Szeretsz írni? Szeretnél szerkesztői véleményt? Játssz velem!
A nyertes beküldheti a regénye vagy novellája első 10 ezer karakterét, és megszerkesztem, így kiderülnek a tipikus hibák.
Feladat:
Írj egy maximum 100 szavas leírást egy ember külsejéről pl. olyasmi, amit egy idegen az adott személyről első pillanatban lát. (Ember legyen, ne más lény. És ne párbeszédes forma, vagy E/1-es mesélés, hanem sima E/3-as leírás.)
Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő: augusztus 13, hétfő éjfél.
Eredményhirdetés: augusztus 17, péntek reggel
A beküldött írás szerkesztett változata kikerül: augusztus 24, péntek reggel
*
Mi is ez a szerkesztés, amit nyerhetsz? Lapozz bele az írástechnikai rovatunkba!
http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/irastechnika
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
Jó játékot!
A hajába fehér szálakat szőtt az idő, cserzett bőre pedig arról árulkodott, hogy hosszú idő óta ez az első este, hogy egy fogadóban töltheti az éjszakát. Remegett a keze, amikor megfogta a poharat és inni kezdett. Miután végzett az itallal, felállt, megigazította köpenyét és egy pillanatra felvillant a .38-os Smith&Wesson szürke nadrágja oldalán. Úgy nézett ki, mint az új világ szülötte, de úgy öltözött, mint aki egy letűnt korból maradt itt. Bicegve indult el a szobák irányába, arcát az agy leghátsó zugaiba is befészkelő fájdalom csúfította el és láthatóvá tette kígyószerű, fekete fogait.
A férfiról már távolról sütött a kékvérűség. Sötétbarna szemeiben csillogott az értelem, és még valami más is, egoizmus. Öltönye fekete volt, amelyhez minden ruhadarabja tökéletesen passzolt. Rövid szőkésbarna haját hátranyalta, úgy festett, akár egy vérbeli bűnöző, holott egy volt a sok gazadag ficsúr közül. Testtartása kiegyensúlyozottnak tűnt, arca azonban elárulta mennyire fél. Halántékán izzadtságcseppek gyöngyöztek, tenyerét nadrágja hátuljába törölte. Átlagos huszonévesnek nézett ki, középmagas, ámde erős testfelépítésű napbarnított srác. Homlok ráncolva igyekezett kivenni az előtte álló nőt, s valamelyest megnyugodott. Ám amikor a lemenő Nap fényében hunyorogva észrevette a fegyvert, pánikba esett. Ajkai elnyíltak, arcvonásai eltorzultak, de segélykiáltásra nem maradt ideje.
Magas volt és vékony, mégis volt benne elegendő tartás és erő, mely hatalmat sugárzott. Talán arcának kemény vonásai, talán érdes bőre, vagy az is lehet, hogy feketén csillogó szemei árasztották magukból ezt az érzetet, de az biztos, hogy senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni a férfi kiállását, még annak ellenére sem, hogy eme markáns képet egy fényes, kócos, szőke keretbe teremtette az Úr. Vállát súroló tincsei akár a vízisikló, imbolyogva cikáztak az arca körül, ahogy beléjük kapott a csípős őszi szél. Megnyerő látványt nyújtott összességében. Különösen azzal a fekete, földig érő kabáttal, melyet viselt.
Csak állt előttem, szeme mélyen az enyéimbe fúródott. Kiismerhetetlen volt, én mégis napról napra egyre jobban úgy éreztem, közel járok már ahhoz, hogy megismerjem a megismerhetetlent.
Dühös volt. Tudom, hogy sosem akarta, hogy tudjam a titkait. Így utóbb meg is értem. De már nincs vissza út.
Teljes lényében az enyém lett. A mindig rózsás orcája, hófehér, porcelánszerű teste, és minden, ami ő. Már a lelke is az enyém lett.
Én őrzöm a lépted, és már csak nekem jár az, hogy nézzem, ahogy fekete hajad zászlóként lobog a szélben, amikor igyekszel eltűnni előlem a kihalt utcákon. Az enyém lettél, örökké, visszavonhatatlanul.
Egy 175-180 cm magas, göndör barna hajú férfi jelent meg a pódiumon. Nem lehetett több harminc évesnél, markáns vonásaitól mégis idősebbnek tűnt. Arcán leheletnyi mosoly terült el, felfedve apró barázdáit szeme és szája körül. A vállai szélesek voltak, egy fekete öltönyt viselt, alatta kék inggel, és nyakkendővel. Ez a színösszeállítás még jobban kiemelte mogyoróbarna szemeit. Sugárzott róla az elegancia, és a magabiztosság. Elkezdett beszélni, hangja halk volt, mégis határozott. Visszafogottan beszélt, mégis minden egyes szavát tisztán lehetett érteni. Egyik göndör hajtincse a szemébe lógott, melyet egy mozdulattal félresöpört hosszú, kecses ujjaival. Férfi létére, finom kezei voltak.
Az alacsony termetűekre jellemzően járt. Hátát egyenesen tartotta és hosszúkat lépett, állát felszegte. Peckes járásától ökölbe szorult a kezem, kedvem lett volna rácsapni a fejére, hogy ugyan húzza már lejjebb. Nemcsak a fejét emelte magasra, hanem karvaly orrát is, ami akkora nagyra nőtt, hogy nyugodtam nevezhettük nyeles fejűnek. A hippi korból őrizte hosszúra vágott frizuráját és állig érő pajeszát. Bajuszt és szakállt nem viselt. Nem hittünk a szemünknek, amikor először megpillantottuk a bőszárú,Levis nadrágját, akkor azt a fogalmat, hogy trapéznadrág még csak nem is hallottuk. A kockás ingjeit viszont imádtuk, volt piros-kékkel, piros-sárgával, piros-zölddel, piros-barnával, és piros-feketével.
Mindenki elhallgatott amikor belépett a házba. A hőmérséklet, ha ez egyáltalán lehetséges volt, legalább tíz fokot zuhant. Brain sötétbarna tincsei szerteszét álltak, a fejére tolt napszemüveg miatt. Kék szeme hidegen pásztázta végig a halotti torra összegyűlt embereket. Talán túl hidegen… Az arca átlagos volt, semmi előreugró állkapocs, semmi nagy orr, semmi keménység, semmi heg, csupán egy egyszerű, gömbölyű arc. Szépen ívelt száját összeszorította és elindult a konyha felé. A mozdulataiban volt valami furcsa, természetes kecsesség. A fekete ing és az öltöny nadrág, csak még jobban megnyújtotta az amúgy is magas fiút. Brain eltűnt a konyhában, Nana pedg végre vett levegőt.
Kétségtelenül jóképű volt, de nem csupán erről volt szó. Olyan ember benyomását keltette, aki tökéletesen tisztában van képességeivel, valamint rendkívül erős, tiszteletet parancsoló kisugárzással bírt. Vékony ajkai megnyerő, egyben tenyérbemászó félmosolyra görbültek, keskeny, izmos arca derültséget sugárzott. Zöld szemei mégis kiismerhetetlenek maradtak, orra vonala már-már kegyetlennek tűnt, hosszú, sötét haja azonban lágyította vonásait. Összességében olyan érzése támadt tőle az embernek, mintha egy lovaskocsi készülné elütni, s ő ezt már alig várja. Öltözékét sem bízta a véletlenre, vékony, nemesi alkatán az egyszerű fekete kabát és szűk nadrág is elegánsan mutatott, a szegély zöldje pedig pontosan megegyezett a szeme színével.
Félszegen állt a diófa tövében. Arcára a lombok árnyéka bocsátott félhomályt. Erős termetű férfi volt, tartása tiszteletet parancsoló. Most mégis minden egyes porcikája az idegességtől reszketett. Tudta, hogy elkésett. Nagyjából harminc évet. Azonban égszínkék szemei még mindig gyémántként szikráztak, amikor kilépett a fénybe. Ekkor láthatta csak igazán. Aranybarna haja megkopott, sántított is kissé. S bár szemei környékét ráncok tarkították, a nő tudta, hogy ugyanaz a férfi áll előtte, akit egykor a háború szele szakított el tőle, majd repítette a halál bűzétől szennyezett orosz földre. Ő volt az. Visszatért hozzá. Megtörten, megkínzottan. De visszatért.
Oldalra fordítottam a fejem, és akkor vettem észre, hogy ott ül alig pár centire tőlem, és nekem fel sem tűnt. Ültében is jól látszott, hogy olyan száznyolcvan centi magas. Alakja szikár volt, a haja barna, akárcsak a szeme, melyek olyan nyíltsággal figyeltek, hogy úgy éreztem el kell fordulnom. Ajkai pimasz félmosolyra húzódtak, szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit. Az arca hipnotikus volt számomra, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem. Fekete bársonynadrágot, világos inget viselt, melyre egy rombusz alakzatos kötött mellényt húzott. Egyedül, ami tönkretette az összképet az a lábán lévő eléggé megviselt papucs, és egy pár mintás zokni.
– Maga hatástalanította a gépén a védelmi eszközt! – Széles mellkasából bénítóan süvöltöttek a vészjósló szavak, az iroda dísznövényei, szinte elfehéredtek a jeges hang nyomán rájuk telepedő dértől. Az átlagos termetű dolgozó eltörpült az atléta alkatú, háborgó gyártulajdonos előtt.
– Főnök!
– Ne védekezzen! Figyelmezettem már emiatt!
A csattogó gépek felett süvítő hangorkán felkeltette a többiek figyelmét. – Baj lesz – motyogták.
– Nincs szükségem senkire, aki miatt vizsgálatok, bírság és más kellemetlenségek várhatnak rám!
– Az asszonyt is elbocsátották – védekezett bátortalanul.
– A maga baja! – A tulaj ragaszkodott a formaságokhoz. Nem szerette a dolgozóit, csupán becsülte őket. Mint Esztergályos az esztergakését. Kíméletlen ragaszkodása a biztonsághoz, saját védelmét szolgálta…
Minden mozdulata a gepárdéra hasonlított: kecses, elegáns, ízig-vérig állatias. Csak suhant a hajnali ködben, ezzel is megnehezítve láthatóságát. Tagbaszakadt férfiú volt, de csak annyira edzett, amennyit a küldetés igényelt. Megcsillant fehér bőrén a fény, ami majdhogynem világított már. A fiú arcát a fagyos tél, és a melankolikus ősz hangulata jellemezte: rezzenéstelen, hűvös, haldokló volt, mely minden tekintetet odavonzott. Zöld szemének mélyén egy idillikus lombos, párás erdő elevenült meg, ami most lángra gyúlt a dühtől. A homlokába lógott rakoncátlan fekete haja, de a menekülése hátra kényszeríttette azt. Lefelé görbülő, vékony szája sokszor olyan érzést keltett, mintha azt kiáltotta volna: Csókolj meg!
Tárgyilagos szemmel nézve nem volt szép. Arca vöröses színben játszott, fehéres máz borította vonásait eltorzította az ordítás. Apró, seszínű malacszemekkel pislogva nézett a világra, hosszú fejformáját csupán pár szál pihe borította. Mindent egybevéve inkább taszította a külső szemlélőt, mintsem vonzotta. A fülsiketítő visítás, amit kiadott magából, mindenkit megtorpanásra késztetett. Csak őt nem. A nő várakozóan kinyújtotta feléje kezét, türelmetlenül, hogy végre a karjába ölelve megnyugtassa. A szobára hirtelen csend hullott. A visítás megszűnt, a torz vonások kisimultak, a pislogó szempár kerekre tágult, a lilás ajkon mosolykezdemény látszott. Nő és újszülött gyermeke némán ismerkedett. Szerelem volt, első látásra, ezt mindenki láthatta.
Az apró asztalnál egy magas alak ült. Szürke zakója kicsit meggyűrődött a keskeny székben való üléstől. Ősz haját úgy fésülte, mintha az arcába fújt volna a ventilátor. Szigorú tekintetével épp a színpadon csetlő-botló Danny- jelöltet figyelte. Farkas tanár úr egyébként nem csak a színházterem félhomályában festett ijesztően, de a folyosón is mindig tiszteletet parancsolóan száguldott végig. Márk számára csak a szeme tövében lévő nevetőráncok jelezték, hogy nem is olyan merev, mint amilyennek látszik.
Hirtelen minden szem a belibbenő alakra szegeződött. A vörös bársonyszőnyegen két ébenfekete tűsarkú táncolt végig, a hosszú, kecses lábak pedig egy pezsgőszínű, Versace szaténruhában végződtek. A ruha maga combközépig ért, ám egy térdet súroló, tüllréteg futott körbe az alsó szegély mentén. A nyakba kötős pántnak köszönhetően a hátrész szinte teljesen fedetlen maradt, ez varázsolta teljessé a ruha elegáns, mégis kihívó jellegét. Mézszőke tincsei hullámokban omlottak vállára, és édeskés vaníliaillatot árasztottak. Hamvas arcbőre mintha porcelánból lett volna, smaragdzöld szemeivel pedig minden halandót megbabonázott, akár a mítoszbeli Medúza. Julian nem akart hinni a fülének, mikor a barackszín ajkak egy „hellót” rebegtek felé…
Ben döbbenten nézte a torzonborz csomagot. Négy vagy öt éves lehetett még csak, de a bordái már ijesztően ugrottak ki apró testéből.
Bizalmatlanul méregette a férfit, szürkés szemét résnyire összehúzta, mint valami éhenkórász macska. Ben érezte, hogy egy hirtelen mozdulattól a kislány azonnal elfutna, ezért nagyon lassan lépett előre egyet. A kicsi óvatosan hátrébb kúszott, száját dacosan húzta össze.
Kócos haja beleakadt a fal repedésébe, hirtelen kitépte, majd mereven nézte tovább a férfit. A rongyok melyeket viselt, szakadtak és koszosak voltak, tenyérnyi lyukak tátongtak rajta, megmutatva a kislány sárgás, kiszáradt bőrét.
Ben szíve összeszorult. Meg akarta menteni őt.
Bocsánatot kérek! Ultrafigyelmetlen voltam. A feladatban ott áll, hogy ne párbeszédes legyen, és nem úgy írtam. Elnézést kérek. Természetesen érvénytelen, még a szándék is, hogy feltöltöttem. Estig küldök helyette másikat, ha emiatt nem léptettek le a mai versenyből.
Búzaszín haját fodrozta a szellő, ahogy kezeit széttárva, fejét hátraszegve pörgött. Piros masnija a loknijába kötve repült vele, rózsaszín ruhácskája sátort formázott vékony teste körül. Fekete topánja szilárdan fogta a földet, ő mégis kecsesen fordult újra és újra. Ahogy égszínkék szemeit az égre emelte, alabástrom bőrén a nap sugarai csillogtak. Gyönyörű arca kissé kipirult a forgástól, keskeny, íves szája a füléig húzódott. A pici lány úgy örült a napsütésnek, mint tavasszal az első hóvirágok, akik végre kidughatják fejüket a hó alól.
Lucas csodálatos férfiú volt. Barna tincsei össze-visszaálltak, mintha sosem fésülködött volna, olyan, mint az a bizonyos titokzatos srác a suliból, akit mindenki imád, de neki senki sem elég jó. Magas volt, és szikár alkatú, akár egy rögbi játékos. Hófehér bőrén csillogott a napfény, mélyen ülő, sötétzöld szemei csak úgy ragyogtak. Arcán és kezein, maszatos foltok éktelenkedtek, de úgy tűnt, hogy őt mindez nem zavarta. Lazán köpött egyet a főre, majd fekete ingje ujjába törölte a száját. Középső ujján megcsillant aranybevonatú, régimódi, gyűrűje, melynek közepén hatalmas sötétzöld kő ragyogott. Megvillantott egy szívdöglesztő mosolyt, melynek hatására kivillantak hófehér fogai. Lélegzet elállító volt.
Kedves Bea!
és Kedves Társaim!
Az imént kértem elnézést ostobaságom miatt. Ha nem zártatok ki a versenyből, akkor engedjétek meg, hogy második nekifutásra megpróbáljak olyant feltölteni, ami megfelel a kiírásnak!
Íme:
A lány döbbenetesen szép lehetett, amíg élt, ám irigylésre méltó bájait bőrének élettelen, szürkés árnyalata alaposan lerontotta.
Igazi bombázónak tarthatták korábban. A szemlélőt az irigykedéstől főképp a vöröses-kék színű csík látványa tartotta vissza, az elszíneződés a nyakán futott körbe. Látszott, kínos érzéseket okozhatott, amikor a véraláfutás keletkezett. Valószínűleg légszomj gyötörte.
Ruházata a város legdrágább szalonjából való, szemlátomást szívesen viselte, amíg az alkalmi ruha a csábítást szolgálta. A felgyűrődött szélek alatt virító szép formájú combok ezt sugallták. Gömbölyű vállain feszülő egyenletesen barna bőre gondozott, ápolt és gazdag testet burkolt. Minden bizonnyal jól élt, amíg élete a gyilkos kezétől meg nem szakadt.
Olyan korban született, amiben mindenhol béke volt. Félvérként, az anyja egy halandó és ki lehetett az apa, maga a megtestesült Gonosz. Ingrid nem akart az lenni ami, hiszen egy kedves mosolygós lány volt, voltak érzései. Az örökös, amikor elért egy bizonyos kort, az apja az Alvilágnak bemutatta, hogy elfogadják és megismerhessék.
Az Alvilág örököse megkapta az apai áldást, de egyben feltétel is volt. Bizonyos jogokról le kellett mondani, így kaphassa meg az újjászületést, az első élete Romában vette kezdetét.
Ingridnek volt álma, hogy mihamarabb az áldás megszűnjön, mert kapcsolatos volt azzal, hogy ha pár évvel idősebb lesz, igazi nő lehessen.
Szelíd, jámbor tekintete szívet melengető. Azúr kék szemei, mint ezernyi csillagfény ragyognak az édes anyjára. Apró ujjai elfehéredve szorítják mamája kezét, miközben talpával a földet tapogatja. Néha megbotlik, ilyenkor arany göndör fürtöcskéi az arcába hullanak. Nem adja fel. Szemeiből sugárzik az akarat erő. Újra neki lát, a díványhoz mászik és egyedül áll fel. Pici arcán elszántság tükröződik. Mamája felé fordul és tesz egy lépést. Kicsit meg billen, de állva marad. Tesz még egy lépést, és még egyet. Sikerült! A siker édes íze kiül a kicsi lány arcára. Anyukája felé villant egy mosolyt, megmutatva két pici fogacskáját. Tovább totyog, minden lépéssel egyre nagyobb mosolyra húzódik a szája. Kipirulva ér mamájához, aki büszkén a magasba emeli és meg puszilja csemetéjét.
Attila, sajnos nem tudom az új megoldást elfogadni. Legyetek figyelmesebbek! A szövegértés alapfokú elvárás egy íróval szemben.
Az idős páter szilenciumra szólított, és fölemelte a kezét. Homlokán szigorú redőkbe futott a bőr, savószín szeme összehunyorgott az ősz pillák alatt. A vendégsereg kíváncsian rábámult. Áldást oszt? Ítéletet mennydörög? Az utóbbit tette. Szájáról kőzáporként kopogott a szó, bömbölve fegyelmezte a latrokat, a duhajokat, a bűbájosokat, akik szerinte túl nagy számban fordultak elő a teremben, de nem kímélte az Idő feslett asszonyait sem. Nevetés harsant, és az emberek legyintve odébbálltak. A pap megszégyenülten a teraszra ment, ahol senki sem látta. Eldobta csuháját, lefejtette pergamenbőrét, és hamvas arcú, divatos öltönyt viselő fiúként tért vissza a többiekhez. Bankárként talán több sikere lesz.
Az első, ami mindenkinek feltűnt rajta, azok a smaragdzöld szemei voltak, melyek úgy villogtak a sötétben, mint a macskák tekintete. A pillantása dölyfös volt, az egész fiúról sütött az egoizmus. Magabiztos léptekkel szelte át a termet, hullámos, barna tincsei pedig minden apró mozdulatára ugrottak egyet. Ahogy beletúrt a hajába, abba volt valami hihetetlenül szexi, és mégis: első ránézésre nem volt különösebben helyes. Átlagosnak tűnt, de ha valaki jobban megfigyelte, észrevette telt ajkainak tökéletes ívét és az arcának kisfiús kedvességét, amelyektől már-már jóképűnek tűnt. De hogy mi tette mégis olyan hihetetlenül tökéletessé? Azok a smaragdzöld szemek. Azok tehettek mindenről…
A kapu nélküli kapufélfának támaszkodva várt minket.
Annyit tudtam róla, hogy saját maga építi itt a pusztában a házát, mindent egymaga.
Állt ott, mint aki nem siet, de akinek mégis mindig van tennivalója, mert minden napja együtt halad a nap járásával.
Színehagyott cipője megtett lépésekről árulkodott, viseltes, festékfoltos nadrágján agyagcsíkok sorakoztak. Csípőig érő, kopott kiskabátjának felgyűrte az ujját.
Inas nyakára borosta kúszott, rövidre nyírt haja alól, napégette, ráncos arcából mosolygós, fekete szempár ragyogott fel, ahogy ránk nézett.
A határozott kézfogás után megindultunk az udvaron a léchulladékok között.
A födémet kenem agyaggal, intett fejével felfelé, és lehajolt egy nehéz vödörért.
Megértelek, kedves Bea!
Legközelebb figyelmes leszek.
Valószínűtlenül fiatal, nagyjából húsz éves nő foglalt helyet a szomszédos bárszéken. Merészen hátravetette sötétbarna, kócos, vállig érő haját, égszínkék szeme csillogott a lézerek fényében. Halvány bőre volt, szív formájú arcát csupán egy leheletnyi smink fedte, körmei elvesztek narancssárga retiküljében, miközben a pénztárcája után keresgélt. Kék blúzt viselt és fekete miniszoknyát, ami egészen vékony combjáig felhúzódott, ahol egy ízléses, fekete és vörös tintával megrajzolt tetoválás futott végig. Alig százhatvan centiméter lehetett, egyedül fekete, rózsa formájú csattal ellátott, magas sarkú cipői miatt tűnt magasabbnak. Átható, fűszeres parfümillatot árasztott magából, ami mintha egyenesen a bőréből eredt volna, miközben felvillantotta csaknem hibátlan fogsorát.
Lana Waterfield megmutatta, hogy méltóságteljesen is lehet csuklani. A zavar legkisebb jele nélkül állt fel íróasztala mögül, hogy vendégével kezet foghasson. Fekete kiskosztümjében túl ruganyosan, már-már ragadozószerűen kerülte ki íróasztalát, fogadni lehetett volna rá, vegyi izomkezelés dicséri minden léptét. Drága, de nem elérhetetlen mulatság az ilyen eljárás 2070-ben, ezek után nem lehetett bedőlni az orrán csücsülő vastag keretes szemüvegnek. Az afféle első védelmi vonal lehetett, nehogy a szemlélőt rögtön letaglózza rideg savószínű szeme. A hideg futkosott az ember hátán a nő pillantásától, kézfogása sem volt piskóta: felmerült a kérdés, ez vajon erőszakosságának tudható be, vagy kiberkar részesítette ilyen emlékezetes törődésben.
Senki sem tökéletes ahogy ő sem. Szőke dús haja kócosan állt fején amibe bele-bele kapott a szél. Szeme kéken ragyogott , mint a legtisztább óceán vize még is fájdalmat tükrözött . Arca kerek, formás és fehér, mint télen a le hullott fehér hó. Ajka telt,formás, színe olyan volt , mint a leg pirosabb alma a világon. Az orra alakja kicsi, formás, pisze . Alakja telt,molett de még is szép a maga módján. Térdei,lábai befelé álltak, mivel csípő ficama és lúdtalpa volt. Test tartása egy nyomorékhoz hasonlítót háta görbe,keskeny. Arcán fájdalom ült ki de próbálta el rejteni a világ szemei elől.
Nekem tetszik, hogy nagyon sokan karaktert ábrázolásra fektették a hangsúlyt, sima személyleírás helyett. Vagyis a külsövel a belsőt is ábrázolták. 🙂
A lépcsőn ült, állát felhúzott térdein nyugtatva. Az ajtónyitás zajára lassan megfordult és hátranézett. Gyönyörű volt: az arca valami egészen átszellemült kifejezést öltött az elmúlt hetekben – csak remélni lehetett, hogy nem az éhezéstől – minden eddiginél plasztikusabb izomzata pedig még kifejezettebbé tette vad szépségét. Azzal együtt, hogy már egészen hosszú haja rendetlenül és csapzottan lógott, valamint tetőtől talpig sárpettyek és foltok borították, és az egyetlen ruhadarabja, a lenyesett szárú, kopott farmer sáros és szakadt volt, úgy nézett ki, hogy az avatatlan szemlélő azt hihette volna: az Abercrombie & Fitch legújabb, tereptúrára alkalmas ruházatot népszerűsítő reklámkampányának legszívdöglesztőbb férfi főszereplőjét látja.
Testét hófehér selyem keretezte, mellrészénél csipke szál futott végig az alja pedig buggyosan hullott alá. Haja barna volt de néhol úgy tűnt mintha a nap kölcsön adta volna néhány sugarát, hogy néhány arany szállal még sugárzóbbá tegye az összhatást. Arca puha volt és selymes. A mosolya tökéletes és ártatlan volt ajkai puhábbak lehettek a legnemesebb selyemnél is. Az arcát nem fedte smink így természetes hatást keltett. Tökéletes alakjával kiérdemelte a jelenlevő összes férfi figyelmét. De őt ez nem érdekelte csak a vele táncoló férfi kötötte le az érdeklődését. Ahogy táncolt a teste minden rándulása kecses volt és tökéletes. Gyönyörű kék szemeiben a szerelem csillogott.
Magas, nyúlánk srác bukkant fel a semmiből, kinek vékony dereka, magabiztos testtartása és kecses léptei egy modellre emlékeztették Stephanie-t. A bőre fehér, mint a csont, mégis, jól állt neki ez a szín, hiszen tökéletesen illett aranyszőke hajához, ami kusza tincsekben meredezett az ég felé, és megcsillant rajta a kora reggeli fény. Fehér inge lazán csüngött a vállán, és a felső gombokat nyitva hagyta, hogy felhívja a figyelmet hibátlan mellkasára. Stephanie-t viszont nem érdekelte az ilyesmi. Őt hamarabb megragadta a fiú szemeinek óceánszerű csillogása, mint a gondosan kigyúrt izomzata.
Te jó ég, ez vérzik! Kicsattant a szája – lehetett minden arra járó első gondolata, amikor az öt év körüli kisfiú kilépett a házuk udvarára és egy széles esernyő alatt lesietett az alsókonyhába.
Aztán jót nevethettek azon, ahogy a magas sarkú körömcipőjében majdnem orra esett.
Egyértelmű. A kis kópé az édesanyja sminkkészletének legalább a felét eljátszotta, és az ékszeres dobozt is kifosztotta. A legalább három nyaklánc mellett koktélruhát viselt, amit a hulló eső miatt a térde felé kellett emelnie. A tűzpiros rúzs az állára is lekenődött, de az izgatott mosolya, ha lehet, így még édesebb volt.
Ott állt a szikla peremén és a végtelen horizontra meredt. Derékig érő haját kegyetlenül tépte a szél, de még csak észre sem vette. Smaragdzöld mandulavágású szemei végtelen bölcsességet sugároztak, de még csak húszas évei elején járhatott. Az arca különleges volt, kiugró járomcsontok és pisze orr. Magas volt, magasabb, mint az átlag nők, de ez kifejezetten jól állt neki. A hosszú fehér ruha, amit viselt úgy lengedezett a szélben, mint egy zászló. Körüllengte tökéletes alakját. Első ránézésre talán azt hitte az ember, hogy várt valakire, de erről szó sem volt. Nem olyan ember volt, aki erre hajlandó lett volna.
Úgy hívták, a Méregkeverő. A címre, inas, az angol agáréhoz hasonlító külső megjelenésével szolgált rá, melyhez nagyban hozzájárult az is, hogy hercegként orvoslással foglalkozott. Aki kereste, az előbb találta meg a különféle színű löttyökkel teli üvegcsék társaságában, az émelyítő szagot árasztó laborjában, mint a White’s Club elegáns és csendes szalonjában. Egészen házasságáig vidám, gondtalan életet élt, mint minden dandy, ám az újdonsült asszony mindent megtett, hogy férjét eltegye láb alól. Még a méregtől sem riadt vissza, így egyik éjszaka borral kedveskedett neki. Hogy magáról elterelje a gyanút ő is ivott belőle. Reggelre azonban csak a férfi élte túl az adagot.
Ötven körüli, bögyös nő ül az asztalnál. Az a fajta, aki tisztában van vele, hogy az idő menthetetlenül elmúlt fölötte, mégis megpróbál megtartani valamit, régmúlt ifjúságából.
Vörös, csigákba kunkorodó haja merev, mintha paróka lenne, a ráfújt hajlakktól. Szeplős arcát alapozó fedi, vizeskék szemét, jajzöld szemfestékkel, és erős szempillafestéssel hangsúlyozza. Vörös lakkal kifestett, hosszú körmű ujjai között cigarettát tart, mélyet slukkol belőle. Dekoltázsán a bőr ráncos, nyakában aranylánc fityeg. Oldalt fordulva ül az asztalnál, így láthatom, hogy a combját rakott miniszoknya takarja, visszeres lábát átveti a másikon. Platform szandált visel, püffedt húsába belevág a lábbeli pántja. Rám mosolyog, talán kuncsaftnak néz.
Ileana hajszíne erős kontrasztban állt az őt fojtogatón körülölelő köddel. A tűz legélénkebb árnyalata küzdött a londoni időjárás viszontagságaival. Valóban, mintha maga is harcra termett volna, elég volt csak néhány pillanatig figyelni a mozgását. Vaskos bőröndjével együtt, kecses mozdulattal felszaladt a lépcsőn, hogy bemutatkozzon leendő főnökének. Gavin a bejárati ajtóban várta, nem mozdult, egészen rabul ejtette az a mosolygós, zöld szempár, körös-körül halvány szeplőkkel. Lassan végignézett a sötét pamutruhán, amiből minden lépésnél kivillantak a hosszú combok, és még az sem törte meg a varázst, amikor a sáros tornacipő megtorpant, éppen az ő bakancsával szemben. Csupán egy szó jutott eszébe: tündér.
Az ablakot kapargató férfi meredt tekintettel, elnyílt szájjal és finoman csöpögő nyállal bámult ki az üvegen. Valaha megnyerő férfi lehetett. Régen, egészen régen. Őszbevegyülő, barna hajába mézszín tincseket csókolt a nap, melyek most kuszán és csimbókosan hullottak az arcába. Beszakadozott körmű ujjaival néha idegesen elsöpörte őket, észre sem véve, hogy véresre kaparja vele a homlokát. Nyughatatlan tekintete a parkot pásztázta. A máskor kifejezéstelen, üres szemekbe aznap mohó izgalom költözött. A férfi borostás állkapcsa megremegett a várakozástól, szép ívű száját pedig sebesre harapdálta, s mikor megpillantotta az ösvényen közeledő alakot, kacagva verni kezdte az ablakot, mire az ápolók elhúzták az üvegtől.
Egészen közelről látszott csak, hogy az arccsontja felett és a szeme sarka körül apró barna szeplők borítják a bőrét, ami ráncokba gyűrődött, mikor incselkedő vigyora megnyerő mosolyba váltott. Ilyenkor az első két foga közötti parányi szünet is előtűnt néhány másodpercre, feltéve, hogy kissé oldalra fordította a fejét, hisz szemből ezt a szépséghibát nehezebb volt megfigyelni. Ilyen tökéletlenségekből adódott a vonzereje, és abból a tekintetből, ami ehhez a mosolyhoz társult: nem ígért gyengédséget vagy odaadást, viszont garantálta, hogy tulajdonosa bárkinek a világát kifordítja a sarkaiból – bárkiét, aki óvatlanságból túl közel engedi magához.
Kicsiny, vékonyka ujjaival sötét haját igazítja füle mögé. Vékony ajkai mindig mosolyra húzódnak. Már az öt méteres körzetét is vidámság veszi körül. Nem teszi a szépet másoknak, nem kedveskedik feleslegesen. Különös arckifejezésre vált. Jobb szája széle feljebb húzódik, mélyen ülő szemei összeszűkülnek és felcsillannak. Ő egy olyan valakinek látszik, aki nem fél turpisságot elkövetni. Nem riad meg a kihívásoktól. Ekkor elsétál mellette egy idegen és egy percre elhallgat, nem beszél tovább barátaihoz. Tehát nehéz az ő lelkébe beférkőzni. Nem mindenki kaphat itt helyet.
Kicsiny lány, de lelke a felhőkig ér és átszövi azokat vidámságával.
Sahrat rémület fogta el. A férfi,aki falként tornyosult felette,már nem az volt akit ismert,tisztelt,szeretett. Mélyen ülő,mogyoróbarna szemét,sűrű szemöldök keretezte. Mindig vidám tekintete immáron vérben úszott. Egyszerre tükröződött benne harag,félelem és tébolyultság. Telt ajkai melyek mindig gúnyos mosolyra húzódtak,most egy vonalba préselődtek. Gyönyörű napbarnított bőre most hamuszürke,szinte már átlátszó volt. Arca beesett akár csak egy idős emberé. Ében fekete haja,amelyből az idő kiszívta az életet, belelógott az arcába ezzel még riasztóbb külsőt adva neki. Sötét zubbonya nem engedte látszatni testét csupán egy fekete katonai bakancsot,melyet már ránézésre is kínzóeszköznek terveztek. Csontos kezében egy kést fogott,amelyet úgy szorított,hogy az így is fakó ujjai még jobban elfehéredtek. Látszott rajta,hogy értelmileg is érzelmileg is labilis. Sahra rettegett. Nem a haláltól,hanem hogy örökre elvesztette azt az embert akit régen a testvérének hívott.
Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban figyeltem fel rá. Ami először a szembetűnt, a ruhája volt, amelyben úgy nézett ki, mintha épp csak a kifutóról lépett volna le. A második, a hosszú réz színű fürtjei voltak, amelyek lágyi könnyedséggel a vállára omlottak. Az arca volt a legelragadóbb. Egyszerre volt angyali és démoni is. Dús, vérvörös ajkai voltak és ahogy közeledett, ördögi mosolyra húzta szét az apró kis száját. Alacsony homlok és apró kis gomb orr keretezték a világ legelbűvölőbb szempárját. Az a smaragdzöld nézése mindennél áthatolóbb volt és ahogy egyre közelebb került hozzám, annál jobban érzetem, hogy elvesztem bennük.
Szerintem ideje kitérni a részletekre, avagy miért gondolom, hogy ennek a pasinak meg kéne válnia jóképűségétől! Mélyen ülő, hatalmas barna szemei voltak, amiket szerintem mindenki megirigyelne. Fekete, állig érő, egyenes haját copfba fogta a tarkóján. Bőre napbarnított és hibátlan volt. Az arca akár egy istennek vagy egy modellnek. (Tudod olyasmiknek, akiket a sampon, a dezodor és a parfümreklámokon szoktál látni, borosta nélkül.) Fekete inget és nadrágot viselt. Egészen izmosnak és magasnak tűnt. Nagyjából a válláig érhettem az én 172 centimmel.
Leegyszerűsítve olyan volt, akit ha meglátsz, a nyakába ugrasz és kijelented: azt kezdhet veled, amit csak akar!
Elsétált a lány mellett, s csupán egy pillanatra nézett rá, zöld szemeivel. Megvetés csillant az íriszeiben, és bánat. Miközben elsétált, megrázta a fejét, tejföl szőke tincsei finoman megremegtek, állkapcsát összeszorította, ezzel pedig maga mögött hagyta a múltját. Általában arca nyugodt volt, most azonban megkeményítette a düh. Kezeit farmerzsebébe süllyesztette, miközben gyorsított léptein, s minden egyes lépésnél keményen találkozott tornacipőjének talpa a betonozott járda felületével. Hirtelen minden zavarni kezdte, a fények, a hangok, a létezés minden perce. Befordult egy sarkon, fejére húzta szürke pulóverének kapucniját, és futásnak eredt. Akkor és ott nem számított a fiúnak semmi, csupán hogy minél messzebb kerüljön saját életétől.
Az idős asszony a bár hátsó asztalánál foglalt helyet, kezében egy könyvet tartott. Elegánsan kihúzta magát; drága, nehéz csipkével díszített ruhájában múlt századi dámának tűnt. Hatalmas karimájú, piros virágos kalapot viselt, még bent a fogadóban is – talán arcának rizspapír gyűrődéseit akarta árnyékolni vele. Szinte mozdulatlanul ült, még a könyvében sem lapozott, de ha az ember jobban figyelt, láthatta, ahogy hunyorogva próbálja elolvasni a sorokat. Hiába, nem volt nála olvasószemüveg. Mintha csak megunta volna, s nem azért, mert valójában nem látja jól a betűket, becsukta a kötetet. Ahogy a borítóra esett a fény, kivehetővé váltak a cím szavai: Hiúság vására.
A fekete póló úgy lógott rajta, mintha csak egy fogasra akasztották volna, a vállait kicsit előreejtette, vékony karját kéken hálózták be az erek. Ránézve az ember lányának kedve lett volna azonnal a konyhába rohanni, szendvicskészítés végett, hogy aztán túlságosan zavarba jöjjön, és elfelejtse neki odaadni. A szemében volt valami: talán a nagyon világos szín miatt, de a tekintete olyan mindig, mintha tényleg figyelne.
Ahogy beleszívott a cigibe, amúgy is feltűnő arccsontja még hangsúlyosabb lett, és a sötét sávval a szeme alatt egy udvariasan érdeklődő halálfejre emlékeztet. Hiába a szőke haj, szó sem volt itt hercegről a fehér lovon.
Féltem attól a magas férfitól, aki előttem állt, de mint apáca, tőle elfogadtam volna ezt a mondatot: Hagyd ott a zárdát kislány!
Igéző zöld szemeiből fájdalom, de ugyanakkor élniakarás tükröződött.
Fekete pólóján látszott, hogy a hasizmai megfeszültek, amikor a kardját kihúzta a hátán lévő hüvelyből.
Markáns arcvonásait éj fekete haj körvonalazta, amelyek az eső miatt szanaszét álltak.
Megpillantva a hatalmas pengét, egy apró sikoly szaladt ki a torkomból, de az ajkait a számra tapasztotta.
Csendre intett, amikor elhajolt, majd lassú kecses mozgásokkal a fák felé lépdelt.
Biztos lépései ősi tapasztalatokat rejtettek, de a fájdalom, amely szemeiben ott csillogott, mindenhová követte őt.
Fekete, feliratos pólóban és sötét farmerban állt az út végét jelző tábla alatt. Átlagos testalkatával, mégis átlagon felüli magasságával enyhén kitűnt a tömegből. Várt valakire, kék szemei fel-alá vizslatták a hullámzó emberáradatot. A szellő gyengéden lengette szőkésbarna tincseit, melyek mindig vissza-visszatértek az eredeti helyükre. Az álla íve hegyes volt, míg az arccsontja inkább gömbölyödött. Kora ellenére láthatatlan szeplői gyerekes külsőt kölcsönöztek az arcának, apró ráncai mégis megtagadták az előző kijelentést.
A peronon sétált, fehér bőröndjével, amit annyira megpakolt ruhákkal, hogy alig bírta maga után húzni. Rózsaszín nyári ruhát viselt, virágmintás magas sarkúval. Mély dekoltázsa vonzotta a férfiak tekintetét. Szőkés tincsei kibukkantak fehér kalapja alól, ide-oda lengve a mozdonyok keltette légmozgástól. Zöld szemei élesen csillantak ki a bronzszínű szemüvege mögül, miközben a megfelelő vonatot kereste. A nyaklánca csilingelése tökéletes összhangban volt a cipői kopogásával.
Berta mama erősen tartotta vaskos, izmos karjaiban . Igyekezetében szemüvege lecsúszott pici tömpe orra hegyére, amint rongyokkal erőteljesen dörzsölte Zsolt fejét .Oszlopos lábain olyan stabilan állt , hogy a gyermeknek bármekkora erőfeszítése kevésnek bizonyult a menekülésre . Ahonnan sikerült a festéket eltávolítani ott előbukkant a fiúcska utánozhatatlan színű lángvörös haja, mely annak idején az asszonyt megfogta. Olvadt karamellszínű szeméből egy ártatlan, tiszta lélek tekintett vissza Bertára .
Ahogy az idős nő minden igyekezetét beleadta , a kisfiú egész bensőjét a feje búbjától a lába ujja hegyéig , meleg bizsergés járta át. Olyan jó érzés volt az asszony puha szerető karjai közt lenni , amiről eddig csak álmodozott .
A sziklaszirten felsejlett egy lány alakja. Öltözéke egy szoknyából, ingecskéből, és egy alul nyitott csatos köpenyből állt. Kék alapon fekete kockás szoknyáját szabdalta a kőzet a már-már viharos erejű szélben. Fehér, lágy esésű, bővülő karú felsőjének ujját hosszában kék szalagok metszették. Az időjárás viszontagságaival szemben csupán a három arany csattal összefogott zöld köpenye nyújtott némi védelmet. Vörös, hosszú haja összekócolódva, mégis lágyan omlott ki a selyemköpeny csuklyája alól. Zöld tekintete zaklatottnak, ám egyben melegnek tűnt, miközben a zúgó tenger távolába meredt. Szeplőkkel tarkított gyönyörű arcáról aggodalom, törődés és – bár alig múlhatott tizenhat-, bölcsesség tükröződött.
Nem vett magára semmit, csak kinyitotta a kaput, miközben az ujjainál is hosszabb cigarettájába szívott. Ott állt, feketén, fehéren, mintha a világ összes színét magába olvasztotta volna, ami pedig nem tetszett, egyszerűen visszaverte. Háromszögre hasonlított, mindene hegyes volt, a teste, a tekintete, a mosolya, talán még sötét hajának hosszú szálaival képes lett volna még ölni is. Nem viselt tetoválást, vagy más ékszert, nem tűrte magán a sminket sem. Néhány heg jelezte csak, hogy azért rajta is megcsúszott néha a Teremtő vésője.
Lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét, ami a sötét buszmegállóban óvatlanságnak számított, de a mozdulatban megállította egy térdig hanyagul befűzött bakancs, mely elárnyékolta előle a lámpafényt. Megállt a mozdulatban, felpillantott. Először egy jobb napokat is látott kopott, néhol szakadt bőrkabát került a szem elé, majd tekintete feljebb haladt, és a gyér fényben kirajzolódott egy sebhellyel átszelt arc. A csukja félig takarta az arcot, de még a fényviszonyok ellenére is kivilágított a sápadtsága, a nyúzott fáradtság. Az állán megcsillant valami, majd aláhullott. Az élettelen szemekből ömlöttek a könnyek. A lány felé nyújtott kezében egy meggyűrt cigaretta remegett, mely a megváltás lángjára várt.
Kyle az átlagosnál alig volt magasabb, mégis a széles váll, és a talán túlzottan kigombolt ingből kikandikáló, izmos felsőtest vonzotta a teremben lévő hölgyek tekintetét. Ha ez még nem terelte volna el az összes figyelmet a teremben lévő őszülő férfiakról, akkor az arca megtette ezt. Igazán jóképű volt, keskeny ajkai, kék szemei és hangsúlyos járomcsontja volt, emellett az arcán bőrhibát sem lehetett felfedezni. Megigazította a zakóját és beletúrt, rövidre nyírt sötétszőke hajába. Öntelt mosollyal az arcán elindult, hogy fürödjön a hölgyek dicsérő pillantásaiban. Egy szó, mint száz, igen jó képű volt, és ezt tudta is magáról.
A falnak vetve hátát, vadul cikázó tekintettel kereste a veszélyt a pár négyzetméternyi szobában, holott semmi és senki sem fenyegette őt. Barna, hullámos haja folyton összekócolódott, ahogy ingerülten két kezével beletúrt. Olykor néhány hosszú szál az ujjai közt ragadt a heves mozdulattól, de nem foglalkozott vele. A fehér, rövid ujjú pólóból kilátszó karjain kékes-zöld foltok éktelenkedtek, bal csuklóján vágásnyom halvány csíkja derengett. Idegesen harapdálta telt, piros ajkát, és a váratlanul felcsattanó hangokra teste mindannyiszor megrázkódott. Ellenben a következő pillanatban, mint a szabadság fuvallatát megérző állat, támadásra készülve egyenesedett fel. Szemében az őrület tüze pattogott elhomályosítva egykor tiszta, kék íriszét.
Egy magas férfi lép be az ajtón, lerázza magáról a kinti hideget. Fekete kabátján fényes nyomokat hagy az olvadó hó. Borzas, vastag szemöldökét ráncolva tekint körbe a váróteremben. Egy köhögő embertől elfintorodik és sután arrébb húzódik. Lehúzza bőrkesztyűjét és durván megdörzsöli az orrát.Sötét haja elnehezült a nedvességtől, homlokára tapad néhány tincs.Hidegtől szürke arcán idegen a borosta. Szemeiben valami ismeretlen szépség. Egy pillanatra, ahogy a fény megcsillan benne tekintete felfed benne valami különös mély hűvös fájdalmat. Nem elég friss ahhoz, hogy eltorzítsa arcát, de elég mély ahhoz, hogy elrejtse arrogáns vonásai mögé. Lomhán elindul, s minden lépéssel sáros nyomot hagy.
Nem ismertem fel benne a lányt, akibe akkor beleszerettem. Megszólítottam, de nem nyitotta fel azt a lehengerlő barna szempárt, amely mindig megynyugvással töltött el. Megfogtam apró, szeplős kezeit. Hidegek voltak. Tekintetemmel követtem az apró szeplőket, fel a karján, majd a nyakán, egészen az arcáig. Az apró, barna pontok még jobban kiültek sápadt bőrén. Követték orrának pisze vonalát, fülének enyhén hegyes alakját. Egészen közel hajoltam hozzá, orromat rakoncátlan hajzuhatagába temettem. Megsimogattam arcát, aztán gyengéden megcsókoltam. Tudtam, hogy ez nem a mesék rózsaszín világa, de azért pár pillanatig reménykedtem. Hiába, nem kelt fel.
Sehogy sem stimmelt. Mondan hosszúkás koponyákhoz szokott szeme nem tudott eligazodni a maga előtt látott, kerek arcon. Kinyújtotta az ujját, hogy megérintse a dudort, amit az idegen orrnak nevezett. Elkapta a pillantását mozdulata közben. A tekintete olyan színű volt, mint a víz, és apró cirmokat rajzolt bele az a furcsa fény, ami ezt a bolygót világította meg. Ajkait mintha vér festette volna, és ha kinyitotta, apró, fehér gyöngyök ragyogtak benne. A szél belekapott az ismeretlen lény koponyáján növő szőrzetbe. Pont olyan vörös volt, mint Mondan bolygóján a nap. Szíve csordultig telt, sóhajtania kellett. Sosem hitte, hogy az emberek ilyen szépek.
Fehér Aliz ott állt a szoba közepén. Bőre fehér volt, mint a hó. Olyan törékenynek tűnt, mint a porcelán. Haja hátközépig érő, vöröses-barna színű, enyhe hullámokkal. Szemei kristálytiszta zöldek. Állítólag csak az emberek két százaléka rendelkezik ilyen szemszínnel. Nem mosolygott. Szeméből félelem és értetlenség sugárzott. Ruháját babrálta, nem nézett rá senkire. Mintha csak látomás lett volna, pedig valóban ott állt ijedt őzikeként. Zavarta a figyelem. Az utcán ő egy senki volt, de ezek az emberek most mind őt nézik. Mit kellene tennie?
A taxisofőr ronda volt. Egy nagy gömbszerű idom a két elálló lapkasajt között. Az egyenetlen kugligolyó ide-oda forgott az emelőszerkezeten. Az idő göcsörtös redőket épített a fül-szárnyakat bevonó anyagra. Esőcsatornák ráncba szedve. A gömbszerű idomon pedig millióegy hagymából megszámlálhatatlan új kacs sarjadzott. A kugligolyó valójában sün. Láncra vert állat. Az a csúnya test-torony csak addig fog a sünhöz ragaszkodni, amíg nem siet valaki a segítségére. Ez a sün sugárzott a segélykéréstől, nem úgy, mint más állatok. Szánalmat ébresztett mindenkiben, aki látta. De hát csak egy sün volt, vagy mégis inkább egy kugligolyó, akinek hátulról nem volt se szeme, se szája.
Megérintette a fiú homlokát. Kitapintotta a gondterheltséghez tartozó barázdákat, a pici mélyedést a szemöldökcsont alatt, a meleg, puha szemhéjakat. Elképzelte a barna színt, apró, arany pöttyökkel – azt szépnek mondják. Következett a kissé előreugró arccsont, az egyenes orr és száj, ami elnyílt az érintése nyomán. Egy ember légzését sosem kapcsolják a külsejéhez. Ez hiba. Lágy lélegzet, tiszta arcbőr, masszív testtartás, egyenes hát. Az inge napszagú illatot árasztott, a tapintása „kék színt”. A fiú egy fejjel magasabbról, de egy egész világgal többet látott nála. A mosolya finoman feszült, a türelmes békének amúgy sincs színe, csak a vakok és a szerelmesek láthatják.
Fehéres színű haja szúrós tüskebokorként meredt az ég felé. Szemei hihetetlenül világosak voltak a kontaktlencsének köszönhetően. Tekintetéből sütött a naivság. Felnőtt létére arca kislányos volt. Hosszú, kecses ujjai közt a cigaretta már félig leégett. Úgy tartotta a szájában a kis rudat, hogy arra minden férfi féltékenyen tekintett. Vékony volt és karcsú, tipikus modell alkat vagy utcalány, nehezen lehetett eldönteni. A leégett csikk egyenesen fekete, bundás csizmája előtt végezte. A cipzár már kopott volt. Bőrdzsekije alatt egyszerű blúzt hordott, hosszú lábait rövid szoknya fedte. Bőre fehér volt, mint egy hipózott trikó. Hátulról ijesztő próbababának tűnhetett, de szemből igazi szépség volt.
A férfi törékeny testét szinte bekebelezte az egyszerű, sötétkék kárpittal bevont füles fotel. Beesett mellkasa finoman emelkedett minden lélegzetvételnél. Az ember akár azt is hihette volna, szunyókál, ha térdén nyugvó, divatjamúlt pecsétgyűrűvel ékesített keze nem dobolt volna finom mozdulatokkal a halkan szóló Bach-szonáta ütemére. Borsmenta és tejkaramell illata lengte körül. Unokáitól kapott bolyhos papucsa kikandikált a lábára terített puha takaró alól. Mégis azonnal felismerték benne az egykori lágerparancsnokot, akinek súlyos pecsétgyűrűje annyiszor zúzta a csontjukat.
Az idegenről messziről lerítt, hogy veszélyes fickó; akadt a mozgásában valami jellegzetesen nyomasztó, ami mindenkinek a hírhedt prágai agyagszobrot, a Gólemet juttatta az eszébe. A férfi masszív erőt sugárzott, látszott, hogy bárhol kimagaslik tömegből. Szürke szeme közönyösen fénylett, mintha gondolatban mérlegre tenné az embereket, és könnyűnek találná őket. Tüskehaja csupán halvány utalásként szegélyezte koponyáját, és a vonásait átszelő ráncok szélkoptatta sziklarepedésekre emlékeztettek. Zord fellépése önmagáért beszélt, de a bal arcán vonagló tetoválás felülírta a környékbeliek rettenetről és a tébolyról szőtt minden elképzelését. A hívatlan vendég ábrázatán végigvonuló groteszk rajzolat ugyanis egy kék színű, idülten vigyorgó, gorillát formázott, a mancsában nagybőgővel.
Első pillantásra ijesztőnek tűnt, ahogy ott állt merev testtartással a pultnak támaszkodva, kezében egy Port Ellen üveggel. 35 év körülinek tűnt, borostás, kissé beesett arca sápadt volt a rosszul megvilágított helységben. Egyszerű sötét zakót viselt fekete pólóval és koptatott farmernadrággal, a megjelenése mégsem volt hétköznapi: egész lényéből sütött az elutasítás és a düh, mintha egymerő görcsben állna minden izma, akár a vadászatra induló leopárdé.
Az iskola ápolónője elbűvölő asszony volt. Alacsony és kerekded alkata nagymamás benyomást keltett, az ember rögtön biztonságban érezte magát a közelében, noha sütemény helyett csak fájdalomcsillapítóval szolgálhatott. A haja, amit mindig szoros kontyban viselt, pont olyan makulátlanul fehér volt, mint az orvosi köpenye. Az arcán is látszott, hogy benne jár a korban, de a szeme és szája körüli nevetőráncok voltak a legerőteljesebbek, amik olyan benyomást keltettek, mintha mindig mosolyogna, ettől pedig mindenki inkább a vidám, és nem az idős szóval írta volna őt le. A fakó kék szempár a kora ellenére is figyelmesen csillogott, kiteljesítve az élettel teli megjelenést.
Egy fiúcsoportot figyeltem, akik röhögve álltak egy kockás inges fiú körül. A korlátra fektette a csuklóját, míg egy másik srác rajzolt rá valamit. Hosszú, szőke haja az arcába hullott, ahogy a tollat figyelte. Valamilyen különös, megmagyarázhatatlan fény áradt belőle, ami magának követelt minden figyelmet. Tökéletesen eltudtam képzelni egy tini film rosszfiújaként. Hirtelen felnézett, én pedig egy szürkén csillogó szempárba ütköztem. Ahogy bámult biztos voltam benne, hogy bármire képes vagyok, kitárult és színesbe öltözött a világ. Megszakadt bennem valami. A következő pillanatban visszairányította a tekintetét, nekem mégis melegség telepedett a mellkasomra, feltöltött energiával, és tudtam, hogy jó lesz ez az év.
(Nem vagyok biztos benne, hogy a facebookon jó helyre küldtem, szóval az utolsó pillanatban ide is bemásolnám, ha még elfogadják.)
Eredmény:
http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/eredmenyhirdetes-3-3435.html