100 szavas írástechnikai játék

Játék! Újra 100 szó, újra érdemes kipróbálni magad, mert szerkesztői véleményt nyerhetsz.

 

Mai játékunk az első benyomásról szól. Mert nem csak az élő emberek, a könyvek szereplői is tesznek első benyomást. Na de milyet?

 

A feladat:

Írd meg kb. 100 szóban
egy szereplőd belépőjét
.

Bemutathatja önmagát,
megmutathatod egy másik karakter szemén keresztül,
használhatsz csak leírást,
de hallathatja is a hangját – ahogy szerinted a legjobban tud érvényesülni.

A lényeg, hogy megjelenjen előttünk a karaktered.

 

Határidő:
november 24. (csütörtök) éjfél

Eredményhirdetés:
november 30. (szerda) reggel

 

Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája vagy regénye első 10 ezer leütését, amit megszerkesztünk és bekerül a Szerkesztői látványpékségbe.

 

***

 

Egyéb segítség a játékhoz:

– kerüld a sablonos megfogalmazásokat

– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy  100 szó legyen a végeredmény)

– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled

– figyelj a helyesírásra

– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed

– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd kiengedem a moderációból

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
51 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Az irodába szélfútta, törékeny emberke lépett; piros széldzsekiben, békebeli mackó nadrágban, karján az alacsony árairól elhíresült áruházlánc nejlonszatyra fityegett. Apró, csontos kis arcát hatalmas kék szemek uralták, amikkel úgy pásztázta körbe az egérlyuknyi helyiséget, mint valami menedéket kereső kis állat.
    – Miben segíthetek uram? – kérdezte Endre.
    – Jó napot kívánok! A zasszony?
    – Tessék kérem?
    – Jó napot még egyszer! Az asszonyt keresném! A kávé miatt. Illetve, is. Most mér’ néz rám így, maga értetlen jóember? – méltatlankodott Pipi. – Becsődöltem a tipp mix-en, tartozok a sarki büfében, hitelezők üldöznek, ráadásul mindjárt kiszáradok! – rázta az öklét Endre felé, aki teljesen lemerevedett a sopánkodó törpétől.

  2. Az asztalnál ülő férfi a telefonjára meredt, előtte a kalapja hevert. Nem a trilby-fazonú kalap volt, amit a hipszterek előszeretettel hordanak és neveznek fedorának, hanem egy igazi fedora.
    – Üdvözlöm, Kiss Barnabás vagyok. Elnézést, hogy megvárakoztattam. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a tömegközlekedés szeszélyeinek – pattant fel a férfi. Állva láthatóvá vált a ruhája, amiben összességében véve úgy festett, mintha egy negyvenes években játszódó detektívregényből lépett volna elő; szörnyen valószínűtlenül mutatott a kezében az okostelefonja. Derékban szűkített öltönyt viselt, aminek a zsebéből díszzsebkendő kandikált ki, a színe összecsengett a nyakkendőjével; a válla környékén olyan nadrágtartó gyűrte meg az ingét,amit már csak filmekben látni.

  3. Indulni készült, de megtorpant két lépcsőfok között. A cikkcakkos sor alján egy páratlan tüneményt látott. A különös teremtés – hozzá hasonlóan – megállt. Farkasszemet néztek. Korabeli lányra saccolt, mégsem lehetett emberi lény. Minden porcikája egyfajta vakító csillogást sugárzott. Hosszú, mézszínű fürtjei meleg sálként omlottak a mellére. Mandulavágású szeme zöld bogárként villódzott; iriggyé tette a nyári lombokat.
    Kei megrémülhetett volna a kísérteties lénytől, de nem tette. Angyalnak gondolta, akit az édesanyja küldött, hogy megóvja őt.
    Ekkor még nem sejthette, hogy iskolatársai netovábbjával akadt össze, aki ugyan volt nem angyal, de „egzotikus” színeivel kitűnt keleti társai közül. Chie Manning volt az, a félvér lány.

  4. Volt valami a nőben. Valami megmagyarázhatatlan. Ha lehunyta a szemét, akkor is őt látta maga előtt. Azt a kipirult arcú szépséget, aki a hóban úgy turkált, mintha aranyat keresne. A ruhája viszont teljesen más volt… A piros sapka, krémszínű kabát és fehér sportcipő eltűnt. Ezeket viselte, amikor rátalált. Lelki szemei előtt most gyönyörű szőke hajában ezüst szálak fénylettek. Mosolya fagyos volt, mégis szívet melengető, hajában vékony tiarát viselt, fülében jégcsap formájú ékszer csüngött, melynek hangja a jég csilingeléséhez hasonlított. A nyakéke egy varázslatosan szép hópehely formájú, gyémánt berakású ékszer, amely finoman fel-fel ragyogott és kiemelte dekoltázsát. Ruhája bármely jól sikerült fantasy-be beleillene. A jégre és hóra emlékeztető színkombináció sejtelmessé tette a ruhadarabot, mely a karoknál és comboknál szinte már átlátszó volt.

  5. – Hol találom Eelt? – kérdeztem a csapost.
    – Fenn hetyeg valami kurvával.
    – Szólna neki?
    – Menj fel magad, ha akarsz! A kalózkirály nem túl barátságos, ha épp egy pár comb közül rángatják elő.
    – Nem megmondtam, hogy beverem a képed, ha így hívsz?
    Nyurga, bronzbarna bőrű férfi sétált le a lépcsőn, haja rikítóvörösben pompázott, fülében aranykarikák függtek. Kékített bőrmellényt viselt, de inget nem húzott alá, meztelen mellkasán csak a túlméretezett talizmánok takarták némiképp a sebhelyek szövevényét.
    – Engem keresel, kicsi lány? – Szégyentelenül végigmustrált, majd rám villantotta aranyfogaktól csillogó vigyorát. – Eel vagyok, meridiai vagány, csempész, nem kalóz, és mellesleg fenejó szerető, szolgálatjára! – nyújtotta felém a jobbját.

  6. Nézte a sápatag, beesett arcot és a mindent ellepő, oda nem illő szeplőket. Belenézett az élettelen barna szemeibe, megnézte a szétharapott, feldagadt száját és a könnyeit visszanyelve elfordult. Mikor visszanézett, a meztelen hátán minden csontját meg tudta volna számolni. A ruhái gombóccá gyűrve hevertek mellette, és ahogy oldalra nézett, látta a haját rendetlen kócként tapadni a vállához. Nem ismerte fel a tükörben azt a lányt, akibe egykor minden gimnazista fiú beleszeretett, és ez a tény elszorította a szívét. Önkínzás volt minden nap belenéznie meztelenül a tükörbe és látni azt a sovány, karikás szemű roncsot, akivé az évek során válni kényszerült.

  7. Abby vezette a menetet. A gyerekek mezítláb, uszadékfa kardokkal vonultak, a csenevész, fakó hajú kislány ünnepélyesen tartotta maga előtt a zsinórra fűzött kagylóhéjat. Majd megtorpant és ráförmedt a karját cibáló fiúra.
    -Hagyjál, most én vagyok a főpapnő, nálam a tükör!
    -Add ide, te még kicsi vagy!
    Dulakodni kezdtek, a fiú erősebb volt. Abby hozzávágta a kagylót és felnevetett:
    -Nem kell nekem tükör! Így is tudom, hogy te törted össze az öreg Nibble sajtjait, mert meglátott, amikor. . .
    A fiú ellökte magától és elhátrált. A gyerekek mind mögé húzódtak és a rontás elleni jelet mutatták Abby felé.

  8. Az uralkodó csontos keze hezitálás nélkül az idegenért nyúlt. Úgy tűnt, hogy észre sem vette az elkenődött szemfestéket, se a szakadt ruhát, se a vért, se azt, hogy valójában nem is a saját lánya. Gyengéd, mély, apai szeretettel simított végig a puha bőrön. Jocelyn először riadtan kapott a karjához, erősen belekapaszkodott, de ahogy a király kortól elopálosodott tekintetébe mélyedt, egyre inkább megsajnálta. A szorítása gyengült, míg végül maga sem vette észre, de finoman simogatni kezdte a hüvelykujjával a férfi ráncos csuklóját. Ártalmatlan volt, akár egy gyermek. Azonnal tudta; Bregor valahol nagyon messze jár, és már soha többé nem fog visszatalálni.

  9. A lány haja vörös volt, egészen rikító, és olyan agresszívan csattogtatta a szájában lévő rágógumit, hogy az ember szinte látta, milyen kétségbeesetten ugrálnak arcán a szeplők.
    Méregzöld, itt-ott elszakadt inget viselt, és fekete farmert.
    Nehezen várta ki a sorát – várakozás alatt szegecses bakancsával az aszfaltot rugdosta. A szél belekapott göndör hajába, mire ő ingerülten a háta mögé rázta. Mikor az előtte álló két kisgyerek után sorra került, a kézikocsi mögött álló ember megrökönyödve nézett rá.
    – Mit bámul? – mordult rá a lány. A hangja egészen mély, és rekedtes volt – Inkább adjon egy vattacukrot!

  10. Estéjének elrontója egy túlhasznált porzsákra emlékeztette Dávidot. Lilla „Tündérkém”-nek hívta a kutyát. A mocskosszürke szőrgubanc kidülledt szemmel leste, hogy a lány eldobja végre a zoknit. Akkor elsprintelt. Átugratott Dávid lábán, végigvágtázott a szobán, lesöpörte a dohányzóasztalról a hókiflikkel – Dávid anyjának hókiflijeivel – megrakott tálcát, végül felkenődött a falra, mert nem tudott időben lefékezni. Miután néhány másodpercig fújtatott szájában a zoknigombóccal, visszanyargalt Lillához. Ami porcukrot nem taposott bele a szőnyegbe, az most loncsos bundáján terült szét a szőrébe ragadt szotyihéjak között. A korcs Lilla ölébe ejtette a nyáltól csöpögő zoknit, aztán újra beállt dülledt szemmel lihegni. Dávid úgy utálta, mint még senkit.

  11. Ahogy odaértem, megjelent Ő, könnyed léptekkel sétálva végig a felhajtón.
    – Szevasz! – ugrott be mellém, fülbevalóin megcsillant a napfény, mosolya vakítóbb volt, mint a fogkrém-reklám modelleké. Fekete tincsei kócosan meredeztek fején tucatnyi irányba, ám ez nem zavarta; élénk társalgásba kezdett, ahol én csak a hallgatóság szerepét tölthettem be.
    Az út végén lendületesen kipattant az autóból, hosszú fekete kabátjának szárai meglibbentek utána a levegőben, lazán vállára kapta táskáját, és elindult az épület felé, még mindig szövegelve.
    – Nem hallom! – kiáltottam.
    Válla felett visszanézett rám, és gúnyos félmosolyra húzta a száját.
    – Eddig sem hozzád beszéltem! – bökött a füléből kilógó fél fülhallgatóra.

  12. Hát itt vagyok. Kifakult zöld pulcsim ujját gyűrögetem az ujjaim között, és csoszogva belépek az épületbe. Mindenki két méterről kikerül és összesúg a hátam mögött, ahogy haladok egyre inkább befelé.
    Kifújom a bent tartott levegőt, és egy hirtelen gondolattól vezérelve befordulok a mosdó irányába. Izgulok. Belenézek a tükörbe, és végigmérem magam. Kifejezéstelen barna szemek, mintha egy halott emberé lennének. A szám felszakadt és a szemem alatt sötétlila karikák húzódnak. Beletúrok a hajamba, amitől az csak még kócosabb lesz. Kinézetemen már semmi nem segíthet. És pontosan ilyen a belsőm is. Romlott.
    Elfintorodom, és kivágom a mosdó ajtaját. Ideje szembenéznem a valósággal.

  13. A kém végre felbukkant. Az első, amit észrevettem a ruhája szakadtsága. Megtépázott külsejével le sem tagadhatta volna, hogy most végzett egy farkassal. Bal fülé mögül négy egyenletes seb futott végig, egészen a kulcscsontjáig. A seb jócskán vérzett, de ő nem törődött vele. Lazán, könnyedén elém lépett és beletúrt szőke hajába. Kék szemei tisztán, már-már ártatlanul tartották fogva pillantásomat. Hallottam már hírét, félelmetes tehetségének, ravaszságának, és bódító modorának, de sosem hittem volna, hogy én is áldozata lehetek valamely kepésségének. Tévedtem. Ebből a férfiből áradt a vadság, a nyers erő és a magabiztosság. Ha nem akartam volna megölni, talán bele is szeretek.

  14. Sunyi pofájú alak ballagott a falu utcáján. Fekete köpenye surrogott utána a szélben, karmos lába minden lépésnél egyre sárosabb lett. Oldalán apró erszények sorakoztak. Hosszú, magas botra támaszkodott, ujjpercei kifehéredtek, úgy szorította. Mogyoróbarna szakálla közül hegyes fogak meredeztek elő, csuklyája alól vizslató szemek keresték a betegeket és nyomorékokat. Hosszú, vékony farkát a sárban húzta maga után, és néha meg-megrántotta, hogy lerepüljön róla a mocsok. A járókelőkre nyájasan mosolygott, de amint azok elfordultak, arca közömbös lett.
    Ő volt Menyét.

  15. Kihalt utca. Lágy fények. Törtfehér rózsaillat. Beethoven IX. szimfóniájának hangjai. Lábujjhegyes léptek. Kecses kéztartás. Éjfekete tüllszoknya. Keserédes nyaktartás. Jégvirágos konty. Nagy pipacsszemek.
    Elegancia. Hűvösség.
    Meleg tánclépések. Kifinomult pliék. Piruett. Sasszé.
    Egy albínó balerina.
    Kemény bakancs csattanása. Szünet. Pénzérmék pörgése. A bögre aljához csapódnak.
    Körömcipő koppanása. Mézessárga hang. Újabb érmék.
    Papucs. Bankók halk esése.
    A balerina mosolygó, fehér ajka. Lassuló mozdulatok. A hegedű halkulása.
    Kibicsakló lábak. Zuhanó lány…
    Hideg macskakövek.
    Élénklila nevetés.
    A boldogságtól összehúzódó piros szemek.
    Világosbarna tapsvihar. Hangos beszélgetés. Röpke pillantás az utcai táncosra.
    Egy perc.
    És a balerina már nincs sehol.

  16. Megállt enni egy kicsit, bár nem volt étvágya, de ez sem volt újdonság a számára. Régi önmagához képest csont és bőr volt, elhasznált ruhái úgy lógtak rajta, mint egy fogason.
    Nem volt ő soha fontos. Átlagos. Ez a szó illett rá a legjobban. Talált valami cinikusan szórakoztatót abban, hogy átlagos életét, átlagos események valami valószerűtlenné változtatták, aminek eredménye képen, farmerben és bakancsban, ócska szürke pulóverjében és bőrkabátjában kószál egy ilyen helyen.
    Az egész galaxis, Föderációstól, Peremvidékestől holmi rettegett terrorista vezérnek hitte, véres kezű stratégának, tömeggyilkosnak, börtönszökevénynek, és a legutolsó információja szerint, az egyik legkeresettebb rosszfiúnak százötven milliárd másik ember közül.

  17. Amíg a kávé lefőtt, a tükör felé indultam, hogy meglessem, hány napig kell rendelt kaján éljek, mielőtt kimerészkedhetek az emberek közé. Egy zombiszerű lány pillantott vissza rám. Hideg kék szemei alatt mély karikák feküdtek és egy sötét monokli is kezdett formát ölteni, homlokán vöröses-lilás folt mutatta, hogy hol fejelte meg a kukát. Szája itt-ott felrepedt, bal fele pornósztárosra duzzadt. Jobb járomcsontja szintén piroslott, ott cuppantam össze a meglendített Sig Sauerrel. Tükörbéli hasonmásom pár órája még koromfekete, hullámos haja most egy fél szemetes tartalmával büszkélkedhetett. Tétován megérintettem az arcom egyetlen épen hagyott bőrfelületét, az a múltheti pofozkodástól sajgott.
    – Ilyen asszimetrikusra se vertek még.

  18. Jazzy Winters az ég felé emelte méregzöld pillantását és hagyta, hogy az árnyék sötét haja végignyaldossa az izzadt homlokát. Az arca sápadt volt és az orra mellett bujdosó apró szeplők olyan hatást keltettek, mintha egy madár gyalázta volna meg a havat. Elengedte az eddig szekrény poszterként alkalmazott kölyköt, és hagyta, hogy a súlyos láncok egy rock szám dallamát csengessék le sérült karjain. A tetoválások, mint a kígyók kúsztak fel az ékszereket követve. Sötét ruháiban szinte árnyként surrant végig a folyosón, a tanterembe. Csak néhány szegecs és ezüst medál sikított figyelemért az olcsó lámpák fényében. A srácra gondolt… és a bosszúra.

  19. Látod ott őt?
    Hihetetlen egy alak, nézz csak rá! Hogy kalimpál most is a kezével, mintha az övé lenne az egész világ! Cinkosan pillant ránk, mint aki titkol valamit. Lezserül hintázik a széken, jó, hogy el nem esik. Nézd csak, egy pillanatra be nem áll a szája. Látod, ő olyan valaki, akire oda kell figyelni. Vagy legalábbis ezt hiszi magáról. Miszter Nagydumás, személyesen. Tuti minden nő a lába előtt hever. Micsoda egy piperkőc alak!
    Nézd, hogy vigyorog, ahogy a lábát az asztalra pakolja. Borzasztó!
    Látod ott őt?
    Látsz ott engem?
    Látod, hogy téged figyellek a tükörből, hogy onnan vigyorgok rád?

  20. Iza úgy gondolta, hogy alaklomhoz illően fog felöltözni. Próba szerencse alapon felöltötte vörös, mélyen dekoltált, erősen kivágott, hátul rövidre hagyott ruhácskáját, s eldöntötte, hogy kiegészíti fizetését. Fekete, hullámos haját is feltűzte, s smaragdzöld fülbevalót választott, amely illett a szeméhez.
    A félreértések elkerülése végett, tudta, hogy hová készül, s biztos volt benne, ha nem lenne fedett, saroknak hívnák.
    A legnagyobb meglepetés csak akkor érte, amikor a helyiségbe belépve a következőt látta: néhány jól öltözött fickó a borospoharát vizsgálgatja, s valamiféle templomablak-jelenségről zagyvál.
    Mikor rájött, hogy a hirdetésben szereplő BORday valójában nem bordély, stílusosan odasétált a pulthoz:
    – Egy Egri bikavért kérek… Hosszú napom volt!
    – És még nem ért véget – válaszolta a csapos, három sejtelmes kacsintás kíséretében.

  21. Peti kakas mérgesen maga mögött hagyta a puli kutyát, és tollait felborzolva a közeli tyúkól felé vette az irányt. Mindig ezt tette, ha az eb felidegesítette. A puli nem látott mást, csak hogy egész nap kapirgál, és kukorékol a szemétdombon. Peti hiába bizonygatta neki számtalanszor, hogy rá rendkívül fontos és nehéz feladatok hárulnak. Ő tesz igazságot a káráló tyúkok között, és felügyeli az ól biztonságát. Ha ő nem lenne, az udvarban eluralkodna a káosz. A kutya minden délután ezt csinálta vele, csak mert unatkozott. Folyton piszkálta, amit a kakas azzal próbált elkerülni, hogy megpróbálta megcsípni gomborrát, majd dühösen elszaladt előle.

  22. Amikor előszö láttam meg akart erőszakolni, másodjára habzó szájjal megfojtani, harmadjára pedig agyon verni egy baseball ütővel. Most pedig nyugudtan ül velem szemben mint aki nem érti,miért is haragudnék?
    Lófarokba fogott piszkos szőke haja elvadult külsőt kölcsönz neki, elmaradhatatlan revolvere most is a derekán lóg. Arrogáns arckifejezése olyan provokatív, hogy majdhogynem támadásra késztet, ebben azonban meggátol a józan ész és keze mellett heverő hatalmas kard, amit pont olyan szögben tett le hogy bármikor felkaphassa. Hiába nyugodtak le a körülmények ez még mindig egy háború és ő még mindig a halálomat akarja.
    -Szóval Alex,-találom meg a hangom-miért hoztál ide?

  23. Rosie annak idején a valkűrök karát vezette az óhazában. Ez a pergamenbőrű, ózonillatú vén csont minden találkozásunk alkalmával arra emlékeztet, mennyit vesztettünk útközben. Rosie ma már csak egy ütött-kopott, sárga Fordot vezet, aminek TAXI felirat virít az oldalán.
    – Hé, cukorfalat! – dörmögi nikotinos rekedtséggel, és a taxióra digitális számlapjára bök. – Még mindig ketyeg.
    Előkotrok a tárcámból egy húszast. Basszus! Szívem szerint több jattot adnék neki, ha tehetném.
    – Sok lesz, cukipofa. – Rám villantja sárga fogakkal kivert mosolyát, de azért elveszi a bankót, és begyűri a melle meg az inge közé.

  24. Minden olyan gyorsan történt, hogy most tudtam megnyugtatni a légzésemet. Az autók kürtjét még most is hallom, érzem a reflektoruk hőjét a bőrömön. Azt hittem megláttak, de nem állított meg senki sem. Sikerült láthatatlan maradnom.
    Sokan el sem tudnák képzelni, hogy mekkora erő kell egy fej levágásához. A kést egész este éleztem, de mégis többször kellett lecsapnom.
    Egy arc, ami látja minden hibámat, ez kell, hogy jobb emberré váljak, és ne kelljen ezt naponta bizonyítani magamnak. Talán most tovább bírja egy hétnél.
    Mintha kopogtak volna az ajtómon, de csak a képzeletem játszott velem. A fej mondott valamit.
    — Előlem nem menekülsz!

  25. A nő összerezzent, mintha nézné valaki. Sarkon fordult, és egy árnyékban álló alakra lett figyelmes. Megriadt, mert a szűk utcán egyedül voltak. A férfi kilépett az árnyékból, és a nőt fagyos borzongás járta át. Megingathatatlanul zord tekintetet látott, olyan sötétet, akár a csillagtalan éjszaka, forradásokkal szabdalt arc nézett vele szembe, de a forradásokon jól látszott, hogy nem sebesülésből keletkeztek, hanem körkörös mintákat alkottak, mint a szándékos vágások nyomai.
    A nőnek remegett a lába, moccanni sem bírt, nem tudta levenni tekintetét a hegekről.
    – Tapintsd meg – szólt a férfi, vadul megragadta a nő karját. Látszott rajta, hozzá van szokva, hogy félnek tőle.

  26. Otto Kahn ujjbegyével összeszedegette a morzsát a tányérjáról, a kávéscsészéből kikotorta a cukrot, majd mindent elmosogatott. Alaposan fogat mosott, oldalra fésülte seszínű haját, belebámult a tükörbe, aztán sóhajtva elfordult.
    Belebújt szürke pulóverébe, kihúzkodta az inggallérját, felvette drapp szolgálati kabátját és homlokába húzta szürke szövetsapkáját. Megfogta gondosan összekészített táskáját, duplára zárta szuterénlakása ajtaját, a kulcsot a lábtörlő alá dugta. Felsietett a lépcsőn, udvariasan köszönt a földszinten fülelő Müller néninek, és elindult utolsó sétájára.
    Az első igazi tavaszi nap bántotta a szemét. Fémkeretes szemüvege mögött hunyorítania kellett. Nem volt igazán gyenge a látása, de szemüvegben jobban el tudta kerülni az emberek tekintetét.

  27. Egy pukkanás hallatszott és kialudt a világítás.
    Néha olyan érzésem volt, hogy direkt vagyunk félhomályban, mert anya mindig megvárta, amíg a körték kiégtek. Unott arccal nézte volna, ahogy becsavarom az új izzót, majd felkapcsolással ellenőrzöm, hogy minden oké, működik. Anyát nem érdekelték az evilági dolgok. A fény hívság. A sminkelés hiúság. Néha megsimogatta az arcom, amikor lent a konyhában voltunk, mert ő nagyon ritkán jött fel hozzánk az emeletre, és furán mosolygott, mintha sajnálna.
    Azok közé tartozott, és ezt vállalta, akik tényleg elhitték, hogy Jézust a szentlélek nemzette és Mária szűzen fogant. Engem nem zavart, amúgy majdnem mindig kijöttünk egymással.

  28. Körülnéztem az ivóban, és a tekintetem a boszorkányt kereste – az árulkodó, ezüstös hajzuhatagot. Tudtam, hogy itt van. Éreztem az esszenciáját. A levegőben úszó, áporodott füstszag sem nyomhatta el azt a könnyű, táncoló illatot, ami – úgy éreztem – incselkedik velem. A méz zamatát juttatta az eszembe, de tudtam, hogy vigyáznom kell. A mérgek ízét is gyakran valami édessel nyomták el.
    Beljebb léptem, és körbepillantottam, minden arcot jól megnézve magamnak. A legtöbb vendég inkább félrenézett rólam. A legtöbb – egy kivételével az összes.
    A fiatal lányra néztem, aki fekete kendő alá rejtette a haját. Az asztalra könyökölve ült, és a lócán szétterült a súlyos darócköpeny, amit viselt. Leplezetlenül, mosolyogva nézett sötét szemeivel, és amikor a tekintetünk összetalálkozott, körbenyalta a száját, mint valami vadállat.

  29. A mobil kitartó csipogása végül csak átverekedte magát az álomködön, hogy darabjaira törje a békés sötétséget és helyére fejfájástól lüktető valóságot lopjon. Isaac elkínzott nyögéssel rándult össze a hangtól. Egyáltalán miért volt bekapcsolva az a szar?
    Nem tudott rájönni, nem is erőlködött – akármire próbálta figyelmeztetni az ébresztő, nem akart foglalkozni a dologgal. Egész lénye visszakívánkozott a kábulatba, ahol nem érezte sem a hasogató fejfájást, sem a hányingert, amit saját émelyítően állott ízű, taplószáraz nyelve okozott.
    Isaac ismét felnyögött és ingerült mozdulattal a még mindig vinnyogó telefon után kezdett tapogatózni. Az Isten verje meg…! Túl vén volt ő már az ilyesmihez.

  30. – Bújj be! – hangzott a résnyire kinyíló ajtó mögül a telefonból ismerős hang. A lánynak, akit Alice-nak kellett szólítanom, a sötét előszobába lépve csak az árnyát láttam, amint eltűnik a fürdőszobában. – Cipőt le, irány a szoba! Mindjárt jövök.
    Megzörrent a becsukódó lakásajtó.
    Szemem hozzászokott a sötéthez. „És ha nem az esetem?”
    „Kéjbarlang”, gondoltam. Beléptem a szobába. Szemközt, egy szekrény polcain könyvek sorakoztak, előttük kosztümös babák és egzotikus, meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyak, talán utazások emlékei. A gondosan bevetett heverőn apró virágmintás ágytakaró. Egy asztalkán bekeretezett fényképek. Mindegyiken ugyanaz a szöszi, vékonyka kislány, hol copfosan, hol kibontott hajjal. Apja korabeli férfiba csimpaszkodott. Fejkendős nénike hajolt fölébe, míg ő guggolva egy tyúk felé nyújtotta a kezét tétován. Egy harmadikon belehunyorított a teleobjektívba, önfeledt arcocskája csupa napfény.

  31. Nemrég találtam egy kutyát.
    Narancssárga, drótszőrű bundás kis dög, fehér jegyekkel az arcán, a mancsain és a farka hegyén.
    De nem a kinézete a lényeg, hanem a jelleme. Már-már kísérteties néha, amit csinál. Tegnap is megpróbálta lelökdösni a porszívót az emeletről, mintha érezte volna, hogy ezt a lépést ki akartam hagyni a takarításból. És amíg nem takarítottam, folyton acsargott a piszkos tányérokra és kényesen emelgette a lábát a poros szőnyegeken.
    Persze azt viszont nem hagyja, hogy a gazdája néha napján megsimogassa! Amúgy a gazda szót valamiért ki nem állhatja, mindig morogni kezd, ha meghallja.
    Én még ilyen fura kutyát nem láttam.

  32. Nem túl magas férfi lép a szobámba. Sötét, zsírosnak tűnő haja a homlokába hullik. Teljesen fekete szerkót visel, amitől csak még vékonyabbnak látszik. A rövid ujjú póló nem takarja tetoválásait. Utálom, hogy ott vannak, de neki még ezek is jól állnak. Borostás, törődött arcát napszemüveg mögé rejti, mindkét fülében apró ezüstkarika lóg. Te jó ég! Még mindig szenzációsan néz ki. Ujjain gyűrűk ragyognak, csuklóit különféle karkötők díszítik. Széles, és szívdöglesztő a mosolya. Csak azok a rettenetes aranyfogak ne lennének! De neki még ezt is megbocsájtom. Mert ő az. Az isteni Johnny Depp. Hirtelen felébredek, mert érzem, bilibe lóg a kezem.

  33. Fehér ruha lehetett rajta, de ezt nem mondhattam biztosra. Beterítette a vér, jutott a karjára is és csak csöpögött tovább a fehér járólapra. A kezében kést szorongatott. Megmozdította, amitől az ablakból besütő fény villanva szaladt végig a pengén. Bárgyú mosoly terült szét az arcán, a szeme ragyogott, mintha már rég várt volna ránk.
    – Üdvözöllek titeket a laborban! – közölte hihetetlenül barátságos hanglejtéssel. Az egész csoporttal egyszerre léptünk hátra, mukkanni se bírtunk.
    – Veled mi az úristen történt? – szólalt meg végre a gyakorlatvezető.
    – Óh, – nézett magán végig – épp pakoltunk ki a dobozokból, mikor kirántottam a hűtő ajtaját, és rám borult egy adag minta.

  34. A férfi dermedten figyelte a hullarablást. A nő megmentette őt a banditáktól, és most gyermeki lelkesedéssel, valami kocsmadalt dúdolgatva kutatta át a holmijukat.
    Dolga végeztével vérmocskos kezét bő nadrágja kopott szövetébe törölte. Arcából egy laza mozdulattal félresöpörte ében tincseit, a zsákmányolt pénzt pedig mellényzsebébe rejtette. Övén a kard és a dobótűk összecsendültek, mikor belekortyolt az imént lopott flaskába. Kiköpte.
    – Mi ez a bólé? – hajította a bokrok közé a kulacsot.
    Megfordult. Kissé kiálló arccsontja és markáns vonásai meglepően bájosak voltak, bár a homlokát hosszú forradás csúfította, és vértől bűzlött. A férfira emelve acélkék szemeit, negédesen elmosolyodott.
    – Errefelé a hálát aranyban mérik.

  35. Nyugodtan tűrte, hogy elvégezzék az utolsó simításokat is. Felállt és a színpad széléhez sétált. Odakinn a nevét skandálták. Remegő öröm és félszeg pánik töltötte el. Lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
    Szeretnek – futott át az agyán és széles mosollyal kilépett a reflektorfénybe. A tömeg a nevét kiáltozta. Kezébe fogta a kezét és eszébe idézte amit százszor a szájába rágtak.
    – Helló London! – nevetett rá a tömegre és intett a srácoknak, hogy kezdjenek bele az első számba. Flitteres ruháján szikrát vetett a fény és alakját csillogás vette körbe.
    Forrni kezdett ereiben a vér, teljes szívét beleadta a dalba.

  36. Erősödött a Forint! Áll a cím a napilap első oldalán, amelyet a Móricz Zsigmond körtéren osztottak és amelyet immár Dávid a metróban lapozgat. Fekete öltöny és nyakkendő, hozzáillő zsebkendő, féltően vigyázott aktatáska, jobbján koránt sem hétköznapi, igen előkelő karóra.

    – Tessék csak – állt fel azon nyomban mikor egy idős néni lépett mellé fehér bottal

    – Köszönöm

    Dávid pedig immáron a tömegben állva, a metró ablakán visszaköszönő tükörképét bámulva, saját szemébe nézett hosszasan, szinte fürkészően, rosszallóan. Nem volt jó érzés számára önmagát viszontlátni és egy belső hang intelmeit hallgatni, így el is kapta tekintetét, hogy elüldözze szégyenét, amely olykor olykor felütötte fejét.

  37. Zoé olyan hirtelen terem a padnál, hogy észre sem veszem. Szokás szerint a háttámlára ül fel. Azt mondja, azért, hogy szemmel tarthasson mindenkit. Mintha egy miniszoknyás cowgirl lenne valami szürreális westernfilmből.
    – Késtél.
    Megvonja a vállát, majd kotorászni kezd a táskájában. Gyakorlott mozdulattal kibont egy tuttifrutti ízű nyalókát és bosszantóan fehér fogai közé fogja. Azután előveszi elmaradhatatlan Benson & Hedges-ét, kihúzza az édességet a szájából, és a helyére puhán behelyezi a cigarettát.
    Azért szívta ezt a cigit, mert a kedvenc könyvében Adrian Mole is ezt tolta. Néha azt gondoltam, ő is egy regény hősnőjének képzeli magát.
    Cigi és nyalóka. Ha Zoéról könyvet írnék, holtbiztos, hogy ezt a címet adnám neki. Valami édes, valami keserű. De mindenféleképpen káros.

  38. Ahogy belépett a szobába, megcsapta az orromat az olcsó parfüm összetéveszthetetlen szaga. Mint a nagyanyám molyirtója. Rögtön láttam, hogy ez a nő aztán nem viccel. Acélszürke szemével végigmért, akár vadászkutya a zsákmányát. Tekintetétől éreztem, ahogy nyakam összes hajszála az égnek meredt, az ő tökéletes kontyánál bezzeg ez elképzelhetetlenek tűnt. Minden fekete tincs katonás rendben állt. Lassan közelebb lépett, tűsarkúja fülsértően koppant a kemény fapadlón, majd tökéletes eleganciával leereszkedett a szemben lévő székre. Mélykék kosztümjén egyetlen ránc sem jelent meg, amely tanúsíthatná, hogy ő is csak egy tökéletlen ember. Akkor sem fog halálra rémiszteni. Ez is csak egy állásinterjú, mint a többi.

  39. – És téged honnan szalajtottak, kölyök? – kérdeztem vissza hasonlóan lekezelő stílusban.
    Igencsak meglepődtem, mikor a gizda, tejfölszőke kis nyolc éves katonásan kihúzta magát, apró tenyerét ökölbe szorítva megfeszítette testét, közben beesett arca olyan színűre vált, mint hosszúujjú, kapucnis pulcsija: paprikavörössé.
    – Komolyan nem ismersz meg?! – dobbantott felháborodottan, fakószürke mackónadrágjára sáros latyak fröccsent, turkálós sportcipője pedig már ki sem látszott belőle. – Én vagyok az öcséd, te buta liba!
    Legszívesebben azonnal rárivalltam volna eme földrengető ostobaság hallatán, de ahogy villámló tekintettel az ő kristálytiszta, égszínkék szemeibe néztem, valahonnan mélyről feltört egy emlékfoszlány, egy név, amit aztán mintha forró vassal égettek volna az elmémbe.
    Rafael.

  40. Két dolgot érdemes rólam tudni. Az egyik az, hogy halott vagyok. A másik pedig, hogy életemben, én voltam a legdögösebb csaj a földkerekségen. Szőke fürtök, dús ajkak, kék szemek, tökéletes alak és bőr. Minden fiú értem epedt, és minden lány engem irigyelt. A szépségem okozta a halálom. De ez már a múlté, az arcomról lemállott a smink, a bőr, és a hús is. Most már ugyan olyan koponya vagyok, mint az összes többi. Mindenki ahhoz imádkozik, aki kínozza, ezért én Sátánhoz fohászkodtam, és meghallgatott. Most én vagyok a kísértés démona. Bűnre csábítalak, és pokolba taszítalak. Ha pedig részt vettél a megölésemben, számíthatsz a bosszúmra.

  41. A kancellár belökte az ajtószárnyakat, és belépett a trónterembe. A padló lakkozott, nemes fa burkolatán vörös futószőnyeg vezetett az ajtótól a terem túlsó végében álló emelvényig, ahol az aranyozott, vörös bársony trónszékben egy nő feküdt keresztben alig valami muszlinruhában, és a hasán lévő kistányérból kókuszdarabokat evett. Úgy nézett ki, mint egy szolgálólány az 1001 éjszaka meséiből, aki, mikor senki sem látja, kipróbálja, milyen lehet királynőnek lenni. Amikor megpillantotta a közeledő látogatót, abbahagyta a rágást – ettől kissé hörcsögarca lett –, de hamar visszazökkent előbbi állapotába, és folytatta az evést.
    A kancellár az emelvény elé ért, meghajolt.
    – Felség.

  42. Amikor megismertem Katát, már nem éltek a szülei. Sosem láttam a sírjukat, vagy akár képet róluk. Néha úgy tűnt, mintha soha nem is léteztek volna. Talán csak az égiek gondoltak egyet, és lepottyantották valamelyik angyalt. Katáról könnyen el tudtam képzelni az ilyesmit.
    A bőre fehér volt, puha, és hűvös ugyan, mégis kellemes tapintású, akár az első téli hó. Haja szinte fekete, mozgása finom, de zárkózott. Amikor először megpillantottam, leginkább egy kóbor kutyusra emlékeztetett. Aztán találkozott a tekintetünk.
    Ha a bőre hó volt, akkor a szeme tűz. Mintha egy kitörni készülő vulkán fénye ragyogott volna belőle. Amikor tekintetünk először összefonódott, az én lelkem is lángra gyújtotta.

  43. Azzal nagyon ki tud idegelni, ha egésznap ordítatja a zenét. A még úgy elmegy, ha elveszi az összes tollamat, mert őszintén nem szeretem egésznap a fizikát körmölni. De ha azt mondja, hogy üssek oda, üssek oda, az nagyon idegesítő. És ha odaütök, akkor bömböl a szülőknél. Ezért két hétig én cserélem a macskaalmot. Fúj. Fúj. Fúj. Viszont ha elérek, a töri házihoz, akkor meg azért talp nyal a szülőknél, hogy barbizzak, meg pónizzak vele. Másnap meg egyest kapok. Ja, az igazolatlanok tesiből azért vannak, mert a ruháimat becsempészi a plüssmacik alá. Én meg mindig nézhetek. Ja és persze éghetek is.

  44. Éppen belekortyoltam a pezsgőmbe, amikor megpillantottam Kiarát. Bordó ruhája a nyakánál zárt volt, ám a hátát szabadon hagyta, tökéletesen simult rá alakjára. Csokoládébarna haját kontyba fogta, amibe egy vékony, alig észrevehető aranyláncot fűzött, apró rubintokkal díszítve, amik csillogva verték vissza a csillárból áradó fényt. Az arcát két szabadon maradt tincs keretezte, gyönyörű zöld szemét kihangsúlyozta báli maszkja, dús pillái úgy rezegtek, mint egy pillangó szárnyai. Tűzpiros ajkai vonzották a tekintetemet, mint éjjeli lepkét a lámpa fénye. Pár lépéssel átszeltem a termet. Magamhoz ölelem, bőrének puhásága, és jellegzetes kókusz illata elkápráztat.
    – Megjöttem hercegem. – suttogta mosolyogva. Örökké tudnám hallgatni bársonyos hangját.

  45. A magánnyomozó nem túlzott, amikor elmondta milyen a ház. Lelakott épület volt az utca sarkán, a környék ehhez képest egészen barátságos benyomást keltett. Felmentem az ajtóhoz vezető lépcsőn, a korláton a csikk halom alatt hamutál roskadozott.
    Kopogtam.
    A férfi, aki ajtót nyitott, köpcös volt, és majdnem teljesen kopasz. Megnyugtató mosoly ült az arcán, és érdeklődött, hogy mi járatban vagyok. Kezet nyújtottam, amikor egy gyerek zsibongva közénk rohant.
    – Apa, ki az?
    A férfi lágyan rám pillantott.
    – Chuck vagyok.
    – Örvendek – mondta és megrázta a kezemet.
    Nem olyan volt, mint amire számítottam. A szemében kedvesség bujkált, és közvetlen szeretet áradt belőle.
    Megmondtam neki, hogy az apámat keresem. Itt lakik.

  46. Nadezda az első táncóra után el akart szökni. Egyáltalán nem tetszett neki az alacsony, köpcös kis mitugrász, aki állandóan kioktatta. Ezt az első, személyét sértő megjegyzés után nyomban a férfi tudtára adta, méghozzá elég erélyesen ahhoz, hogy a tánctanár Matilde után kiáltva rohanjon el. Miután Nadezdától elkobozták az elcsent konyhakést, az órák folytatódtak – de Matilde és két fegyveres őr társaságában.
    Minél több időt töltött a bálteremben Matilde – fapálcával fenyegetőző nevelőnő, aki, mint kiderült semlegesen viszonyul bármiféle gúnyhoz – társaságában, úgy érezte átverés áldozata lett. Próbált reklamálni Willarnnál, de mióta őméltósága, a túlontúl fenséges herceg kikényszerítette tőle a beleegyezést, tanúbizonyságot tett kiváló értelmi képességeiről, és messziről elkerülte a kedvenc tőrét azóta is élező lányt.

  47. Száz szónak is egy a vége. Segíts! Hogy kijussak végre a sötét, és főleg zagyva neuronjaid közül. Ahová a lényegem zártad be. Létre kéne jönnöm végre, hogy szeressenek, hogy szerethessek, hogy értsenek, hogy hatással lehessek másokra. A jelen pillanatban tökmindegy hogyan fogok majd kinézni, hogy milyen szerepet szánsz nekem, és hogy milyen lesz pontosan a karakterem. Csak írj ki végre magadból. De vészesen fogynak a szavak és az időnk is. Úgy érzem, hogy ma sem fog ez összejönni, mert kevés a tehetséged, hogy száz szóból meg teremts. Ha „hallasz” vagy értesz, kérlek segíts! Hívj életre végre, és kezdj el” megírni”!

  48. Játékon kívül:
    Nem láttam még a lányt, csak pletykák, és képzelgés, amivel már hetek óta játszott mindenki az irodában, mégis tisztulni látszott a kép, már a folyosón, ahova kiszivárgott a Metallica, kőkemény gitárszóló. És még jobban, miután belöktem az ajtót. Átléptem egy cipőn, ami ránézésre harminchatos, de inkább kisebb, mivel feleakkora, mint az enyém. A szobában rendszeres rendetlenség, az ágyon szétdobálva bőrcuccok, és akkora fehérnemű, hogy elsőre zsebkendőnek néztem. A polcon egy tégelyben krém, amivel a tetkókat kenegetik, amíg begyógyulnak a hegek. Mellette hajkefe. A vörös hajszálak harmadára ugrottak össze a göndörségtől, de még így is legalább harminc centi…
    – Helló! – a kattanással egy időben fordultam, és egy 44-es Magnum meredt az arcomba.

  49. Szélesmell a hordók mellett állt és barlangnyi szájával szinte vonzotta a vendégek tekintetét. Egy vékony, flúgos alak folyton ott lebzselt körülötte. Hatalmas szemüveget viselt, nevetséges, túlméretezett kötött sapkát, térdig érő csíkos sálat, hóna alatt pedig egy meglepően szelíd mezei nyulat. A félnótásnak tűnő figurát a tudományos érdeklődés hozhatta Magasfalvára. Folyton méricskélt, izgett-mozgott, lelkesen érdeklődött, izgatott, sebes kis feljegyzéseket készíve. Többször vett a szájába mintát a Kufantasztikus Kulimászból, majd megforgatta a nyelvével, kiköpte a tányérjára. Kanalával, majd később az ujjaival turkált is benne.
    Guszti, ki apró kufalatokat evett, előkelő tartással és tartásmártással, gúnyosan figyelte.
    –A földkerekség legátlátszóbb álruhája– jelentette ki.

  50. – Tündérbogaram… négy év alatt nem volt képes megjegyezni, hogy XIII., XIV., XV., és XVI. Lajos nem keverendő össze?
    A „prof. Arthur Ludwig Hardman” névtábla mögötti széken egy kissé pocakos, ötvenes-hatvanas, feje búbján kopasz folttal rendelkező férfi ült. Inge fölött kötött mellényt viselt, pulóverét a hátára terítette, majd miután befejezte szemei dörzsölését, visszatette pápaszemét az orrára. Határozottan készült a türelme elvesztésére.
    – Kellett ennyi Lajosnak lenni… – dörmögte a titkárnő, miközben visszacsoszogott a dossziék kupacához.
    – A maradék hajam is kihullik ettől a nőtől… Suzanne! – harsogott a teremben az öblös hang. – Melyik nyavalyás fiókba kavarta el az istenverte jegyzetfüzetemet?

  51. Unottan végigtekintettem a várón, mikor belépett a telefonját nyomkodva. A jelenlévőket teljesen figyelmen kívül hagyva, besomfordált, és lehuppant mellém, egy széket kihagyva. Sötét haja szinte teljesen a szemébe lógott, bár úgy tűnt, úgysem kíváncsi másokra.
    Ő vajon miért jöhetett? Öngyilkossági kísérlet? Azzal fel tudna vágni a suliban. Talán kisebbeket szekáltak a haverjaival, és javasolt volt eljönnie? Jómódúnak tűnik, biztosan kiakadt, miután nem kapta meg a legújabb kütyüjét.
    Egyre jobban zavart a szinte már görcsös telefonnyomkodása. Kíváncsivá tett, hogy vajon valamelyik haverjának panaszkodik-e, hogy itt kell lennie. Fél szemmel a képernyőre sandítottam, ám az teljesen üres volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük