Nyakunkon a nyár, úgyhogy hoztunk nektek egy nyárias játékot. Ezúttal kimondottan a leírások kerülnek terítékre, szóval félre a párbeszéddel, félre a mozgások, cselekvések bemutatásával, és mindenki vegye elő a leírásos énjét, és játsszon velünk 😉
Előttünk a hétvége, ezért legyen kivételesen kétnapos ez a játék 🙂
Feladat: képzelj magad elé egy szép, nyári tájat (rád bízzuk, hogy ez vízpart, erdő, hegyek, azaz milyen is számodra, de legyen nyári és szép), és írd le úgy, hogy nyomasztónak tűnjön.
Vigyázz, ne attól legyen nyomasztó, ami történik az adott helyen (egyáltalán nem kellenek ide szereplők vagy cselekvések), hanem a leírás adja át a hangulatot!
Határidő:
május 30. (szombat) éjfél
Eredményhirdetés:
június 3. (szerda) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
A megoldásokat kommentben kérjük. Mindenki csak egyszer írhat.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha a normál kommentsávba írtál, és nem jelenik meg azonnal, ne aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
Homok, bármerre nézek csak végeláthatatlan homoktenger, víz egy csepp sem ameddig a szem ellát csak a puszta szárazság látványa tárul elém. Fullasztó érzés, ahogyan belegondolok, hogy lassan eljutok odáig, hogy homokot harapok és nyelek, egyre és egyre többet. Már egy fa árnyéka is megmentene, de erre sincs esélyem. Talpamat a felhevült forró föld szinte szénné égeti, de még mindig jobb, mint cipőben pállani. Vonulok a homoktenger közepén, védtelenül a tikkasztó forró napsugarak marják bőrömet, égetik, úgy égetik, hogy már fáj. Teljes a magány az ilyen tájakat legfeljebb éjszaka özönlik el az élőlények, na meg napközben az önkíméletlen kalandorok magányukban.
Kékbe vesztek az átlátszó habok. A tenger szabadult volna a napsütötte hullámoktól. Az égbolt véresen izzott; lilára festette a víz felszínét. A nap nem erőlködött többé; beletörődön bukott alá, miközben a melegsége még táncolt egyet a vízfodrok tetején. A pálmafák álmosan dőltek el a parton. Apró buborékok pukkantak ki a langyos homokon. A sziklák fáradt gőzt fújtak ki apró pólusaikon. Mire a nap lenyugodott, a partszakasz csillámló pöttyökben fuldokolt.
A Szamos ilyenkor, nyáron, mocsaras szélű, lomha kis patak csupán, becsorog az erdőbe. Belép a fák közé, amelyek reá borulnak, betakarják és a magukévá teszik. A barnás-szürkés víz kitaszítja magából a fényt, majd feketévé válik. Sohasem folyhat visszafele a folyó. Itt ez nem a fizika vagy a természet törvénye, hanem az erdőé. Amit elnyel, az elfogadja fennhatóságát, s cserébe szigorú figyelmével tüntet ki minden benne élőt. A Szamos is mozdulatlanná dermed, elnémul. Itt minden pontosan az, aminek látszik. A rengeteg nem tűri meg magában a kétértelműséget. Bekerít, ad egy lélegzetet az égből, aztán végleg eltemet.
Milliónyi apró vércsepp buggyant ki a szikkadt földet borító, fakó zöldek tengeréből. Mintha lángba borult volna a napsugarak forró ostora alatt hullámzó pusztaság, égővörös virágtakaró perzselte fel a hőségtől ásító dombokat.
A vakító égbolt elé koromfekete óriások úsztak. A baljós fellegek súlya alatt majd összeroppant a sötétbe boruló, színtelen táj; e fojtogató szürkeségben csupán a pipacsok vibráló karmazsinja izzott tovább.
Leszakadt az eső. Csillogó jégszilánkok nyílzápora söpört végig a borzongó réten, tombolásuk nyomában lefejezett virághadakat hagyva hátra; ázott csonkjaik elgyötörten kókadoztak. Tiszavirág életüket sápatag, hervadt ajkú szivárvány siratta – vagy a földre hullt szirmok láttán a maga halandó szépségét gyászolta volna?
A pipacsmezőn végigborzolt a szél. Láthatatlan ujjak tépdesték a szirmokat. Előbb az egyik virág bókolt, aztán a másik. Megborzongtak, mintha kísértet libbent volna át közöttük.
A távolból halk, fütyülő hang hallatszott. Túlvilági sípként hívogatta a közelgő éjszakát.
A leszálló alkonyat átvette a virágok árnyalatát.
Minden vörösben fürdött.
A szél felerősödött, a pipacsok meghajoltak. Jajgatni látszottak. Kiáltani: ne bánts! A szirmokat tépázó légörvény széthintett vércseppek tömkelegének láttatta a megannyi törékeny növényt. A horizont bíborszíne véres hányadékként terült szét fölöttük. Narancssárga, gyomorsavra emlékeztető csíkok tarkították. Pár apró felhőfoszlány sziluettje fekete pacaként úszott a képben.
Így nézhet ki a gyomorfekély, impresszionista festő ecsetével.
A hűvös szélben a virágok vacognak, remegnek,
Hiába süt a nap gyönyörűen, s ragyogja be az egész vidéket.
A hajnali nap vörösre festi az égbolt alját,
S megvilágítja az őt eltakaró hegy körvonalát.
Lágy szellő ébreszti a hajnali népet,
Köztük a több ezernyi százszorszépet.
Kitűnik még néhány pipacs összecsoportosulva,
Mintha a virágos mező vérezne egy foltban.
Egy apró patak szeli ketté a rétet,
A vize tiszta, akár egy angyal szomorú könnye.
Kardvirágok sorakoznak a 2 oldalán,
Harcra készen, társuk oltalmán.
Harangvirágok gyásznótát zengenek,
A napraforgók az ég felé meredeznek.
Sehol egy élőlény, zümmögő méh,
S így lesz élettelen a teli rét.
Remélem nem baj, hogy versesen írtam ^^
Nem volt nyoma a forró napfénynek. Frissen nyílt liliomok keresték a melegséget a száraz eresz alatt, fáradtan hajolgatva a legyengült szélben. A boltívet átfűző hortenzia sem élvezhette már, hiába élt magasabban, mint minden. Elveszett. Tejjé olvadó csillagok váltották fel a szerepét, oly’ közel a látszatra, mégis egymástól végtelen messze, és magányukat egyedül a cserépbe száműzött írisz értette meg. Éjjeli jázmin vágyakozott a megüresedett pad szélén egy utolsó reményért, ám holdat ő sem kapott, mert azt is egy árnyék ellepte.
A fehér csipkével megterített asztalon egy szál vörös rózsa várta, hogy párját visszahozzák, de az nem tért vissza többet.
A nap órák óta tűzi a falucska háztetőit. A tükörsima beton forró, nem öntözi senki. Szellő sem jár, mintha az ég is visszafojtaná lélegzetét. Az árnyékok mozdulatlanok. A székelykapu mellett ottfelejtett festékesdoboz, belefulladt már a légy. Egyedül a muslincák röpdösnek a távolban, mit sem sejtve dézsmálják a hosszú, gondosen ápolt szőlősort. Édes, émelyítő illat száll. Tikkaszt a hőség. Nem ugat kutya. Nem szól tévé.
Kísértés
Sistergő széllel keveredő panaszos sóhajok visszhangja járta ár a fiatal aranyszínből sötétlő vérvörös foltként vegyülő karmos búzakalászok sűrű áthatolhatatlan mezsgyéjén. Kezeik úgy meredtek a szürke égre, mintha magára a halálra készülnének éppen. A temetői táj közepén egy hatalmas fa matuzsálem ülte a saját torát, vastag törzse lehetetlen pozícióban csavarodott meg. Kérge akár az emberi bőr lemállott róla fokozatosan, volt egy kis odúja, mely, mint egy száj ült a törzsön. A pofa belseje tele volt apró elhalt csíra kezdeményekkel, melyeket a szorgoskodó szúk, s más pusztítók tűhegyesre rágták. Így messziről nézve olyan hatást keltett, mint a rémálmainkban szereplő gyilkos haramiák.
A nap váratlanul kisütött, alulról vetődve, mint egy varázserejű dobócsillag egy japán rajzfilmből, és pillanatok alatt semmivé foszlatta a felhőket. Az éles sugarak hosszú árnyékot dobtak elém, és kifehérítették a tájat. Bántotta a szemem az erős fény. Hirtelen minden tágas lett, félelmetesen végtelen és üres. Fakó, mintha szűrővel fotóznám. A pasztellé halványult füvek és virágok filmszerűen imbolyogtak a poros keréknyom szélén. Sehol egy lélek, csak néhány áttetsző lepke libbent el előttem hangtalanul. Még a lépteim zaját is elnyelte a tér. Mintha a kiürült világ minden valaha volt atomja az én testemben összpontosult volna, mint egy kicsi, ám annál súlyosabb vasgolyó
Szelíd hullámok mossák a partot, a nap sugarai ragyogva csillannak meg a vízen. A közelgő dagály apró rákok százait sodorja elém. A föveny selymes homokja fölött vibrál a forróság. Enyhe szél lengeti a közeli pálmafa ágait. Pont úgy, mint tegnap. És tegnapelőtt. És… A pálmatolvaj lassan elér a rovátkákig. Messziről alig látszanak. Pedig ott vannak. De ezt csak én tudom. 726 apró vonal a törzsön. 726 csodálatosan egyforma nap a paradicsomban. A vakító napsütés. Az óceán fájó kékje. A szél tépázta pálmafák. Egyedül. Jöhetne már az unalmasan színpompás napnyugta. Jöhetne már az új, egyhangú nap. Jöhetne már a megváltás.
Napraforgó. Sárga színétől összeszorul a torkom. Csodálatosan fájdalmas. Émelyítően rikító. Agresszívan vidám ez az árnyalat, tekintetemet erőszakkal láncolja a tájra vibrálása. A napsugarak felé meredező tányérok tetején méhek dolgozzák magukat halálra. Monoton zúgásuk percről percre fülsüketítőbb. Egyetlen nyárfa nyúlik a magasba a láthatáron. A forróság végtelen zárkájából szabadít ki hűvös árnyéka. Ágai közül soha nem látott arcát vélem felfedezni a vidéknek. Kevésbé vibráló, mintha az egész világra egy szürke fátyol borulna kíméletes végítélettel. Lábaim kalimpálása alatt elterülő aranysárga szőnyeg most mégis rabul ejt. A rovarok zümmögése megnyugtató csendbe fordul át, lábaim a forró szellővel karöltve lengnek lassan tovább.
Az a fajta nyári nap volt, amikor minden némává és lassúvá válik a hőség fullasztó, párával teli ólomsúlyától. Tapinthatóvá vált a fáradt vasárnap a levegőben és rázuhant az egyébként csodásan zöld tájra. Magányosan és elhagyatottan kapkodtak levegőért a fák, lombjaik alól szikkadt föld szag áradt. Minden a naplementére áhitozva várta a megváltást, mely szinte beláthatatlan távlatokra járt a mosttól. A helyenként kiégett fű és elszáradt bokrok érthetetlen kontrasztot alkottak a buján szines nyári virágokkal. A hiány kézzelfoghatóvá lett. Kiürülten, visszatöltekezésre vártan rezgett a tér. A park éppen túlélt.
Egy üres sörösdoboz hever a homokban gazdátlanul, elhagyatottan. Víz nyaldossa rozsdásodó széleit és minden egyes hullám egyre közelebb viszi a tengerhez. Fényes oldalain visszatükröződik a világ torz tükörképe, groteszk módon felnagyítva minden aprócska szépséghibát. A partra sodort hínárok közt leselkedő rákok ijesztő képmásai meg tudnák érinteni ollóikkal a derengő napkorongot, a sziklák hatalmas, áthatolhatatlan falként tornyosulnak a vízpart felé és a homokszemek, mint megannyi figyelő szempár az ég felé emelik homályos tekintetüket. A nap komoran figyeli, ahogy az utolsó hullám megtörik a sörösdobozon, majd magával rántja a tenger felé. Halkan bugyborékol, mielőtt végleg alámerül társaihoz.
Fényárban úszik a határ, összefüggő, sárga tenger, madarak járják, a gazda nem túl nagy örömére a rikító napraforgótáblát. Porzik az út, a kiszáradt talaj egyre nagyobb és mélyebb repedéseket növeszt, víz után kívánkozik. Délibáb tűnik fel a távolban, a füllesztő hőségben remeg a levegő, a napraforgók citrom horizontján mélykék felhők gyülekeznek és könyörtelenül szorítják háttérbe a napsugarakat. Villám szalad a felhőkön, ugrál egyikről a másikra, halk morgások sorozata töri meg a csendet, majd erősödik, hergeli magát, egyre dühösebb, már egészen közel van, gomolyog a felhőrengeteg, mintha sietne, mintha máshol is fontos dolga volna, s hirtelen, diónyi jéggel lesújt a zivatar.
A tenger felett visítanak a sirályok, de a hangjuk hamar elhal a morajlásban. A partmenti, nedves homokban lábnyomok haladnak. A hullámok erőlködve nyújtóznak feléjük, próbálják eltüntetni őket, hogy ismét fényesen simává varázsolják a birodalmuk határát. De a nyomok ott is folytatódnak, ahová a víz nem ér el. Távolabb a ritkás fűben, majd fenn a kopár, csontszürke sziklán. Igaz, ott már csak homokos foltok látszanak, amik a szirtperemnél végleg eltűnnek. Ezeket is maradéktalanul legyalulja és lecsiszolja majd a sós szél.
Placcs-huss. Placcs-huss. A szikla alját ütemesen csapkodják a hullámok. A ritmus sosem áll meg. Változatlanul, rendületlenül szól tovább, bármi is történjen.
Délibáb
Szellő fújt a vad réten át. Amott, hol már kipusztult minden, homokot hordott, bogánycsot görgetett. Sűvített, egy madárraj szállt fel hirtelen, megriadt és hangos csapkodással távozott. Elcsendesült a puszta, megállt a szél. Délibábba meredt a fáradt tekintet. Izzasztó hőség volt. Nem lehettet látni se hangyát, méh se repült, csak a déli harangszó hallatszott messziről. Temetnek. A kút, a szántó szélén, kiapadt. A csatorna kiszáradt. A homokba süllyedt a cipője, mellette kutyák, vadak nyomai. Fáradt volt. A szél feltámadt, és irányt váltott. Elvitte a harangszót. Bűzlött valami.
A fojtott, forró csendben minden várakozott. A madarak elnémultak, a Napot ólomszín felhők takarták, a szűrt fény mintha egy kripta pókhálós ablakán kúszott volna le a hőségtől kókadt rétekig. A távolban bagoly kiáltott, a hangja küszködő lassúsággal, a hegyek fájdalmas visszhangjaként, elporladva hullott alá. A vizet nehéz, holtakról suttogó szél borzolta végig, a part menti kiszáradt tölgy csontvázként hajladozva, vádlón kapkodott az alacsonyan vonuló felhők hasa felé, hogy feltéphesse őket. A lüktető, zsongó nyári élet megdermedni látszott, ahogy a baljós némaság bekúszott az aszott füvek, szomjas fák közé, ragadozót és zsákmányt is egyformán rettegve űzve a vackába. Valami könyörtelenül elkezdődött.
Az ártér
Monoton hömpölyög a folyó, ám tükre néha fodrozódik. Tán kósza molnárka táncol ott, vagy szitakötő szállt le rá. Mintha kicsinyke ecsetvégeken hígítaná festékét a mester. Elmosódott alak a vásznon…
Enyhe szellő sincs, hogy pillanatnyi hűst nyújtson a partra tévedőnek. A kókadt falevelek mozdulatlanul lógnak alá az ágról. Odalent mégis felkavarja valami a tavalyról hátramaradt avart. Apró lábak léptei…
A levegő forr a végtelennek ható kánikulában. Ha járna vándor az ösvényen, tikkadtan rogyna kiszáradt botjára. Ám a semmibe vesző sétaút rég látott emberfiát. Nem merészkednek erre…
Száz éve már, hogy a kiontott vérű lány lelke lengi be az árteret.
A kis tisztás az erdő mélyén bújt meg. Évszázados fák gyűrűjében, elfeledve minden halandótól. Ebben a zugban korábban érkezett az alkony, mint a nagy fákon túl, ahol forró nyár tombolt és vidám méhek dongtak a buja virágokon.
Itt nyirkos hűvösség terjengett és a fák alatt, a lombok közt rejtőző ragadozó madarak, zsákmány maradványain kövér legyek nyüzsögtek.
A súlyos pára által táplált moha vastagon borította az időmarta fatörzseket. Az évszázados avarból előtörő füvek között titokzatos rágcsálók nyüzsögtek.
A lombok közül időről időre baglyok huhogása és zsákmányállatok sikolya tört elő. A viharok által megtépázott ágak hangos nyöszörgéssel adták meg magukat a szeleknek.
A táj olyannak látszott, mint egy nagy süteményes tányér. Az, aminek a közepén keskeny földút kanyarog a sarokba festett kiserdő felé, mintha a sütemény mellé járna a ragyogó kép.
Az egész látvány, éppen olyan édes, és langyos volt, mint egy nyári desszert.
Alacsony domb tette teljessé a képet, a szárnyaló tekintet megpihenhetett rajta a napos síkság szemlélése közben. Az oldalán, az esti szellő finoman megborzongatta a rövid fűszálakat.
Egy keskeny sötét vonal futott azon a részen, majd mintha a langyos föld sóvárgó sóhaja okozná, hangtalanul szélesedni kezdett. A domb oldalán sötét éhes száj nyílt. A résben egy alak tűnt fel…
A gyönyörű tisztás, amit minden júniusban emberek ezrei lepnek el, idén békében tündököl. Napfény csillan meg a kis csörgedező patak felszínén, a fák zöldellés közben mintha felszabadultan integetnének egymásnak, a kellemes szellő a postagalambjuk. Érezni lehet a serkenő fű illatát, sőt, a jó pár méterre lévő virágok parfümje is megbolondítja a friss levegőt. A hely tökéletessége szinte már nyomasztóan mesébe illő. Talán közel sem így nézne ki, ha az emberiség túlélte volna saját átkát. Valószínűleg ezek a fák a tűzhelyeken lennének hamuvá, a virágok vázában kötnének ki. Miért pont én maradtam egyedül életben? Most mihez kéne kezdenem itt?
Gyönyörű nyár volt, ha lett volna még a földön ember és emberi szem – így írta volna le a költő, de most itt csak egy utópisztikus gondolat van minden felett, vagy inkább mindenek alatt, a horizont a fűszálak törzsébe ütközik, emberi léptektől nem kell tartani. A viharfelhő árnyékot vet a porban széttöredezve fekvő érthetetlen matematikai jelképre, de a Semmi helyett itt ma élet van. Eltűnt az értelem és senki sem fogja feltenni a kérdést „ugyan mivégre szép, ha nincs aki csodálná”?
Világítótorony körkörös fénye világította csak meg a füllesztő nyári tengerpartot. Egyetlen ember sem mert a közelébe sétálni. A minimális fény miatt kirajzolódott a felhőtlen nyári csillagos ég. Egy öngyilkos sikeres akcióját lehet látni a kiálló éles sziklákon. Messziről már lehetett hallani a rendőrök és mentősök szirénáját. Torony évek óta le van zárva, de ez sem állította meg a remény vesztett embert, hogy véget vessen az életének, nem ő volt az első és szinte biztos hogy nem is az utolsó akik a helyiek által gyilkos toronynak nevezett helyről ugrott a mélybe. Mende mondák szerint szirének dala készteti az embereket az ugrásra.
Az utolsó erdők egyike lehet a Földön. Fái az égig érnek, törzsük bársonyos érintésű, tövükben bokrok terjeszkednek, mint puha párnák. A levelek megcsillannak az átszűrődő fényben, akárcsak a gyorsan repkedő madarak tollai, akik éppen fiókáikat hizlalják, miközben ők maguk lesoványodnak. Kevés ösvény húzódik az aljnövényzetben, mind állatok lábnyomait őrzi. Gyorsan növekvő vadmalacok iparkodnak anyjuk nyomában, aki a legfrissebb hajtások felé vezeti őket, hogy zöldet kóstoljanak az anyatej mellé. Olyan az erdő, mint az Édenkert, és még szebb lenne, ha nem venné körül szögesdrótos kerítés, amely nagy táblákkal hirdeti: Belépni tilos!
Az ember azt hihette, hogy a földi paradicsomba lépett, mikor a völgy elétárult.
A fűszálak apró rabszolgahadként hajoltak meg a szél parancsoló lökései alatt, és a végeláthatatlan, harsány zölddel csupán néhány virág dacolt, magányosan, ám büszkén felvetve színes kelyheiket. A hegyek néma őrszemekként vigyázták az érintetlen rét békéjét, csupán a köztük elsüvítő szél sóhajai söpörtek végig a tájon. A furcsa, mélabúsan susogó fuvallatok emlékeztetőül szolgáltak a zöld tenger magányosságára. Ha az ember túl sokáig hallgatta, kellemetlen érzése támadt. Mintha a paradicsomi táj okkal lett volna lakatlan. Mintha felfalt volna minden életet, hogy pompáját megtartsa. És mintha még mindig éhezett volna…
Mondják Pünkösdkor legszebb a természet. Nekem koranyáron. Amikor akácillatot hoz, majd bőrömhöz simul a meleg szél és tavasziasan haragoszöld színű a rét fűje. Ez most egy különös nyár. Pipacsok milliói sorakoznak fel vörös zászlóikkal a búzatáblák helyén, mint csatára induló katonák. Idén nem kell megvívniuk a jó kenyérnövénnyel a helyért, hisz ősszel elmaradt a vetés. A boglárka ki-kinyújtózza apró sárga virágait levegőért szomjazva, versenyre kél a tankok lánctalpai nyomán kinőtt zsurlóval. Újra nyílik a gólyahír a bombatölcsérekben azúrkék tavacska partján. Köröskörül megannyi aprócska halom, egyik-másik vakondtúrás, de köztük elvész a golyó ütötte rohamsisak is, belsejébe már régen beleszárad a vér.
Nyári zápor, így nevezik. Jól áll a Balatonnak. Az égalji Purgatórium résnyire nyílik ilyenkor, bűnhődői kihajolnak és sírnak. Ám a Nap kardokat ránt: elszórt, fehérarany nyalábokban töri meg a fellegkorlátot, amin azok a kárhozott lények könyökölnek. Fel akarja perzselni a könnyeiket. Jól harcol, a túlhevült sziklák visszagőzölik magukról a nedvességet – az anyatermészet nem hódol be túlvilági akaratnak. Pazar kontraszt, de kegyetlen az energiája. A sikló is érzi, űzötten cikázik a kövek között. Vagy talán csak megijedt a tómélyi lélektől, aki a vízben vesztette életét, és ottrekedt. Az ő őrangyala zokog a leghangosabban. Nyári zápor, így nevezik a bukott angyalok sirámát.
A nap mélyen bukik alá a horizonton. Már csak pár napsugár kapaszkodik fölfelé, de a bőrömet még mindig beburkolja a Meleg lomha, nyirkos szorítása. A mezőn ágaskodó búzaszálak ide-oda dülöngélnek, mintha a szél elől menekülnének. A parton egy fűzfa áll. Az esti félhomályban mind jobban nyújtja előre árnyékának csápjait, beborítva a tavon sikló hajók égbe törő árbócait. Hátamat a földnek döntve érzem ahogy a lenti világ is, megbénítva a Melegtől, éli nyári álmát. Fülemet hegyezem és ni: meghallom az ezernyi tücsök zenebonáját. Egyre hangosabb lesz. Trombitaszó, harsonák, kürtök. És egyszer csak néma csönd. A nyár elvitt egy más világba.
Sötét fellegek borítják a nyári égboltot, az alatta elterülő tenger szürke masszává változott. A habok a fakó homokot nyaldossák, eltüntetik a pár másodperccel korábban még tisztán kivehető lábnyomokat. Az egyre erősödő szél felkorbácsolja a hullámokat, a kikötőben ringó hajók egymásnak csapódnak. Elég volt néhány pillanat, és a boldog kacajoktól hangos part most egy temető csendjét idézi. Senki nem maradt. Csak egy, a szélben táncoló szalmakalap jelzi, hogy valaha jártak itt.
Mint az őrült, csak hordozza az állványt, faltól falig. Árnyék ül a szobán, baljósan, akár az odakint mormogó felhőszakadás. A festő ujja zaklatottan jár, azt akarja, hogy vidáman bólogassanak, de csak karóba húzott haldoklók a vásznon a napraforgók, és az előtérben kinyúlt dinnyemező is felhasadt, véres koponyák tömegsírjává vált. Az indákra térdelt pipacsok, mint tucatnyi vérző szív, az eltévedt vadliliomok fekélyes, szőrös, pletykás nyelvek. A szobai árnyék pedig, mintha mindig is így lett volna, pihekönnyű, fekete szemfedőként ül rá a képre, amíg össze nem töri végleg a művész fehér, remegő csontkezét. Elrendeltetett hát. Halált zeng gyászdalként a szobán keresztülrohanó szél
Délibáb
Szellő fújt a vad réten át. Amott, hol már kipusztult minden, homokot hordott, bogáncsot görgetett. Sűvített, egy madárraj szállt fel hirtelen, megriadt és hangos csapkodással távozott. Elcsendesült a puszta, megállt a szél. Délibábba meredt a fáradt tekintet. Izzasztó hőség volt. Nem lehetett látni se hangyát, méh se repült, csak a déli harangszó hallatszott messziről. Temetnek. A kút, a szántó szélén, kiapadt. A csatorna kiszáradt. A homokba süllyedt a cipője, mellette kutyák, vadak nyomai. Fáradt volt. A szél feltámadt, és irányt váltott. Elvitte a harangszót. Bűzlött valami.
A Balaton széles mellkasára kéken nehezedő égen sirályok hada: szárnyas riasztók. Odaát egy világítótorony sűrű villanásai vészjósló morzejelekként vesznek a vibráló légbe. A nap éles üvegszilánkokként csillan meg a víz fodrain, baljós délibábként dereng a mozdulatlan bója. A mélán ringó, zöldes hullámtakaró homogén mintájába döglött sikló vegyül. Oldalt, a tó habzó szájánál forró sziklákra olvadt, bűzlő halak cafatjai. Duruzsoló szúnyogok rajától nyugtalan a levegő. Szomjas a táj, száraz torkán karcos, sercegő homok. A felhevült beton izzó parázstakaróként szürkéllik, egészen a part végéig. A kimerült nap hínáros iszapágyába nyálkás lépcsők vezetnek, skarlátvörös paplanként terül a súlyos iszapágy felé a monoton csend.
Sötétségbe veszik a táj, elnyeli a füvet, a földet, a dombot. Habzó szájjal morog a folyó, belemar a partba, visszavonul, majd újra támad. Sátrakat tép a szél, túl csendes a környék. Hamuvá foszló papír fénye von burkot, de nem védhet meg a körötte ólálkodó rettenettől. Már láng emészti a rakást, sikít a fa. Fagyos ujjak szorongatják a kést, a nyársat, szél tépi ruháikat. Füstöt hány a nedves rönk, serceg a zsírt faló parázs. Vibráló alakok másznak az árnyak közt, szürkén lángolnak a felhők, a holdat elnyelte az éjszaka.
Titok ez a táj. Az olvadó nyárvég savanyú civódás. Szénfekete napszemüvegrengeteg alatt kopár a zöld. Nem a szemközti tó feneketlen a szélfútta árnyékban. Tükörképén fodros a zavaros verőfény, a múlt: elmosódott, szürke, de talán igaz. A rozsdás vaslépcső opálos, algás, mint némelyik emlék. Penészes betonkockákra támaszkodik. A gyűrött törölközőkön tanyázó embertömeg félcsupasz. Izzadt, sápadt testük libabőrös már. Mosolyuk vicsorgás, állati morajlásuk maró gúny. Kendőzetlen őszinteség. Fanyar humor. A molyrágta fűzfalevelek lusta kavarodása sajátos álca rovarnak, embernek. Fullánknak. A valóságnál csak egy dolog morózusabb: az ismétlődés. Az ittnél csak ott nem jobb.
A végtelen búzamezőt aranysárgára festi az égető nap. A szálak úgy állnak sorban, mint katonák a díszszemlén. Nincs szellő, amitől meghajolnának, de nincs egy dongó, méh, vagy akár egy légy, ami rájuk szállhatna. Minden csendes. Nem is csend ez igazán, hanem a „minden” hang hiánya, ami belül zakatol. Az égen mértani alakzatban, egy helyben lebegnek az ugyanolyan felhők. Az árnyék sem ad hűvöst, mintha a hőség nem a napból, hanem mindenből, mindenhonnan fakadna. A patak felszíne tükörsima, nincsenek halak, nem oltják szomjukat az állatok. Nem csivitelnek a madarak. Nincs más, csak hőség, végtelen csend, és ordító magány. Az állandóság pokla.
(Megj.: Nekem csak megtetszett a feladat, gondoltam kipróbálom, úgyhogy az esetleges nyereményről lemondok.)
A gyönyörű tengerpart csendes volt. A festői hullámok moraját nem törte meg semmilyen idegen zaj. Végtelen, békés táj…
A tökéletes fehér homokon nem voltak lábnyomok. Se ember, se állat nem járt erre egy ideje.
A víz is egyre lassabban emelkedett és süllyedt. A hangja már csak suttogásnak hallatszott. De senki sem figyelt rá.
A tűző nyári napsütés elől senki nem keresett árnyékot. Az egy-két kitartó növény elsárguló levelei szinte megfagyva álltak a forró levegőben.
A talaj nedvességtartalmát felfelé áramló finom páraként szívta magába az életet adó égitest.
Minden mozgás egyre nyugodtabb lett, végül megszűnt.
De ezt már nem látta senki…
Lilja hunyorog a szalmakalap lazán szőtt karimája alatt; ha becsukja a szemét, narancsvörös foltok táncolnak előtte, nem tud hová menekülni. A tenyere, az arca makacsul ragad, még az ernyőfenyők árnyékában is, amelyek nyaralókra tervezett szabályossággal húzódnak a part mentén, túlságosan messze a víztől, túlságosan messze ahhoz, hogy Lilja összeszedje magát, és az átizzott köveken keresztülvergődve belegázoljon a valószínűtlenül kék lébe. A kavicssáv közepén piros vietnami gumipapucs hever, valami gyerek hagyhatta el, aki most bizonyára mezítláb kénytelen belegázolni a tengerbe. A képeslapsima vízfelületen átdereng a vékony, esetlen lába, idegen test a langymelegben. A rátapadt sót napokig nem fogják tudni levakarni róla.
A csalitosban unkanövendékek kuruttyolása vert visszhangot. Valahányszor egy kócsag feszes szárnycsapásokkal elsuhant a nyílt víztükör fölött, elhallgattak, de amint elmúlt a veszély, újrakezdték.
A langyos szélben összesúrlódó sás tövében vidracsalád neszezett. Menedéket keresve meneteltek a mohos fák irányába. Surrogó, sebes lépteiket milliónyi rovar morajló zümmögése kísérte.
A groteszk szögbe csavarodott törzsű fák lombjai közt még át meg átpislogott a Nap, de a közelgő éjszaka könyörtelenül szívta ki a világból a fényt. Az egyik pillanatban zölden csillámló víz előbb zavarossá, azután feketévé vált.
A következő pillanatban narancsvörös fény villant, és mindent elnyelt a sötétség.
A békák elhallgattak.
A víz nyugtalanul hullámzott.
Bántja a szemem a búzavirág magányos kékje. Puhán omlik rá a hajnal, betakarja és fulladnak már a lanyhuló szirmok. A pipacsok pökhendi módon rábámulnak. Ha gyökereik engednék, biztosan rálépnének a kis kék virág cipellőjére. Egy bozontos fejű vakond is ott túr. Buta szemeivel megszemléli a hajnalt, de nem talál benne varázslatot. Tömpe ujjaival kaparja a porhanyós földet és menekülne vissza föld sötétjébe. Karma ragacsába hirtelen belefonódik a gyenge testű kékség. Meghajlik, feje előre csuklik. Fáradt gyökerei nem kapaszkodnak már az életbe. A nap sugara éles késként döf egyet rajta. A nyári reggel halált lehel a néma mezőre.
A fakózöld fűszálak néhol elszáradt sárgával vegyülnek, a tűző nap kíméletlen bizonyítéka saját hatalmasságára. A fehér vadvirágok mereven ellenállnak neki, de behódolnak a szellő parancsának, ami erőszakkal kényszeríti őket táncba. Egy-egy pipacs elvétve kidugja fejét a világos szirmok közül. Mint mikor elmetszik valaki torkát, és vér fröccsen a szűz hóra.
Egy fa göcsörtös, szürke ágai a magasba nyúlnak, törzsébe mély barázdákat vájt az idő. Kinyúló karjait sötétzöld, már-már fekete lombkorona nyomja. Élő, mégis a halál lengi körül. Egy darab kötél lóg le róla, csak az emlékezet tudja, mi célt szolgált egykor. Hinta maradéka lehet, vagy egy ember utolsó lélegzetét őrzi?
Nagyapám parcelláján elegyengették a talajt. Eltűntek a barna hullámok és a szélben táncoló, kacér búzavetés. A régi szántásokat belesimították az új határba, a sok évnyi lelkiismeretes munka ismerős ráncai nyomtalanul tűntek el, akárcsak a telek határt jelző göcsörtös fák. A nagyapámnál is idősebb, ezerkarú óriások helyére szabályos távolságban karókat vertek, amelyek mellett kötözőzsinórral egyenesre húzott derekú, csenevész csemetefák sorfala állt. A precízen visszavágott ágakat hiába simogatta a játékos szél, egyik sem mozdult, hogy vele táncoljon.
Még az égen sodródva alakot váltó felhőpamacsok is idegennek tűntek.
A múltra üde zöld szemfedelet borított az idő, amin lila foltokban sarjadt ki a vadárvácska.
A napraforgó tábla halkan csábíthatta volna a méheket és az életet a környéken. A méhek zümmögése reménnyel teliként, elnyomhatott volna minden más hangot. Talán a szél zúgását is elmoshatná. Dolgos igyekezettel, röpke szárnyak, cikázhatnának a sárga szirmok között, keresve és kutatva a virágport. Megszakadó zümmögésükkel nektárt is koldulhatnának, elrepülve levelek alatt, szárak között. De a virágok csak csendesen álltak, vegyülve minden gyommal, elfordítva tányérjukat a kellemetlen szomszédságtól. Szúrós száruk is riasztó volt, a környéket nyugtalanította. Tányérjukkal a Nap felé nézve várták a sugarakat, égbe bámulva flegmán, emberi gőggel és apatikus nyugatommal, kizárva a nem létező hangokat és a zümmögőket.
A tavak olyanok, mint a természet szemei. Ez a tó viszont egy vénember hályogos szemére hasonlít leginkább. Vize zavaros, mintha az élete során megtapasztalt borzalmak, sötét emlékek játszódnának le előtte újra és újra. A nádas ritkuló, kopott szempillaként rezdül az enyhe szellőben. A távoli végen békalencsés váladék gyülemlett fel, fölötte fekete bogarak köröznek. A kis tavat ősöreg fák övezik. Légzőgyökereik daganatos kitüremkedések, elborítják a fatörzset és előtörnek a vízből. Fertőző ragállyal lepik el a tó tekintetét. A rücskök és dudorok közt feltörekvő aljnövényzet göcsörtös ujjaival kap az után, aki elhalad mellette.
A nap túlhaladt már a delelőn, sárgásan perzselte mindazt, ami nem tudott árnyékba vonulni előtte. A földúttal szegélyezett réten buja fű nőtt, és a nyugati szellő úgy simogatta a növényzetet, mintha megannyi ismeretlen lény kúszna a talaj mentén. Olykor madárdal hallatszott, bár fák nem álltak sehol, a villanyvezetékeken pedig csak kövér varjak ültek. Ha a szél felerősödött, az egyébként szűnni nem akaró bogárnesz, tücsökciripelés és kabócadal kánonja egyazon pillanatban maradt abba. A táj visszafojtott lélegzettel kivárt, és csak a szélcsenddel dobbant újra a föld alatt az a láthatatlan erő, amely az életet pumpálta a mezőbe.
Múltba veszett kalózhajók messzi ringása hullámzott végig a vízen. A mélykék színekbe vegyült fekete foltok elnyelték a búcsúzkodó napsugarakat. A part menti sziklák kiálló képződményei a horizont felé nyújtózkodtak, nem akarták elengedni a fényt. Tövükben a partra vetett árnyak alatt megmozdult a homok. Néha előbukkant egy-egy lakatlan kagyló vagy csigaház. A nyálkás hínárokkal félbetört napszemüvegek, csiszolt szélű pénzérmék, ritka tengeri különlegességek sodródtak a partra, de senki sem volt a közelben, hogy összeszedje őket. Valahol a távolban felvillant egy világítótorony, de nyomban ki is aludt. Rátelepedtek azok a konok felhők, amik lassan beborítottak mindent.
Nehéz párában tekergődző, égbemetsző hegyek és mélybe vesző völgyek vagdalták szabálytalan darabokra a tájat. Az ólomszürke felhők alá beszorult a nyári forróság, s fullasztóan nehezedett a monokrómmá fakult sziklákra. Csupán a pipacsok vörössége csordogált lefelé a tikkadt hegyoldalon, mint Krisztus töviskoszorúja alól a sötét vércseppek.
A szomjas mezőbe társtalanul kapaszkodott egy fa, mint magányos őrszem, aki a táj kincseire ügyel, nehogy megzavarja mozdulatlan, csontig hatoló csendjét akár egyetlen bogár szárnyzizzenése is. A vidék esőért kiáltott, ám néma esdeklése nem ért fel a hamuszürke égig.
A néma tó feletti eget lassan bekebelezték a nyár szikár sugarai. Egyetlen felhő sem vetett árnyékot, a Nap gond nélkül perzselte fel az alatta elterülő táj minden apró szegletét. Egy magányos fűzfa állt a parton, mely menedéket adhatott volna, ám ágai, mint inakkal szőtt, szikkadt, idős kezek ujjai meghajolva engedtek utat a forróságnak. Megalázkodtak a vibráló hőség nyomása alatt.
A pázsit mozdulatlan volt, a fűszálak éles pengeként meredtek az ég felé. Közéjük pipacsok vegyültek, akár kiontott vérfoltok egy takaros ágy leplén.
Állni látszott az idő, megállt az élet. Minden, ami élt, forróságban fulladozott a csillogó, türkiz tó partján.
A pipacsok lágyan hajladoztak a szélben, bársonyos szirmaik körül néhány eltévedt méhecske zümmögött. Az égbolt enciánkékjébe lilás sávok vegyültek a látóhatár alján, ahol a közeli erdő nyárfáinak, tölgyeinek, terebélyes gesztenye- és diófáinak lombjai a zöld számtalan árnyalatában pompáztak.
A mezőt barna, kanyargós földút szelte ketté, a talajba vésődött keréknyomok több naposnak tűntek. Az út szélén megrezdült egy fűcsomó, egy kövér mezei pocok lesett ki mögüle, és a távoli, ibolyaszínű hegyek felé fordította a fejét.
A levegő megremegett, és mintha az egész mindenség visszafojtotta volna a lélegzetét, ahogy az égnek meredő, csontvázfehér szirtek fölött megjelent egy hatalmas, fehér, gomba alakú felhő.
A Nap bíbor fénye átvilágít a szmogtakarón. Véres vörös, és aranysárga színei csaták zaját fújják felém. Lehunyom a szemem. Finom kis fuvallat érkezik a tenger felől, füst, és vér szagával támad. Egykor ennek a szellőnek sósnak kellett lennie. Mostanra annak is örülhetek ha a bűzös szmog mögül néha kibújik a haldokló nap. Ragacsos nyári hőség, fullasztó levegő, és véres naplemente. Boldog nyári szünetet! Legszívesebben belevetném magam a tengerbe, akkora a hőség, de nem lehet. Túl mocskos a víz, túl sok benne a halál.
A távolban kékellő tintapacaként ásítottak a hegyek, a dombok között azonban fülledt meleg terpeszkedett, napok óta még csak szellő sem lebbent. A völgyben elszórtan heverő szénaboglyák fölött köröző varjúsereg elhalóan károgott, a sárguló kaszálókat hajdani fák görnyedő árnyai szegélyezték. A levegőben a szárazság jellegzetes illata a közeli folyó fojtogató iszapszagával keveredett, a tücsökcirpeléssel keveredő száradó föld pattogása halotti rekviemnek hatott.
Egy szokványos nyári nap, a maga nem túl szokványos szépségével — errefelé ennyi jutott. A szirtek fölött gyűltek össze, különböző abszurd állatformába rejtőzködtek, ám az emberi szem számára láthatóak maradtak, hisz rejtőzködni próbálásuk közepette is a legismertebb diszperz rendszerek maradtak. Sebesen forogtak, egymásba karoltak, úgy járták sötét táncukat — minden fénycsóvát távol tartva — az egyetlen világítótorony felett, mely most is vészjóslóan pislogott, segélykérően meredt a távolba. A legszélén állt — ugrásra készen. Petrichor terjedt szét az éterben, de ő földbe gyökerezett lábakkal továbbra is csak szótlanul állt, végtelenül megmerevedve, a semmibe révedve.
Állandósult messzesség közepén a fa lombkoronája tengerként teríti be a kristálytiszta gömbtestet. A fénysugár csóvája férkőzik be a porszemnyi golyóütötte réseken, ahol a levelek körbezárják az árnyékszakadékba lógó kötélhintát. A zuhanó vízcseppek apránként szabadítják fel a föld lelkében zavargó istenek vérét, melynek illata körülöleli a barna, terebélyes nyakat. A bíborra festett egen ott kuporodik a pokoli tűzzel égő pont, és elporladva születik újjá a sűrű fályolban, hol reszketve bámul vissza a fa, a megfagyott hinta, a süvítő árnyék, a sötétre színezett éj csillaghálója, hol eggyé olvadnak e forró nyári éjszakán.
Tenger végeláthatatlan térben terül el, a horizonton csak egy csík látható, előtte víz, gigantikus, leírhatatlan tömeg. Hullámok közelednek a parthoz, vigyázva, nehogy összetörje a kinti életet, majd visszahúzódnak, így járva különleges táncát a parttal. Homokban a sós víz hányadéka található, melyet a legutóbbi kilökéssel hozott magával, kalmárhalak zselés, szikkadó váza, mely, lassan összeesik, és kiszárad a parti homokon. A tenger tánca nem magányos, élőlények kavarognak vele: odatartozó vízi lények, csúszós, sikamlós testükkel kerülgetik a szárazföldi lények száraz és sótól, naptól vörös testüket. Néha egymáshoz érnek, félelem tölti be a levegőt, védekezés a halál ellen. Majd elmúlik, folytatódik a nyugodalmas tánc.
A bogarak a kerítés menti rózsa tövében kerestek fedezéket, a békák a nádas sűrűjébe ugráltak, a madarak pedig alacsonyan szálltak, mintha a szürke ég súlya ránehezedne hátukra, és akaratuk ellenére nyomná le őket. Egy célja volt minden élőlénynek, minél távolabb menekülni, elbújni, mielőtt a megduzzadt felhők léket kapnának és az égbolt első korgásával magába szippantaná a napsütötte emlékeket. A tájra nehéz levegő ereszkedett, a mezőn a fűszálak elszégyellték élénk színüket, és összekuporodva várták a beteljesülést. Egyedül a fiatal rózsa éhezett a változásra, és mit sem törődve a baljós fuvallattal, hetyke bibéjével a háborgó ég felé nyújtózott.
Az ég vakítóan kéken sziporkázott a mézgás gyümölcsfák, és az uragon felejtett pagony felett. A kisebb emlősök odvaikban, és menedékeikben visszavonulva punnyadtak a kánikula alatt. A szél sem rezzent, mintha az idő is megsült volna. Csak a madarak és rovarok zajongása éreztette az óra hatalmát, ami betöltötte a ligetet és a fekete talaj körüli aurát. Madártávlatból úgy nézett ki a majorság összképe, a kezeletlen termőföldön nyíladozó nyári vadvirágokkal együtt, mintha gennyes kelések pörsentek volna a föld valagán. Közben olyan émelyítő édeskés szag terjengett, ami származhatott a fákból, a földből, de még magából a Napból is, hogy élő embernek okádhatnéka támadt.
Feltámadt a szél. A fák nyikorogtak és úgy hajoltak egymásra, mint a siratóasszonyok a halott felett. Gyökereiknél egy tó fodrozódott, némán mosva a medre szélét, amiből sosem tud kilépni. A sötét felhőn átütő napfény szálakra foszlott a levelek között. Aztán csend lett. A tó megpihent, mint aki már belefáradt a próbálkozásokba. A fák némán figyelték a tavon úszó, elvesztett leveleiket. A virágok ijedten bújtak meg a fák alatt. Nem lett fekete a világ, ahogy azt Oscar remélte. Csak üres. Az illatok megfakultak, ahogy a kiszáradt rönkön ült és letépett virágként várta az esőt, hogy az majd elmossa a színeket.
Bájos tavacska uralja a kertet, vize játékosan csillog a kora nyári napfényben. Mandarinszín halacskák háta fodrozza vizét, apró énekesmadarak oltják szomjukat a partján. Forróság nincs még, a pázsit csuda zöld. Ilyen zöld nincs is – pedig ott van, látjuk. A rózsák buja vöröse tolakodó, illatuk bódító.
A kert egy illúzió maga. Azt játssza vele az ember, hogy tud olyan szépet alkotni, mint a természet. Persze tévedésben élünk, megint: Isten keresetlen játékossága nélkül üres díszlet minden. Hogy lehetne hát lelke itt bárminek is?
A tisztás olyan az erdő mélyzöld szövetén, mint egy rojtos szélű szakadás. A magas fű az imént hullt eső cseppjeitől terhesen hullámzik a forró szélben, nehéz pára üli meg a levegőt. Nedves föld szaga érződik, és valami élő, nyers, már-már zöld illat, akár az éretlen gyümölcsöké. Letaposott fű. A túloldalról indul az ösvény, a tisztás közepéig. Apró, a meleg nyári zivatartól megélénkült rovarok raja köröz a pont fölött, ahol a csapás véget ér, percről-percre több. Hamarosan már kisebb felhőt alkotnak, utánzatát az égen gomolygóknak, zümmögésük elhallik az erdő széléig. Egyre lejjebb ereszkednek; bármi is hever ott, nemsokára tetőtől-talpig ellepik.
A víz tükre sötétkék, majdnemhogy fekete. Állaga nehéz és zavaros, szinte már mocsárra emlékeztető. Gyorsan ejtette rabul, ahogy leereszkedett rá a koromsötét, hideg, fagyos, feketén reszkető éjszaka. A szél vinnyogva fújja a kiszáradt, kehessoványra összeaszott fákat, lesöpörve róluk a még félárván kapaszkodó pattanásig kiszáradt őszi leveleket. A fák magányosan állnak, egymásfelé nyúló-kapaszkodó, de soha el nem érő ág-karjaik tükréből látszó elérhetetlen távolságban. A hold fehér fénye átvilágít az egész tompa, sötétfekete tájon, mint egy tébolyult lidérc. Fénye előtt néha lomha szürke felhők úsznak el. Ezzel megszakítják a lidércfény egyfolytában világítását, néha-néha meg is imbolyogtatják és eltakarják azt. Esik az eső.
Festményre kívánkozott a nyári puszta képe. A levegő finoman rezgett a hőségben, por nem szállt, az ég szikrázóan kék volt, és valami furcsán, sötéten gomolygott a láthatár nyugati részén. A fák, bokrok, fűcsomók lankadtan hajladoztak a napfényben. A tücskök is másképp ciripeltek, mint a reggeli órákban. Talán a gémeskútnak is melege volt, ezért tűnt úgy, mintha mocorogna. Pedig az megmaradt egy álló helyében. Csak a delelő állatok mozogtak körülötte. A marhák bőgve keltek fel déli pihenőjükből, a kutyák már talpon voltak, és kötelességükről megfeledkezve inaltak, ahogy megérezték az enyhülés helyett pernyét és füstszagot hozó nyugati szelet.
A nap aranyszínbe vonja az összefüggő lombkoronát, a fodrozódó tajték csillogása könnyeket csal a szemembe. Halak táncolnak az áttetsző vízben, és szaltókkal csobbannak alá. Nyálkás bűzük forgatja a gyomrom. A holtág fölé görnyedő fűzek levelei az arcomba vágnak, ahogy a csapásban trappolok. A zöldbe olvadó békák brekegésénél már csak a szorgalmasan dolgozó bogarak döngése bosszantóbb, és hiába csípi az orrom a riasztóspré, ők erősebben csípnek. Egy nő merész fürdőruhában napozgat a teljes pompájukban tündöklő tavirózsák közé nyúló mólón, pedig még a fűzek félárnyékában is perzsel a levegő. A partmenti bokrokban gébicsek kergetőznek, az egyik játék közben ürít. Haza akarok menni.
A Dunakanyar órmótlan hegyei vadul felcsapó hullámokként ordítanak, hogy megtöltsék mély gyomrukat. Az éhségtől bömbölő óriásokat az égből érkező vad villámok próbálják megszelídíteni. Dühük méginkább felkorbácsolódik és a rajtuk dárdaként magasodó fákkal szállnak harcba a fényes kardok ellen. A fekete és ezüst csatában a nap arany kardja is kicsorbulnak. A megfáradt hegyek karjaikkal magukhoz ölelik a szüntelenül szabadulni akaró, hömpölygő Duna vizét. A jámborráváló magasság földig hajol a mélység előtt.
A láthatatlan bogárak halk, mindent kitöltő zúgása úgy feszítette a hőtől hullámzó levegőt, mint az ugrásra kész vad izmait az adrenalin. Körbevette az állandó zümmögés a kiszáradt kórókat, a sárgává aszalódott, éles fűcsomókat, amik megroppantak, vágtak és törtek a léptek alatt és úgy borították el a pusztát, mint megannyi széttört üvegcserép. A távolban magányos fa állt, a délibábok játéka alatt mintha fekete vérrel teli csupasz erek hajlongtak volna a nap hevében. A horizonton hamis víz csillogott. Az ég csupán kék ragyogás lett volna, ha a távolban nem szeli ketté a fölfelé szálló, fekete füst. A déli nap alatt valami lángolt.
A forró nyári levegő maszatos volt a mögötte loholó éjszaka szájából csöpögő sötétségtől. A napsugarak talán még megpróbálták megragadni a fák törékeny ágait, de azok egy könnyed reccsenéssel a sötétségbe hullottak, míg a fényes korongot elnyelte a horizont mély verme. A lugast néma csend rázta fel. A fűszálak megrekedtek a mozdulatukba, és lélegzetvétel nélkül meredtek a szurkos homályra, ami ragályként telepedett meg az alig pár perce még napfényben ázó leveleken. Eltemette őket és gőgösen trónolt a némaságba bukott vidéken. A nyár egyszerűen egy hamis ígéretnek tűnt, hűs reszketés surrant végig a húsos fűszálak között, miközben az égboltot ellepték a csillagok.
A Nap fénye órák óta melengeti a sziklaszirten szirmot bontó halvány virágot. A forróságot könnyed szél enyhíti, megnyugtató szavakat suttogva dallamos hangján. A közelben egy vízmosás neszezése hallatszik, a levegőben érezni a belőle áradó párás, fenséges illatot. A természetet, mely amilyen hatalmas és végtelen, annyira kiszámíthatatlan. Ha akarja, új életet sarjaszt egy apró magból, teremt. De magában hordozza a pusztítás lehetőségét is – éltetheti a sziklaszirt halovány kis virágát, vagy hagyhatja, hogy egy villám, mint mennyei tűz az égből, vakító, magasztos fényével eleméssze. Mindenek felett álló és végtelen. Mi ez hát, ha nem maga az élet…
A szikkadt földút egy vadalmafa mellett haladt el az árnyékot ígérő, mozdulatlan rengeteg felé. A fák mélyéről egy harkály kopácsolása borzolta az erdő csendjét. A göcsörtös törzsű vadóka legalsó, kopasz ága pikkelyes kezeivel búcsút intett az utolsó levedlett faleveleknek. Árnyéka a lehullott gyümölcsökre vetült, melyeknek rothadó, édeskés illata megült a száraz levegőben. Az odavonzott méhraj szorgalmasan szívta magába a fanyarédes elmúlást, miközben a nap lassan lefolyt az égről.
A hegytetőn álló tölgyfa fekete árnyéka rátenyerelt az aprócska tisztásra. A szurdok szélén szédelgő tűzpiros pipacsok inogva bámultak bele a forró napsütésben előttük tátongó végtelenbe. A napszítta sziklák tetején tekervényes gyomok rozsdállottak, csak néhány erőtlen, halványlila tölcsérvirág bírt a szikkadt talajon kivirágozni.
A tölgyfa mellett illatos lonc indái futottak fel egy kiszáradt fatörzsre. Körülötte bódult méhek dongták egyhangú siratóéneküket. Mély csend honolt, de ez egy olyan erdő csendje volt, mely megszokta, hogy nap, mint nap egy meredély szélén egyensúlyoz. A szél is óvatosan rezgette az áporodott vaníliaillatot árasztó loncot, nehogy egy illatfoszlány is átlépjen a szakadék szélén, ahonnan nincs visszaút.
A Nap végtelenül süt az Elüszioni- mezőkön. A szél lágyan simogatja a talpam alatt a selymes fűtengert. A távolban fantom madarak kergetőznek imitálva a földi életet. Hamis virágillat csapja meg az orrom. Kezemben a Léthé vize fodrozódik egy kupában. Várja, hogy megigyam, s elfelejtsek mindent, ami volt, s ami lehetett volna. Az égen sötét ablak nyílik, s kiokádja az újabb tudatlant. Mellettem hervadoznak a virágok, szárad a fű. Még e hely is tudja, hogy nem vagyok idevaló. Körülöttem suttogó szél támad, biztatva, hogy hajtsam fel a megváltó nedűt. . De én ellenállók, mert megvárom azt, akit hátrahagytam oly sok éve.
A napsárga gumicsónak lágyan ringott a vízen. A hullámok halk csobbanással simogatták az oldalát, míg a szelíd áramlatok incselkedve csalogatták a parttól távolabbra az elsodródott holmit. A nap tüzes óriásként uralta az eget, perzselő fénye mindenhová elért, és arannyal hintette be a hullámok tetejét. Egy lány feküdt a csónakban. Kilógó jobb lába lágyan csókolgatta a hűsítő vízfelszínt. A napsugarak végigcirógatták a bőrét. Vizes, arcára tapadó barna haja elrejtette homlokán a mély sebet. Az ütés nyomán kiserkenő vér lassan vörösre festette a csónakba szivárgó vizet. A gyorskötöző vége már elmerült. Egy lélegzet, fél centivel több víz. A halk sziszegés erősödni kezdett.
A rozoga csónakház melletti szomorúfűz ágaival a víz kékjét cirógatta a langyos júliusi szélben, ahogy a tó fölé hajolt. Körülötte a fenyves szótlan szigorúságával állt, a végtelen idő tanújaként. A tó hullámain milliónyi arany csillámmal szikrázott a lemenő nap fénye, ami itt-ott betört a fenyőágak között, és táncra kelt a felszínen ringatózó fehér vízililiomokkal. A madarak hallgattak, csak a tavat szegélyező nádas susogott titkolózva. A hirtelen megerősödő nyári szél belekapott a csónakban felejtett fátyolba, és fellibbentette. Lágyan ejtette a vízre, hogy végül az is elmerülhessen a mélybe, mint a nászöltözet fodorrengetege. Csak a csónak ringott tovább békés magányában, gyászos szomorúsággal.
Az elhagyatott ház végében a kerten túl, tengernyi virágmező. Harangvirág, pipacsok, szarkalábak és megannyi vadvirág illata édesíti a levegőt. A nyári nap forró sugarai lágyan simogatják a szirmokat és ők hálásan ringatóznak a lágy szélben. A szemet gyönyörködtető tarkaságból kiemelkedik egy maroknyi fehér liliom. Ott, egy észrevétlen kis halom tetején. Tíz lépésre az öreg platánfától. Tíz lépésre a rozsdás kertkaputól. Vakon is odatalálna. De a ráncos kezek már megpihentek, nem ültetnek ide soha többé semmit. Elment az élet és magába zárta sötét titkát. Lassan a kis halmot is benövik a vadvirágok és elrejtik az emberi szem elől örökre.
Ég és tenger találkozása összemosódott, sötét madarak pöttyözték a szürke felhők alatti mérhetetlen űrt. Vihar előtti, fullasztó hőség.
Távolban, a dűnéken túl, a hullámok telhetetlen bendőjű ragadozókként martak újra és újra a perzselő, hófehér homokba, mintha már csakis azért ennének, mert képtelenek abbahagyni.
A hínárfoltos, talán évtizedek óta parton heverő csónak első pillantásra épnek tűnt. Eresztékeit azonban a sós levegő szétrohasztotta, és deszkái a figyelmes szemlélő számára már csak kísérteties csontvázként meredeztek az ég felé. Vén pálmafa görnyedt fölé, törzsét földig hajló, elszáradt levelek tüskés fűszoknyája övezte. Elrejtették szem elől az alatta mozdulatlanul heverő alakot.
Bűz.
Süket, fojtogató némaság.
Nagyon izgalmas játék! Szerintem jó megoldások születtek! Köszönjük a lehetőséget.
Az ég tiszta, ragyogóan kék, esőfelhőnek még csak nyoma sincs az égbolton. A sziklatömbök lélegzetelállító látványt nyújtanak, ahogy a napfény megtörik időalakította, érdes felszínükön. Letekintve a hegyről szembetűnik egy tisztás. Egykor termőföld volt, most barna földje kopáran hódol a Nap fényének. Néhol egy-egy búzatábla is felfedezhető, a búzaszálak igéző aranytengereket alkotnak. Az egykor bővízű folyómeder változatos kanyarulatai szintén tökéletesen kivehetőek ebből a magasságból. Olyan, mintha apró drágakövek bújnának meg a meder repedéseiben, ahogy megcsillan a fény az elszórtan felbukkanó tócsákon, gyönyörűbbé téve a tájat. Egy meleg nyári fuvallat süvít végig a fák között. A falevelek megadóan borulnak lábam elé.
– Micsoda hely a szerelemre – nevetett rám Rosa. A sziget pont olyan volt, mint képeken: a tenger türkize lustán olvadt szét a rózsaszín fövenyen, míg a nap lágy fénykoszorúban ült a sziklafal peremén. Alatta alig kivehetően szűk barlang csalogatott.
Ahogy lassan közeledtünk, megnyúltak az árnyak, és a sziklafal toronnyá lett. A türkiz indigóra váltott, a rózsaszín felvöröslött. A hullámok ősi ritmusban, fröccsenve martak a homokba.
– Micsoda hely – mormoltam én is. Megmarkoltam az evezőlapátot, és hagytam, hogy a barlang ásító árnya húzzon, húzzon a part felé.