100 szavas írástechnikai játék

A legtöbb kölyköt találtam, vagy a menhelyről hoztam el. Ez volt a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldás. Szerettem a kihívást, hogy nem egy törzskönyvezett, jól táplált állattal kezdem a munkát, hanem egy kidobott kis szerencsétlennel. Öröm volt nézni, ahogy gömbölyödtek, erősödtek, a szőrük egyre fényesebb lett, és jobban ragaszkodtak hozzám, mint a „rendes házból való” kutyák. Épp ezért az edzéseket is jobban bírták. Volt amelyik már hozzá volt szokva a veréshez, vagy alapvetően agresszívabb volt. A spanok elneveztek Mixernek a keverék kutyáim miatt. Rizikósabb volt így, de annál nagyobb a dicsőség, ha valamelyik győzni tudott a ringben. Egész vagyont kerestem rajtuk.

Belesütött a szemebe az a nyomorult nap és villódzott előttem a város. Lélek szakadva siettem a szemközti kocsmába a gyors lerészegedés reményében, de a forgalom utamat állta. Lelassítottam egy gyalogátkelő előtt, ahol egy napszemüveges, kopaszodó ficsúr már délcegen álldogált, arra várva hogy zöld utat kapjon.
– Mit bámulsz te szerencsétlen, talán soha életedben nem láttál még embert? – szóltam neki erélyesen mikor az felém fordult.
Ekkor belekarolt a ficsúrba egy elegáns nő és kisvártatva átvezette a zebrán. Akkor tudatosult bennem, hogy vak, úgy isten igazán, de örüljön csak, mert az ő szemébe soha nem fog belesütni az a nyomorult nap.

Ajándékba vette a gyereknek. Pont kapóra jött, mert a karácsonyi pontytól nem messze árulták a piacon. Megérte a pénzét, zengett a ház az örömujjongástól, és büszkén dagadhatott a melle a világ legjobb apukájának. Az ünnepek elteltével azonban hamar megkopott a babaarcú szőrgombóc bűbája. Helyette egy vacsitoló, szőrhullató, papucsot szétrágó, szobába piszkító kis szörnyfajzattá változott. Még hogy kicsi! A rosszaságánál csak a termete nőtt gyorsabban. Most is megszállottként nyalogatja a kocsi ablakát. De sebaj, nem kell többet bosszankodnia miatta. Csak kiteszi itt az út szélén, aztán a természet majd megoldja. Fizetett érte, a tárgyi tulajdona, ha meghibásodik, jogában áll megszabadulni tőle.

Megtette.
Babe rosszul döntött. Troz elővette a motoros bőrszerkóját még aznap este. Plusz egy réteg az életéért.

A szakítás reggelén nekilátott a tervnek, amint a lány kilépett az ajtaján. Nyári meleg tombolt odakint, ő mégis jéggé dermedve vacogott a lakásában. Felkapcsolta a fűtést és a lámpákat. Semmit se ért. Csakis bosszúvágya tartotta benne az életet.
A terv elképesztő volt. Ezt nem fogja kibírni. De meg kell tennie, különben neki lesz vége.

Éjszaka elérte célját. Felgyújtotta Babe kocsiját.
Imádta, ahogyan a lány jajveszékel az autóban. A tűz melegétől és a szenvedés látványától szívét-lelkét ismét átjárta az éltető meleg. Régi önmagává vált.

Idegesítőek. Egész nap a bömbölést és a visítozást hallgatni. Ha tudtam volna, hogy ezzel jár, biztos nem megyek bele, hogy megszülessenek. Éles hangjuk a fülembe hasít, a koponyám alá férkőzik, az agyamban lüktet, és legszívesebben lekaparnám magamról a bőrt, csak, hogy másra koncentrálhassak. Mindig éhesek, nyűgösek, semmi se jó. Néha elordítom magam, hogy „Kuss!”, olyankor a kicsi összerezzen, a nagy meg zokogva rohan az anyjához. Tudom, hogy ijesztő az idegességtől kidülledt szemem, a homlokomon kidagadó, vastag ér, a számból fröccsenő nyál, de mindennek van határa. Nyugalmat akarok! Második éjszakája állok az ágyuk fölött mellkasomhoz szorított párnával, és azon gondolkodom, megtegyem-e.

Négy napja találtam rá. Szőke. Az első nap copfban volt a haja, két vörös csattal. Tegnap kiengedte. Ma megint copfban. Jobban tetszett tegnap. Mindig úgy kellene viselnie.
A rúzsa vérvörös. Kurvás.
Leteszem a távcsövet, és négy strigulát húzok a jegyzetfüzetembe. Ennyi percet beszélt a postással. Majdnem elkezdett egy ötödiket. Mosolygott. Kétszer. Két újabb vonás.
A bőre fehér. A nyakán a legfehérebb, hullámzik, amikor nyel. Lejjebb talán sápadtabb. Még nem tudom.
Tegnap rózsát küldtem neki. Vérvöröset, mint a rúzsa. Éjszakára a konyhasztalon felejtette, váza nélkül. Nemtörődöm volt. Hanyag.
Levágtam az egyik rózsa fejét, és magammal hoztam.
Ma éjjel személyesen adom át.

„Könyörgöm! Ne…!”
Jacob Crisby kisfiús tekintetét könnyek szőtték át, mire az utolsó szó jogán tartott beszéde végéhez érkezett:
– …hiszen soha nem lennék képes ilyen szörnyűségre! Én őszintén, igazán ártatlan vagyok…!
„…de csakis én! Szemétláda!”
Bizonyítékok hiányában végül ejtették az ellene felhozott vádakat.

Hetekkel korábban Crisby lezserül kigombolkozott, mielőtt tűzre vetette volna vérfoltos ingét; a vékony anyag rögvest elporladt a benzináztatta tetem égő csonkjain.
„Mocskos gyilkos! Szörnyeteg!” – a másik Jacobnak szokás szerint be nem állt a pofája.
– Legszívesebben kibelezném magunkat, amikor ennyit zagyválsz – mormogta Crisby. Lángnyelvek tánca vetült gyönyörűségtől kitágult pupillájára –, de néha előnyös, ha mások is hallják.

Hosszú volt az út. Állandó menekülés az éltünk.
De megéri, mert a kisöcsémért teszem. Degenerált fivérem, agresszív dühkitörésektől szenved, csak mások kínzása vált ki belőle némi örömöt.
Sajnálom, mert a lányok undorodva fordulnak el tőle, annyira visszataszító. Az élet igazságtalan, még ennek az elhízott, eltorzult, mentálisan labilis embernek is jár a szerelem! Testvéreként kötelességem ezt megadni neki. Az egész napra kibérelt erdészlak, nagyon kieső helyen van. Senki sem fogja hallani a sikításokat. Éjszakára ismét kerítenem kell neki egy gyönyörű, fiatal lányt, akivel kedvére babázhat.
Csak arra kell vigyáznom, hogy ezúttal jó mély gödröt ássak, mielőtt reggel tovább indul a vonatunk.

Csak nézett maga elé. Sehogyan nem tudta megérteni, mi baja Noéminek. Most miért van annyira oda attól, hogy ő egy másik nővel is találkozgat? Az összes barátja ezt csinálja, és ezt meg is mondta neki. Mondjuk lehet, hogy ők nem felejtették a táskájukban az óvszeres dobozt. De ezen is mit kell annyit rinyálni! Legalább védekezett, nem?!?! Különben is, melyik férfi hűséges? Egyik sem… Vagy csak az olyan szerencsétlen, aki a nőjén kívül másnak nem kell. De neki miért kéne az ilyen lúzerekhez igazodni? Már az esküvőnkön más nő tetszett – vetette oda Noéminek, csak hogy a nő lenyugodjon végre.

A padlón színesceruzák hevertek. Anya éppen a kéket kereste neki, miközben ő három alak megrajzolásával bajlódott.
Anya felé nyújtotta a markát
– Tessék, szívem! Kiszínezhetnéd őket.
Megrázta a fejét.
– Nem kérem.
Turkált egy keveset, kiemelte a feketét és teljesen átsatírozta vele a legmagasabb alakot.
– Miért színezed apát feketére? – Anya homlokán halvány ráncok jelentek meg. – Itt a kék, nézd csak!
Felpillantott anyára és átvette a ceruzát. Egy kevés töprengés után apró foltokat rajzolt a lapon virító női alak karjára.
Anya elsápadt. A könyökéhez kapott, remegő kézzel lerántotta a pulcsija ujját.
– Ezt dobjuk ki, kincsem! – suttogta, aztán elvette és galacsinná gyűrte a rajzát.

Jaj, Gizikém, segíts már fel, a ’Zistenit. Te még csak hetvenkettő vagy. Úgy, na, megvagyunk. Édes Szűzanyám, ezek a mai buszsofőrök azt hiszik, hogy ők a Májkel Sumahérek. Na, még mit nem. Persze, ne is beszéljünk ezekről a sihederekről, akik itt terpeszkednek az üléseken, a nagy hátizsákjaikkal. De hát biztosan túlságosan fáradtak ahhoz, hogy átadják a helyet szegény kisnyugdíjasoknak.

No, de most figyelj! Hopp-hopp… tudtam én, hogy a jó öreg botom megszolgálja a magáét, hihi, nézd, hogy arrébb pattant a lila hajú suhanca! Ugye, megérted, ha én ülök le, tudod, a lumbágóm kínoz… De már csak hat megálló a piac!

Most vette csak észre, hogy már egyáltalán nem kívánatos a nő. Csont és bőr, nincs rajta az a sok feszes izom, mint amikor maga mellé kényszerítette. Nem is értette miért kívánja még mindig ilyen kínzóan, hisz egy emberi roncs feküdt előtte. A felismerés ellenére azt érezte, hogy egy csöppet sem csillapodott vágya, ugyanúgy birtokolni akarja őt. Ismeretlen érzés öntötte el a férfit. Szánalmat érzett a lány iránt, ahogy ott feküdt félholtra verve. Soha nem érzett még ilyet senki iránt. Megijedt ettől a számára új érzéstől, gyengének hitte magát tőle. Ettől dühös lett a lányra, hisz ő volt az oka mindennek. Feldúltan viharzott ki a szobából, magára hagyva kínzó vágyakozásának tárgyát.

— Az előző gimnáziumban? Nem, egyáltalán semmi, barátságban váltunk el, csak szakmai kihívásra vágytam, tudja. Egy olyan apró városban mindenki ismer mindenkit… Kedveltek a diákok és a szülők is, én voltam a kedvencük, főleg a lányoknak. Gondok persze mindenhol vannak, de igazán nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani néhány rosszindulatú pletykának. A bukott diáklányok persze néha terjesztenek az emberről ezt-azt, tudja hogy van ez. Kivel nem esik meg az ilyesmi? Egyébként is manapság olyan sértődékeny mindenki, gondolom magának is sokszor meggyűlik a baja ezekkel az elvált nőkkel, akik bejönnek hisztizni minden apróság miatt, hogy a lánykájuk így meg úgy. Nem nagy ügy.

A férfi a tömött buszra felszállva a jármű közepén állt meg. Nem érdekelte, hogy más is van körülötte, ha hozzáértek, hangos szidalmazással küldte el a személyt melegebb éghajlatra. Igazság szerint az utasok nem is igazán akartak a közelébe menni a vizelet-, dohány-, és sörszag miatt. A férfi ruhája szakadt, helyenként kosz borította, hajléktalannak mégsem lehetett mondani, ahhoz túlságosan rendezett a kinézete. Az adott megállónál a férfi tülekedve, mindenkit arrébb lökve szállt le, egy idős hölgy a járdára esett, egy nő pedig visszatottyant a helyére a lökés miatt. A férfi visszatekintve még elmormolt egy káromkodást, majd az utcára köpött, és továbbállt.

Szeretem, ha kétségbeeséssel néznek rám az emberek! Olyan észveszejtő érzéssel tölt el, ha valakire ránézek, és látom a velejéig ható félelmet és kétségbeesést. A lányokra is ezért mozdulok rá. Neki szegezem őket a falnak, hallgatom rettegő szívverésüket, elmerülök a remegésükben a kezem alatt. Nincs is ennél nagyobb mámor! Imádom ezt az érzést. Ha szükséges, itt-ott kapnak egy nagyobb ütést, pánikoljanak még jobban, fegyverhasználat sem tart vissza, hogy minél több borzongást váltsak ki belőlük. Nem érdekel, ha visítoznak, ütlegelnek, attól csak még jobban élvezem, akarom az ütéseket, sikításokat. Adjatok még! Többet! Akarom a félelmet, szomjazok rá! Ez az igazi élet, ah!

Nyílik az ajtó, kitódul a tömeg. Nem várom meg, hogy mindenki kiszálljon, határozottan benyomulok. Megfordulok, és beállok az ajtóba. Lecövekelek, és eszemben sincs arrébb állni. Egy centit sem. Hallom, ahogy morognak mögöttem. Nem érdekel. Ott állok meg, ahol akarok! Mindenki kikerül, miközben nagyon csúnyán néznek rám. És akkor? Záródik az ajtó, elindulunk. Beteszem a fülhallgatómat, fogom az Ipadem, és megkeresem rajta az AC/DC-t. Csutkára feltekerem a hangerőt. Tudom, hogy túlharsogja a szerelvény alapzaját, de nem izgat. Hangosan énekelem Bon Scottal, Highway to Hell… Közben elégedetten vigyorogva nézek körül, nem törődve a döbbent és bíráló tekintetekkel. Nem tetszik? Ilyen az élet.

A médiák képviselőit kérjük, ne zavarják az ünnepi beszéd hangulatát kérdéseikkel. Az Elnök Úr egyébként is értésünkre adta, hogy nem kíván válaszolni. Az Elnök Úr mindent el fog mondani, amire kíváncsiak lehetnek. Elvárjuk önöktől, hogy tényszerűen tudósítsanak az eseményről, ne költsenek hozzá extra frázisokat, ne kommentálják az elhangzottakat, csak az Elnök Úr szavait közvetítsék az olvasóiknak közszolgálatilag. Értsék meg, mekkora megtiszteltetés, hogy itt lehetnek, rengeteg kollégájuk vár odakint, hogy bejuthasson, akár maguk helyett. A beszéd alatt végig csendet kérek, amikor vége, akkor lelkes tapsot várok. Csak fegyelmezetten.
Minden teljesen világos? Remek.
Az újévi köszöntő hamarosan kezdődik.
Élő adás: három, kettő…

Máté nem tudta, hogy egy állat képes ilyen hangot kiadni. Éles, reszelős, fülrepesztő hang volt, elvegyült a szemeteszsák zörgésében, miközben a macska szabadulni próbált. A karmai belülről karistolták a műanyagot. Lenyűgöző volt a vergődése, Máté épp azért használta azokat az áttetsző műanyagzsákokat, amiket az önkormányzat komposztálásra szokott kiutalni, hogy mindent lásson. A macska reszketve fújt és sziszegett. Máté mosolyogva leguggolt mellé. A szívük egy pillanatra egy ütemet dobogott.
Aztán Máté a szemeteszsákra öntötte a benzint. A macska felvinnyogott, fulladt, szűkölt, szinte sírt. Máté körbelocsolta az állatot, és meggyújtott egy gyufát. Ha apu nem volt hajlandó megcsinálni a tábortüzet, megcsinálja ő.

– Kistesód lesz? – csillant fel Luca szeme. – Nekem is van egy kisöcsém. Nagyon cuki, csak sokat sír, és akkor anyuék semmi mással nem foglalkoznak, csak őt nyugtatják.
– Jaj, ne már – gondolta Szandi. – Miért mondja mindenki, hogy örüljek annak a kis betolakodónak?
Hunyorgott, hogy könnyeket sajtoljon ki a szeméből, és addig erőltette a kapkodó légzést, hogy tényleg csukladozni kezdett, és rövidesen teli torokból bömbölt. Az ügyeletes tanító néni futva jött megkérdezni, mi a baj.
– Anna néni, Luca azt mondja, ha megszületik a kistesóm, anyuék nem fognak annyira szeretni!
Luca ijedt magyarázkodása már senkit sem érdekelt. Szandi hagyta, hogy ölelgessék.

Az elsőt volt a legnehezebb megtennem. Sokáig tartott míg eljutottam ahhoz a megmásíthatatlan elhatározáshoz, hogy véghezviszem a tervemet.
Egy órát ültem a furgonban, mire sikerült összeszednem magam annyira, hogy közelebb guruljak a játszótérhez. Nyár délután volt, sok család volt kint és élvezték a közös szórakozást, nem is gondolva arra, hogy milyen eseménynek lesznek tanúi, amit én indítottam el.
Megálltam a kocsival a hintánál, de a motort nem állítottam le. Felvettem a maszkot, hogy ne ismerjenek fel, majd egy ugrással a legközelebbi gyerek mellett voltam.
Egy határozott mozdulattal téptem ki a nyalókát a kezéből, majd füstölgő kerekekkel szöktem meg a helyszínről.

Rebeka folyton mosolygott. Csinos gyöngyfogai voltak, ajka veres mint a rododendron. Érdekes mód mégsem volt egészen tökéletes. A szája sarkában volt egy ív, ami hibádzott. Egy lázadó rész, ami sötét volt akár az éj, s ha sokáig bámulta az ember megérezte a hideget is. Azt a szibériai telet, aminek agyarai elől nem óvott se kabát, se prém. Azt hiszem ott lyukas volt a teste és a lyukon átsütött lelke. Legalábbis így tudtam elképzelni.
Senki más nem vette észre. A férfiak lábai előtt hevertek és még mindig hallom kacajtól vékony hangját fülembe:
„ Deni, ennyi ölebet még a gyeptelepen sem látni.”

A márki csak a legjobb komornyikkal érte be, ezért választott engem.
Megigazítottam a hatéves forma kisfiún az egyenruhát, és rámosolyogtam:
– Na, milyen iskolásnak lenni? Ha jó leszel, a márki beírat a St. George-ba. Szeretnéd?
A kisfiú felengedett, arcán mosoly terült szét, majd bólintott. Betessékeltem a pincébe, és becsuktam mögötte az ajtót.
Amikor elkezdődött a sírás, elégedetten állapítottam meg, hogy megszabadítottam Londont egy utcagyerektől, egy utcagyereket pedig a rá váró nyomorúságtól és nélkülözéstől. Felfelé menet megigazítottam az egyenruhámat, mert egy komornyik sosem lehet slampos. A szalonban felszolgáltam a teát a márkinénak, és átadtam az üzenetet, hogy a márki vacsorára itthon lesz.

– Aranyoskám, rossz napja van? – kérdezte aggodalommal a hangjában a mögöttem álló férfi. Nem reagáltam rá, inkább a pénztárosnőre koncentráltam; csodálatraméltó, milyen gyorsan húzza el a termékeket a vonalkódolvasó fölött.
– Rossz napja van? – a kérdés immár közvetlenül a fülem mögül hangzott fel. Még mindig úgy tettem, mintha nem hallanám.
– Tudom, hogy hallja – súgta. – Ilyen szép kislány nem lehet szomorú!
Forró lehelete égette a tarkómat. Ágyékát a csípőmhöz nyomta. Megdermesztett a lihegése. Először mindig megdermedek, ha félelmetes helyzetben találom magam.
– Szereti a mogyorós csokit? – zihálta. Nyúlós nyál fröccsent a nyakamra. Viszolyogva fordultam felé. Vastag nyelvével épp habzó szája szélét nyalogatta, amikor lehánytam.

Pá. Pááámm. Pá. Pááámm. Biceg, következtetek. Nem látom, de tudom, keres valamit. A dúr akkordok nem nyomják el a zajt.
– Ne félj! – suttogja, bennem azonban kigyúl a vészjelző. Ráérős léptei komótosan karcolják a hideg követ.
Ténykedése abbamarad. Megtalálta.
– Fontos vagy nekem! Nem akarok neked fájdalmat okozni, de meg kell tennem. Muszáj!
Dacból elfordítom fejem. Rohadjon meg, nem vagyok kíváncsi a győzködésére! Szívem megvadul, amint rájövök, nincs menekvés. A fém táncért könyörög a klórszagú munkalapon.
Pá-pááámm. Pápáámmpápámm!
Az eszközt tartó kéz alig késlekedik.
– Bocsáss meg! – nyöszörög fülembe. Én jó ember vagyok! – nyögi, én pedig egyetlen könnycseppbe préselem lelkemet.

– A vádlott bűnös hétrendbeli, különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságban, nemi erőszakban, emberrablásban. Szeretne valamit mondani az utolsó szó jogán?
A férfi megvonta a vállát, unottan pillantott körbe a teremben. Mindenki őt nézte, arcukon furcsa kifejezés, talán undor tükröződött. Elégedettek, hogy elkapták, a nyomozó is olyan nagyra volt magával, pedig neki köszönhette, amiért hibázott. Rosszul választott, hát ez van. Törékeny kislánynak tűnt, de talpraesett volt, és gyorsan futott, pedig csak egy nő. Semmi joga nem volt felülkerekedni rajta, mégis megtette.
És most? Ezek miatt a libák miatt nem fogja látni a finálét. A teljes hetedik évadról lemarad, hála nekik. Megérdemelték a halált.

Enikő tapsikolva mosolygott Lizára, miközben tetőtől talpig végigmustrálta.
– Jahj, de csini a ruhád, drágám! Anyukádnak már nem kellett?
– Tegnap vásároltam – fagyott le a mosoly Liza ajkáról.
– Ne haragudj, annyira édes azokkal a cuki mintákkal! Kicsit szűk, nem gondolod?
– Tényleg?! – kerekedett el Liza szeme.
– Látod, a hasadnál azok a vízszintes csíkok. Van egy dietetikus ismerősöm, majd megadom a számát. Velem csodákat tett!
– Köszönöm… – rebegte Liza egyre fogyó lelkesedéssel.
– Gyere! – invitálta Enikő –, üljünk le a teraszon. Annyira sápadt vagy, hadd érjen a napsugár.
Liza a fejét rázta.
– Sajnálom, elment a kedvem a kávézástól.
– Megsértődtél? De hát, én csak a javadat akarom!

Makulátlan rend uralkodik nála.
Belépsz az ajtón és legszívesebben elsírnád magad az étkezőasztalra helyezett macaronok és a kapszulás kávéhoz készített csészék látványától. Kezet mosol – a budoárt leválasztották, elfordulsz a tégelyhegyek és drága sminkszerek láttán, bár kipróbálhatnád egyszer -, és ő már siettet, bizonyítani akarja, hogy a sütemény megint jól sikerült, és már annyira inna egy kávét, mert kora reggeltől a konyhában serénykedett. Nem néz az órára, ő maga a pontos idő, négy macaron jár fejenként, a kávé után deci frissen facsart narancslé, addig mondj el mindent magadról, ami az elmúlt héten történt. Az előszobában elköszönsz, puszi helyett menekülsz a buszhoz.

Lilla fekáliaszínű szeme dögszagú lelkének méltó tükörképeként meredt a semmibe. Vérrel szennyezett ajka lebiggyedt, mint egy tamponlopáson kapott, dacos kölyökvámpírnak.
– Meg kell tanulnod felelősséget vállalni a tetteidért – oktattam. – Mióta kigúnyoltad a húgomat az alkata miatt, csontvázzá fogyott. Az apánk kikészült miatta.
A lány olyan hangot hallatott, mint egy náthás víziló, de nem szólt.

– Miért hallgatsz? – kérdeztem puhán. Megrándult az ajka – Meguntad a halott anyám ócsárlását? Vagy elfáradt a nyelved?
Lilla felemelte a fejét, és a kezemre bámult, amelyben petyhüdten lógott az imént emlegetett testrész. A számhoz emeltem a svájci acélpengét, és kíváncsian megnyaltam.
– Majdnem olyan, mintha csókolóznánk.

Kinyitom az ajtót. André hívás nélkül jön beljebb, a bakancsa sáros nyomot hagy a padlón. A bőre sápadt, a szemei vörösek, biztos vagyok benne, hogy szívott. A gyomrom összerándul.
– A gyereket– mondja, és a nyomaték kedvéért meglengeti a gyámhatósági végzést. Van neve, akarom mondani, de még időben visszafogom magam. Most nem csinálhatok balhét.
– Emanuelle! – kiáltok, mire Manu a szobából kidugja kócos fejét. A sírástól a szemei nedvesek és az orra is folyik. Apró kezében Teddy macit szorongatja.
André megindul felé, közben mintegy véletlenül meglök a vállával.
– Bocs – veti oda, majd megragadja Manut és elindulnak.
A zárt ajtónál még percekig zokogok.

Épp ablakot pucoltam, amikor a szemközti oldalon egy öregasszony sétált el a ház előtt. Hunyorogva, savanyú arckifejezéssel pillantott az útjába kerülő levélkupacra. Durván áttaposott rajta, ám két lépés megtétele után megtorpant. Görnyedt testtartása megváltozott, kihúzta magát és lassan, csücsörítő ajakkal megfordult. Gombszeme a járdán vergődő, apró fiókára szegeződött, ami eddig a levélkupacban rejtőzött.
Közvetlenül elé lépett, csípőre tett kézzel lehajolt, majd mosolyogva felcsippentette ujjával áldozatát.
Megrökönyödve néztem ahogy kétszer megismételve, teljes erejéből földhöz vágja a fiókát.
Az asszony háta mögött összekulcsolta kezét, és önelégülten bólogatva, nyugtázta sikerét.
Ekkor tekintetünk találkozott. Mosolyogva integetett nekem, és eltaposta a tetemet akár egy cigicsikket.