Gyertek, dobjuk fel ezt a hétvégét egy kis játékkal 😉
Ismét 100 szavas játékot hirdetünk, aminek középpontjába most a hangfestő és hangutánzó szavakat tesszük. Ezúttal nem leírást kérünk tőletek, hanem azt, hogy kimondottan a hallás révén teremtsétek meg a hangulatot.
Feladat: válassz ki egy évszakot, és idézd meg hangfestő, hangutánzó szavakkal! A szövegbe ne kerüljön bele az évszak neve, és minimálisan jelenjenek meg a tipikus elemek (kánikula, hóesés), tényleg az atmoszféra adja át nekünk a tipikus tavaszi/nyári/őszi/téli hangulatot. A szöveg 50-100 szavas legyen, és csak egy évszakról szóljon!
Határidő:
október 17. (szombat) éjfél
Eredményhirdetés:
október 21. (szerda) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a kommented nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Hirtelen elhallgatott a kabócák ciripelése. Egyik pillanatról a másikra néma csönd lett, megdermedt a világ tíz másodpercre, még a légy sem zümmögött, a pókhálóba szorult szúnyog is kivárt.
A dörgés robbanásszerűen érkezett, kaszaként szántotta a fehér zajt, a legelső villám pedig elszabadult gőzmozdonyként követte. Az esőcseppek kongtak a tikkadt betonon, az ereszből túlfolyó víz csobbanó hangokkal hullott alá. A ház előtt rohanó patak percek alatt megtelt, kicsordult a partra, egy kutya a vizet fellocsolva taposta végig a szélét, miközben menedéket keresett a vihar elől.
Fél órával később ismét beállt a csend, de egy napba telt, mire a kabócák újra megszólaltak.
A megreccsenő jég alól fecsegve buggyannak elő az apró csermelyek, az első madarak trillázva üdvözlik a simogató napfényt. Az olvadás kövér vízcseppjeinek lágy kórusa csurran, csepereg a még kopasz fák ágai között, az élet pezsegve ébredezik fagyott álmából. Bagoly húz á a mező felett, zizegő tollai a halálról duruzsolnak a sütkérező pockok sivalkodó hadának, míg a langyos szellő a közelgő meleg napok ígéretét susogja. Egy álmos mókus az odúja előtti ágon az utolsó mogyorókat ropogtatja, a héjdarabkák nesztelenül hullanak alá a gyökerek közül előcsusszanó, túl korán ébredt öreg siklón koppanva.
– Ha felmelegedtem, meglátogatom a fészkedet- fogadkozik sziszegve a vénség…
Kókuszillat kószál köröttem. Papucsom klaffog, kavics surran bele, lábamat morogva rázom, hogy elűzzem a betolakodót. Gyékényre pottyantott tatyómban kapukulcs csörren, fölé szalmakalapom szisszenve száll. Előttem csobban a víz, egy testes tag fújtatva bukkan fel belőle, bálnaként, fodrokat vet a megkönnyebbült folyó. Motorcsónak moraja hallszik, hullámokat csapdos a partmenti kövekhez, loccsan a habzó víz, visszatér. Labda puffog a keményre döngölődött földön, egy hirtelen rúgástól tar tarkóra ér. A kopasz kobak sziszegve szitkozódik. Dúskeblű hölgyemény kacag kajánul, plattyan a flakon, hájas hasán szétkeni a fehér folyót. A kence csicsog a csokiszín bőrön, csábos csók cuppan a labdaütötte, kerekded kupán. Kókuszillat kószál köröttem.
A tűz pattogva ropog körülöttünk, melegsége átöleli a puha takaróba bújtatott testem. Kint kopog az eső a párkányon, bent azonban édes sütőtök illat száll. Édesanyám elém tesz egy tányérral, a méz megcsillan a felületén. Leteszem a bögrémet, ami eddig melengette a kezem, a forrócsoki még úgyis tűzforró, csak megégetném vele a nyelvem. Leül mellém, szárazan köhögni kezd, mire megosztom vele a pokrócot. Odanyújtom neki a bögrém, amit hálásan átvesz, jéghideg ujjai egy pillanatra eszembe juttatják a zord időt. Nagyot kortyol, szinte érzem, ahogyan lecsorog a meleg ital a torkán. Hatalmas kakaóbajsza láttán mindketten felnevetünk és mosolyogva nézzük a lángok lobogását.
Zümmögve surranó, sárga-fekete csíkok lebegnek pendülve kipattanó szirmok porzói körül. Zizzenő levelekről cseppenve csurran a nyújtózkodó hajnali pára, s az életöröm ezernyi hangon kiált, csippen, füttyent, sikkant és fuvoláz a fák susogó lombja között. Zizegve hajlik a fűszál nyúlfiak apró talpainak dobogó futása alatt, odébb a koca röffentve tereli csámcsogó csíkos csemetéit a tavalyi zörgő avaron. A nap mind messzebbre nyújtja sistergő sugarait, a színek egyre harsogóbbá válnak: béke van. Daloló, szuszogó, zümmögő béke.
A pajkos szellő simogat, üde leheletével belekap a hajamba, játszik velem, no meg a kis szilvakék pillangókkal, akiket messze repít játékos táncukban. Mindenhol ciripelés, csicsergés, balzsamos színek és fények orgiája. Fent a nagy sárga lángos, a vakító vattacukrok között az arcomat simogatja, és a bőrömet izzasztja. Alig bírom nyitva tartani a szemem, mert bántóan erős a fény. Megint ki fog szőkülni hajam. Susognak a zöld lombok fölöttem a magasban, és a közelben egy álmatag csermely csobog. Szívem hevesebben dobban, izgalom és kaland, csoda és varázslat, az élet előttünk lüktet. Kell ennél több? Kalandra fel, mert a miénk a világ.
A fahasáb összeroppant, aztán apró pattogással szikrák lobbantak a kémény felé. Morzsi elnyújtottan mordult egyet a lábamnál. Nyikordult az ajtó, meglibbentve a szélcsengőt, csillogó giling-galang kíséretében apám dobbant az előszoba szőnyegre. A latyak cuppogott a csizmáján. A hideg szagát hozta magával, és valami mást is, mitől ezerszer szebben zörögtek a színes papírok anyám keze alatt. Csendesen fenyőtűk koppantak a parkettán.
Elképzeltem, ahogy este apa leveszi a nagy dobozt a szekrény tetejéről, egyetlen fújással megszabadítja a portól. Vékony üvegek csilingelnek benne – az év legszebb hangja.
Az öcsémmel sokat nevettünk itt gyerekként. Talpunk alatt apró csontokként ropogott a forró homok, a pálmafák sóhajtozva hajladoztak, a nap úgy sütött, hogy szinte sistergett a bőrünk, amikor órákig csak feküdtünk, mint az élettelen, elhagyott testek. Lágy szellő sziszegett a fülünkbe, a forró nap a nyakunkba lihegett. A hullámok általában csendesen pihegtek, kacagásunk kósza szellem volt, visszhangozta az egész partszakasz. Aznap viszont, amikor utoljára hallottam az öcsém hangját, dühöngött a tenger. Vadul morajlott az ég és a föld. Bobby sikoltott. Én is, de a mennydörgés hangosabb volt. Néha még most is hallom Bobby kétségbeesett kiáltását kiszűrődni a hullámok moraja közül.
Tehetetlenül feloldódtunk az időben. Iszapossá vált a húsunk, lelassult a mozgásunk, a tapintásunk pedig állandóan ragadt. A ruhánk már délelőtt nyirkossá vált a bőrünkön. Megszoktuk az állandó izzadságszagot, amelyet képtelen volt bármi is elnyomni. Elégett a régi augusztusok emléke. A cukrosodó gyümölcs aromáit nem fújta be a gyenge szél az ablakon. Már nem volt napillata sem a kint száradó ruháknak. Néha megcsapta az arcunkat egy-egy forró örvény, ami gyaníthatóan ugyancsak szél volt, de ettől elakadt a lélegzetünk, amit azelőtt csak a jeges süvítések idején tapasztaltunk.
Fütyülő szél üvöltött bele a halott csendbe. A máskor zsongó erdő most alig hallatott bármilyen neszt. A talpam alatt nyikorgó talaj és a közelben károgó varjak tudatták csak velem, hogy nem süketültem meg.
Alig vártam, hogy hazaérjek. A ropogó tűz elé, ahol a lángok táncot járnak. Oda, ahol nem trilláznak fekete madarak, amik a frászt hozzák rám.
Lomhán lépkedem – nehézkes a járás. Friss hó ropog a talpam alatt, besüpped a súlyomtól, térdig ér. Egy fuvallat hideget lehel a nyakamba. Percekig bolyongom a ködben, míg meg nem érkezem a dermedt patak partjára, a megbeszélt helyre.
Suttog a csend, de a fejem zsong. Előhúzom a kezem zsebem rejtekéből – az ujjaim átfagytak, elgémberedtek, már nem is érzem őket –, a mozdulattól gyűrűm lecsúszik, koppan a jégen. Utánakapok, de félrelépek. Megcsusszan a lábam, roppan a felszín, víz buggyan elő.
Csend.
Szundít az erdő, és én nem tudom, mit keresek idekint, amikor otthon ropog a tűz a kandallóban és van, aki hazavár.
Tipegsz mellettem, plö plö plö léptekkel. Lábam alatt loccsan a süppedős talaj. A fűszálak hosszú, hűvös zuhany után széllel szárítkoznak. Nagyapa léptei nehezek – csup, csup, csup –, ahogy a gesztenyéket szedegeti. Mi ketten lehullott levelekkel pepecselünk: rubint színű, cikkes cakkos, viaszbőrű, bolyhos sorakozik a csatornafedőn. Kopp, Kopp! – engedi el magát néhány löttyedt dió, s te felnézel a zizegő fákra. A kerti konyhában hecsedli rotyog. Mikor megunjuk a szöszmötölést, málnaszemeket csipkedünk le a bokorról. Kóválygó poloska pottyan a válladra, lerázom rólad. A macska apró lábadnál dorombol, s te végig simítod puha ujjad a hátán.
A kis Kitkat surrogva szaladt át a csip-cseppelő fűszálak között. Szőrméjében fütyült a szellő, csordult a szájából a nyál, ahogyan kerülgette a palccsok a földön. Szíve repesett, amikor meglátta a szomszédokat, a csipegető tollasokat, akik magvakat kapkodtak fel előtte, és mindet benyeldesték. Amikor Kitkat odaért, nem köszöntek, csak suhantak a vakítók felé, a pattanó rügyek közé, a kényelmes pihe-puha fekvő odújukba. Kitkat kíváncsian követte a tollasokat, ő is hipp-hopp felszaladt a göcsörtös, csúszkálós törzsön. Majdnem lehuppant, de karmát belevájta a keményen, amivel forgácsot csinált a törzs héjából. Felküzdötte magát a tetőre, éppen időben, mert szétpattantak a tollasok tojásai.
Neszt hallok az udvar felől. Valaki jár a kertben, ágak reccsennek a léptei alatt. Belegázol az avarba, lába nyomán szanaszét zizzennek a lelküket vesztett falevelek. Az ereszből csorogó eső a bolond széllel cseveg, karöltve zörgetik a redőnyömet. Bátorságot gyűjtök, és kilépek a teraszra, ahonnan jól látni a gyümölcsöst. Keresem a csörtető betolakodót a fák közt, de nem látok senkit. A neszezés folytatódik, lassú ütemben, de megállíthatatlanul. A telek sarkában ragadósan hallgat a köd – vétkesek közt cinkos. Nyikorogva sóhajt a súlyom alatt a teraszpadló, a korláthoz lépek. Akkor végre meglátom: csak a diók potyognak a fáról, mint a vigyázatlan besurranó tolvajok.
Harsányzöld levelek ezrei verték vissza a napfényt, kicsit még fényesebbé téve a délelőttöt. Pacsirták hadarták rövid, mámoros dalukat és tojóik fel-felröppentek, csőrükben tartva egy számukra tökéletes tavalyi fűszálat, amit aztán fészkükbe tűztek. Már előbújt a pitypang sárgapöttyösre festve a határt, és megjelentek az első méhek, hogy meghemperegjenek szirmaik közt. A tegnapi esőből nyirkos párája lustán kúszott az ég felé illatok százaiba burkolódzva. Lágy hullámain korai lepkék billegtek tova, ily módon felkonferálva a táncos Kikeletet.
Hangzatos évszak
Cserreg a madár: kár, hogy vége már!
zúg-zúg a szél, morognak a felhők,
ringatóznak az aranyló mezők.
Csipp-csepp, csepereg, elindul az ár.
Néhány perce még szikrázott a nap,
Most meg baljósan rút felleg rohan.
Lehull, zizeg az avar komoran.
Lassan kipereg kalászból a zab.
Cuppog a cipőm a nyálkás sárban.
Az eső kergeti a szeleket,
a zúgó lég meg a leveleket.
Vöröslik a lágy napfény ruhája.
Ködpaplanba ébred reggelente,
szarvasbőgést hallgat pironkodva.
Földszagú kökényt fest indigóra,
Dermedt hideg, remegős az este.
Habár puhán lépkedek, a talpam alatti ropogás önkéntelenül is mosolyt csal arcomra. Otromba karlendítéseim csiszatolják a kabátom anyagát, a két hang együtt ritmusban kísér, ahogy ügyetlenül próbálok haladni a fehérben. Sálam az orromig felhúzva, így minden lélegzetvételemet visszahallom. Elmerülök a magam kis szimfóniájában, még ha egy sokkal nagyobb zenekar része is vagyok. Elvégre ez a nagyobb együttes – a nagy szikrázó fehérség – úgyis inkább mostohaként elnyeli a zajokat, még csak tompa visszhangra se méltatja kínlódásom. Azonban jutalmamra is hamarosan sor kerül, ahogy felérek a domb tetejére. Leülök és mindössze pár másodpercre csap süvítve a szél az arcomba, de én tudom – megérte.
Szomorúan nézek ki az ablakon. Minden olyan borús, minden olyan fakó odakint. Mintha maga az élet futamodott volna meg valamitől. Valamitől, ami láthatatlan, de még is itt van velünk, körülöttünk. Lehet, a felhőket most már gonosz erők irányítják? Rabul ejtik a fényt és vele együtt a melegséget és vidámságot, amitől sápadttá és lehangolóvá tesznek mindent? Még az égi csapokat is megnyitják, hogy elhitessék velem, együtt siratjuk azt a gyönyörű eget, és a végtelen esti csillagokat. Ám végül, mégis elmosolyodom. Eszembe jut, hogy csak a Naptól távolodunk, és a bánatos ég, a haragos fuvallat idén is hamar tovaszáll…
Kazamaták mélyén egykedvűn elül az idő. Oda el nem ér holmi csélcsap felbolydulás! Ott igazán csak a csönd önt hűvös glazúrt a kortalan elmúlásra. Bezzeg odakint zizzen mind a zöldbe fáradt levél. Széltől lúdbőrző pocsolyák hol koppannak, hol csillannak a borongós egek alatt. Nincs emlék, sem kegyelem, ami visszahozná a sós izzadtságba fúló kései alkonyokat. Most kazamaták a gyorsan fogyó délutánok. Mélyükön csak a csönd riaszt és ringat dideregve.
A viharfelhők keserűen gomolyognak az égen, hol a napsugarak már angyali szemeikkel csak ritkán kacsintgatnak le Ránk. A tenger moraja lassan megnyugszik és átveszi helyét a rideg, s zord szellő, mely hirtelen égi viharba csap át. A falevelek könnyedén hullnak le, s a puha harmat gyöngéden körbeöleli őket. Csak a kicsiny cinegék énekét halljuk a tölgyfákon, s a méhkas lakóinak zümmögő, már-már fülsüketítő, mégis oly kellemesen hangzó dallamait. A világ is zöld, sárga és barna színekbe bújik, ám a remény még él, hogy szívünkben megmarad az édes szivárvány, és a hű szerelem tűzpiros, lobogó lángja.
Cole összeborzolta esőáztatta haját. Egyetlen pillanatra belefeszült mozdulatába, amikor villám hasította ketté az eget, és rögtön utána recsegő mennydörgés rázta meg a környék több emelet magasba nyújtózkodó épületeit. Mogorva pillantást vetett az ólomszín felhőkre. Nemrég még saját verejtékétől ragacsos tarkója bosszantotta, most már a testére második bőrként tapadó rövidnadrág és bő póló zavarta, amit az üvöltő szél sem bírt meglebbenteni. Tornacsukája minden lépésnél cuppogott. Kísérletet se tett a tócsák kerülgetésére, csak besietett a legközelebbi kapualjba, hogy ott várja ki a vihar végét. Feleslegesnek tartotta az időjárástól ezt a felhajtást. Fél óra, és mindössze a fojtogatóan párás levegő marad belőle.
Ha még ébren voltál este, hallhattad az elemek dübörgő égi játékát.
– Srr. Srr – suhogta a szél a sötétben.
– Kcsepp, kcsepp, kcsepp – csobbant rá az eső ütemesen.
– Shrrrrh. Húúúúú – harsogta a szél, s vad táncba fogott a sűrűn hulló cseppekkel.
Hörögve forogtak, s ropták hajnalig eszüket vesztve.
Reggel vetted észre, hogy együtt megdermesztették a vidéket, s csillogó üvegbevonatot képeztek az utakra a hálátlan embereknek.
Kilépsz az ajtón, s vacogva nézed a veszélyesen csúszós tájat. Már oly békés minden.
Mint amikor észrevetted, hogy a haldokló édesanyád nem szusszan többet.
Még a levegő is mozdulatlan és jéghideg.
Felsercent a gyufaszál az ujjaim között. Életre kapott sárga lángszíve. A tűz, hogy éhét csillapítsa, puhán pattogva falta az egyre fogyó fadarabot, mely izzó parázzsá alélva enyészett szénné, hogy utolsó leheletével életet adjon egy újabb lángnak egy piros üvegmécses belsejében. A mécses mohón a tűz után kapott, s az apró láng sziluettje szétterült a fehér márványkövön. A láng egyre nyújtózott, hevesen keresni kezdte a szelet, mely rövidesen meg is érkezett, s a mécses belsejében keresett menedéket. A láng megingott, s a szél ijedten odább futott, c
sörgetni kezdte az avart a kopaszon vacogó ágak alatt. A didergő csendbe néhány varjú belekárogott.
Kopogó eső szólaltatja meg a már taknyossá ázott bordó, sárga és barnás faleveleket. A dallam akár egy ballada, s az ütemre a legélénkebb falevelek is mocsárszínűvé olvadnak az emberek talpa alatt.
A szárazság egy szempillantás alatt lett oda, s a besimuló hangtalan hangulat, amely úgy néma, hogy közben sikít, gondolkodásra hív, s megállásra int minden szemlélődőt. A felhők belevesznek az égbe, az ég egybeforr a földdel. A szürkeség bekúszik a szobákba, kopogtat az ajtón, s megálljt parancsol a rohanó világnak. A rohanó világ megfagy egy másodpercre, de minden szélfuvallat mozgásra bírja a mutatókat, hogy ne álljon meg az idő.
Felüdülés a bőrönd cipzárjának ciripelése, vagy az elemózsiás kosában a csomagolópapírok csörgése. Az ajtó csapódása, a motor felpörgése, Dóri megszólalása a GPS-ből: indulhatunk, ma én vezetlek. És ez a hang a csomagtérből? Naná, hogy a kutya vakkantása. Útközben a halk menetzaj, a szerpentinen a gumi csikorgása, az apartman murvás bejáróján a kavicsok koppanása. A kutyastrandon a prüszkölés a sós víztől, a nedves tappancsok csattogása a betonon, majd a vizes bunda megrázásának ütemes rezgése. Közben a kísérők sóhajtása a pultnál, a söröskorsók koccanása, az online pénztárgép szalagjának súrlódása. Estére a világ lecsendesedik, már a nem zúgnak a kabócák, G dúrban sem.
Az eső napok óta zuhog, az ereszek duzzadásig teltek, folyamuk hordókba loccsan – zokog a világ. Az éjjel olyan erővel doboltak a kövér cseppek a palatetőn, hogy egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem. Kötött takaróba burkolózva álltam a teraszon, várva a hajnalt. Már ébredezik a világ, a napfény azonban még sehol; egyre kurtábbak a nappalok, rövidül az élet. Látszik a leheletem. A konyhában sípol a mikró, a hálóban csörög az ébresztő. Bumfordi papucsban csoszogok egyiktől a másikig, elbíbelődöm. A sarokban prüszköl az ázott macska, és szemrehányón nyávog. Nem érti, mivel szöszmötölök annyit, hiszen üres a tálja. Ő éhes, én fázom.
A csupasz fák, mint esdeklő kezek meredeztek a könyörtelen, szürke ég felé. A szinte természetellenes csendet a magányos szél süvítése törte meg, ahogy hűvös csókját osztogatva látogatta meg az erdő lakóit. Nyomában minden élőlény vonakodva felkászálódott, próbálva kiűzni magából a csontig hatoló hideget, amelyet a légáram minden cirógatásával mélyebbre űzött. Lépteiket halk ropogás kísérte, amint a hófehér takaró gondosan megőrizte az életben maradásért folytatott örökös vándorlásuk nyomait. A természet zord kérlelhetetlensége azonban nem volt gyilkos szándékú. Inkább csak szunnyadó, változatlan és épp úgy elkerülhetetlen, mint maga a halál.
Épp időben
Kezdek fáradni. Egyre lassabban emelem a kezem, egyre nehezebben hajolok a föld felé. Két rigó felesel egymással a kopaszodó fák tetején. Mintha engem gúnyolnának, ahogy sűrű sóhajtásokkal nyújtózkodom, nyögve görnyedek. Halk zizzenések, tompa puffanások jelzik a szomszédok felé, hogy itt vagyok. Ág reccsen, levél sóhajt, csendes cuppanással búcsúznak a napfénytől férjem kedvencei. Csoszogva cipelem, szuszogva rakom egymásra a sok ládát. Az ég alján haragos felhők gyülekeznek, a rigók elnémulnak, barátságtalan szél csörtet a fák között. Hirtelen egy hang szól át a kerítésen.
– Látom szomszédasszony, maga is félti. Én tegnap szedtem le a miénket a rossz idő elől.
Hűs csókot adott arcomra az este, könnyű szél köpenyét a hátamra terítette. Jeges esőcseppek koppantak a bőrömön, mint megannyi apró szilánk. Nagyot sóhajtott körülöttem az erdő, feledve a hosszú forróság kínját. Az üdítő záporban előmerészkedtek az éjszakai lényei, több szempár is megcsillant a rejteket adó bokrok között. A fák meghajoltak az éjszaka előtt, ágaik elfogadták a szellő nyújtotta táncot. Lehunytam a szemem, és csak hallgattam a szimfóniát, mely körbe vett, a tagjaimba nyugalom költözött. A duzzadó pocsolyákon ritmust dobolt az eső, s minden levél surrogott, vidáman fürdőztek a vízben. Békák cuppogtak a sárban, kuruttyolva üdvözölték az égi ajándékot.
Ablakon koppanó eső. Az avarban zörögve sün szöszmötöl. Ködök gomolyognak, apró cseppekben kortyolják a fák. A távolban bagolyhuhogás, a közelben denevérszárny rebben. Szél süvít odakint, sírnak a piros tetőcserepek. A lombok közt susogva, kavarogva, színfoltos levelek röpdösnek.
Kutyaugatás. A levegőben égő fa illata. Gyufaszál sercen, petróleumlámpa fénye táncol a sötét falakon. Ez a nosztalgia évszaka.
Vonat füttyent messze, zakatoló hangja utazásra csábít. Nem lehet, apró meleg szobává zsugorodott a világ. Roppanó deszkákban recseg az idő. Harang kondul, megdobban az élet még egyszer.
A távoli erdő, mintha táncot járna, megmaradt lombkoronája úgy hullámzik a szélben. Talpam alatt a talaj puha, minden léptem alatt zörög, a földet borító, sárga, vöröses levélszőnyeg napról napra egyre vastagabbá válik. A fa tetején szajkó fütyül, érett makk koppan a földön, a bokor tövében sündisznó szöszmötöl, rejtekhely után kutat. A távoli fákat táncoltató szél gomolygó felhőket hoz, dörren az ég, s az aláhulló esőcseppek a kabátomon kopognak, majd a mélyedésekben összegyűlve várják többi társuk csobbanását.
Hűvös szellő söpör végig az utcán. Belekap a ruháimba, beférkőzik a kabátom alá, hidege teljesen átjár. Megmozgatom dermedt ujjaimat és meggyorsítom lépteimet. Bélelt cipőm súrlódó hangot ad ki, ahogy rálépek a száraz avarra. Felnézek az égre – kékesszürke kupolája esőt ígér. Egy galamb röppen el fölöttem, ilyenkorra minden más „épeszű” madár délre vándorolt vagy behúzódott egy jó meleg fészekbe. Kutyaugatás harsan a kertből, amely mellett elsietek, de ezen kívül szokatlanul csendes az utca. A levegőben füstszag terjeng, de ahogy nagyot szippantok belőle, a hideg levegő fájóan tódul be tüdőmbe.
Lustán nyújtózott végig pihe-puha ágyában az öreg Tisza. Ahogy lomhán és álmosan egy-egy csapással tovahajtotta magát, fakózöld szoknyája beleakadt a parti fák belógó gyökérlábaiba. A csendesen hajlongó ágak karjaiba bordón csimpaszkodó vadszőlő kacarászva hintázott fel-le. A színes lombok haját meg-megkócoló szélben halk sikkantással adták meg magukat a vízbe pergő mézszínű levelek.
Ladikom oldalát halk cuppanással ringatta tovább a folyó. Merengésemből a borzongató hűvös fuvallatok térítetek vissza, mert hiába marasztalt még a bágyadt napsugár, bizony a horizonton már látható volt, hogy a feje lassan a vízbe koppan. Tudtam, hogy az alkony szürke szemére ráteríti az éjszaka fekete kaftánját. Kikötöttem, és hazaballagtam.
Lustán nyújtózott végig pihe-puha ágyában az öreg Tisza. Ahogy lomhán és álmosan egy-egy csapással tovahajtotta magát, fakózöld szoknyája beleakadt a parti fák belógó gyökérlábaiba. A csendesen hajlongó ágak karjaiba bordón csimpaszkodó vadszőlő kacarászva hintázott fel-le. A színes lombok haját meg-megkócoló szélben halk sikkantással adták meg magukat a vízbe pergő mézszínű levelek.
Ladikom oldalát halk cuppanással ringatta tovább a folyó. Merengésemből a borzongató hűvös fuvallatok térítettek vissza, mert hiába marasztalt még a bágyadt napsugár, bizony a horizonton már látható volt, hogy a feje lassan a vízbe koppan. Tudtam, hogy az alkony szürke szemére ráteríti az éjszaka fekete kaftánját. Kikötöttem, és hazaballagtam.
Szeleburdi róka ballag át a tölgyesen, halkan zizeg alatta a száraz avar. Meg-megrázza sunyi pofáját, ahogy érzékeny orrába belecsíp a kora esti dér. Felette fekete öltönyös alak károg a csupaszodó fákon, csattogtatja csőrét, mintha csak a közeledő sötétséget üdvözölné. A róka tovább sompolyog, ropognak alatta a lehullott gallyak, recsegnek az ágak, de nem tér le az útról. A faluban még pislákolnak a fények, füst szaga nyomja el az ólakból áramló poshadt levegőt. Odabent csak a békés szuszogás hallatszik, majd egy baljós nesz. Végül éles visítás töri meg a csendet.
Sárgásvörösen susog a túraút. Zizeg. Recseg. Sípol. Átszellőzteti az arra csámborgót. Cuppog a sár. Csoszog a belegázoló talp. Csattog a fog, sziszeg a szövet a dörzsölő ujjak nyomán. Berr. Katt. Berr. Katt. Pirosan pittyeg a merülő akkumulátor. Szipog a fitos orr. Lötyög a tea a termoszban. Klikk. Sistereg a párája. A táj tovább süvít. Söpri a morajlás. Kopp, kopp, kopp, kopp. Sikkant az ember, ropogtat a rágcsáló. Odébb hörög a susnyás, károgva fodrozódik az égbolt. Valahol csikordul az ajtó, csattan a huzatban. Bent elül a zúgás. Hátat borzolva ropognak a gerendák.
A nap milliónyi kezével perzseli a felszínt. Egy halacska cuppogva vergődik kétségbeesetten az érré apadt folyóban. A szarvas bika bőgve hívja párját miközben patája alatt recseg, ropog a szikkadt föld, ahogy inni indul. Az ég elsötétül. A felhők, mint pézsmatulkok ütköznek egymásnak, s dörögve, morogva próbálják legyőzni a másikat. Kövér esőcseppek kezdenek hullani s placcsannak a száraz földön. Nyílként suhannak lefelé egyre gyorsabban s a folyó zúgva, bőgve újból birtokba veszi medrét.
Sündisznók évi átvonulása nagy zajjal jár: röfögnek, hangosan próbálják kifejezni ellenérzésüket, hogy a kutya, aki még hangosabban ugatja őket, megegye. Ez érthető, mégis ilyenkor várjuk legjobban az éjszakát, amikor a röfögések közepette apró tappancsok az avar zizegése mellett új helyre meneteljenek. Utána kezd elcsendesedni a környezet: madarak egy része útra kel, szarka élesen kerepelő hangja mellett, a cinke magas, vékony csicsergése hallatszik, amit néha megtör egy-egy bagoly mély huhogását. Alkalmanként denevércuppogó, máskor élesen sivító hangját hallani. A légy még a borostyán késői virágát keresi, dünnyög egy picit, zizeg halkan, majd elmegy. A következő évszak lassú csöndje kúszik be a mindennapjainkba.
Fejét lehorgasztotta, és állát kötött sáljába süllyesztette, hogy meleg lehelete visszapárologhasson a csípős reggeli széltől deresre csipkézett arcbőrére. A járdán heverő szikkadt falevelekre koncentrált. Egyikről a másikra szökdécselt, és minél jobban ropogtak nyikorgó gumicsizmája alatt, annál nagyobb öröm töltötte be pajkos szívét. Lopva pillantott fel édesanyjára, végül nem habozott soká, és páros lábbal toccsant egy hívogatóan lucskos pocsolyába. A kabátzsebéből kidudorodó gesztenyék apró ágyúgolyóként lövelltek ki nyomában, és mint nehéz esőcseppek, úgy koppantak sorra a bús aszfalton, majd gurultak szerteszéjjel. Oda a gyűjtemény!
– Szaporán, szedd a lábad!
Nincs idő hátranézni, menetelni kell tovább, előre. Kezdődik az iskola.
A zsarátnok nagyot pattant, amikor a sülő szalonnából sercegve kicsorduló zsír rácsöppent. A tűz körül lévők egyike összerezzent, amire a többiek felnevettek.
A nádas csendesen susogott a gyenge esti szélben. Az egyik fiú vele dúdolt, majd a gitárjáért nyúlt. Ahogy pengetni kezdte, a többieket is elkapta a hangulat, és énekelni kezdték a dalt.
− Éjjeli fürdés! Ki tart velem? – rikkantotta valaki.
Többen is jelentkeztek, és nevetve indultak a tó felé. A parton maradók vidám kurjongatással biztatták őket.
Ismét itt van a búcsú puszik halk cuppanása, kocsiajtó hangos durranása. Futó léptek dobbanása, távoli elköszönés kiáltása.
Levelek halk surranása, talpak alatti reccsenése. Gesztenyék éles koppanása, elrúgásuk puffanása.
Ajtókilincs csikorgása, nehéz vasajtó nyikorgása, siető talpak csattogása.
Termek lakóinak lármás zsibongása, éles hangú csengő visítása.
Tanári léptek koppanása, diákhangok halkulása.
Kiosztott feladatlapok surrogása, tollak sercegése, koppantása. Halk sóhajtások, csendes suttogások. Hangos „pszt!” után csak a légy zümmögése.
Kint madarak dalolása, később fáradt eső kopogása.
Ismét a csengő riasztó sivítása.
Diákok hangos sóhajtása, ledobott tollak csattanása, hátratolt székek zörrenése, futkosó lábak dobbanása.
Távolodó tanári léptek koppanása.
Parkoló kocsi dudálása, üdvözlő puszik cuppanása.
Buján kacsingatnak a fák. Susogva dobálják le a pergő textíliát. Meztelenre hamvad a természet, mikor lobban máshol a parázsló fészek. Könnyeit csorgatják, s nagyokat sóhajtanak. Most egy kicsit megállnak, s a világra pillantanak. Burkolja e majd őket pihe könnyű jégbe zárt lélek, vagy ismét utat engedünk a szokatlanul forró fénynek?
Nem számít mi jő, jégvirág vagy gyöngyharmat, színek kavalkádjában a sikoltás is elhallgat. Alattomos suhanással fonja körbe megfáradt lelkeket a szeretet. Gesztenye illat sután lengi be, a gyöngyöző tereket. S ha majd felsóhajtasz, az eső áztatta tereken, érted majd meg igazán ez a világ kell nekem.
Az esőbeálló korhadt fája nyikorog a viharszélben, a falakon piciny bogarak kóvályognak, menekülnek a nedvesség elől. Némelyik le-lepottyan, a kutya a lábamnál hallja a kis koppanásokat, még a zúgó eső ellenére is, ami perceken belül kacsaúsztatót csinál az erdei tisztásból. Két pár gumicsizma toccsan-cuppog a sárban: egy apa és fia a hétköznapok hőseiként gázolnak az pocsolyába, minden loccsanó lépéssel kókadt, megbarnult faleveleket tapasztva túranadrágjukra.
A kutya morogva talpra ugrik, és a férfiak után nyargal. Csupán felsóhajtok, félszegen – úgyis visszajön hamar. Az egyik kempingasztalon avas dió csattan, fekete, épp, mint a varjú, ami aláejtette, és ami hangosan károgva tüstént magához ragadja.
Az avar ropogásának és a pocsolyák felcsapódásának zenéje száll a levegőben, ahogy a trécselő iskolások trappolnak hazafelé. Mintha a szél még nem döntötte volna el, valóban csatlakozik-e a különleges szimfóniához, csupán néha-néha kezd el zúgni, hogy utána elhallgathasson. Kabátok surrognak, ahogy az eső lágyan kopogni kezd az apró kobakokon, majd a kövér cseppek egyre erőteljesebben csapódnak a járdára. A gyerekek lihegve rohannak a buszmegállóba, hogy minél hamarabb száraz helyre érjenek, aztán felszállnak a frissen begurult buszra. Mintegy varázsütésre, egy pillanat alatt szűnik meg a vidám hangzavar, és már csak a zuhé monoton áriája visszhangzik egyre: kopp-kopp-kopp…
Tartom magam, bár egyre nehezebb. A hideg vörösre vert, a szél sziszegve cibál, amitől zizegve fázom. Hiába minden imám érzem, hogy a rideg reggelek szárazra szívták bőröm, egész kirepedeztem. Nappalaim beszürkültek, a szitáló eső sem éltet, nem tölt fel erővel. Csupán lever, mikor zeng és zuhog, még erősebben kell kitartanom.
Ha lenézek, látom magam a pocsolyákban, hogy mennyire megváltozott velem az idő. Tükörképem szétszalad, mert a vízben vidám virágos csizma toccsan, a gyermek lépte loccsan és csobban. Életereje megrendít, nem kapaszkodom tovább, a szél velem együtt elsüvít, már nem lengedezem, csupán messze szállok. Míg a talajt meg nem találom.
Reccsen. Roppan. Törik. Szakad.
Átvágunk a gallyak alatt, a cipőnk cuppog, ahogy a sár elnyeli, majd újra lépünk.
Fúj, fénylik, dörren, megijedek.
Későre jár, rohanunk, miközben a szél belekap a kabátomba, össze-vissza csapkodja a gombokat, amik kopognak, ahogy összeérnek.
Reccsen, roppant, törik, szakad.
Esőcseppek ütődnek a fáknak, a kapucnim anyaga susog, ahogy a fejemre húzom. Egyre több és gyorsabb csöpögés, kezdek fázni. Megfogod a kezem, és szaladunk. A szél orkánként süvít, ahogy megzörgeti a fákat.
Reccsen-roppan-törik-szakad.
Már nem csak ütemes cseppek. Már mennydörgő hangzavar.
Megállok. Megállsz.
Várok.
Reccsen.
Roppant.
Törik.
Szakad.
Elfogy.
Némaság lesz úrrá a tájon.
A kiszáradt ágak recsegése csontok ropogására emlékeztetett. Visszatért. Visszatért, ki elnémította a fellegek lakóinak énekét. Kinek hála az ezüst éjszakában visszhangzó farkasüvöltés kongó suttogássá szelídült. Ki nyomon követett mindent, és mindenkit. Nem tehettél meg úgy egy lépést sem, hogy a susmogás, és a megfáradt föld halotti sóhaja ne szegődött volna útitársadul. Utolsó mentsvárként pedig csak a tomboló óriás üvöltését hallhattad, ki ezernyi tűéles fogával hasított felsőtestedbe, terelve a felduzzadt vizek örvénylő karjaiba.
A hintaszék engedelmesen nyikorgott a súlyom alatt, miközben a lábammal előre-hátra mozgattam. A bejárat fölé akasztott szélcsengőkkel dallamra játszott a szellő. Beszívtam a loncillatú levegőt, és figyeltem, ahogy zizegő szárnyakkal a szentjánosbogarak, mint esti tündérek bújócskáznak a magas fűben. Valahol egy tücsök fel-fel ciripelt. A távoli tó felől békakuvikkolás töltötte meg az éjszaka neszeinek ritkább zajait. Valami felröppent a ház melletti almafáról, a ragadozó madár szárnycsapását végül elnyelte egy távoli mennydörgés, mely zápor ígéretét hozta magával.
A kopaszodó fák bizarr sztriptízt lejtenek az ágak közt suttogó szélben: szégyenlősen vetik le zörgő levélruhájukat, és színpompás kárpittal vonják be elgémberedett testem. Édes-dohos illat kúszik az orromba, és ólmos vízcseppek koppannak szederjes bőrömön. Az undok, nyirkos levegő a csontjaimig hatol, a fogaim vacognak, és egyre kevésbé érzem a végtagjaimat. Varjak károgása töri meg a csöndet, mellettem kövér makkok potyognak a selymes mohára. Odébb gumicsizma cuppog ütemesen a sárban, mintha vaddisznó dagonyázna. Feszülten várakozom. „Megvagy!” – hasít végre a levegőbe az ismerős, cincogó hang, és én megkönnyebbülve kászálódok elő a rücskös tölgy rejtekéből. Csak tudnám, miért tartott ennyi ideig, hogy megtaláljon!
Reccs-reccs-reccs
Így roppan a mag a didergő kismadár csőrében.
Potty-potty-potty
Így hull alá a levél, színes szőnyeget alkotván.
Huss-huss-huss
Így üdvözli a szél a lebegő hajkoronát.
Kopp-kopp-kopp
Így zörgeti az eső a ház tetejét, ablakát.
Ropp-ropp-ropp
Így pattog a tűz, átmelegítve testet-lelket.
Reccs-potty-huss-kopp-ropp
Így jelzem, hogy itt vagyok.
Éjjelente már fagy ilyenkor. Azt mondtad, a hidegnek nincsen hangja. Hogy ha sötét van és nem látunk, csak az a veszély, amit hallunk. A hideget nem halljuk, nem veszélyes. Ahogy a fogam vacog, csak egy álomlepke szárnyainak csattogása, ahogy a szél süvít, csak elfütyült vicc, ami a ruhám alatt csiklandoz, hogy megnevettessen és átmelegedjek elalvás előtt. Az avarban kapirgál valami, éppúgy recseg, mint begörbülő lábujjam. A műanyagzacskó zörög, kesztyűnek használod, a száraz levelek zizegnek, mikor betakarózom velük. A fejem felett bagoly vonyít, aztán csend. A szemem csukódik, semmi nem bánthat. Majdcsak felkelt a finom ropogás, ahogy a hajnali dér kristályosodik.
Folyékony aranyként csillan meg szandálba bújtatott lábán a selyemharisnya, ahogy légies könnyedséggel elindul az ébredő sugarait nyújtóztató napfényben. Az akácillatú fuvallat kacéran meglebbenti lágyan fodrozódó szatén szoknyája szélét. Léptei koppanására a macskaköves úton, a zöldellő ágas-bogas fák rejtekén megbújó fészkek csivitelő lakói elhallgatnak. Az erkélyen frissen mosott ruhák lengnek. A pékség nyitott ajtajában egy hamvas arcú lány füröszti arcát lehunyt szemekkel a melengető napfényben. Zsibongó gyerekek rohanása kavarja össze a sülő kenyér illatát az üde virágokéval. Rózsaszínbe öltözött szíve boldog ujjongással dobban meg a Férfi láttán.
Ágyúlövés dörren, és szakadozó lehelettel riadok fel. Zakatoló mellkasommal kánonban felharsan a palatetőn a vad ritmus, mint vágtázó lovak patája söpör rajta végig. Meztelen talpam élesen csattan a bevert vízben, mikor kapkodva bezárom az ablakot. Zörög az üveg, és kísérteties zúgás süvít keresztül a lakáson. Telhetetlenül korog a csatorna gyomra. Az erkélyajtó mögül figyelem, ahogy kábán nyikorgó ágak végén zizegnek a levelek, cseresznyelövedékek záporoznak az udvarra. Aztán hirtelen, heves mámorából felocsúdva, a hajnali hajcihő mint pityergő vesztes üget tovább, nem hagyva maga mögött emlékeztetőül mást, csak az eresz monoton kopogását.
Az avar ropogásának és a pocsolyák felcsapódásának zenéje száll a levegőben, ahogy a trécselő iskolások trappolnak hazafelé. Mintha a szél még nem döntötte volna el, valóban csatlakozik-e a különleges szimfóniához, csupán néha-néha kezd el zúgni, hogy utána elhallgathasson. Kabátok surrognak, ahogy az eső lágyan kopogni kezd az apró kobakokon, majd a kövér cseppek egyre erőteljesebben csapódnak a járdára. A gyerekek lihegve rohannak a buszmegállóba, hogy minél hamarabb száraz helyre érjenek, aztán felszállnak a frissen begurult buszra. Mint egy varázsütésre, egy pillanat alatt szűnik meg a vidám hangzavar, és már csak a zuhé monoton áriája visszhangzik egyre: kopp-kopp-kopp…
Pocsolya vize sercen-döccen a terepjáró kereke alatt, majd a lábam körül loccsan szét a járdán. Arra emlékeztet, amikor néhány hete még a parti sziklákon nagy robajjal kettétörő tenger tajtékja nyaldosta mezítelen lábamat. Most gumicsizmám cuppan-toccsan, ahogy a megálló felé közeledek. Ahogy odaérek, a buszmegálló táblája fölé nyúló fa lombján átfurakszik egy szélroham, aminek hideg suttogását a fülem mellett elnyomja a légjáték nyomában falevelekről esernyőmre érkező vízcseppek mély dobolása. Ujjaim alatt megnyikordul a vizes műanyag, ahogy igyekszem láthatóvá tenni a menetrendet, hogy tudjam hány percig fogom még hallgatni, hogy az eső II. világháborús sortüzet játszik a kerítés túloldalán lakó néni ereszén.
A vihar lehelete sikoltott, az ég könnyeit hozta magával, melyek arcomon loccsantak. Zörgette az ablakot, mintha ki akarná tépni. Majd falhoz vágta, szilánkjai kopogtak a padlón. Morajlott a világ, fellegvíz zúdult alá, a csatornákba csobbant, a tetőt verte, a folyóban zubogott. Villám kaszált a fellegek közt és megdörrent az ég.