Játsszunk újra 100 szavas játékot!
Ezúttal egy olyan feladatot hozunk, amiben egy zsánert kell megmutatni, ez pedig legyen olyan, amivel ritkán szoktunk itt a 100 szavas játékban kísérletezni 🙂
Feladat: írj egy legfeljebb 100 szavas történelmi zsánerű jelenetet. Alkalmazhatsz párbeszédet is, narrációt is, de kapsz egy kulcsszót, amit szabadon értelmezve építs be a jelenetbe, ez pedig a frissítő.
Írd meg úgy a szöveget, hogy az olvasó kb. be tudja azonosítani, hol járunk, milyen történelmi korban. Ügyelj arra, hogy a szövegben ne csak egy évszám vagy uralkodó neve jelezze a kort, hanem a szereplők gondolkodásmódja, viszonya, lehetőségei ehhez igazodjanak.
Határidő:
július 8. (szerda) éjfél
Eredményhirdetés:
július 13. (hétfő) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha nem jelenik meg azonnal a kommented, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
„Az élet nem habostorta.” Pelikán megrántotta a vállát és a villával leszedett egy kis habot a krémes oldaláról. Ha nem az, akkor mi? Dehogyisnem, csak mindenkinek más jut. Egyeseknek emeletes esküvői torta. Másnak a tészta sem áll össze, de akkor próbálkozik tovább. Egy fiatal párt figyelt. Biztos a szülőknél laknak, és a tanácsi lakás kiutalására várnak. Ők még morzsánként gyűjtik a hozzávalókat az első süteményhez. Még boldogok, szegények. Még nem érzik az ízét. Ők is krémest rendelnek, a habot egymás orrára kenik, és lenyalogatják. „A szexualitás a hanyatló Nyugat ópiuma.” Pelikán röhögött. Erre inni kell. „Egy frissítőt!” – kiáltotta a pincérnőnek.
A trónteremben fülled, enyhén bűzös levegő terjengett. A tanácsos fennhangon szólt:
– Erzsébetnek férjhez kell mennie. Angliáért!
– Éljen! – harsogta a tömeg. A királynő felállt, és kivonult. Ki a kerten át, a Dudley rezidenciáig. Dühösen berontott.
– Hol van! – üvöltött.
Ekkor megjelent a gróf az ajtóban.
– Ó Robert! Azt kiáltozzák, férjhez kell mennie Angliának! Az frissítő lesz az országnak! Nem óhajtom kitenni az akaratuknak magam!
Lerogyott a férfi elé.
– Az enyém vagy Erzsébet!
A nő felnézett.
– Ne merészeljen tegezni! Én vagyok Anglia királynője!
A férfi letérdelt.
– Engedje, hogy szeressem.
– Gyötörni akar?
– Mint ön engem.
A felkelő nap reszkető fénye ráérősen csordogált a falu házainak nádfedelén. Hófehér főkötős leány lépett ki a kúria udvarára a cselédajtón át. Nagyot nyújtózott, pár pillanatra lehunyta a szemét, hogy élvezze a langyos szellőt. Felkapta a küszöb mellől a bádogkannát.
Hamarosan már a nehéz függönyökkel besötétített hálószobában állt. A vér szagától összeszorult a gyomra, kinyitotta hát az egyik ablakot. Kezében remegett a pohár, ahogy a férfi szájához tartotta, hideg kezén érezte a verejtékes arc hevét. Korábban sosem látott sebesültet.
– Milyen frissítő… – sóhajtott a katona.
Segesvár felől már órák óta elhalt az ágyúszó. A honvéd békésen aludt tovább.
Sétálni indultunk a sötétben. Kunigunda, a kísérőm szerint ma különösen csinos voltam, de az émelyítően édes parfümje alapján ő többet készülődött.
– Alig várom, hogy megismerjem!
Olyan rég vártam erre, és most végre eljött!
Végigsétáltunk a zajos, mindenféle hangú utcákon, a sötét városban, a sötét emberek között.
– Megérkeztünk – szólt Kunigunda.
Eső és bőr frissítő illatát éreztem. Tisztaságét.
– Tud segíteni?
Karcos férfihang válaszolt.
– Ne kételkedj az egyházban!
A csodák léteznek, emlékeztettem magam, és odaadtam a búcsúcédula árát.
– Isten megbüntetett asszonyi léhaságod miatt. De új esélyt kapsz. Nézz rám!
Megtettem. A világ még mindig sötét volt előttem. Ám legbelül nem voltam vak többé.
A zenészek elhallgattak, kifulladt, jókedvű táncosok indultak a székek és a frissítők felé. Gizella vágyakozva nézte őket, de őt még nem kérték fel, így hát engedelmesen állt édesanyja és nagynénje mellett. Figyelmet mímelt, de a legkevésbé sem érdekelte, hogyan tárgyalja ki a két asszony a jelenlévők öltözékét. Mintha ők maguk sokkal dicsekedhetnének! Gizella ruháját a cselédlány alakította át, és így is idejétmúlt.
Összerezzent, mikor meglátta, hogy Sófalvy közelít, és felhangzott a rettegett kérdés:
– Kisasszony, megtisztelne azzal, hogy velem táncolja a négyest?
Éppen ő!
Gizella anyja figyelmeztetően köhécselt, a lány mosolyt kényszerített magára.
Sófalvy öreg. Pocakos. De jó partinak számít.
Az úr gyomra megtelt, így a hányószoba felé indult díványáról, harmadjára a délután. Amantius lekuporodott a kert szélén, leszegte fejét, de az urat követte tekintetével. Pár napja kiszökött éjjel, és kitett egy átoktáblát a nevével a temetőbe.
— Ne nézz így rá — suttogta Quintus mellőle. — Bűnhődni fog torkosságáért nélküled is. A Názáreti Úr igazságosabb a császárnál.
— Szektás — morogta Amantius. Térdére ütött dühében, harmadjára a délután. Az úr megint egészségesen tért vissza a frissítő hánytatásból. Leheveredett és folytathatta az evést, Amantius fölkelt és folytathatta a vizezett bor töltögetését. De az átoktábla kihelyeztetett. Már csak idő kérdése volt.
Korszerű, ezt mondták a kórházról. Persze, korszerű, csak hát a szellőztető nem akar mindig működni, és ez igen kellemetlen, fullasztó érzés. Persze a világháború sok lemondással jár.
– Frissítő?
Károly a falnak dőlve próbálta beszívni a dohos, poros levegőt, amit a szellőztetőrácsokon a rendszer kipufogott magából.
Hallották a kórtermekben kiáltozó sebesülteket, és hallották a légószirénák folyamatos sikítását is, ami idelent tompán visszhangzott. A fegyverropogást nem hallották, de tudták, hogy az is van.
– Ez a Sziklakórház egy ostoba ötlet volt. Idelent pusztulunk el mind.
– Odafent most rosszabb.
– Legalább van levegő.
– Ne panaszkodj annyit. Néha nekünk is jut…
– Ha meg akarod tartani a fejedet, veszítsd el a hajadat! – suttogta fülembe anyám sokadjára, mielőtt odalökött az új körzeti elöljáró szolgája elé. Körülöttem halmokban éjfekete tincsek, behódolásunk jelképe. Apám messzebbről figyelt, minden porcikájából áradt az aggodalom. Tudta, hogy anyám mantrája ellen mennyit lázadtam, hogy én majd megverekszem bármelyik mandzsuval, de méltóságomat és büszkeségemet nem adom! És most mégis leültem a ládára, és szülőtiszteletből tűrtem a penge hideg érintését, nehogy apám elveszítse az arcát engedetlen fia miatt. Frissítő, kijózanító szél borzolta meg fejem sima bőrét, míg a középen egyetlen megmaradt tincset befonták. Csak éljem meg, hogy ezért Wu Sangui sírját leköphessem.
– Utálom a rizses parókákat, az össze léhűtővel együtt!
A férjem motyogására halványan elmosolyodtam. A kúria karosszékében ülve figyelte az álarcos tömeget, a színes kavalkádot, a fodrozódó szoknyákat. És közben, természetesen átkozta a nemesi családok elkényeztetett sarjait.
– Lajos, nyugalom – érintem meg egy pillanatra. – Ez még csak a tizennegyedik alkalom!
Az uralkodó erre megszorította a vállán pihenő kézfejet.
– Az egyetlen frissítő ebben az egészben a jelenléted.
– Khm. Drágám! – próbálom magamra terelni a figyelmét, mire a szeme sarkából felpillantott.
– Az nem az én kacsóm.
Erre francia hon dicsősége hátra nézett a mögötte vörös fejjel álldogáló Richelieu bíborosra.
– Mon dieu!
Alexandrosz tanácstalanul álldogált a palota udvarán. A meleg forró lávaként izzott körülötte.
– Hagyjatok magamra! Gondolkodni akarok! – vetette oda a katonáinak. Azok földig hajolva hátráltak távolabb.
– Ázsia ura lehetek. Csak egy csomót kell megoldanom – dünnyögte. Körbejárta a szekeret, megszemlélte minden irányból. Kereste a vezérszálakat, de elbújtatták őket a gubanc belsejében.
– Megoldhatatlan? Szoborszerű arcát egyre jobban eltorzította Erisz istennő ajándéka, a Harag. Homlokán verejték csordult.
Ahogy tunikáját meglibbentette a hirtelen érkező szél, frissítő hűvöse végigcsókolta a gerincét. Megborzongott.
– Moirák! Gombolyítsátok tovább az életem fonalát! Kell az a hatalom! Most kell! – csattant fel a hangja. Kardja fényesen villant, ahogy keresztülmetszette vele a csomót.
Ez az este sem telhetett másképp Báthori Erzsébet életében, mint az összes többi.Szokásos regeneráló és frissítő fürdőjéhez vetkőzött.Ecsedi kastélyában minden megtalálható, ami a kényelemhez szükséges.A személyzet pedig éjjel-nappal az ő kívánságát teljesíti.Mint azt tudjuk róla, imád fiatal, szűz lányok vérében megmártózni.
– Szolga, készen van már a fürdőm?
– Igen, úrnőm. Előkeszítve, ahogy szereti.
– Rendben, akkor elmehetsz. Nyugalomra van szükségem.
Ilyenkor úgy érzi, hogy bőre feszesebb és legalább tíz évet fiatalodik.A kinézet mindennél fontosabb számára, hiúsága nem ismer határokat.Bármilyen árat képes megfizetni ezért.A lelkét is odaadja az ördögnek, ha arra van szükség.Azonban, ez most más volt mint a többi alkalom.
– Nem megmondtam neked, hogy elmehetsz?
– Elnézést ezért, úrnőm. De nem bírom ezt tovább.
– Mit csinálsz? Menj innen! Nem hallod? Hagyj békén!
A szolga elvágta Erzsébet nyakát, hogy ne tudjon több fiatal lánynak ártani.Merész tett volt, de valakinek meg kellett már tennie.Épp ideje volt már felszabadítani a várost.
A légiriadó szirénái már elhallgattak. Az utcán káosz uralkodott. A sebesült katonák kínnal, reménytelenséggel átitatott kiáltásai, sóhajai elnehezítették a levegőt. Egymást érő kezek lábak, szanaszét heverő fegyverek, gazdátlan rohamsisakok, melyeken megcsillant a lemenő nap fénye. Egyszer csak, mint egy látomás, egy öregember került oda, a zűrzavar kellős közepébe. Sírva járkált a megcsonkított holt vagy alig élő testek között. Egyik kezében botját szorongatva, másikkal pedig egy kopott kannát hordozva járt testtől testig, hogy a kannafedélből megitassa, akit még lehet, töltse beléjük a frissítő tiszta vizet, az élet reménységét. Tartsatok ki! – motyogta. Tartsatok ki!
Kopogtattak, zavarában a keblébe rejtette a levelet.
– Károly! Nem is írt, hogy jön!
– Meg sem lephetem az én drága feleségemet? No ne nézzen rám ilyen mérgesen, hisz vendéget is hoztam.
– Báthory István huszárkapitány szolgálatára!
– Fáradjanak beljebb az urak! Magdalénka hozz valami frissítőt a nagyszalonba! Veron te készíts elő egy szobát a kapitány úrnak!
A frissítők már a gyöngyház berakásos kártyaasztalon várták az érkezőket.
– Egy magyar tudós társaság alapítása! Szavamra mondom kapitális egy idea! — ezt hallva Crescence alig észrevehetően elpirult, égette a bőrét az a levél. Amint elvonultak szivarozni, dühösen a kandallóba dobta a kompromittáló iratot.
Éjfél is elmúlt, amikor felcsendült egy hegedű hangja a sötét éjszakában, majd még egy. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk hangszereikkel, túlzengve a hangzavart. Végül felvonult a teljes zenekar, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy frissítő melletti, kellemesen lágy zenével mulattassák az utasokat a hideg éjszakában. Volt, aki döbbenten meredt rájuk, majd továbbrohant, de akadt olyan is, aki megállt előttük imára kulcsolt kézzel, és elfogadta az elkerülhetetlent. Elsüllyednek, ehhez már kétség sem férhetett. Hatalmas robaj, a hajótörzs kettétört, megállíthatatlanul süllyedt a jeges mélység felé. Hangos csobbanás jelezte egy-egy test vízbe zuhanását. A zenészek azonban hősiesen kitartottak, játszottak az utolsó lélegzetükig.
A fejedelem megpihent. Lelke nem örvendett, nem szánt, nem balzsamozta dicső dölyf, csak hátrafont kézzel szemlélte a hosszú, enyészetbe vonagló árnyékokat.
– Sárkány… a… pokolból – hörögte az egyik haláltusáját vívó törökül, de Vlad tisztán értette a szavakat.
Emlékezett rá. Nem kívánta karóba húzatni, de minekutána a fejére szegelt turbán sem törte meg diadali kedélyét, az irgalom odaveszett.
Kinyújtotta a karját, mutatóujját megmártotta a hörgő homlokából csorgó vérben.
Aztán elfordult. Hazatérni készült.
– Frissítő – ízlelte meg a bőrén vöröslő nedvet. Letisztogatta a nyelvével, nem óhajtotta sem nyomát, sem szagát magán.
A felesége már így is önnön életének kioltásáról suttog és sír, mikor álmodik.
Mindenkiben elbújt percek
– Bocsáss meg, drága mester! Kérlek, mond el, miért ilyen az ember, s mi lesz ezzel a Földdel?
– Az ember, egy olyan lét, amikor a lélek, meg akarja ízlelni, milyen bármit megtenni, egy üres világban, amit egyedül, önnön kéjével rendezne be! Hol a szabadság végtelen és céltalan, a lét védtelen és oktalan! Menni akar, de nincs hová! Élni akar, de nincs miért! Szeretni akar, de nincs kit!
A Föld egy hajó, mely a szív terhétől megfeneklik majd! Ám eljő a frissítő, a bárka megfordul, és hazatalál!
– Mester!
– Szót se többet, eredj gyorsan! A katonák jönnek, a tanítványok ébrednek!
Vagy fél éve vagyok itt. Ez a kényszermunkatábor rosszabb a pokolnál. Az utolsókat rúgom. Talán meg se élem a holnapot. Néhányunkat a földekre visznek dolgozni. Egy test a földre esik. Majd elvitetik velünk a testet a többihez. Egyre kevesebben vagyunk. Majd hoznak még sorstársakat. Felkapáltatják velük a vérünkkel megáztatott, hetek óta száraz földet. Mocskosnak érzem magam. Jól esne egy mindent felfrissítő eső. Csak egy csepp az égből. Ennyit szeretnék. Szabadítsa meg a lelkemet a fájdalomtól, mielőtt elmegyek, hogy utoljára szabad lehessek. Ezt már nem kaphatom meg. Helyette engem is fejbe lőnek, hogy a véremmel még ízletesebbé tegyék számukra a termést.
– Ez minden tribunus? – kérdezte a consul.
– Igen. Lassan haladunk a keresztények összefogásával. Jelük a hal a hallgatás miatt. Csoportokba szerveződnek, és csak kevesen ismernek más csoportokat.
– A kínzás nem tört meg senkit?
– Nehéz úgy megtörni valakit, hogy tudja, hogy mindenképp az aréna homokján végzi.
– A császár őket okolja a városunkat pusztító tűzért. Eredménytelenség esetén valaki személyesen tőle kap egy utolsó frissítőt.
– Tudom. Éjfélre várom a beépült kém jelentését a további csoportokról.
– Két nap múlva nyit az aréna. Mind az öt napon ki kell vezetni a vadállatok elé ötven embert.
– Értettem uram. Meglesz.
– Fél óra feszült várakozás tálalva – súgta oda feleségének Mr. Long egy alkalmas pillanatban.
– Frissítőt felszolgálni előételként… – kuncogott Mrs. Long, majd kortyolt egyet limonádéjából. – Ez az új módi Londonban?
– Nem hiszem, kedvesem – válaszolta a férfi, majd hirtelen felkapta a fejét. – Na végre!
Kintről lódobogás hallattszott, mire a társaság mozgolódni kezdett. Mr. és Mrs. Long megkönnyebbülve konstatálták, hogy még hét óra előtt felkerülhet az asztalra az első fogás.
Ekkor megjelent az ajtóban Mr. Doyle, arcán széles vigyorral. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy megvárakoztatta vacsoravendégeit.
– Szavamra, Waterloo óta nem volt ilyen felfordulás a városban – mondta, majd felnevetett. – Miért néznek így? Csak nem éhesek?
Több ezer állhatatos, hű katona áll mögötte. Mindig maga vezeti a csatáit, közülük egyként áll ki. Ebben rejlik ereje, sikeressége, és hatalma. Csatasorba rendeződik a had. A vezér kiválik a sorból és szembe fordul társaival. Lódobogás és mélyről jövő hörgések sorozata rázza meg a tájat.
– Dicsőség Attilának!
A vezér pusztán a magasba emelt kezével elhallgattatja a több ezres sereget.
– Dicsőség Nektek Fivéreim! Ma győzni jöttünk, mészárolni! Szívjátok magatokban a kiontott, frissítő vér szagát! Vegyétek el, ami kell és égessétek fel, ami nem! Tegyétek uralmunk határtalanná!
Attila magasba emelt karddal szembefordul az ellenséggel. A csata kezdetét veszi.
– Mintha ez a szekrény könnyebb lett volna, amikor vettük- mondta a bátyám, és ledobtuk a bútort a ház előtti kupacra, ahol egy guberáló azonnal lecsapott rá, de hátra is hőkölt, mert az öcsém ugrott ki belőle egy vonalzóval: Ruszkik haza!
Délután megkerestük a fejet a Blahán. Jól fésült volt még mindig, de már nem volt olyan magasan, néhol betört, a jobb arcán pedig ez állt: WC. Öcsi újra eltűnt, ám a fej túloldalán rajtakaptuk, amint apró kézifegyvere után matat, majd kegyelemből fültövön lövi a generalisszimuszt.
– Itt a frissítő Vilikém!- kommentálta az eseményt a bátyám, aztán röhögve odébb álltunk.
Fülledt, porszagú meleg telepedett a piactérre, szolgálólányok frissítőkkel jártak körbe. Sándor ádáz tekintettel visszautasította a kupát, állkapcsát összeszorítva bámulta a közeledő lovasokat.
Megérkezett Róma új helytartója. Arcát nem láthatta a sisaktól, de a mozdulataiból arra következtetett, hogy fiatal ember. Vállán megfeszült fehér vászoninge, ahogy leugrott a lováról, mellvértjén meg-megcsillant a fény, és amikor határozottan levette sisakját, a nap szikrákat szórt vörös haján.
Sándor felemelkedett ültéből. Felhördült. A népe vele morajlott.
Mind ismerték Ilona fiát – Sándor unokaöccsét –, aki éppilyen lángvörös fürtöket viselt a fején. Ezelőtt sosem láttak ilyen ördögtől való hajszínt errefelé.
Sándor ökle összeszorult, ujjai a kard markolatára kulcsolódtak.
Kilépek a palota tetejére, hol annyiszor álltam már, hogy erőt gyűjtsek az előttem álló ütközethez. Belekapaszkodtam a próféta szavába, mint olajfa gyökere a földbe, és az Isten embere soha nem tévedett. Ha győzelmet ígért, ujjongva tértünk haza, dobszó és hárfa dallama zengett, könnyű léptű lányok táncoltak előttünk. Hárfa és lányok – erre vágynék most is. Tekintetem a közeli kertben fürdőző asszony vonzza maga felé. Teste telt és érett, akár egy fájáról lepottyanni készülő füge, látványa frissítő, mozdulatai oly buják, hogy fáradtságom elillan, férfiasságom erőre kap. Bár ne volna legfőbb hadvezérem asszonya! Ellen kéne állnom, de a kísértés legyőz: szolgámmal érte küldetek.
A mén patája halkan csobbant a poros földút gödrében összegyűlt vértócsában. A sűrű, már félig megalvadt nedv összefröcskölte a katonát, újabb árnyalatot festve vértől sötétlő páncéljára.
A katona előrenézett. A vár túl messze volt ahhoz, hogy odáig gyalogoljon a súlyos páncélban, hűséges társa azonban megsérült a csatában, és most erősen sántított. A katona egy terebélyes fa árnyékába vezette a bicegő állatot, ahol megpihentek.
A falu felől harang zúgását sodorta feléjük a hűs, frissítő szél. Hangja muzsika volt a katona füleinek: győzelmüket hirdette. A zúgásba hamarosan újabb és újabb szólamok csatlakoztak a közeli településekről.
Napokon belül egész Európában zúgtak a harangok.
A kiàllìtóterem üres volt, csak képek lógtak a falon. A férfi reszketve àlt az ,”Isten Szìne” előtt. Élete legmegràzóbb alkotàsa. 1944. június, akkor ment el. Húsz éve. Az emlékek olyan mélyen éltek benne mintha tegnap történt volna. Sietett! Az utcasarkon német katonàk nevetve cigarettàztak. Dermesztő làtvàny volt. Utoljàra az erdőben talàlkoztak. Hófehér ruhàjàn tàncoltak a nap sugarai, a fàk lombjai meghajoltak előtte. A levegőben érezte a patak frissìtő illatàt. A làny szomorú, làgy léptekkel közeledett felé. Búcsúzni jött. Màsnap vitték Auschwitzba. Megtörve nézte a sàrga Dàvid csillagot Annaviràg szìve fölött.
Tudta, csak őt szereti.
Azóta is.
Örökké.
-Ön nagyon elegáns ebben a báli ruhában drágám.
-Miért ne lennék, Lady Briggs? Hiszen ez a lényege ezeknek a hatalmas rendezvényeknek. Mindenki megmutatja amilye van, nekem például csak én vagyok, meg a hozományom. – Mondta belenyugodva Lady Blaking.
-Végülis igaza van, nagyon frissítően hat rám ez a beszélgetés. A korához mérten igen bölcs. – Mondta a hölgy.
Lady Blaking ajkán halvány mosollyal válaszolt.
-Köszönöm asszonyom, igyekszem megfelelni a tökéletes feleség eszményének. Férjet fogni, aki méltó apám grófi címéhez nem olyan egyszerű, mint azt az ember lánya gondolná.
-Mi lehet ebben olyan nehéz? Hiszen ön gyönyörű. – Ennyi lennék számukra? Hihetetlen.
-Elkészült már a szamártejes fürdőm? – kérdezte türelmetlenül Egyiptom királynője.
-Sajnos még nem úrnőm. Az állatok megmakacsolták magukat, s a szolgák sem tudnak talpon maradni néha a rúgásoktól – válaszolta Sziamon -, miközben idegesen igazgatta fekete parókáját kopasz fején.
-Ez elfogadhatatlan! Én vagyok VII. Kleopátra Philopatór, a királynőd! Hogy mersz e hírrel elém járulni? E frissítő fürdő járul hozzá, hogy Tarszoszban megnyerjem magamnak Marcus Antoniust, és Egyiptom visszanyerje nagyságát -, állt fel trónszékéről, és negédesen mosolyogva közelebb ment reszkető szolgájához –, ugye nem akarod, hogy a fejed elváljék a nyakadtól?
-Nem úrnőm. Bocsásson meg nekem, hogy ily csekélységgel zavartam. Intézkedem.
A ló patája halkan csobbant a poros földút gödrében összegyűlt vértócsában. A sűrű, már félig megalvadt nedv összefröcskölte a katonát, újabb árnyalatot festve vértől sötétlő páncéljára.
A katona előrenézett. A vár túl messze volt ahhoz, hogy odáig gyalogoljon a súlyos páncélban, hűséges társa azonban megsérült a csatában, és most erősen sántított. A katona egy terebélyes fa árnyékába vezette a bicegő állatot, ahol megpihentek.
A falu felől harang zúgását sodorta feléjük a hűs, frissítő szél. Hangja muzsika volt a katona füleinek: győzelmüket hirdette. A zúgásba hamarosan újabb és újabb szólamok csatlakoztak a közeli településekről.
Napokon belül egész Európában zúgtak a harangok.
– Psszt! Keljetek fel, csendben! Mennünk kell!- suttogta anyám a sötétben. Zizegett a szalma a zsákokban, miközben szedelőzködtünk három éves húgommal. Rettegtem, hallottam előtte, hogy sokaknak nem sikerült az átkelés. Volt, akit agyonlőttek vagy megkínoztak. Világháború van. Anyám a szőkés előtti napon eladta a házát és annak az árát egy csendőrnek adta. A szeretője vezetett minket a folyóig. Csak ott lehetett átmenni a vízen, ahol karó volt.
– Mi világit?- kérdeztem anyámtól suttogva. Azt hittem, hogy a katonák gyújtanak rá mészárlás előtt.
– Szentjánosbogarak- jött a rövid válasz.
Remegve és lázasan léptem a folyóba. A víz hűsítő volt. Csuromvizesen, a félelemtől elcsigázottan értünk át.
A ostrom előtti éjszakán Dorottya szemére nem jött álom. A halálfélelem bekúszott a vánkosa alá. Hajnalban Dobó beszédére gondolt, amely frissítő hatást gyakorolt a vitézekre, és imát mormolt kisfia ágya mellett. Először egy vastag kőfal védelme mögül nézte a záporozó lövedékek becsapódását, majd felvette a földről egy elesett védő nehéz kardját, és hatalmas sikítással nekiesett egy janicsárnak. Maga előtt látta kisfia kék szemét, és ereje mintha megsokszorozódott volna, csapást mért a török kopasz fejére. Rémület volt egy felfelé kapaszkodó fekete szempárban is, aki látva a nőt, leugrott a várfalról. Hitük szerint, aki asszony által vész el, sosem juthat a paradicsomba.
– El kell innen menned! – sürgette a szobába lépő idős férfi Elizabeth-et.
– Nem tehetem – állt fel a lány. – Még nincs jól – mutatott az ágyon fekvő eszméletlen asszonyra.
– Nem látod, mi folyik Salem-ben? Ártatlanokat börtönöznek be és akasztanak fel. Ha megtudják, mire vagy képes, élve elégetnek.
– Olyan sokat tettek értem. Engedje meg, hogy viszonozzak egy keveset.
– Akkor sem szeretnélek jobban, ha az én vérem csörgedezne az ereidben – az öreg szorosan magához ölelte Elizabeth-et.
– Tudom – a lány kibontakozott apja karjaiból. – Senki sem fog itt rám találni – mondta meggyőződéssel a hangjában. – Jöjjön, üljön le! Készítettem egy frissítő italt. Ettől majd megnyugszik.
Szép estét kìvànok! Sajnos az enyémet nem làtom. Remélem sikerült elküldeni.
Köszönöm szépen!
Kedves Mona,
igen, megérkezett, ki is engedtem most a moderációból 🙂
– Akiko! Repülő! De magasan van! Alig látni! – Rei kapkodta a lábait.
A lány sietett utána a tömegben, hogy ne veszítse szem elől az öccsét. Anyja szerint ideje vidékre menni.
– Rei, várj! Ne fuss el. Anya dühös lesz, ha megtudja. Rei… – a robbanás éles villanással, süketítőe zajjal csapott le.
Akiko elkapta Rei karját és magához szorította, ahogy a válla fölött hátrapillantva meglátta a vörös, barna gomolygó felhőt, ami mindent magába nyelt. A lökéshullám ereje a földre taszította őket.
Reire esett. Rémülten pillantott fel, de a perzselő forróság, ami a nyomában járt nem kegyelmezett semminek.
Egyetlen pokoli fájdalomhullám vezetett az elmúlásba.