Itt a hideg, megérkezett igazán az ősz? Tökéletes alkalom ez arra, hogy játsszunk!
Újra egy 100 szavas játékkal készültünk, amivel egy izgalmas írástechnikai gyakorlatot végezhetsz, és ha igazán ügyes leszel, még szerkesztést is nyerhetsz. Lássuk!
Ezúttal egy narrációs technikát fogunk górcső alá venni, mégpedig a megbízhatatlan narrátort. Próbáld ki íróként te is 😉
Feladat: írj egy 100 szavas jelenetet, amit egy megbízhatatlan narrátor mesél el nekünk. Kapsz mellé egy kulcsszót is, amit úgy dolgozol bele, ahogy kedved van: lázadás
Határidő:
október 30. (szerda) éjfél
Eredményhirdetés:
november 4. (hétfő) reggel
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (legfeljebb 100 szó legyen a végeredmény, a gondolatjel nem szó)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
Jó írást mindenkinek! 🙂
A szomszéd fán kezdődött. A levelek előbb sárgás, majd barnás-vöröses színűvé váltak, végül a földre hulltak. Lázadás – gondolta, s nem is igazán törődött vele, amíg őt nem érintette. Aztán történt valami: társai kiszáradtak, színük megváltozott, de nem látszottak betegnek. Sőt, némelyikük még örült is a különös változásnak, ami rendre a mélyben végződött. Egyre többen hagyták el így otthonukat, a lázadás az egész környéket magával ragadta, egyre kevesebben maradtak önmaguk. Egy késő őszi napon végül ő is gyengélkedni kezdett, alig tudott már kapaszkodni, fénye megfakult, színe vörösre váltott. Lázadás – suttogta, majd minden bátorságát összeszedve a többiek közé vetette magát.
Papa azt mondja, ez csak Lázadás bennem. Hogy ezért rosszalkodik a pocakom, és hányok is néha. Azt mondja, ilyen apró izék csetepatája miatt van az egész. Biztos dühös pacik lehetnek. Én is az lennék, mondjuk, ha beleállna egy szög a csetepatámba.
Papa azt is mondja, hogy őszre jobban leszek. Szeretem az őszt. Olyankor a bácsik színesre festik a faleveleket. Lesznek köztük pirosak, sárgák és barnák. Nekem a sárgák a kedvenceim.
Ősz végére a fák is olyan kopaszok lesznek, mint a Papa. Most nekem sincs hajam, de csak azért, mert a szőreim alusznak. Tavasszal majd kihajtanak, mint a fű. Papa mondta.
A csapzott hajú fiúcska, aki aligha volt tizenkettő, kivörösödve kuporgott az úttesten emelt barikád mögött és zihálva kapkodta a levegőt. Egyik piszkos kezében üvegpalackot szorongatott, amelyből egy rongydarab lógott ki, míg jobbjának ujjait szorosan egy öngyújtó köré fonta. Egy szusszanásnyival később, máris felcsendült mögötte a dübörgő, csikorgó hang, mire a fiú egész testében reszketni kezdett, ám fura mód, arcára mégis boldog mosoly szaladt. A reggel járhatott az eszében, amikor végre bevették őt is a bandába és hivatalos lázadóvá fogadták a nagyok. Már csak bizonyítania kellett, ezért minden figyelmét az egyre erősödő dübörgésre összpontosította, miközben remegő kézzel meggyújtotta a rongydarab végét.
Óriási hangzavar riasztott fel a délutáni szunyókálásomból. Kiabálás, csörömpölés, szirénák vijjogása. Az ablakhoz csoszogtam, amilyen gyorsan csak a fájós lábam engedte. Odalent az utcán nagy tömegek masíroztak, mint a hangyák. Ellentüntetők. Hallottam is reggel a rádióban, bemondták, hogy erre fognak jönni. Remélem, nem fogják itt betörni nekem az ablakot a nagy lázadás közepette! Múlt héten üvegeztettem újra. Csak ez hiányzik nekem! Ajj, a fejem belefájdul ebbe a ricsajba! Itt üvöltik, hogy „Ruszkik, haza!” Hát, hazamehetnének már ők is, ahelyett, hogy itt ordibálnak nekem. Remélem, nem tesznek tönkre semmit. Az ilyenektől minden kitelik. Nem tudják ezek, mi a rend!
Lázadás! Lázadás! Rikoltozta az újságosfiú az utcán. Vékony testén a diákmunkások láthatósági overallja feszült, a fényvisszaverő csíkok ragyogtak a lámpafényben.
Lázadás az egyetemen! Kiáltotta újra, és meglengetett egy újságot a feje felett.
Hirtelen egy hosszú talárt viselő férfi mordult rá közelről. Milyen lázadás?
A fiú pimaszul vigyorgott, és tenyerét nyújtotta a köpenyes felé. Az kelletlenül fizetett, és elmarkolta az újságot.
Ingerülten horkantott ahogy végigfutott a tekintete a főcímen. A fizikusok. A fiú vállán megpillantotta az egyetem emblémáját, az arcába nézett.
Nincs esélyetek mondta, és megvetően fújtatva elfordult.
A fiú elégedetten elmosolyodott. Az üzenet kézbesítve. Szólt a csuklóján viselt lapos szerkezetbe.
Hajnalban hangos csattanásra riadok, halkan mászom ki az ágyból és kikukucskálok a résnyire nyíló ajtón. A nappali felől anyu halk szipogása hallatszik, csendben odalopózom a hátához és megölelem, megint rosszat álmodott, mostanában minden nap ez van. Én is ajtócsapódást hallok álmomban, és felriadok, úgy tűnik, anyuval ugyanazt álmodjuk, csak én nem ijedek meg annyira, hogy sírva fakadjak. Ő azt mondja, ne izguljak, a rémálom csak a test lázadása, a túl sok alvás ellen, nem vészes és majd elmúlik. Remélem így lesz, mert ma különösen fáradtnak tűnik, a szemei kipirosodtak, a szemfesték is elkenődött, hiszen baloldalon zöldes lilás folt éktelenkedik.
Már megint itt van ez az idegen nő, mamának hív és állandóan meg akar ölelni. Ha elhúzódom, könnyes szemmel pislog, és azt kérdezi, hogy miért nem ismerem meg. A nővérruhás másik nő azt mondja, nyugodjon meg, ez csak a kezdeti lázadás, pár hét múlva megszokja a néni az otthont. Fogalmam sincs, kiről beszélnek, és mit keresek én itt. Teljesen elveszítettem az időérzékem, nem tudom, mióta tartanak itt fogva. Enni adnak, ostoba foglalkozásokat tartanak, mindenhol öregek vannak, és borzalmas szag terjeng az épületben. A tükrök helyén mindenhol ugyanannak az öregasszonynak a furcsa festménye lóg. Valahogy sürgősen ki kell jutnom innen.
– Kimegyünk játszani? – Rámosolygok anyára, de ő nemet mond.
– Esik az eső.
– Azért esik, hogy felvehessem a gumis csizmát – mondom, mert így van.
– Azt, amit tavaly kinőttél?
– Ühüm. A katicást – bólogatok.
– Szívecském, az nincs már meg.
Tátott szájjal bámulok rá.
– Elszökött? – szipogom.
– Mondhatjuk úgy is. Lázadozós kedvében volt.
– Az mi? – kérdezem.
– Hogy unatkozott a cipős dobozban, ezért elment világot látni.
***
– Zsuzsi, vigyázz a gumis csizmádra!
Nagy szemekkel bámul. Mesélni kezdek:
– Elszökhet! Anya mondta. Az enyém unatkozott, és lázadni ment!
– Jaj, ne! Most mit csináljunk?
Szerencsére tudok megoldást.
– Játsszunk a gumis csizmával! Akkor nem fog unatkozni, és nem akar lázadni menni.
Csaba ötlete volt, esküszöm. Azt mondta jó buli lesz, lázadjunk fel, minden ellen! Mondtam neki, hogy ez hülyeség, én nem is akartam velük tartani, de lehurrogtak és még meg is ütöttek, itt, ni, ezt nem az a rendőr okozta, ez Csaba öklének a helye. Igaz, tényleg csak én tudok kamiont vezetni, bár még egyedül sosem vezettem… ez sem hatotta meg Csabát. Aztán meg… kíváncsi voltam, mire is megy ki ez a nagy lázadozzunk játék. Nem hittem, hogy tényleg felgyújtják azt az autót. Lefogadtam volna, hogy beijednek a rendőröktől. Hát tévedtem.
El sem hiszem, hogy elment. Azt mondta, soha nem fog elhagyni. Azt mondta, mindig mellettem lesz. Most mégis magamra maradtam. Felvette a láb-sárvédőjét, a sokadik réteg színes bundáját, megfogta a mindigcipelőt, és csak úgy kilépett az ajtón. Azt mondta, hamarosan jön, de én nem hiszem el. Végleg elhagyott.
Soha nem voltam még ilyen magányos és dühös. Úgy döntöttem, fellázadok. Rombolok, török, zúzok. Mire végzek, felismerhetetlen romok vesznek körül. Azonnal megbánom. Hiszen szeretem!
Zörgést hallok az ajtó felől. A szagáról tudom, hogy ő az. Tényleg visszajött! Eszeveszett farkcsóválásba kezdek, és próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, ki rágta meg a kanapét.
Én próbálok haladni, de hatalmas a tömeg.
Valaki elém vág. „Tessék csak…” – mutatom, mire ő vidáman megköszöni, és feltépi mellettem az ajtót. HÁLAADÁS. Szóval ez még nem az.
A HÍRADÁS előtt oldalba löknek.
A HALADÁS bűzétől öklendezem.
„Dedszik dudni, hol a LÁZADÁS?”
A kivörösödött orrú kamaszlánynak elgyötörten mutatom a VÉRADÁS-BÜFÉ táblát, hogy ott talán segítenek, mire majd leszakítja a kézfejem egy szélsebesen repülő Fogtündér kosara. „Vigyázzon jóember!” – ordítja valaki – „Most zár a FOGADÁS!” – aztán becsapja a ketrecekkel körberakott ajtót.
Ketrecek… Akkor ez a BORZADÁS! Érzem is! Kint azt mondták, mellette keressem… lássuk: ADÁSSZÜNET.
Hála Istennek!
Igazán rakhatták volna az elejére…
Minden reggel ugyanaz a kártya hevert a nő hálószobájának parkettáján. „Lázadás”. Ennek ellenére ő minden nap kikelt az ébresztőóra korai csörgésre, felvette a kártyát és szépen feltette a polcra, a pakliba.
És ez így ment egész héten. Végül aztán a nő elvesztette a türelmét és az egész pakli kártyát kidobta a szemétbe. Ennek ellenére másnap reggel megint ott hevert a hálószoba padlóján a „Lázadás”.
Másnap reggel nem kelt ki az ágyból az ébresztőóra csörgésére sem. A férje így kénytelen volt magának megcsinálni a kávét és a reggelit, majd elvinni a gyerekeket az iskolába. De lehet ez már valaki mással történt.
Dühösen nyitottam be a szobámba, de még vetettem egy kételkedő pillantást a széken ücsörgő férfire. Folyton ott ült, vagy egyszerűen a szobám előtt lázongott! Este még aludni sem engedett! A cipőjével folyamatosan a padlón dobolt és akárhányszor tettem rá panaszt, egyszerűen nem távolították el őt onnan. Fehér ruhát viselt, pont úgy, mint az összes többi beteg. Szánakozva ráztam meg a fejemet. És nekem csak itt adtak egy szobát! Pont azon az emeleten, ahol annyira sok veszélyes páciens kóválygott! De én csak lakást béreltem. Tudniillik itt a legolcsóbb. És még az ellátás is ingyenes volt! Csak azt férfit távolítanák már el!
Hetek óta figyelték. Mindig oda rakta ki. Ha eső volt, akkor csak úgy félig – meddig kitolta, meg ne ázzon. De ha nem esett, akkor lehetett hideg, lehetett meleg, az ott volt az ablakban. A kis pulyák csak úgy lesték a bokorból a mozdulatot. Alig várták a pillanatot. Egyik reggel messziről figyeltem őket. Vártak, majd az egyik felugrott, a többi meg utána rohant. Ez volt ám a lázadás! De még micsoda lázadás! Kikapták az ablakból, és eliszkoltak vele. Az asszonyság kinézett az ablakon, látta hűlt helye. Csak a Bözsi macskája volt már ott. Ekkor kilépett az ajtón, és jól elverte seprűvel.
Zavarodott volt, szegénykém. A valóságot ferdén érzékelte, szeszélyes érzelmei felnagyították az aprócska hibákat. Hiszen tudod, milyenek a nők.
Ok nélkül kezdett sikoltozni éjjelente, amint a szomszédok is említették. Természetes, hogy ilyen állapotában nem engedhettem emberek közé menni, csak a szobában volt biztonságban.
Kénytelen voltam alkalomadtán fegyelmezni, ahogy egy engedetlen, lázadó feleséget illik, persze csakis gyöngéden, szeretetből.
Hogy a sérülések? Önmagát bántotta. Gyanítom, belső bűntudatának kivetüléseként.
Emellett amilyen hóbortos volt, zöldségszeletelés közben meg-megcsúszott a keze, pakolásnál magára borította a szekrényt. Figyelmetlenségből félrelépett a lépcső tetején, és végiggurult a fokokon. Efféle szerencsétlen balesetek után rendszerint csendben meghúzta magát, és jobban ügyelt lépteire.
Zoknim súrlódásának zaja betölti a szobát, ahogy óvatosan az ablakhoz lépek. A karnis karikái fülsértőn zörögnek, miközben résnyire elhúzom a függönyt. Elérték az utcát, a lázadók frontvonala mögé kerültem. Felbőszült alakok rúgják be a szemközti házak ajtaját, és mikor errefelé is megindulnak, elugrok az ablaktól.
Fülemben dobol a vér, mint rohamozó katonák bakancsának talpa, ahogy tekintetem a bútorokon cikázik. Értéktelen pozdorja mind, könnyűszerrel széttörik őket, ha mögéjük bújok.
Kivágódik az ajtó, három férfi ront be. A szobából kiszökik a levegő, végtagjaim ólmosbot súlyúak. Hátam a szekrényajtóhoz csapódik, nyögést hallok és ruha szakadását. Egy nő éles sikolyát verik vissza a falak.
A szomszéd ilyenekkel zaklatott, hogy ázik a fürdőszobája, ezért szeretné megvizsgáltatni nálunk is a szerelővel a vízvezetéket. Ne jöjjön ide csak senki! Nem voltam hajlandó idegeneket beengedni! Múltkor a kazettámat törölte le a szomszéd, most meg a fürdőszobámat akarja szétveretni! Kész hajtóvadászatot indítottak ellenem, egy héten keresztül minden oldalról ostromoltak, hogy a lakásba engedjem be őket. Azért sem engedtem! Végül is vejem hatására megenyhültem és a vízvezeték szerelőnek a naptáramban időpontot kerestem. A megbeszéltekhez képest fél órát késett, így utána már hiába csöngetett, a pontatlansága miatt nem engedtem be. Tanuljon rendet! Az új időpontra már pontosan érkezett, így bejöhetett.
Megdobtak egy tornacipővel. Azt vihogták, egyem meg. Nem szóltam. A lázadás elmaradt. Behunytam a szemem és szárnyakra gondoltam.
A zsivajgó osztályterem fölött szétterülő, fekete szárnyakra. Úgy törnének elő görnyedt, félszegen összehúzott hátamból, mint a bogárlábak. A tollak rajtuk, akár a szurokba mártott késpengék.
A torkomban a megaláztatás keserű masszája csak nem akart lecsúszni, hogy elfeledjem végre. Nyeltem, rágtam, haraptam és szárnyakra gondoltam.
Nem azért kívántam, bár válnék robusztus, horogcsőrű jószággá, pecsenyevilla karmokkal, hogy elrepüljek messze. Nem azért emelkednék apró játékszer-kobakjuk fölé, hogy menekülőre fogjam. Nem azért bontanám ki testem sötét vitorláit, hogy napfényes honba bujdossak.
Csak a sikolyaikat akartam hallani.
Egy nap olyan hűvös szél söpört végig a tájon, hogy a halak is rögtön megtanultak repülni. Felkapták magukat a kiszáradt tóból, oszt’ elrepültek más tengert keresni, mert itt már nem vót egy se. Ezt meglátva a kutak békái is eldőltek, hátha akkor ők is elrepülhetnek egy másik vidékre, de olyan nehezek vótak, hogy a szél nem vitte őket sehová. Erre a kuruttyok fellázadtak és olyan hangosan kérték ki a véleményüket, hogy ezt hallva a bárányfelhők rögtön összeálltak. Mint az lenni szokott, ha sok birka van kis helyen, hamar összeakaszkodtak és ettől akkorát zengett az ég, hogy még most is esik.
Az a jeges kék szem! Abban rejtőzik az összes csintalanságod! – mondta a falkavezérem mindig, amikor leszidott valamiért. Pedig nem tettem én az égvilágon semmi rosszat! Csak unatkoztam… ha pedig unatkoztam, hát feltaláltam magam. Móka. Örökösen ez járt a fejemben. Így aztán mindig azzal játszottam, amit épp találtam, – vagy mint jelen esetben, akit találtam.
Aprócska kis ember volt, de jó illatú. Új családtagként mutatták be. Rögtön fel is ugrottam rá, hogy átöleljem, elvégre a kétlábúaknál így szokás, nem? Tény és való, fellöktem véletlenül, de egy puszival hamar kiengeszteltem. Dalként szálló kacaja megmelengette szívem.
– Kölyök még, ne bántsátok! – mondta. – Északi lázadó!
Egész életemben tűrtem, hogy belém rúgjanak. Soha nem szóltam semmit, nem ütöttem vissza, nem panaszkodtam, nem kértem segítséget. Napjaim az állandó bántalmazás jegyében teltek. Bántalmazóim köre széles, de soha nem jegyeztem meg az arcukat, mert nem láttam értelmét. Bosszút állok egyen, száz áll sorba, hogy ugyanezt megtegye velem. Ma másképp lesz. Ma fellázadok. Most is felsorakozott két tucat verőlegény, hogy megforgassanak a sárban és kiverjenek belőlem minden ellenállást. Nem hagyom magam; várok a megfelelő pillanatra, nem sietem el, nem szeretném, ha megtalálnának. Végül elérkezik a lehetőség. Egyik bántalmazóm akkorát rúg belém, hogy kirepülök a pályáról és begurulok egy bokorba. Megmenekültem.
Utálom az őszt, nálam ez nincs, leszarom. Mindenki nézzen körül, nekem van igazam! Vagy nincs. Nincs hát, de akkor ősz sincs. Vidám társaság gyűlik össze a kapubejáróban. A múlt héten még este 6-kor is kint söröztek a teraszon. Most meg behúzódnak a nappaliba, a pálinka/tea kombó mellé. Nem kell beszólni, hogy száraz november, csak ki kell nézni. Nyár után tél. Térdig érő hideg szél meg jeges eső. Ez nem lázadás, nekik is kell a belső mosás és fertőtlenítés. Mindenki hagyja őket békén, hiszen „ősz” van. Vagy én vagyok „feketeseggű”. Végül is megmondták, hogy nem írhatom le, mit csinálunk szerda esténként.
Lúdbőrző férfibársonnyá bokrosodik a mellkasa cirógatásom mentén. Ó, megfáradt tekintetem egyre csak issza a vonalait és szögeit. Imádom miként lódul meg a pulzusa ajkam érintésére, inhalálom el-elakadó lélegzetét. És ő érez, mindenével érez engem.
– Bárcsak veled álmodnék ma… – leheli ilyenkor, elalvás előtt, miközben ölembe hajtja a fejét.
Néha a lelkét is megsimogatom. Fáj neki, a könnyei gőzölgő pokol-lávaként hullnak alá – mégiscsak átütöm a mellkasát, mégiscsak messziről kell hozzá céloznom.
De megteszem. Már egy éve minden éjjel megteszem.
Lövök innen, a túlvilágról. Azt ígértem neki, hogy a szerelmünk örökké tart majd. Betartom hát az eskümet.
Lázadok a halál ellen.
Hát ide figyeljetek! Ti itt, ebben a szalonban, akik csak könyvekből ismeritek a világot, el sem tudjátok képzelni, milyen borzalmas népek azok. Csak a fertő meg a mocsok, az istentelen bujálkodás, vad zabálások, el sem bírom mondani! Tudták, hogy én vagyok az egyetlen igaz ember köztük. Egy éjszaka értem jöttek, bekerítettek. Ötszázan jöttek rám botokkal, fáklyákkal, és a vásártérre toloncoltak. Azt üvöltötték: te nem vagy a fajtánkból való! Válj olyanná, mint mi, különben nincs helyed közöttünk! A kutyáik vadul csaholtak. Fellobbant a máglya, a tűz pattogott. Én pedig végignéztem a habzó szájú csürhén, büszkén felszegtem a fejem, és kimondtam: soha!
Az utcai lámpák fényében figyelem árnyékomat, ahogy megnyúlik majd összesorvad. Ha valaki közém és az aktuális lámpa közé settenkedik, észreveszem. Neszezést hallok, odakapom fejem, erőltetem szemem, de az árnyak, akiket segítőmül hívtam, fellázadnak, ellenem fordulnak és elrejtik a hang forrását. Ujjammal végigsimítom a gázspray nyomógombját és megszaporázom lépteim. Egy lámpa pislákolva kialszik, majd mögöttem újra meggyullad. Szellemek? Démonok? Érintkezési hiba? Fülelek árulkodó neszek után kutatva, de csak saját vérem zúgását hallom, ahogy lüktetve áramlik a hajszálerekben. Kutya ugat mögöttem. Van ott valaki? Nem nézek hátra, az árnyakat figyelve sietek előre. Már csak két utca és otthon vagyok. Ott nem bánthat.
– …Az ítélet végrehajtásra hajnalban kerül sor. A hideg ködben mintha minden gyászolná a kioltandó életet. Az elítéltet vezetőszáron hozzák a kivégzőosztag elé. A tekintetében sem félelem, sem megbánás nem tükröződik. Az utolsó szó joga nem jár neki. A hóhér gyakorlott mozdulattal lesújt, halálhörgés töri meg a párás csendet, vérpermet mocskolja be a foltokban még szűz havat. A többi elítélt egészen megvadul a kivégzés kegyetlen látványától, valóságos lázadás készül kitörni, ahogy mind rázzák, tépik celláik rácsait…
– Pista attól a sok pálinkátó’ mindig hülyeségeket beszélsz, segítened kéne mer’ mingyá kivérzik a disznó, oszt a beleket kéne mosni a hurkához meg a kolbászhoz!
Hogy mer a nyár s a tavasz ily színekben tündökölni? Én meg csak leszek az ősszel a hideg szürkeség, ki csak olykor fehérlik? – olvasta fel a szöveg végét végtelenül unottan az olvasópróbán, a kecskeszakállú, fekete garbós suhanc. A ripacskodó fiatal színésznek láthatóan nem volt ínyére az elmúlás szerepe. Egy reklámfilmből kapott múló hírnév képezte alapját annak, hogy megengedje magának a nyilvános flegmaságot, a lázadás kezdő szikráját.
A gomolygó ködben a sárga levelek fellázadva hulltak alá rozsdavörös társaikkal. A kis csapat azonban észre sem vette a változást, hisz pezsgett a vérük, izgatottan készülődtek a nagy útra.
-Szemüveget fel! – vezényelte a kapitány. – Sapkát becsatolni!
A hangulat a tetőfokára hágott, hangos ricsaj töltötte meg a csendes vidéket, ahogy futásnak eredtek apró lábaikkal.
Vadli azonban hiába kereste, sehol sem találta a felszerelését. Vállát megrándítva gondolt a pár napja még tomboló forróságra.
-Sebaj, nem lehet olyan borzasztóan hideg ez a pár hónap! Tavasszal úgyis visszatérnénk, addigra én pedig már fészket rakok.
Szárnyát verdesve köszönt el a levegőben távolodó társaitól.
A hangyák itt ficeregnek a bőröm alatt, de nekem nincs kapszulám; az őrök olajos képű döglött halak, aztán ha felgyullad a pilács, akkor vörös lesz a fejük, mint a komisszárok, de a komisszár parancsról én nem tudtam semmit, se a táborokról… Kérdik, miért nem fordult meg a fejemben lázadás, hát kérem, mert én minden körülmények között a hazámat szolgáltam, mégis nekem tátognak döglött halak, mégis engem ölel halálszag, nem Himmlert! Himmlernek kellene búcsúlevél felett görbednie, nem nekem, nem nekem kellene zsibbadó torokkal rettegni a holnapot, hanem neki; aki szerencsés volt, hogy a könnyű út jutott osztályrészéül.
Nürnberg, 1946. október 15.
– Hadd magyarázzam meg, mi történt. Sétálgattam a parkban, kedélyesen, mikor az egyik őrült futó belelökött a tóba. Bementem a legközelebbi nyilvános mosdóba, hogy megszárítsam magam, amennyire tudom. Ott találkoztam egy sráccal, aki épp edzésről jött. Azt mondta, kölcsönadja nekem a váltásruháját, ne parázzak. Megköszöntem neki és felvettem a szerelését. Nagyobb volt, de legalább száraz. Akkor éreztem, hogy van valami a pulcsija zsebében. Ez a csomag fehér por bármit csináltam, újra visszakerült a zsebembe. Nem akartam bajba kerülni, ezért gondoltam felhívom a haverom, hogy segítsen, hátha amikor átadom neki, megtörik ez a furcsa átok. Ekkor talált ránk Ön, biztos úr.
Gyűlöllek. Gyűlöllek attól a pillanattól fogva, hogy ott álltál és azt mondtad: Köszönöm. Gyűlöllek, amiért minden nap ott vagy körülöttem, hogy minden egyes nap látlak. És ha rád nézek, visszanézel rám azzal a szürke, homályos tekintettel. Néha úgy érzem, szánalmat látok azokban a szemekben, néha szomorúságot. Miattam? Vagy magad miatt? Pedig nem tettél semmit. Egy rohadt mozdulat, egy nyomorult lázadás, semmi! Gyűlölöm apámat is, de őt másképp. Miatta már nem forr fel a vérem. Azt, hogy apám rendelkezik az életem felett, már elfogadtam. De hogy minden lap látnom kel téged, ahogy ott állsz…
Gyűlölöm, hogy soha nem fog… semmi… megtörténni.
Még most is tisztelem, egész életemben felnéztem Önre.
Nem jut el az éltető levegő a tüdőmig, talán már nem is élek.
Ön elé álltam, ahogyan a tisztesség és a becsület diktálta, hisz Öntől tanultam. „Lázadás!” mondta akkor. Nem vártam megértést, hisz Ön a császár leghűbb tábornoka.
Saját hörgésemet hallom. Nem fáj, hogy nem beszélt velem, hogy a közbenjárására akasztottak fel utoljára azért, hogy lássam bajtársaim haláltusáját. Csak az fáj, hogy utolsó pillantásommal az Ön tekintetét sóvárogtam reményt keresve, de Ön elfordult tőlem. Testem még rándul néhányat. Nem tudom mi lesz ezután. Ami egyik oldalon lázadás az a másikon szabadságharc, Apám.
– Itt hagyom – dörren a félszemű kalóz, és a vászonzsák felé biccent. Tollas jómadara vadul verdes, ahogy igyekszik a levegőben tartani a kincseket.
– Már nem bírom tovább!
A kalóz komája szánakozva pillant a szerencsétlenre, majd száját biggyesztve széttárja a karját, amolyan „Én eztet mostan hová tegyem?” módon.
– Jó lesz annak a pincében is. – Azzal a kalóz sarkon fordul, madara pedig megkönnyebbülten sóhajt, ahogy elengedi lábát a teher.
Minden szava akár a darázscsípés. Megrázkódom, és a nyirkos takaróba bugyolálom magam. Árva gyertya hunyorog, és ahogy a láng meglebben, újabb hang szólal meg.
– Itt hagyom – csicsergi az ifjú manólány, ahogy napraforgómagot szór elém…
*** JAVÍTOTT ***
– Itt hagyom – dörren a lázadás félszemű kalóza, és a vászonzsák felé biccent. Tollas jómadara vadul verdes, ahogy igyekszik a levegőben tartani a kincseket.
– Már nem bírom tovább!
A kalóz komája szánakozva pillant a szerencsétlenre, majd száját biggyesztve széttárja a karját, amolyan „Én eztet mostan hová tegyem?” módon.
– Jó lesz annak a pincében is. – Azzal a kalóz sarkon fordul, madara pedig megkönnyebbülten sóhajt, ahogy enged a teher.
Minden szava akár a darázscsípés. Megrázkódom, és a nyirkos takaróba bugyolálom magam. Árva gyertya hunyorog, és ahogy a láng meglebben, újabb hang szólal meg.
– Itt hagyom – csicsergi az ifjú manólány, ahogy napraforgómagot szór elém…
Mesélek. Tegnap rendkívül rosszul éreztem magam. Kínvörösen égett homlokom és belem… Vajon ki betegített meg? Tán Isten? Múltkor beszéltem vele, jó fej, ő nem lehetett. Akkor inkább anyám volt – gondoltam, be is hívtam. Bejött. Mármint nem testileg, hanem úgy lábakkal. Jött. A szobámba, a csempére.
– Mit szeretnél, kicsikém? – kérdezte anyásan.
– Megmérgeztél?
– Nem. Csak adtam egy kis lázat.
– Értem. És minek köszönhetem ezt a láz adást?
– A húgódé volt, de neki szüksége van az egészségre, mert dolgozik.
– Értem.
Kiment. Én nem, én nem tudok járni. A húgom tud, ezért kap ő meg mindent, még az egészséget is. Egyszer még szétrúgom érte.
Félálomban lassan kúsznak tudatomba a zajok. Álom és valóság keveredik. Izgatott sugdolózást, a nyikorgó parkettán léptek zaját hallom. Baj van? A bevett altatótól kissé nyomottan az ajtóhoz kecmergek. Kinyitom, hunyorgok. A gyerekek egy kupacba tömörülnek a fényárban úszó szoba közepén. Nincsenek pizsamában. A lányok visítoznak a fiuk mutáló hangon hősködnek. Persze nem alusznak, én naiv. Biztos találtak és behoztak valami állatot, kígyót, egeret, esetleg egy békát. A kamaszokkal soha sem könnyű, az a folytonos lázadás. Most mit tegyek, játsszam el a szigorút, vagy legyek jó fej? Te jó ég, csak nem valami innivalót dugdosnak? Észrevesznek, hosszú pillanatig megszeppent csend, majd…
– Megint lázadozol – mondja anya, közben rám sem néz, pedig tudom, hogy el akarja magyarázni, hogy miért hülyeség, amit mondok. Én nem is értem. Miért lenne olyan nagy dolog, ha egy hátizsákkal akarok nekivágni az országnak? Vagy egy másiknak, valahol, ahol meleg van, és tenger, és idegen emberek. Én nem értem, miért lenne baj, ha csak egy év múlva folytatom az iskolát? Vonz az ismeretlen és az új, és anya mintha tudná, és mégis tilt tőle. Biztos vagyok benne, ő is sétált már és stoppolt esőben, és futott rendőrök elől, mert tilos helyen verték fel a sátrat. Csak tudnám, miért tilt?