Szeretsz írni? Szeretnél szerkesztést nyerni? Akkor ragadj tollat, billentyűzetet, és játssz ma velünk!
Ismét 100 szavas játékot hirdetünk, a mai napon várjuk a kitöltéseket. Maximum 100 szó legyen a szöveged, és ide a kommentek közé írd be 🙂
A mai játék a karakterábrázoláshoz kapcsolódik.
Feladat: Jeleníts meg maximum 100 szóban egy bunkó karaktert anélkül, hogy szlenget vagy káromkodást használnál hozzá!
Az írás lehet rövid jelenet vagy párbeszéd is, bemutathatja a karaktert a viselkedésén vagy a gondolatvilágán keresztül is.
Határidő:
június 5. (szerda) éjfél
Eredményhirdetés:
június 12. (szerda) reggel
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
A Balaton-átúszás regisztrációs pultjánál:
– Szia! Szeretnénk regisztrálni.
A pult mögött ülő fiatal férfi hitetlenkedve mérte végig a lányokat.
– Sziasztok. Ugye tudjátok, hogy a táv három kilométer?
– Igen, készültünk rá.
– Ja, oké. Csak kérdeztem… Az elsőre is feltűnt, hogy sportosak vagytok!
A lányok összenéztek, majd mindketten elpirultak.
– Elkérhetem az orvosi alkalmasságikat?
– Hát persze, itt vannak.
– Biztos nem hamisak, ugye? – vizsgálgatta gyanakvóan a dokumentumokat.
– Nem, dehogy is!
A lányok egyre kellemetlenebbül érezték magukat.
– Hát rendben, akkor sok szerencsét. Őszintén kívánom.
– Köszönjük.
A rajtszámokat felkapva, lesütött szemekkel távoztak a Balaton irányába.
– Jézusom… Ha ezek belemásznak a vízbe, meg kell nyitni a leeresztő zsilipet…
Nő: *nem mondod, hogy igazi Chanel ruha van rajta, nem hiszem el, őszi kollekció, honnan futja ennek ilyesmire, nemár, hogy ekkora pénz legyen az _iparban_, hát én csak viccből szoktam mondani, hogy elmegyek vetkőzni, de neki még ilyen nemtommianeve manikűrre is futja, meg az a hajfestés, platina, mégsem töredezik, hát én tényleg pályát módosítok, nem akarok abba megöregedni, hogy ennek a medvének az alsóit mosom, most is úgy gúvad a szeme, csak hát minek, szilikon az egész, na de a múltkor feldobta a Facebook a puncs.hu hirdetését, harmincnyolc évesen még csak fogok egy sugardaddyt, nem vagyok elkésve semmivel*
Férfi: *csecsek*
Még csak nem is volt különösebben jó numera. Túl későn érkeztem a partira, és az összes ígéretes példányt elvitték az orrom elől. Kénytelen voltam beérni egy lestrapált hetessel.
Én, aki rosszabb napjaimon is minimum kilences vagyok.
Most pedig ki kell találnom, hogyan rúgjam ki az ágyamból.Legszívesebben rövid úton megszabadulnék tőle, de inkább meggondolom magam. Úgy fogom intézni, hogy ne tűnjek érzéketlennek. Őszintén szólva hidegen hagy a lelkivilága, de aki ennyire odaadó, azt jobb talonban tartani.
Ki tudja, mikor fanyalodok rá megint? Egyre fárasztóbb mindenre kapható szeretőt találni.
Odahajolok hozzá, és belesúgom a fülébe:
– Drágám! Menned kell, nemsokára hazajön a férjem…
– Elnézést! – kiabálok a kopaszra borotvált tarkóhoz. – Huzat van!
A mellette ülő nő felém fordul, és a fülére mutat. Szóval nem is hall. Hab a tortán. De majd én megoldom! Nyögve felállok, és behúzom a busz ablakát.
A férfi úgy fél perc múlva megint kinyitja.
– Hát tessék megmondani, látott már ilyet? – kérdezem a kopasz szomszédjától, de már ő sem méltat figyelemre.
Megint becsukom. Megint kinyitja.
Mikor látom, hogy jelez, én is leszállok, pedig nem itt van dolgom. Nem enged előre, de elé tolakszom, és áthúzom a dinnyékkel megpakolt banyatankot a lábán. Ez a mai fiatalság, csak tanul egyszer a leckéből…
Megérkezett a megbeszélt helyre. Még volt pár perce, így rágyújtott egy cigarettára. Leült az egyetlen padra, melyen egy középkorú nő ült női magazint olvasgatva. Ahogy kifújta a füstöt, a szél belekapott és azzal szinte beterítette a mellette ülőt, aki köhögni kezdett.
– Elnézést uram! Megtenné, hogy arrébb megy? Tudja, asztmás vagyok.
– Ja! Az más. Nem hinném, hogy csak az én általam kifújt cigarettafüst ártana magának. Nézzen körül! Egy zsúfolt nagyvárosban él Drága! – mondta nevetést mímelve. – Akkor menjen sóbarlangba vagy a hegyek közé. Na, ott biztosan friss a levegő. Ha megengedi Csókkolom, had gyújtsak rá, ahol én akarok!
Zsoltnak hívták, szerelem volt első látásra. Alig vártam, hogy közelebbről találkozzak vele, ne csak lássam éjfekete haját, izmos testét, hanem halljam a hangját is. Megtörtént. A büfében ültünk, amikor belépett a barátaitól körülvéve. Látszott, hogy ő a vezér. Hangja érces volt, férfias, mindenki felkapta a fejét.
– Hátrébb!
A megszólított csenevész fiú zavartan maga elé engedte a sorban az egész kompániát, mögötte többen morgolódtak.
– Egy Red Bullt és egy csipszet!
A büfés lány összeszorított szájjal tette a pultra a rágcsálnivalót és az italt.
Zsolt leült egy asztalhoz, fogával letépte a zacskó sarkát és a büfé padlójára köpte.
Véget ért egy szerelem.
– Faragatlan suhanc! – sziszegte a néni a villamos hátuljában.
– Csak felajánlottam az ülőhelyemet!
– A nyitott ablaknál? – botjával a fiú sípcsontjára koppintott. – Hogy tüdőgyulladásban halljak meg?
– A táskáját megfogjam? – próbálta az engesztelni.
– Viszed a mocskos kezedet a szütyőmtől! Ismerem a fajtádat, olcsó trükkökkel loptok a vénasszonyoktól! – mondta ráncos mutatóujját rázva. – És ez a hamburgeres egyenruha! Iskolába járni nincs eszed?
– Diákmunkás vagyok, tanulok mellette.
A néni mobiltelefonja fülsiketítő pittyegésbe kezdett, mindenki feléjük fordult.
– Szűzanyám! Melyikkel kell felvenni ezt a nyavalyát?
– A zölddel.
– Bezzeg a kütyünyomkodáshoz értetek! – a készüléket fejjel lefelé a füléhez emelte. – Képzeld Iluskám, megint rám támadtak a négyeshatoson!
Aznap reggel megint felrúgott egy aranyos kiskutyát.
Aznap reggel megint felrúgott egy aranyos kiskutyát.
Berregésre ébredek időszámításom szerinti hajnal kilenckor. Melegebb éghajlatra kívánom a csengőre tapadt ujj gazdáját. Ha ő is magánnyomozósdit játszana déltől éjfélig a megélhetésért, majd éjféltől pirkadatig kívánságokat teljesítene lelkekért, hogy törlessze a pokolbéli adósságát, megértőbb lenne velem, szegény földre menekült démonnal.
Morogva kikászálódok az ágyból, megbotlom a bokámra csavarodott takaróban, nekimegyek az ajtófélfának, és elvágódom a nappali szőnyeg gyűrődésén.
Eljutok az ajtóig, kinyitom.
Szőke nő áll előttem, látványomra picit visszahőköl.
„A nyomozóiroda délben nyit, démonüzletet éjféltől kötök”- gondolom, és az orrára csapom az ajtót. Visszafele a kanapéig jutok, álmosan eldőlők rajta, majd felkapom a fejem.
– Ezt ki kellett volna mondanom?
Izgatott várakozással nyitom ki az ajtót, évek óta vártam a viszontlátást.
Arca feszes, kifejezéstelen, tekintetéből hiányzik az egykori barátságos csillogás, ami régen meleg kék volt, mint a nyári tenger, most hideg, mint a jégszilánk. Drága ruhákba öltözött, karján márkás ridikül, benne feszülten vicsorgó csivava. Feszélyez, hogy úgy néz rám, mint egy idegenre.
– Nem hittem volna, hogy még mindig apád házában élsz. Ez már régen is egy omladozó viskó volt – közli, majd a kezembe nyom egy köteg levelet. – Ezeket visszaadom. Nincs időm a múltra, a jelenem sokkal érdekesebb.
Sarkon fordul, visszaszáll a Mercedesbe.
Kezemben a borítékok érintetlenek, sosem nyitotta ki őket.
Nahát Brigikém, ezer éve nem láttalak! Dolgozni mész? Jaj, ti modern nők meg a karrieretek! Látom, jön végre a baba? Nem? Nem szabad ám rágörcsölni! Kicsit azért megasszonyosodtál. A férjednek tetszik? Mondjuk örülhetsz, hogy hajlandó volt végre elvenni. Emlékszem anyád is ilyen alkat volt, egy pohár víztől hízott két kilót, hehe. Most bezzeg szegény úgy néz ki, mint egy csontváz. Kemó? Na, szerencsétlen. Túldolgozta magát, mindig mondtam neki, hogy nem lesz jó vége. Jó-jó, egyedül nevelt, de minek hagyta elmenni apádat? A férfinak néha helyre kell tenni az asszonyt, pár pofonba senki nem hal bele. Na, megjött a busz, puszikállak!
A segítőkész barátnő
– Tudtad, hogy évek óta utána epekedek! Ó, az a szikrázó szempár! Minden nap arról álmodozom, hogy végre belenéz a szemembe, és randit kér ez a figyelmes, kedves fiú, erre pedig te hívod el őt? Pont te?
– Meguntam a sóvárgásodat. Ne pityeregj! Megfájdult tőled a fejem. Különben pedig semmi esélyed nála. Hányingere van a kövérektől. Ez minden, amit ebédre hoztál? Kevésnek tűnik.
– Túl kövér vagyok?
– Jaj, ne bömbölj már! Felejtsd el Dominiket! Fogd fel a dolgot baráti szívességként!
– Tessék?
– Nem egy lepedőakrobata, ha érted, mire gondolok. Na, add azt a spagettit! Csak még hájasabb lennél tőle.
A kettesért való könyörgés soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
Remegő kezembe nyomja a dolgozatomat.
– Látja, hogy mik voltak az alapvető hibái? – hangjától bukfencezik a gyomrom. Kihúzza magát, miközben mellém lép. A kezemben tartott papírlapra mered. Doboló lábával sikerül elérnie, hogy kicsinek és idiótának érezzem magam.
– Igen látom – válaszolom, holott a félelemtől a nevemet sem tudom elolvasni a lap jobb felső sarkában.
– Ismét sikerült elkövetnie ugyanazokat a hibákat! – megkocogtatja a papírlapot. – Szedje össze magát, mert ez ide már kevés.
Hiba volt idejönni.
– Értem és sajnálom – visszanyújtom a lapot.
– Találkozunk a pótvizsgán – először látom elmosolyodni.
Azért nem tudod, mert nem értesz hozzá. Figyelj, az ilyesmihez tapasztalat kell, nem lehet csak úgy nekiállni! Én már itt vagyok tizenéve, hidd el, semmi szükség az efféle újításokra! Szerinted, ha így jobb lenne, nem csinálnánk már régen? Ne gondold, hogy éppen ettől dobunk egy hátast! Anyukám, tudnád, mennyi ilyen ugribugri próbálkozott már, mint te! Behalok tőletek. Pofám leszakad ettől az állandó ötletelgetéstől. Miért nem bírtok a seggeteken ülni? Mit kell folyton okoskodni? Most komolyan, szerinted változik bármi is ettől? Jó az úgy, ahogy van!
– Fúj, de undorító!
– Most mi van? – Nők! Olyan kis nebáncsvirágok. Nem lehet előttük még böfögni sem, mert mindjárt elhúzzák a szájukat. Pedig a böfögést visszatartani nem egészséges. Az orvosok is megmondták! Én sem teszem, persze, még az kéne, hogy felfúvódjak, aztán elrepüljek, mint egy lufi!
Mit szólnának, ha még a gázt is kiereszteném? Egy kis sunyi, rózsaillatú szellő az orruk alá. Vagy egy jó hangos, recsegős durrantás. Hahaha, jó poén lenne! Akkor aztán fintoroghatnának! De lehet, hogy el is ájulna mindegyik. Mert én olyan ellenállhatatlan vagyok!
Nóra izgatottan lépett be az iskola kapuján. Végigsimította tökéletesre vasalt hófehér blúzát, és határozott léptekkel indult a tömeg irányába. Szemével a tanárok tipikus kis gyülekezetét kereste, amit néhány másodperc alatt megtalált. Cipősarka büszke tamtamot kopogott, hiszen ő immár tanár. Megállt.
– Elnézést hölgyeim, az igazgatónőt keresem!
– Igen, én vagyok! Segíthetek?
– Nóra vagyok, az új szaktanár.
A nő arrébb húzta.
– Szabó Nóra? Mi nem vettük fel magát! Értesítettük.
– Én nem… – nem tudta folytatni.
– Kérem, menjen haza! Ez félreértés!
Az igazgató elfordult tőle, elindult és magában morogta:
– Ez tényleg azt hitte? Istenem! Ezt a nőt?
Azzal kezdte, hogy nem nyitotta ki előttem az ajtót. Kikászálódtam volna magam, de a taxis köhintett. Fizetni ki fog?
Kint nyári eső zuhogott. Táskám fejem fölé emeltem, mert esernyőt elfelejtettem hozni. Ő vígan állt fekete esernyője alatt, kajánul bámult egy mellettünk elszaladó lányt, akinek fehér pólója stratégiai pontokon ázott át a váratlan esőtől.
Odabent a telefonját leste, vagy magáról beszélt. Beleevett a kajámba, pedig azt hittem, ezt a nők szokták. Egy mondatot nem tudtam végig mondani. Amikor a pincér hozta a számlát, pont kiment vécére.
– Jó kis randi volt, megismételhetnénk, Kriszti! – mondta a végén. Katának hívnak, tíz éve vagyunk házasok.
James Brutish türelemetlenül dobolt ujjaival a tanári asztalon. Már harmadik perce várt legalább egyetlen értelmes mondatra.
Pedig tegnap szóltam neki, hogy feleltetni fogom biológiából, gondolta. Ha picivel zöldebb lenne, biztosan fotoszintetizálna. Még annyit sem tud, mint a bal talpam! Ezért kár volt tizenhárom és fél milliárd évig fejlődnie az univerzumnak! Ő lenne az evolúció csúcsa? Mi vagyok én, etológus? Olyan sötét, hogy még a fekete lyuk sem nyelné el. Ha belelátnék a fejébe, talán megtudhatnám, hogy miért csak kettő agysejtet használ. A többit nyugodtan ki lehetne kukázni. Borzalom, hogy ennek ellenére még mindig ő a Naprendszer nyolcmilliárdodik legértelmesebb élőlénye!
Portia olyan régóta dolgozott az áruházban, hogy mostanra a tartozékává vált. Ruhatár rögtön jobbra, öltönyök a bejárattal szemben, irodák az emeleten, Portia a lépcső alján. Portia feladata az volt, hogy reklám ürügyén parfümöt spricceljen a feléje tévedőkre. Ami nem volt a feladata az az, hogy a munkaideje után szándékosan az ablakban hagyja az üvegeket, míg a folyadék bennük szúrós szagúvá nem forrt. Én a bejáratnál szobroztam és útba igazítottam azt, aki kérte. Amikor senki nem kérte, azt próbáltam megtippelni, hogy egy-egy vevő kalapját hány heti béremből tudnám megfizetni.
– Merre találom az öltönyöket?
– Látja a lépcsőt? – mosolyodtam el. – Fel azon.
A lány térdre esett, a csuklyája lecsúszott a fejéről. Sietve húzta a szemébe, azonban egy sebhelyes ork megragadta és közel húzta magához.
– Ez egy nőstény! Egy embernőstény! – bömbölte, hatalmas orrlyukai kitágultak és összehúzódtak az izgatottságtól. – Jó pénzért el tudlak adni a rabszolgapiacon!
– Eressz el, te melák!
– Harcias kis szuka vagy! – mondta, aztán egy pofont kevert le a lánynak, aki ernyedten lógott az ork ölében. Az ork a vállára dobta az alélt embert.
Flame az orkhoz ugrott, de az gyorsabb volt, elkapta a fiút.
– A nőstény sokat ér, te semmit.
A behemót a többi orkoknak dobta Flame-et, aztán kisétált a fogadóból.
Az a fajta fiú volt, akinek minden lépéséből áradt az adoniszi magabiztosság. Felém indult, a haverjait hátrahagyta. Először csak megállt előttem, lesütötte a szemét, s akkor szólalt meg, amikor már majdnem megszólaltam, hogy a szemem húsz centivel fentebb van.
— Jó csaj vagy — kezdte.
— Kösz — feleltem kissé meglepetten. Tetőtől talpig végigmért, éreztem, ahogy a forróság elönti az arcom.
— Ha leadnál pár kilót még akár járhatnánk is.
Megdermedtem.
— Van egy haverom, személyi edző. Megadom a számát.
Nem tudtam, mit is mondhatnék, aztán csak elmosolyodtam.
— Kedves vagy.
Nem azért volt, mit nem értesz? … Mondtam már, többet ittam a kelleténél… Amúgy meg, hozzászokhattál volna mellettem. Premier után mindig ki kell ereszteni a gőzt. Sok a feszültség… Ne bőgj már, utálom, amikor ezt csinálod! Azt hiszed, ezzel tudsz rám hatni… Amúgy meg, félig-meddig a te hibád. Mondtam, hogy gyere el velem… Ja, persze, duma! Hívhattál volna bébiszittert mellé… Dehogy, nem ismerem, a nevére se emlékszem… Mit tudom én, hogy mikor érek haza, a fiúk még csak most ébredeznek, majd valamikor… Jaj, fejezzük már be, megfájdul a fejem… Nem, nem azért, bár, ha jobban belegondolok, ja, leadhatnál pár kilót.
Látni lehetett előre, hogy esélyük sem lesz leülni amikor felkászálódtak a buszra, mivel még állóhely is nehezen akadt. Ennek ellenére anyuka két óvodás korú gyermekét ráncigálva maga mögött, ügyet sem vetett rá, körbenézett és megakadt a szeme egy középkorúnál idősebb házaspáron:
-Hogy nem sül ki a szeme a sok embernek–mordult fel az asszony -leülnének a gyerekek!
Az idős házaspár egymásra tekintett, egy szó nélkül.
-Gyerekkel vagyok, leülnének! –ismételte meg még hangosabban.
Az idősek nagy nehezen felkecmergtek:
-Vannak itt fiatalabbak is –pihegte a néni.
-De ők nem ugranának fel – vigyorodott el anyuka és az egyik gyereket az ölébe kapva leült.
Felpillantok a tanárra. Az ünneplőm szorít, a terembe beszorult a levegő.
Nem tudom, miért idegeskedek, hiszen mindent elmondtam, amit leírtunk a füzetbe, sőt még a kötelező irodalmat is elolvastam Tóth Árpádról. Többet úgysem kérhet számon, nem igaz?
A professzor karba tett kézzel, felvont szemöldökkel bámul.
– Szeretne még valamit hozzáfűzni? – ásítja.
A fejemet rázom.
Nem hiszem, hogy kihagytam volna bármit is.
– Ön szerint miről szól ez a vers?
– Isten kereséséről.
A szakirodalom csak nem téved… És órán még ő is ezt mondta.
Felmordul, mint akinek fizikai fájdalmat okoz a beszéd.
– Sajnos a költő egyáltalán nem erre gondolt. Elégtelent kell, hogy adjak.
Ha nem ismerte volna, akkor simán elhitte volna, hogy mennyire helyes és ártatlan. Látta a férfit, megtapasztalta az igazi énjét. Akkor válik igazán elviselhetetlenné, hogyha visszautasítják. Nem alpári módon lesz tapló, nem… Hanem elegánsan és stílusosan.
– Hol hagytad a petrezselymedet?
– Ahol te a jómódorodat? – vonta ártatlanul a lány fel a szemöldökét, mire a férfi felnevetett.
– Hidd el, a jómodorom nélkül is sokkal izgalmasabb az életem, mint a tiéd valaha lesz. – hangja, mint a méz, csöpögött az iróniától. – Szeretnék hinni benne, hogy megtalálod a számításaidat, drágám. Öltözz az alkatodhoz mérten. Segítene, hogyha láthatnánk a fenekedet.
– Martin, maga felettébb együgyü ember, ha képtelen felismerni egy nőt.
– Márpedig maga nem az.
– Ezt mégis honnan gondolja? Nő vagyok, nőként viselkedem!
– Márpedig elhízott malacokat nem szokásom nőnek nevezni. Talán, ha leborotválja a lábát és komoly fogyókúrába kezd, esetleg magára nézek. Az arca sem szép, tele ragyákkal. Feltalálták az alapozót, feltételezem ez elkerülte a figyelmét, kedves.
– Ne kedvesezzen maga bosszantó alak!
– Én csak az igazat mondtam, kedves Lulu.
– Ne kedvesezzen, Martin!
– Rendben. Tekintve az értelmi szintjét úgy gondolom maga azon túl, hogy rengő hájú malacka, még buta is.
Hello, drágám, ezer éve nem láttalak! Mi újság? Ne is kérdezd, tropán vannak az idegeim, négy teljes nappal kellett elhalasztanunk a dubaji kiruccanásunkat! Azért látom a Fészen, néhanapján ti is eljuttok a Balatonra. Kicsit sápadtnak tűnsz, de legalább a fekete slankít. Te jó ég, most, hogy nézlek, csak nem vagy megint terhes? Jaj, miket beszélek, már emlékszem, néhány hónapja szültél! Mi tagadás, van még mit leadnod, de hát egész nap otthon vagy a gyerekekkel, ráérhetsz tornázni. Jut eszembe, veled ellentétben én sajnos nem mondhatom el, hogy időmilliomos volnék, rohanok a kozmetikushoz! Szívesen elküldöm a számát, ráférne némi igazítás a szemöldöködre.
– Itt nem dohányozhat, Heel – mondtam.
A férfi felém hunyorgott. Keskeny tekintetével keresztüldöfte a szemgolyómat.
– Voltak idők, szépségem, amikor az asszonynépnek még csend volt a neve. Ez… – lökte ki érdes nyelvével a pipaszárat, és szorosan markolva előre tartotta –, férfiaknak való. Igazi férfiaknak.
Minden kilégzésnél pipafüst ömlött ki az orrából.
– Legyen jó, és pöfékeljen odakint.
Heel elvigyorodott. Fogai, mint a szúette, korhadt fa. Ráncos ujjával felém mutatott.
– Ha képes lenne befogni a száját, amikor kell, magácskából az én időmben remek ágymelegítő lett volna. – Felkacagott. – Jól van, leteszem – azzal előhúzta oldalzsebéből a dohányt.
Rágni kezdte, majd felém kacsintott, és leköpte a pultot.
A professzor letesz elém egy lapot.
– Erről kérek egy másolatot.
– Pillanat – mondom. – Ezt sürgősen be kell fejeznem. De, ha siet – próbálok segítőkész lenni, és a fénymásolóra mutatok -, csak tegye rá az üvegre, és nyomja meg a gombot.
A professzor felhorkan.
Utálom ezt. Félbehagyom a munkát, felállok, és megcsinálom a másolást. A prof elnéző mosollyal veszi át a papírokat.
– Önt ugyebár ezért fizetik.
A csinos blúzomra pillant. A többit ki se kell mondania, a szemén látom. „Magácska csak ne hasonlítgasson engem egy titkárnőhöz.” Mint stresszhelyzetben folyton, most is leblokkolok. Ez volt az oka annak is, hogy negyedéven végül kibuktam az orvosiról.
(Nálam a Word valamiért plusz szónak számolja a kötőjeleket, de azok nélkül 100 szó…)
Kinyitottam neki az ajtót. Nem volt ideje megköszönni, hiszen az, hogy a telefonjába ordított és mindemellett rágózott, már önmagában túl sok feladat volt egyszerre. Elnézően becsuktam hát mögötte, húztam egy sorszámot és félreálltam. Idős hölgy jött be, mire egy fiatalember felpattant. A telefonos szinte azonnal ledobta magát az üres székre. Amikor felszabadult egy ügyintéző, sorszám nélkül odasétált, de továbbra sem tette le a telefont. Fontos ember. A hölgy közölte vele, hogy csak akkor tud segíteni, ha kivárja a sorát. Ekkor egy pillanatra elemelte a szájától a telefont, kivette a rágót a szájából, az ablakra ragasztotta és dühösen kisétált az épületből.
Hamisítatlan nagyember volt. Öltönyben, testőrökkel, akik körül állták, mint jegenyék a csenevész bokrot. A táppénzes papíromra vártam másfél órája, de nem volt képem előre furakodni, hisz mindenki valami csak-ra vár, senki se hiszi, hogy őt vizsgálja majd ki félórás alapossággal az orvos.
– Őméltóságának egy receptre lenne szüksége, de nem ér rá várni – lépett előre az egyik jegenye, a legjegenyébb. – Előre engedik? Na? Valakinek kifogása, emberek?
Mint szar a hóba, olvadtunk bele a harminc fokban a műanyag székekbe. Nagyanyó mellettem és én.
Nagyember mosolyogva a rendelőbe masírozott, majd felszegett állal ki, slepp utána. Néma csend ereszkedett a váróra. A szégyen csöndje.
Feszélyezve érzem magam, ahogy végig sétálok a büfé mellett. Az egyik modell alkatú, bikinit viselő cicababa rám pillant lehúzott, márkás napszemüvege mögül. Gúnyos mosoly ül ki az arcára, ahogy végig tekint rajtam, beletúr festett vörös hajába, majd megigazítja magán a fürdőruhája felsőjét. Megsimogatja a mellette sütkérező fiú vállát, aki felül, valamit súg neki, mire hangos nevetésbe tör ki. Még több szem szegeződik rám, szinte lesújtó pillantások kereszttüzébe kerültem. Összehúzom magam, elakarok bújni a tömeg elől, láthatatlan akarok lenni, mély levegőt veszek és megszaporázom a lépteimet. Visszapillantok, már a mobilja is a kezében van, leakar fényképezni, de elfutok, hogy ne tudjon.
– Elveszítetted?
– Annyira sajnálom, ne haragudj…
– Tényleg képes voltál elveszíteni őt?
– Megijedt és kitépte magát a kezemből, nem tudtam mit csinálni! Futottam utána, de nem állt meg… Órákon át kerestem, de sehol nem találtam!
– És ha elütötte egy autó? Naiv voltam, hogy azt hittem, rád hagyhatom legalább erre a kis időre. Pont rád… Ismét bebizonyítottad, hogy felelőtlen vagy, és semmit nem lehet rád bízni!
– Már mondtam, hogy nagyon sajnálom, szívesen segítek megkeresni…
– Kösz, de már így is épp eleget tettél. Kezdem azt hinni, az égiek akarták úgy, hogy ne lehessen gyereked, mert ők is tudták, hogy képtelen vagy bárkire is vigyázni!
– Édesem, indulhatunk anyukámhoz? Tudod, hogy ma tartja a születésnapi partit… – csicsergi Éva nem sokkal az után, hogy hazaér.
– Persze – kiáltom, miközben magamban morgok. – „Az a hájas vén banya megint indokot talált a zabálásra.”
Kelletlenül ülök be a kocsiba, de igyekszem magam felkészíteni a bulira. Az anyósnál ajtót nyitó nő ruházata azonban rögtön kiveri bennem a biztosítékot.
Éva hatalmas mosollyal az arcán öleli meg az anyját, majd amikor én következek, nem bírom szó nélkül hagyni:
– Elhiszem, hogy a maga korában is feltámadhat a szexuális vágy, de azért nem mindenki kíváncsi a blúzból kibuggyanó szottyadt húsra – súgom a fülébe.
– Segítenél, Ricsi?
– Nem!
– Csak meg kéne tartani a polcot, hogy bemérjem.
– Nem érdekel, nem érek rá.
– Mit csinálsz?
– Ezt-azt.
– Csak a telefonodat babrálod.
– És?
– Egy perc lenne!
– Kösz, nem.
– Miért nem vag kèpes legalàbb egy kicsit másra is gondolni magadon kívül?
– Mégis minek? Én így vagyok jó, Bözsi néni is megmondta. „Sose változz meg, Ricsike!” A szenilis vén banya.
– Undorító, hogy csak a pénz miatt emeled meg a segged.
– Akkor fizetsz?
– Nem!
– Helyes, jó nézni, ahogy szenvedsz.
– Gyere már, leszakad a kezem!
– Most megyek, további jó szórakozást. Na csá!
A gumi óvszert hanyagul bevágtam a szemetesbe, és az ágyon elterülő lányra pillantottam. Igen, ezzel az áhítatos nézéssel találkoztam már párszor, csakhogy mindjárt tudatosulni fog a csenevész agyában, hogy ennyi volt. Amikor magamra kaptam a ruháimat, tétován felült, szóra nyitotta a száját, ám leintettem. Nem voltam kíváncsi a nyavalygására, hisz ő csak egy a sok közül, és soha nem is lesz az egyetlen. Kiléptem a lakásból, és elővettem a határidőnaplómat. Áthúztam a nevét a listán, majd a következő névre vándorolt az ujjam. Haverom szerint az a csaj igazi főnyeremény, az egyetem szüze. Már ki is terveltem, hogy miképp cserkésszem be.
A villamoson utaztam. Hangoskodásra lettem figyelmes, pontosabban egy férfi beszélt hangosabban. Egy terhes nő állt. A férfi meg ült.
– Ugye leülnél? – kérdezte.
– Jó lenne. – válaszolt a hölgy.
– Ide pedig nem fogsz.
– Nem is gondoltam. Ne tegezzen, nem ismerjük egymást!
– Azt én döntöm el. Azért, mert állsz, kötekedsz?
A hölgy bölcsen hallgatott.
– Ugye nem tudsz mit mondani? Azt hiszed, mert terhes vagy hasra esek?
A hölgy próbált elmenni. Sokan voltak így nem tudott, hallgatta a szóáradatot.
A beszéd folytatódott, azonban hárman is felálltunk, hogy átadjuk helyünket neki.
– Bunkók. – ordította a férfi.
A katona cuppogva csámcsogott a húson, majd a csontot odavetette kutyájának. Kifűzte övét, és a fogait szívogatta, hogy eltávolítsa a közéjük ragadt húscafatokat. Az asztal mellett ácsorgó soványka, zsíróshajú nő sóvárogva és undorodva figyelte.
A férfi felállt, büfögött, és kezet csókolt az asszonynak, majd szaglászgatni kezdte, mint egy rothadó sajtot.
– Menjen, fürödjön meg!
Volt, hogy főztje után a szakácsnőt is megkívánta a katona. Ilyenkor nem elégedett meg azzal, hogy a fenekére csap, és mosolyogva figyeli remegő szembogarát.
– Ha ügyes lesz, megeheti a maradékot – bökött a tányér felé.
A nő eltűnt a fürdőszobában, a férfi pedig odaöntötte vacsorája maradékát a kutyának.
Bocs, hogy késtem, elhúzódott a fodrász. De rég láttalak! Az osztálytalálkozón…? Vagy azon ott se voltál? Mindegy, miért hívtál ide? Ja, igen, már emlékszem, a regényed miatt! A gimis évekről írod, ugye? Szuper! A volt osztálytársaink összes mocskos titkát ismerem! Meg néhány tanárét is… Hogy nem ilyenről akarsz írni? Viccelsz, drágám?! A botránykönyvek kapósak, egy halom pénzt kereshetnél vele! Főleg, ha teszel bele jó sok szexet… Ugyan már, majd megváltoztatod a neveket! Ha valaki mégis magára ismer, tudok egy jó ügyvédet. Kezdjük Dáviddal! Mondd csak, még mindig odavagy érte? Hogy elpirultál! Na, ha elmesélem, amit róla tudok, rögtön kiábrándulsz belőle!
Találkozót beszéltünk meg. Nem ismertük egymást, mégis beszélni kellett egy fontos dologról. Már a köszönés furcsa volt. Pontosabban én köszöntem elsőnek:
– Szia!
– Cső.
– Zita vagyok.
– Bemegyünk enni? – volt az ő bemutatkozása.
– Mehetünk.
Férfi létére előre ment. Udvariatlan volt a bejáratnál is. Le is ült az asztalnál.
– Ideértél már? – mordult rám.
– Nem lehetnél kicsit műveltebb?
– Nem tetszik? Akkor vágj hozzám jó képet!
Jött a pincér.
– Mit parancsolnak?- kérdezte.
– Jó levest, húst. – vágta rá.
– Ásványvizet kérek.
– Van nálad pénz?
Úgy gondoltam, megyek innen. Hiába volt fontos megbeszélnivalónk.
A kiskutya a nő száját nyalogatta, miközben peléptek a rendelőmbe.
– Anyuci cukimukija, ne félj, a doktorbácsi csak megvizsgál – gügyögött neki míg az asztalra rakta.
– Az oltásikönyvet elkérhetem? – fordultam a plázamacához.
– Oltásra nekünk nincs szükség, a kis angyalkám a legédesebb kutyi világon, csak most a pociját elrontotta.
– Maga milyen jól átlátja a helyzetet! Azért találtuk ki a védőoltást, hogy ne unatkozzunk. Minek is beoltani parvovírus, vagy májgyulladás ellen, inkább fessük rózsaszínre a kutyát. Persze, majd ha a drága hány és haldoklik szaladnak az orvoshoz, hogy elcsapta a hasát.
– Maga gúnyolódik velem?
– Hol vette ezt a cuki felsőt? Észt ott nem árulnak?
– Ne kezdd! – emelte fel mutatóujját Chris.
– Részeg vagy!
– Akkor vezess te! – mondta, miközben elengedte a kormányt.
– Nincs jogosítványom.
Chris felhorkant.
– Ugyan már, Summer! A gazdagok azt csinálnak, amit akarnak. Megálljak?
– Csak haza szeretnék érni végre.
– Még néhány mérföld. Nem szeretem, amikor picsogsz – oda vonta magához a lányt, aztán egy puszit nyomott a fejére.
– Vigyázz! – kiáltott Summer.
A fiú még épp idejében vette észre a közeledő fát, félrerántotta a kormányt, de így sem úszhatták meg az ütközést. Chris kiszállt a Ferrariból, átvonszolta a véres lányt a vezetőülésbe, aztán hazasétált.
– Mi van, maga ezt sem tudja? – förmedt az anyára.
– Gyere már, Sára! – hallatszott a főnővér hangja.
– Megyek már! – Miért kell folyton ugráltatni az embert?
– Hé, mit képzel? Csak úgy dobta a babám! És ha valami baja esik? – kérdezte elcsukló hangon a mama.
– Ne szóljon bele a dolgomba, én sem szólok a magáéba!
Lótás-futás. Látja, hogy újabb anya fordul feléje. Megpróbálja figyelmen kívül hagyni, de csak azért is megállítja egy kéréssel.
– Azt mondták, fertőtleníteni kell ezt a gépet.
Mély levegő.
– Hányadik gyereke is ez magának?
– A második…
– És még nem tanulta meg, hogyan kell? – kiáltott.
Ostobák, miféle kölyköket szülnek az ilyenek?
A hely bűzlőtt az alkoholba vegyült fajok szagától. A vadász jól tudta mikkel van tele a bár, mégsem tért tettlegességre. Számára csak egy célpont volt aki egyelőre váratta. Hanyagul a pultnak dőlt, derekára kötött kabátja még úgy is a földet súrolta, hogy lábain magassarkúk díszelegtek.
– Rendelsz is valamit kislány? -A kérdésre oldalra fordította fejét, átpillantva válla felett mérte végig a pult mögött állót.
– Whiskyt tisztán. -Vetette oda hetykén, nem foglalkozva hanglejtésével. A pultos felröhögött, nyála fröcsögött hahotázása közben.
– Gyümölcslevet a kölyöknek. -Lökte oda gúnyosan a szavakat. A pisztoly gyorsan mozdulva csúszott ki tartójából.
– Egy lövés, tisztán.
A túlsminkelt ötvenes végre felemelkedett. Balról egy kismama közelített, jobbról öreg bácsika húzta a lábát. Nimród azonnal megmozdult, és ledobta magát a felszabadult ülésre. A fülébe ordító zene sem tudta kiszűrni a kismama erőteljes szuszogását.
Nimród rávigyorgott a kijelzőre, miközben folytatta a zombik legyilkolását.
Marci szótlanul tört utat magának a bárpulthoz. Hallotta, ahogy a mellette iszogató cingár srác kikéri magának a könyökével való találkozást, de nem érdekelte. Minek állt az útjába?
Rákönyökölt a ragacsos söntésre, és magához intette a pultos lányt.
– Egy sört – mondta kurtán, miközben végigmérte a lányt, és elhúzta a száját. B-kosár. Ez a hely se a régi. Már egy D-kosaras pultoslányra sem telik.
– A szemem itt van fent – jegyzete meg csípősen a deszka. Marci unottan felemelte a fejét.
– És akkor? Az sem érdekesebb, mint az a pattanás a melled helyén.
Majd elégedetten meghúzta a sört.
Tizenkét év körüli kislány szipogva, bizonytalanul lépkedett az elhagyatott úton.
– Mi a baj, Dundika? – lépett mellé egy kamasz srác.
– Elhagytam a botomat! – emelte a fiú felé könnyes szemét.
– Majd én segítek megkeresni – ajánlkozott fel a fiú, teli vigyorral az arcán. – Meg is van! – lelkendezett. – Gyere csak bátran, három lépés és visszakapod.
A kislány erre felbátorodva indult el a fiú felé. A második lépésnél azonban kibicsaklott a lába, és arccal a sáros tócsába esett.
– Nem láttad, hogy ott az útpadka? Jaj, nem vettem észre, hogy vak vagy! – A kislány fehér botját a kezében lóbálva nevetett fel hangosan.
Már két teljes perce várom a villamost, de sehol semmi.
-Nem hiszem el, hogy soha semmi nem tud időben érkezni,minek ezeknek a járatidő? – mérgelődtem.
-Nyugodjon meg.
Úgy tettem mintha nem hallottam volna, hogy az idős nő csitítgat. További hosszú percek után megérkezett a lassú, tetű villamos, ami nyikorgott. Na már csak ez hiányzott nekem. Az idős nő előtt gyorsan felpattantam a villamosra, mert mégis csak én voltam ott hamarabb. Leültem és elindítottam egy zenét, ami jó hangosan szólt. Az emberek arckifejezése leírhatatlan volt.
Egy megálló után leszálltam, és egyedül mentem tovább. Nagyon jó volt egy kicsit idegesíteni az embereket.
A fájdalom nem csak a testemet, de a lelkemet is szorongatta. Egy kórházi szobában ültem, mikor a szüleim is megérkeztek. Apám leült velem szemben miközben folyamatosan csak mosolygott.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Fáj a hasam. – feleltem és ahogy magamra pillantottam vér borította az egész nadrágomat. Ha lehet, még jobban megijedtem, bár már nem volt mit veszítenem, hisz a babát már elvetéltem. Észre sem vettem és újabb könnycseppek szántották végig a sírástol már teljesen maszatos arcomat. Apám hangja rántott vissza az asztalhoz:
– Nekem is fáj a hasam. – vont vállat. – Tegnap erőset ettem.
Értetlenül pislogtam majd a kezeimbe temettem az arcom és zokogtam tovább.
– Mi van? Hatott rám. Baj az, ha hat? Nagyon cool, ahogy repülnek benne. Menő a zavart duma, a totál káosz. Megragad. Magával visz. Nem ereszt. Így kell jól megírni egy sztorit.
– Inkább gond. Lehet, hogy gondod lesz belőle.
– Gondom? Szóval már az is baj, ha olvasok. Na, ne már. De tudod, mit! Ugye, ismerős… Egy bizonyos szint alá…
– Csak felvágsz vele, az is elég béna. Amúgy meg féltelek.
– Mibe, hogy nem a sztori sokkolt? Nyilván kipróbálom, mi?
– Igen?
– Lassan mondom – csak hogy megjegyezd. Vagyok akkora arc, hogy élvezzem – kedvem szerint – az életet. Közöd?
– Csodás! Igazad van! Egy bizonyos szint fölött…
Három nap. Csupán három napja annak, hogy a bátyám kórházba került. Ahogy elhaladok az utcán, szinte látom az ismerősök tekintetén a kérdőjelet. Megállítson, megszólítson? Miről árulkodik az arcom, nyomott hagyott rajta a szüntelen sírás? Nem fekete ruha van rajtam, tehát a baj még nem lehet akkora. Csak törődjenek a saját dolgukkal – üzenem mindenkinek gondolatban. Ám nincs szerencsém, a volt szomszédom megállít.
– Hallottam, hogy a testvérednek tüdőrákja van. Ha eladó lesz a háza, nekem szólj először róla, megvenném.
Döbbenetemben csak pislogni tudtam rá, a szavak a torkomra fagytak. Ha pedig szemmel gyilkolni lehetne, ő lenne csak az igazán halálra ítélt.
Az olvasóterembe egy tetovált, kék hajú férfi lépett be, majd leült egy asztalhoz. A keresztvasra rakta a lábát, majd a székben hátra dőlve kinyitotta a Tetoválók kézikönyvét.
– Mit képzel? – rikácsolta a könyvtáros – Üljön rendesen!
A férfi előrebillentette a széket, a hölgy szerinti rendes pozícióba lendült.
– Könyvtárban tilos a rágózás! – károgott – Dobja ki!
A férfi egy zsebkendőbe csomagolta a rágóját, majd egy mozdulattal a kukába dobta.
– Maga annyira lusta, hogy oda se tud menni? Semmirekellő, ezért tart ott a világ…
Egy egyetemista felállt, az ajtóhoz rohant, miközben még hallani lehetett, hogy azt mondja: bunkó. Nem tudni, kinek mondta.
Rám emeli a tekintetét és végig engem néz, ezzel az ebédlőben lévők figyelmét is rám vonja. Úgy ül, mint akinek hatalma van. Ez nekem nem tetszik, valamire készül. Ha félre néznék, az csak azt jelentené, hogy kész megszégyeníteni. Ezért farkasszemet nézünk. Várom, hogy végre félrepillantson.
– Will – szólal meg végül – Mi a helyzet a lánnyal az utcáról? Mikor fogod bemutatni?
Ez nem volt fair. Éreztem, hogy ez lesz.
– Ezt meg honnan tudod?
– Onnan, hogy van két szép szemem, amivel mindent látok, ami él és mozog körülöttem – ezzel pedig egy diadalittas mosoly terül szét az arcán. Betalált.
– Szerintem ezt nem kéne – hallatszott a csilingelés a csomó végéről.
– Nekem csörögsz, kulcsocska? – förmedtem rá, mire behúzódott a zötykölődő zseb egy gyűrődésébe. – Akkor tisztázzunk valamit. Milyen ajtót nyitsz? Fészer? Hahaha. Én a főbejáratot, tehát nem véletlenül vagyok a legsúlyosabb. – Megcsillogtattam magamon egy kis beszűrődő napfényt. – Most, hogy ezt megbeszéltük, térjünk vissza a tervhez. Induláskor sikeresen megbújtunk az anyag mélyén, ezzel jelentősen késleltetve az ajtó bezárását. Tehát eszerint mindjárt itt a busz… – A hánykolódás hirtelen felgyorsult. – Rajta, fiúk, utánam. Most!
Kiugrottunk a levegőbe, és csörrenve landoltunk a járdán. A busz felberregett. Izzadt ujjak nyúltak értünk.
– Ó, megint elkések! Milyen ügyetlen vagyok!
– Mi van, mami? Nem tud fölkelni? Jó nagyot taknyolt! – Kristóf a barátai felé fordult, és szélesen elvigyorodott.
A haverok prüszkölve nevettek fel ennek hallatán.
Az asszony megpróbált föltámaszkodni, de csontos-májfoltos keze meg-megcsúszott a jégen.
– Segítene, fiatalember? – kérdezte vékony, reszelős hangján, és reménykedve pillantott a fiúra.
– Persze, hogy segítek mami! – válaszolta Kristóf, aztán előkotorta télikabátja zsebéből a telefonját. – Mosolyogjon mami, világsztárt csinálok magából. – A fiú feloldotta a billentyűzárat, és videózni kezdett. – Föltesszük majd YouTube-ra, hogy mindenki lássa. Talán még adománygyűjtés is lesz magának – röhögött fel.
Az asszony nyöszörögve küszködött a hóban.
– Jaj, mami, mennünk kell, jön a buszunk! – mondta Kristóf búcsúzóul.
Egyedül volt a vajúdóban, a nyitott ajtón át épp belátott a nővérszobába. Nevetgéltek, beszélgettek, egyiknek cuki bögre, másiknak mobil a kezében.
Újabb fájdalom hasított a hasába, végigsugárzott a gerincén, a nyögés és jajkiáltás keveréke óhatatlanul kiszakadt belőle. Ennek valóban ennyire kegyetlenül kell fájnia?
Mikor kinyitotta a szemét, az egyik nővér állt az ágya végénél.
– Anyuka! Hányszor mondtuk már, hogy csöndesen! Nem fáj az annyira! Az ott a mobiltelefonja a párnája alatt? Az épületben szigorúan tilos a használata!
– De… – tiltakozott volna, de egy újabb méhösszehúzódás megbénította.
A nővér már kifelé tartott, kezében a telefon, mire magához tért.
Elsötétedett előtte a világ.
Az ajtók már a közelgő zárulást jelezték, amikor egy segítségre váró, babakocsival álldogáló nőt kikerülve a járműre ugrottam. A kocsi hátuljába menekülve még találtam egy ülőhelyet. Egy rozoga öregember botorkált oda a székem melletti kapaszkodóba belemarkolva. A szemben ülő hölgy szúrós, megvető pillantásokat lövellt felém, majd amikor vele mit sem törődve kinéztem az ablakon, átengedte a helyét a vénembernek. A jármű lassan elindult, én pedig megkönnyebbülten lélegeztem fel, hogy az asszony és a nyivákoló kölyke nem jutott fel a villamosra.
A telefonom bejövő hívást jelzett. A képernyőn villódzó csajom láttán elöntött a féktelen vágy, hogy mielőbb hazaérjek és magamévá tegyem.
– Mit is adunk át, Gitta, tornatermet?
– Tanuszodát – feleli asszisztensem.
– Rendkívül csinos ma – jegyzem meg.
„Mint egy kosztümbe gyömöszölt víziló.”
– Köszönöm, államtitkár úr.
– Ebben a városban van az a rámenős polgármester?
„Az a dagadt cigány, aki kórházat akart ebbe a förtelmes kis koszfészekbe.”
– Igen – Gitta felém nyújt egy mappát, mely lapátkezében félbehajtott zsebkendőnek tűnik. – A beszéde, államtitkár úr. Kihúztam a kifogásolt bekezdést.
– Mihez kezdenék magácska nélkül, Gitta?
„Például felvehetnék a helyére egy karrierista húszévest.”
A sofőr kitárja előttem a kocsiajtót. Széles mosolyt erőltetek az arcomra, és kikászálódok az Audiból.
– Üdvözletem, polgármester úr! Elragadó ez a város, hálásan köszönöm a szíves meghívást.
– Lehengerlő! Noé bárkájára kerestünk szereplőket?
– A castingon őket választottad – jegyezte meg a nő szem forgatva. – Ott áradoztál, hogy ezeket a karaktereket kerested.
– Ha az állatkert igazgatója lennék! Drágám maga és a haja akár a hiéna sörénye! Tudja, Angelina Jolie szája is hatalmas, de a magáé! Akár a papucscsőr! Matuzsálemkém, hogy gubbaszt ott a sarokban, akár egy kivénhedt marabu! Kedves fiam, maga az izompacsirta szerepet kapta? Gondolom a bélgiliszta önérzete serkentette! Miniszoknya arra a bolhalábra?! Strucc agyúak!
– Szereplők nélkül nincsen film!
– Szereplők? Idomított bugrisok! HÉ! Hová mennek? Hogy mi? Én bunkó!? Kikérem magamnak! Őszinte!
Lily izgatottan állt a tükör előtt. A koszorúslány ruháját igazgatta, amiben hamarosan a legjobb barátnőjét fogja az oltárhoz kísérni. Már minden készen állt, még a fodrászhoz is kapott időpontot és még azt a félős Steve-et is sikerült elcsábítania, hogy ne érkezzen egyedül.
Bátyja a szoba bejáratánál állt, vállát az ajtófélfának döntötte, kezében egy bögre kávét kavargatott.
– Na? Ugye, milyen szép? – pördült elé lelkesen.
– Aha – nézett végig rajta rezignáltan. – Hanyadik barátnőd is házasodik?
– Nem mindegy? Az esküvők olyan klasszak!
– Ja. Klassz volt Adammel, Oscarral, Timmel, mert mindig elkaptad a csokrot. Örök koszorúslány maradsz húgi, sohasem menyasszony.
Egy idegen arca nézett vissza rá a tükörből. Panni szája legörbült a művörös tincsek láttán. A szép, természetes szőke haja helyén… Megéri, ismételte, megéri. Zoli kezdettől hajtogatta, hogy mennyire észvesztőnek találja a vörös nőket, és Panni lehetne egy kicsit bevállalósabb. Végül is ezzel mutatja ki, hogy szereti, nem? Panni már lecserélte kedvenc nadrágjait szoknyákra, sminkelni kezdett, de bármit tett, valahogy sose volt elég. Talán majd most… Szíve ugrott egyet, ahogy kattant az ajtó. Zoli szeme elkerekedett.
-Veled meg mi történt?
-Amint látod… – Panni szíve elszorult Zoli savanyú mosolyán.
-De én nem ilyenre gondoltam ám. Hanem mint a Jessica Chastain. Nem tudnád világosabbra csinálni?
Én erről a játékról lemaradtam, de az öröm kedvéért…:
– Vic, drágám, nem vagy bunkó. – Csak oldalra kellett néznem, és anyám zavarában lefullasztotta a kocsit. A motort indítva folytatta csak. – Borzasztóan kedves és figyelmes fiú vagy. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kis barátod lesz itt, és a sulit is szeretni fogod.
Ja, Geri szerint is borzasztóan figyelmes gyerek vagyok. Kár, hogy ő nagy rajongásában kilökött az ablakon az elsőről.
– Ha tényleg így gondolod, miért nem nézel a szemembe? – érdeklődtem. Válaszul anyám megint lefullasztotta a kocsit.
– Innentől megoldom – döntöttem el, és kiszálltam. – Puszilom Öcsköst, meg a férjedet is.
– Az apád.
– Hát persze – villantottam rá egy mosolyt, aztán elindultam felfelé.
(Én is rájöttem, hogy kicsúsztam a határidőből, bocsánat. Reggel kapott el az ihlet, és már nem tudtam utólag kitörölni 🙁 )
Határidőn túl, játékon kívül:
Érdekes, hogy ki mit ért a melléknevesült bunkó főnév, vagy újra melléknevesült bunkó melléknév alatt. Bárczinál azt találtam, hogy a szó eredetileg paraszti származású újoncot jelentett, nyilván nem éppen pozitív előítélettel. Ennélfogva tehát elsősorban iskolázatlanságot, műveletlenséget jelent, ahogy a mára klasszikussá vált „Bunkó vagy, Bugsy!” mondat is utal rá. Aztán persze ezt ki lehet terjeszteni, és szinonimája lehet a tanulatlanon és műveletlenen kívül az udvariatlan is (hiszen azt is tanulja az ember), amiből egyenesen jön a bárdolatlan, és már ott is vagyunk az udvariatlan, rosszindulatú, kellemetlenül viselkedő embernél. De szerintem azért ne felejtsük el, ez alapvetően a műveletlensége, tanulatlansága miatt nem megfelelően viselkedő embert jelenti. Ahogy a vicc mondja: „Nem az a bunkó, aki traktorral megy diszkóba, hanem aki rajta hagyja az ekét.”