Tamáska Eszter – A bajkeverő

Tamáska Eszter – A bajkeverő

Lanxot kétségek gyötörték.

Bár nem ismerte minden rokonát, akikkel eddig összehozta az élet, nem tettek rá túl jó benyomást. A dédapja, aki nem csak a család feje, de a mágiája őre is, egy kegyetlen vénember volt. Lanx hiába próbált közeledni hozzá, a kígyódémonokon és a bosszún kívül semmi nem érdekelte. Felemás, kék-barna szemével mintha a lelkébe látott volna, és Lanx nem akarta, hogy megtudja, egy cseppet sem gyűlöli ősi ellenségeiket. Sőt, az egyikük a legjobb barátja volt.

– Ma jönnek látogatóba a felmenőid, igaz? – Christian szétterülve feküdt a kanapén. Fekete haja még kócos volt, mintha most ébredt volna, és hű társa, a sötétzöld démonkígyó hangtalanul tekergett az ölében.

A Venenum-villa világos nappalijából nagyon kitűnt a két lustaság. A fehér, vadonatúj kárpitok és a szikrázó ezüstkristály mellett Christian ónix hajszálai és a fekete szerelése olyan volt, mint egy véletlen tintafolt a tiszta papiroson.

– Sajnos igen, és várhatóan, velük sem fogok kijönni.

– Most miért mondod ezt? – forgatta éjsötét szemét Christian, és vékony ajkát elhúzta tűhegyes fogairól. – Anyukád szeret, nem?

– Háromból egy. Elég rossz arány.

– Mi bajod van? Téged legalább nem akarnak megölni a saját rokonaid.

Lanx fanyarul elmosolyodott. Christian nyomorult helyzete egyáltalán nem vidította fel. Vafer, Christian nagybátyja valóban végezni akart a sráccal, de neki sem kellett messzire mennie egy őrült rokonért.

– Azért apám sem sajnálta volna, ha ott pusztulok a harctéren.

– Ehelyett viszont ő lobbant lángra.

Lanxot rázta a hideg, ha arra az estére gondolt. Vér, tűz és szenvedés, ami azóta is kiül az anyja arcára.

– Na jó, nem húzom tovább – sóhajtott fel, és magára öltötte a bőrkabátját. – Ha estére nem érek vissza, kezd el keresni!

– Oké, haver – intett Christian, és lehunyta feketegyémánt szemeit.

Lanx egyáltalán nem sietett haza. A találkozás nem volt sürgős számára, így értelmetlenné vált, hogy időben érkezzen. Sőt, az utolsó akart lenni, hogy bosszantsa a precíz és pontos dédapját. Nehogy azt higgye, hogy apám halála után az ő talpát fogom nyalni! – méltatlankodott magában. Hosszú évekig felé sem nézett az öreg.

Lassan ment be, de amikor a kovácsoltvas kerítéshez ért, nem halogathatta tovább a találkozást.

Odabentről finom sülthús-illat áradt, tehát az édesanyja készen állt a vendégek fogadására. A tízszemélyes asztalt a legszebb terítővel fedte le, a fáklyákon kék tűzgömbök égtek, és minden ezüstékszert fényesre pucoltak. Lanx nem értette mire ez a nagy felhajtás. Mintha a Pokol urát várnánk ebédre – csóválta meg a fejét.

A konyhában gyors csókot nyomott édesanyja, Fragilis arcára, és a fejével az üres ebédlő felé bökött.

– Én akartam lenni az utolsó. Kik is jönnek pontosan?

– Nem tudom. A dédnagyapád nem kötötte az orromra. Ő intézkedik, mi alkalmazkodunk.

– Vagy nem – tette hozzá Lanx szárazon, és elcsent egy ringlót a tálból. Semmi kedve nem volt ehhez az erőltetett ismerkedéshez.

Amikor a vendégek megérkeztek, az ajtó megnyikordult a kavargó energiáktól, majd a nyúlánk, törékeny öregember-külsejét viselő dédapja belépett a hallba. Arcán szívélyes mosoly ült, de Lanx egy cseppet sem bízott benne. Olyan, mint az apám. Külsőre egy magabiztos öltönyös, belül egy megszállott őrült.

– Fragilis, drágám! Olyan régen láttalak – tárta szélesre vékony karjait Falsus, és gyors ölelésre vonta a ház asszonyát.

Amikor Lanx az ajtóban toporgó vendégek felé lesett, azonnal összeakadt a tekintete egy katona makacs pillantásával. A zöldes-kék szemekben kételkedés villant, majd az idegen megszakította a szemkontaktust.

– Gyertek, üljetek le. Mindjárt tálalom a vacsorát – invitálta be Fragilis a vendégeket.

A robosztus tiszt lassan lépkedett az összesen három fokot számláló lépcsőn, és mielőtt leült volna, egy selymes ronggyal letörölte fényes bőrcsizmájának orrát.

– Becsukom az ajtót – emelte meg a hangját Lanx, hogy lehetőleg a szomszédban is meghallják a rokonai udvariatlanságát, de mielőtt még odaérhetett volna, egy világos fej kukucskált be az ebédlőbe. A lány világosbarna haja apró hullámokban omlott a vállára, szürkés-kék tekintete kapkodva ugrált a Lacerta-villa falán.

– Lanx, ő itt a legfiatalabb unokatestvéred, Izabell – mutatta be a zavart lányt Falsus, majd helyet foglalt az asztalfőnél.

A villák élesen csörömpöltek, de senki nem szólalt meg, mintha félnének. Lanx megpróbált szemezni a virágmintás lánnyal, ám Izabell folyton elkapta a tekintetét.

– Igaz a hír, hogy az ellenséggel cimborálsz, Lanx? – szegezte neki a kérdést a bőrcsizmás férfi. Hosszú, fekete haja majdnem belelógott a mártásba.

– Igen, Venenuméknál lakom, ha erre kíváncsi.

– Celer rád hagyta ez a házat, nemde?

– Nem szívesen tartózkodom itt a történtek után.

– Mert szívesebben vagy a gyilkosaival?

Lanx kérlelően nézett a dédapjára. Ismerte magát annyira, hogy tudja, ha Falsus nem hallgatja el a férfit, ő fogja. De annak nem lesz jó vége.

– Salvus, ne bántsd a fiút! Mindnyájan máshogy gyászolunk.

– Mocskos, kígyók! Egyszer megtorlom rajtuk ezt a szörnyűséget. Máglyára küldöm őket az utolsó szálig.

– Elég volt ebből! – csapta le az asztalra a villáját Lanx, és durván eltolta magát az asztaltól. – Fent leszek. Elment az étvágyam.

Sebesen szelte a lépcsőfokokat, és amint a szobájába ért, bevetette magát az ágyába. A párnába nyomta az arcát, és megpróbálta kitisztítani a fejét a sok gondolattól. Kavargott a gyomra az emlékektől. Mintha az apja tűztől torzult vonásai a fejébe égtek volna. Az arca újra és újra megjelent előtte. Látta a szürke szemeket, a vérmocskos, felhólyagosodott arcot, és hallotta a férfi ordítását, amint elemésztették a kékszínű lángok.

Kopogtatás rázta fel az emlékeiből. Nem akart beszélni senkivel, de nem hozhatta ennél nagyobb szégyenbe az anyját.

– Gyere be! – kiáltott idegesen.

Az első, amit megérzett, az édes virágillat volt, ami még a durva szöveten is átkúszott, majd a lágy energiahullámot, ami végigsimított a testén.

– Izabell?

– Igen. Bocsánatot szeretnék kérni az apám viselkedéséért.

Lanx megfordult. Izabell a küszöbön toporgott, és virágmintás ruhájának végét gyűrögette.

– Nyugodtan lépj beljebb.

Amikor a lány megállt az ágya mellett, Lanx megpaskolta a takarót, és törökülésbe húzta magát. Ritkán fogadott nőket a szobájában, inkább ő ment el otthonról. Mások házában kevesebb volt a kiabálás, és a méreg szúrós szaga.

– Furcsa, hogy unokatestvérek vagyunk, de még sosem találkoztunk. Másokat már össze is adtak ennyi idősen.

– A két legidősebb nővérem már férjnél van, Lupának most keresnek vőlegényt, és úgy érzem, lassan én jövök. Eddig azért nem látogattunk meg, mert Falsus bácsi nem adott rá engedélyt. Vidékről csak úgy jöhetsz fel a fővárosba, ha a családfő mágiával állja.

– Biztosan abból fizetett, amit apám halála után kapott.

Visszagondolva, amikor az apja halálakor a lángom már szinte az eget nyaldosták, Lanx is érezte, ahogy erővel töltődik meg, és az anyja is sokkal jobb színben volt azóta.

– Akkor most vagy először a Pokolban? – kíváncsiskodott. Az egész életét a fővárosban töltötte, és már unalomig ismert minden utcát.

– Igen. A Földön is csak párszor jártam.

Ez a lány egy kész buborékban él – gondolta Lanx fanyarul. Egy ilyen csinos démonnőnek vétek megposhadnia egy másik dimenzióban – futatta végig a tekinteté a lányon. Minél többször nézte, annál jobban tetszett neki.

– Ma még biztosan fáradt vagy az utazástól, de ha szeretnéd, holnap körbevezetlek.

– Az csodás lenne, de sajnos elég fáradékony vagyok. Nemrég tettem le a varázslóvizsgát, és még nem hevertem ki. – Ahogy Lanx jobban megfigyelte, a lány szemében apró csillagokat vett észre. Az ő pupillája bezzeg sötét volt, mint az éjszaka. – És te harcos, vagy varázsló vagy? – kérdezte Izabell.

– Magam sem tudom. Valamennyire mindkettőhöz értek.

Lanx örült, hogy egyik csoportba sem tartozott. Harcosként azonnal besoroznák valamelyik alakulatba, varázslóként folyton szemináriumokra kellene járnia. Egyik sem volt az ő stílusa.

– És tudjátok már, meddig maradtok?

– Apám még ma visszaindul, én addig maradhatok, amíg nem vagyok a terhetekre. Ezt kaptam ajándékba a sikeres vizsgáért Falsus bácsitól.

– Akkor sokáig maradsz – mosolyodott el Lanx, de a görbület a szája szélén nem volt őszinte. Túlságosan gyanúsnak találta, hogy a dédapja hirtelen ilyen adakozó lett. Valami tervet sejtett a háttérben.

– Izabell, azonnal gyere le! – rázta meg a házat Salvus dühös kiáltása.

A lány felpattant, mintha zsinóron húznák, és lesietett az ebédlőbe. Lanx is követte, és a nagybátyját indulásra készen találta a küszöbnél. Tekintetét szigorúan fúrta Izabelláéba, mintha figyelmeztetné valamire.

– Megyek. Szórakozz jól, és ne hozz szégyent rám!

Iza sietősen megölelte az apját, majd a ház asszonyához lépett. Fragilis felajánlotta, hogy válasszon szobát magának. Lanx közben megkerülte a dédapját, és félhangosan odaszólt az anyjához.

– Elmentem Christianhoz. Majd jövök.

Már éppen a kapunál tartott, amikor egy erős kéz megrántotta a vállát.

– Mit akar? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

– Ha belekevered valami sumákságba a lányomat, esküszöm, hogy fellógatlak!

– Majd odafigyelek – rázta le a kezet, és még azelőtt teleportált, hogy Salvus tovább rabolná az idejét.

Rögtön Christian szobájában jelent meg, ahol a legjobb barátja még mindig az ágyban lustálkodott. Az utóbbi időben egész nap heverészett. Biztosan fél, hogy belerohan Vaferbe. A nagybátyjának valahol a Pokolban kell lennie.

– Látom, nem raboltak el – jegyezte meg álmosan. A pupillája majdnem olyan kerek volt, mint egy embernek. – Na, milyen volt?

– Még mindig idióta egy családom van, de az unokatestvérem legalább jó csaj.

– Tényleg? – élénkült fel Christian. – Megnézhetem valamikor?

– Holnap elviszem várost nézni. Ha gondolod, véletlenül arra járhatsz – ajánlotta.

– Hogy hívják?

– Izabell.

– Milyen emberi név – húzta el a száját Christian, és mogorván a szülei szobája felé intett. – Nyugodtan ajánld nekik, ha új gyereket akarnának. Akkor talán nem keresztény nevet adnának a szerencsétlennek. Tényleg nem tudom, hogyan gondolták, hogy Christiánnak hívjanak egy démont.

A másnapi városnézés elején minden úgy alakult, ahogy Lanx tervezte. Szorosan unokahúga mellett haladt az utcán, és azonnal a legkétesebb hírű ivóba vitte. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a lány csak egy csavar a gépezetben. Falsus tervez ellenem valamit –  sikította egy vészjelző a fejében.

Különterembe mentek, ahol kevesebb részeg és több kéjhölgy tartózkodott. Izát feszélyezte az erotika, és Lanxnak ez volt a célja.

– Téged is rég láttalak, haver. Jó, hogy véletlenül összefutottunk – jelent meg az asztaluknál Christian. Cinkosul vigyorgott rá, és Lanx szívesen fejbe verte volna.

– Iza, ő a barátom, Christian.

– Örvendek – motyogta a lány, és bár nem játszott undor az arcán, nem is szívlelte túlzottan a kígyódémont. Christian észrevehette a reakcióját, és megvillant a szeme. Odahúzott egy széket az asztalhoz, és fenékig kiitta whiskyvel teli kupáját. Csillogó, fekete tekintete összeakadt a barátjáéval.

Tényleg jól néz ki – szólalt meg a hangja Lanx fejében.

Lanx mérgesen megrúgta a másik sípcsontját az asztal alatt, jelezve. Nem akart balhét.

– Iza, te Lanx barátom rokona vagy, igaz? – fordult a lányhoz a kígyódémon.

– Igen. Unokatestvérek vagyunk.

– Szép is az – mondta erre Christian. – És te is utálod a Venenum családot?

– Csak nem bízok bennetek.

Lanx figyelmeztető tekintete Christianba fojtotta a választ. Senkinek nem kellet tudnia arról, hogy nem mindig voltak puszipajtások.

– Szeretnétek, ha bejuttatnálak titeket a kastélyba? Amolyan fogadott unokaöccse vagyok Lucifernek.

Izabell azonnal fellelkesült, és elfogadta a felajánlást.

Később, a kastély előtt teljesen ledermedt, és eltátott szájjal csodálta a hatalmas, sötétséget árasztó épületet. A monumentális kovácsoltvas kerítés túloldalán álltak, de mintha Lucifer szemtől szemben állt volna előttük. Olyan erős démonenergia sugárzott a falakból, hogy az utcáról is érezni lehetett.

– Akkor – kezdte Christian somolyogva. – Bevigyelek titeket?

Izabell végigsimított a vaskapun, és belesett a pálcák között. A kert zöld volt ahhoz képest, hogy a pokol vörös napkorongja semmi élettel nem táplálta a talajt. Ha Lucifer felesége nem értett volna olyan jól a mágiához, nem lett volna köztudott, hogy az ő kertjük a legpazarabb az egész Alvilágban.

– Menjünk be – suttogta Izabell megbűvölve. – Ez egyszerűen gyönyörű.

– Lil is az, bár Lucifer közelében jobb rá sem nézni. Képes megvakítani bárkit, aki mocskosat gondol az úrnőről – jegyezte meg figyelmeztetően Christian. Sokkal jobban ismerte a családot, mint bárki más.

– Te láttad már az Úrnőt? – hüledezett Iza.

– Persze, hogy láttam. Laktam is nála. Bár akkor még a Földön élt.

– Hűha! Te aztán kiváltságos egy démon vagy.

– Ja, kiváltságosan hülye – gúnyolódott Lanx. Nem tetszett neki, hogy a barátja így elcsavarta a lány fejét.

Olyan birtoklóan karolta át az unokatestvére vállát, hogy még ő is meglepődött. Ösztönösen cselekedett. Egyszerűen felidegesítette, hogy Iza ennyire odavan Christianért.

Jól van, haver. Megértettem az üzenetet, ne törd el szegényt – kuncogott a fiú hangja a fejében.

A villába végül nem engedték be őket, Asmodeus, a hercegnő ugyanis a varázslóvizsgájára gyakorolt. Még Christian híres rábeszélése sem használt, aznapra zárva maradt a faragott ajtó.

– Sajnálom, hogy nem jött össze. Talán majd legközelebb – búcsúzott el Christian. Majdnem olyan gyorsan tűnt el, ahogy érkezett.

Miután Lanx és Izabell bejárták a legnevesebb utcákat, beültek a Pokol egyetlen cukrászdájába. Megérte fél vagyont kifizetni az édességekért. Felutazni a Földre több mágiába került, mint az a maréknyi arany, amit kiszórtak a pultra. Ráadásul a Sweety tulajdonosa rendelkezett egyedül a tökéletes varázsigével, ami megfelelő hőmérsékleten tudta tartani az édességeket.

– Nem is tudom, mit egyek – tanakodott Izabell.

– Próbáld ki a franciakrémest. Nekem az a kedvencem.

– Rendben. Legyen akkor az.

Mikor a pincér kihozta a krémesüket, Lanx azonnal nekiesett. Imádta a vanília ízét, és a puding kellemes hűvösségét. Mikor végzett, Izabell még csak az első falatnál tartott. Elgondolkodva ízlelgette a finomságot, majd ő is egyre gyorsabban pusztította el.

– Hű, ez tényleg finom volt – tette le a kanalat a tányért szélére.

– Tudtam, hogy ízleni fog.

Jól mulattak, a lány kellemes társaság volt, és ahogy egyre többet beszélgettek, Lanx gyanakvása megcsappant. Csak akkor lángolt fel újra, amikor megérezte Falsus undorítóan ragacsos energiacsápjait a házuk körül. A gyomra görcsbe rándult, és már előre fájt az arca az erőltetett mosolygástól.

– Amint bemegyünk, azt szeretném, hogy azonnal menj a szobádba. Majd azt mondjuk, hogy fáj a fejed! Fönt elmondom, hogy miért – súgta oda Izának, és a nappaliba sietett.

Falsus kedélyesen teázott a nappaliban, és elégedetten mosolygott Lanxra.

– Ha jól tudom, városnézésre vitted, Izabell-t.

– Jól tudod – nyomta meg szándékosan a tegezést Lanx, hogy érzékeltesse az öreggel, nem tekinti az apjának.

– Támogatom az ilyen kirándulásokat. Szegény lány most jár itt először, nem baj, ha jobban megismeri a fővárost. Lehet, hogy a közeljövőben többször is ellátogat majd hozzád.

– Feltéve, ha az apja elereszteni otthonról – húzta Lanx pimasz mosolyra az ajkát. – Az a katona le sem tagadhatja, hogy ki a nagyapja.

Falsus tekintete dühösen villant. Nem sokkal később arcára ugyanaz a bárgyú mosoly ült ki, mint szokott. Lanx nem tudta eldönteni, melyik szemét figyelje. A fekete ármánykodónak és gonosznak tűnt, a kék sunyinak és élettelennek.

– Felmegyek Izához. Fejfájásra panaszkodott. Megnézem, jobban van-e – közölte Lanx a hosszúra nyúlt szünet után, és felsietett az emeletre.

Amint belépett a szobába, és gondosan felhúzta a védőfalat, azonnal kitört belőle a nevetés. Próbálta visszafojtani a kacaját, de Izabell annyira komikusan festett a rózsaszín pizsamájában a felpolcolt párnák között, hogy egyszerűen képtelen volt visszafogni magát.

A lány értetlenül pislogott rá, ami csak rontott a helyzeten. Lanx könnyes szemmel dobta le magát az ágy szélére.

– Amikor azt mondtam, hogy csinálj úgy, mintha fájna a fejed, nem arra gondoltam, hogy játszd el a halálod.

– Máskor nem is játszok el semmit – sértődött meg Izabell.

Lanx köhögés mögé rejtette a röhögését, és komoly ábrázatot öltött, de a mosolya még így is szélesebb lett az illendőnél.

– Ha nem fejezed be a nevetést, leveszem ezt a hülye pizsamát, és elmondom a dédpapának, hogy nincs semmi bajom.

– Én nem ajánlanám, hogy pizsama nélkül menj le hozzá. A végén még szívrohamot kap. Elszokott már a női meztelenségtől.

 – He-he, nagyon vicces vagy – zsörtölődött Izabell.

Lanx sokáig nem tudta még összeszedni magát, de amikor sikerült, őrülten zakatolni kezdett a feje. Falsus azt mondta, Iza sokat fog átjárni hozzá, a lány pedig azt mesélte, hogy férjet keresnek neki. Nagyon remélte, hogy a dédapja nem akarja összeboronálni őket. Kedvelte Izát, de nem annyira, hogy azonnal el is vegye.

– Izabell, mondd csak, miért vagy te itt valójában?

Iza nem válaszolt azonnal, és ez Lanxnak éppen elég volt ahhoz, hogy megroppanjon a bizalma.

– Ezt hogy érted? – nevetett fel zavartan a lány. – Azért, mert még sosem jártam itt, és Falsus bácsi szerette volna, ha megismerlek titeket.

– Ennyi?

– Miért? Mi lenne még?

– Semmi. Csak kérdeztem.

Vacsora után, amíg a lányok a kertben beszélgettek, Lanx azzal töltötte az idejét, hogy feltúrja az anyja leveleit. Falsus volt a családfő, és valójában úgy rendelkezett a kapcsolatuk felett, ahogy csak akart, de legalább az anyát értesítette a tervéről.

Már éppen feladta volna, amikor a kezébe akadt egy gyűrött boríték. Két fiók közöl halászta ki, és kicsit elszakadt a széle, de olvasható maradt. Egy házassági szerződés volt, amit a szülők kötöttek meg, de jelenlegi állapotában csak egy aláírás szerepelt rajta. Anya még nem adta a vérét hozzá – nyugodott meg egy pillanatra Lanx, és összeállt a kép fejében. A dédapja nem azért jött, hogy összeismertesse őket, és mint jó kerítő, szemmel kövesse az eseményeket. Azért jött, hogy rávegye az özvegyen maradt anyját, engedelmeskedjen az akaratának.

Megoldást kellett keresnie az ügyre. Bármit, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen bekötni a fejét. Egy házasság mindkét félt feltöltötte energiával, és a mágiájuk megkétszereződött, de az életüket e módon örökre összekötötték. Csak akkor válhattak el, ha a családfő beleegyezett, és ez csak ritkán történt meg.

– Christian, segítened kell! Találj ki valamit, kérlek – könyörgött a barátjának. Nem ismert mást, aki kisegíthetné. A kígyódémon szörnyen lusta volt, de gyorsabban forgott az agya, mint bárkinek, és elég fifikás volt ahhoz, hogy kár nélkül megússzák.

– Mondanám, hogy öld meg a dédid, és akkor megkapod a családfői jogot, meg minden erejét, de kétlem, hogy sikerülne. Ha piskóta lenne az öreg, már régen likvidálták volna a felmenőid.

– Egyéb ötlet? Gyorsan kell cselekednünk, mert anyám bármelyik pillanatban a lapra nyomhatja véres ujját.

– Egy módon kerülheted el a házasságot. – Christian egy fiolát vett elő a fiókjából, és a fénygömb felé tartotta. A kékes derengésben még sűrűbbnek és undorítóbbnak tűnt a bugyogó folyadék. – A démonoknak semmi sem fontosabb, mint tovább örökíteni az erejüket. Ha megtudják, hogy nem vagy képes gyereket nemzeni, békén fognak hagyni.

– És meddig tartana a csodafőzeted?

– Nem tudom. Földi körülmények között fél év, itt talán kevesebb. Egy próbát megér.

Lanx nem szívesen itta meg Christian mérgét, de kockáztatnia kellett. A szerződéskötés után azonnal végigfuttatják rajta az ellenőrző varázslatot, és akkor még megmarad a remény arra, hogy Falsus semmisnek nyilvánítsa a megegyezést. Úgy tudta, ő a legfiatalabb hím a családban, és hiába házasították ki Falsus unokaöccseit, egyik sem tudott fiúkat nemzeni. Nem volt más választásuk, a lányoknak kellett jó férjet keresni, még akkor is, ha más fajból származott. Ő az utolsó reményük, és Christian mérgével talán sikerül elkerülnie a házasság súlyos béklyóit.

A szertől szörnyű hányingere lett, és egész éjszaka rémálmok gyötörték, de másnap, miután ünnepélyesen bejelentették, hogy eljegyezték, és Falsus energiacsápjai körbevizsgálták, megnyerte a csatát. Az öreg majdnem elharapta a villás nyelvét, és a szeme láttára égette porrá a szerződést. Szörnyen bántó dolgokat vágott az anyja fejéhez arról, hogy selejtes fiút hozott a világra, de Lanxot meg sem hatották a vádak. Olyan bűnbánó arccal várta végig a dühroham végét, amit még a legjobb színész sem tudott volna megjátszani, és amikor Falsus elviharzott Izabell-lel, nyugodtan végigdőlhetett a kanapén.

– Miért mosolyogsz annyira, édes fiam? Szörnyen megaláztak bennünket az imént. – Anyja idegesen tapogatta a haját.

– Azért, mert rájöttem, hogy nem kell se katonának, se varázslónak lennem, elég, ha olyan maradok, amilyen vagyok. Ésszel, és jó barátokkal a legfélelmetesebb családfőt is le tudtam győzni.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)

Leave a Comment

One Comment

  1. Gratulálok a kikerüléshez 🙂