Játsszunk ma is 100 szavas írástechnikai játékot 😉
Ez a gyönyörű vasárnap éppen alkalmas lehet arra, hogy írjunk kicsit, úgyhogy elő a tollal, laptoppal, kreatív energiákkal. Ezúttal a játékot a vasárnap fogja ihletni, mégpedig a vasárnapi ebéd.
Feladat: írj egy 100 szavas jelenetet, ami egy vasárnapi ebéden játszódik. Lehet realista, de lehet fantasy vagy sci-fi helyzet is. Viszont kapsz még egy feladatot: ezen az ebéden jelenjen meg 4-6 személy, és ebben a 100 szóban mindegyikük karakterét, jellemét mutasd meg. Legyenek egyediek, legyenek különbözőek, legyenek emlékezetesek!
Használhatsz párbeszédet, narrációt és leírást is, de maradj 100 szón belül.
Amivel ma foglalkozunk, az a karakterek bemutatása és a tömörítés. Először is át kell gondolni a helyzetet, kitalálni, milyenek ezek a figurák, akik megjelennek az ebéden, utána pedig azt, hogyan lehet ezt a legügyesebben megmutatni tömören.
Jelenítsd meg azt, ha valaki kényszeres vagy szószátyár, zsarnoki, kedveskedő. Gondold végig a figurákat és tedd a lehető legjellegzetesebbé őket egy terített asztal körül 🙂
Határidő:
október 7. (vasárnap) éjfél
Eredményhirdetés:
október 10. (szerda) reggel
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
*
– Hol van a paprika?
– Még meg sem kóstoltad. Megint beteg akarsz lenni?
– Ezt nem hiszem el. Muszáj minden alkalommal lejátszani ezt?
– Ideadnád a paprikát?
– Én nem kérek a levesből.
– Tedd el a telefont! Enni kell belőle!
– De gusztustalan.
– Ne mondj ilyet az ételre! Én a te korodban örültem volna…
– Hagyd már békén! Ha nem kéri, akkor nem kéri.
– Ideadná valaki azt a rohadt paprikát?
– Tessék!
– Köszönöm. Ennyire nehéz volt?
– Legalább kóstold meg. Te pedig mellém állnál egyszer az életben?
– Most muszáj hisztizni?
– Nem hisztizek!
– Ne tegyél bele annyit. Én nem foglak ápolni, ha majd kidöglesz.
– Na, így már jó… Uhhh.
Your message…
– Tessék, anyuka! Rántotthús pürével, ahogy szereti. – Anyu a nővérem feje fölül egyensúlyozta a jénait.
– Ne nyomj már bele a kajába! – Anna kanala a húslevesbe csobbant.
– Nemhogy segítenél. Te is nőből vagy, vagy mi a franc. – Egymásra öltögettük a nyelvünket, végre kezdett oszlani a délelőtti feszültség.
– Fiam! Hagyod, hogy a gyerekek így viselkedjenek Isten szent napján? – Mami kortyolt egyet a vízéből, majd precízen visszaállította a poharát.
– Szerintem nem csináltak semmi rosszat. – Apa hősiesen belekortyolt a sörébe, aztán nagy kanál krumplit csapott a tányérjára, közben rám kacsintott. – Rózsám, ülj már le!
– Persze, máris. Anyuka, kér cseresznyét? – És anyu újfent eltűnt a konyhában.
Mariska az asztal alatt dobolt a lábával, és cuppogva nyalogatta a szája szélét.
– Jókat hallottam erről az étteremről – szólt Pista, hátha elterelheti a figyelmét. Öt éve hordott hallókészüléket, most mégsem tudta kizárni ezeket az idegőrlő hangokat. – Kíváncsi leszek a békacombra. Elvileg csirke íze van.
– Nekem mindegy, csak hozzák mán! – türelmetlenkedett Mariska. – Milyen osztálytalálkozó az, ahol nincs mit enni?
A szomszéd asztalnál felsírt egy gyerek. Mindenki felé fordult.
– Megnevelné végre azt a fránya kölyköt? – dorgálta a csecsemőt ringató, hajlott hátú édesanyát Béla.
A nő ránézett fáradt szemével, és elnézést rebegett. A nyugdíjasok visszafordultak az asztaluk felé. Meghozta a pincér a békacombot.
Mobiltelefoncsörgés zavarta meg az ebédet.
– Ne haragudjatok, ezt fel kell vennem. Munka… – mondta Anna, de a Mama határozottan közbeszólt.
– Kérlek ne, nyomd ki, és ülj vissza! – szemei szigorúan csillogtak ráncai koszorújában. – Valami fontosat akarok mondani.
Erre Sára is felnézett, aki a barátjával sms-ezett. Hozhatta volna őt is, de szégyellte a szülői otthon szerénységét a vadonatúj lakóparki garzonhoz képest.
Bátyjuk, Gergő kanala élesen koppant a tányér szélén. Már majdnem végzett, és szeretett volna újra szedni a levesből. Végül a felesége, Kata szólalt meg elsőnek.
– Na, de mi baj van, Anyuka? – kérdezte inkább izgatottan, mint aggódóan.
– Kérhetek egy kis sót? – kérdezte Áron gyanútlanul.
Rögtön tudja, hogy rosszat kérdezett, mert Szandra szeme rémülten elkerekedett. A csaja ráadásul olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy félő volt, hogy vörös loknijai leröpülnek a fejéről. Némán azt tátogta: Szívd vissza!
De már késő volt. Szandra édesanyja azonnal kiselőadást tartott az egészséges életmód fontosságáról és a magyarok túlzott só fogyasztásáról. A nagymama sértetten elcsoszogott, és kikérte magának, hogy az ő halászléjét valaki sótlannak meri nevezni. Szandra apja csak diszkréten meghúzta a laposüvegét a bajsza alatt.
Áron pedig azt kívánta, bár inkább a Metalica koncertet választotta volna a családi ebéd helyett.
-Azonnal üljetek le! Egy kettő! William moss kezet, Dora hozd ide a húgodat, Peter, rakd el azt az újságot! Köszönöm! Legalább vasárnap viselkedjünk úgy, mint az átlag!
-De még le kell szállítanom Kaffer báró fejét…-morogta William, és letelepedett véres mancsokkal.
-Nekem pedig most adnának munkát!-nyafogta Dora hátra vetve aranyszőke haját, megfeledkezve róla, hogy ez a mamát nem hatja meg.
-Drágaságaim!-csapta össze tenyerét anyjuk.-Túl sokat dolgoztok! Nem igaz Peter? Kislányom nem azt mondtam neked, hogy kerítsd elő a húgodat? Kisfiam tedd el azt a tőrt az asztaltól légy szíves! Nézetek oda! Picúr éppen patkányt nyúz! Olyan jó bérgyilkos lesz, akárcsak mi!
Három gyilkos ült a fogadóban. Nerraw egyenes derékkal, állát a hüvelykujja hegyére támasztva, sunyin vizslatta az embereket. Mellette ült Dlanor, a sebhelyes arcú emberölő, aki orrát megszívva krákogott egyet, és a földre köpött. Erre Werdna, a harmadik közülük, szemével tikkelve felvihogott, és egy villával megvakarta a fejét.
A pincérnő félve ment oda hozzájuk, és eléjük tette az ételüket. Odébb ment, így nem látta, hogy Nerraw kéjes pillantással fordul utána.
De volt aki ezt észrevette. Az asztalnál ült egy negyedik alak is. A Halál.
Nerraw beleharapott a csirkébe, ami a torkán akadt. A kaszás elvigyorodott.
Halállal végződött a gyilkosok vasárnapi ebédje.
George, a vőlegény hosszú, billentyűkhöz szokott ujjai idegesen kopogtak az ezüst evőeszközök mellett. Azt kívánta, bárcsak egy tömött hangversenyteremben játszhatna- a mostaninál kisebb nyomás alatt. Az asztalfőn a madárcsontú, száraz tekintetű nagymama még mindig megvetéssel mérte őt végig. Intett a komornyiknak, aki szenvtelenül, ám elfojtott gyűlölettől táplált gyomorbaja miatt enyhén meggörnyedve, megkezdte a felszolgálást. George nagyot nyelt, a bolygó idegen levegője, háborgó művészlelke miatt. Rialna, a szelíd, arisztokrata előítéletektől mentes lelki társ hamarosan belép- George ötszáz év után végre megkérheti imádottja kezét. Amikor igent mond, ő térdre hullva húzza fel a gyűrűket asszonya kezeire. Valnoriai szokás szerint mind a négyre.
– Órákon keresztül a konyhában gürcöltem. Remélem, ízlik – ül le a legidősebb nővér az asztalfőhöz.
– Aha – dünnyögi a legkisebb húg, miközben a tányér szélére tologatja a zsíros húsdarabokat.
– Miért kotorászod?!
— Hagyjad már! Diétázik. A pasija megint azt mondta neki, hogy vastag a combja – ingatja a fejét egyetlen fivérük, miközben a levest sózza.
– Talán nem jól fűszereztem?!
– Nyugalom! – hőköl hátra a férfi, lerakja a sószórót.
Csörömpölés zaja hallatszik, majd a molett lánytestvérük kirohan a mosdóba.
– Már ki is hányjátok?!
– Mondtam neki, hogy egyen kevesebbet, de inkább okádni jár evés után.
– Bocsi – szólal meg az asztaltársaság ötödik tagja összegömbölyödve –, gluténmentes kenyér van?
Főnök körbejáratta jéghideg, kék tekintetét az emberein. A leves a kerek asztal közepén gőzölgött. Tudta, hogy ez egyikük fejét hamarosan addig fogja a forró lével teli tálba nyomni, amíg már nem moccan többet.
Salamon balja a kerekesszék karfáján pihent, jobbjával idegesen dobolt a levegőben ott, ahol korábban a lába volt. Fantomlábérzet. Sonját hidegen hagyta az ebéd, és a feszült légkör; egész felsőtestével Salamonhoz simult.
– Begerjedtem – dorombolta halkan, de nyomban megrezzent, ahogy Hugo tőre az asztal lapjába hasított, éppen előtte. Lakkcipő megrovón nézett a férfira:
– Na de, nyuszómuszó… – affektálta, és gyengéden megsimította Hugo kézfejét.
– Döntöttem! – dörrent Főnök, majd leves folyt mindenfelé.
– Engedjék meg, hogy megzavarjam ezt a kellemes vasárnapi ebédet– állt fel Cooper nyomozó. – Azért hívtam önöket össze, hogy felfedjem Arthur Madsen gyilkosának kilétét. A tettes most is közöttünk van – nézett körbe szúrósan, várva a produkciója hatását.
– Mit képzel maga, hogy játssza itt nekünk Poirot? – tolta el magát az asztaltól felháborodottan dr. Lowell.
– Micsoda pojáca! – jelentette ki Margaret flegmán.
– Szerintem, rémesen izgi! – lelkesedet Abigél.
– Kérem Mr. Cooper, ezt fejtse ki bővebben. – törölte meg szája szélét mélységes nyugalommal Mrs. Fraser.
Cooper nyomozó fülig pirult szégyenében. Az Agatha Christie regényekben ez a jelenet mindig olyan lehengerlő. Most, hogyan ugrassza ki a bűnöst?
‒ Rendkívül ízletes ez a csirke, Mrs. Brown – mondta Kane általános behízelgő hangján.
‒ Pedig féltem, hogy nem találom el az ízlését – felelte nagyi olyan széles mosollyal, amitől biztosra vettem, hogy beleköpött az ételébe.
Amenset az asztal másik végén teli kézzel szorított villával döfködte a tányérját.
‒ Ne segítsek… kisasszony? – fordult felé nagyi. Már megint elfelejtette a nevét.
‒ Én megold – morogta a lány. Felvette a kését, egy pillanatig úgy tartotta, mintha szembe akarná hajítani Kane-t, de utána ezzel is csak tányérján csikorgott.
A férfi keze saját késére szorult.
Elfojtottam egy sóhajt. Reméltem, hogy nem ölik meg egymást az asztalnál.
– Anya, nem kérem. – Gergő, az öt évesem az almáspite felé tekinget a mélytányér mögül.
– Ha nem eszed meg a levest, nincs süti. – Anyósom szigorú tekintettel kanalazza a levelesét.
– Már megint gumicukrot evett délután a gyerek? – pillant rám a férjem két falat között.
– Minek adtok neki mindenféle édességet össze-vissza? Aztán csodálkoztok, hogy nem eszik rendesen.
– Anyád mindig mindent jobban tud – sziszegem a férjemnek. – Nem adtam neki gumicukrot, anyuka.
– Egyáltalán minek vesztek meg mindenféle szemetet? – folytatja megvetően anyósom.
– Anya, akkor ehetek?
A tálcához lépek, leszelek egy jó nagy szelet sütit, és vigyorogva a fiamnak adom.
– Mihály, kérlek, helyet foglalnál, ahelyett, hogy lefelé bámulsz az ablakból?
– Bocsánat apa.
Az asztalon lévő kancsókban az ital színe feltűnően vörössé vált. Mihály pillanatnyi habozás után felpattant.
– Máris kicserélem őket!
– Valaki leállítaná végre a kis üdvöskét? – Gábriel szúrósan nézett csendben ülő, legfiatalabb féltestvérükre. Fészkelődnie kellett ültében, ahogy az idősebb bátyja néha meglökte szárnyaival. – Hagyd abba!
– Lucifer – Isten, az atyai szeretet mellett, a szülői fáradtságot is kezdte megismerni.
– Nem is csináltam semmit!
Jézus idegesen dobolt az asztalon. Három nap, biztos volt benne, hogy csak ennyit fog bírni a családja körében, aztán visszatér.
Apa az asztalnál ült a gyerekekkel, mikor anya odabicegett és véráztatta rongyokkal bugyolált combcsonkjával a padra roskadt. A kunyhó parányi ablakán túl a fagyott pusztaság fehérlett, ahol semmi sincs az éhségen kívül.
– Ehetünk? – kérdezte Tibike a sülthúst nézve.
– Ugye nem sótlan? – kérdezte Évike.
Apa nem nézett anyára, falatokra vágta a húst és mindenkinek szedett belőle. A gyerekek falni kezdtek. Apa anyára pillantott, aztán lesütötte a szemét és a szájába tett egy falatot. Különös, édes íze volt. Nem tudta tovább türtőztetni magát, egyik húsdarabot a másik után tömte a szájába.
Anya üres tekintettel bámult egy húsdarabra. Nem is hasonlított a lábszárára.
– Meg akartok mérgezni? – Papi prüszköl. Egy pillanatra elfog a rémület, mert eltolja magától a levest.
A sötét tekintetű vénember bütykös ujjával az orrába túr, majd a takonyból galacsint sodor, és a tányér szélére keni.
– Egyél! – Apám idegesen dobol az asztalon. A rigmus felgyorsul, ahogy anyámra pillant.
Ez az erős, magabiztos asszony teljesen megtört, amióta Papi beköltözött. Most is a könnyeit próbálja lenyelni, de azok egyre csak peregnek a gőzölgő levesbe.
– Finom.
Dícséretemtől anyám arcán átsuhan egy mosoly.
Papi morog, de újra enni kezd. A mogyoró ízét elnyomja a tárkony. Mire rájönnek, mitől lett rosszul, talán már vége is lesz.
A Kamahena űrsikló buborék alakú étkezőjében elszabadult a pokol.
– Ideadná a csirkecombot, Mr. Lafaye?
– Megint személyeskedik, Mr. Bronz? Tudja jól, hogy nem nyúlok földi ételhez.
– A Kryon Bolygón talán jobb a koszt? Igazán maradhatott volna ott is.
– Elég legyen a vitából! – csapott az asztalra a Kapitány. – A csillagközi békekongresszus előkészületei most fontosabbak. Mit gondol a védelmi projektünkről, Han őrnagy?
– Pontosan kidolgozott terv, nem találtam benne kivetnivalót. Nem úgy, mint abban a zöld masszában az asztal közepén.
– Az igazi kryoni specialitás! – csattant fel sértődötten Lafaye.
– Ez esetben ne vegye sértésnek, de inkább éhen maradok.
—Ugye biztos legális elemekből készült az a leves?—kérdezte a tűz mellett ülő, vékony városőr.
—Csontleves, Dodr. Csontleves! Emren komolyan megcsinálta!—csóválta a fejét az a csinos nő, aki eddig valami vastag könyvet olvasott, de most a finom illatok miatt félre tette azt. Körülötte szinte csak úgy szikrázott a levegő a boldogságtól.
—Dodr. —fordult a szakmája miatt mindenben kételkedő őr felé Emren.— Még mindig csak halottkeltő vagyok és nem gyengeelméjű. — jegyezte meg félvállról. Utálta, ha valaki megkérdőjelezi a tehetségét.
—Mi lenne, ha elhallgatnátok, és csendben ennétek?—kérdezte a halántékát masszírozva Égpenge, a nagydarab harcos, aki állig felfegyverkezve ücsörgött egy sziklán.
Hetek óta infúzión élt. Bakos tömte az egyik nővér zsebét, törődjön a csontvázzá fogyott nagybeteggel. Anita némán, fegyelmezetten állt az ágy mellett.
Bakosné egyik kezében a mélytányért tartotta, a másikkal megfogta a fia karját.
– Ferikém, ne legyél türelmetlen. Csak maradj mellette. Most az egyszer. Kérlek.
Bakos mélyről jövő sóhajjal leült, ám feszítette az idegesség. Becsülte az anyját, aki szeretett gondoskodni, csakhogy őt nem ebből a fából faragták. Az apja fajtáját örökölte, kihasznált, lefizetett mindenkit, átgázolt másokon. Egyszerre megértette az okát, miért jöttek ki nehezen.
Mert teljesen egyformák voltak.
A merengésből anyja sírós hangja ébresztette.
– Kérem, jöjjön, nővér. Fiam…
Tél előrehajolt és felállította a smaragdzöld poharat az asztalról.
– A temperamentumod lesz a vesztem Tavasz, én mondom. – Csóválta szomorú mosollyal a fejét az öregember. A tízéves forma, virágokba öltözött leányka felfújta az arcát.
-Nem is.
-Nem kell hiszti, csak élvezed az eseményt. – Tanácsolta mellette egy leomló szőke hajú fiatal férfi, és összetúrta a gyermek haját. Mielőtt utóbbi megsértődhetett volna, egy sóhaj hagyta el az asztaltársaság utolsó tagját.
-Mindig ez van. – A borostás, barnába öltözött férfi megemelkedett újra töltve kupát. -Hagyjuk most a civakodást. Tél bólintott megemelte a sajátját.
-Az új évre. – Hirdette, és a négy pohár csilingelve koccant össze.
– Fejedelmi környezet, nevetséges vendégek – Suttogta az özvegy grófné, aki részt vett minden társasági eseményen.
– Megbocsásson Lady Alice, de az anyám születésnapi vacsorájára nem az ön véleménye alapján hívtam a vendégeket – Válaszolta Ralph herceg.
– Ez magyarázat Hunter gróf és a húga jelenlétére.
– Kóstolta már a kacsát? Fenséges – Mondta és a fivéréhez fordult, aki alig tudta visszatartani a nevetését. – Mi olyan vicces?
– Anya az utolsó pillanatban törölte a kacsát az étlapról.
– Sebaj, az öreglánynak nem kell mindenről tudnia.
– Apa tekintete viszont élesebb, mint egy szablya.
– Akkor viselkedj, mert az öcsénk tőlünk fog tanulni mindent.
Egy izzadságcsepp gördült le a háziasszony homlokán, de a szemgödrén átfutva inkább könnyként hatott. Talán utoljára látta egy asztalnál a családot.
– Az Úrnak is köszönjük meg! – szólt Ábel a friss-diplomás teológus.
– Tibike! – az oviban is így turkálod, aztán a végén mindet betolod?
– Csak én érzem, hogy sós vagy már nem kívánom? – szisszent fel a cserfes Julcsi.
– Apátok meg csak morog, hogy meleg.
– Én nem magyarázkodom, csak szedek még egyszer – biccentett Ferkó, örök kritikusként.
Anya mégis boldog, bár egy falat se ment le a torkán.
– Legalább elmosogathatok – mélyedt magába, majd kifordult a konyhába. Ott észrevétlenül szipoghatott.
A néma csöndben csak a kanál és a tányér finom találkozása csendült fel időnként. Kamilla idegesen kapargatta a körmeit az asztal alatt, Anyu sós könnyei néha egybefolytak a szájához emelt levessel. Dani egy szót sem szólt egész nap. Délelőtt észrevettem, hogy a Bogival való közös képeit szedegeti le a faláról ideges mozdulatokkal.
A családomra gondoltam, hogy mégis mikor lettünk mi ilyen elcseszettek.
Pár éve még teljes létszámban ültünk az asztalnál, és egymást próbáltuk harsongva, nevetve felülmúlni. Anya arca olyankor kipirult, Kamilla pedig mintha sohasem lett volna beteg.
Könnyek gyűltek a szemembe.
-Köszönöm az ebédet – suttogtam, majd felálltam az asztaltól.
Péntek délután meghívtam a barátaimat egy vasárnapi ebédre. Öten ültünk az asztalnál, nagy levegőt vettem, és elkezdtem mondókám:
– Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Szeretném nektek bejelenteni …
– Tudtam, megint hülyeségen töröd a fejed – szólt közbe Olga, aki egész életében mindenbe beleütötte az orrát.
– Folytasd kérlek! – mondta Äpril, akit igaz barátnak tartottam.
– Szóval … – folytatta Tom, aki ritkán szólalt meg, de mindenben segített.
– Végre megtudhatjuk mit szeretnél mondani? – tette fel kérdését Bella, aki sokszor tört borsot az orrunk alá.
– Rákos vagyok…
Csend lett. Megállt a levegő. Elindultak a könnycseppek az arcokon.
– Ne válogass! Tudom, hogy nem olyan mintha ő főzte volna, de most ez van! – csapott az asztalra a legöregebb, szemüveges apróság. Tányérja megbillent és tejbegrízre szórt kakaó egy része a vele szemben ülő arcában landolt, aki hangosat tüsszentett.
– Milyen arcot vágsz! – nevetett egy kövérkés, sárga sapkás kisember a térdét csapkodva.
– Egyáltalán nem vicces! – dörmögött az arcát, majd piros orrát törölgetve a másik.
– ÁÁÁÁ! – ásítozott a zöld sapkás társuk, mire nagyfülű, néma asztalszomszédja egy darab kenyérhéjat nyomott a szájába. A többiek hangosan felkacagtak, még a karba tett kézzel ülő, mindig komor arcú társuk szája is mosolyra húzódott.
Ági néni miután kimerte a húslevest mindegyikőnknek, hálásan tekintett körbe a tágas nappaliban.
– Köszönöm nektek, hogy elfogadtátok ezt a vasárnapi ebédmeghívást. Ernőkém, kisfiam, téged felneveltelek. Csak jó lenne, ha már más valaki szoknyájába kapaszkodnál. És fiam, tudod hol vannak a papírok, ha valami történne velem a műtétem után… Janikám, te mindig segítettél. Igazi sógorom vagy. A kedves feleségedet is szeretem, csak néha volt némi félreértés közöttünk. Kedves Marikám, borítsunk fátylat rá! Hát Angelika, te egy kis tündér voltál mindig is. Gyuszikám büszke lehetsz a lányodra!
Ekkor Ági néni, az asztal végén meg pillant engem is.
– Na, te is itt vagy!
Terített asztal fogadta a toporgó Petrie-t. Fiatalkori lakomáira hajazott, leszámítva a három kékbőrű idegent, illetve az ablakból fénylő szülőbolygóját.
– Jöjjön – búgta az asztalfőn ülő. Tartása rideg volt, fajtársai háta szinte belegörbült sugárzó tekintélyébe. – Ezzel szeretnénk meghálálni a segítségét. Ön nélkül nem birtokolnánk a Földet.
Petrie idegességét tompította a sülthús illata.
– Ne szégyenlősködjön – kacsintott rá pajkosan a nőstény, majd a szájába tuszkolt egy falatot. Mennyei volt. A harmadik lény mogorva tekintettel bámulta, ahogy rág.
– Megtudakolhatom, mi célból rohanták le a bolygónkat?
– Kérdezze Sallyt – kacagott a nőstény a húsra böködve.
Petrie térdre rogyva hányt. A mogorva szempárja közben lyukat égetett a hátába.
Éppen kivéreztem. Nővérem mellettem feküdt kicsavart végtagokkal, és epedve nézte korcs vőlegényét, aki – szájában az ebédre felszolgált őzből kitépett combbal – gyomorból morgott Leah-ra. Nem azért, mert nemzőnk épp a falkatársát szívta szárazra, csak az őzhúst féltette.
– Mondtad nekik, hogy Leah előtt nem nyúlhatnak az ételhez, ugye? – kérdeztem fáradtan.
– Igen – felelte ábrándosan –, de az ösztönök…
Körbenéztem, és nem mondtam semmit a vámpírok kifinomult modoráról.
Leah kéjesen megnyalta szemfogait, és a vőlegényre meredt. Megéreztem a farkashúgy szagát.
Röhögtem.
– Szerelmem… – rebegte Rinda, miközben a bolhazsák farkát behúzva átgázolt a hullákon és dögökön, majd a beleimen.
Megmondtam, hogy hülye ötlet a családi ebéd.
– Mások ilyenkor levest esznek! – jegyzi meg apa csámcsogva.
– Majd anyukádnál esztek levest! – színlel duzzogást anya, miközben beszíjazza Lilit az etetőszékbe, aki épp belelendül a zöldborsó összenyomásába.
– Meg fogtörő sült krumplit! – folytatja apa mosolyogva.
– Nem is fogtörő! – vágja rá anya.
A Blöki nyál csorgatva csahol a lábamnál. Lecsempészek neki egy húst.
– A Bajni eteti a Bjökit! – árulkodik Szandi, mire apától kapok egy tockost.
Nevetve harapok rá a krumplira, de hirtelen felkiáltok, és mindent kiköpök a tányérra. A nyelvemmel érzem az alul tátongó hézagot. A tányéromra pillantok, és izgatottan ugrálni kezdek a székemen.
– Kiesett az első fogam! – ujjongok, és mindannyian nevetni kezdünk.
Anya majd’ meghalt az idegességtől, terítés közben leverte az összes szalvétát. Lebuktam mellé, az asztal alá, apa meg szentségelt, amiért nem tudja lerakni a forró levest.
– Mit fog rólunk gondolni…
– Ne parázz, anya. Utána olvastam. Az ilyen emberszabású robotokat konkrétan jobban felkészítik a hülye helyzetekre, mint minket.
– A nővéred fiúja, jó benyomást kéne tennünk…
– Majd beszélgetek vele kvantumfizikáról. Lol. Meglesz ez.
Mire felmerészkedtünk, apa karja félig leszakadt, papóca az asztalfőn szunyókált, a nővérem pirulákat szórt Robosrác tányérjára, ő meg hálásan bazsalygott.
– Mit szóltok? – büszkélkedett nővérkém. – Ionbogyók, mintha elemeket enne. A mindenmentes diétám ehhez képest nudli.
– A francnak ragaszkodunk a vasárnapi ebédhez, ha senki sem pontos… Csak ülök és várok a többiekre az üres asztalnál ezzel az átkozott tubussal… Parancsnok!
– Pilóta! …Sarah, hogy lehet, hogy mindig maga az első?
– Nem hiszem Parancsnok, hogy ennek oka van.
– Hiányzik a családja?
– Nem gondolok a családomra Parancsnok.
– Értem. Vannak, akik ezt másképp teszik.
– Például én..? Parancsnok, Sarah! …Nem gondolok a családomra. Nem én erőltetem ezeket a közös ebédeket. Lószart se ér! Csendben, feszülten ülünk egymással szemben és szürcsöljük ezt a…
– Csendet, Pilóta!
– Parancsnok, Sarah, Edward!
– Már csak te hiányoztál Anne! …Gyere, foglalj helyet és együnk, még mielőtt sírva elrohansz.
A gyerekek felsorakoztak az ebédlőben. Válluk szorosan feszült egymásnak, egy légy sem fért volna közéjük. Egyidősek, pár perc volt csak köztük, de az is meglátszott. A legnagyobb Pete a városra boruló déli sötétségben sem félt, a pislákoló gyertyafényben szikáran nézett maga elé. Középen Rob minden neszre összerezzent. A tomboló vihar robajaitól borsódzott a háta, kezét tördelte a süvítő szélbe mosódó türelmetlenül, éhesen kaparászó hangoktól. Liza gyöngéden átkarolta vállát, szipogott és figyelt. Apjuk sziluettje az ajtó előtt hullámzott, fejét mellkasára horgasztotta. A héten ők következnek.
Ekkor tépték fel az ajtót. Csuklyás árnyak várták a döntést.
Melyikük legyen a vasárnapi ebéd?
– Egy lány nem szülhet kutyát! – tette le a cérnametéltet az anyjuk.
– Ha Áginak lehetett lombikbébije, én is szülhetek kutyát – közölte Luca, frissen rajzolt szemöldökét megemelve.
– Én nem kutyát szültem! – Ági, a nővére megsimogatta az etetőszékben ülő Áronkát, aki egy sárgarépát morzsolgatott.
– Áronka cukiiiiiii, de kutyát akarok!
– Akkor randizz kutyákkal! – vakkantotta kajánul pattanásos öccse.
– Már csak neked kellett megszólalnod! Edd inkább azt a húslevest! – morgott az apjuk. – Ekkora hülyeséget!
“Pennsylvaniában egy nő kutyát szült, adta hírül az AP hírügynökség” – zümmögte a tévé.
Aznap már senki nem szólalt meg ebédnél.
– El a mancsokkal a pókpörkölttől, vagy csáptövön legyintelek!
– Elég legyen, Ella – korholja anya tajtékzó nővéremet, engem pedig lesújtó pillantással illet. Rezignáltan kihúzom a lábamat a pörköltes tálból.
– Mindjárt éhen halok! – duzzogom.
– Apa értünk gürizik annyit – fontoskodik Ella. Álszent bazsalygásától viszketni kezd a méregkarmom. – Az a minimum, hogy megvárjuk a vasárnapi ebéddel.
– Vegyél példát a kisöcsédről – dorgál anya, és huszadszor is letörölgeti a makulátlan tisztaságú asztallapot. Fintorogva Edmundra sandítok. A kis stréber szótlanul ül a helyén, harminc lába ide-oda kalimpál. Betölti a levegőt a hímporos pókragu édeskés illata.
– Pörköltet főztél? – zendül apa baritonja a folyosóról. – Kár, hogy ettem az irodában.
Megjöttek!
Eronra pillantok, aki a legkevésbé sem örül a vendégeinket. Megszorítom a kezét, és megígérem neki, ha kibírja az ebédet vita nélkül, akkor éjszaka mindenért kárpótolni fogom.
– Lilien! – Borul a nyakamba sírva Melori. – El sem hiszem!
– Te is itt vagy Hibrid? – Néz Eronra, Melori vörös bőrű barátja. – Neked nem is kell kaja, minek rontod itt a levegőt?
Eron arcizmai megremegnek.
– Mi jót készítettél?
– Ártment. Nagyon finom…
– Nálunk azt az állatok eszik!
Eron bocsánatkérően néz rám, miközben belevágja Orin fejét a kocsonyába.
Anyuka mosolyogva fészkelődött székében, Apuka kezében a szeletelőkéssel méregette Pétert. Tudták, hogy a fiú lányuk kezét készül megkérni.
Péter izzadt homlokát törölgetve szerelmesen pillantott Marcsira.
– Ezt a minyont Párizsból hozattam neked – kínálta a gyűrűt rejtő édességet.
– Már jóllakott! – csapta le a poharát Apuka.
– Drága desszertet illik elfogadni – tapsikolt Anyuka.
Marcsi szaftos kézzel nyúlt a minyonért. Háromszor szedett az oldalasból, kétszer a hurkából, de az édesség láttán felragyogott a szeme.
– Ha megetted, kérdeznék valamit – suttogott Péter.
Marcsi egészben tömte a szájába a minyont. Rágott, nyelt és böfögött egy elnyújtottat.
– Mit akartál kérdezni?
– Meggondoltam magam, semmit.
Kedves Aranymosó!
Írtam nektek még pénteken a kéziratszervízzel kapcsolatban. Érdeklődnék hogy megkaptátok.
Köszi