Színes a fantáziád és rengeteg ötleted van? Játssz velünk!
A nyertes beküldheti a regénye vagy novellája első 10 ezer karakterét, és szerkesztői tanácsokat kap.
A mai százszavas játék témája a világteremtéshez kapcsolódik.
Feladat: Írj meg maximum 100 szóban egy városi legendát.
Bármilyen tévhit, összeesküvés-elmélet, meglepő tartalmú morbid, szokatlan pletyka, horror legenda feldolgozása lehet, ami hihetőnek hangzik, esetleg tartalmaz némi valóságalapot. Bármilyen formában kidolgozhatod, a fantáziádra bízom.
Ügyesebbeknek: ne használj sablonlegendát, találj ki egy saját hihetőnek tűnő elméletet, jelenséget, ami szerinted tartalmában és jellegében is alkalmas, hogy szóbeszéddé, városi legendává váljon.
Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)
Határidő: január 17., péntek éjfél.
Eredményhirdetés: január 22., szerda
***
Egyéb segítség a játékhoz:
– kerüld a sablonos megfogalmazásokat
– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)
– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled
– figyelj a helyesírásra
Jó munkát!
2010. augusztusában fájdalmas veszteség érte Zalaegerszeget: Pogacsics Milost, a frissen leérettségizett diákot Vonyarcvashegyen halálos baleset érte. Egy buli után épp a buszmegálló felé tartott, amitől már csak egyetlen zebra választotta el. Átkelés közben azonban egy ámokfutó BMW érkezett jobbról. Aznap éjjel véget ért egy élet, amely épp csak elkezdődött.
Eddig a szilárd tények. Viszont kering egy legenda, amit több, egymástól független forrásból is hallottam, és ami álmatlan éjszakákat okozott nekem. Ugyanis sok ismerősöm kilátogatott már az emlékhelyhez, amit Milos halálának helyszínén alakítottak ki. Ilyenkor a hozzá közelállók keserűségükben rágyújtanak… azaz csak próbálnak.
Ugyanis a megállónál nem gyullad meg a cigaretta…
Elérhető közelségbe kerül az örök élet elixírje. Egy magyar turista megdöbbentő felfedezésre jött rá az egyiptomi piramisoknál tett látogatása során. H. István (55) véletlenül megcsúszott a piramis belsejébe vezető lépcsőn és arcát, száját beütötte, az ősrégi homokkő ráragadt bőrére. Később meglepődve tapasztalta, hogy arcbőre megfiatalodott, hamvas, fiatalos külsőt kapott. Másnap, felesége tanácsára visszatért a fiatalító piramisba és ruhátlanul meghempergett a lefelé vezető lépcsőn. Több turista követte H. István példáját. Az egyiptomi piramisok vezető muzeológusa megerősítette a hírt, miszerint a homokkővel való érintkezés fiatalító hatással van a bőrünkre. Az örök élet elixírjének nevezett homokkő koncentrátumot már kis tégelyekben is árulják.
Kezdetben teremté az eget, és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és lészen nagy nagy csönd. És látá, hogy az jó. Azután monda: Hajtson a föld gyenge maghozó füvet, gyümölcsfát, légyen néki magva e földön. És lészen nagy nagy csönd. És látá, hogy az jó Azután monda: Hozzon a föld élő állatokat, szárazföldi vadakat. És lészen nagy nagy csönd. És látá, hogy az jó. És monda nékik: Szaporodjatok, sokasodjatok! És látá, hogy az jó. Azután körülnéze, és nem látá enmagához hasonlót, akivel szaporodhatna, sokasodhatna. Azután sóhajtá és kivevé egy oldalbordáját. És többé nem lészen nagy nagy csönd.
Szellem-villamos
A Szellem-villamos a Körúton járt. Akkoriban még nem közlekedett 0-24-ben a 6-os combino. Éjjel, hajnalban siklott, megtörte a sötétséget. Segítségére sietett a megfáradt kába vándoroknak.
Azóta évek teltek el. Állítólag ma is jár. Sokan látni vélik a ködös-füstös hajnalokban. Azt mondják, sokszor hangtalanul bukkan elő egy-egy kanyar mögül. Hallunk furcsa módon eltűnt, majd előkerült emberekről. Ők is legtöbbször valamilyen sárga vaskígyót emlegetnek, ha mernek.
A Szellem-villamos köztünk jár…
A varázslatos mosolyú lány
Amit most elmesélek, ne mondjátok tovább! Hatalmas titok!
A „legenda” szerint, egyszer a baranyai városban született egy kislány, aki olyan szép volt, hogy csodájára jártak hét-határon túlról. Amikor egy napos volt, anyukáját megkérdezték: – Rúzsozod a száját? Persze, hogy dehogy!
Nőtt, növekedett, egyre szebb lett. (Szülei és nagyszülei szerint.) Az óvodában a kisfiúk huncut mosollyal kergették. Egy Ákos nevű királyfi tíz éven át, minden húsvétkor meglocsolta a „virágszálat”. Talán attól lett napról-napra szebb.
Azt beszélik, mosolyától elolvadnak a jégszívek, és a gonosz emberekben felcsillan egy szikra kedvesség.
Nem árulom el, ki az a lány. Találjátok ki!
– Ha gonoszkodsz, eljön érted Tolna Őre, és magával visz sötét, víz alatti templomába – mondta vészjóslóan Tercsi.
– Mindig ezzel ijesztgetsz! Miért? – Mimi félve húzta magára a takarót.
– Nem ismered a legendát? – Kishúga a fejét rázta. – A várost behálózó ősi alagútrendszerről és a Dunába merült templomról már hallottál?
Mimi bólintott, mire Tercsi szája gonoszkodó mosolyra húzódott.
– A régi földvár őrzőjét társai a folyóba fojtották, szelleme pedig beköltözött az elsüllyedt templom hínárral belepett falai közé. Amikor a városban valaki gonoszságot fontolgat, az őrző az éj leple alatt az alagutakon át eljön érte, és magával ragadja az örök sötétségbe.
Mimi sikkantva bújt takarója alá.
Xénia sosem hitt a szóbeszédekben, így barátaival ellentétben szkeptikus nyugalommal figyelte a parkot átszelő férfit – nem úgy tűnt, mintha szokásos sátánista áldozatát készülne bemutatni.
– Mehetünk már?
– Félsz, mi? – Xénia megforgatta a szemét, és elnyomta a késztetést, hogy hangosan felhorkanjon.
A férfi ahelyett, hogy a legendát igazolva lecsapott volna a csalinak kitett kutyára, a zsebébe nyúlt, és cigarettára gyújtott.
Xénia éppen javasolni akarta, hogy kérdezzék meg, ő-e a háziállatok réme, aki feltrancsírozza a parkba tévedő dögöket, mikor éles vonyítás ütötte meg a fülét. Mire kettőt pislogott, a férfi eltűnt, a kutya pedig gyanúsan mozdulatlanul feküdt az ösvényen.
Ó, elírtam az előzőt, kérlek töröljétek! Ez a jó! Bocsi. :S
—
Kimerülten szálltam fel a metróra. Rajtam kívül csak egy tagbaszakadt férfi és egy szőke nő tartózkodott a kocsiban. Ahogy robogtunk, éreztem, hogy egyre jobban körül ölel a félelem palástja. Nem bírtam levenni a tekintetem a férfi bicepsztől csuklóig futó tetoválásáról. Eszembe jutott a reggeli lapban megjelent rendőrségi felhívás, és amint megálltunk, fejvesztve menekültem le a szerelvényről. A nő követett, a férfi maradt. „Mi a baj?”– fordult hozzám a szőke. „Nem láttad a bal karján végigfutó töviskoszorút? Azt beszélik, pont ilyen van a metrós gyilkosnak is.” „Tévedsz. Neki a jobb karján van.” – mondta, majd feltűrte a pulcsija ujját: „Nézd csak!”
Figyelj, ez neked szól!
Igen, csak neked!
Más számára érdektelen.
Ne csodálkozz!
Igen, tudom, hogy január 17-én elolvasod az aranymosás 100 szavas játékát. Erre tisztán emlékszem. Ezért üzenek neked pontosan ezen a napon és ezen az oldalon. Azt akarom, hogy biztosan lásd!
Hogy honnan tudom, nem érdekes. Még nem értheted. De megígérem pár év múlva megérted.
Egy a fontos, és ezt jól jegyezd meg:
HA ÉLETBEN AKARSZ MARADNI, JANUÁR 18-ÁN NE UTAZZ EL!
Szeretettel.
Egy ismerősöm mesélte egyszer. Az utcán egy férfi ült, előtte festőállvány. A tájat festette éppen, apró pontokkal fényeket varázsolt az ablakokba, virágokat a kertekbe. Minden pontosan olyan volt rajta, mint az utca előtte. Aztán a kép változni kezdett. A festő feketét, szürkét, barnát vett elő, és nemsokára egy viharfelhő fedte a nyugodt tájat. A városrészt később egy hurrikán teljesen elsöpörte. Aztán… ma én is láttam. Ott ült a házunktól nem messze, és festett. A kép tökéletes volt, a hintánk is látszott, ami az udvaron áll. Azonban egyszer csak vöröset ragadt, és egy mozdulattal kettémetszette az eget. Hát, ezért csomagolok most.
Fényharcosok
A sötétség mely hosszú ideje fátyolként borult a városra, lassan oszladozni kezdett, a sikolyok elhaltak, síri csend telepedett a romokra.
A fényevők sápadt pofájú ijesztő alakja porrá égett. A harcnak, melyért az emberiség hatalmas árat fizettet nagy tétje volt. A világ uralma. A vakító fényből földöntúli, nyugalmat árasztó hang hallatszott:- Győzelem! Árnyék és fény harca volt ez, jó és gonosz küzdelme. Az angyali trombiták dallamára a fák ismét virágba borultak. A csata véget ért. Négyen élték túl.
Most rajtuk áll, milyen lesz a város az elkövetkezendő száz évben. Nyugodt, békés, boldog. Hiszen a túlélők a fény harcosai voltak.
– Megérkeztünk – feleltem.
– Pontosan miért is jöttünk ide? – idegeskedett Sarah.
– Ezért – adtam oda az újságcikket.
Hallottatok már a Szomorú Fiúról?
Városunk legendája szerint, a Tavasz parkban kísért Wednesdale gróf. Ez a Fiú egykor szívszerelme elé ment, ám sosem jutott el az ő ölelő karjai közé. Egy koldus meggyilkolta. Azóta viszont, néha visszajár, és minden ott levő lányt megcsókol, szerelmét keresve, nem hagyva maga után mást, csak lelketlen testeket. Már több haláleset is történt ezen a helyen, és minden áldozat lány volt.
– Egy legenda? – mosolygott Sarah. Bólintottam. – Az pont neked való.
– Ideje munkához látni – vigyorogtam eszelősen.
Könnyed őszi nap, kirándulás a Fekete-hegyen Tímeával. Hirtelen zörrenés a fák között.
– A Juszuf! – Kérdőjel-tekintet. – Sohasem hallottál még a török kísértetről? – Fej-ingatás. – Látod, itt tört le egy nagy darab ebből a bazaltsziklából. – Bólogatás. – A „Törökök Halála”. A janicsárok többször feldúlták a falut, de a henyei nemesek egyszer egy csapat eltévedt török lovast itt szorítottak le a szakadékba.
– Csak mendemonda!
– Pedig a szőlők forgatásakor több régi fegyver is előkerült innen.
– Ebben ugyan nem hiszek!
– Én igen. – Tímea egy handzsárt kotort ki az avar alól. A fák mögött kaftán libbent.
Mindig kerüld ki a Pókok fonalát, különben te leszel a vacsorájuk! Johanna nagymamája minden este elmesélte unokájának Patrik történetét, aki butaságnak tartotta a pókhálóktól való félelmet. Persze nem ijesztgetni akarta, de az biztos, hogy Johannának nem voltak túl kellemes álmai az „esti mesék“ után. Általában a Pókokkal álmodott, akik vékony, selyemszerű szálaikkal lebegtek az éjszakai levegőben, és csak arra vártak, hogy szőrös lábaikkal belekapaszkodjanak hajába, becsavarják a lányt fonalukba, és szúrós csápjaikkal elfogyasszák őt.
Johanna ezt nem akarta elhinni. Ám ahogy kilépett az utcára, tekintetével a levegőt kutatta. Hiszen valami miatt csak eltűnt Patrik! Vagy tényleg a Pókok voltak?
Van egy lakatlan ház az utca végén, amit mindenki messzire elkerül, mert sátánisták szertartásainak ad otthont. Gyakran hallani éjjel kántálást, látni pislákoló fényt a kopott, foszladozó függönyök mögött. Napnyugta után nem is merészkedik senki arra.
De miért pont ott gyűlnek össze? Hisz a városban tucatjával akadnak üres épületek! Mi készteti őket arra, hogy itt tartsák meg a bizarr rítusaikat?
Néhány órányi kutakodás a helytörténeti gyűjteményben, és máris előkerül egy feljegyzés. Egy idős plébános lakott az építményben évtizedekkel ezelőtt, úgy tudni, Jézus egyszer meglátogatta, kinyilatkoztatta számára az Igét, a hely azóta áldott.
Vajon Sátán hívei tudják, hogy az ellenség felségterületén parádéznak?
A fienoi buszon ültem. Kifelé bámultam az ablakon, folytak a könnyeim, amikor Detre eszembe jutott. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam a testemben. Nagymamám szavai csengtek a fülemben.
„Fieno bordo, a hely, ami mindent és mindenkit megváltoztat. Van ott egy nő, akiről senki sem tudja az igazat. Vannak, akik keresik, és akik kerülik, várják vagy éppen félik a vele való találkozást. Csak érintőnek hívják és tudják, ha bekopog az életükbe, akkor nincs visszaút.”
Minden egyes alkalommal, amikor a férfire gondoltam, gombóc nőtt a torkomban, és újra fájt mindenem. Kívül belül véreztem ezernyi sebből. Tudtam, meg kell keresnem, a nőt, az Érintőt.
Rozi néniről, a falu legidősebb asszonyáról azt suttogják, hogy visszatért a halálból. A Múmiáról, ahogy a faluban hívják, az a hír járja, hogy tavaly télen elaludt a hintaszékben, és halálra fagyott. A szomszédja talált rá, aki, míg várta a mentőket befűtött a kis kályhába. Az ablakpárkányról lógó jégcsapok olvadásnak indultak, és Rozi néni is felengedett. Cirmi, a néni öreg kandúrja is előkerült, és hangos nyávogásba kezdett. A Múmia szeme azonnal felpattant, ijedtében kiugrott a székből és hatalmasat rúgott a macskába. A szomszéd fejvesztve menekült a házból, és azóta is meg van róla győződve, hogy Rozi néni feltámadt.
– Azt mondják, közöttünk élnek.
– Kik? – kapta fel Szilvia meglepetten a fejét.
– Az angyalok gyermekei. Nephilimek – válaszolta Gyöngyvér magától értetődően. – Azt hallottam, Őrzőknek nevezik magukat, és minket, embereket védenek a Sötétségtől. Mert már az Idők Kezdete óta harcban állnak vele. De sosem fedik fel magukat. Tudom, hogy ez csak legenda… De bár igaz lenne!
– Ki mesélte ezt neked?
– A nagyanyám. – A fiatal lány szeme felragyogott. – Tudod, ő nagyon sokat tud róluk!
– Elhiszem – bólintott Szilvia. – Ne aggódj, én vigyázok rád – suttogta magában mosolyogva, miután Gyöngyvér elment, és ő egyedül sétált tovább a templom kertjében. Mögötte aranyszín angyaltoll hullt a sétány fehér kavicsaira.
Valami megreccsent. Tibi a hang irányába mutatott. Kezében a fegyver lövésre készen meredt a bejárati ajtó felé. Sosem nyugtatta meg a végtelen sötétség, nyomasztóan hatott rá a tudat, hogy emberek milliói sodródnak a feneketlen éjben. Most két ember sorsa érdekelte a sokaságból és bátorsága túlhaladt képzeletemen.
A kórház területét megszállták a pokol angyalai, akik egy embernek engedelmeskedtek. Nyomaikkal maguk után húzták egész elátkozott múltjukat. Mindig a legapróbb zsákmány és a legelszántabb ellenállás ideális egyede felé mozdultak.
Tibi elkáromkodta magát. Átlestem a válla felett. Két ártatlan ember vértől ázottan hevert a folyosó falának dőlve. – Hívd a dokit; a dögök, itt vannak!
Még ma is áll, az a lakatlan kúria Londontól nem messze. Egy kísértetjárta hely, amelynek környékét soha meg nem szűnő égett, emberi hús szaga lengi be. A helybeliek szerint egykoron boszorkány lakott ott. Máglyán égették el, ő pedig azóta sem tudott átlépni a túlvilágra. Félig leégett házában kísért, ahol emberek tucatjai égtek már elevenen halálra. Úgy tartják, hogy a nő szelleme minden éjjel feltűnik a romok között. Tébolyult sikolyát a szél hordozza, és aki azt egyszer meghallja, azért néhány napon belül megérkezik a boszorkány. A nevem Penelope Valiente. Ez a legenda rólam szól, és minden igaz! Te vagy a következő!
Évekkel ezelőtt épp hazafelé tartottam. Gondoltam jó hecc lenne kővel megdobni a mellettem lévő romos házat.
– A helyedben nem tenném.. – Ijedten hátranéztem, de csak egy öregember volt a botjára támaszkodva.
– Tudod mi történt itt? – Választ sem várva, végigsimította a szakállát és a házra nézett.
– Biz’ isten furcsa eset volt az. Azt mondják véletlen magára gyújtotta a házát. Állítólag mire észrevették, már meghalt.
– De nem olyan könnyű ám azt megölni.. – Ahogy ezt meghallottam, felé fordultam, de egyszerűen eltűnt. Visszanéztem a házra, mire pont akkor haladt el az öreg az ablak előtt. A botja kopogását még mindig hallom…
A Japánbeli Isahaya városában őriznek egy gamma sugarakat kibocsájtó kétdimenziós téglalapot, melynek felülete 6×4 centiméter. Senki sem léphet be a terembe, ahol egy hermetikusan lezárt kapszula mellett tábla hirdeti: 1945. augusztus 9-én sodorta partra a tengervíz, miután a légvédelem lelőtt egy ellenséges bombázógépnek vélt repülő objektumot.
Csak napokkal később jelentette be Truman elnök, hogy az amerikai légierő újabb sikeres atomtámadást hajtott végre…
Jóval a háború után derült ki, hogy a körzetben aznap egyetlen szövetséges repülőgép sem tartózkodott. A nagy-britanniai HMS Triton viszont igen. Kapitánya szerint egy ismeretlen szerkezet próbált a Nagasaki feletti robbantással válaszolni a pár nappal korábbi Hiroshimai villanásra.
Kering egy legenda városunk nevezetességéről, egy kicsiny cukrászdáról. Hívogatóan díszített ajtaja felett dombormű őrzi a helyhez fűződő történetet, amit mindenki ismer.
A fiatal lány, akinek arcát az épület falára mintázták, egymaga vezette az akkor még egyszerű cukrászdát, hogy beteg szülein segíthessen. Udvarlója gyakran látogatta meg, mindig dicsérte párja kitartását és az édességek ízét. A vendégek biztosra vették, hogy együtt öregszenek majd meg. Azonban egy nap, amikor a férfi új kedvesével érkezett, a villa tészta helyett szívbe hatolt. Az eset óta, ha csalfa személy hívja meg a kedvesét egy süteményre, süteményéből az első falat után vér szivárog.
–… és ha követed a fényt…
– Persze-persze.
– Nem, ez komoly. A nővérem esküdözött. Hol tartottam?
– Erdő, éjjel, imbolygó fény.
– Meg a hazug nővéred.
– Fogd be! Szóval követed a fényt a fák sűrűjében… nem tudni, lámpa-e, vagy ha nem, micsoda, vagy ki hordozza… követed, és egyszer csak meghallod. Tizenhárom harangkondulást. Egy órával éjfél után, eggyel a másnap első órája előtt. Bi-zo-nyí-to-ttan. A legfontosabb, hogy egy pillanatra se veszítsd szem elől a fényt, különben ott ragadsz.
– Hol?
– Hát… ahol a tizenharmadik órák vannak.
– Akarod mondani a huszonötödikek.
– Fogd…
– És pont a mi nyamvadt kis erdőnkben?
– Pont. Próbáld csak ki, ha nem hiszed!
– Hozzá ne nyúlj!
– Miért ne?
– Beszippant!
– Ugyan már! – Angus még közelebb lépett a ragyogó kövekhez.
Mindegyik más színű, mindegyik gyönyörű, és mindegyik veszélyes… a felnőttek szerint.
– Ezek csak arra vannak, hogy a természet egyensúlyát megartsák. Ha megérintem őket, csupán az energiájukat kavarom össze, és maximum egy felhőszakadást hozok a nyakunkra. – jelentette ki tudálékosan a fiú.
– A lila nem ilyen! – rázta fejét a kislány. – Anyu mesélte, hogy egy néni van benne, és úgy került bele, hogy a kristály beszippantotta.
– Nevetséges! – horkant fel Angus. – Nézd meg, nincs ebben senki!
Ekkor a semmiből dübörgő szívdobbanások hallatszottak…
– Angus, várj! Nem tudok ennyire gyorsan futni!
Nagyanyám mesélt az utcánkban élt szobrászról. Szerette a családját, de a lelketlen műveit náluk is jobban. Állítólag, ügyes kezű volt. Csinos felesége dicsérte, gyermekei untalan szőtték a varázslatos történeteket apjuk babái köré. A művész azonban többre vágyott egyszerű rajongásnál. Életet akart teremteni.
Egyszer a nagyi, aki akkor még 12 éves volt, látta, hogy a szobrász felesége minden rideg női alakot összezúzott egy kalapáccsal a kertben. Még hallotta a gyermekek fuldokló sírását, amikor a szobrász már az életet nyert szobrairól áradozott. Azt mondta, felesége ihlette őket. Mind vért könnyeztek.
Senki nem látta többé a nőt, a gyerekeket, sem a véres kalapácsot.
Ma is, mint minden nap hallom a nyikorgást. Fájdalmas zajjal reccsen a parketta, mintha sétálnának rajta. Fejemre húzom a párnát, akárcsak tegnap, vagy azelőtt. A falakból szűrődő sóhajok miatt nehezen alszom el. Reggel nyúzottan, ám boldogan kelek, hiszen végre elmegyek ebből a kísértetházból. A boltban a szokásos – Hogy vagy? kérdésre életemben először felelek a szomszédnak. Furcsa napjaimról számolok be neki, a folyamatos neszekről és halk sóhajokról. Bután néz rám, nem reagál, így inkább az eladó felé fordulok: – Talán az említett szelleme, nem a házat kísérti, hanem magát – mondja a hátam mögé pillantva. Meg sem fordulok, keservesen suttognak a fülembe…
A nyakamat teszem rá, hogy igaz… 1792-ben kezdődött a vérontás egy ködös, fagyos, szürke hajnalon. Több tízezer áldozatot szedett véres pályafutása alatt, s miután a földön végiggurultak gyarló áldozatainak fejei, vért spriccelve, szenvedést kiáltva, még sokáig tátogott szájuk üres szavakat formálva. Tekintetük vádlón meredt gyilkosukra. S a nép feje csak hullott, és hullott. Végül megelégelték, hogy a kegyetlen, gaz feltaláló ott dülleszti keblét, büszkén nézve mesterművét.
– Ott van! Kapjuk el! – kiáltott valaki a tömegből. Megragadták a „jóravaló” gyilkos-orvost, s bedugták saját életműve alá.
– Ezt kapod minden áldozatért! – és csupán egy éles csattanás, Joseph-Ignace Guillotin feje a porba hullt.
Kettőezer kettőszáz december harmincegyedikén minden idők legcsöndesebb szilveszterére ébredt a világ. A retromániások mediális felületeken intelligens szerkezetek tucatjaival elevenítették fel az évszázados szokásokat. Ám estére a kontinensek sötétbe borultak, s rettegve várták kettőezer kettőszázegyet, a Kígyó újabb évét.
A túlszaporodott emberiség alapvető egysége már nem a család volt, hanem az egyén. Őt önfenntartásra nevelték, de megtanították együttműködni társaival. Ám az ösztönöket hatalmas erőfeszítésekkel először a Csiking filozófiája, majd a Survival Pact eszméjének szolgálatába állították.
Kevés hely kivételével mindenhol tilos volt a szórakozás. Az emberek összejöttek és hallgatásba burkolóztak. Fájdalmas módon együtt maradtak, de nem ölelhették, érinthették egymást; „nehogy baj legyen”.
-A legenda szerint ha meg tudod idézni Pastrit, megváltoztathatsz egy dolgot a múltadban. A szobor hold által vetett árnyékában kell állni. Pontosan 00:00-kor jelet adsz nekem. Meggyújtom a magunkkal hozott szalmát, pár csepp szenteltvizet öntök rá. Utána csepegtetek rá a véremből és ha megjelent előttünk Pastri, eszedbe se jusson a szemebe nézni! Aki a szemébe néz, annak elveszi az eszét és egész életére megbolondul!
-Zombi leszek?-nevetett fel Lucas.-Az gáz, tesó!
-Csak ha a szemébe nézel! Mit nem értettel??!-sóhajtott fel Aiden. Az órájára nézett, aztán nagy levegőt vett és óvatosan előmászott a csatornából, hogy valóra váltsa a legendát.
A diákok halvány suttogása élesen hatolt át a sötétségbe borult szobán. A tanár mély hangja hatása alá vont mindenkit, de sokan csak kétkedve próbálták kivenni az alakját, miközben mesélt.
A horror történet túl sablonosnak tűnt, a bizonygatás, hogy már pedig igaz nem volt elég meggyőző.
Csak egy egyszerű falusi legenda volt, talán még annyi sem. A vendégszálló egy temetőre épült s megmagyarázhatatlan halálesetek történtek benne, a falusiak pedig a háborgó szellemeket gyanúsítják.
A kopogás mindig az első jel.
A nagyvárosi kísértet históriákon felnövő tanulók nem vették komolyan a tanáruk intő, szinte félelemmel telt szavait.
Mindössze egyetlen lány hallotta a kopogást.
Linda szülinapi pizsamapartiján hallottam először a történetet, és persze, hogy röhögtem rajta. Mind röhögtünk rajta. „Ha éjfélkor tükörbe nézel, maga az ördög fog visszanézni rád, megreped a tükör, és meghalsz.” Ennyi. Amira mesélte, mikor villanyoltás után horror történetekkel ijesztgettük egymást. Naná, hogy megsértődött, és kirohant. Mindig ezt csinálta, nem is foglalkoztunk vele, nem is hiányzott.
Reggel aztán Linda mamájának sikolyára ébredtünk. Amira ott hevert a fürdőszobában, valami egészen nyakatekert pózban. A kezei és a karjai tele vágásokkal, az arca csupa vér, minden csupa vér, a tükör meg darabokban.
Az Isten szerelmére, csak tizenhárom éves volt!
– Amikor négyen összejönnek, hogy hagyományosan újabb telihold-partit játszanak kedvenc társasukkal és beárnyékolnak néhány felhőfoszlányt a törött mozaikok: tértágulás keletkezik.
Olyankor sirályok gyülekeznek a tengerparton. Lábukkal felkaparják a homokot, hogy szabadságot nyissanak a Létezőnek.
A fenevad aztán molekularétegként helyezkedik el az érzék-útvesztőbe, ahogyan szilánkosra hasad.
Végső stádiumában a tudat kettébomlik, erőszakossága megállíthatatlan.
Persze az élmény csak a játékdimenzióban tapasztalható. A kihatása viszont sokkal valódibb…!
– Kezdjük, mert lemegy a nap! – nevet a lány, ahogy elhúzza a függönyöket.
– Komolyan elhiszitek ezt? – csatlakozik a barát, miközben a bábuk megelevenednek.
– Telihold sincs – folytatják és dobnak, pedig a gomolygók most ébrednek még…
Sanyi izzadva ült a tévé előtt, miként az egész ország minden szombat este nyolckor. Felváltva leste a kezében tartott szelvényt, a képernyőt és az asztalra állított óra vörösen világító számait. Pillanatokon belül kezdődik!
A Józsi bá’ múltkor mesélte, hogy ismert valakit, aki ismerte a legutóbbi nyertest. A Gizi néni pedig a 37/c-ből állította, hogy a veje unokaöccsének a szomszédja évekkel ezelőtt telitalálatost ikszelt, és még a jokert is kivitte!
Az óra számlapján végre felvillantak a bűvös számok. Sanyi alatt megnyikordultak a szakadozott huzatú fotel öreg rugói, ahogy előredőlve a képernyőre meredt.
Miért ne nyerhetné meg ezúttal ő a lottó ötöst?
1856.július 17-én a pennsylvaniai Fort Washingtonban a helyi vasúttársasághoz tartozó két vonat ütközött össze. Mintegy 1500 vasárnapi iskolás gyermek tartózkodott az egyiken (Piknik-vonat), közülük 59 azonnal meghalt, majd több tucatnyian az élettel összeegyeztethetetlen sérülések miatt. A másik, amely az azonos vágányon közlekedett, s az előbbi késéséről nem tudott, elindult a megszokott útvonalon.
A mozdonyvezető, William Vanstavoren sértetlenül tért haza, de magát okolva öngyilkos lett.
Azóta minden évben emlékünnepet tartanak, így gyászolva meg a szerencsétlenséget. Ha elég tiszta az idő, hallani, ahogy fütyül a Piknik-vonat, azt mondják, visszajárnak a szellem-szerelvények, s gondoskodik róla Vanstavoren, hogy biztonságban az állomásra jussanak a gyerekek.
Erkölcsös város volt a miénk. Első a Tiszták között. Sikerült még csírájában elfojtani, a bűn legaljasabb megnyilvánulásait is. Régen undor fogott el, hogy milyen perverzió gyümölcse vagyok. A bűn totális száműzése után, a statisztikák a legjobb eredményeket mutatták. Apám a Feddhetetlenek Pártja élén szenátor lett. Pont olyan büszke voltam rá, mint az összes lombik-lány a genetikai nemzőjére. Aztán indult a polgármester választáson. Programjában az összes testi érintkezést ábrázoló művészi alkotás megsemmisítését ígérte. A sikerhez, mindössze egyetlen, ocsmány, kis piszokfoltot kellett kitörölni a makulátlan múltjából: engem! De mégis itt vagyok. Ezt csak annak köszönhetem, hogy szájára vett ez az erkölcsös város…
Kedves Szerkesztők!
Az előző – még ellenőrzés alatt álló – bejegyzésemben véletlenül maradt egy vesszőhiba. Ha megoldható, kérem szépen helyette ezt kitenni (már ha alkalmas rá).
Köszönöm! Benigna
Állítólag volt Szegeden egy joghallgató, aki úgy kapta meg a diplomáját, hogy az öt év alatt egyszer sem látták részegen.
A toronyóra legendája
Nemes ifjú volt, kit fűtött a hév és csókot lopni hívta az éj. Nevette, tagadta törvény szavát: napnyugta után is elhagyta házát. Elfogták katonák, de segít a pénz, császárhoz sürgöny ment kegyelemért. Szigorú atyja a válasszal vár, hogy leckét a fia tanulja már. Mikor az óra tízet elüt, kivégző téren a tömeg elül. Nyugodtan viszi a felmentő hírt, de miért nem néz rá senki se kint? Honnan a vér? Elszáll a remény. Hogyan eshetett e végzetes baleset? Hisz gyér az idő, számolta ő. Ez volt a gond, nem annyi gong…
Győrött ennek emlékéül a toronyóra kétszer üt.
– Ótvar időnk van. Akkor is ilyen volt, amikor a Tüzes Cowboy először megjelent errefelé.
– Tüzes?
A férfi egyhajtásra ledönti a whiskey-t. Jelzi, hogy kér még egyet.
– Időnként felbukkan a környező városok ivóiban. Nagy kalapban, és hosszú kabátban jár. Iszik pár pohárral, és miután távozik, az ivó porig ég.
A férfi hallgatja egy darabig a csapost, majd kifizeti az italt. Ahogy kilép a lengőajtón, hosszú kabátjába belekap a kavargó szél.
A csapos tekintete megakad a széken hagyott kalapon. Felé kapva ügyetlenül feldönti a whiskey-t, és tehetetlenül nézi, ahogy a tartalmát szétfolyató, gyorsulva guruló üveg felborítja a négyágú gyertyatartót.
Nálam még csak péntek 23.25 volt, amikor elküldtem a történetem(A toronyóra legendája), de a nevem mellett 2013.január 18. szombat jelent meg. Azért elfogadjátok, ugye?
A Skóciai Killin falu kőhídján, rejtélyes módon minden évben, a téli napforduló napján lerobbannak az autók. A fényszórók és a ködlámpák működése ideiglenesen leáll, de ami még ennél is furcsább, az a napszaktól független, hirtelen megjelenő köd, melyben a beszámolók szerint a szél furcsa, halovány suttogást hordoz. A köd olyan gyorsan tűnik el, ahogy jött, melyet magam sem hittem el, míg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam.
Azonban a zöld lankák közt sebesen száguldó Dochart vízesés zaja sem nyomhatja el a
holt lelkek moraját. Főleg, ha ott állnak az autód mellett…
– Poppi! – Hallom távolról Rebeca kiáltását, aztán elhal a hangja. Túlságosan messzire keveredtem. Vissza kellene fordulnom, de az előttem álló roskatag faházikó nem ereszti a tekintetem. Hátam mögött vészjóslóan összesúgnak a falevelek. Nem félek. Tizenkét éves nagylány vagyok. Nem gondolok a szomszéd Varjú néni meséiből ismert Harka mamára, aki az erdőben él, és gyerekekre vadászik, hogy aztán örökké hűséges ölebekké változtassa őket.
Valaki hátulról megfogja a vállamat.
Mosolygós, pufók arcú, szappan illatú néni az.
– Eltévedtél, kedveském? – kérdi őszinte aggódással. Megkönnyebbülten fellélegzek, de aztán lepillantok a bokámnak dörgölőző macskára. Sárga szeméből kigördül egy könnycsepp. A mesék tévedtek. Nem kutyák lesznek a gyerekek.
(Esküszöm, hogy 23.58 volt, mikor elküldtem 🙁 )
Semmi gond, megnéztem, a szerver órája a huncut.