100 szavas írástechnikai játék

Szeretnétek játszani? Ha igen, akkor elő a tollakat…  :)

Mai 100 szavas játékunk témája az ősz.

Feladat:

Írj az őszről egy kis leírást, lehetőleg minél erőteljesebb hangutánzó, hangfestő szavakkal maximum 100 szóban. (Lehet a valóságban maradni, de ki is léphettek a sci-fi, fantasy világ felé. A narráció nincs megadva, de párbeszéd ne legyen benne, leírást kérünk)

Ide, az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára írd be (akár a sima kommentmezővel, akár a Facebook sávjába.)

Határidő: szeptember 2, hétfő éjfél.

Eredményhirdetés: szeptember 6, péntek

A nyertes beküldheti egy novellája, vagy regénye első öt oldalát, amit megszerkesztünk és bekerül a Szerkesztői látványpékségbe.

***

Egyéb segítség a játékhoz:

– kerüld a sablonos megfogalmazásokat

– írd Wordbe, az megszámolja a szavakat (maximum 100 szó lehet)

– csak egyszer írhatsz, így egy kicsit gondolkozz, mielőtt begépeled

– figyelj a helyesírásra

– ha Fb-vel kommentelsz, akkor ne más bejegyzésére írd válaszul (azt lecsukja nekem a rendszer, és lehet, nem veszem észre)

– ha a normál kommentsávba írsz, és azt látod, moderáció alatt, akkor se aggódj, majd kiengedem onnan

Jó játékot!

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (6 votes cast)
32 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Sajnálom az őszt. Valójában senki sem szereti, hiszen sokaknak az iskolakezdés gyötrelmei jutnak eszébe, másoknak pedig a nyaralás végét jelentik. A lehulló színpompás levelek mindegyike is azt mutatja, hogy a természet haldoklik. Ahogy sétáltam a parkban, rájöttem, hogy én viszont odavagyok ezért az évszakért. A levelek és minden egyéb, csupán azt mutatja meg, hogy egyszer minden véget ér, ahogy az élet is. De hiszek benne, hogy úgy, ahogy az évszakok váltakoznak, úgy változnak mindennapjaink is, és ahogy egyszer újra élvezhetjük a nyár erős sugarait, úgy ez az életszakasz is csak egy átmenet.

  2. Láthatatlan vendégként észrevétlenül érkezett. Hűvös volt, alattomos és gyönyörű. A fák meghajoltak előtte. Léptei nyomán a tűz perzselte levelek a földre hulltak. Szívük egy ponton felrepedt. A hajdani megbűvölt eredi út már nem volt ugyan az. Rejtett titkát kezdte elveszíteni. Már eltűntek a fények, eltűnt a varázs, a csillogás, eltűnt a melegség, eltűnt ő is. S ezzel együtt elmúlt minden. Szikkadt, sivár lett a világ. Csípős szellő futott át kötött ruhámon. Gazul, kemény kézzel mégis oly könnyedén akárcsak egy gyermek, szaggatta lefelé a vöröslő leveleket, melyek védtelenül, beletörődve hagyták, hogy a szeptemberi végzet végre valahára elérje őket.

  3. A lágyan suhogó szél táncra lobbantotta az avar minden egyes őszi színben pompázó levelét. Az égre hatalmas, kenu alakú felhők imbolyogtak elé, s képzeletbeli tekintetükkel végigpásztáztak a tájat körbeölelő terebélyes hegyek vonulatain. A szél őszi éneket zengett a vidéknek, és a környékről a nyár üde lehelete elszállt, s az ősz vad uralma illatoztatta be a szellőben táncoló ijedt természetet. A szél diadalittas hangokkal, vészjósló sikkantásokkal ölelte körbe az öreg fák felhámlott kérgét, és a távolban andalgó emberek csöndes megnyugvással hallgatták a természet által diktált élettörvényeket. Némelyik alak meghökkentem emelte tekintetét a rémült mennyboltozat felé, és rájött, az élet mindörökké Ősz…

  4. Anna unalmában figyelte a szellővel táncra kelt ezernyi színben játszó faleveleket, amik mintha egyáltalán nem bánták volna, hogy elhagyták a lombot. Tekintete végigsiklott az öreg platánfák égbe törő, repedezett törzsén, majd megállapodott az ágakon maradt leveleken, melyek a sárga, a rozsdabarna, a piros, néhol zöld színben játszottak. Zizegtek, susogtak, mintha csak búcsúznának, egymásnak nyugalmat kívánnak, hogy majd tavasszal újra találkozzanak. A gyenge napfény még átszűrődött az ágak között, de már nem melegített, aludni készült ő is. A közelben lévő gyerekek nevetve rohantak keresztül a levélszőnyegen, élvezték, ahogy törik, zizeg, ropog alattuk. Megjött az ősz, és megjött ő is. Vissza hozzá.

  5. Amanda csendesen üldögélt az egyik padon. Régen is utálta az őszt, ezt a nedves, nyirkos évszakot, és egyre jobban gyűlöli. Minden ősszel ugyanaz történik, csak mindig egyre rosszabb. Ilyenkor annyira megváltoznak a dolgok. A süvítő szél minden egyes lendületétől zizegnek a sárgás-barnás falevelek, végül a megkopaszított ágak búslakodva recsegnek magányukban. A mókusok kétségbeesetten rohangálnak a földön koppanó termések után, minden állat a dermesztő télre készül. A zsibongó gyerekek újra megindulnak az iskolába, az aggódó édesanyák kiabálva szaladnak utánuk. Ő viszont ott ül, némaságba burkolózva ez ellen a kegyetlen világ ellen. Vár egy nyugodtabb, boldogabb korszakra. És csak vár…

  6. A kisgyerek szemével: potyogó gesztenyék gyűjtése, nevetve ugrálás, hangos puffanás a zizegő avarban, izgatott izgalom az új nap az eddig ürességtől kongó iskolában.
    A kamasz szemével: bamba képpel bandukolni és zötyögni a BKV-n, félmosollyal pacsizni-puszizni rég nem látott haverokkal, fapofával lezuttyanni a rég nem használt padokba és hangos horkolással aludni rajta.
    Az egyetemisták szemével: zakatoló vonaton utazás, csikorgó bőröndkerekek görgése, áporodott kollégiumi szobák elfoglalása annak reményében, hogy a mamlasz felsőbbévesek nem ragasztottak rágópacsmagot a székekre.
    A felnőttek szemével: az élet nem változik, hisz az ő szürke hétköznapjaik eddig is szürkék voltak – leszámítva a zsibongó, káromkodó diákoktól megnőtt unalmas tömegközlekedési forgalmat.

  7. A szél, akár egy versenymotoros süvít végig az utcán arrébb seperve a lehullott, zizegő faleveleket. Minden lökéssel ringnak a levelek, szinte hallom az őszi táncot kísérő muzsikát, miközben morzsolódnak és összetörnek. A szellő az eldobált palackokon dobol, míg az ereszek alá beszökve fuvolázik. Az esőcseppek kopognak a háztetőkön, az autók tetején és az aszfalton. A cseppek tócsákat képeznek. A nagy mennyiségű víz a patakhoz hasonlítva, halkan elkezd folydogálni a csatorna irányába, ahol hangja olyan, mint a lezúduló vízesésé. Mennydörgés színesíti az őszi zenekar hangskáláját, miközben dúdolni kezdem a kedvenc gyerekkori altató dalomat, elringatva így a nyár emlékét.

  8. Csípőre vágott kézzel nézem Bundás, a megtermett újfunlandim bohóckodását a rőtlevelű avarban. Boldogan fúrja bele magát az imént összegereblyézett hatalmas kupacba. Csupán a szénfekete orra látszik ki a színpompás kazalból. Farka csóválása felkavarja a tarkálló leveleket, a susogó szél pedig zizegve tovarepíti őket. A kutya kaffogva pattan ki a széttúrt halomból, hogy csaholva elvágtasson. Peckes léptekkel, és egy fürt szőlővel a fogai között, tér vissza. Élvezettel szétcincálja. Ez is az ősz; végre megérkezett a színváltós leveleivel, fogvacogós hajnalaival, és álmos, lassan induló reggeleivel. De Bundás most kezd majd igazán magára találni, én pedig nem tudok haragudni rá a tönkretett munkámért.

  9. Mit is szeretjük benne annyira? Talán azt ahogy a szél dallamosan elsuhog a fák között. Esetleg azt, hogy a hajdanán zöldellő fák most színes nyoszolyába öltöznek. A levelek szép lassan aláereszkednek, a gesztenyék lehullnak a fáról, és persze itt a szüret. Hmm. Igen, kinek ne fűződne egy-egy kellemes gyermekkori emléke hozzá? Mikor még a szüleink, nagyszüleink lába alatt sertepertéltünk és mindig megkaptuk a legfinomabb, legédesebb gyümölcsöt, csak hogy nyugton üljünk a székünkön. Persze mint minden gyermek nyakig koszosak, ragadósak lettünk, és a lágy dorgálás után, nagy fürdőt kellett vennünk.
    Az egyetlen évszak mely magában hordozza az elmúlást és a jövőt.

  10. A fák csupasz águjjakkal markolnak az égbe, és recsegve-ropogva siratják zöldellő ifjúságukat. A természet halálát suttogják füledbe a bokád körül keringő sárga levelek. Ködfátyolból szőtt dunnája mögül egyre álmosabban bújik elő a Nap, hogy aztán minden alkalommal rövidebb és rövidebb utat keressen az égen: ő sem akar sokat időzni a világ ijesztő lassúsággal cammogó haláltusája fölött. A szél halvány pírt csókol arcodra, és érzed, a tél már a szomszédban kortyolgatja türelmetlenül a jégkását. Az ősz itt van, orvul lopta el a melegséget szívedből, hogy csupán egy jéggé dermedt, halványan pislogó csillagot hagyjon örökül a helyén: a reményét egy eljövendő tavasznak.

  11. A paradicsom pirosa zsongítón, ám a szilva kékje lármázva kívánkozik a kosárba.
    A színek összedörrennek, mintha front érkezne, hideg a melegbe karmol.
    Alma, körte csattan, lecsücsül a földre, surrogva elgurul.
    Fönt lombsusogás csöndje, de lent a dió megreccsen a talp alatt. Fűnyíró motorja berreg, másutt balta éle hersegteti a tüzelőnek valót.
    Üresjáratban tipeg, topog az ember, pedig mennyi tennivaló szokta ilyenkor megroppantani az ízületeit. Meglát egy méhecskét, nézi, ahogy döngicsél, zubogó alkonyi fényben, szép temetés.
    A kannából ér csobog, ide-oda loccsant belőle, szürcsöl a föld.
    Mire ájultan alázuhannak a levelek, a kapu a fagyban csikorogva nyílik, most még cuppanva zárul.

  12. Lassan köszöntve simogat végig a meleg szellő arcomon jelezvén, hogy itt az idő az ébredésre. Mégis amint szemhéjaim lassan felnyílnak tova is száll mintha ott sem lett volna. Körül nézek a barlang nyirkos és mohás mennyezetén emlékeztetvén hogy új korszakba lépett az emberiség. Lustán felülök és kinézek a barlang kijáratán. Csodás látvány tárul elém. Őz keresi reggeli betevőjét, hogy enyhítse éhségét. A fák hajladoznak a búcsúzó szellő szavára leveleik pedig pompás látványt nyújtanak szemeimnek. Lábaim saját életre kelvén kivisznek a szabadba. Mosollyal arcomon lépek ki az új életbe ahol a falevelek csodálatos színeket adnak. Hisz eljött hozzánk a csodálatos ősz.

  13. Csepp víz. Előőrse a hadnak, őzek fa alá ballagnak, fülükre őszi nedv pereg, tekintetük követ buja szelet. Süvít. Rohan a bálba, hol a talpalávalót ő muzsikálja, bizisten mondom, a világ kerek, erdőt kerülve leli meg a báli termet. Ölel a nádast, szálain Pán módjára játszhat, ébred a tölgy, az akác, velük a hársfa, öltöznek ünneplő ruhába. Állatok bámulják a nagy csodát, magával ragadja őket e színes kavalkád. Nézd ott! Ott a boróka festi ingét kaméleon módra, követi őt lassan, meg-megújult pirkadatban, az erdő megannyi fája, zöldről sárgára, hogy aztán vörösön át élje hattyúdalát. Barna tollát hullajtva földre, számtalan komor göröngyre.

  14. Madarak jajveszékelésétől hangos az erdő. A patak is, mintha érezné a változást, vidáman csobogó vize, most csak lomhán csordogál. Az eddig zöldben pompázó rengeteg, sokszínű ruhát öltött. Szépségével rútul megtéveszt mindenkit, mert hivalkodása csak álca. A száraz, fakuló leveleket könnyen felkapja a tomboló szél. Az esti vihar fákat csavar ki tövestül. Eget-földet rázó mennydörgés messze távolba is elhallatszik. A ropogó avaron villám fut keresztül, hogy lobbanó tűzként terjedjen. Nyomán csak a gomolygó halál marad. Madarak bánatosan harsognak a távolból.

  15. Megint ellopta tőlem, pedig folyton elfordultam, talán nem vesz észre és megfeledkezik rólam. Mégis ellopta, először csak az órákat, mert a szalmaillatú napot álmos suttogásával egyre hamarabb lecsalta az égről. Aztán becsapott, elkápráztatott azzal, hogy napszínű ragyogásba öltöztette a lábam előtt pergő-kavargó leveleket, mint a pattogó tűz, úgy koppantak összeszáradva a járdán, miközben alattomosan ellopta a zöldet. A szél bömbölve tépte a fák lombjait, a levelek zizegése megfosztott a pacsirták trilláitól, a tücsökmuzsikától. Összerezzentem, mikor a házból kilépve hűvös, fehér permet fogadott, füstszagú, nyirkos leheletének vékony fonalai lassan bekúsztak a bőröm alá, megdermesztették a csontjaim. Ősz. Ellopta tőlem a nyarat.

  16. A szél pajkos tündér módjára suhan végig az aranyba boruló falevelek között, miközben az idő ólomlábakon cammog tova. Az öregember megáll, és sétabotjára támaszkodva, félrebillent fejjel hallgatózik. Bimm-bamm, bimm-bamm, száll a hang a szél hátán a távolból. A templomtorony karcsún, hívogatva magasodik a fák hajlongva, puhán megreccsenve játszadozó ágai fölé. A tetőn megcsillanó napfény mintha csak neki kacsintana.
    Fél éve már, hogy az idő, mintha csak őt gúnyolná, öregember módjára, nyögdécselve vonszolja magát előre. Addig viszont hurrikánként hömpölygött végig az életén, míg végül magával ragadta Őt. Egyedül nem megy, gondolja, felnézve a faágon magányos utolsóként kapaszkodó, őszi bronzba öltözött falevélre.

  17. Sziszeg a szellő. Az ágak hangosan susognak, a száraz termés koppan, ahogy földet ér ketté roppan. Zizzen a talaj, szisszen az avar, s újra csend. A szikkadt, színes levelek közt szuszogás, halk szipogás, ételt gyűjt egy kis, kattogó hangot hallató mókuscsalád. A zörrenésre nem figyel más, mint pár károgó, kormos varjúpár, s csőrük hatalmasan csattan, ha eléjük étel pattan. A lomb összerebben, ha a hatalmas madár a táplálékért röppen, de a huncut rágcsálók, csámcsogva csócsálják az elorzott, földre potyogó, ropogós mogyorót.
    Hirtelen újra cseppen, csepereg az őszi eső.

  18. Léna egy óriási tükör előtt állt. Kezében távirányító, éppen a dimenziósíkokat válogatta. Hümmögött kattintgatás közben. Sok helyen tombolt a nyár, hűvös tengerek ölelő hullámokkal vártak az oda érkezőt. Lány megrázta a fejét. Néhány téli és tavaszi táj után felbukkant egy őszi is. Kellemes narancssárga és barna színekben pompázva. Édes szomorúsággal hullatták a levelüket a fák. Ők már felkészültek egy újabb elmúlásra. Léna ránagyított a képre. Hirtelen egy parkban találta magát, mesés illat lengedezett körülette. Mindenhol aranysárga levelek voltak. Léna tancolt velük, míg a lába bírta. Ugrándozott és tele szívből nevetett. Egyedül volt és mégsem. Egy pillanatra együtt élt a természettel.

  19. Halkan suhanva bukkant elő a régen híres Sony cég egyik emeleti ablakán egy hatalmas fehér cápa.
    A nap fénye már nem ért le a sötétbe, de így is körvonalazódott a távoli Fuji.
    A vízben korallteleppé váló játékbaba lebegett, valószínűleg a mozgás zavarta fel a sötét talajról, sok mással együtt. A lombtalan fatörzsek lehangoló látványt nyújtottak a komor környezetben. A szórakozóhelyeket hirdető neonlámpák fényei halkan sercegve égtek ki sorra.
    A legkülönfélébb színben tündöklő állatok figyelték az otthonukká vált romok réseiből a búvárruhás lányt. Természetellenesnek hatott a jelenléte.

    A felszínen az ősz hangulatos és színes, de az elsüllyedt Japánban minden évszak ugyanolyan.

  20. Szerette ezeket a napokat. A szél kacagva pörgette a sárgás faleveleket, igazi kihívás volt rácsapni egy-egy recsegő levélre, és nézni, ahogy a szél felkapja apró darabkáit és tovább lendíti. A nap fáradtan hagyta utolsó csíkjait a betonon, melege még emlékeztette a nyár aranyló ízére. De ahogy az újabb fuvallat végigfutott a gerincén, és felborzolta szőrét, Zokni Úr úgy döntött, ideje ismét visszamászni gazdája közelébe. És a színek is csábították… Az aranyló sárga, a mély bíbor, halvány barna és ki tudja még hány árnyalat színezte varázslatossá a kertet. És Bori! A legjobb az egészben Bori volt. Amikor fázott, hozzá bújt.

  21. A paradicsommadár leszállt egy öreg, pirosló fa árnyékába. Az ágak kissé megreccsentek gyönge lábai alatt, de ő továbbra is a láthatárt fürkészte. Mindenütt állatok készülődött élelmet gyűjtögetni a fagyos napokra. Egy sem volt rest. A könnyű teremtés leszállt az ágról és röptében elkapott csőrével egy sárguló levelet. Miközben átröpült egy tó lágy vize felett, csőrét kinyitotta levegő gyanánt.. A levél lassan, zizegve elszállt. Őszt hirdetett.

  22. A szél friss zápor illatával borogatta a tájat, fütyülve suhogott át a fák ezerszínű lombkoronáján. Sártól lucskos avarba süppedt a túrázók bakancsa, panaszaik belemorzsolódtak az erdő neszezésébe – suttogásnyi reccsenések, sóhajnyi zizegés. A felhők elfodrozták a napot. Sápadt sugarai mégis a talajig cikáztak, hogy kristályporral szórják be a fűszálakat, melyek rejtekében sárga, kék, rózsaszín tünemények vibráltak a málladozó talajon. Szivárványos szárnyak csapdostak, és parányi tenyerek gyűjtötték össze az esőcseppeket. A tündérek elkortyolták az elmúlás könnyeit. A bórúról daloltak, ködről, elsorvadó virágokról. Arcukra mosolyt idézett az újjáéledés ígérete. Betakaróztak a naplementeszín levelekkel, majd elszenderedtek.

  23. Csontvázujjával reszketegen lenyomta a gombot. Hátradőlt, a hallójáratába belőtt szerkezet pedig elindította a megrendelt programot. Lehunyt szemhéja mögött az első hangokra peregni kezdett a film. Rőtes vadkanok vágtattak a füstös hajnali köddel felhintett erdőben. Felpöndörödött falevelek hulltak alá lassítva. Vöröses tócsa felszíne robbant szét egyetlen belehulló csepptől, melyben hirtelen saját megvénült arcát látta viszont. A látószög kinyílt, a tócsa valójában egy pohár burgundi volt, ő pedig fiatalon táncolt egy szüretelő társaság közepén. Mámoros, duzzadó széplány kínálta ajkát. Megízlelve csabagyöngyét érzett az ínyén, szédült. Kinyitotta a szemét. Hiába telt el ezer év, fordult a Zenék Őréhez, Maestro Vivaldi még mindig utolérhetetlen.

  24. A száz szóba belefért két vers. Az első, mintha hasonlítana valamire, olyan Deja Vu érzésem van tőle… Na mindegy. Ellenben a második kevésbé.

    1.
    Ananászhéj az avaron

    Útban telünk. Vetünk az Őszbe,
    Gyilokba, sírba, pengetőrbe,
    Fél marhavályú héj-ananászt.

    Úgy halódik vadja a sárnak,
    Karmolva azúrt még a nyárnak,
    Túrva a kóros tündökletet.

    Fázunk a tájtól, tűzbe vágyunk,
    Csatangolva Őszben felszállunk,
    Föld oly ostoba, bekebelez.

    De a pusmogó gyászunk békül:
    Elámulván, jaj, beleszépül
    S lefutunk az őszi avaron.

    2.
    Kanászéj az udvaron

    Újra menjünk? Tegyünk az Őszre?
    Disznóra, zsírra, hengergőzre?
    Tűnődik a léha kanász.

    Túl sok az eső a csordának,
    Így röfögve, ázva járnának,
    S én a vizes bokorban csörtethetek.

    Ha hülye lennék – mondja,
    Leül, és letudva gondja,
    Vége a nyárnak, ez rettenet!

    Ki nem mozdulok többé,
    A csorda sem válik köddé,
    Szépen eltúrnak az udvaron.

  25. Kellemesen simogat a délutáni Nap. Az aszfaltot szinte súrolva, hangtalanul húznak a fecskék, s veszélyesen cikázva gyűjtik be a falatokat. Játékos szellők habzsoló hernyókat hintáztatnak a méregzöld, poros leveken. Az ágak közt éles csiviteléssel verebek vitáznak egymásba kapaszkodva, majd szélednek tovább egy fával odébb. Méhek, dongók, legyek szürcsölik a kikezdett szőlőszemek szirupos nedvét.
    Az árnyékok egyre jobban nyúlnak, a macska is unottan, lomhán fekszik arrébb a nap érte fűbe.
    Én is visszább teszem a székem, és miközben magamra húzok egy pulóvert, mellettem lágy nesszel, lehullik egy levél. Itt van az ősz. De én szeretem, de… jön még a kutyára dér.

  26. Az ősz az nekem mindig is olyan fura dolog volt, sosem jön, csak itt van, mintha úgy közlekedne, mint a macska. Ázott avar szaga érződik levegőben, meg valami hülye öreges lemondás. Véneknek meg költőknek való évszak: bemelegítés a halálhoz, színes, langyos tél, ami az életkedvemet fagyasztja meg először. Asszem, kilencven évesen is túl fiatal leszek hozzá.

  27. Valószínűleg nem lesz megfelelő ez a pár szavacska, de ezt most valahogy így éreztem helyénvalónak.

    Rövidülnek a nappalok, a természet végzi a dolgát. Lassan, de biztosan véget ért a biztonságom. Már nincs több boldognak hitt pillanat, a nyugodalmas napok is elmúltak rég, hiszen rab lettem ismét. Bezárnak hát újra, a szörnyű pokol vár reám, ahonnét nincs menekvés. Minden perc maga a rettegés, a csengetések között a hátam mögé nézek, nem-e vár rám valamilyen rém a biztonságosnak szánt falak között. Az ablakon kinézve a pusztuló természetet látom, olybá tűnik, mintha minden egyes fa a könnyeimért hullajtaná a leveleit.
    Már csak egy év és elballagok. Ha túlélem, szabad leszek. Ha túlélem…

  28. Ősz.
    Egy gyöngyöző csepp a napbarnított tarkón, ami forrón lüktető bőrlankákon át gurul ki a susogó szélbe? Vagy ágról lezizzenő arany levél, ami könnyű táncot lejt a kergetőző porszemek nászában? Netán zümmögő szókavalkád, gyermeki zsivaj, ami átszisszen rajtad, mégis nyomot hagy?
    Újra kinyílt a paletta, ez már az örök körfogásban mázolt kép.
    Mindez miért?
    A végén úgyis csak reccsen az ág, serceg a hűvös levegőn mozduló bőr. Felszisszen pár panaszos ajak, ha dörrenve vijjog az ég, vagy ha épp megáll a lábadnál egy árva barna szétrepedt levél.
    Mégis nyugtatóan lágy dallamra cuppan a cipőtalp, a sáros avarról, a megújult alomra.

  29. Szarvasoknak barcogó, vadászoknak durranó,
    Vadászkürtnek harsogó, vadászkopó csaholó.

    Gólyapárnak búcsúzó, békáknak kuruttyoló.
    Szúnyogoknak véradó, nagymamának légycsapó.

    Kamatlábnak változó, pénztárgének árazó,
    Dohányboltnak névadó, állampolgár adózó.

    Bokszolónak pofozó, bajnokoknak dobogó,
    BL-sztárnak tapsoló, gyorsúszónak csobbanó!

    Katonának induló, ünneplőnek megható,
    gyászolónak meghaló, szellemekkel suttogó.

    Mérgeseknek puffogó, főnököknek korholó,
    Engedékeny bólintó, pedálosnak számító.

    Földművesnek horoló, gyümölcsösben roppanó,
    Borászoknak kortyoló, gyöngyöző-bor csillanó.

    Kávézóknak kotyogó, édes szájnak habroló.
    Kocsmárosnak csapoló, széles mosoly maradó.

    Autósoknak parkoló, karambolnál csattanó.
    Benzinkútnál spóroló, országúton bukkanó.

    Iskolásnak csengőszó, anya, apa aggódó,
    Dolgozónak szusszanó, fáradt ember horkoló.

    Pancsolónak dúdoló, nyugdíjasnak nótaszó.
    X-faktortól búcsúzó, celebeknek híradó.

    Hódolónak sóvárgó, kihívónak próbáló,
    Szeretőnek titkoló, csókolónak cuppanó.

  30. Pattan a bőr az érett szőlőn, mint kövér hason a kabát gombja – a duzzadó szem szinte kivetkezik a héjból. Amott gömbölyded idomú, roppanó testű, piros almák csüngenek; majd’ kicsattanva csalogatnak, mintha beszippantották volna a napfény molekuláit. Harsog a hús a fogam alatt, harapásomra savanykásan mézédes lé csorog a torkomba. Bársonyos fény vetül az almafára, és a csipkés szegélyű lombot aranyba vonja. Akár a röntgensugár, világítja át a skarlátszín leveleket, ezeket az erekkel átszőtt, kicsiny fa-tenyereket. A hűvösödő szellő macskatalpakon, nesztelenül oson, és sündörög libabőrős vállam körül. Eltöri a levelek gyönge karját – testük ernyedten lehull, majd körkörös táncot járnak a napsugárral.

  31. Az égen éppen lemenőben volt a nap, és vakító fehér fényét sárgás-narancsosra cserélte le. Izzott az égbolt, olyan gyönyörűen, ahogyan Mirjam még sohasem látta. Többször nézett már naplementét – habár a napfelkeltéket eddigi élete során kihagyta – de ehhez fogható egyik sem volt. A narancsszín napsugarak lassan rózsaszínes árnyalatot kaptak, egy kis mályvaszínnel vegyítve, a nap lángvörössé vált. A gyenge szellő hatására a lombok hajlongó táncot jártak, és táncukat a napsugarak sötét árnyékfoltokkal vetítették le a földre.

  32. Csak ülök a padon. Nézzem, ahogy a nap utolsó sugarai még egyszer átvilágítják a levelétől megfosztott erdőt. A madarak még eléneklik az utolsó duettjük, majd elhallgatnak. A szél még eljárja utolsó táncát a még fákon maradt levelekkel. Azok ropogva küzdenek, de mindhiába. Még vesznek egymástól egy érzékeny búcsút, majd eleresztik barna kezükkel a fák megnyűtt ágait és elindulnak útjukra. Ősz van. A halál és az elmúlás korszaka. Oly rideg, mégis oly gyönyörködtető. A halál, mely egyszer mindegyikünket eléri, eljött. Eljött és beszedi áldozatait. Egyszer majd értem jön el. Eljön és én örömmel a szívemben tartok majd vele.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük