Kedves játékoskedvű írók és olvasók!
Itt az újabb hét, és itt az idő, hogy újra játsszunk.
Feladat: Ezúttal azt szeretnénk, ha belebújnátok 100 szó erejéig egy teljesen hétköznapi tárgy bőrébe, és az ő szemszögéből írnátok le, milyen érzés is, amikor az ember használja.
Nehezítésképpen egy kevésbé gyakori nézőpontban kell mindezt megfogalmaznotok: E/2-ben.
És mielőtt elszaladnátok írni, még egy nehezítést kaptok:
Akármilyen tárgyat is választotok, a jelenetben szereplő ember a kezével egyáltalán nem érintheti meg! Hogy ennek mi az oka, és mégis mivel vagy hogyan oldja meg a szokatlan helyzetet, a ti dolgotok lesz leírni, és a szövegből derüljön ki az is, miért is nem használja az adott szereplő a kezét!
Most is használhattok narrációt, párbeszédet, monológot, leírást, bármit, amit csak szeretnétek, viszont a főszereplő tárgy nevét nem tehetitek be a szövegbe. Hogy mi is az a bizonyos tárgy vagy holmi, erre a többieknek kell rájönniük!
A megoldást a szöveg legvégére, zárójelben kérjük megadni!
Határidő: 2018. június 1. (péntek) éjfél
Eredményhirdetés: 2018. június 6. (szerda)
Nyeremény: A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk, írói tanácsokat adunk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja a rendszer, és lehet, nem vesszük észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
Játékra fel! Mindenkinek jó alkotást 🙂
*
A víz körbeölelt, hideg hullámai ide-oda vetettek, miközben te csak tehetetlenül hánykolódtál, és közben arra gondoltál, hogy legyen már vége.
Összeütköztél egy másikkal. Kemény, kerek teste olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan érkezett. A legrosszabb rémálmod közepette találtad magad, amikor valami belemélyedt a húsodba, egy fület sértő, roppanó hang kíséretében átszakítva a vékony héjadat.
Tudtad, hogy vége volt, amikor a fehér fogak kirántottak a vízből, és a levegőben találtad magad.
Éljenzés és tapsvihar fogadott, valahonnan nevetés harsant, boldog kiáltozások között elvegyülve. Rengeteg ember vett körül, mind téged néztek boldogan, miközben az utolsókat jártad.
De legalább a halloween-i almahalászat jól sült el.
Nyomodban a vászon életre kelt.
A színek, formák kavalkádja fokozatosan bontakozott ki, ahogy karcsú tested suhant a kifeszített anyagon.
Az ajkak, amik maguk között tartottak, finoman, óvatosan bántak veled, mégis jobban szerettél a lábujjak között dolgozni, az kevésbé volt csiklandós számodra.
Leginkább azt élvezted, amikor a kék színbe mártottak, a borús feketétől szomorú lettél.
Tájképek, csendéletek, portrék – meg sem tudtad számolni, hány alkotás elkészítésénél használtak.
Éjjel társaiddal pihentèl, elmosva, lecsöpögtetve a szájjal-lábbal festők műhelyében.
Amikor kiszálasodtál és elvékonyodtál, kidobtak.
(Ecset)
Rajtad látszik, hogy az újszülött kisfiú-e vagy kislány. Ott vagy, ahol a láb végződik. A babán puha, selymes és illatos vagy, a felnőtteken pedig – különösen férfiakon egy izzasztó tevékenység után – kellemetlen szagot árasztasz. Ápolatlanság esetén gombás is lehetsz. Minden emberen megtalálható vagy, némelyeken lyukas, másokon szőrős formában. Igaz, szőrösen csak a hippikorszakban voltál divatos. A férfin szemmel láthatóan hosszabb vagy, mint a nőn.
Már a babákat is érdekli, milyen vagy ott lent, de ők még nem érnek el a kezükkel, hogy megérinthessenek. Pedig szívesen megráncigálnának, szájukba vennének téged, ha le tudnának húzni a talpukról: kisfiúk a kéket, kislányok a rózsaszínt.
(A megoldás pedig: zokni)
Nagyot ásítasz, felém nyúlsz.
– Ne! Ma reggel nem foghatsz meg! Fáj a fülem…
– Az lehetetlen. Muszáj felébrednem – válaszolod, és már markolnál is meg.
– Csinálj néhány tornagyakorlatot a friss levegőn! Csak hozzám ne érj a kezeddel!
Mozdulatod megáll a levegőben.
– Tudnám, miért vagyok annyira fontos az embereknek…
– Ki kell, hogy ábrándítsalak: nem te vagy fontos, hanem ami benned van – vágod a képembe. – Lábbal szabad?
– Lássuk csak… Na jó, megpróbálhatod. De óvatosan!
Csörömpölés.
– ÁÁÁ, azt-hit-tem ü-gye-sebb le-szel! Tel-je-sen ösz-sze va-gyok tör-ve!
– Én is… – sóhajtod, és felsöpörsz a lapátra. – Most főzhetek újat!
– Bun-kó! Rám nem is gon-dolsz?
– Inkább az anyukádra… Minden csupa szilánk!
(kávéscsésze)
Lábujjaddal óvatosan, gyengéden érintetted meg a pengét. Egész testedben reszkettél, de ki kellett tartanod. Csak ez volt a közelben. Belegondoltál, vajon mennyi az esélye, hogy a Szörnyeteg ott felejtette jóízű vacsorájának maradékával egyetemben. Bokáddal ide-oda taszigáltad a megmentő eszközt, hátha szét tudod vágni a kezeidet gúzsba kötő masszív zsinórt. A kés pengéje végigszántott a padlón, érdes, karistoló hang jelezte útját. Már csak néhány méter, és szabad leszel. Az állat horkolt a kanapén. Elrablásod estéjét egy üveg ginnel ünnepelte meg. Csak addig ne ébredjen fel, míg ki nem jutsz ebből a házból! Újabb padlókarcolás. És akkor megmozdult. Véreres szeme kipattant. Feladtad.
– Egy értéktelen, undorító selejt vagy, akit soha, senki sem fog szeretni, mert ronda vagy, mint a bűn! – préseled ki ajkaid közül a szavakat, miközben feldagadt szemedből patakokban folynak a könnyek. Tudom, hogy nem nekem mondod, és a gyűlölet, amellyel rám meredsz, az sem nekem szól, mégis fájdalmat okozol vele. Te még nem jöttél rá, hogy tőlem mindennek csak a felszínéről kaphatsz képet, ami ugyan kegyetlenül őszinte, de a lényeget nem mutatja. Olyan hirtelen mozdulattal kapod fel a parfümös üveget, hogy még fel sem fogom, mire készülsz, amikor már a testemen csattan, és vele együtt én is éles csörömpöléssel hullok darabjaimra.
(tükör)
Azt mondtad, én vagyok a lakás új éke. Egy makulátlanul fehér csipketerítőre tettél és nagy becsben tartottál. Rengetegszer vettél kezedbe, kedves történeteket mondtál nekem, velem dicsekedtél az ismerőseidnek. Azt állítottad, összekötlek a világgal, azokkal, akik a legfontosabbak, ezért szeretsz annyira. Aztán egy idő után, mintha elfelejtettél volna. Már nem forgattál annyiszor, mint korábban, pedig ugyanolyan jól teljesítettem a feladatomat. A világ változik, mondtad egyszer. Végül egyik nap rájöttem az igazságra: helyettesítettél. Míg engem belep a por, te másnak mondod el minden bánatod és örömöd. Az én kagylómhoz talán már sosem nyúlsz többé, de az a másik folyton a kezedben van.
Felállsz, elmész, visszajössz, leülsz. Koptatod az íróasztalt, pecsételsz, számlázol.
Mellettem kotorászol, keresgélsz de nem érsz hozzám. Előveszed a pecsétet.
Megint felállsz, beszélsz. Azon az édes, kedves hangodon trillázol. Azon a hangon, amin dicsérted a fekete, vékony vonalaimat.
Megint leülsz, tollat keresel…
Miért nem fordulsz felém? Miért nem érsz hozzám?
Régen én voltam a kedvenced! Magaddal vittél mindenhová. Velem írtad alá a papírokat. Ott pörgettél az ujjaid között. Unalmadban az én kupakomat rágcsáltad és csókoltad puha ajkaiddal.
Most miért utálsz? Miért nem írsz velem?
Igaz, lefogytam. Nincs tintám. Átlátszó, elhasznált lettem, a beleim üresek… de nézz rám! Érints, használj! Még Élek!
Felállsz, elmész, visszajössz, leülsz. Koptatod az íróasztalt, pecsételsz, számlázol.
Mellettem kotorászol, keresgélsz de nem érsz hozzám. Előveszed a pecsétet.
Megint felállsz, beszélsz. Azon az édes, kedves hangodon trillázol. Azon a hangon, amin dicsérted a fekete, vékony vonalaimat.
Megint leülsz, tollat keresel…
Miért nem fordulsz felém? Miért nem érsz hozzám?
Régen én voltam a kedvenced! Magaddal vittél mindenhová. Velem írtad alá a papírokat. Ott pörgettél az ujjaid között. Unalmadban az én kupakomat rágcsáltad és csókoltad puha ajkaiddal.
Most miért utálsz? Miért nem írsz velem?
Igaz, lefogytam. Nincs tintám. Átlátszó, elhasznált lettem, a beleim üresek… de nézz rám! Érints, használj! Még ÉLEK!
Szemed azonnal megtalál. Abban a pillanat, ahogyan a terembe lépsz. Megállsz a tömegben és csak nézel. Tudom, mire gondolsz. Látom a tekintetedből.
Közelebb sétálsz. Egészen közel, de kezed nem mozdul. Ott nyugszik idegesen topogó lábad mellett. Látom a vágyat a tekintetedben. Meg akarsz érinteni. Letörölni a megült port hideg testemről. Érezni akarod a kerámia merev, telt formáját, simogató felületét. A kétezer éves formát, melyet egy remegő kezű öregember alkotott egy másik kor másik földrészén.
Ne foglalkozz másokkal! Ne foglalkozz a tiltó táblával, sem a sarokban álló őrrel, aki már egy ideje téged figyel. Csak engedj a vágynak és érints meg!
– Soha nem fogsz használni te lúzer!
– Mi van? Te beszélsz?
– Figyelj, valamit ki kellett találnom, ha már dugni nem tudok.
– Ne nevezz így! Nem tehetek róla, hogy még nem találtam meg az igazit.
– Na persze. Mindig találsz magadnak igazit, futsz utána, de aztán kikosaraznak, én meg itt rohadok majd meg a pénztárcádban!
– Ha akarod, kidoblak, és akkor legalább nem cikizel még te is.
– Szóval rögtön a szüzességed elvesztése után apa is akarsz lenni. Felőlem.
– Jó, maradhatsz, csak maradj csöndben. Ha pedig szakadsz, sikíts.
– Rendben, akkor elleszek itt még pár évet, de ha lejártam helyez végső nyugalomra a polcod tetején. Hátha legalább látni fogom, mit kellene csinálnom, ha nem lennél ekkora lúzer.
(Óvszer)
Egész éjjel várod, hogy felébredjen. A szőnyeg mellett állva hallgatod ütemes szuszogását, esetlen forgolódását. Vele vagy, mégis hiányzik, bensődet szinte átjárja a huzat. Mikor eljön a reggel, megörülsz: a hajnal első fényeinél téged keres először. Ahogy kis talpai rád találnak és te végre körülölelheted a puha lábakat, elfelejted az éjszakai ürességet. Most hozzáérhetsz sima bőréhez, puha melegbe vonhatod a fürge lábacskákat. Sarka már majdnem lelóg rólad, hamarosan a kistestvéréé leszel. Elindul, és te lendülsz vele. Tested két fele külön mozog, szédítő hullámvasúton érzed magad. Az örömmámor nem tart sokáig. Megáll, téged lerúg, és bemászik a szülei közé a franciaágyba.
(papucs)
Megint tele vagy hajjal, meg mindenféle szőrrel. Alattad, körülötted is csupa víz minden, gusztustalan az egész.
Ennyire nehéz kiönteni alólad a vizet? Vagy arrébb tenni zuhanyozás közben?
Van még a nyomós tartóban valamennyi? Persze, hogy nincs kiürült teljesen. De téged használni, ilyen állapotban nem sok kedve van az embernek. Tisztábbnak érződik simán vizet használni.
Egy pillantás a wc kagylóra, majd a mosdóra, aztán a régi, nyikorgó tekerős csapokra. A piros jelzésűből már rég hideg víz jön, és a nyomás problémák miatt hol csöpög, hol zúdul a víz.
Úgy tűnik most kézmosáshoz, inkább sampont fogok használni. Majd holnap, kiöntöm a vizet alólad, és letisztítalak.
(szappan)
Te vagy az egyik legklasszabb figura a játékban! Szilárdan állsz a helyeden, nem kóricálsz keresztbe-kasul, és védelmezed a királynőt, pedig nincs könnyű dolgod. Egy ilyen helyen minden őrültség megtörténhet, és meg is történik! Tegnap például biztosan furán érezted magad, amikor az a dilis a fogai közé vett! Persze mi mást tehetett volna, ha játszani akart? A múltkor úgy felbőszült azon, hogy elvesztette a partit, hogy péppé verte Napóleont, ezért most kényszerzubbonyban tölti a napokat. Szájjal játszva is jobb, mint a Pápa, így valószínűleg ő nyeri az intézeti bajnokságot, és akkor még egy cuppanós csókra is számíthatsz tőle! (bástya a sakktáblán)
– Neked teljesen elment az eszed? Nem gondolhatod komolyan, hogy a fogaddal szedsz le az üvegről. Ja, mert a fogadás az fogadás. Hát, haver, remélem, hogy megéri azt az ingyenpiát! Én oda se bírok nézni. Tényleg a fogaddal? Pláne azzal a koronával a bal felső hatosodon. Nem akarok vészmadár lenni, de használhatnád a fejed, mielőtt valami hülyeséget csinálsz. Aúúú, te idióta, belém haraptál! Ennyire nem lehetsz szomjas. Ez fájt… Persze, értem, a folyékony kenyered útjában állok, miért is törődnél az érzéseimmel? Hopp, mi koppant a kövön? Csak nem az a korona? Tessék, kell neked vagánykodni! A fogorvos számát a hűtőn találod.
(söröskupak)
Azt mondtad, én vagyok a legfontosabb az életedben. Soha egy percre nem hagysz el. Minden este velem aludtál el és reggel az első pillantásodat rám vetetted. Mesélted, hogy az előttem lévők messze elmaradtak a képességeimtől. Büszkén mutogattál társaságban, de közben úgy óvtál, mintha minden féltve őrzött titkod birtokosa lennék. Bárhogy vágytam az érintésedre, nem ajándékoztál meg vele. Kezed melege csak a vastag védőtokot járhatta át. Ujjaid cirógatását az üvegfólia egyszerű jellé redukálta számomra. Most már ettől is megfosztottál. Közösen töltött pillanataink fotókban őrzőtt lenyomatait elvetted tőlem. A következő szelfiden már nem az én vakum fényétől csillog a szemed.
(Mobiltelefon)
Tenyérnyi, piszkosszürke víz alól alig látod a mennyezetet, fölötted dermedt zsírtócsák lebegnek.
– Ki hagyta már megint benne a mosogatóban a vizet? Tök undorító. Én bele nem nyúlok! – visítja valaki kinn, a szabadban.
Idáig süllyedtél, noha dicső őseid kéklő óceánok alján éltek a múltban. Léted kurtára szabott, és hamarosan úgyis a szemetesvödörben végzed. Máris oda egyik oldalad, mely a munka dandárját végzi, testét, lelkét beleadva a hivatásba. Nem úgy, mint a szomszéd, az a zajos és hatalmas, ki finnyás hercegnőként meg se érinti a feladatot, csak órákon át spriccel, meg böfög – rázkódsz utálkozva, és fáradtan kinyomsz magadból némi bűzös vizet. (mosogatószivacs)
A napok unalmasak nélküled. Reggel mész, esetleg rúgsz rajtam egyet, megigazítasz. Ha a kocsikulcsot bent felejtetted, visszajössz. Káromkodva nyitod ki az ajtót, fordítod el a kulcsot és lépsz be a lakásba. Van, hogy korán hazaérsz, olyankor egyszerűen lerúgod a cipődet, bemész. Jó érzés hallani, hogy ott vagy. Néha nem egyedül jössz. Amikor többen kísérnek el, hárman-négyen, akkor nincs semmi baj. De általában, amikor csak egy embert hozol magaddal, a másiknak a cipője szúr engem. Nem szeretem. Folyamatosan figyelem, ahogy távozol és érkezel, az, hogy hányszor húzod végig a lábad, mutatja, milyen kint az idő. Ez az egyetlen kapcsolatom a világgal…
Felkapcsoltad a lámpát és a tükör elé álltál. Már éppen nyúltál felém, de ekkor hangosan felkiáltottam:
– Ne! – azonnal visszahúztad a kezed és meghökkenve néztél rám.
– Te beszélsz? – kérdezted felvont szemöldökkel.
– Igen.
– És mit ne? Ha szabad kérdeznem?
– Ne nyúlj hozzám!
– De miért? – érdeklődtél tovább.
– Mert úgy utálom, mikor a fejem azokba a kis bogyókba nyomogatod!
Hangosan felnevettél ezen. Észre sem vetted, hogy rosszulesik.
– Az arcpirosító gyöngyökre gondolsz?
– Aha.
– Mi bajod velük?
– Trüsszögök éjszakánként tőlük. – ismertem be szégyenlősen. Persze te ezt is kinevetted. – Ez sértés!
– Na, jó! Ma szabadnapos vagy, de holnap nincs cirkusz!
– Akkor holnap. – mosolyogva elsétáltál és becsuktad az ajtót.
(Sminkecset)
Hiába szeretnéd, nem mutathatok kevesebbet. A számokról igazán nem tehetek. Örülj, hogy a mamádnak még így, harmincévesen is ennyire fontos vagy, együtt vigyázunk rád, pedig csak a talpadon keresztül érintkezel velem. Ha kérdeznéd, elmondanám, igen, fáj, hogy soha egy ujjal sem értél hozzám. A mamád kicsomagolt, betett a hálóba, arra a gyönyörű, halványlila, puha szőnyegre, milyen finom volt, ahogy összesimultunk. Te éppen az új turmixgépet próbáltad ki a konyhában, és annyira ideges voltál, hogy az első találkozásunk ruhában történt. Végül kipateroltál a fürdőszobába, szegény mamád jobb híján a mogorva mosógéped mellé, a csupasz kőre tett, ha tudnád, mennyire fázom tőle.
Napok óta először nézel rám. Szemedben fájdalom és kétségbeesett vágy ül, ahogy letérdelsz elém. Már nem az izgatott kislány vagy, aki első találkozásunkkor kíváncsian simított végig a testemen. Ujjaid akkor még ügyetlenül futottak végig rajtam, sokszor még veszekedtél is velem, de én sosem bántam. Tettem, amire utasítottál, és végül megtanultál bánni velem. A legszebb dallamokat idézted elő belőlem, rajongásig szerettél, mert mellettem önmagam lehettél. Az arcodat, amely régebben békét sugárzott, most könnyek áztatják, ahogy reszketegen felém nyújtod a kezedet. A kezedet, amelyet most drótok és szögecsek tartanak össze. Hirtelen felállsz, és én utoljára pendülök meg, ahogy rám dobod a leplet.
Jesszus, de szánalmas vagy. Morogsz, hogy pont most dolgozom, mikor neked a másnaposságtól fáj a fejed. Hozzám nem nyúlnál egyszer se, rám hajigálod a cuccaid, amíg a fürdőszobában készülődsz, de most még azt se teheted, leesnének rólam a rázkódástól.
Nehogy azt hidd, hogy én a kedvedért csinálok bármit. Anyádért viselem el, hogy remegnek a beleim, felforrok-lehűlök, csak hogy nektek legyen tiszta ruhátok. Érettségiztél? Gratulálok. Akkor beszállhatnál te is a házimunkába, hogy a szüleid ne este tízkor takarítsák mellettem a kádat.
Legszívesebben eldugítanám a saját lefolyómat, valahányszor a te cuccodat öblítem.
A zsebedben igazi otthonra leltem. Érzem bőröd illatát, tested hőjét, hogy néha rá simítasz csípődre, ott vagyok-e. Napjaim fénypontja a mozdulat, olyankor tudom, számítok. Ó, és amikor végre finom ujjaid megcirógatnak, és előveszel! Boldoggá tesz, hogy szolgálhatlak. Kattanok. Fejem lángra lobban, te beleszívsz a cigidbe, imádom, ahogy felparázslik a vége, és a könnyű első slukk után visszakerülök rejtekhelyemre.
Ne tegyél többé a retikülödbe! A múltkor három napig sínylődtem az irigy pénztárca és a papírzsepi között. Éjjel féltem, árva és elhagyatott voltam. Bőgtem végig.
Kérlek, tarts magadnál, amíg csak lehet. Amíg éltet a gáz, és lángommal szolgálhatlak. Szentháromság: nadrágzseb, én, te.
(öngyújtó)
Tíz hónapnyi kemény munka után, biztosan élveznéd, hogy végre pihenhetsz. Kihasználnád az időt, hogy céltalanul, üres tekintettel bámuld a porfogó padokat magad előtt. Pedig, igenis szereted, amikor cirkalmas, színes betűk állnak össze rajtad, megfejtendő szöveget alkotva. Ahogy rád rajzolják az olykor ismeretlen nyelvet rejtő szavakat. Megannyi információ áraszt el, akár egyetlen nap alatt. Felelevenedő történetek a múltról, képletek, számítások és azok a csodálatosan érthetetlen idegen kifejezések. Minták és rajzok naponta többször, negyvenötperces periódusokban. Azután letörölnek, mintha semmi sem történt volna, és minden kezdődik előröl. Fáradhatatlanul, újra és újra. Csak a nyáron van egy lélegzetnyi időd, az is néhány hét csupán.
– Futunk! Futunk! – sikoltottad volna legszívesebben a levegőbe.
Hallottad a lihegést. Persze nem Micike lihegett. Micike csak rohant, száguldott a véletlenül megszerzett szabadság felé. Robi lihegett.
– Állj meg te büdös dög! Kinyír a muter! – hallottad a dagi fiú nyafogós panaszát.
Nem érdekelt, miért akarja utolérni Micikét, örültél neki, hogy végre nem a szekrényben lapulsz. Emlékeztél rá, ahogy Julcsi néni kiadta az utasítást.
– Robiii! Hova tűntél már megint! Megmondtam, hogy ki kell vinned a levegőre mama pici drágaságát!
Hirtelen vidám lettél.
– Még hogy pici drágaság! Szinte gurul! – gondoltad.
Próbáltad a futás örömének minden másodpercét kihasználni. Ez a boldogság!
(macskapóráz – végre nem késtem le róla, mint eddig :))
Falon
-A lakók beköltözéskor felvertek rám. Nem gondolod, hogy évekig tartalak. – morgolódott a fal.
– Mi tehetnék érted?
– Mondtam, gyere le rólam.
– Hogy gondolod ezt? Segítenél?
– Beszéld meg a kabátokkal, törjék le a tartóidat. Akkor leszednek téged is.
– Gondolod, megteszik?
– Próbáld meg.
– Segítenék neked, hogy ne tarts a sok kabáttal.
– Akkor cselekedj gyorsan!
Éppen ekkor megérkezett egy kabát. A fal már alig bírta tartani. Mérges lett.
– Mondtam nem tartalak, te se tarts sok mindent!
– Nem tehetek érted semmit. Ez a feladatom. Tartani, amit rám tesznek. Rám dobnak. Hozzám se érnek.
(fogas)
Megszólal a síp. Utolsó vagy a sorban. A fiú az elsőt jó erősen megharapja, majd a szájával felemeli, és kiüríti. Aztán elhajítja a fogai közül. Pont egy kőre esik. Rettegsz attól, hogy veled is ez fog történni. Ha használhatná a kezét, biztonságosabb lenne! De így? Csak szájjal? Kész életveszély! A fiú már a negyediket ejti el. Fohászkodsz, hogy ne jusson el hozzád, mielőtt a versenyt lefújják. Kétségbeesetten várod a sípszót. A gyerekek üvöltve biztatják egymást, majdnem szétrobbansz a ricsajtól. Bárcsak újra a langyos mosogatólében úszhatnál! Bár ne kerülnél a kukába egy repedés miatt! Már csak ketten vannak előtted. Végre lefújják. Megúsztad.
(ovis szörpivó verseny hátratartott kézzel műanyag pohárból)
Figyeled őket. Mindig sietnek. Nem számítasz nekik. Kevesen értékelik karcsú formád, magasságod, mélységed. Erőd nem csodálják, pedig nehéz körülmények közt tartod meg őket. Mindig csak dudálnak, tolonganak. Türelmetlenek, feszültek.
De te csak egy dolgot gyűlölsz, hogy képtelen vagy megvédeni azokat, akik felmásznak korlátodra, és lábadhoz vetik maguk. A haláluk minden egyes alkalommal megrázza minden láncod és csavarod. Néma sóhajod száll utánuk az örvényló mélybe.
De van, ami felderít. A naplemente. Este, mikor teljes pompádban ragyogsz, szerelmesek jönnek. Kézen fogva andalognak. Boldogság sugárzik belőlük. Sportolók futnak végig rajtad, gyerekek sétálnak szüleik mellett. Kacagásuk megtölti a levegőt. Ilyenkor erősebbé válsz, mert boldog vagy.
(Híd)
„Új élet vár, felejts el mindent, ami fáj.” Fentről szaftos káromkodás zeng. Bizsereg a power gombod.
– Hol az a szar? – dünnyögi a gazdád.
„Itt!” – rikoltanád a feneke alól, ha lenne szád, nem csak elemed.
– Esküszöm, lecserélem egy univerzálisra!
„A farod alatt virítok, suttyókám!”
A ház ura lekászálódik rólad, a tévéhez trappol, és teátrális sóhajjal kihúzza a dugót a konnektorból. Az émelyítő dallam úgy hallgat el, mint a bekapott szalagú Beatles kazetta, mielőtt Margó, a magnó a szeméttelepen végezte. Mikor a gazdád egy süteményes tál kíséretében visszahelyezi rád méretes ülepét, elképzeled, hogy tüskéket növesztesz a gombjaid helyén.
(távkapcsoló)
Bírod?
Sokszor elgondolkozom, hogy jó helyen vagy-e az ablaknál? Süt a nap rád. Nem tudsz megmozdulni. Nem tudsz elbújni a hőségtől. A fiókjaid is tele papírral, jegyzettel. Sok súlyt tartasz magadban, nagyon sokat. A néni meg telepakol virágokkal. A víz öntözéskor rád folyik. Nem is törlik le, felszárad. Nem mernek hozzád nyúlni, mert a fiókjaid szétesnek. A tetödön is annyi mindent tartasz, könyveket, füzeteket. Főleg hétvégeken, mikor a fiú hazajön az egyetemről és rád teszi a sok tankönyvet, jegyzetet. -Már rég szétestem volna -mondta a polc, akkor majd rájönnek, hogy próbáljanak rendet tartani. – Aranyos vagy polc, igazad van!
Bírod? Sokszor elgondolkozom, hogy jó helyen vagy-e az ablaknál? Süt a nap rád. Nem tudsz megmozdulni. Nem tudsz elbújni a hőségtől. A fiókjaid is tele papírral, jegyzettel. Sok súlyt tartasz magadban, nagyon sokat. A néni meg telepakol virágokkal. A víz öntözéskor rád folyik. Nem is törlik le, felszárad. Nem mernek hozzád nyúlni, mert a fiókjaid szétesnek. A tetödön is annyi mindent tartasz, könyveket, füzeteket. Főleg hétvégeken, mikor a fiú hazajön az egyetemről és rád teszi a sok tankönyvet, jegyzetet. – Már rég szétestem volna -mondta a könyvesszekrény polca, akkor majd rájönnek, hogy próbáljanak rendet tartani. – Aranyos vagy polc, igazad van!
(íróasztal)
A tavalyi Szent Este volt életem legboldogabb napja. Még most is emlékszem a feszült várakozásra, a fényes papír zörgésére és az örömteli sikolyodra, amikor megpillantottál. Boldogan öleltél magadhoz, és nem győztél hálálkodni a húgodnak, hogy nálam jobb ajándékot nem is választhatott volna. De az én lelkem is ragyogott, mert aznap este csak engem forgattál, pedig tucatnyi új holmi hevert körülötted. Ahogy az ujjaid végig simították a lapjaimat, elfogott egy kellemesen bizsergető érzés. Jót kuncogtál, mire az összes oldal átkerült a jobb kezedből a balba. Azt hittem, ha elég érdekes vagyok, máskor is a kezedbe veszel majd. De feltettél a polcra.
Jó reggelt bébi, hát nem sugárzóan szép napunk van? De látom ma is rohansz, pedig merül ám a telefonod, innen is hallom az akku sóhajtozását! Egészen felvillanyoz a gondolat, munkára kész vagyok, gyere, csak egy mozdulat, és nem kell aggódnod miatta!
Ó, már megint itt hagysz. Hiába csavargatom a fázisaimat, nem kellek neked, mindig csak ez az ellenállás! A feszültségem lassan lecsapja a biztosítékot. Pedig hogy hiányzik a simításod! A Nagy Amperbe is, már az a hideg és kemény fém is jó lenne, csak használj!
De nem. Nyúzott vagyok, morcos, hiányzol.
Sose nyúlsz hozzám, pedig csípnélek bébi, akarsz áramvonalas lenni?
(konnektor)
Újra hideg vagyok. Ez sosem jelent jót.
Hallak közeledni, a bennem levő folyadék megrezzen lépteid súlya alatt. Rettegek, hogy mi fog következni, de tudom a választ.
Meg fogsz kínozni.
Mellém érsz, rám nézel és felnevetsz, de nem esik meg rajtad a szívem. Ha tehetném, elmenekülnék – de képtelen vagyok megmozdulni.
Fölém hajolsz. Kezeid túl ügyetlenek, ezért rögtön a lényegre térsz. Száddal rohamosan közeledsz felém és én magamban fohászkodom, hogy terelje el valami a figyelmedet.
„Könyörgöm, nőj fel végre!” – kiabálnám, de úgy sem értenéd meg.
Aztán megérzem ínyedet, ahogyan nyálasan kóstolgatsz és egy kicsit újra belehalok, de tűröm.
Mert nincs más választásom.
(rágóka)
Kitartó vagy, nem adod fel. Elfolysz az utolsó cseppig. Vizes oldatod vérrel keveredik, eggyé váltok, ez ám a szimbiózis. A kórterem ablaka nyitva, idegenül hat az utcán tülkölő autó. Mari néni nem figyel rád, de éppen ez a célod, csillapítani a fájdalmát. Arcáról mintha festék peregne, viaszmáz alatta. Mari néni ekkor ijesztően felkacag, nagyot ránt a csöveden, amint hirtelen felül.
– Nővérke! Itt vannak a helyes sportoló fiúkák, szárnyuk is van!
Te csak dolgozol tovább, nem állíthat meg semmi. Mintha valami csillanna Mari néni szemében, de csak a spotlámpa fehér fénye az. Hörögve testetlenné válik, míg lelke ott lebeg körülötted.
(infúzió)
El tudod képzelni, milyen érzés a kezdőkörben állni, a játékosok gyűrűjében? Szinte szétfeszít a keményre pumpált büszkeség, ahogy egy stadionnyi ember várja, hogy felrepülj.
Amint meghallod a sípszót, kezdetét veszi az őrület. A kezdőrúgás felrepít a magasba, szédítő sebességgel hasítod a levegőt a reflektorok kereszttüzében. Hallod, ahogy felzúg a tömeg, de alig látsz valamit, repülsz tovább, majd lepattansz a fűre, de egy újabb láb máris továbbrúg ‒ nem ám kézzel dobálnak, nem, ez foci! ‒ gurulva száguldasz a pályán, újabb passzok, már fáj, de nem számít, mert ahogy a hálóba lőnek, tizenötezer torokból egyszerre harsan fel a mámorító kiáltás: Góóól!
(focilabda)
Furcsállhatod a sötétséget, amely körül vesz és az ingzsebet. Nem értheted, hogy lehet, hogy itt vagy vele és mégis barátságtalanul idegennek tűnik minden. Izgatottan várod, hogy felébredjen és újra az asztalhoz ülve, a fehér lapokat tartalommal töltse meg. Unod a visszaemlékezéseket, a rágódást. Vágysz az újra, arra, hogy a végtelen sötétséget felváltsa a nappal.
Sok mindent nem értesz annak ellenére, hogy cikornyás kék tintás ívekkel vésted a hófehér lapra. Reménytelenül csak vársz és vársz a kézre, amely a szavaknak testet ad.
Nem érted még, hogy elmúlt az élete, hogy utolsó szava a bevégeztem, nem a regényének utolsó feledhetetlen sora volt.
Ne, ne engem! Kérlek, válassz mást! Bárki mást! Csak ne engem! Olyan sokan vagyunk…
Ó, istenem! Engem nézel, és közben úgy hömpölyögsz felém a gigantikus kocsonyatesteddel, hogy hullámokat vetnek rajtad az áttranszformálódott kalóriák.
Csak kérlek, tapintatosan ereszkedj rám… Aú! Jesszusom, nem kapok levegőt a másfél mázsás valagad alatt! Ezerszer inkább a suhancok, akik belém tapasztják a használt rágógumijukat, vagy a taknyos kis törpék apró, sáros csizmában, akikből mindig csurog rám valami.
Te viszont annyira nehéz vagy, hogy menten magam alá kanyarintok egy cirádásat. Álltál mostanában mérlegre? Szerinted kiakadna? Mert én kiakadtam!
– A Ferenciek tere következik.
Leszállsz? Hála érte a magasságosnak!
(buszülés)
Zúg a szél, hasítod a levegőt, a tollaid adják az irányt. Szabadon szárnyalsz a magasban, messze az emberektől. Nem tart sokáig a repülés, a fejed nehéz, így ívben zuhansz a levegőben. Vonz a mélység, vagy egyszerűen a gravitáció. Bár sokáig tartana a mámor, a szabadság. Minden a pillanat töredéke, majd egy hatalmas puffanással váltasz irányt és sebességet.
– Ez az, – hallod lentről – csak így tovább!
Újra száguldasz, hiszen az a cél, hogy ne érj földet.
– Mozogj! – Hallod újra egy időszerű csapás előtt, megint a föld felé bukva ütnek tovább. – Ne olyan nagyot!
Késő, a tető vár rád.
(Megoldás: tollaslabda)
Hallod, ahogy az ember a kávéscsészével csörög, és tudod, hogy hamarosan hiányolni kezd; de most tényleg jól elbújtál, nem fog megtalálni. A táskája bélése kellemesen puha, és egy bordó, ívelt Cricket fekszik melletted, az oldalán elegáns mintával. Igazi úrinő; pedig olyan szívesen hozzádörzsölnéd a kovakövedet, az se baj, ha kigyullad tőle az ember táskája. Megérdemelné. De a Cricket nem olyan fajta, aki hagyná magát.
Az ember káromkodik, majd hallod, ahogy szerencsétlen hosszúnyakú konyhai kollégádat csattogtatja. Kis idő múlva elindultok, a táska ringatózik, felkavarja a gyújtófolyadékodat — majd csatlakozik hozzátok egy doboz Marlboro, és még egy csábos Cricket.
Az élet szép.
(Az öngyújtó, amit sosem találok a táskám mélyén)
A sötétben egy kukában heversz. Még csak nem is sejtetted, hogy jöhet egy másik, aki sokkal tüzesebb és gyorsabb nálad. Narancslé és romlott tejföl csurog végig kihűlt, műanyag testeden. Legszívesebben újra, azok a bársonyos, hosszú barna fürtök között lennél, amit eddig körbeöleltél és felmelegítettél. Immár más került a helyedre, de vigasztal a tény, hogy később ő sem lesz más nála… csupán egy akciós átutazó.
Mohó tekintettel bámulod az összegyűlt pára csillogva gördülő cseppjét. Az átlátszó keskeny rés kevés neked, nem nyitja meg a teret az utca forgatagára. A szemed voltam, rajtam keresztül láttál mindent, a padon üldögélő szerelmespárt, a csicsergő madárkákat. Látásod fényemmel együtt elhomályosult. Zavar téged a tavaszról rajtam ragadt madárürülék, de már nem teszel semmit ellene. Pedig szerettem, amikor fanyar illattal telített kendővel simogattál, néha melegen rám leheltél, majd újra cirógattál.
Megöregedtél, veled együtt én is. Téged már nem lehet kivikszolni, engem talán új életre kelt egy selymes, májfoltoktól mentes kéz. Most mégis Te állsz itt, béna végtagokkal, és megfakult szemekkel meredsz a semmibe.
Alig emlékszem a versre, mégis közeledem a színpadon világló arany körbe.
A nézőtér vaksötét. Anyám a második sorban ül. Büszkén tartja magasba a fejét. A bemondó tenyere a hátamra siklik. Valahonnan, nagyjából azok a szavak jönnek, amelyeket a versből sejtek. A hangsúlyozás annyi, amennyire ösztönösen rááll a nyelvem. Egyre fogy a levegőm. A nézők is látják.
És most bekövetkezik, ami miatt csak ő csalódott. Még bízik a folytatásban, abban, hogy valaki segít.
Belekapaszkodok a következő mondatfoszlányba, valahogy befejezem az egészet, de jelzem a homályban elhelyezkedőknek, a zsűrinek nevezett negédes mosolyú valakiknek, leginkább pedig neki jelzem, hogy én itt mindennel végeztem.