajon min merengenek? Fáj nekik? Hiányzik? Megdöbbent, ahogy az emberek képesek magukra ölteni az álarcot még ilyekor is. Azért teszik, mert elvárják tőlük? Miért kellene könnyekben kitörve ordítanom? Mert elvárják. De én nem tudok. A gyász tompa élével próbálja meg belőlem kivágni a szívem. Ők sírnak, én nem. Siratják azok, akik életében nem nevettek vele. Engem pedig felold a búcsúzás sava, miközben némán meredek az emberre a koporsóban, aki mindent jelentett nekem.
Nem ért egészen készületlenül, csakhogy a felkészülésem elméletire és túlságosan életszerűre sikerült. Úgy képzeltem, a halálhírt követően felhívom, mint szoktam, és ő felveszi, mint szokta.
– Hallottam… igaz? – dadogom.
– Igaz.
– Azért felugorhatok?
– Persze!
Megnyomom a kapunyitót, lift a harmadikra, az ajtóban vár, kalapjai a fogason. Ezeréves cigiszag keveredik a friss szappanillattal a szakállában, hozzászorítom az arcomat.
– Hogy vagy? Milyen így? – kérdezem.
– Szokatlan, kissé még természetellenes, de fájdalommentes.
– Az jó – hüppögöm.
Sört bont, rágyújt. Végre nem árthat neki. Nyugodt hangon beszél.
– Ne sírj! Látod, alig változott valami. Barátok vagyunk, ez aligha szakíthat szét.
– De meghaltál.
– Megszokjuk. Alkalmazkodunk ahhoz, ami van. Ne félj!
Sok éve nevettem már a régi tréfán, melyet a kettes villamos egyik kocsijában olvastam a barátnőmtől való búcsúzáskor. A „Kihajolni veszélyes!” felirat néhány betűje volt lekaparva, melyből a „Kiha..lni .es.élyes!” felirat lett. Aztán néhány éve felbukkant egy újabb gyöngyszem ugyan azon a régi villamoson, mely szerint: „..haj..ni veszélyes!” szólt a figyelmeztetés. Azt hittem ezt már igazán nem lehet hova fokozni, amikor néhány hónapja megláttam egy újabb unikumot a budapesti kettes villamos vonalán:
„….jol.i ..szél.es!”
Azóta képzeletben én is kapargatok…:
„..haj..ni .esz…es!”
„Ki.a….. ..szél.es!”
„K..ajolni veszélyes!”
„K..ajolni .es.élyes!”
„….jol.i .es.élyes!”
„..ha..l.. veszély..!”
„..haj…. veszély..!”
„….jol.i .esz…es!”
Te mit tudsz még hozzátenni?
Kinyitom az ajtót. Jani áll előttem, vállával a lépcsőház falának támaszkodik. Annyira, szexi, legszívesebben a nyakába ugranék. Valami azonban nem stimmel.
– Búcsúzni jöttem – mondja.
Micsoda? Három éve vagyok szerelmes Janiba, amióta a suliba érkezett, és azt hittem, a tegnapi buliban végre észrevett. Mekkora hülye vagyok. Nyilván csak azért csókolóztunk, mert ivott. A gondolatra sírhatnékom támad.
– Felvettek – mosolyog zavartan.
– Ó – mondom. Tehát Amerikába megy egyetemre. Egy pillanatra megkönnyebbülök, aztán belém hasít: a kapcsolatunk olyan gyorsan ért végett, hogy még elkezdődni sem volt ideje.
– Örülök – hazudom.
– Majd írok.
Bólintok és mosolyt erőltetek a számra, pedig biztosan tudom, hogy többé nem hallok felőle.
Megfordult, álmából felpillantott és Jani szomorú, vágyakozó szemeivel találta szemben magát. „Bújj hozzám!” – ezt könyörögtèk. Jól esett hozzábújni, vigaszt adni. Jó volt érezni az ölelését és a vele érkező kèsztetést: „Mèg közelebb!” Biztonságot adott a férfi meleg testéhez szorosan simulni, szeretetszikrákat lehelni egymás bőrére és kirekeszteni a férfi otromba, alkoholszagú, búskomor világát, kába estéit, és vele a béna tehetetlenséget, kilátástalan jövőt.
Hiába az esti elhatározás – négy év megszokása, Jani gyengéd, de határozott irányítása és a vágy a boldogságra most is elgyengítette a lányt. Elvesztett önuralmát és a beteljesedést jéggé dermesztette a felismerés: „Ez az utolsó. Vége. Anyu négyre jön – segít hazaköltözni.”
József elengedte Margit kezét, szívét feszítette a fájdalom. Rettenetesen egyedül érezte magát. A főorvos még egyszer, óvatosan, részvéttel teljes mozdulattal megszorította a férfi vállát s szólt, hogy itt az idő. Felegyenesedett a felesége ágya mellett, nézte egy pillanatig, majd elindult, élete egy teljesen új szakaszába lépve, melyet egyedül, kedvese nélkül kell már járnia. A nap utolsó sugarait szórta be a kórház ablakán, egyenesen József arcára, még egyszer, mintha Margit lágyan érintette volna őt. Lassan búcsúzott és fénye eltűnt, visszahúzódott a házak falai között, még jobban teret adva ezzel a magánynak. A férfi csak nézte, majd sóhajtotta lehajtott fejjel. -Viszlát szerelmem!
Padon ültünk ketten. Együtt voltunk, mégis egyedül. Kezedet fogtam, te szép lassan elvetted onnan. Távolabb húzódtál tőlem. Kerestem a kezed, de nem találtam. Szép lassan felálltál, míg én csak most vettem ezt észre.
-Miért? -kérdeztem meglepődve.
-Így lesz a legjobb-válaszolta higgadtan.
-Dave miatt, igaz?
-Az már nem számít-felelte kíméletlenül. Tombolt bennem a fájdalom.
-Utálj! Utálj! Könnyen helyettesíts! Hazudj! Hazudj! Hadd halljam, hogy utálsz! Törölj ki, bárcsak sose randiztunk volna. Mondd el, milyen szemét vagyok és könnyen lecseréltél. Valószínűleg, mert senki sincs mellettem, ki könnyítene a fájdalmamon-üvöltöttem.
-A végén senkihez sem fogsz tartozni. Örökre egyedül maradsz-idézted a jelszavunkat, majd elsétáltál. Választottál.
Remegő kezekkel pöckölgette öltönye ujjáról a nem létező szöszöket. A szoba bútorai közönyösen vették tudomásul a rémült férfi jelenlétét.
Felesége nyitott be a fehérre mázolt ajtón. Olcsó parfüm illata töltötte be a szobát.
–Mindenki téged keres!
Leszegett fejjel, inkább csak a padlónak válaszolt, nem is élete párjának.
–Képtelen vagyok rá! Elvették tőlem a kislányomat!
Szeme könnybe lábadt. Élete párja soha nem látta még sírni a huszonöt év alatt, mióta összekötötték az életüket. A nő a férfi vállára tette a kezét.
–El kell engedned!
Az ajtó újra kinyílt és a vőfély lépett be rajta.
–Jöjjön, örömapa! Kísérje az oltárhoz a lányát!
– Hogy hívják, kedves hölgy?
– Izabella vagyok, anya.
Az ősz hajú nő hosszasan tanulmányozza a teát kitöltő fiatalabb arcát. Csupa báj… Talán tényleg ismeri? Hiába a kétségbeesett kotorászás, agyában a fekete doboz egy ideje kinyithatatlan.
A szeme… vagy inkább csak a szeme sarkában húzódó szarkaláb annyira ismerős!
A levegőben keringő fahéjillat piszokerős lendülettel vonz magához ezernyi emlék-reszeléket. Barna kislány, átölel, azt mondja, szeret. Barna nagylány, virágcsokor mögül előbújva kíván boldog születésnapot. Ugyanez a lány könnyes szemmel szorongatja a kezemet. Izabella, a lányom. Van egy lányom. Ő áll itt most velem szemben!
A fahéjillatot tovasodorja a szél.
– Köszönöm, kedves, nagyon finom tea.
– Peti, búcsúzz el a déditől!
– Nem tudok!
Még ez is. Ez az a nap, amitől minden évben előre rettegek. A dédpapa halálának évfordulója. Most igazán nem hiányzik egy veszekedés a kisfiammal.
Dédike szomorúan áll az ajtóban, ő már nem érzi magát fontosnak. Ma is elmondta, hogy már menne a dédpapa után.
– Peti, tessék visszajönni, és elbúcsúzni! – mérgesen szólok, kisfiam megszeppenve megáll.
– De, anya, én nem tudok, mert én csak egy kicsit hazamegyek. De aztán holnap visszajövök. Nem búcsúzhatok el a déditől. De elköszönni tudok.
– Hát akkor köszönj el! – válaszolom zavartan.
A köszönéshez ölelés is jár.
– Holnap várlak! – Dédike újra mosolyog.
A nagyapám minden reggel kiment a piacra, én pedig szerettem elkísérni. Nem volt messze, ott terült el a lakótömbbel szemközt, az út túloldalán.
Az ajtóban állva ugyan elbúcsúzott nagyanyámtól, de mikor leért a lakótelep szélén fekvő zebrához, mégis visszafordult a házak felé. Mamám minden egyes alkalommal, akár tél volt, akár nyár, ott állt az erkélyen, majd Papám intésére visszaintegetett.
– De hát csak tojásért megyünk – mondtam neki egyszer.
– Nem akarok úgy elmenni, hogy nem köszöntem el tőle – felelte mindentudó mosollyal.
A nagymamám már évekkel ezelőtt itt hagyott minket, nagyapám mégis mindig felpillant a lakás erkélyére, mintha várná, hogy valaki visszaintegessen.
Anya azt mondta, a fogtündér a párnám alá tesz egy ajándékot. Szerintem ez átverés. Mi a csudának kellene egy tündérnek a fogam? Annyira öreg, hogy hatévesektől szerzi a muníciót a műfogsorához? Olyat láttam a nagyinál. Kicsit sem tündéri!
Nézzétek meg ezt a fogat! Ez tündéri! Hófehér. És hibátlan. Ha én lennék a fogtündér, az ilyen fogakból tuti, hogy nyakláncot fűznék. Akkor megérné a gyerekeknek az összes, rémesen unalmas három perc, amit fogmosásra kell pazarolniuk.
Anya azt is mondta, hogy amikor a fogtündér eljön egy tejfogért, akkor viszlát gyerekkor! Ha így van, én azt se bánom, ha eltéved a sötét éjszakában.
– Tudod, hogy szerettelek, igaz?
Csak rideg hallgatás felelt. A csend nyirkos, érdes szilánkjaival szinte karcolta a bőrét.
– Ez nekem nem fog menni! Nem tudok elszakadni tőled!
Ismét csak a rosszalló némaság. A távolban varjak károgtak, nyúlós köd csepegett a fák leveleiről.
Térdre rogyott. Ököllel ütni kezdte a nedves talajt, de a fű között megbúvó apró, alattomos kis kavicsoktól kiserkent a vére- harsogó vörös lenyomat a sáros mohán.
– Nem tudlak elhagyni!- csak rekedt suttogásra futotta, választ már nem várt.
Vére illetlenül élő, piros csíkokat hagyott a friss, hófehér márvány angyalka szárnyán, ahogy végigsimított a sírkövön. Képtelen volt elbúcsúzni.
A másik oldalára fordult. Fejét a lány mellkasába fúrta, karját átvetette a derekán, lábaikat összekulcsolta.
– Andris. Nehéz vagy. Szállj le rólam.
– Ne legyél ünneprontó, Liliom. Hadd ölelgesselek.
– Kérlek. Fáj mindenem.
András azonnal kijózanodott. Visszahúzódott az ágy másik oldalára.
A finom arcvonásokat zúzódások tarkították, a mindig puha ajkakat alvadt vér fedte. A takarót megemelve tucatnyi sérülést látott még.
– Ki tette ezt veled? – simított végig Lili arcán.
– Nem számít.
– Hogy a fenébe ne számítana! Egy nevet mondj, és olyat kap…!
Lili szomorúan csóválta meg a fejét.
– Én tettem – jelentette ki András döbbenten.
Lili odahajolt hozzá; összeérintette homlokukat.
András szólalt meg hamarabb:
– Szakítsunk.
Zihálva lépett ki a lépcsőház ajtaján, a nehéz bőrönd vasmacskaként próbálta maradásra bírni, akárcsak Dani előző este. Minden erejét össze kellett szednie, hogy beemelje az autóba. Visszament még utoljára a lakásba, csukott szemmel mélyen beszívta a hajnalban főzött kávé aromájával telt ismerős otthon illatot. A félhomályban is jól kivehető volt a hálószoba falán a tavalyi nyaraláson készült kép. Egy könnycsepp gördült le lassan az arcán ahogy lágyan végigsimított a fotón. Tekintetét még egyszer végigfuttatta a helység minden szegletén, aztán hirtelen sarkon fordult mielőtt a feltörni készülő emlék csomag fájdalmasan görcsös zokogássá alakult volna. Halkan csukta be maga mögött az ajtót.
Üresség
…amikor már nincs, aki reggelente bűvöl, várakozva, hogy felébredj és nem hallod pihe puha tappancsai neszezését, amikor nem huppan senki a frissen mosott ruhákra és senki nem segít virágot öntözni, amikor az edényekkel csörömpölsz már nem menekül a sarokba, méltatlankodva a „világ végére”, majd visszajön mindent megbocsájtva, amikor esténként senki nem kísér el aludni, mindegy hány az óra és nem ér az arcodhoz nedves kis orrocskája: alszol e már, amikor senki nem fekszik megnyugtató dorombolással melletted, őrizve nyugodt álmod, …amikor már nincs több elhullott bajusz, köröm vagy az a regiment szőrmennyiség és már nyomát sem találod a lakásban…
A csecsemő apró ujjai szorosan körbezárták a fiatal nő mutatóujját. Tekintetük egybefonódott. A baba bölcs nézésében benne volt az egész világ. Az asszonyéban a gyengédség, a félelem.
Eddig nem ismert érzések rohanták meg. Elképzelni sem tudta, hogy létezik ekkora szeretet. Belesajdult a szíve, ha a nővérek elvitték a kicsit egy-egy vizsgálatra, alig bírta kivárni, hogy ismét a karjában tarthassa. A szoptatás is maga volt a csoda, hogy saját testéből képes táplálni egy másik emberi lényt.
A baba elaludt. Gyengéden megcsókolta. Átadta a nővérnek.
– Itt írja alá – szólalt meg az ügyvéd.
Aláírta a nevét.
„Gyermekemről lemondok” – állt a papíron.
Ég veled, rácsos cellaablak, neked köszönhetem, hogy nem hagyott el teljesen a Nap reményt adó fénye. Ég veletek, közelben ólálkodó mocskos kis patkányok, nem harcolunk többé a napi fejadagért. Ég veled, te hideg kőpadló, immár nem leszel többé a fekhelyem. Tőletek is búcsúzom, ólomsúlyú rabláncok. Ti kísértek el legtovább utamon, de nemsoká tőletek is megválok.
Vár a szabadság, vár a guillotine.
– Hagyj itt.
Két szó. Észszerűek, logikusak, mégis feltépik a mellkasom, és a szívembe marnak. A fejemet rázom, de összeszorított fogaim csak elfúló nyöszörgéseket engednek át.
A Ryder combján húzódó vágásra pillantok, meg a csontszáraz talaj repedéseit feltöltő karmazsin patakra. Itt fog elvérezni.
Szomorkásan rám mosolyog, acélkék szeme némán könyörög, hogy értsem meg. Értem is. A küldetésen nincs helye érzelmeknek. Mégis, amikor a fák mögül üldözőink kiáltása harsan, megragadom a tarkóját, és lázasan a szájára tapadok. Vágyakozva felmordul, átkarol, kicserepesedett ajka megremeg az enyém alatt.
Aztán futásnak eredek, mert mégiscsak katona vagyok, közben átkozom a sorsot, amiért örökre elveszi őt tőlem.
A lány szilveszter éjjel magányra vágyott. Félt, rettegett a jövőtől, és egyetlen, igaz támasza is rég magára hagyta. Útja a kertbe vezetett, pontosan egy borókabokorhoz. Leguggolt, majd az avar alól egy követ kapart elő. Sötét volt, csupán néhány kerti kandeláber világított. Ujjhegyével olvasta ki a kőbe vésett feliratot: Szeretett Dédinagymama.
– Hát itt vagy? – jelent meg mögötte egy hajlott hátú öregnénike.
– Te is! – mosolygott rá.
– Itt az időm…
– Hiányozni fogsz!
– Ne félj, hamarosan megint veled leszek!
Az eget hatalmas dörrenéssel tűzijátékok világították meg. Új év, új élet. A lány a gyönyörű, színes villanásokra emelte könnyáztatta tekintetét, miközben védőn átölelte gömbölyödő hasát.
Kilépek a tetőre. Mindig ugyanott ül. Látom, ahogy fújja ki a füstöt. Tudja, hogy itt vagyok, de nem néz hátra. Odasétálok, melléhúzódom. Tíz emelet van alattunk. A lábunk úgy lóg le, mintha egy felhőn ülnénk. Negyvenéves. Művelt. Szép vonásait és bőrét a pusztító alkohol rég kikezdte. Folyton menekül.
Összenézünk. A tekintete tompa, de nem tűnik elszántnak. Tudom, most sem fog leugrani. Mégis utoljára látom.
A csikket lepöcköli a mélységbe, feláll.
– Miért akarsz örökké megmenteni? – kérdezi. A választ nem várja meg, elindul visszafelé.
Hallom, ahogy becsapódik mögötte a nehéz vasajtó.
– Mert te vagy az anyám. – motyogom, mielőtt ellököm magam.
– Nem akarok elmenni! – hüppögi a kisfiú, könnyeit törölgetve az arcáról. A férfi lopva a fiú unott arcú apjára pillant.
– Ők a valódi szüleid. Nagyon szeretnek téged – vigasztalja a férfi, vigyázva, hogy ne remegjen a hangja.
– Nem! – kiáltja dacosan a fiú. – Te vagy az igazi apukám! Nem vehetnek el tőled!
A férfi puszit nyom a síró kisfiú hajába, és megöleli.
A hivatalnok megköszörüli a torkát. – Uram, itt az idő.
A kisfiút csak erőszakkal lehet elszakítani a férfitól. Anyja kézen fogva ráncigálja ki a kis lakásból.
A férfi szomorú mosollyal, az arcán végigcsorgó könnyekkel és mélységes fájdalommal a szívében int búcsút nevelt fiának.
Fél évet töltöttem Dániában egy népfőiskolában. Volt szauna, nemzetközi kompánia, szerelem, móka, mulatság, napfény, és két hattyú a parton, egy fiú és egy lány, akiknek mindig vittem kenyérdarabot az ebéd után. A féléves tartózkodásom végén, amikor elbúcsúztam tőlük, észrevettem, hogy átköltöztek a tóra, fészket raktak, és a lány hattyú négy kis hattyúval a háta mögött közeledett felém, az utolsó búcsú körtáncát járva. A hattyú egyébiránt Dánia nemzeti állata, és egyben a leghűségesebb is az állatok sorában. Viszonylag soká tart amíg párt választ, de ha megtalálta az igazit, vele éli le az élete hátralévő részét. Milyen szép is ez a világ!
Nem volt ötlete, mégis rávette magát, hogy leüljön a gép elé. Az ünnepi készülődésre hivatkozva egy ideje már nem írt semmit. Még karácsony előtt megkapta annak a válogatáskötetnek a tiszteletpéldányait, amelyben első megjelent novellája szerepelt. Azóta csak örömködött, nem volt kedve írni.
– Búcsú? Mi újat lehet kitalálni erről? Pláne január elsején, zúgó fejjel, félig még részegen? – Morfondírozott magában. – Ez a szilveszter tényleg különös volt! Elkészült a zserbó, a malackaraj, de vendégek nem jöhettek. A tévében nem volt nézhető műsor, tűzijáték is alig durrant a környéken. Csak vártuk, hogy éjfél legyen, megszabaduljunk végre ettől az évtől. Hátha a következő normálisabb lesz!
Könnycseppek hullottak végig arcán, amint az esőben ázva ismét az a forró csók jutott az eszébe. Ugyan így áztatta az eső, miközben azok a tökéletes karok átfogták és az az isteni száj az ő ajkaihoz tapadt. Akkor még nem tudhatta, hogy ez a pompás alkalom nem a legszebb álomképe lesz, hanem inkább a rémálma. Nem ez lett volna az elválás ideje, de a halál lesben állt, hogy pár perc alatt örökre átírja közös terveik. Csak egy gyors autó és egy óvatlan pillanat és már vége volt. A sírkő némán bámult rá, míg a temető csendjében szíve újból megszakadt, ahogy elbúcsúzott.
Apám morgolódik, mert a vadiúj sörhasán nem tudja begombolni a régi fekete öltönyét, anyám pedig hangosan szentségel, amiért az apám a vadiúj sörhasán nem tudja begombolni a régi fekete öltönyét.
A hugi egy piros, szegecses ruhát kap magára. Kibaszott pirosat egy kibaszott temetésre! Ettől anyám tajtékzani kezd – apám felsóhajt, amiért kikerült a célkeresztből – a hugiról viszont anyám szidalmai leperegnek, és tölt magának egy gin-tonicot.
Praliné harmadik napja gubbaszt az ágyamon, a párnámat kapargatja. Nyávogására összeszorul a szívem. Ne sírj, haver, ők is szeretnek! Nem annyira, mint én, de elboldogulsz nélkülem. Hátravan kilenc jó életed, aztán találkozunk. Banyek, Praliné, nem sírunk.
Emlékszem, nyár volt. A szokásosnál is nagyobb volt a hőség.
A tiszafa árnyékában legyek köröztek körülöttünk.
Hiába tudtam, mi fog következni, képtelen voltam elbúcsúzni tőle.
Anyuval egy törülközőt terítettünk a derekára, egészen a combjáig. Nem bírtam ránézni a csupasz bőrére, amin előző nap még dús, hosszú szőrét simítottam. Kitépkedte reggelre mindet.
Felvonyított. Akkor még nem tudtam, hogy a fájdalomtól, vagy azért, mert nem érzi a hátsó lábait. Csak reménykedtem, az utóbbi.
– Két injekciót kap. Nem fog érezni belőle semmit! – mondta az állatorvosunk, és én csak bólintani tudtam a könnyeim között.
Elaludt. Örökre.
Ma már tudom, a fájdalomtól sírt mellettem.
– A kérdés az, hogy milyen autó kellene neked? Mercédesz? Audi?-
Nem értem.
Nézzük egymást.
Hirtelen megvilágosodik, mit mond. Azt hiszi, hogy… hogy én a pénzéért vagyok..
– Én nem… megrázom a fejem.
– Hagyjuk.
– De…
– Ez egy Audi. Kezembe nyomja a kulcsot.
Szétnyitom az ujjaimat, és a kulcs leesik.
Már fáj belül, ég, kiabálni szeretnék, hogy elég, de persze nem csinálok semmi ilyet.
Megfordulok, kihúzom magamat, és elindulok. Minden könnyem befelé folyik, mint folyékony láva égeti a torkom. Keserű a szám íze nem tudom kiköpni. Jobb lenne sírni, bömbölni, vagy csak egyszerűen csak sikoltozni.
Próbálom túlélni csendben.
Egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy ha itt a változás, akkor a kétkedők falakat építenek, de a bátrabbak vitorlát bontanak és elhajóznak a szelével. A szerelmem sem tett másképp, és olyan falakat épített maga köré, amit én sem megmászni nem tudtam, sem áttörni. Könnyes szemmel intettünk búcsút egymásnak, és tudtuk, hogy a mesénk itt most véget ért. De fájdalmas-e ez a búcsúzás? Fájt, de muszáj volt tovább lépnem, és most a gyász ideje érkezett el. Mert ez a szerelem olyannyira lángolt bennem, hogy tüzét egyhamar senki nem fogja eloltani.
Ujjam forró és izzadt, mikor ismét átfordítom a gyűrűt. Felülete fényes, mint virágkorunk nyarai, az idő mégis kopottan hagyott hátra minket. Téged ott. Engem itt.
Megnyikordul az ajtó, és ő áll előttem. Mellém ül, vállamra hajtja homlokát, és csendben ápolja a sebeket, amik sosem gyógyulnak be utánad. Nem kérlel, nem sürget, hogy felejtselek el. De tudom, hogy mikor te jársz a fejemben, nem vagyok vele igazságos.
Átfordítom a gyűrűt, könnyedén siklik végig nyirkos bőrömön. Halkan koppan az asztal barázdáin, és fáj, fáj, fáj…
Mikor oldalra pillantok, homlokod ott pihen csendben, vállam tetején. Ápolod a sebeket, amik egyszer talán begyógyulnak utána.
– Eszednél vagy? Azt hitted, bolondot csinálhatsz belőlem? – kérdezte szemeit kimeresztve a nő. Ruhája ezüstösen fénylett a csillár hideg fényében. A szobában a levegő még terhes volt a kihűlt ételek zsíros szagától, amik érintetlenül feküdtek az aranyszegélyű porcelántányérokon. – Szóval nem felelsz? Most, hogy jelenetet rendeztél és mindenki sikítva elmenekült előled…?!
Derékig érő hullámos, fekete hajába túrt, és nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne tépje meg a vele szemben állót, akinek szemei vad lázzal csillogtak.
– Nem! Soha többet nem akarlak látni! – kiáltott fel hisztérikusan és teljes erejével megtaszította.
A hatalmas állótükör sikítva darabokra tört, ő pedig összeroskadt a szilánkok felett.
A könyvtáros srác rámutat az Ady-kötetekre. Elsőre kiszúrom, ami kell: az Új versek.
Nem nyúlok érte.
Legszívesebben feladnám a vizsgát, de tanárként sem úszom majd meg a költészetét.
– Te is szereted Ady-t?
– Anyukám mindig tőle idézett. Néha eszembe jut az Őrizem a szemed. – Könnyfátyolos a szemem. – Olyankor azt hiszem, még él.
Felsóhajtok.
– Minden Ady-kötetet kidobtam a halálakor.
– Biztos fáj.
Bólintok.
– Az a jó a könyvekben, hogy veled vannak, amikor más nincs.
Elveszi az Új verseket, felém nyújtja.
– Eddig egyedül voltál. Mit szólnál egy társhoz?
Habozok. Társ a gyászban? Lehetséges? Tudni akarom! Új vizeken akarok járni! Ujjaim lassan a könyvre kulcsolódnak.
Rendületlenül ugrott a tenyerembe csillagformájú lábacskájával, amint kinyitottam a ketrecét. Vidáman vinnyogott, hangtalanul vacogó kis teste pezsgéssel telt meg. A mellkasomhoz emeltem: a barna szőrzsák lágyan nyüszögve hallgatta szívverésem.
Leraktam az ágyamra és mellé feküdtem. Ahelyett, hogy gondosan befészkelte volna magát a rejtekéül szolgáló, öreg kardigánba, kétségbeesetten törtetett vissza hozzám, befúrva szőrös fejbúbját hajzuhatagom közé. Lágyan omló takaróként rejtette el a külvilág elől. Finoman a tenyerembe emeltem, bebugyoláltam a régi ruhadarabba.
Nem maradt sokáig rest. Félig elszenderülve megéreztem a kis pamacs pihepuha lábacskáját a karomon. Hosszasan ficánkolt, kurjogott, végül elcsendesedett. Virradatra szapora légzése elhalt, a parányi csöppség merev mozdulatlanságba fordult.
Szeretnék ültetésre jelentkezni. Nagyszerű érzés lehet. Évekig figyeljük, ahogy terebélyesedik, növekszik a fa. Tudom-tudom, jönni kell locsolni, tavasszal metszeni, de nem probléma. Közel lakunk, és szívesen teszem. Legalább látom fejlődni. Nemes fát szeretnék, diót. Aki diófát ültet, az bízik a folytatásban. Ásónk van, magunk akarjuk csinálni. Jön a család, mindenki szépen felöltözik, és persze bakancsot húz. Ugye sosem vágják ki? Mert hoznék egy kis hamut. Most egy porcelánedényben van otthon, de nem jó ott neki. Meglepően kevéske. Kiszórnám ebbe a csodaszép parkba, a diófa gyökeréhez. Biztosan táplálja a fát, jót tesz majd neki. Ugye lehet? Fontos lenne, mert kell a folytatás.
20 éves koromban volt egy magas, szőke, kék szemű udvarlóm, 12 évvel idősebb nálam és elvált.
Elváltak az útjaink s már kétéves volt a gyermekem amikor újra meglátogatott.
Egy szoba konyhás lakásban laktunk, a kékszemű még mindig albérletben.
A lányom születése megváltoztatott, már nem kívántam befogadni a lakásomba.
A látogatása után egy hajléktalanszállóra került, már albérletet sem tudott fizetni.
A szálláson megbetegedett, kórházba került.
Az egyik rokonától tudtam meg a hírt, hogy a kórházban meghalt.
A Szent Benedek Józsefről elnevezett templom urnatemetőjében van eltemetve.
Azért itt pihen mert:„dans ce temple se trouve le matelas sur lequel saint Benoît est mort”
Vigyél fel a háztetőre, ereszkedj mellém a pereméhez, szeretném látni a világot, mikor már nem lélegzem.
Magamhoz kellett volna láncolnom a szívedet, de így hogy nem tettem kérlek, engedd el a kezem.
Mondd, hogy a szerelem végtelen, de ne kérj, hogy maradjak itt örökké, ha érzem, ahogy elfelejtesz.
Engedj el, ahogy szoktál.
Nem vagyok jól. Úgy érzem ezernyi kis darabra törtem szét.
Csak hagyj el, ahogy szoktál.
Ha szükséged van rám, vagy utoljára látni szeretnél, jobb ha sietsz, mert nemsokára elmegyek. A bocsánat már nem tud megmenteni. Sajnálnám, mégsem tudom hogyan.
Sajnálom, de innen már nincs más kiút. Csak lefelé.
– Ne feledd, éjfélkor búcsút inthetsz a hintónak – kiáltom még utána, de hiába, bárgyú mosolyán látom, nem fogja fel. Boldogan integet, teljesült az álma. Ezt a tököt se látom már viszont. Micsoda pazarlás.
Túl régóta csinálom már ezt. Ideje átadni a stafétabotot egy ifjabb tündérnek, aki még hisz… valamiben. Bármiben. Vidékre költözöm, befogadok néhány árvát. Olyanokat, akiknek nem ostoba meséken jár az esze, akiket boldoggá tesz, ha dolgozhatnak, termeszthetnek valamit, akik látják, hogy az igazi csoda az, ahogy a magból indák nőnek, virágok, majd új tökök fejlődnek. Akik rendeltetésszerűen használják a tököt. Megsütik, hogy etethessék az éhezőket. Igen, ideje váltani.
Ott ültem az ágya mellett, és fogtam a kezét. Már szürkült a szobában, csak az égszínkék szemekben láttam a régi fényt, a régi csillogással nézett rám, pedig már rég a teste börtönében élt. Panaszkodni szerettem volna neki, mint egy önző kisgyerek, de csak a könnyem hullt. Szomorú lett, nem maga miatt, miattam. Nem akartam búcsúzni. Még nem. Nyikordult a vén lóca, mint ha sírna a rárakódott évek alatt. Egészen kicsinek, gyámoltalannak és elárvultnak éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor a munkájára figyelt, nem rám. Mert élni kellett.
– Sokkal erősebb vagy, mint gondolnád. Mosolyogj – hallottam az apám hangját a hátam mögött.
Nem volt 50 kg. Szemei nagynak látszottak sovány arcában. Szája még mindig finom volt. Őzikék lépésével haladt befelé a kaputól.
A kapun fia már nem léphetett be. Dzsekit viselt, a szokásos steppelt feketét, mint a többi fiatal. Féloldalasan állt anyja irányába, nem bírta hátramaradottságát elviselni.
Anyja elmondta karácsonykor, a mániákus depresszió nehezen gyógyítható. Volt pszichológusként erről sokat tudott. Pszichológusként tudott vele dolgozni, betegként nem.
– El kell ezt engedjük, fiam…
– Mit, anya?
– Apádnak én már nem tudok számítani, magam meg nem..
– De én..
– Nem múlhat rajtam az életed, engedj!
A fiú az utcán elfordult, hazafelé.
Még soha nem nézett hátra, amikor kilépett ezen a kapun. Örült, hogy végre mehetett, elfelejtette a táskája súlyát is, amíg az osztálytársaival futott a szabadság felé. Rosszabb napokon a különórák felé.
Aznap viszont üres kézzel, ünneplőben ment be, végighallgatott egy beszédet, megitta az első engedélyezett pezsgőt az osztályfőnöke előtt. Az érettségi szorongás helyét átvette a szabadság kínzó nyomása.
Hónapok óta el akart innen menni. Már minden osztálytermet ismert, minden dolgozatot megírt. Már mindenkinek megígérte, hogy sosem szakadnak el egymástól.
Aznap, amikor megint kisétált a kapun, hosszan nézett vissza. Az elegáns kis mappa jobban húzta a kezét, mint a nyolckilós táska.
Csöngetnek. Haragosan ugrom a kerítésnek lélekben, fektemben alig emelem a fejem. Ettől is pihegek. Nem mutathatom, mennyire fájok. Méltatlan lenne. Vadmálna lennék, vagy mi!
– Jaj, Lujzi, ne! – ám ő ugrik, ahogy szokott, egyszerre négy lábbal, rám és nem az idegenre.
Ennyit a tizenkét év nevelésről. Megmorognám, de csak nézem.
Gazdijaim szeretetillata visszaérkezik. Szívemben csóválok, tudják, látom. A fültövemet vakargatják, ez jó! Egy bőrtáskás idegen jött velük, orrfacsarón másállatos. Kedvesnek tűnik, de nem szeretem. Zavar, főleg, hogy megszúr. Összerándulok.
A gazdik szaga szomorú, csillogón rebeg a szemük. Álmosodom, elnehezül a pillám. Összeszedem minden erőm… mielőtt elalszom, megemelem a mancsom.
Ég veled. Ne mondd ezt, kérlek! Fájt a kezem, annyira szorítottam a mobilt. Megszédültem, odaléptem egy közeli padhoz, combom nekiütődött, ahogy leültem. A szorongás felhevítette napégette bőrömet. Szabad kezemmel mereven átfogtam magam, már mindenem sajgott. Ne sírj, két nap az egész. Ne így mondd, kérlek! A szavak mögül feltört torkomból a sírás. Az elkenődött könnytől még jobban fájt a bőröm, hólyagos vállam megsajdult a mozdulatokra. A hallgatásból lassan előbújt a szerelmem hangja. Hamarosan megint együtt leszünk! Ígérem! Ugye sietsz hozzám nagyon? Felnéztem az égre, ami tisztára mosva ragyogott. Az egyik felhő: apám arca, aki egyik útjáról soha nem jött haza.
Keserédes érzelmekkel simítottam végig a konyhaszekrényen. Nem sokkal azután csináltattam, hogy beköltöztem. Az asztalt egy garázsvásárról hoztam, a színes üvegcsillárt a szüleimtől örököltem. Bencével a szétesőben levő gáztűzhely előtt veszekedtünk először, az első csókunk nem sokkal utána, az ajtóban csattant el. Esténként a kanapén összebújva filmeztünk, nyaranta a balkonon ütöttük el az időt.
Megesküdtem magamnak, hogy nem sírok, a szememet mégis könnyek égették. Már tíz éve ez az egyszobás az otthonom.
– Kezdhetjük? – jelent meg az ajtóban Bence lelkesen, dobozokkal és ragasztószalaggal a kezében.
Még egyszer végignéztem parányi garzonomon, némán elbúcsúztam tőle. Itt az ideje emlékekkel megtölteni a közös lakásunkat is.
Az ügyvédi iroda előtt ácsorgok már jó ideje. Elbűvöl a város reggeli képe. A mozgolódás, ahogy nyitnak a boltok. A virágos feltolja a redőnyt, a vödreit pakolgatja. Az emberek frissek, elegánsak, dolgozni indulnak, vagy sétálni viszik a kutyát. A pékségben nyüzsgés, kávéillat. A távolodó villamoson megcsillan a nap.
A tanítványom jogász, mindig késik. Szeretek itt várni, mégis elszomorít. Hogy milyen különböző világokban élünk. Ő elfoglalt, nekem meg semmi dolgom, azonkívül, hogy órát tartok neki. Vendégdiáklány vagyok, járom a várost, ismerkedem.
Végre megérkezik, az autóból integet. Leparkolni nehezen tud.
A reggeli dugóra hivatkozik, arca vörös az izgalomtól.
Virágot hoz, de minek?
Mennék haza, de nincs kihez. Üres a lakás, nem vársz többé. Hiányzik a kabátod a fogasról, a cipőd az ajtó mellől, a kávés poharad a konyhapultról. Hiányzik a mosolyod, az érintésed, a szanaszét dobált ruhád látványa, a vitatkozások, a szenvedélyes kibékülések. Az együtt töltött nappalok és éjszakák. Már csak az üres szekrény jelzi, hogy voltál valamikor. Rád emlékeztet a konyhában a tányér, amiből nemrég még a vacsorádat etted, a fürdőszobában a törölköző, még a tévé távirányítója is. Még kereslek magam mellett, de a párnádon a parfümöd már rég nem érzem. Búcsúleveled még a párnádon, ám én már nem érhetlek el.
Megrázkódik alattam a gép. Felébredek. Megdörzsölöm a szemem, szorosabbra húzom magamon a takaróm. Sötét van. Oldalra fordítom a fejem, kinézek az ablakon. Odalenn a mindent elborító feketeséget fénylő pöttyök tízezrei törik meg. Kirajzolnak egy kanyargós folyót és a víz felett feszülő hidakat. Árpád, Margit, Széchenyi, Erzsébet. Neked is szia, Szabadság.
Eltűnik az elmúlt hónapok fáradtsága. Ki gépen száll fölébe…az hazafelé tart. Annak nem térkép e táj. Annak könny gyűlik a szemébe a fénycsíkkal szegélyezett Duna látványától. Annak elfér a bőröndjében a hazája. Az megkönnyebbül, amikor hazaér. És akkor is, amikor újra útnak indul. Magyarország, két hétig megint a tiéd vagyok.
– Zsófi, rajzolhatnál Mamának valami szépet – mondogatta Apa. – Bevihetnénk neki.
Zsófi rég látta utoljára Mamát. Farsang előtt meglátogatták – akkor még otthon lakott, nem a kórházban. Lefogyott. Rossz szag áradt a szájából, lavór hevert a lábánál, és hiányzott a haja. Zsófi alig ismerte fel, és megijedt, hogy újra úgy kell látnia.
– Majd rajzolok – füllentett. Örökké csak halogatta.
Egy nap Apa megkésve, piros szemekkel jelent meg az ovi kapujában. Zsófi rögtön tudta, mi vidítaná fel: előhúzta hát a legeslegszebb rajzot, amit aznap készített az új színesceruza-készletével, és büszkén Apa orra alá tolta.
– Vigyük be Mamának a kórházba!
Zsófi nem értette, Apa miért sír.
Pár napja hallottam először a nevetésed. Sosem láttalak, de ezer közül is felismertelek akkor. Néha éreztem, hogy a kezed mellettem tapogatózik, csak egy vékony fal választott el minket egymástól. Simogattál, legalábbis szeretném úgy hinni. Reggelente rossz kedved volt, valamiért nem értetted, hogy nem szeretem azt a csípős szószt, amit minden este a gyrosra kentél. Én inkább a vajas kenyeret kívántam volna. Amikor először ordítottál fel, akkor megijedtem, majd megéreztem a közeledő sötétséget. Esküszöm, hogy minden erőmmel a köldökzsinórba kapaszkodtam, de egyre sűrűbben kavargott körülöttem a vér. Nagyon féltem. Végül a fájdalom elmúlt, csak azt sajnálom, hogy nem láthattam az arcodat.
Gunner megaláz szkanderban, aztán ráadásként kapok egy gyomrost Hemilltől. Az őr kivárja, és csak utána int, hogy kövessem. A hátam mögül többen sok sikert kívánnak. A folyosón a lámpa most is pislákol. A hatodik fénycsőhöz azóta sem nyúltak, hogy célbalőttem a cipőmmel. Balról kiáltás visszhangzik, majd lábdobogás. A számban újra ott a fémíz, a jeges csapvíz, amivel a feldagadt öklömet szoktam hűteni, elgémberít. Migs vulgáris tetoválásai úgy beleégtek a retinámba, hogy azokat látom minden falfelületen. A cellatöltelékek csillogó szemet meresztenek rám, és eszembe jut, hányszor voltam ugyanilyen helyzetben.
A civil ruházat égeti a bőrömet, és könnyeket fakaszt. Nem érzek semmit.
Már csak találomra böködte a tómedret az ággal. Olyan könnyen siklott a mélybe, szinte nem is érezte, meddig tart a víz, hol kezdődik az iszap. A dobozka is így süllyedhetett a fenékre, a puha, nyálkás takaró alá.
Anna görcsösen szorította az ágat, szurkálta a vizet, mintha az tehetne róla, hogy egyszer csak kicsúszott a kezéből, mielőtt belekukucskálhatott volna. Mióta felkapta a keréknyomból, s a tóhoz szaladt vele, hogy a sarat lemossa, ezernyi titkot álmodott az aranyozott, porcelánberakásos-fedelű doboz belsejébe: csiszolatlan drágaköveket, varázsport, levelet, balzsamot…
„Esélytelen” gondolta és összeszorult a torka. Az ágat haragosan elhajította és elsietett anélkül, hogy hátranézett volna.
Este elvisszük Bogáncs kutyát sétálni. Lenyűgöző, Andor csak pár napja fogadta örökbe, de már póráz nélkül sétál mellette, pedig sötét is van, bármelyik sarkon elveszhet, ha nem figyelünk eléggé. Vékony, hosszú selyemkabátban vagyok, vacogok már egy ideje a hidegtől, ha tudtam volna, hogy egy kutya séta ilyen hosszúra nyúlik, jobban felöltözöm, hiszen majdnem november van, ilyenkor már téli kabátban járok. Andor hazafelé veszi végre az irányt, de a séta után búcsút int. “Csak 5nap, aztán a tiéd vagyok” – mondja. Átölel, ölelget, megcsókol, már nem fázom. Bogáncs kutya leül mögém, szorosan hozzámsimul, Andor biztatóan mosolyog. Aznap este látom utoljára.
Lassan végig sétáltam a tengerparton, a fodros, hűvös hullámok lágyan érintették bokámat. A távolba tekintettem, ahol a kékség egybeolvadt az éggel egy parányi vitorlás látszott. Megálltam, a szél belekapott hófehér térdig érő nyári ruhámba, végig csókolta a bőrömet, enyhítve a nyári forróságot. Megannyi emlék jutott az eszembe. Elszorult a torkom, könnyek gyűltek a szemeimbe, lassan végig gördült egy, majd még egy könnycsepp. El kelettel engednem a múltam, feledni kéne, de fáj, érzelmileg megtiportak ezek az emlékfoszlányok, keserű ürességet éreztem magamban. A fejem felett elrepült egy sirály, amely a szabadságot jelképezte, a változás ideje. Felemeltem egy kavicsot és eldobom a múltam.
A tavasz már a kórterem egyetlen ablakán is belehelt. Míg a középső ágy körül egyre fogyott a levegő.
Piros mellényben – a kedvenc színében – ültem az ágya szélén. A jövőről meséltem, a terveinkről. Hogy ne aggódjon miattunk. És szerettem volna, ha részese lehetne a további életünknek, legalább így, gondolatban. Figyelt és biccentett a fejével.
– Itt nincsen óra, nem tudom az időt – mondta feszülten. Az éjjeliszekrényéhez nem tudott odafordulni, hogy megnézze a karóráját.
Másnap újra meglátogattam. A digitális órát az ágyával szemben a mosdó feletti polcra helyeztem. Tehetetlen voltam, legalább ezt a kívánságát teljesíthettem. Az órák és a percek nesztelenül haladtak.
A Nyugati pályaudvar beázik. Kikerülöm a pocsolyát a peronon, ő nevetve gázol bele. Hiába huszonhét, egész randi alatt úgy viselkedett, mint egy bakfis. A kórház miatt van, értem, de idegesít.
A Ligetbe vittem, elsőrandis hely. Aztán eleredt. A Mekiben mustáros szájjal, hirtelen megcsókolt. Érzékien csókolt, ösztönösen megcirógattam a tarkóját közben. Megéreztem a parókáját tartó csatokat, riadtan elhúzódtam.
Kisírta, hogy kísérjem ki a vonathoz. Várom, hogy végre elvigye a ceglédi zónázó. A fejemhez kap, elcseni a sapkámat. Felugrik a vonatra, és amikor az elindul, vagonokon keresztül sétál előttem.
– Legközelebb visszaadom! – Csókot dob.
– Tartsd csak meg. – A szavaim elvesznek a szerelvény zajában.
A kórterem zöldre festett falai között ott lüktet az utolsó elszálló sóhaj, ott visszhangzanak a ki nem mondott szavak – és tovaröppen egy lélegzet. Az ágy lábánál állva csak az idős alakot látom; azt az összement kis asszonyt, aki csupán távolról hasonlít már a nagymamámra, annyira megviselték az utolsó hetek.
Alig láttam az utóbbi napokban, hónapokban, években. Gyötrő lelkiismeret-furdalás kínoz, ahogy magamban rebegem az utolsó búcsúmat. Az emlékek most nem jönnek, csak a fénytelen, megsárgult arcot látom, a csontos kezeket, a vékony, meggörbült ujjakat, a papírvékony bőrt. Hogy kell ilyenkor búcsúzni? Mit kell mondani? Hiszen azt mégsem mondhatom, hogy „viszont látásra”…
Fogta a kezét. Hideg volt. Elkopott róla az ezernyi szín.
Olyan régóta járt hozzá, hogy már nem is hallotta a gépeket. Nem hallotta a szörcsögő lélegzetvételeket, ahogy minden kortyért megküzdött.
Nem tudta mi lenne jobb.
Még egy napot eltölteni mellette? Táplálni a tehetetlen reményt?
Vagy elengedni? Kinyitni testének ketrecét, hogy a lelke szabadon szárnyalhatna, mint a madarak az égben?
Ahogy mindig is akart.
Szárnyaszegett madár.
Mindez nem számított többé. Tudta, hogy így képtelen lenne élni, ha testének börtönben kellene vegetálnia.
Elvették tőle, ami az övé volt.
A szabadságát.
A szárnyait.
A lelkét.
Kezébe tette az ecsetet, lekapcsolta a gépet.
– Szárnyalj!
Az irodában nagy volt a nyüzsgés, a hely túl kicsi volt, az egymásnak ismeretlen ember túl sok, a kényszeres udvariaskodás pedig feszélyezett mindenkit. Az első mozdulatommal leszakítottam a kabátomról egy gombot. Mégis mikor máskor?! Meg se próbáltam utána kapni, nézze csak végig mindenki, ismerősök és ismeretlenek, hogyan hozom a formámat már megint, majd ha leültek, felveszem. A gomb hangosan pattant, tett egy kört a padlón, majd csörögve megállt a rengeteg láb közt. Persze, hogy ő vette fel, pedig eddig a tömegben is elkerült.
– Parancsolj. – mondta udvariasan, de szinte gyengéden tette a kezembe a gombot. Ebből tudtam, kicsit neki is fáj.
Belépek az ajtón és köszönök.
Felültetem az ágyon, és enni adok Neki, ahogy
Ő is gondoskodott rólam, amikor én szorultam rá.
És hiába kívánom,
hogy tehetnék ugyanennyit Érte,
nem lehet, mert a dolgoknak nem ez a rendje.
Köszönöm, fiatalember, mondja.
Hogy vagy, Anya, kérdezem, remélve, hogy ez is egy olyan pillanat,
amikor a tiszta szeretet kibújik az elmúló test béklyóiból.
Éppen csak néhány másodpercre, amíg azt mondja:
Szia, Martin, kisfiam. Szeretlek.
Most megint üres a tekintete. Mindent újra elnyel a sötétség.
Kifelé köszönök.
Viszlát, fiatalember, mondja, ön igazán kedves.
Eltörlök egy könnycseppet. Lehet, hogy ez a pillanat volt az utolsó.
Nyújtott léptekkel hagytam el az ünnepi tivornya helyszínéül szolgáló fogadót. Azon kevés épületek egyikét, amik viszonylag sértetlenül átvészelték a támadásunkat. Alvadt vérfoltok, sebtében letakart holttestek, mellettük higított bortól öklendező matrózok tarkították a macskaköves utcákat. A királyi flotta dicsősége… Kisebb gyülekezet gusztálta a soron kívül kínált portékát: kedvezményes árú, zömmel sebzetlen fiúk és lányok csinos sorát, alig tépázott, alig véres ruhákban. A szemem sarkából láttam, hogy egyik-másik bevizelt.
Szívverésem a fülemben dübörgött, amikor a fedélzetre léptem. Tudtam, hogy akikre ellenszegültek volna mind a tébolyult forgatagban züllöttek. A többiek velem dezertáltak, hangos kilépővel.
– Tűz!
Ágyúk feldördülő sora rondított a kevély éjszakába.
Mennék haza, de nincs kihez. Üres a lakás, nem vársz többé. Hiányzik a kabátod a fogasról, a cipőd az ajtó mellől, a kávés poharad a konyhapultról. Hiányzik a mosolyod, az érintésed, a szanaszét dobált ruhád látványa, a vitatkozások, a szenvedélyes kibékülések. Az együtt töltött nappalok és éjszakák. Már csak az üres szekrény jelzi, hogy voltál valamikor. Rád emlékeztet a konyhában a tányér, amiből nemrég még a vacsorádat etted, a fürdőszobában a törölköző, még a tévé távirányítója is. Még kereslek magam mellett, de a párnádon a parfümöd már rég nem érzem. Búcsúleveled még a párnádon, ám én már nem érhetlek el.
Kérlek, kérlek, kérlek,
ne bánkódj miattam.
Ne a hiányomra gondolj,
hanem arra, hogy itt voltam.
És ne hullajtsd miattam a könnyeidet,
csak a bolondos percek emlékén nevess.
Emlékezz arra, mikor fürdetni akartál,
és rád borítottam az összes koszos vizet,
vagy megettem a rúzsodat,
vagy felnyaltam a sörödet.
Meg le is pisiltem a szőnyeget…
Ha bosszantottalak, vagy kárt okoztam,
bocsáss meg érte, nem direkt csináltam.
Más szemétként eldobott,
te kincsként bántál velem.
Tudd meg, hogy te is a
minden voltál nekem.
Nem tudom, a szivárványhídon túl mi fog várni engem,
de az biztos, hogy a mennyország itt volt a Földön, veled.
Feléd hajoltam. Néztem az arcodat. Milyen békés, gondoltam. Eltűnt róla az a zavaró árok, amit az utóbbi időszakban aggódva véltem felfedezni rajta. Néztem, hosszan néztem. A szemed be volt hunyva, a szád, melyből egy műanyagcső kiállt, az is csukva volt, a hajad összetapadt, de mélyet szippantottam az illatából, mert tudtam, utoljára szívhatom magamba. Éreztem, ez a búcsú pillanata. Mindent magamba akartam fogadni belőled, az összes sejtemen keresztül. Körbejártam a testedet, felemeltem a lepedőt, puszilgattalak. Hihetetlen, hogy ekkora magasság és nincs rajtad egy karcolás sem…
– A fiam atléta volt. Távolugró. De most… túl nagyot ugrott – motyogtam a döbbent orvosnak.
Még csak 23:35 volt.
A reggelünk, másról sem szólt, mint az idegeskedésről. Elaludtunk. Odaégett a pirítós és a teavíz nem forrt fel. Amint kiléptünk a kapun, a taxi kikanyarodott az utcánkból. Megint egymásnak estünk, a másikat hibáztatva, hogy miért nem ment le a sofőrhöz? A villamoson szótlanságba burkolózva ültünk egymás mellett.
A nyolcas vágány felé futva, förmedtem rá, hogy minek kísér ki. Válaszként megkaptam, hogy bár vissza se jönnék! Nem fogok, feleltem.
Megtorpantunk.
A masiniszta valamit nézegetett a hatos szerelvény alatt. A betonon véres ajándékcsomagok hevertek. Az összeverődött tömeg halkan tárgyalta, amit látott, hogy egy idős…
Magához ölelt:
– Nem engedhetlek el így!
Cassander magához von, a győzelmünkről beszél, a szavai távoliak, elnémítják örvénylő gondolataim. Azt hiszi képes vagyok elvágni a bátyám torkát a karddal vagy szétszabdalni a testét a szárnyakkal, melyeket ő kovácsolt nekem. Téved. A testemet háborúra teremtették, de a lelkemet nem, ezért kell holnap meghalnom.
Cassander megérinti az arcomat, ujjai ajkamra találnak, várakozón tekint rám. Eltolom a kezét, nem akarom nehezebbé tenni.
‒ Szeretlek, Cressa.
Holnap megbánod, akarom mondani, helyette felé hajolok, ajkaink egymáshoz érnek. Lassan csókolom, hogy elvesszek a pillanatban. Amikor gyerekek voltunk, megígértem neki, hogy együtt elmegyünk a Földre. Annyi mindent akartam még neki adni ebben az életben.
Vigyél fel a háztetőre, ereszkedj mellém a pereméhez, szeretném látni a világot, amikor már nem lélegzek.
Magamhoz kellett volna láncolnom a szívedet, de így hogy nem tettem kérlek, engedd el a kezem.
Mondd, hogy a szerelem végtelen, de ne kérj, hogy maradjak örökké, ha érzem, ahogy elfelejtesz. Engedj el, ahogy szoktál.
Nem vagyok jól, úgy érzem ezernyi kis darabra törtem szét. Csak hagyj el, ahogy szoktál.
Ha szükséged van rám, vagy utoljára látni szeretnél, jobb ha sietsz, mert nemsokára elmegyek.
Egy bocsánat már nem tud megmenteni, sajnálnám, mégsem tudom hogyan.
Sajnálom, de innen már nincs más kiút, csak lefelé.
Igen, hajnali 1-ig minden érvényes: az oldal nem hisz az óraátállításban 😀
Az gond, ha én még nem látom a 22h körül küldött írásomat?
Gond igen, mert ott van, csak én nem vettem észre 😀 …
A vastag, ruganyos műanyag halkan megzizzen, ahogy az idős hölgy reszkető keze megmozdul alatta.
Az üvegfal, amely elválasztja őket, maszatos ujjlenyomatokkal van tele abban a magasságban, ahol most a négyéves kislány áll, tágra nyílt szemét az idős hölgyre szegezve. Arcán értetlen kifejezés ül.
– De miért nem jön ide a mama?
A mellette álló fiatal nő arcán árnyék suhan át. A férfi, aki a műanyagon keresztül az idős hölgy kezét szorongatja, összepréseli ajkát. Az idős hölgyre néz.
– Boldog karácsonyt, anyu.
A fiatal nő maga előtt terelgeti lányukat a kijárat felé. Mama hosszan néz utánuk, miután eltűnnek az ápolók mögött.