Gyere, dobd fel a napod, és játssz velünk!
Mai 100 szavas játékunk az érzékszervekről szól.
Tarts velünk, próbáld ki magad, és nyerj szerkesztést!
A feladat:
Írj meg egy 100 szóból álló leírást, egy szabadon választott helyszínről egy olyan ember nézőpontjából, aki nem lát.
Választhatsz E/1 és közeli E/3 személyű elbeszélési módot is.
A karaktered számára lehet a hely ismert terep, de járhat ott most először is.
A fő, hogy érzékletes leírást kapjunk a helyről – vizuális benyomások nélkül.
Határidő:
október 20. (csütörtök) éjfél
Nyeremény:
A nyertes beküldheti egy novellája vagy regénye első 10 ezer karakterét, amit megszerkesztünk és bekerül a Szerkesztői látványpékségbe.
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (törekedj arra, hogy pontosan 100 szó legyen a végeredmény)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
– ha Facebookon kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre), és legyen nyilvános a bejegyzésed
– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan
A zene felerősödik, ahogy kinyitják előttünk az ajtót. Néhányan hozzám érnek, megtaszigálnak, próbálnak befelé nyomakodni. Küzdök az érzés ellen, hogy felvegyem velük a versenyt és tapogatózva előzzek, ám ketten fogják a könyököm, egy picit vissza is húznak. Jégkocka-nevetés hallatszik, hideg, de jólesik a fülemnek. Dashi lágyan megsúgja, hogy Tägtgren fent áll a színpadon „és még nem tűnik piásnak”. Elmosolyodom, nyelvemen érzem a vodka édes ízét, a többiek rábeszéltek, hogy igyunk egy kortyot, „ártani nem fog”. A dobhártyámon átdübörög egy egész elefántcsorda, és már megyünk is előre, a könyökömre tapadt ujjakkal, egyenesen a színpad elejéig, ahol tömjénként hömpölyög a szárazjég szaga.
Tétován sétálok oda a bölcsőhöz. Sebastian azt mondta, segít, de ez nem elég. Látni akarom, nem csak érezni. Félek, ha a kezembe veszem, elejtem. Mint azt a hörcsögöt a táborban. Neki nem ártott méternyi zuhanás, de a kislányom… olyan törékeny és apró. Éreztem a kis ujjait, ahogy körbeölelik mutatóujjam hegyét. Olyan kis selymes mindene. Kivéve a sírása. Az néha nagyon is éles tud lenni. Férjem mellém lép, a kezeimet rakosgatja a megfelelő pózba, majd lassan elhelyezi a ficánkoló kislányt az ölemben. Hallom, ahogy csókot lehel kis fejére, majd arrébb lép, hogy én is megismerkedhessem vele.
– A te szemed örökölte.
Rick nem értette miért hurcolják. Nem csinált semmi rosszat, mégis kötéllel a nyakában rángatták fel a hegyre. Kiabáltak vele, de a korábbi ütésektől olyan hangosan csengett a füle, hogy nem értette mit akarnak tőle. Négyen fogták le, ekkor megérezte az olvadt fém szagát. Forgatta a szemét, a forróság elviselhetetlenül égette bőrét. Kétségbeesett zokogása átcsapott vérfagyasztó férfi sikolyba, az izzó fém felhasította szemhéját, gyomra felkavarodott. A sugárzó fájdalom elől elmenekült a szelleme.
Órákkal később tért magához. Megfeszítette elgyötört testét, mely remegve várta a végzetét. A tompa érzékekkel, de érzett. A szelet, mely simogatta, a zuhanást, mitől nyugalom telepedett a lelkére.
Lézertől vak szemekkel gyermek vagyok, kire felügyelni kell. Sara irányít elmémen keresztül. Minden nappal közelebb vagyunk a helyőrséghez, és csak az implantátumra gondolok. Ismét látni fogom ruganyos macskatestét, lemenőnap-vörös haját! Ez jár az eszemben, miközben szerencsétlenül egy félig töltött gránátvetőbe kapaszkodom. Nem kell céloznom., ő üzen, én lövök. A tüzet viszonozzák, hallom, ahogy a töltet keresztül hasítja a hangárt, érzem az égett húst, az olvadt műanyagot, még a vér vasszagát is, csak az ő bőrének pézsmaillata marad egyre messzebb tőlem. Hol lehet, merre induljak? Aztán meghallom az újabb lövést, és magával ránt a kiáramló levegő. Elnyel minket a hideg világűr.
Amint belépett, maga mögött hagyta a fülledt nyári meleget, a falakból olyan hideg sugárzott, ami csak vastag kőtéglákból áradhat. Számolta a lépéseket a síkosan sima felületű fali-medencéig, majd ujját megmártotta a hűs, sós szagú vízben, hogy magára vethesse a jelet. Miközben magabiztosan sétált megszokott helye felé, egy-egy jóbarát hangját ismerte fel a megannyi suttogás között. Nem akarta kihallgatni a titkokat, a nem emberi fülnek rebegett szavakat, inkább leült, és csak arra figyelt, hogy az érdes, pergő lakkú fában perceg egy szú. Orrát megtöltötte az olvadt viasz illata, meg a ráncos fapadoké, az évtizedes poré – a hit szaga.
Kinyílt az ajtó és átléptem a küszöböt. A szokásos módon reccsent a parketta mezítelen talpam alatt, amikor visszatántorodtam az illatáradattól. A kedvenc vaníliás-narancsos füstölőm aromájába bekúszott a rózsák friss, vizes odora. Pirosra lakkozott nagylábujjam alatt éreztem valamit, de az a valami könnyen szétmállott.
Mi történik?
A hátam bizseregni kezdett, ahogy közelebb lépett és elért testének melege. A fejemhez nyúlt, éreztem, ahogy kioldja a fekete kendő csomóját és hagyta a földre hullani. Pár másodpercbe beletelt, amíg a szemem hozzászokott a mécsesek félhomályához. Mire kitisztult a látásom, realizáltam, hogy a rózsaszirmok közepén, egy bonbonokból kirakott mondat néz velem farkasszemet.
Csilla, hozzám jössz?
Kevés sunyibb dolog létezik egy plüss szőnyegen felejtett legódarabnál. Az első két lépés finom volt és puha, a harmadik után belém hasító fájdalom így igazán váratlanul ért. Olyan gyorsan kaptam fel a lábamat, hogy még az egyensúlyomat is elveszítettem, és ha nem lett volna olyan közel az új gyerekágy a szőnyeghez, akkor ebből parkettán koppanás lett volna huppanás helyett. Lili nyitva felejthette az ablakot, mert éreztem, ahogy jár a levegő, és a fejem fölött is ott csilingelt a szélcsengő. Benyúltam az ágy alá, és addig tapogatóztam, amíg kezeim rátaláltak a két kerek fülre. Magamhoz öleltem Minnie-t – Lili illata volt.
Furcsa csendre ébredt.
Felült, lelógó lábaival megkereste a papucsát. Belebújt, kiszámolta a tizenkét lépést, megfogta a hálószobaajtó kilincsét.
A hideg, áporodott szagú konyhában kinyújtott kezével megérintette az asztal sarkát, tudta, még húsz lépés, és eléri az udvari ajtót.
Ahogy kilépett a tornácra, nem hallotta a kutya örömteli „jó reggelt!” vakkantásait.
Óvatosan kitapogatta a tornáclépcső szélét. Lépett egyet, s már érezte bokáján a harmatos fű érintését. Jobbra fordult.
Harmincöt lépés a kutyaólig – gondolta. De a tizenharmadik lépés körül megbotlott. Lehajolt, kezével megérintett valamit.
– Nem, ez nem lehet! – rémült meg.
Kezét lassan végigvezette a merev tapintású, kihűlt testen
– Kormos! – sikoltott fel.
Hiába pislogok és fókuszálok, nem látok semmit. Újra megpróbálom. Becsukom a szemem, majd kinyitom. A tökéletes, súlytalan feketeség egészben elnyel. Majdnem elhiszem, hogy még mindig le van hunyva a szemem.
Nem messze tőlem valaki megmozdul. A levegő mozgásából érzem. Kicsit távolabb keservesen sírnak.
Óvatosan tapogatva a korláton, teszek néhány lépést. Nem akarom hallani őket.
Három lépés után azonban megérzem. Valahol mögöttem van és egyre közelebb araszol hozzám. Megdermedek. Ha mozdulatlan maradok, talán békén hagy. A vér hangosan dobol a fülemben, nem bírok gondolkodni. Aztán magamon érzem a kezét, megérzem az illatát, a testéből sütő forróságot. Egyből megnyugszom. Ő az. Eljött.
,,Fahéj és fűszerek. Az erős illatokat még a számban is érzem. Cukrászdában vagyunk. Anyu asztalhoz vezet, leültet. Hat évesen még nem jártam ilyen helyen. Tudom, hogy sütemények kaphatók, a felnőttek pedig kávézhatnak. De engem csak az édesség érdekel. Biztos csodás lesz! Anyu elmegy sütiért, és én örülök, hogy egyedül maradok. Lerúgom lábaimról a cipőmet, és végig tolom a talpaimat a padlón. Csempe. Annak van ilyen sima felülete. Kezeim tapogatni indulnak. Váza. Kicsit közelebb hajolok, fahéjon kívül virágok illatát is érzem. Pirosnak képzelem őket. Anyu visszajön egy szelet csokitortával. Élvezem a helyet: íz, ismeretlen, illat, minden együtt. Ez az én világom.”
,,Fahéj és fűszerek. Az erős illatokat még a számban is érzem. Cukrászdában vagyunk. Anyu asztalhoz vezet, leültet. Hat évesen még nem jártam ilyen helyen. Tudom, hogy sütemények kaphatók, a felnőttek pedig kávézhatnak. De engem csak az édesség érdekel. Biztos csodás lesz! Anyu elmegy sütiért, és én örülök, hogy egyedül maradok. Lerúgom lábaimról a cipőmet, és végig tolom a talpaimat a padlón. Csempe. Annak van ilyen sima felülete. Kezeim tapogatni indulnak. Váza. Kicsit közelebb hajolok, fahéjon kívül virágok illatát is érzem. Pirosnak képzelem őket. Anyu visszajön egy szelet csokitortával. Élvezem a helyet: íz, ismeretlen, illat, minden együtt. Ez az én világom.”
A hullazsák kényelmetlenül szűk volt. Persze nem kérdezték meg, kényelmes-e, csak egyszerűen belepakoltak, majd rám húzták a cipzárt. A halottkém magában dúdolgatott, miközben a hűvös helységbe tolt. A termet betöltő hangok alapján valaki nem sokkal előttem érkezhetett, így éppen vele foglalatoskodtak. A bordavágó monoton kattogásának és a csontok recsegésének visszhangja a fejünk feletti szagelszívó hörgésével keveredett. „A szúrás átszakította a szubklavikális artériát. Nagyjából öt perc alatt elvérzett ” – mormolta egy férfihang. A zsák ormótlan műanyag szaga elnyomott minden mást. Mivel a szememet már lecsukták, így nem láthattam a fölém hajoló boncmestert és a halálomat sajnáló mosolyát.
Szeretem a fürdőszoba otthonos varázslatát. Ismerem az összes távolságot és kiszögellést, tudom, hol csúszik, és hol vannak veszélyes sarkok. Ez a lakásom porcelánkemény szíve, ahol minden egyenes. Itt mindig visszhangos és kíméletlen a hangom, amit szeretek kihasználni, ezért olykor érctorkú metálénekeseket utánzok. Körülöttem csupa hideg, párával lepett csempe, csak a fürdőkád egyszemélyes óceánja forró. Szeszélyes formájú szigetvilág leszek benne, minden mozdulatom árapály és mini cunami. A víz felületi feszültsége két félre oszt: az egyik a végtelenben lebeg, a másik hamis gyümölcsillatú párában borzong. Halkan pattognak a hab buborékai, a súlytalan alig-anyag leheletként simogatja a bőröm. Dúdolni kezdek sima falú varázsdobozomban.
Az első, amit megérintek, az ajtó mellett álló komód. A csípőmig ér. A fa durván erezett, érzem a gyűrődéseket az ujjam alatt. Nincs rajta terítő, csak egy kulcsot tapintok ki rajta.
Peter után fordulok. A léptei kopogása elhallgat, és a parketta megnyikordul. Kinyújtom a kezem, és megkeresem a falat. Tapéta simul a tenyerem alá. Olyan a tapintása, mint a fűrészpor. A fal mellett megyek előre, és csak akkor torpanok meg, amikor Peter megfogja a kezem. Összerezzenek.
A bőre hideg és nyirkos. Érzem a bőrkabátjából felszálló illatban a kint szitáló ködöt.
Hátrébb szegem a fejem, és várakozóan résnyire nyitom az ajkam…
A hideg padló tűként szúrkálja átfagyott testemet. Nem tudom, mióta fekhetek itt, csak elgémberedett testem jelzi a számtalan órát. Lassan felnyitom szemhéjamat, azonban minden sötét marad. Pánikolva pislogok, de nem látok semmit. Ijedten felülök, azonban a fejembe hasító fájdalom ismét a padlóra kényszerít. A tenyeremet a halántékomra nyomva próbálok megnyugodni, miközben a felkavart por csendben az arcomra rakódik. Áporodott szag vesz körül.
Kis idő elteltével újabb kísérletet teszek, megpróbálva fény után kutatni, hátha nem a látásommal van a baj. Kúszom, azonban lábamat valami visszafogja. Ujjaim kétségbeesetten kaparnak előre. Még hozzá sem kell érnem, de érzem hűvös, halálos tapintását. Fém. Rácsok.
Harsogó zöld és kék íz kavarog a számban, ahogy nagy levegőt veszek. Mögöttem fűrengeteg cirógatja mezítelen lábamat, ahogy ott állok vakon, a semmibe révedve. Talpamat a fű és a föld keveréke karcolja, csiklandozza. Simogatva csábít még egy lépésre, elvezet addig, ahol már csak a szikla van. Mintha puha, langyos bársonyon lépkednék. Érzem a nekem feszülő szél erejét, már–már elhiszem, hogy megtartana, ha tennék még egy lépést. Suttog a fülembe, szirén hangja zúgva, a szikláknak verődve hívogat arra az egy lépésre. Előttem ott a kék. Tudom. Hallom csobbanását, párája az orromban visszhangozza a fehér tajtékot. Egy lépés még és látok.
A szag már akkor megcsapott, mikor beléptem az ajtón. Az odakozmált hagyma és olaj kellemetlen elegye úgy égette végig az orrom nyálkahártyáját, mintha égő parazsat lélegeztem volna be. Félve tettem két lépést a konyha irányába. A benti hőség szinte elviselhetetlen volt. Az izzadságcseppek csiklandozták a bőrömet, ahogy futóversenyt rendeztek a halántékomon át a nyakam töve felé. Éreztem az égett szag és a légfrissítő össze nem illő keverékét, utóbbinak esélye sem volt feladata teljesítésére. Aztán megütötte a fülemet a szipogás, majd a hangos trombitaszó, ahogy Évi kifújta az orrát. A legédesebb hang a világon. Az én drágám megint megpróbált főzni valamit.
Hirtelen motorzúgást hallott, fékcsikorgást, valaki átölelte a derekát, belökte az autóba, kattanás, a sofőr kilőtt. Néma csend. Ujjai óvatosan felfedezőútra indultak. Hátsó ülés. Egyedül van rajta. Az ajtók zárva. Alacsony beltér, sima személyautónak tippelte.
– Ki maga? Mit akar tőlem? – Nem kapott választ. – Szólaljon már meg!
A sírás kerülgette. Mark, segíts! – könyörgött magában. Próbált megnyugodni. Ha nem lát, talán hall valamit. Szaggatott lélegzés, úgy látszik, a sofőr is ideges. Kitapogatta a fejét, nem húzta el. Sűrű haj, kajla fül. Ismerős az arc tapintása! Szemüveg, nevetőránc. Miért vigyorog?
– Mark? Miért csináltad?
– Szia, szívem! Most átélhetted az elraboltak érzéseit. Már meg tudod írni.
Reggelben a kávét szeretem a legjobban, ahogy a szerelmem készíti el. Megsimogatja az arcom, a testének hője és illata körülreng. Hallom, ahogy a pizsamája csúszik a szatén ágyneműn, majd nyöszörögve a padlóhoz csapkodja pici talpai, így keresvén a szobapapucsát. Lassan kicsusszan mellőlem, kicsoszog a konyhába, bekapcsolja a kávédarálót és leejti a kanalat. Úgy csörömpöl, hogy még egy vicces kedvű kopogószellem is megirigyelné. Énekelve hömpölyög vissza a szobába,jó hangosan elrántja a függönyt, karistoló hangokat előcsalogatva a karnisokból, és úgy nevet azon, hogy összerezdülök, mint egy delfin. Felülök és a hangja irányába akarom dobni a párnám, de prüszkölő hahotája jelzi, elvétettem.
Kikértem a szokásos reggeli kávémat a pincérnőtől. Magas, nyafka hangon beszélt, évek óta nem tudtam hozzászokni. Csak a remek presszókávé és az olcsó árak miatt jártam ide. Velem együtt ébredezett a város. Mint egy felbolydult méhkaptár lakói, úgy döngtek távol a körúton az autók. Egyedül ücsörögtem a kihalt teraszon. Dacára a májusnak, csípősek voltak még a reggelek, de kezemen már éreztem az első napsugarak erejét. Hangosan karistolták a könnyű alumínium székek lábai a flasztert, amikor a pincérnő megpróbálta átküzdeni magát a zsúfolt helyen. Koppanva landolt a csészém az asztalon. A számhoz emeltem. Orromat azonnal megcsapta a pörkölt arabika mennyei illata.
A szúrós, dús aljnövényzet kellemetlenül kínozta elnyűtt papucsomból kilógó lábujjaimat. A rothadás gyomorforgató szagát keverte az orromba ugyanaz a szél, ami fájdalmas sikolyaival megrezgette a fák ágaihoz kapaszkodó száraz leveleket. Dallamos ficánkolásuk összetéveszthetetlenül igazolta, hogy erdőben járok. A bátyám ridegen szorító ujjai lehullottak a karomról. Érzékeltem lehelete forró páráját a nyakamon, mellkasát püfölő szíve különös dallamot komponált a rezgő levelek susogásával.
– Anya mindig csak veled törődik – suttogta.
Torkában jól hallhatóan masszív gombóccá materializálódott a sok éves elfojtott keserűség. Éreztem rémült izzadtságának szagát az orromban. Elsült egy fegyver, én pedig a földre estem.
– Bocsáss meg! – nyögtem utolsó erőmből. – Szeretlek!
Csend lett.
Segítség nélkül átjutottam az úttesten. A fehér botomat otthon felejtettem, sajnos nem illett az öltözetemhez. Első randi volt, rutinosan a kedvenc kávézómba beszéltem meg. Pontosan tudtam, hol találom a bejáratot; lenyomtam a kilincset. Azonnal megcsapott az ismerős kávéillat. Frissen őrölt arabica, keveredve némi fahéjjal. Jobb oldalt volt a pult, ott lehetett rendelni a mosolygós lánytól. Ő őrizte az üvegbura alatt önmagát kínáló péksüteményeket is; volt vajas, csokis croissant, mogyorós-lekváros fánk, és a kedvencem, epres sajttorta. Óvatosan elszlalomoztam a kettő, vagy négyszemélyes asztalok között, a hátsó bokszokhoz. Az ablaknál ült, ahová odasütött a nap, éreztem melegét, és az ismerős parfümjét.
Azt osztályban néma csönd van, mindenki a tanárra figyel… de én most nyugtalan vagyok. Úgy döntök, felteszem a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztat, és ami mindenki másnak nyilvánvaló.
– Tanár úr, milyen a szivárvány?
Hallom a neszeket, ahogy mindenki felém fordul. Soha nem éreztem hátránynak az állapotomat, de most először zavarban vagyok miatta.
– A szivárvány? – kérdezi, s érzem hangjában a töprengést. Odalép hozzám, megfogja a kezem, s megkér, hogy veszítsem szét az ujjaim. – Képzeld el, hogy minden ujjad más színnel fest. Piros, sárga, zöld, kék, lila… – Félkört rajzol a levegőben a tenyeremmel, s elámulok. Látom a szivárványt.
Sikolyra riadok fel.
Emlékek. Meghúztam a ravaszt. Aztán tompa puffanás…
Nem látok… Kétségbeesetten próbálkozok felállni, ám megbotlom valamiben. Érdes, nedves. Talán kövek. Sziklák. Jeges szél fúj.
Mély levegő. Fém szaga. Aztán megcsúszok.
Emlékszem a pisztoly csövére a számban. Túléltem?
Hosszasan siklok a sárszerű anyagban. Fájdalom. Lihegek. Hol vagyok?
Távolból a rettegés rikoltásai hallatszanak. A tarkómhoz kapok. Hús. Seb. Kimeneti.
Ordítva gázolok a térdig érő langyos, sűrű folyadékban, ujjaimat a meleg nedvbe merítem. Megnyalom. Vér. Sikítok. Megszédülök, de valaki megfog. Zihálva tapintom az arcát: hegyes áll, szakáll, dróthaj. Szarvak. Aztán megcsókol.
Végtelen szenvedés a csókban. Büntetés. Kárhozat.
Megöltem valakit.
Aztán magamat.
A vízesés robaja minden más zajt elnyomott. Közel álltam hozzá, a hűs vízpermet az arcomba hullt. Imádtam a víz szagát, de most félelemmel töltött el. Hová tűnt a fény? Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Pislogtam, de a látásom nem tisztult ki. Erős szél cibálta a nyári ruhám, de az sem érdekelt, hogy majd’ megfagyok miatta, én csak a szavaira figyeltem: nem a szemeddel van probléma, a fény tűnt el. Igazat adtam neki. Óvatosan léptem egyet balra, mert az biztos, hogy jobbra a vízesés zubog. Kavicsos talajt éreztem szandálom talpa alatt. Kinyújtottam a kezem, és durva sziklafalat érintettem. Aztán egy villanykapcsolót.
A kinti hideg tűszúrásai selymes simogatássá válnak, amint belépek a terembe. Hallom a körülöttem állók nevetését, érzem a megvető tekinteteiket, és minden egyes lépésemmel egyre kívülállóbbnak látom magam. Nincs itt helyem, jól tudom, de nem bujkálhatok tovább abban a kényelmes burokban, ami naiv reményeket táplált belém az élet könnyedségéről. Félek, de ha bárki megkérdezné, mitől, tanácstalanul vonogatnám a vállam. Beljebb bukdácsolok, jobbról-balról ütközések sora nehezíti meg a pulthoz jutásom. „Nem látsz a szemedtől?” „Vak vagy, haver?” – Kérdezik a kevésbé szemfülesek, én pedig elmosolyodom. Nem is tudják, mennyire igazuk van. A sör csobogó hangja nyugtázza megérkezésem, így magam is kikérek egyet.
A kinti hideg tűszúrásai selymes simogatássá válnak, amint belépek a terembe. Hallom a körülöttem állók nevetését, érzem a megvető tekinteteiket, és minden egyes lépésemmel egyre kívülállóbbnak látom magam. Nincs itt helyem, jól tudom, de nem bujkálhatok tovább abban a kényelmes burokban, ami naiv reményeket táplált belém az élet könnyedségéről. Félek, de ha bárki megkérdezné, mitől, tanácstalanul vonogatnám a vállam. Beljebb bukdácsolok, jobbról-balról ütközések sora nehezíti meg a pulthoz jutásom. „Nem látsz a szemedtől?” „Vak vagy, haver?” – Kérdezik a kevésbé szemfülesek, én pedig elmosolyodom. Nem is tudják, mennyire igazuk van. A sör csobogó hangja nyugtázza megérkezésem, így magam is kikérek egyet.
Vízcseppek koppanása szeli ketté a csendet. A fekete járatok, csarnokok és kutak dobálóznak a hanggal. Megfáradtan és torzan jut el hozzám, játszik velem. Néha milliméterekre van csak. Máskor kilométerekről visszhangzik felém. Barázdált kő nyomja az oldalam, minden légvételemre jégcsákány hasít belém. A szemem előtt lidércek táncolnak, anyagtalan virágok bontanak szirmot. Hallucinálok. Tudom, hogy nincsenek ott. Még a kezemet sem látom az arcom előtt. Az ujjaim nyirkos, hideg sziklát markolnak. A világ hideg, ásványok illatával terhes víz szagára, a mellkasomat préselő sziklák tehetetlen tonnáinak nyomására, a törött csontjaimból lüktető fájdalomra és a barlang járatainak éjszakájában kószáló visszhangokra szűkült. Elevenen vagyok eltemetve…
Amikor Elise végre letisztogatta a sáros latyaktól szennyezett túrabakancsát az évtizedek alatt érdessé vált, hepehupás gyékényszőnyegen, bizonytalanul kitapogatta a zárat, majd óvatosan lenyomta a halkan nyikorgó rézkilincset, amelynek fémes hidege ezernyi apró tűhegyként szurkálta csupasz ujjbegyeit, aztán nagyot szippantott a fenyőillatú levegőből és reménykedve belépett az előszobába, ahol a kandallóból – amelynek jelenlétére egyedül a halkan pattogó rőzse utalt – felé áradó meleg úgy ölelte őt körbe, mintha csak régen elhunyt nagyanyja üdvözölte volna őt viszont. A lány még ennyi idő távlatából is fel tudta idézni magában az idős asszony által ilyentájt sütött ropogós kalácsok mézes-vaníliás zamatát, kóstolásra csábító fahéjas aromáját és az ünnepi asztalra helyezett, szegfűszegekkel teletűzdelt almák bódító illatát.
Ezúttal azonban nem csengett fel a várva-várt barátságos-dallamos hanglejtés, csupán az időnként zavaró recsegésbe hajló bemondó monoton időjárás-jelentése és egy németjuhász éktelen csaholása jelezte, hogy valaki mégis lakott abban a régi faházban.
Amikor táncolok, olyan világ nyílik ki előttem, ami a látók előtt rejtve marad. Ők nem tudják, milyen érzés úgy mozogni a zenére, hogy közben nem látom magamat, és az egyetlen támpontot a spicc-cipőm talpa és orra jelenti. Néha ott motoszkál bennem a félelem, hogy mi lesz, ha elvesztem az egyensúlyom és elesek, de mára megtanultam együtt élni vele. Mozart huszonötödik szimfóniájára improvizáltam, a dallam magával ragadott, a részévé váltam, s ahogy a terem parkettájától, úgy a valóságtól is elrugaszkodtam. Tüllszoknyám és szaténdresszem pillekönnyű érintései a bőrömön megerősítettek abban, hogy jó helyen vagyok, az ugrások és piruettek pedig végleg feloldották gátlásaimat.
Érdes homok, apró kavicsok, víz, súrlódó levelek. Körbeölelő jéghideg cseppek függönysora. Csobogás. Halk a sodrás, annál erősebb a fakéreg szaga. A víz hidege és a nap melege valahol a gyomornál találkozik. A szív dübörög. Még egy lépés…
Elengedte. Halkan siklik.
Valami pendül. Néma csend lepi be a partot. Surranás, nyilalló koppanás. Gyenge hő melegít. Pattogás, halk recsegés. Szikradobogás. Aztán széthull a csónak zaja.
Lassút loccsan a víz. Pusmogás terjed a fövenyen. Surrog az avar a léptek alatt. A nap eltűnik, de egy test még melegít. Bor, fenyő- és életszag. Kedves, mély hang, érdes kézzel, puhán simogat. Valaki elment. Ő maradt.
A márványpadló erdei ösvényt imitált, a falon két méterenként díszes lámpások égtek fényköröket vonva az árnyak elé. Hatalmas csillár lógott fölöttük, ágain száznyi gyertya világított, amitől úgy tűnt, mintha a napfényt zárták volna a palota kapui mögé.
Charmanie tekintete tovalebbent, előre, ahol széles lépcsősor várta őket, a lakosztályok vezetve. Mintha kissé ismerős lett volna, de sejtette, hogy ebben a hatalmas kastélyban több tucat ilyet találhat.
A korlát két oldalán, az embermagas oszlopok tetején is állólámpák szolgáltattak fényt, megnyugvást, bár ez a lány számára semmit sem jelentett. Lételeme az erdőkben volt, csontjait a rettegéstől egy tábortűz is képes volt átmelengetni.
A levegőben a frissen lehullott avar megnyugtató illata terjengett. Érezte az arcán a csípős őszi szél játékát. A fuvallat felborzolta hullámos tincseik, melyek utolsó emlékei szerint színeikben versenyre keltek a végtelenül változatos levelekkel.
Lehunyta világtalan szemeit, és azt képzelte, hogy csak összezárt szemhéjai miatt nem láthatja a színpompás, egyszerre vad és otthonos park szépségét. Hallgatta a magasnak vélt fák lombjain lengedező száraz levelek különös zenéjét. Fekete kabátja hol melegnek, hol hűvösebbnek érződött, ami jelezte számára, hogy a nap néha előbújik a lomha felhők takarásából.
A természetben állva olyan gyönyörűnek látta az őszt, amilyennek egy ember azt csak a képzeletében képes.
Durva kiabálások, fanyar izzadtság és a friss vér átható szaga üli meg a párás levegőt. Nem messze tőlem talán egy bárd csapott vágódeszkára, hallom a csontok durva reccsenését, az inak és izmok fájó szakadását. Ezek szerint a mészárosok utcájába tévedtem. Lassan előrenyújtom a kezem, óvatosan kitapogatom a sikátor nyirkos falát és megkönnyebbülten hozzásimulok. Iszonyodva érzem, hogy a lábam között meleg, apró testek szaladnak el, és a belsőségek undorító bűze csapja meg az orrom. Tudom, hogy nem állhatok meg, tovább kell mennem. De a lábam nem engedelmeskedik, a hideg a csontjaimba hatol. A távolból éles rikoltást hallok. Felfedeztek… Itt a vég…
Az ajka szelíden félretolja a hajam a nyakszirtemen. Végigcsókolja, eljut a számig. Az övé túl puha, túl óvatos. Eltúlzom, hogy felvillanyoz a közeledése, hallhatóan elakad a lélegzetem, a szám a szájához siklik. Most én diktálok, az én szenvedélyem. Erősen cuppog, de ez csak jó. Kérünk hangos aláfestő zenét! Sajnos a női főszereplő pont most vált, először sikolt, majd rémült suttogásba kezd. A szavai között feszült csend. Lenne. Azonban az itt sosincs igazán. Ezért is szeretek ide járni. Mellettem zörgés hallatszik. Nyílik a zacskó, természetesen otthon nem tudtak enni. Nem elég a popcorn? Az illata mindent betölt. Üres gyomorral csókokat falok.
– Mindjárt ott vagyunk! – súgja Lilla cinkosan a fülembe, és hosszú tincsei csiklandós táncot járnak csupasz vállamon. Mentolos lehelete alatt felsejlik a nemrég elszívott cigaretta keserédessége. Valamelyikük, talán Viki, eltorzított hangon egy anekdotát mesél, mire mind visítva felnevetnek.
Hirtelen vanília és pézsma elegyét érzem, megismerem, Anna parfümje. Két tenyerem közé vigyázva egy hűvös, párás tárgyat helyez, megemeli a könyököm, és az ajkam felé navigálja a poharat. Belekortyolok, pezsgő, a kedvencem. A buborékok bizseregve szétpattannak a nyelvemen. Jólesően felsóhajtok. Ujjaimat végigfuttatom a limuzin hűs, sima fa berakásain és a feszes bőr kárpiton. Egy hét múlva férjhez megyek. A lányok igazán kitettek magukért.
Érezte a ruhák penészes bűzét. A föld dohos páráját minden irányban maga körül. A deszkák néha megreccsentek, mintha apró csontok ropognának valakinek a léptei alatt. Az időnek többé nem volt jelentősége, leszámítva a végtelen fogalmát- a végtelen, fájdalommentes kínét, ami az enyészetnek ebben az elkárhozott birodalmában várta. Sosem gondolta, hogy a pokol ilyen. Hogy a férgek zsizsegése az utolsó hang, amit felfog. Szövetei közt utálatos tekergőzést érzett. Sikítani szeretett volna, de nem tudott- a száját rögzítő kellemetlen öltésektől semmiképpen. Másfél méterrel a föld alatt ennek amúgy sem lett volna sok értelme. Ráadásul a holtak nem sűrűn szoktak sikoltozni a temetőben…
Jól esik ez a langyos szellő. Szinte meg tudom fogni. Puha a tapintása. Nap melegítette takaróként ölel körbe. Az illata is olyan. Hangokat súg a fülembe. Sűrű lombok susogását. Sima, nem olyan sercegő, mint az elszáradt falevél. Tarka énekesmadarak trilláját. Az egyik a kezemre száll. Nagyon könnyű. És pelyhes. Kéknek képzelem.
Nincs nálam a botom, mégis elindulok. Lassan haladok, de nem óvatosságból. Minden lépést ki akarok élvezni. A fű illatos, kövér és élettel teli. Nem vágja el a talpamat, és nem is szúr. Beletúrok lábujjaimmal. Csiklandoz. Nevetek. Valaki megfogja a kezemet. Az érintéséből érzem, hogy mosolyog.
Szóval ilyen a Mennyország.
A frissen nyírt fű illata keveredik a gyermekkoromból jól ismert vattacukor émelyítő aromájával. A mögöttem szakadatlanul munkálkodó fűnyíró monoton zúgását a fogócskázó gyerekek kacagása töri meg. Balról egy érdes férfihang hangosan kurjongatva kínálja karamellás jeges portékáját. Egy kisfiú esdekelve könyörög anyjának a finomságokért. Egymagam sötétségében ülök egy padon, mégis mindenkit érzek magam körül. Apró fényforrásként látom elmém belsejében lelkük melegségét. Hallom, ahogy egy kutya csaholva lohol pedálozó gazdája után. A küllők forognak, a négy mancs dobol az aszfaltozott sétányon. Elmerülök a madarak csengőként csilingelő társalgásában. A sok éves bezártság után, melyre rideg tapintású botom emlékeztet, először érzem magam igazán szabadnak.
Valaki volt olyan kedves, hogy megmutatta neki az automatát, ahol sorszámot kellett húzni, még ki is választotta számára a megfelelő opciót. Aztán félreállt, kezében a kis papírlappal. Fáradt hangok zümmögnek körülötte, nyilván sokáig kell várni. A levegő rossz, kiürült már. Eltompítja az embereket, pedig a légkondicionáló olyan keményen dolgozik, még itt is hallja a gép zihálását. Valaki a fény élességére panaszkodik.
Pittyenés hallatszik, rövid dallam követi, később még egy és még egy. Minden kis zümmögés után sóhajtva áll fel valaki – az egyik elégedett, a másik kicsit jajdul, elzsibbadhattak az izmai.
És akkor rájön.
Nem mondják be a számokat.
Tapintás alapján szerencsére a mélykék blúzomat húztam. Anya mindig azt mondta, hogy a kék kiemeli a szemem színét, viszont a piros nem áll jól nekem. Tulajdonképpen mi a különbség a piros és a kék között? Két apró betű – nekem nem több.
A terem áporodott levegőjén a résnyire nyitott ablak egyáltalán nem segít. Kellemetlenül nyikorognak a bőrfotelek a rájuk nehezedő súlyok alatt – legalább öten ülnek a székemtől messzebb. A kávé illata sem tudja elnyomni valamelyikük büdös izzadtságszagát. Folyamatosan engem bámulnak, érzem.
– Milyennek látja leendő munkáját? – szólal meg az egyik férfi.
Csak egyetlen egyszer kérdeznék végre azt, hogy milyennek „képzelem”!
Ábel szól, mehetek. Felállok a fotelból, két lépést teszek balra, elfordulok. Kezem nekiütközik az ajtónak, kitapogatom a kilincset, lenyomom. Az étkezőben frissen sült narancsos kacsa, pirított burgonya és párolt káposzta mennyei illatát érzem. Ábel megérinti a karom és asztalhoz vezet. A szék ropogásából tudom, ő is leült. Két kézzel végigsimítok a terítőn. Szalvéta a villa alatt, kés jobb oldalon. Lapos tányér, talpas pohár. Zamatos vörösbor illata tölti meg az orrom. Az étel itt illatozik, de Ábel vár. Megfogja kezemet, a tányér közepéhez vezeti. Pici doboz, rajta masni. Keresem, hol nyílik. Felpattan. Puha párnán fémes tárgy és hallom: Leszel a feleségem?
Először az ajtó nyikorgására leszek figyelmes, aztán a kellemes, fűszeres illatra. Tudom, hogy beléptek a szobában, de még hallgatok. A padló száraz levélként recseg az apró, súlytalan léptek alatt. Ezen lépteket jól ismerem. Elmosolyodok, és lazán hátradőlök a fotelben. A hátamba hideg csap. Utálom a bőr fotelünket, még akkor is, ha ez a legkényelmesebb.
Egyenletes szuszogás, könnyed léptek… Vajon ki lehet az?
Ekkor érzem, ahogy arcom elé gőzölgő forróság kerül. Sütőtök!
– Apa! – szól vékony hangon a hat éves kislányom. – Légyszi találd ki mit hoztam!
– Nem is tudom…
– Ha megkóstolod, talán kitalálod?
– Talán. – megyek bele a játékba.
Zordon hideg honolt hazánkban azon a télen. Olyan fajta, amelyben elfagyott ujjainkat csak egy csésze forró meleg tea köré zárva tudtuk felmelegíteni igazán. Aznap én is vágytam egy pohárka édesen savanyú citromosra, ugyanis ujjbegyeimet aligha éreztem magaménak. Barátom nagylelkűen felajánlotta, hogy meghív egyre, de így egyedül maradtam. Emberek voltak, akármerre akartam mozdulni. A levegőbe szippantva mindent elnyomott a kürtöskalács édeskés illata, a fahéj erőtejes aromája töltötte meg az orrüregemet. Egy hangot se hallottam teljesen tisztán, óriási volt a zaj, aminek alapját a kellemes karácsonyi dalok adták. Én mégis féltem, hogy a tömeg elsodor… és még a teámat se kapom meg.
A fülemben lüktetett a vér, az adrenalintól remegtek a térdeim, hangom pedig már nem nagyon volt az ordibálástól. Körülöttem több ezer ember, akik egyszerre énekeltek és ugráltak. Pulzált az egész világ. A föld ritmusra mozgott a lábaim alatt, a zene végigfutott a bőrömön és libabőrös lettem. A levegő forró volt, párás és megtöltötte az élet. Valaki felkapott, és a tömeg fölé emelt. Széttárt karokkal élveztem, ahogy lebegek a hullámzó emberek felett. Rengeteg kéz tartott a levegőben én pedig csak nevettem. Most éreztem először, hogy anélkül is lehetek boldog, hogy látnám a világot. Elég volt érezni. És csak hagytam, hogy elragadjon.
A lánccsörgés mintha az agyában visszhangzott volna. Gúnyolódott.
– Megvakítottak – búgta. – Bezártak. Patkányok eledele leszel. Patkány leszel.
Csak említeni kellett, máris elsurrant egy a közelben. Borzongva ugrott talpra, de megszédülve nyomban a falnak is tántorodott. Kezét szinte beszippantotta a kövekre tapadt moha nedves párnája. Viszolyogva törölte tenyerét foszlott szoknyája selymébe.
Muszáj kijutnia.
Tapogatózott. Érintése nyomásától a puha moha szürcsögve cuppant a falhoz, a bokájára rögzített lánc szemei minden lépésekor összezördültek. Mellkasán a fülledt, áporodott levegő penészes lidércként ült. Óvatosan lépkedett, meztelen talpa a hideg kőpadló réseit fürkészte. Sietnie kellett. Érezte, ahogy apró szemek figyelik. Patkányok.
Patkányok eledele leszel…
Hallottam a nevetéseket, akkor is, ha ők azt hitték nem. Halk, gonosz kacajok, amik egyszerűen a nem értésből fakadtak. De azonnal elhallgattak amint a hideg kilincs halkan a helyére kattant mögöttem. Itt bent már senki nem nevet, a bent lévők tudják, amit én. Öreg, bőr bordázat az ujjbegyeim alatt, néhányban érezni a belenyomott betűket. Hallom a papír suhogását, új könyv lehet, még nem nehezítik el a lapokat a köztük lévő érzések. Tompa puffanás, a nehéz padlószőnyeg elnyeli a lépések zaját is. Találomra választok egy kötetet a polcról, érzem a díszes nyomatot a borítón, a lapok fáradtan peregnek az ujjaim között.
Éreztem izmainak minden egyes mozdulatát, ahogy megfeszülnek, és elernyednek egy-egy lépésnél. Sörényének kósza szálai csiklandozták a kezemet, ujjaimmal a régi szárat simogattam, itt –ott már felfeslett róla a bőr. Zanzibár megrázta fejét, a kantáron lévő csatok csilingelve ütődtek egymáshoz, magától megállt, mikor az akadályhoz értünk. Nem volt túl magas. Megfordultunk, egy darabon visszasétáltunk, majd mikor úgy éreztem, hogy megvan a kellő távolság, vágtára ösztökéltem. A testem magától helyezkedett, amikor elrugaszkodott a talajtól, s míg a levegőben voltam, megállt az idő. A hátán ülve nem kellett látnom, hogy ugrathassak vagy vágtázzak, csak rá kellett bíznom magam, minden körülmények között, kétségek nélkül.
Már megint csak a szemem hiányzik. Ám ezúttal biztosan meglesz.
A Holtak Bírái által kijelölt forró kövek mutatta utat követem. Nem számít, hogy a szikla leégeti a húsom, annyira jól esik végre újra érezni a meleget… Élvezem az újonnan visszaszerzett bőröm előnyeit és hátrányait egyaránt.
Ravaszabb voltam Sziszüphosznál, mégis elbuktam. A mohóságom volt a vesztem.
Unos untalan sóhajok, sírás és csikorogva száz jaj hangzik a távolból. Bevallom magamnak, hogy jobb ez, mint az őrjítő csend. A kénes szagokat lassan a mindent elmosó eső illata váltja fel. Gyorsítanék kétségbeesésemben, de megint késő. Ezúttal is végleg elbuktam.
De jön majd következő esély…
Ujjaim a régi fotel sima, fa karfájára simulnak. Nyakamnál érzem a hímzett, vagy horgolt kis terítőt. Egész illat kavalkád tölti meg az orrom. Érzem a fa nyers, füstös bukéját, a ropogó tűz halk pattogását. A sülő pulyka fűszeres, mindent átható illatát, amibe édes fahéj keveredik. Sütemény sül.
Arcomon érzem a meleget, ami a konyhából jön. Valahonnét megcsap a hűvös levegő, ami annyit jelent, hogy valaki vagy megérkezett, vagy anyának melege van a konyhában. Aztán hangos csattanást követően anya feszült, fojtott hangja tölti be a teret. Szitkozódva emlegeti az őseinket, különböző sorrendbe, ajánlgatva nekik, a karácsony szellemét hova tegyék. Halkan kuncogok.
Szorosan a fal mellett kellett haladnom, hogy a sötétben is meg tudjam állapítani, merre járok. Harisnyás lábfejemet óvakodva csúsztattam előre a sima kőpadlón. A jobb kezemet végig a falon tartottam, és kicsit összerezzentem, valahányszor egy ajtót találtam. Amikor a hetedikhez értem, megálltam. A ruhám alá rejtett kulcsot már átmelegítette a bőröm, de éreztem a súlyát a nyakamban. Festett fafelületen siklottak végig az ujjaim, ahogy a kilincs után kutattam. Talán már ahhoz is varázserő kellene, hogy a zárat megtaláljam? Kétségbeesetten nyúltam még magasabbra, és kitapintottam a kilincs hidegét közvetlenül a fejem felett.
Nem is lehetett volna alacsonyabban – egy sárkány ajtaja volt.
Udvariasan segíteni próbál, gondolja szerencsétlen vak. Elfogadom, hisz a Szent Istvánban még sosem jártam. Útközben bal kezével gyermekét, a jobbal pedig karomat szorítja. Kicsit zavaró a közelsége. Nikotin, kávé és izzadtságszag keveréke vegyül önzetlen segítőkészségébe. Cammogó mozgása, harsány szavai és lefelé húzó karjából ítélve kicsi, köpcös munkásosztálybelinek képzelem. Megérkeztünk – ordít rá, mint akinek nemcsak látása, de hallása is sérült. Hálás köszönetem volt fizetsége, mellyel érzésem szerint megelégedett kísérőm. Papírjaimmal bejelentkeztem az előre egyeztetett időpontra. Két órás üldögélést követően egy kellemes hangú, Gucci Envy Me parfüm illatú hölgy közölte gorombán, hogy nem jó helyen járok, ez itt a Szent László Kórház.
A levegő varázslatosan édes volt. Vanília, csokoládé, fahéj, és piskóta illata keveredett össze Milla orrában. Bandi bácsi egy muffint nyomott a kezébe. Millát felmelegítette a sütemény. A gyermekkor még érintetlen, szeretettel teli puhaságában érezte magát. Lágy dallam ütötte meg a fülét. Édes-kesernyés melódia, olyan, ami bárkit ellágyított volna. Milla azonban úgy érezte, mint akit ököllel gyomron vágtak. Az a dallam! A rettegés végigkúszott a gerincén, égbemeredő szőrszálakat hagyott maga után. De hisz, kettesben vannak Bandi bácsival a cukrászműhelyben, gondolta, akkor ki dúdolhatja? Keservesen lassan állt össze benne ez a kirakó. Kiejtette kezéből a muffint, ami puffanó hang kíséretében ért földet.
Odakint szakadt a hó, és nagyon hideg volt, de én mégis úgy gondoltam, hogy meglátogatom Klétuszt a lovamat, akivel már kicsi korom óta a legjobb barátok vagyunk. Úgy éreztem ezen a fogcsikorgató hideg téli napon szükségem van egy barátra, aki megért engem, mert nagyon magányosnak éreztem magam. Amikor beléptem az istállóba hirtelen megcsapta az orromat a friss széna illata, amit mindig is szerettem beszippantani. Az istállóban csend volt, csak néha a szél süvített be a repedéseken. Kezemmel óvatosan kitapogattam a lovam bokszának reteszét és beléptem hozzá. Gyengéden hozzáértem Klétusz selymes szőréhez, és elkezdtem őt simogatni. A kezem már nem fázott, és ahogy fagyos szívem olvadni kezdett, a testemet sem éreztem jégből. Kis idő után már olyan melegséget éreztem minden egyes porcikámba, mint azon a nyári napom mikor Klétusszal először találkoztam. Szorosan hozzábújtam a lóhoz aki, boldogan hajtotta fejét a fejemre. Mindez olyan volt mint valamilyen álom amiből nem akartam felébredni soha.
Miután rám zárult az ajtó, már nem láttam semmit. Kezemmel kitapintottam a falat, olyan hűvös és sima volt, mint a csiszolt fém. Ennek mentén indultam felfedezni a helyiséget. Talán két lépést tehettem, amikor belerúgtam valami keménybe, egy bútordarabba, ami a térdemig ért. Ahogy lenyúltam hozzá, a kezem nehéz, durva szövetbe akadt, valószínűleg egy pokrócba. Megmarkoltam és az arcomhoz emeltem, dohtól, izzadságtól és valami beazonosíthatatlan dologtól szaglott. Ragacsos foltok kerültek az ujjaim alá, de nem akartam belegondolni honnan származhatnak. El sem mertem képzelni, miféle múltja lehet a szobának, és hány lelket nyelhetett el nyomtalanul. Féltem, az enyém is köztük lesz.
Nincsenek színek, csak a sötétség. Hangok sincsenek, vagy ha vannak is, én nem hallom őket. Szagokat sem érzek. Most biztos azt hiszed, hogy ez egy unalmas világ, pedig egyáltalán nem. Állandóan mocorog.
Tapintani tudok. Ujjaim ügyetlenül tapogatóznak meleg otthonomban. A falak nyálkásak, ruganyosak, igaz, egyre kevésbé. Ha megfeszítem izmaim, egy kicsit ki tudom nyomni őket. Nem sok hely van itt benn, azt hiszem, kinőttem. A falak hozzám dörgölőznek, egyre jobban nyomnak, ki akarnak tolni innen valahová, ahol éles a fény és sok a zaj. Csak nyomnak, és nyomnak, egy kicsit én is segítek nekik, aztán kicsusszanok anyuból az orvos kezébe.
– Akarod „látni „? — kérded halkan.
–Mit is?– kérdem.
–Szeretlek.– mondod.-Bízz bennem!
– Gyere! Már állunk is fel, érzem, a kezed melegét, ahogy az enyém jéghidegen belesimul. Átmelegítesz. A lelkemet is.
–Mit is?– kérdem.
–Szeretlek.– mondod.-Bízz bennem!
És kézen fogva, megyünk a sötétben, hallom a talpunk alatt a puha érintetlen hó ropogását.
Aztán egyszerre csak tudom, hova tartunk. A templomkertbe az angyalos kúthoz, ahogy ígérted, amikor, meggyógyulok, elviszel oda még egyszer.
Aztán meghallom a harangok zúgását, majd mikor elhallgatnak már a téren állunk, körülöttünk elég sok az ember. Az áhítatos csendet a hangod töri meg.
A kezemet fogod, és énekelsz nekem. ”Angyalom.”
Az erősítők kegyetlenebbül üvöltöttek, mint azt valaha vártam volna. A rosszul hangszerelt előzenekar robaja mindent elnyomott. Odalettek a neszek, a lélegzetek. A dobok dobbanását viszont a mellkasomban éreztem. A zúgástól a többiek hangját sem hallottam. Vakabb voltam, mint valaha. Egyedül a bűz maradt, az izzadtság, és a vizezett sör szaga. Valaki a vállamnak ütközött, és egy szó nélkül eltűnt. Bár ha bocsánatot is kért, azt sem hallottam. Egy másik a karomat súrolta. Már moccanni sem mertem. Ragadt a padló, a levegő egyre jobban felhevült. Ilyenkor mért nem volt mellettünk a látó kísérőnk? Persze elment italért minket, meg itt hagyott a tömegben.
–Akarod „látni „? — kérded halkan.
–Mit is?– kérdem.
–Szeretlek.– mondod.-Bízz bennem!
– Gyere! Már állunk is fel, érzem, a kezed melegét, ahogy az enyém jéghidegen belesimul. Átmelegítesz. A lelkemet is.Ahogy mindig is tetted azóta.
És kézen fogva, megyünk a sötétben, hallom a talpunk alatt a puha érintetlen hó ropogását.
Aztán egyszerre csak tudom, hova tartunk. A templomkertbe az angyalos kúthoz, ahogy ígérted, amikor, meggyógyulok, elviszel oda még egyszer.
Aztán meghallom a harangok zúgását, majd mikor elhallgatnak már a téren állunk, körülöttünk elég sok az ember. Az áhítatos csendet a hangod töri meg.
A kezemet fogod, és énekelsz nekem. ”Angyalom.”
Sohasem jártam még itt, mégis voltak ismerős részek. Bőrömön éreztem, hogy párás a levegő, és az évszakhoz képest egész meleg van. A kezemen lévő apró szőrszálakon harmatszerű permet keletkezett, akárcsak a szaunákban. A lábam puha talajt és füvet tapintott ki. A fű nyirkos volt, a föld mégse tűnt vizesnek. A levegőt nem nehezítette el sárszag, csak meleg, víz és valamilyen vadvirág illata. Vízcsobogást hallottam, de visszhangot sehol. Se madarakat, se tücsköket, csak lágyan hullámzó vizet. Megnyaltam a számat, sós volt, akárcsak a tengervíz. Egy gyenge fuvallat vihar illatát hozta magával, és számban éreztem az ízét. Végigfutott a hátamon a hideg.
Minden porcikámat átjárja a hideg. A talaj jeges, mintha sok ezer tűszúrás késztetne egyre vadabb iramra. De hiába, a gumicsizmás lábak léptei, a kutyacsaholás egyre közelebbről hallik, ázott bundájuk szaga betölti a levegőt. Aztán hirtelen döngicsélést hallok, kegyetlen szúrást érzek a szemeim közt, cserbenhagy az egyensúly érzékem, és csúszom magatehetetlenül. Egy kemény, ragadós masszát ontó fa állít meg. Lövések dördülnek, és ami eddig föntről hápogott, most tompa puffanással becsapódik mellettem, s az orromon súlytalan pihék csiklandozását érzem. Vér szaga terjeng, a számban összefut a nyál. Vadászidényben egy vén, vak rókának is lehet szerencséje.
„Kopp-kopp” – mondja a botom a tér aszfaltjának, majd a délutáni, benzingőzös utcazajból hirtelen kiválik egy pár trappolás.
– Elnézést, mit keres? – Bátortalan fiúhang.
– A metróaluljárót – mondom, és meghallom a mögötte lefékező cipősark-koppanást. Édes pára érkezik vele.
– Ó, erre van! – kiáltja. Bizonytalanul belémkarol, majd vezetni kezd.
A mozgólépcső tetején zavarában bérletet villantana, utána meg nem tudja, hogyan álljon mellém. Néha-néha kitekeredik a felsőteste, hátrapillantgat. A mézes illat, a cipőkopogás követ bennünket.
Leérünk, a fiú pedig elhiszi, hogy felszállni már fel tudok a metróra. Hátralép a cipősarkakhoz, és morog nekik egy „utállak”-ot.
A hangjában bujkáló hazugságot rajtam kívül tán nem is hallja más.
Eleanor megkötözve feküdt a fürdőkádban. Érezte, ahogy a hideg víz a lábára csöpög. A végtagjai úgy feszültek, mint a szoros csomók, amit rájuk kötöttek. Még a fülében csengett anyja sikolya, mielőtt elvágták a torkát. A gondolatai megállás nélkül zakatoltak, a szívverése dobpergésként visszhangzott a fülében. Zihálva vette a levegőt, és égtek a szemgödrei, amiből lassan egy órája vájták ki a szemgolyóit. A megalvadt vér ragacsos masszaként tapadt a bőrére, és rettegett ugyan, de csak egy valamire tudott gondolni.
Az ajtó felől lábak dobogását hallotta. Sikítani próbált, de erőtlen nyöszörgése beleveszett a ház tompa csendjébe.
Tudta, most érte jönnek.