Játsszunk!
Újabb 100 szavas játékot hoztunk nektek, ezúttal a főszerep legyen a táncé és a zenéé!
Feladat: Írj egy olyan, maximum 100 szónyi szöveget, amivel megjeleníted a ritmust, a zenét, a táncot. Lehetnek akár rímek is benne, de ez nem kötelező. A fő, hogy lüktessen! 😉
Határidő: 2017. július 10. (hétfő) éjfél
Eredményhirdetés: 2017. július 17. (hétfő) délelőtt
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk, írói tanácsokat adunk és bekerül a szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból
*
Bim-bam, bong a város felett a harsány reggeli harangszó. A konyhába kocogok, röfögtetem a kávéfőzőt. Macskaszőr csiklandozza a talpam. Kipattan két szelet a kenyérpirítóból, kés koccan a porcelánhoz, félbemetszi a paradicsomot. Prüszkölünk a csap alatt, csapdossuk magunkat hideg vízzel. Lesuhanunk a lépcsőn, csapódik a bejárati ajtó, papucsban csattogunk a betonon. Árad a szélben a susogás, a falevelek, titi-tá-tá, összeütődnek, gyereksírás kettétöri, megkettőzi a muzsikát. A troli bezörög a megállóba, szisszenve nyílik az ajtó, áramlik a forróság ki és be, fel és le. Izzadtság cseppen, csobbanunk a strand vizében, fogunk vacog, nevetésünkbe kutyaugatás szűrődik, elsasszézunk a fagylaltos bódéjához. Éjjel szuszogva elalszunk.
A Tánc
Szunnyadó magányból révedünk ma még,
Idősödő, féltő kar minket elengedni kész.
Hömpölyög, mustrál bennünket,
Csalogat a dallam,
És mi elmegyünk, hogy minduntalan feloldódjunk
Egy szellemes, kacér, szomorú, buta dalban.
Sérülékenyek vagyunk, léptünk suta még.
De szívünk heves, tettre kész lángban ég.
Szédülünk a körben, a lábunk nem soká bírja,
Kezeink összefonódva,
Karunk egymást tartja.
Gyorsul, fordul, hevül a tánc,
Diktál a pásztorfurulya
a kapatos ördög maga fújja.
Fújhatja is, majd meglássa,
Hogy az örökös, durva, szerelmetes, pergő táncba’
Egy testté olvadunk mind.
És lesz, ahogy mindig is volt rendje e világnak, hogy az emberek a táncban örökkévalósággá válnak.
– Lép-lép-csusszan – suttogom magamban. Tudom, hogy ott a fal. A műanyag lambéria hűvös, benne, mögötte is érzem a zene dübörgését, ahogy tovább lököm magam.
– Elég!
Megtorpanok Étien hangjára. A magnó kattan egyet, rám csend szitál. A légzésem hallgatom, mely még mindig zihál.
A testem vinne még, de nincs már támasza. Támasz, mely a zenében áll.
– Étien? – fordulok felé. Hallom, hogy lép, cipője talpa nyikkan. – Mi a baj?
Étien megáll előttem, én pedig felszegem a fejem. Várom, hogy megérintsen, ahogy mindig is. Érzem, hogy lehajol, lélegzete a bőröm horzsolja.
– Mi a baj? – kérdem megint, kuncogva, Étien pedig felnevet.
– A fal.
Lassú, lomha ladikon borús ballada bong
Libben a csont, szakad a porc,
Akár a halál.
Eleven, esztelen enyészet ropja ropogós rapszódiáját,
Repül a fej, szakad a kéz,
Siklik a bárka, vissza se néz.
Kegyetlen kísértetektől kísértett mézesmázos muzsika manírjára
Fröccsen a bor, pezsegve forr,
Proszit! A halál tangójára.
Dübörgő dobok dallama, halovány hegedűk hangja,
Kettőt jobbra, négyet balra
Felcsap a hullám a tatra.
Zajongó zord zászló, vonító vén vitorla
Szunnyad, míg el nem ér a vérvörös Pokolra
A holtakkal eltáncolt ádáz história.
Hajtja halálsápadt hajóját végtelen vizek vonala,
Elhagyatott kalózhajó robog innen tova,
S felhangzik újra, a halál
Dallama
.
Kilép! Csúsztat, zár! Kilép! Csúsztat, zár! Sasszé, sasszé! Nem lazsálunk! Fáj, fáj, persze, hogy fáj. Támaszkodjon! Jobbal kilép! Csúsztat, zár! Sasszé! Fordul! Nem kapkodnak, lassan!
Az új néni tegye le az egyik botot, próbálja úgy! Nagyon jó! Most zenére, mindenki! Ballal kilép! Csúsztat, zár! Fordul, fordul! Gondolják, hogy táncórán vannak, nem a rehabon, mosolyogjanak! Nem értem, mi a gond a zenével? Strauss unalmas, mit szeretnének Rammsteint? Egy két há, egy két há. Előre glissé egyenes háttal! Igen, bácsi a múltkor már említette, hogy balettozott. Nem csúszik, nem baj.
Mára befejeztük. A lépcsőn óvatosan! Tartsák a ritmust, lelép, mellézár, lelép, mellézár!
A bár levegőtlen nagytermében cigaretta füstjelei áramlanak elő a bokszok közül. A vendégek duruzsolnak. Egy vöröske élesen felkacag, nekem meg könnybe lábad a szemem.
Jay, a szaxis, szomorú dallamokkal variál strófákat a lélekbe, miközben Kelly disszonáns melódiákat kerget a zongorán. Csak annyi a dolgom, hogy hagyjam sodródni magam.
Lüktet bennem a vér. Ütöm a ritmust. Tam-ta-tam. Ahogyan a szív lüktet. Pa-pam, pa-pam. Pereg a cin. Gyorsulunk. Őrült forgásba kezdünk. Foley szaggatása alatt elpattan a bőgő egyik húrja.
Mélyül a hangzás. A pokol már közel van, érzem ahogy éget. Ma éjjel az Ördögnek muzsikálunk.
Nem várunk tapsot. Nem lesz feloldozás.
DJ Macska
DJ Macska huppan a földön, wishkas az élet, a holnap a máé. Egy kerek lánc az ő fuksza, rajta a gazdi mosolyával, melyet a szólamok nyávogása vert a közepére. DJ Macska egerészik a kertben, táncoltatva a szürke futkárosokat, hogy mixelje egy kicsit az izgalom lemezét. Karomgitár és dobdoromb az ő refrénje, eldobva magát a plüssök koncertjén. Gazdi szeretet egész nap, vízundor, boszimágia, kilenc élet az albumon. Kutyák elől menekvés, egy zúzós rockkal, pörgés, forgás a musicelek éjszakáján, rapcsatát vívva a társakkal a tűzről pattant cicamenyecskékért. DJ Macska huppan a földön, wihskas az élet, a holnap a máé. Piece!
A feszültség egyre fokozódik. Az emberek megállíthatatlanul tömörülnek, hogy helyet kapjanak. Lábfejek összefolyt dübörgése tölti be a teret, melynek hangereje az akusztika miatt megsokszorozódik.
Az órámra pillantok. Még tíz perc. Van idő.
Az emberek hozzámérnek, ahogy haladok a számomra kijelölt hely felé. Lökdösnek, tolakodnak. Ütemesen vállakba ütközöm, ahogy megyek előre.
Halk, megkönnyebbült sóhajt eresztek meg, ahogy megtalálom a helyemet. Egyszerre halkabbá, nyugodtabbá válik a terem. Könnyedén a székemhez oldalazok, és kényelmesen helyet foglalok. A tömeg tovább csendesedik.
A karórámra sandítok. Még két perc.
A nézőtér egy emberként hallgat el. Egymás lélegzetét hallgatva ülünk, várjuk a kezdést.
Felcsendül az első akkord.
Lépést újabb lépés követ
Vígan zizegnek talpam alatt a kövek
Páracsepp a szempillámon
Olyan valóságos, akár egy álom
Fűszál simítja a lábam
Vágyakozva nyújtózik utánam
Táncom bár sétának látszik
Tücskök karában a bagoly szólót játszik
Így testem egy könnyed ívben
A szárnyaló szellő hátára libben
Fellegek közt légbe lépve
A mindenséggel is végre révbe érve
Én lettem a szilárd szikla
És a szárba szökkenő szilfa
Vérem egy ritmusra lobban
Ahogy a természet szelíd szíve dobban
Ló pata kopog a betonon
A földre rángat csipogó telefonom
Az álmodozásban csak a valóság zavar
Az én korom a beton és nem az avar
Jobbra-balra, előre-hátra. Akárhányszor a csinos táncosnőre pillantok, ő mindig a zene ütemére táncol. Bármilyen dal is csendül fel, azonnal felveszi a ritmust. Telt csípője kecsesen ring, amitől fűzöld szoknyája meg-meglibben. Egyik keze a teste mellett, a másik a feje felett teszi még szexisebbé a mozgását, miközben arany karperecek csörögnek rajta. Nagyon irigylem, mert bár már órák óta táncol, mégsem fárad, egy pillanatra sem lankad a mozgása. Huncutságomban megpöckölöm, de a műszerfalon álló hula táncos ajkán játszó önfeledt mosoly nem halványul. Újabb zene szólal meg, mire hangosan felnevetek, a rádióban ugyanis az ABBA: Dancing Queen című száma hangzik fel.
Hangos dübörgés szűrődött ki a kétemeletes házból. Lüktetett a fejem. A zene átjárta minden porcikám, hívott az állatias tombolás. Bevallom, nem vágytam ma egy buliba, de semmi pénzért ki nem hagynám az egyik legoltáribb Dj-t a világon. Az egészben, a legpazarabb, hogy senki sem tudta ki ő. Bementem a konyhába piáért, miközben a buli egyre vadabb lett. Ekkor elsötétült minden, megjelent a fekete csuklyába bújt Remix. Remix elkezdte szokásos rutinját. Szó nélkül elindította a zenét és órákig nyomta az egyre pörgősebb számokat. A vége felé meguntam a tudatlanságot, odaléptem és lehúztam a csuklyát.
-Alison? -értetlenkedtem.
A barátnőm volt, Remix.
Keringető
A dal elkezdődött,
a koreográfia öröklődött.
Páronként vonulunk a parkettre,
lépésről lépésre a kezdethez.
Tisztelettel meghajlok társamnak,
vágy nyitja a hatalmas szárnyakat.
Táncot járnak az angyalok,
megrogynak az asztalok.
Sötét erő forgatja partnerem,
a fehér szárnyak szétnyílnak hirtelen.
Násztánc veszi kezdetét,
az angyalt égbe emelvén.
Szárnyra keltek, kápráznak a szemek,
fekete-fehér csillagok születtek.
Véget ér a vérpezsdítő mámor,
átláthatatlan a ködös kámfor.
Az angyal megköszönte, hogy égbe emeltem,
s megköszöntem, hogy én tehettem.
Csupa impulzus vagyunk és lüktetés,
hullámok, és frekvenciák kivetült
alakzata. A sírás és nevetés,
a könnyű elernyedő és kifeszült.
Mondd, mi lenne velük ritmus nélkül?
Minden ember egy ketyegő óra,
az idő táncosai vagyunk, emlékül
hátrahagyva a civilizációra.
Táncolunk a Holdunkkal és a Nappal,
keringőzik tüdőnk a levegővel,
egyik szív a másik után nyargal,
ritmusban mozog a férfi a nővel.
És így kellesz nekem, de kegyelem,
dobbanok, hevülök, majd kis szünet,
sámánként jár bennem a szerelem,
erre nem lehet fül, ami süket.
Van egy csillagkép az íriszedben,
gyere közelebb, hadd lássam jobban,
tarifádat régen kifizettem,
mutasd, amikor az ég szétrobban.
Alkonyi vörösben játszó reflektor fénye vetül a tánctér közepére.
Eljött a mi időnk.
Az elnémult közönség pásztázó tekintetének sugarában sétálok kidüllesztett mellkassal, felszegett állal az emberek alkotta körgyűrű közepére, oda, ahol Ő már vár.
Felcsendül a zene.
A búgó muzsika beköltözik a csípőmbe, bizseregnek a tagjaim. Ujjbegyeim, melyekkel a kitárt karokba kapaszkodom, gyújtópontokként égnek a szenvedély parazsában. Bús sötétség ereszkedik körénk, egyedül ruhám élénk bíbora világít ki a feketeségből. A gyengéd hegedűszó, a lágy melódia keveredik a borús homállyal. Lábamat a széles csípő köré fonom, meglebbentem hosszú fürtjeim, és kihívóan feltekintik az engem pásztázó szemekbe.
A tangó est kezdetét vette.
Jobb-zár. Bal-zár. Jobb-zár. Jobb… Albert felszisszent, ahogy a tűsarkúm belemélyedt a nagylábujjába. Megint. Tánctanárom kimérten eltolt magától.
– Azt hiszem mára elég is lesz – Olyan sietve menekült ki a teremből, hogy még a zenét is elfelejtette kikapcsolni. Áron felkuncogott, majd mögém lopódzott és átkarolta a derekamat. Lágyan ringatni kezdett a zene ütemére.
– Te vagy a világ legpocsékabb tanítványa – duruzsolta a fülembe, mire dühösen oldalba vágtam.
– Látom, nem zavar, hogy az egész násznép rajtam fog röhögni.
– Teszek a násznépre! – Megpörgetett, majd felvettük az alapállást. – Engem csak a mennyasszony érdekel. – Elmosolyodtam, majd hagytam, hogy vőlegényem táncba vigyen. Jobb-zár. Bal-zár. Jobb-zár. Bal-zár. Tökéletes!
A drum ver, a bass búg, a szív ver, az ész zúg, a tinder, a facebook, a Big beng, a mély húz, ha lépek már félút, a testem most feldúlt, ez mindent ma felrúg, a lelkem belézúg, kinevet majd elfut, míg lüktet a szívhúr, itt felcseng egy G-dúr, csak tikkel a szemzug.
A fekete keretes szemüvegemet leveri egy pacsulis proletár gyerek, a kezem megremeg, a levegőbe megy, kocogó csontokon kopogón megreked.
A ritmus tapadós, a stílus maradós, a vére ragadós, az In-Kal kidobós, a térkő betonos, a zápor kopogós.
Keresem a helyemet, az egyenes elveszett, felesektől tekergek, beverem a fejemet.
A hegedű halkan sírni kezdett, harminc cipősarok koppant a deszkákon. Szomorú dallamszárnyon libbentek a szoknyák. Tenyér csattant a csizmaszáron, piros szalagok körbefonták a táncolókat. A cimbalom húrjai közül a földre hulltak a hangjegyek. Lassan ringott az egész színpad.
Aztán a klarinét trillába csapott. Valaki hármat csettintett, mire vidám kurjantás tört az égbe. Lábak ugrottak, a deszkapallók megremegtek. Madárszárnyakként verdestek a fodrok és a szalagok, kar karba kapaszkodott, belefeküdtek a lendület sodrásába. Színorgiában villogott a sok szoknya, mint viharban a tó vize. Az ember szíve a csizmasarkakkal együtt dobbant, a nóta a lelkekben lüktetett.
Éj-nap, éj nap, éjt nappá téve, éjt nappallá téve dolgozom, keresem, kutatom a módját, a kódját a jó ritmusnak, mi visz, hajít, kidob az űrbe és vissza, oda-vissza egyetlen gondolat s mozdul már hajam, nyakam, csuklóm, derekam hajlik és ívet ír a kör, melyben forgok, hogy pörgessem magam fel mint a búgócsiga, hogy fölbúgjak mint a motor, mint a porszívó, mint a közelgő orkán, mert mindennek ritmusa van, a vér áramlásának, a fű hajlásának, a virág nyílásának a napban, a hó hullásának az éjben, a lámpa sercegésének, a víz csöppenésének, és minden ritmusnak súlya van,bizony úgy van pam pam pam
A csörgők belesziszegtek az éjbe, a latin gitárok balzsamos futamokkal árasztották el füleinket. A zenészek ütemesen pergették a dobokat, mint az ő közelsége a szívverésemet. A tenyerünk hangos csattanással találkozott, mikor hevesen magához rántott. Erélyes táncba hívás! Gyorsan vettem a lapot. A zene lüktetni kezdett. Pá-dámm-pá-dámm. Ölelt, megtámasztott, forgatott. Hívogatott, majd ellökött magától, mint a vérbeli, latin táncosok. A lépéseink légiesen siklottak, a fürtjeim pedig ruganyosan repkedtek körülöttünk egy-egy vad pördülésnél. Néha együtt ringtunk a tenger hullámaival, máskor erőteljesen toppantott a parketten és összekoccantunk. Együtt ziháltunk a zene ritmusával. Mikor pedig a zenészek már letették hangszereiket, mi még mindig lassan pulzáltunk.
Egész délután gyakoroltak. Újra felcsendült a hegedű jól ismert dallama. Most új párt kapott. A férfi magabiztosan közelebb lépett, megfogta a kezét és magához húzta. A fejében Strauss dallamai dübörögtek, a szíve ezerrel vert partnere közelsége miatt. Együtt szelték át a tánctermet a lüktető ritmusok dallamára. Később keringő, tangó, salsa – a zene ütemére felpezsdült a vére, lüktetett benne az élet.
A férfi már évek óta táncolt, azóta mindig ezt az érzést kereste: az egységet. Eggyé válni partnerével a tomboló zene szenvedélyének viharában.
A zene utolsó akkordjainál rámosolygott partnerére, majd a fülébe súgta:
− Mi lenne, ha a versenyen együtt táncolnánk?
Mellkasomban lágyan érzem az argentin tangó ritmusát. Szaporán lélegzek, remegek az izgalomtól. Ottó határozottan fogja a derekam és vezetni kezd. Kecses mozdulataink bennem szívszaggatóan gyönyörű dallammá formálódnak. Ebben a három percben csupasz lelkemet selyemszalaggal átkötve teszem a karjaiba. Bízom benne, együtt élek a testével, lényével. Ereimben lüktet a szenvedély. Tekintete magával ragad. Nem létezik külvilág, csak a zene a szemében. Lenyűgözően magabiztos, hálás vagyok neki. A ruhám flitterei sem szikráznak úgy, ahogy belül én ragyogok. Hihetetlen, hogy eljutottam ide! A zenének vége. Perzselő a levegő, a nézőtéren állva tapsolnak. A kijelzőre meredve várom a pontokat. Istenem, ha tudnák: siket vagyok!
Végre pörög, végre zene, végre itt a tánc ideje.
Pörög-forog csattog zajong elérkezett a legszebb napom.
– Kata hagyd abba. Még ott se vagyunk! Muszáj mindenből rímet faragnod és táncolnod hozzá?
– A rímfaragás éltet, ha érted?
– El kell mennünk Nettiért is…
– Ő lesz ki megment, ó drága Nettencs.
Végre ott a vár, ami csak ránk vár. Rohanok előre, azonban a kalapos a ruhámra tapos. Egy hangos reccsenés jelzi, hogy nem kellene lépnem, félek, de már késő, végem.
A több órás készülődés mind a semmiért ment végbe. Elszakadt, leszakadt, ott állok egy szál bugyiba.
Talpam alatt pulzál a talaj, a bőrömön sistereg a zene, tágra nyílt szememet ingerli a színes fények vibrálása. A testem mélyén érzem a basszust, ami megadja a ritmust a mozgáshoz. Körülöttem emberek, ismerősök és ismeretlenek pattognak, táncolnak arra a zenére, amit érzek. Részben hozzájuk igazodva, de jórészt inkább az érzeteimet követve ugrálok, hajladozok, tekergek a tömegben. Egy ilyen szórakozóhelyen nincs szabály a mozgásra, ösztönös mozdulatok sokaságát engedem szabadjára. Zöld, piros, kék fény villan a sötétben, színesre festi az izzadt arcokat, csatakos hajakat. Minden egyes mély dobbanásra egyszerre mozdulnak a testek. Velük együtt mozgok, és észre sem veszik, hogy siket vagyok.
– Táncolsz velem?- kérdezte és kezét már nyújtotta is felém.
– De nincs is zene- válaszoltam miközben félénken ujjai közé csúsztattam a sajátom.
Közelebb húzott magához és a fülembe súgta:
– Hallgasd. Az óceán kísér minket.
Becsuktam a szemem. Éreztem, hogy a vérem lüktetni kezd, a szívem zakatolt és meghallottam ahogy a víz csapódik a sziklának, ahogy utat tőr magának és ahogy csörgedezik be a réseken keresztül. Egyben egy őrjítő dallamot előadva. Követtük a ritmust, és átadtam magam karja gyengéd ölelésének, teste melegének. Közben fülem a mellkasára tapasztottam. Hallottam szíve dobbanásának minden egyes ütemét. A levegő is felperzselődött közöttünk.
Klikk. Klakk. Kallantyú ereszti egyszer, kétszer a fogaskerék tömör fémfogát. Klikk. Csing. Hajtja egyetlen dinamikus erő. Klank. Klank. Rekesz csusszan, hengeren dudorok forognak, hogy vékonyka fémlemezekkel csilingelő prüntyögést hallassanak. A zene forrása aprócska doboz, máshonnan nézve fellépő porond. Rajta megkopott festésű porcelánból balerina. Klikk. Klakk. Szeme lehunyva, nem nézi piruettje végét. A szerkezet ereje lankad, lassul, a varázs törik, tán sosem volt. Csak a balerina nem rogyaszt térdet. Klikk. Pár csilingelés, egynemű trilla, egy utolsó klakk, és végül leáll a kis szerkezet. Nagymamám visszateszi a vitrinbe. Évente csak egyszer kérjük táncra. Nagypapa idejében ennyi keretbe fért bele az álmok bálja.
A sötét izgalommal telik meg. Sok ezer ember egyetlen hatalmas masszaként, lélegzetvisszafojtva várja az első hangot.
Amikor az énekes hangja betölti a teret, fény robban szét a színpadon. A rajongók sikolya, mint egy válasz hullámzik végig a termen.
A dob, a gitárok és a basszusgitár mind csatlakozik a dalhoz, amit nem csak az énekes, hanem az egész terem zeng.
Pillanatokon belül fojtogató meleg lesz a teremben, de ez senkit nem zavar. Együtt lüktetünk a zenével. A dob ritmusára ver a szívünk, a dallammal együtt hullámzunk. Egyre fokozódó tempóban gyorsulunk, a tökéletes öröm felé. Az utolsó hanggal elcsitul a szívünk is.
Egyetlen fényképre van szükségem. A színpadon állsz, álmod valóra vált – bár nem gondoltam volna, hogy lökdösődnöm kell az első sorba jutáshoz. Mindenki ugrál, remeg a kezem, csontjaimban lüktet a rockzene.
Fejedet hátrahajtva játszol, szóló következik – kamerám kattan, ekkor önti rám italát a mögöttem álló. Próbálok megfordulni, de valaki fejbe vág könyökével. Megnézem alkotásomat: olyan vagy, mint egy ördög: zselézett hajad szétkenődött a fényképen. Egy lány betör a sorba, felmutatva üres poharát. Megsajnálnám, ha tartalma nem a hátamon csorogna – de azért táncolunk.
Később, a színfalak mögött, le vagy nyűgözve fényképemtől – én elfelejtek szabadkozni, állítom: direkt így akartam, te pedig csak mosolyogsz.
Dobszó pereg, lüktet, életre kel. Kora este egy kis szigeten a tengeren, elfeledettnek hitt civilizációban. Pattog a tábortűz, fényt adva a körülötte pergő forgatagnak. Izzadt testek, törzsi tetoválások és pálmafák adják a hangulatot. Pulzáló energia és töretlen lelkesedés sugárzik, közben egy történet mozdulatai kapnak lángra újra. Hullámzó karok, lüktető pulzus az eltűnő napfényében. Egyre gyorsuló ütemben dobolva, haladnak férfiak és nők a tábortűz körül örvényként körbe-körbe, míg hirtelen megáll az élet, a ritmus. Kiválik egy táncos, a többiek megdermednek átadva a helyet a nőnek. Lassú ütemben dobban újra a dobszóló. Érzékin, csalogatón, csendes lüktetésben folyik tovább a taktus újra szaggatón.
Sötétség és dobbanás. Meleg és biztonság. A szapora dobogásba lassú ritmus vegyül. Erős és nyugtató, szüntelen lüktetés. Mindig ott volt, már a kezdetektől. Türelmesen dobbant és várt, míg az apró lüktetés kiteljesedett. Most viszont… valami változik. Ritmusos pulzálás. Összehúzódás és tágulás. Nyomás és lazulás. Gyorsul a ritmus, döngő dobogás, már üt, már fáj. Egyre csak döng, üt, nyom. Robbanó tágulás. Fény és hideg. Félelem. Elszakadás. Fájdalom. Nincs ritmus, nincs dobogás, csak ijesztő, ritmustalan foszlányok, és az apró, gyenge, szapora hang. Egyedül. Rettegés. Ordítás. És az új ritmus. Belélegzés, ordítás. Aztán megint az ismerős dobbanás, ahogy anyja kebelén hallja szívének ritmusát.
Klasszikusan
Éjszaka füstje rátapad, halkan lépeget benne.
Selymesen hulló fodrokat kerget egyre a lába.
Táncolt az este körbe és körbe vitte a dallam
Féktelen pörgés, s éktelen dráma volt ma a része.
Párja a táncban rángatta egyre csintalan szárnyát
Tépte és húzta mocskosan durván vissza a földre
Féltette képzelt jussát a lányra — pártalan farkast
Holdja irányít, ösztöne mondja, hogy nincsen kivétel.
–- Menjünk félre a táncból, kettőnk végzete kint vár.
És kint már vadul mordul a farkas, hogy rántsa a szoknyát.
– Kérem, ne! – mondja a lány. És fordul a kocka az éjben.
Vámpír tépi a farkast és most részegen dúdol.
Jujj, most látom. De nálunk még hétfő volt!
Három perc.
Az éppen táncoló csapat zenéjére figyelek. A testem ösztönösen reagál a ritmusra és egy helyben táncolni kezdek. A zene elhallgat. A bemondó megérkezik. Felhívja a csapatunkat a színpadra és beállunk a kezdő térformába.
Felcsendülnek az első ütemek. A fejemből minden kiürül, csak a zene marad. A koreográfiát már álmomból felkeltve is tudom, gondolkodás nélkül viszem véghez a mozdulatokat. Néha meghallom a közönség tombolását, elkapom egy zsűritag pillantását. A végéhez közeledünk. Lent, fent, most oldalra húz és végpóz. Leszaladunk a színpadról és a nézőtér mellett izzadtan, zihálva egymás nyakába borulunk. Érezzük, kihoztuk magunkból a lehető legtöbbet, legyőztük magunkat és az érzés felbecsülhetetlen.