Ha szerda, akkor 100-as! Gyere, játssz te is velünk!
Mostani 100 szavas játékunk a generációk találkozásáról szól. Tarts velünk, próbáld ki magad, és nyerj szerkesztést!
A feladat:
Írj meg egy kb. 100 szóból álló
párbeszédet narráció nélkül,
amiben egy nagyszülő (korú) és egy unoka (korú) személy beszélget.
Ügyelj arra, hogy a szereplők életkora ne a megszólításból (pl. „nagyi” vagy „kis unokám”), hanem a beszédükből derüljön ki.
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája vagy regénye első 10 ezer karakterét, amit megszerkesztünk és bekerül a Szerkesztői látványpékségbe.
Határidő:
november 10. (csütörtök) éjfél
Eredményhirdetés:
november 16. (szerda) reggel
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és nem jelenik meg azonnal, akkor se aggódj, majd felengedem
– Mi újság?
– Semmi.
– Mégis! Mi van az iskolával?
– Gáz.
– Kislányok?
– Gáz.
– És a gáz nem jelent jót, ugye?
– Hát nem.
– Az én időmben nem volt baj a gázzal, még gáz sem volt.
– Azóta sok minden történt. Van gáz is, meg gáz szituk.
– Nem könnyű követnem. A királynál elakadtam.
– Az király.
– Hát nem az. Az lenne a király, ha nem lenne gáz a gáz.
– Megy ez neked.
– Igen. Nézd csak! Kötöttem neked egy pulcsit.
– Hú de gá..! Király!
– Szóval, a király is lehet gáz.
– Szia, csibém! Ilyen hamar itthon?
– Rövidített órák voltak.
– Apád, anyád, merre van?
– Ma sokáig, dolgoznak.
– Milyen napod volt?
– Fárasztó, a töri tanár, röpdolgozatot íratott velünk.
– Fárasztó? Éltél volna az én időmben. Amikor annyi idős voltam, – – mint te, iskola mellett dolgoztam. Miből írtatok?
– A II. Világháború.
– Emlékszem, én már hat éves voltam. Pincékben bujkáltunk, édesanyám a többi édesanyával együtt, felváltva mentek el ennivalót szerezni. Az volt a szörnyű. A lehallatszó zajok, robbantások, a félelem, hogy vajon édesapáinkat viszont látjuk e.
– Mindig is imádtam a történeteidet, de most mennem kell tanulni. – Szia
– Szia, csibém.
– Tudsz segíteni?
– Persze!
– Suli..
– Nos, mivel van problémád?
– Magyar, de főképpen töri.
– Melyikkel kezdjük?
– Legyen a könnyebb, magyar.
– Bizti?
– Miért ne lenne bizti?
– Előbb egy kérdést engedj meg nekem. Szerinted ki volt Homérosz?
– Hogy ki is volt..öhm..
– Nem akarlak megbántani. De itt legelőször tennünk kell egy kis időutazást, vissza a múltba..
– Te ezt nem érted! Á, istenem… Bealszok a törin, mert tömény u-na-lom…
– Ó, már hogyne értenem..
– Dehogyis, túl öreg vagy ehhez!
– Én?! Te kis mamlasz! Már ott lemaradtál, hogy mikor voltak a dinoszauruszok..
– Képzeld, láttam a felhőket!
– Nem féltél a repülőn?
– Nem ijesztő. Játszhatok a tableten.
– Hogy kell a tableten játszani?
– Hát… Van rajta sok játék. Szeretem a Fruit Ninjat, amikor jön egy dinnye és én slash! Félbevágom. Aztán jön a bomba, azt nem szabad, de én azt is szétcsapom.
– Szeretnél ninja lenni?
– Silly, ninjának nem lehet lenni, ők szuper titkosak.
– De farsangkor? Varrjak neked jelmezt?
– Farsang? Ó, Halloween! Igen, kérek! Lesz hozzá katana is?
– Lesz. Na hopp, te sószsák! Mutatok valamit. Átlátsz Miska bácsi udvarába?
– Little cow! So cute!
– Nem értem. Mondd szépen magyarul!
– Bo-ci. Van lila is?
– Nem, lila nincs.
– Tessék, itt van, lyukaszd ki.
– Mi?
– Vedd már ki a füledből a zenét.
– Mi van?!
– Lyukaszd ki, mert mindjárt kopogtat a válladon az ellenőr.
– Jó, mindjárt.
– Nem hallod?
– Jajj, mi van már?!
– Anyád még nem vette meg a bérletet, úgyhogy menj, lyukassz jegyet, mert megbüntet az ellenőr.
– Jaj, ne már.
– Engedj ki és én majd lyukasztok neked. Tessék. Ezért kellett kiverni a palávert.
– Nem fogod, hogy nem hallom?!
– Na, tudod, mikor megyek el veled legközelebb plázába. Piha. Majd vesz neked anyád, amit akar. Így nem lehet elmenni sehova! Hozzád se lehet szólni, mint aki megőrült. Visszakapod még ezt valakitől.
– Vágom.
– Hát itt vagy!
– …
– Figyelj, tudom, hogy nehéz …
– Miért? Miért épp őt?
– Az élet néha …
– Nem igazság!
– Nem. Nem igazság.
– Annyi mindent tanulhattam volna még tőle! Érzem a fény áramlását a testemben, és már majdnem áttör, csak egy kevés hiányzik. Épp csak egy kevés.
– Lehet, hogy elveszettnek érzed magad, és Feronden nélkül sokkal keményebben kell dolgoznod, de tudnod kell, hogy én melletted állok!
– Már alig van idő a próbáig.
– Bárcsak bennem is lett volna ennyi erő a te korodban!
– Mi lesz, ha kudarcot vallok? Örökre szolgaságban maradunk.
– Te meg tudod csinálni. Biztos vagyok benne! Feronden nyomdokaiba fogsz lépni!
-De rég láttalak! Mesélj, hogy vagy?
-Megvagyok.
-Ülj le, beszélgessünk!
-Most nem, sietek. Anyu szólt, hogy segítsek behordani a fát, csak annyira ugrottam be.
-Már behordtam.
-Hiszen tíz sincs! Nem tudta, hogy jövök?
-Amíg bírom, megcsinálom magam.
-Miért nem tévézett, míg ideérek?
-Nem köt le. Meg mit gondolnának a faluban, hogy egész nap csak ücsörgök?
-Miken tud aggódni!
-Elsőpéntek van, ugye jössz templomba?
-Nem érek rá, skype-olok Anitával.
-Nem értelek.
-Neten beszélgetek, vagyis… mindegy, hosszú.
-Mindent azon a neten csináltok. Miért nem találkoztok inkább?
-Ma már ez nem ilyen egyszerű.
-Régen se volt az, csak tudtuk, mire érdemes időt áldozni.
– Hogy megy a zenélés a kis barátaiddal? Enni kérsz? Pörkölt van, galuskával. Tessék!
– Fele elég.
– Sovány vagy.
– Mondom, hogy csak felét!
– Tegnapi papi is evett belőle, pedig tudod, mennyire rosszak a fogai. A múlt héten például az egész bal hátsó sort vissza kellett ragasztani… Szóval még mindig olyan rettenetes zenét játszotok?
– Elég lesz!
– Ugyan, ez jó hús. Malac. Még fiatal. Mondom, még papi is evett belőle. Azt tudod-e, hogy ő is muzsikált fiatalon? Galuskát?
– Jöhet.
– Énekelt nekem a jó csehszlovák gitárjával, az volt ám az igazi zene!
– Sok lesz!
– Csak még egy kicsit. Jól van.
– Nem fog belém férni.
– Dehogynem.
–Hozzak még valamit?
–Nem, köszönöm.
–Megigazítom a párnát.
–Nagyon kedves, fiatalember. Ön ápoló?
–Nem, én látogatóba jöttem.
–Vannak még szerencsés emberek. hozzám senki sem jön. Tudja, a férjem mindig azt hajtogatta, Lujza, annak lesz jó, aki előbb elmegy, mert a másik biztosan egyedül marad.
–Én minden nap itt vagyok.
–Elárulja, hogy hívják?
–Peti… Peti vagyok.
–Szép név. Ismertem egyszer egy Pétert, azt hiszem.
–A nagyapámról kaptam a nevem.
–Igazán?
–De ha lány lettem volna, biztosan Lujzának hívnak a nagymama után.
– Itt minden olyan… kiégett! Szomorú. Miért jöttünk ide?
– Tanulni, Sky, tanulni.
– Játszani akarok. Miért nem mehetünk vissza a falkához? Játszani akarok a testvéreimmel!
– Türelem. Arra is van idő. Nézz körül jól!
– Csupa elszenesedett fa. És szinte senki nem jön ide, biztos nem véletlen!
– Nem. Még közeliek az emlékek.
– Mégis… mi történt itt?
– Erdőtűz… az emberek barbársága. A fajtánk kis híján kihalt azon a napon, édesanyád mentett meg minket. Mit látsz még?
– Hát… van ott valami zöld. Mintha újra nőne a fű. És virágillatot érzek…
– Nagyon jó, Sky. A remény az, amit látsz, az újjászületés. Mindig a természet győz. Emlékezz erre!
– Te szentséges Isten!
– Én is örülök, hogy látlak!
– Szavamra, bárcsak ne látnálak!
– Na, kösz.
– Mi van rajtad? Kutyák szaggatták meg a nadrágodat? Meg is varrom szépen.
– Ó, a világért se fáradj vele…!
– Mutasd magad! Egek, mi az a vasdarab, ami kiáll belőled a szád fölött?
– Tegnap lövettem, tuti, igaz? Szépségpötty!
– Az ég szerelmére, kifolyik a lyukon a paradicsomleves, amit főztem neked!
– Fúúúj, ez undi…!
– A lila csíkokról a hajadban jobb, ha nem is mondok semmit. Várj, beszélek én anyáddal!
– Apropó, anyu! Mesélte, milyen menő tüsi frizurát nyíratott magának?
-Bocsánat, de nagyon megijesztett, Mr. Rusztovich! Azt hittem már nincs itt senki!
-Úgy? Kitől kell ennyire félnie egy ilyen kölyöknyi lánynak?
-Csak azt hittem, Mr. Creef az…én meg táncolok itt, mint egy hülye!
-Hát, nem mindennapi csűrdöngölő volt, az már hétszentség! De miért félsz a pótpapádtól?
-Nevelőapám, nem pót!
-Bocsánat. Szóval?
-Szerinte időpocsékolás, ha táncolok…
-Hát, akkor nagyobb marha, mint hittem!
-Pfft…hahaha! Tessék?
-Elnézést! Néha előbb nyitom ki a szám, minthogy sebességbe tenném az eszem.
-Nem, köszönöm Mr. Rusztovich! Azt hittem, mindenki ajnározza Creef-et!
-Értem. Nézd el nekik kölyök!
-Kiknek? És mit?
-A felnőtteknek. Sokan elfelejtik, milyen volt gyereknek lenni.
– Tessék mondani, mennyi a virág?
– Háromszáz egy szál, drága lelkem.
– Akkor kérek egyet.
– Osztán kinek lesz?
– A csajomnak.
– Ó. Há’ mostanában így híjják a kedvest?
– Ja.
– És mi ez a színes taréj a fején?
– Az új frizkóm. Nem zsírkirály?
– Zsír micsoda?
– Mindegy. Vissza tetszik tudni adni öt kilóból?
– Öt micsodából?
– Ötezerből.
– Nincs kisebb?
– Nézem… sajnos, nincsen.
– Ó, hogy a rosseb vinné el. Na, itt van, csak összeszedtem. Elviszi az összes aprómat. Osztán legközelebb pontosan adjon, mert letépem a frizkóját, hogy a csaja sem ismer magára, értve vagyok?
– Öhh, igen, tökéletesen. Köszönöm szépen!
– Nagyon szívesen, drága lelkem!
– Elnézés, tetszik tudni segíteni? A Hősök terét keressük.
– Természetesen, semmi gond! Ha kimentek a pályaudvarról ide, a Marx térre, ott átkelhettek a zebrán, a villamoshoz. A közelebbire szálljatok, arra, ami abba az irányba megy tovább, a Lenin körúton. Bármelyik jó nektek. No, akkor mentek egy megállót, a November 7-e térig. Ott átszálltok a kisföldalattira, ami végigvisz a Népköztársaság útján, és ott is vagytok a Hősökön.
– Ööö, még egyszer el tetszene ismételni? November hanyadika tér? Nem találja a GPS.
– Mondjuk, mehettek akár a Rudas László utcából trolival is, ha gondoljátok, csak az messzebb tesz le.
– Nem, köszönjük, inkább megoldjuk, viszont látásra!
– Gyere ki! Miért ragadtál le már megint? A recept lenne a rossz? Túl sok lenne a liszt?
– Baj van?
– Nem, csak nem tudom kiszedni a sütit a formájából.
– Megkaphatom?
– Igen, de csak ezt az egyet.
– És a többivel mi lesz?
– Őket még megpróbálom megmenteni.
– Ha nem sikerül, én így is megeszem őket.
– Azt valahogy sejtettem.
– Tudod mit?
– Igen?
– Így még finomabb a süteményed!
– Ennek örülök, de azért próbáljuk meg összeragasztani a dió mind a két részét. Jut eszembe, hol van a krém?
– Itt. Segítsek?
– Kérlek.
– Nem tetszik, ahogy azok a diákok viselkedtek a buszon.
– Pontosan mi nem tetszett?
– Nem beszélnek egymással, hanem a telefonjukkal foglalják el magukat. Amikor én jártam iskolába, eszünkbe sem jutott volna csendben ülni egymás mellett.
– Változik a világ.
– Valóban, de nekem ez akkor sem tetszik.
– Attól még ez a helyzet. Azt akarod, hogy a fiatalok idomuljanak az idősek elképzeléseihez?
– Te talán a fordítottját szeretnéd?
– Szerintem logikusabb lenne. A világ mindig változik, és az embereknek alkalmazkodniuk kell.
– És talán nincs más megoldás?
– Úgy érted, egy arany középút? Szépen hangzik, de sajnos sosem működik.
– Ehhez az elképzeléshez nem alkalmazkodom. És neked sem kellene.
– Tudod, mit bánok leginkább? Azt, hogy mielőtt megöregedtem, nem láttam a világ minden szépségét. Jószerivel alig utaztam. Pedig az utak azért vannak, hogy rájuk lépjünk. Te ne kövesd el ugyanezt a hibát.
– Ezt megígérhetem. Mindennél jobban szeretek új tájakat felfedezni.
– Ha pedig már lecsendesedett a szíved, keress egy nőt, akire rábízhatod a titkaid. Mindenkinek szüksége van egy társra, akivel megoszthatja álmait.
– Gondolod, egyszer elfogynak az utak a lábunk alól és akkor rálelhetünk az Igazira?
– Ezernyi ösvény létezik, de haza csak egyetlen egy vezet. Tudni fogod, amikor hazaérkeztél.
– Honnan?
– A szemek ragyogása fénylő csillagként jelzi a hazafelé vezető utat.
-Harry, gyere vissza! Nem szabad! Ül a kutya! Okos. Elnézést kérek, még kölyök.
-Semmi baj. Zsemle, marad.
-Milyen nyugodt.
-Igen, az. Hét éve van velem, jól összeszoktunk már. Egyikünk sem ugrál.
-Ő még vadóc, de majd megyünk iskolába.
-Emlékszem, annak idején bőven elég volt, ha mi eljártunk az elemibe. De csak esténként, munka után. A kutya meg élt a maga esze szerint. De Zsemlével már mi is jártunk oktatásra, mert, tudod, nagyon rosszul látok. Nélküle nem is mernék kijönni.
-Oh, értem.
-Nem kell elszomorodni, aranyoskám.
-Szerintem szörnyű lehet nem látni. Elképzelnem is rémálom.
-Láttam eleget. Most már rá bízom magam.
─ Építettem neki házat. Gödröt ástunk és befedtük ágakkal meg levelekkel. Szerintem szeret ott lakni.
─ Igen, kedvesem? Nincsen már hideg, a földben való kapargászáshoz? Meg amúgy is van annok háza.
─ Van, de a Tomi látta, hogy tetszik, és haragszik, mert megettem a pogácsáját. Azt mondta rálép, majd ha nem látom. Eldugtam.
─ No hát udvariatlan nebuló ez a Tomi gyerek. De nem látta mikor kiástátok?
─ Nem, és csak a Panni tudja, hol van. Ha megmondja neki, én nem leszek a barátja. De megígérte, az ugrókötelére esküdött, hogy nem mondja. Szereti azt a kötelet.
─ Akkor bizonyára nem szegi meg.
– És ezzel hol tudsz elhelyezkedni?
– Még két év a mesterképzés. Belevetem magam a ritkaföldfémek kutatásába, és remélhetőleg maradhatok a tanszéken.
– Te most mi is vagy?
– Geológus. És megyek tovább geokémiára.
– Jól fizet?
– Feltörekvő tudományág, úgyhogy egyelőre külföldön lehetne nagy pénzeket leakasztani, de itthon kutatóként sem rossz.
– Normális szakmán nem gondolkodtál? Egy jó szakember a jég hátán is megél! Még itthon is.
– Nem dolgozhat mindenki ruhagyárban.
– Ezért van annyi naplopó. Pedig abban az Átkos korszakban…
– Ne kezdd!
– Jó… Nem szólok bele az életedbe. De a ruhagyár legalább biztos munka volt.
– Na, nyomunk egy szelfit?
– Attól függ, mi az. Valami egzotikus sütemény?
– Egy kép kettőnkről, amit a telómmal fotózok. Mégsem fordul elő mindennap, hogy a Westendben kavirnyálok veled.
– Kavi… tudod mit? Mindegy. Essünk túl azon a szelvényen, vagy min.
– Szelfi. Hajolj közelebb. Így ni! Készen is van. Felnyomom Instára, és hashtagbe benyomom, hogy „granny”.
– Mit nyomsz, hova, édes fiam? Beszélj már magyarul!
– De hisz’ magyarul beszélek!
– Szegény Kazinczy Ferenc forog a sírjában…
– Akkor nem mindegy már a vén csókának?!
– Hetvenkét évesen hunyt el. Az fiatalabb, mint én vagyok.
– De azóta már eltelt vagy ötszáz év…
– Korántsem. Erről azért ne „nyomj szelfit”.
– De én akkor sem értem! Nem fáj begyömöszölni a szádba? És nem zavar?
– Na, hát nem gondolod, hogy a fogsoromról beszélgetünk!
– Érdekel.
– Látom, kire ütöttél. Jaj, Istenkém! Házi?
– Nem volt.
– Nem?
– A-a.
– Milyen iskolába jársz te?
– Hát ilyenbe! Még aludni is lehet! Az órán!
– Lódítasz te.
– Nem. Kérdezd meg a tanárnénit.
– Inkább a fekete pontokról kérdezném meg.
– Arról ne! Fú, jobb, ha nem.
– Nagy mester vagy.
– Nagyobb, mint Bence?
– Nagyobb.
– Elmondom, mit mondtál. Hogy fog irigykedni!
– Én a helyedben ezzel nem dicsekednék.
Tegnap küldtem kommentet, de míg sok másik megjelent az enyém még mindig nem. Így inkább úgy döntöttem, hogy még egyszer elküldöm, hiszen a határidő ma éjfél. Ha esetleg később mégis feltűnne, akkor elnézést.
– Szia!
– Kézcsókom! Örülök, hogy látom. De ki maga?
– Hm…
– Óh, emlékszem már! Ön az a kedves kis hölgy, aki állandóan virágokat hoz nekem. Igazán nagylelkű öntől. Maga itt dolgozik?
– Olyasmi.
– Várjon… Ki is maga?
– A kis hölgy, aki virágokat hoz.
– Igaz is! Tudja a lányom is szokott nekem virágokat hozni, de már ezer éve nem láttam. Pedig neki is van egy szép kislánya. A neve Amanda. Csodálatos kis teremtés. Most is hozott virágot?
– Most inkább barackot hoztam.
– Óh, imádom a barackot. Nahát, honnan tudta?
– Ráhibáztam?
– Egyszerűen csodálatos ahogy az ízek kavalkádja szétárad az ember szájában… Maga ki?
– Amanda.
– Tudnál segíteni? Az új root-updatehez nem kompatibilis a nano32-es gépem, de a nano36-tal nem boldogulok.
– Ugyanúgy kell bekalibrálni, mint a 34-est.
– A kézi holóhoz nem.
– Jó, akkor megcsinálom.
– Nem kell forgatni a szemedet! Amikor én voltam ennyi idős, mint te, a nanotechnológia még csak gyerekcipőben járt és elképzelni sem tudtuk a mindennapi életet személyre szabott bionikus VR-implantátumokkal.
– Tiszta őskor! 2056-ban te is vehetnél végre egyet magadnak és akkor nem kellene kéthavonta frissítgetni a holód, hogy a házi szerverrel kompatibilis maradjon.
– Tudod, anyád még pajzán gondolat sem volt, amikor ugyanez a beszélgetés az okostelefonokról szólt volna.
– Szia, csillagom. Anyád nem ért még haza?
– Láthatod.
– Ejnye! Úgy látom, a jó modor is elmaradt valahol.
– Bocs.
– Talán bocsánat! Amúgy mit csinálsz, drágám? Nem tanulnod kellene?
– Majd mindjárt.
– Anyád tegnap azt mondta, kaptál egy egyest.
– Jah. A hülye töritanár adott egy karót. Nem nagy ügy. Majd kijavítom.
– Úgy, hogy tanulás helyett a gép előtt ülsz?
– Mondtam, hogy mindjárt megyek, de most nem léphetek ki. A hülye zombik körbevettek!
– Hányszor kértelek már, hogy ne beszélj csúnyán?
– De a zombik akkor is hülyék!
– És a tanárod?
– Jaj, ne izélj már! Úgysem hallja!
– Ej… Az én időmben anyám szappannal mosta volna ki a szám. Lehet, neked sem ártana.
– Figyelj! Mit szólnál ha lenne nyolcvanhat csajom?
– Csajod? Pöttöm vagy te még ahhoz, nem gondolod, fiú?
– Anya szerint a magasság nem számít.
– Anyád szerint sok minden nem számít. De minek neked annyi hölgy?
– Hmm… mert jó érzés. Olyan sokan vannak és azt teszik, amit mondok.
– Nocsak!
– Igen, még a Pannika is. Ma hozott nekem földsütit és azt mondta finom. Szerintem hazudott. A nők gyakran hazudnak?
– Megesik.
– De miért?
– Te is hazudtál már nekik, nem?
– Én?!
– Hát nem mondtad egyiküknek sem, hogy szereted?
– Ennyi nőnek, egyszerre?! Nem vagyok politikus!
– Pszt! Csöndben, különben vége!
– Mikor jön már?
– Türelem! Ez a titka mindennek.
– De hát fázok! Te hogy bírod ki?
– Ne erre gondolj! Nézd, milyen csodás itt minden!
– Nincs is itt semmi.
– Dehogy is nem! Csak figyelj egy kicsit!
– A csillagok?
– Azok is. Meg az illatok és a hangok. Nem kell látnod hozzá. Hunyd le a szemed! Érzed, hallod?
– Mit?
– Az erdő illatát. A tücsökciripelést.
– Te ezt mind érzed?
– Megtanultam.
– Kitől tanultál ennyi mindent?
– Az idő tanított, amit itt kint töltöttem. Most pedig téged is megtanítalak!
– Szomorúnak tűnsz. Mi a baj? A halottak napja zavar? Nem kellett volna eljönnöd velünk a temetőbe. A hidegben megfázhatsz.
– Illendő nekem is ott lennem ilyenkor, ha hideg van, ha nem. Egy általános iskolai barátnőm sírját láttam a temetőben. Eddig nem is tudtam, hogy meghalt. Borzasztó.
– Honnan tudhattad volna? Az újságokban, te még nem a gyászrovatot szoktad olvasgatni.
– Látnom kellett volna a facebookon. Ott lehettem volna a temetésén.
– Ne rágódj rajta, lehet nem írták ki a facebookra.
– Gyújtok neki gyertyát.
– Rendben, adok egyet.
– Te hányat gyújtasz?
– Húszat.
– Sajnálom. Nekem ez lesz az első.
– Nekem meg lehet az utolsó. Ki tudja?
– …
– Egyél még egy kicsit!
– Fú, nem… Ne haragudj, nem fér több.
– Sütöttem almás pitét, azt se kérsz?
– Talán később.
– És egy kis pörköltöt nokedlivel? Én szaggattam!
– Nem is szoktam ennyit enni!
– Csak mutatom, Apukám, csak mutatom, hátha kedvet kapsz hozzá.
– Nagyon guszta. Tényleg.
– Ugye, viszel a pörköltből? Házi kakasból készült, áthívtam a Marikát, hogy vágja el a torkát.
– A szomszédból?
– Igen, a szomszédasszonyt! Hát nem volt nekem szívem megölni azt a kakast. Én etettem, én itattam, ott kukorékolt nekem minden áldott reggel. Szívemhez nőtt az a jószág.
– Teljesen megértem. Akkor viszek belőle, oksi?
– Még jó, Cicukám, még jó! Egyél még!
–Most rakd bele a tepszibe a kiscsigát, szívem!
–Tepszibe? És ez nem csiga, ez oroszlán!
–Ahogy mondod drágám, az én szemem már nem a régi. Akkor rakd szépen az oroszlánt a tepszibe a többi sütemény mellé.
–Ja, tepsit akartál mondani! Néha olyan furákat mondasz. És mikor lesz kész?
–Egy fél óra múlva, szívem.
–De én éhen halok addig!
–Nem megy az olyan könnyen, majd meglátod.
–De mit csináljak addig?
–Talán még van egy-két szem a tegnapi süteményből. Hová is tettem? Talán a spájzba. Így jó lesz, szívem?
–A meggyesből? Akkor jó.
– Igen, tessék?
– Szia, Juli vagyok. Beszéltem az otthoniakkal és azt mondták, hogy lebetegedtetek. Hogy vagytok?
– Drágám, de jó, hogy hívsz! Mi már jól vagyunk, de te hogy vagy? Mintha rekedt lennél.
– Minden rendben, ne aggódj.
– És, hogy megy a tanulás?
– Még van pár vizsgám.
– Istenem. Biztosan megint estig tanultál. Túlhajtod magad, és nagyon rekedt vagy.
– Jól vagyok. Csak fáradt.
– Főzz magadnak teát. Mézzel. Küldjek mézet a postán?
– A múltkori pogácsa is egy hetes késéssel érkezett meg.
– Szégyen. És mennyit fizettem érte! Akkor felvigyük?
– Ne, tényleg, mondom, hogy jól vagyok…
– Viszek húslevest. Meg lekvárt is. A tizenegyessel indulok.
– De…
– Holnap találkozunk!
̶ Hát helló! Gyere, kabátoljál le! Hogy vagy?
̶ Jól.
̶ Rád melegszik az a kabát! Bizony emlékszem, hogy magamon felejtettem egyszer, amikor hazafele buszoztam, és…
̶ Aztán kimentél a hidegre, és olyan, de olyan tüdőgyulladást kaptál, hogy bizony csuda, hogy még élsz! Milliószor mesélted.
̶ Igen…? Na, ü’jjé le, és egyél valamit!
̶ Otthon már ettem.
̶ Mit?
̶ Hamburgert.
̶ Hamburgert?! Az nem rendes étel! Van gyümölcsleves, mákos tészta…
̶ Nem kérek.
̶ Van zserbó is még szombatról, mindig azt kérted, amikor még…
̶ Mennem kéne.
̶ Még csak most jöttél!
̶ De rohanok a haverokhoz. Adsz pénzt?
– Na végre, ez az enyém!
– Vigyázz a papírra, jövőre is abba csomagolok. Óvatosabban! Tessék, itt egy kés.
– Mi ez?
– Na, ilyesmire gondoltál?
– Ez egy kisautó.
– Három boltot bejártam érte, mire meglett. Ez volt ám a legdrágább.
– Hát jól megérte! Mégis mit kezdjek ezzel? Tizennégy éves vagyok. Mi, nem is kapok tőled mást?
– De hát te mondtad, hogy ilyet kérsz.
– Én biztos nem. Mikor?
– Luca napkor. Itt a konyhában. Megkérdeztem, van-e karácsonyi kívánságod, és mondtad, hogy matchboxot akarsz.
– Az nem matchbox, mama, hanem xbox!
– Jaj, hát én úgy hallottam!
– Megtanítod nekem, hogy hogyan kell megcsinálni azt a szupcsi lángost, amit úgy szeretek?
– No, fene! Azt hittem azon a nyomkodós masinádon mindent meg lehet tanulni.
– Az nem ugyanolyan.
– Csak nem valami legény van a láthatáron?
– Ezt meg honnan veszed?
– Sok mindent láttak már ezek a szemek.
– Igazából akadnak, de semmi komoly.
– Nem is kell az még! A mai lányok mindent elkapkodnak. Én a te korodban…
– Úgy érted, időszámításunk előtt?
– Az idősebbekkel sem mertünk szemtelenkedni, kisasszony.
– Rémes idők lehettek. Még az anyukádat is magáztad.
– Normálisabb világ is volt, mint most.
– Szóval, mi is kell ahhoz a lángoshoz? Liszt, tojás?
– Gyere, mutatom!
Mivel szerkeszteni valóm nincs, játékos kedvem viszont van, ezért versenyen kívül küldöm. 🙂
– Ké, ké! Golyo, golyo ott.
– Milyen golyó? A labda?
– Nem, nem. Golyo, golyo ott.
– Hol? Várjál, felteszem a szemüvegem. Áááá! Kölesgolyót kérsz?
– Ké, ké!
– Tessék. Huncutka! Egyszerre csak egyet! Akinek ilyen szép ruhácskája van, az egyen szépen! Gyere vissza, itt a babád, a Piroska!
– Ápszi Ápszi.
– Jaj, igen Ápszi Dézi vagy mi.
– Nem ké! Ott. Tabi, Tabi!
– Mi az a tabi?
– Ott. Tele, tele.
– Ott a televízió, igen.
– Tabi, Tabi.
– Nem tudom, mi az a tabi. Gyere, nézzünk mesekönyvet!
– Kuk Tabi!
– Most nem kukucskálunk tévét! Nézd itt a nyuszi!
– Nyu, nyu.
– Nem tépjük szét! Fúj, fúj! Köpd ki, nem hamm!
– Még mindig snájdig ez a Robert Redford.
– Milyen?
– Snájdig.
– Az meg mi a fenét jelent? Életemben nem hallottam ezt a szót.
– Ezen nem csodálkozom. Hm… Hogy is mondjam? Jóvágású?
– Fel van szeletelve? Ez valami szalámiféle?
– Tessék? Dehogy! Egy férfi. Megvan! Fess!
– Fessek? Mit fessek?
– Ah! Feladom.
– Talán arra gondolsz, hogy bejövős?
– Ki jön be?
– Ezek szerint ez a Redford nevű fazon neked. Nekem meg a Justin Bieber.
– Bíbor?
– Bieber.
– És ő ki?
– Egy énekes. Amerikai.
– Mint Roy Orbison?
– Én csak a Roy és Ádámot ismerem.
– Azt hiszem, nem jutunk közös nevezőre.
– Most meg a matekkal jössz?
– Sosem szerettem a számtant.
– Azt tudtad, hogy a testvéred már megint nem jött haza az éjszaka?
– Már megint te vagy a Központi Hírszerzés? Még jó, hogy mindig mindenkiről tudod a családban, hogy mikor, merre van. Azt meséld el, hogy milyen volt a gyógyfürdőben!
– Fürödtünk, mint állat.
– Azta! Nagyon vágod a szlenget!
– Inkább nézd meg az okos markodban, hogy mi lesz a tévében, mert nem vettem meg a műsorújságot!
– Hol?
– A telefonodon. Ott minden rajta van, azt mondtad a múltkor. Közben szedek neked a levesből, meg vigyél is belőle!
– Ne! Nem kell annyi… tényleg ne! Na, mindegy.
–Ülj ide mellém, ez egy szép film.
–Ne már.
–Adj egy esélyt neki.
–Minek?
–Csak tíz perc, ha nem ragad el, visszaülhetsz a videóidhoz. Ez egy klasszikus. Az a címe, hogy ’Elfújta a szél’.
–Mit fújt el?
–Most hirtelen nem tudom. A régi világot talán.
–Minek nézed, ha még ezt sem tudod?
–Sokat tudhatsz belőle meg az amerikai polgárháborúról.
–Miért akarnék sokat megtudni?
–Hogy jobban értsd a történelmet, az összefüggéseket.
–Pont eleget zsibbasztanak ezzel töri órán.
–Istenem. Hol van az a régi csillogó szemecske, érdeklődő hangocska? Az, akit minden érdekelt és olyan okosakat kérdezett?
–Biztos őt is elfújta a szél.
–Szia, ne haragudj, hogy ilyen későn, de muszáj elmondanom!
–Hallgatlak! Anya tudja már?
–Mondom, de neked akartam elmondani először.
–És most jön az, hogy régen ilyen nem történhetett volna meg? Meg hogy bezzeg az én időmben?
¬Kicsim, az nem az én „szövegem” kellene, hogy legyen?
–Meglehet. Szóval a Gábor „bá” végre elmondta, hogy szeret téged?
–Hé te „lyány” ne legyél már olyan pimasz! Ha Gábor meghallja a „bát” a végén megüti a guta szerencsétlent. És hiába vártam ilyen hosszú ideig. Igen szeret. Együtt megyünk az Ákosra.
–Ok, akkor nem szenyózok tovább. Örülök nektek!
–Aludj jól és álmodj szépet.
– Te is!
– Kérek palacsintát…
– Most nincs időm, be kell fejeznem a varrást, de utána csinálok neked.
– De én most akarok.
– Értsd meg, hogy ezt be kell fejeznem. Utána csinálok. Rendben?
– Miért nem most?
– Mert ezt be kell fejeznem. Addig menj, játssz az öcséddel.
– De én…
– Minél tovább feltartasz, annál később lesz palacsinta. Előbb befejezem a varrást. Találd ki, hogy milyet szeretnél. Van lekvár, kakaó, nutella, puding.
– Nutellásat és pudingosat szeretnék.
– Akkor menj, válassz pudingot. Van csokis, vaníliás és puncsos.
– Csokisat. Kaphatok tejet?
– Majd a palacsintához kapsz. Addig játszatok.
– Rendben.
– Kikented a tepszit?
– Aha.
– Milyen lekvárt szeretnél a linzerre?
– Nem tudom. Valamilyen pirosat.
– A spejzban találsz hecsedlit.
– Micsodát?
– Csipkebogyólekvárt. De inkább várj meg, mert elég magasan van.
– Megoldom…
– Te lány! Le ne szédülj nekem a hokedliről! Inkább vidd magaddal a konyhából a sámlit, talán arról is eléred.
– Okés! Csörög a telefon.
– Mit mondtál?
– Mondom, csörög a telefon!
– Már én is hallom… A rosseb vinné el ezt a fránya készüléket! Jött rá valamiféle levél, de nem tudom elolvasni.
– Muti? Figyu! Először megnyomod itt,majd ezt, és…
– Nekem aztán mutathatod! Inkább megvárom mindig, hogy az isiből hazaérj, ha bajom lesz vele.
– Miért ilyen vastag a kisgatyájuk?
– A babák nem tudnak egyedül pisilni.
– Akkor vigyük ki őket.
– Hogyan kérdezzük meg, mikor kell?
– Nem értek babául. Te értesz?
– Nem, ezért kell rájuk pelenka.
– Engem értesz?
– Többnyire.
– Pisilnem kell.
– Akkor szaladj gyorsan!
– De én nem akarok! Kaphatok pelenkát?
– Már nagy vagy hozzá.
– Ha bepisilek, kaphatok? Mi ez?
– Tudod… A lányok meg a fiúk különbözőek.
– A lányok olyan sírósak. Biztos, mert nincs fütyülőjük. Nekem fütyülőm van. Tade atya mondta. De sosem tudtam vele fütyülni, pedig annyira próbáltam.
– Ejnye!
– Te nem szoktál sírni, pedig lány vagy. Van fütyülőd? Tade atya biztos adott neked, hogy ne sírjál.
– Minden… rendben…?
– Persze. Csak kicsit… semmi. minden rendben.
– Munka van?
– Van. Ugyanaz, ami volt, nem változott.
– Mi van a… a…várj… egy picit. Ideadnád… az… oxigént?
– Tessék.
– Na… most már jobb. Barátnő?
– Már nincs meg.
– Nincs? Nem baj, lesz másik.
– Így van.
– Anyád hol van?
– Kiment az automatához egy teáért a Mamával.
– Mit?
– Kiment, mondom. A doki azt mondta, te nem ihatsz, pedig hoztam volna.
– Ja. Én nem…
– Megetettem a kutyákat nálatok, amíg a Mama itt volt.
– Mi?
– A kutyákat.
– Testvéred?
– Itt van… csak… kint van.
– Ne sírj, Máté! Jól vagyok.
Véletlenül 17 perccel átcsúsztam péntekre, és egyszer nyertem már szerkesztést, de úgy gondoltam, azért csak elküldöm 🙂
– Nem hallottam tisztán, hogy mondtad? Olyan fátyolos a hangod, nem vagy te beteg?
– Mondom, fordítsd meg a telefont!
– Jé, így mindjárt más… Szóval beteg vagy, ugye?
– Dehogy, makkegészséges vagyok.
– Nem is fázol? Derekad?
– A csipőnadrág a múlté, én meg követem a divatot.
– Jól teszed Édesem, jól teszed. És… hogy állsz a fiúkkal?
– Igazából tegnap óta a helyzet változatlan.
– De regisztráltál, ahogy ígérted? Azt mondták, ott mindenki megtalálja élete párját.
– Ha a tévében azt mondták, akkor biztos úgy is lesz.
– Még nem keresett senki?
– Nem keresett senki.
– Egy vén öregasszonynak csak elmondanád?
– Te leszel az első.