Szakál F. Pál: A fekete tőr (részlet)

Szakál F. Pál: A fekete tőr (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

Bevezetés,
amely az okok és okozatok összefüggésének jelentőségére hívja fel az olvasó figyelmét

            Történt egyszer, hogy a vén Európa egy kicsiny, de annál büszkébb országában bevezették a Rovartan tantárgyat. Volt már ilyesmi a történelemben, és nem is olyan nagy esemény, hogy regényt írjanak róla. Még akkor sem, ha a dolog nem volt túl népszerű még a felnőttek körében sem, a gyerekek pedig egyenesen utálták. Minden újítás szokatlan, természetes, ha berzenkednek ellene, de az ilyesmi idővel elmúlik. A rovartan – hangzatosabb görög nevén entomológia – igazán szép és nem utolsó sorban rendkívül hasznos tudomány, és egy olyan ország, aminek több mint másfél évszázada van saját Rovartani Társasága, nem teheti meg, hogy az oktatásból mellőzi ezt a fontos diszciplínát. Ezt hamar belátta mindenki, és kisebb-nagyobb lelkesedéssel nekilátott az új feladat megvalósításának.

            Azt azonban már igen kevesen tudták, vagy akár csak sejtették (hogy pontos legyek, senki), hogy kinek milyen nem evilági érdekei álltak valójában a jó szándékú, de bölcsnek jóakarattal sem nevezhető döntés mögött. Pedig ez már bőven megéri azt a fáradságot, amivel egy regény megírása jár.

            Történetünk persze kitalált, de a valósággal való bárminemű hasonlósága egyáltalán nem a véletlen műve. Hogy is lehetne az, hiszen minden író a saját világából merít ihletet. Mindazonáltal bárkinek, akinek kedve támad ezen elmélkedni, jó citáchoz méltón Mark Twainhez csatlakozva melegen ajánlom figyelmébe G.G. főparancsnok intelmeit.

 

I. fejezet
amelyben megismerkedünk négy kalandorral, akik közül ketten is szokatlan öltözékben jelennek meg, majd kissé kitikkadva a vártnál is nagyobb fejest ugranak a nyárba, amiben komoly szerep jut egy titkos átjárónak

1

Van, hogy az ember úgy érzi, valami igazán nagy tettet kellene végrehajtania. Mondjuk heroikus küzdelem árán megnyerni egy versenyt, átúszni a Balatont, felvágni másfél mázsa tűzifát, tízkilós kalapáccsal szétverni egy falat, megírni egy hatkötetes nagyregényt, vagy egyszerűen csak rohanni bele a világba, és elérni valahová, ahol ez az érzés végre elmúlhat. A legérdekesebb az egészben, hogy ez rendszerint együtt jár a legnagyobb tehetetlenség érzésével.

            Valami ilyesmit érzett Flöpi is azon a teljesen átlagosnak nevezhető júliusi délelőttön, azaz ha már Flöpi világába akarunk helyezkedni, akkor pontosabb kifejezés, ha azt mondjuk: reggelen. Vakáció idején – ellentétben nővérével, Johannával – nemigen mozdult meg nyolc óra előtt, így aztán mire végzett összes reggeli teendőjével, már igencsak tíz körül járt az idő.

            Látszott, hogy az a fajta nap lesz, amikor rekkenő hőség van, sőt, máris az volt. A meleg hatalmas, élő tömegként nehezedett a domboldalra, és valósággal izzott a levegő. A fény szinte tapinthatóan vibrált, a forró légkör pedig valami nem hallható, de minden nem létező érzékkel csalhatatlanul felismerhető sistergő-sercegő ropogást hallatott. És mindehhez ez a süket csönd, ami szinte ránehezedik a világra. A fiú még árnyékban ült a kerítés tövében, jobb cipőjét azonban már elérte egy igen agresszív fénynyaláb. Éppen ez a sugaracska zökkentette ki a legmélyebb tettrekészségbe süppedésből, és felmerült benne a gondolat, hogy lassan talán mozdulnia kéne. Ugyanakkor tudta, hogy Johanna ilyenkor a diófa lombjai között elrejtett magaslesen üldögél, Stefi valószínűleg fésülködik, Monitor pedig az aznapi programot tárgyalja meg Sanyi bával, egyedül pedig nyilván nem érdemes elindulni, amiből egyenesen következik, hogy megmozdulni sem. Legjobb ilyenkor csak ülni, amíg lehet, és hallgatni a csöndet, ami valójában nem is az.

A tikkadt madarak ugyan elhallgattak, de a közeli főút tompa morajlása egy percre sem szűnt meg, sőt, éppen ebben a pillanatban kiegészült egy túlpörgetett motor agresszív üvöltésével, és egy fontoskodva villyogó szirénával. A szemben lévő méhésztől most is ideszűrődött a szokásos zümmögés, természetesen valahol búgott egy fűnyíró, és néha egy rádió zenéje is beszűrődött az összhangzatba.

Ezzel szemben valóban hangtalan volt annak a hangyának a hatlábú surranása, amelyik Flöpi vádliján keresztül igyekezett emberi ésszel teljesen értelmezhetetlen célja felé. Az apró szőrszálakat éppenséggel logikus sorrendben is kerülgethette volna, ő azonban – legalább is egy tizenéves fiú logikájához mérten – tök összevissza mászkált. „Most mégis minek csinálja ezt?” – gondolta Flöpi nem minden indulat nélkül, mert a júniusi bizonyítványosztás óta nehezen tudott jó szívvel gondolni bármire, aminek négynél több lába van. Végül arra jutott, hogy a hangyának azért muszáj mennie valahova, mert van lába, az embernek viszont azért van lába mert menni akar valahova. És minthogy pillanatnyilag neki ilyen célja nem volt, átmenetileg funkciótlan végtagját behúzta az árnyékba, és lepöckölte róla az oktalan hatlábút.

Végre azonban határozott léptek alatt csikordult meg a murva: a kapun Johanna lépett ki. Szokás szerint nagyjából egy órával előbb kelt öccsénél, és ezidáig valóban a diófa ágai közt üldögélt, kedvenc hangyáit tanulmányozva. Tudta, hogy Stefi hamarosan befut, Monitorral pedig csak a kápolnánál találkoznak, ezért miután eltervezte a napot, Flöpi begyűjtésére indult. Ez valójában semmiféle meglepetést nem tartogatott, mert minden nyári reggelen vagy a reggeli mellett, vagy a kapuban találkoztak, ráadásul a magaslesről remekül láthatta is a kerítés tövében elmélkedő fiút. Johanna természete azonban ellenállt a hétköznapiság ily szürkeségbe rántó csábításának, és minden reggel a nap első feladatának tekintette öccse felkutatását. A kapun kilépve egyúttal a napra is lépett, ahol szinte mellbe vágta a hőség, és meg is állt egy pillanatra.

            Erre pillantott fel Flöpi, és attól amit látott, jobb szemöldöke a homlokára szaladt, és ott is maradt. Johannán ugyanis ruha volt. Értsd: egy júliusi hétfő reggelen egy nagyon egyszerű szabású sötétkék ruhát, de mégiscsak női ruhát viselt, ami nála egyébként csak jeles ünnepeken fordult elő. Jó-jó, ha pontosak akarunk lenni, lánykaruhát, ám Johanna ezt úgy viselte, hogy észrevehető legyen a különbség, és vitathatatlanul – főleg átlagos rövidnadrágos-pólós-tornacipős önmagához képest – igazán nőies jelleget öltött a külseje, amiből még az a tény sem vont le, hogy épp az orrát vakarta. Flöpi már-már kérdezett valamit, de aztán győzött benne ösztönös bölcsessége, és inkább szó nélkül nézte, sőt látszólag nem is nézte, ahogy nővére papucsában odaslattyog mellé.

            Ekkor azonban olyasmi történt, amitől bal szemöldöke is követte párját, a lejtős kis utca felső kanyarulatánál ugyanis Stefi tűnt fel. Stefi megjelenése mindenképp a nap kellemes és élénkítő eseményei közé tartozott, mivel őt nem lehetett nem észrevenni, és nem megbámulni. Ez úgyszólván kötelező volt minden fiú számára, még akkor is, ha minden idők legszebb lánya evilági halandó számára teljesen elérhetetlen volt. Most is szokott könnyed méltóságával közeledett. Szőke haját egy laza vállrándítással tökéletes frizurává rendezte (de ha nem, az se baj, mert ha nem tökéletes, akkor a tökéletes fogalmán kell változtatni, és nem Stefi haján), és úgy lépkedett a fehér kavicsokon, mint egy legyőzhetetlen hadvezér, aki már a csatába vonuláskor kétségbe vonhatatlanul tisztában van győzelmével. Ez azonban megszokott jelenésszerű bevonulásának állandó eleme volt, és nem ez, hanem öltözéke váltotta ki Flöpi szemöldökívének vertikális kilengését. A mindig skatulyából kihúzott szőke szépség ugyanis ezúttal egy kétes tisztaságú kinyúlt pólót, és egy határozottan olajos melegítőalsót viselt. A dolog szokatlanságán túl ráadásul éles kontrasztként ezt a géprongynak is alig nevezhető, és az időjáráshoz is alig illő öltözéket is a tőle megszokott eleganciával hordta, amire talán csakis ő volt képes ezen a világon.

– Bringát szereltem – csilingelte köszönés helyett, és egy klasszikus szobor könnyed testtartásában állt meg legjobb barátnője mellett, akit dacára saját öltözékének úgy mért végig, mintha a párizsi Dior-szalon bemutatójára véletlenül betévedt kikötőmunkás lenne.

– Nagyi? – kérdezte az igaz barátnők megértő és egyszerre vigasztaló hangján a kék ruha felé biccentve.

– A múlt héten közölte, hogy „Janka, kedves, egy maholnap felnőtt nő nem öltözhet úgy mint egy utolsó rabló” – bólintott a megrázó emlék felidézésétől fátyolos tekintettel Johanna – Ma nála ebédelünk, úgyhogy nem akarok vitát.

Stefi erre a magyarázatra egy őszintén kaján gyöngyházmosolyt villantott Flöpi felé, miáltal ő végképp magához tért, és zsibbadt tagjait dörzsölgetve tápászkodott.

– Mehetünk!

            Monitor a szokott terv szerint (terv Johannának köszönhetően mindig volt) a kápolnánál csatlakozott a csapathoz, így a tényszerű megállapítás mindenképpen helytálló volt, nem volt kire vagy mire várniuk. Rövid, talán öt perces séta várt rájuk, de a máris tikkasztó melegben az egyébként enyhe emelkedő valahogy sokkal meredekebbnek tűnt a szokottnál. A lányok ennek ellenére élénk beszélgetésbe merültek, ami nagyjából azt jelentette, hogy Stefi élénken magyarázott, Johanna pedig talán kicsit kevésbé élénken bólogatott, és olyasmiket válaszolt, hogy „mindenképpen”, meg hogy „vitathatatlanul”, esetleg „kizárt dolog”. Flöpi kissé lemaradva figyelte őket, és azon gondolkozott, hogy a rendkívüli körülményekre tekintettel vajon elkerülhető-e a katasztrófa. Amikor egy jobbkanyar és egy kis bukkanó után feltűnt a dombtetőn álló aprócska templom, és az előtte álló orgonabokor poros leveleinek árnyékából feltápászkodott egy sovány, szemüveges fiú, aggodalma elérte azt a szintet, amikor az ember már inkább túllenni szeretne a szörnyűségen, mint elkerülni azt.

– Ezt ma nem ússzuk meg – dünnyögte lemondóan, de azért amennyire rövid lábaitól telt, megszaporázta lépteit, hogy a lányokkal együtt érkezzen.

            Pár méterre lehettek egymástól, amikor Monitor arcán megjelent az a kifejezés, amitől Flöpi annyira tartott. Látta, hogy a szája szólásra nyílik, és tétován Johanna felé mutat, ezért minden létező nonverbális eszközét bevetve próbált jelezni: „Hallgass, esztelen!”, de lelke mélyén tudta, hogy reménytelen a helyzet, Monitorból hiányzik a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” bölcsessége. Amit azonban most mondott, attól Flöpi ereiben valósággal megfagyott a vér, és úgy érezte, a mai nappal tényleg vége a világnak.

– Jé, ez a ruha pont olyan rajtad, mint az iskolai citerákon a textilhuzat!

A kijelentés nagyon monitoros volt, vagyis egyszerre meglepően találó és megdöbbentően felelőtlen. A hatás nem maradt el. Stefi behúzott nyakkal odébb somfordált, és leült a kápolna lépcsőjére, a sietségtől kifulladt Flöpi pedig csatlakozott hozzá, és mindketten feszülten figyeltek. Johanna nem szólt semmit, de egészen megmerevedett, és olyan pillantással mérte végig Monitort, hogy végre ő is észbe kapott.

– De persze nagyon ööö…. ízléses… – próbált enyhíteni a helyzeten, ez azonban annyira reménytelen próbálkozás volt, hogy Flöpi egy halk nyögéssel két kezébe temette arcát, Stefi pedig halkan felszisszent.

            Johanna tett egy lépést a fiú felé, mély lélegzetet vett, mutató ujját felemelve szólásra nyitotta száját, aztán mint aki meggondolta magát, vagy nem találja a megfelelő szavakat, legyintett egyet, majd a távolba nézve kicsit gondolkodott, végül nagyon halkan így szólt:

– Nézd, Balázs! – ez nagyon vészjósló volt, mert Johannával ellentétben Monitort igen ritkán szólították a valódi nevén – Nem várom el tőled, hogy a korlátolt kockaagyaddal átláss olyan összefüggéseket, amelyek a szellemi képességeidet meghaladják, és az sem lep meg, hogy képtelen vagy egy divatos nyári ruhát egy hangszertoktól megkülönböztetni, de ha még egyszer összefüggésbe hozod az alakomat egy száraz deszkából készült zeneszerszámmal, akkor sok dioptriát fog romlani a látásod attól amit kapsz.

Ezzel sarkon fordult, és elindult a kápolna mellett az erdőbe vezető úton. Monitor még tett egy tétova mozdulatot felé, aztán a lépcsőn üldögélő társai felé fordult kétségbeesett tekintettel.

– Olcsón megúsztad – nevetett Stefi, Flöpi pedig felállva vállon veregette barátját és elindultak dühöngő vezérük után.

 

2

            Johanna nem ment messzire, így hamar utolérték. A kápolnától pár méterre, a Majomfej-sziklán ült, és már mosolygott. A haragja rendszerint könnyen jött és könnyen ment, igazából nem volt ideje ilyesmire. Ha csak tehette, a saját kis világában mozgott, ahol kalandok, szövevényes tervek és tudományos megfigyelések kaptak helyet, ezek mellett már nem maradt ideje holmi sértődésekkel bajlódni. És ez különösen igaz volt a nyár legszabadabb pár hetére. Igaz, hogy a nyár egy jelentős részét kis faházukban töltötték, de az igazi nyaralás az volt, amikor Stefit is elhozták a szülei, és a két szülő-páros, akik régi gyerekkori barátok is voltak egyben, a nagyira és Sanyi bára bízva a gyerekeket valamilyen közös programot szervezett magának, vagy – ahogy idén is – ügyes-bajos dolgait intézte. A lényeg, hogy a gyerekek ilyenkor igazán szabadok voltak. A kis faház eredetileg Johanna nagymamájának kiskertje volt, de manapság már csak ilyenkor jött föl a hegyre. Ekkor aztán rendszerint megállapította, hogy semmi sincs rendesen megcsinálva a kertben és a ház körül, és több napig tartó átfogó renoválásba kezdett, közölve, hogy ebédig senki ne legyen útban. Monitor nagyapja, Sanyi bá, állandóan a hegyen lakott, így Monitor szülei, akik általában elfoglaltak voltak, nyárra ebbe a technikamentes övezetbe utalták fiukat. Sanyi bá a nyugalom embere volt, úgy tartotta, a gyerekek tudnak magukra vigyázni, ha akarnak, és amúgy miért ne akarnának. Így aztán a négy gyerek ebben az egy hétben néhány apróbb szabály betartása mellett korlátlan szabadságot élvezett, és ez volt Johanna igazi ideje.

            Az előző nyarakon felderítették, feltérképezték, és csodás nevekkel látták el a nyaralóövezet közvetlen környékét, mindezt természetesen a legnagyobb titokban, potenciális ellenséget látva elsősorban az őket felügyelő felnőttekben, és általában mindenkiben, akivel csak találkoztak, vagy akinek a létezését a fák sűrűjébe tudták képzelni. Mindannyian tudták persze, hogy mostanra már igencsak kinőttek az efféle játékból, de itt ezen a néhány szabad héten még most is jólesett nekik egy kicsit újra igazán szabad és játékos gyereknek lenni, így aztán még most is jól elszórakoztak a felfedezősdivel.

            Johanna a kezét nyújtotta Monitor felé, aki sietve felhúzta az alacsony szikláról, és érezte, hogy már minden oké. Stefi kissé szemöldökráncolva nézett körbe.

– Valahogy nyomaszt most az erdő – mondta – Nagyon hülye álmom volt.

A kérdő tekinteteket látva úgy döntött, van igény rá, így elmeséli:

– Valami olyasmi volt, hogy osztálykiránduláson voltunk, és a tanár magyarázott az erdőben a rovarokról…

– Muszáj? – szólt közbe Flöpi, akit nem nagyon villanyozott fel a közutálatnak örvendő Rovartan tantárgy említése.

– Hagyd már, hadd mondja! – intette le Monitor

– Jól van bocs, nem is ez a fontos – folytatta Stefi – Szóval az a lényeg, hogy erdőben voltunk, aztán az osztály valahogy eltűnt, és én mentem tovább egyedül. Valami olyasmi volt mint ez a hely, csak nem volt lomb a fákon, pedig azt tudtam, hogy nem tél van. Aztán jött az az érzés, mikor figyelik az embert, és megmozdult az egyik fa, amiről kiderült, hogy nem is fa, hanem valami izé… Egy ilyen botsáska szerű…

Flöpi ismét rosszalló hangot hallatott, de ezúttal nővére intette le:

– Ne csináld már! Akkor most nem lehet rovarokról beszélni, vagy mi!?

            Flöpivel és az iskola többségével ellentétben ő kifejezetten kedvelte a rovartant, és nem éppen hogy csak átment belőle, hanem teljesen megmagyarázhatatlan módon még tantárgyi dicséretet is kapott.

– Jó, jó, oké – adta meg magát Flöpi – Na mi van a botsáskával?

– És akkor egyre több ilyen mozgó fa lett, de kicsit már olyan emberszerűek is voltak. Akartam kiabálni meg minden, de persze nem ment. Az egyik odaállt elém, és csak nézett, ami baromi idegesítő volt, aztán felém nyújtotta az ujját, ami olyan volt, mint egy hosszú ág, és az volt az érzésem, hogy az orromba akar nyúlni. Na itt sikerült végre üvöltenem, és fölébredtem.

– Hát ez elég zavaros – jegyezte meg Monitor.

– Ja – helyeselt Stefi – mondom, hogy tiszta hülyeség. Csak most úgy idegesít ez a sok ág. Jobb is, hogy a völgybe megyünk ma.

Ebben maradtak, és a kis csapat – élükön az ízléses citeratoknak minősített ruhába bújt Johannával – elindult a köves és meredek erdei úton.

 

3

Az út elvileg egyenesen a hegy tetején álló kilátóhoz vezetett, ami az előző nyarak térképészeti kutatásaihoz kiváló bázist jelentett, és ahonnan sötétedés után remek csillagászati megfigyeléseket is lehetett folytatni. A csapat azonban húsz-harminc méter után letért az útról, és a titkos átjáró felé vette az irányt, ami szintén a régi kalandok egyik fontos felfedezése volt. Igazából nem volt sem titkos, sem átjáró, mindössze egy alig látható vadcsapás, ami a ritkásan álló szömörcebokrok és csenevész tölgyfák között haladt, egy helyen egészen alagútszerűen összehajló ágak alatt. Ugyanúgy a kilátóhoz vezetett, mint a rendes út, és valószínűleg rövidebb sem volt, de vadregényessége méltóvá tette a titkos átjáró minősítésre, és így népszerű útvonallá vált. Az útról való letéréskor mindig meggyőződtek arról, hogy senki nem követi vagy figyeli őket. Ez rendszerint Flöpi feladata volt, aki utoljára hagyta el az utat. Most is így történt, miután megállapította, hogy minden csendes, a többiek után indult. Igaz, valahogy furcsának is találta a csendet, úgy érezte, valami hiányzik, és egy pillanatra eszébe jutottak Stefi botsáskái is. Még egyszer felnézett a mozdulatlan lombokra, aztán vállat vont, és bevette magát a bokrok közé.

 

4

            Arra számított, hogy két-három forduló után utoléri a többieket, ám legnagyobb meglepetésére nem így történt.

– Hogy a fenébe jutottak ilyen messzire? – dünnyögte bosszúsan, miközben nagyon is valószínűnek tartotta azt a lehetőséget is, hogy hamarosan valamelyik bokorból ugranak rá, hogy megijesszék. Mivel minden felkészülés ellenére az ilyenektől általában valóban meg is szokott ijedni, már előre bosszantotta a dolog. Ám mikor már szinte az átjáró végét várta volna, egy jókora sziklánál meglátta a többieket, és azt is rögtön észlelte, hogy valami nagyon nincs rendben. Monitor – akinél rendszerint távcső is volt – hassal a sziklának támaszkodva figyelt valamit, a két lány pedig egészen a szikla tövébe bújva guggolt. Johanna ahogy megpillantotta Flöpit, mutatóujját az ajkaira tapasztotta, Stefi pedig vadul integetett, hogy bukjon le.

– Hagyjatok már! – dühöngött Flöpi, mert nem volt kedve most a titokzatoskodáshoz. A két lány azonban erre még hevesebben kezdett mutogatni, és amikor odaért hozzájuk, nővére dühösen húzta le a szikla mögé.

– Ha katonák lennénk, már rég elpatkoltunk volna miattad! – sziszegte – Ellenség van az átjáróban!

– Nem látom őket tisztán – kushadt melléjük Monitor is – De közelednek.

Hangjában őszinte lelkesedés csengett, és hasonló fény villogott Sefi és most már a későn kapcsoló Flöpi szemében is: Ez igen! Még csak most indultak, és máris itt a nyár első kalandja! Kétségük sem volt afelől, hogy egyszerű turisták jönnek, de mind benne voltak egy kis játékban, így számukra a közeledők most tökéletes ellenség voltak, akik elől lehetőleg el kell rejtőzni, de minimum el kell játszani nekik, hogy ők csak bugyuta gyerekek, és nem titkos küldetésben lévő felfedezők. Furcsa módon azonban a kalandok legfőbb kiötlője nem látszott túl lelkesnek az ölébe hulló lehetőség miatt:

– Ti nem vesztek észre semmi furcsát? – kérdezte fojtott hangon.

– Igen, vajon honnan tudnak a titkos átjáróról? – próbálta megtalálni Monitor a kaland fonalát.

– Nem, most nem erre gondolok, hanem tényleg. Ti nem érzitek? – intette le Johanna most már valóban kijózanító hangon.

Flöpi először arra gondolt, hogy az egyetlen furcsa és borzongató érzés, amit jelenleg érez, az az, hogy a mellette kuporgó Stefinek még olajosan is virágillata van, de ez egyáltalán nem zavaró. Aztán belenyilallt a felismerés: Egy mohos kő mellett az erdő közepén, nyakig az avarban, totál kimelegedve csak Stefi illatát érzi. Azaz hogy pontosabbak legyünk, mellette Johanna alig észrevehető diólevél-illatát, és enyhén Monitor távcsövének gumiszagát is, de az erdőből semmit. És a csend! Ez nem az a csend, amin odalent a kerítés mellett elmélkedett, hanem az igazi, tökéletes süket csend, amiben még a saját szívdobbanásait is dübörgésnek hallja, és amiben – ekkor már négy tanácstalan szempár kereste egymást – egyre tisztábban lehet hallani a közeledők cseppet sem szívderítő beszélgetését:

– Nem lehetnek ők azok, és különben is, a mester nem beszélt informátorokról, csak információról.

– Akkor mégis mit keresnének az átjáróban?

– Ráadásul négyen vannak.

– Miért, szerinted egy informátor nem tudna négyünket informálni? Az agyamra mész a babonáiddal!

– Ismétlem, nem volt szó informátorokról, csak információkról.

– És mit vársz, egy szép feliratot kőbe vésve?

– Az azért mindenképpen figyelemre méltó, hogy itt vannak, és úgy vélem mindenképpen beszélnünk kell velük.

A beszélgetés egyre közelebb ért hozzájuk, és bár a négy gyerek tudta, hogy róluk van szó, képtelenek lettek volna elfutni, vagy akár csak megmozdulni. Hamarosan értelme sem lett volna, mert a beszélgetés véget ért, és néhány közelben felhangzó gallyreccsenés után eléjük lépett a négy legkülönösebb ember, akit valaha láttak.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.1/10 (35 votes cast)

Leave a Comment

36 hozzászólás

  1. Kedves Szerző!

    Én nagyon próbálkoztam szeretni ezt a szöveget, mert a stílus szépirodalmi, és azt szeretni illik, de annyira ráérősen csordogál a sztori és annyira nem történik az elején szinte semmi, hogy nehezemre esett. Nekem ez infódömping volt, ki kicsoda, hánykor kelt, honnan jött, merről érkezett… Gondolom, a karaktereket építed, biztos jó, és így kell, de én személy szerint nagyon untam. Olyan jelzőcunamit kaptam a nyakamba, hogy csak lestem, és nem tudom nem észrevenni, mikor egy mondatban három létige vigyorog rám.
    “Monitor a szokott terv szerint (terv Johannának köszönhetően mindig volt) a kápolnánál csatlakozott a csapathoz, így a tényszerű megállapítás mindenképpen helytálló volt, nem volt kire vagy mire várniuk.”
    Nem értem, miért kell részletekbe menően tudnom minden apró részletet, pl. Flöpi hogy vonogatta a szemöldökét. A regény témáját tekintve gyerekeknek szól (gondolom), de végig úgy éreztem, hogy inkább felnőtteknek írtad, olyanoknak, akik a régi mesélős olvasmányokon nőttek fel. Mondanám, hogy gördülékeny, de számomra nem volt az, inkább erőteljesen vontatottnak tűnt.
    Johanna Monitor felé intézett monológja nem illik egy gyerek szájába, ott még inkább az a meggyőződésem támadt, hogy ez az írás nem gyerekeknek szól. Biztos vannak ilyen gyerekek is, akik ennyire tudálékosan fejezik ki magukat, én nem mondom, hogy nincsenek, de ez volt az a pont, amikor végképp eltévedtem a “ki hány éves?” útvesztőjében.
    Kellenek az ilyen regények, és nagy bátorság, hogy felvállaltad, mert a mai kiskamaszoknak nem könnyű írni, nem a türelmükről híresek, és pontosan ebből gondolom, hogy a regény elejét alaposan át kellene gondolni. Nagy bánatom, hogy mire történt volna végre valami, vége is szakadt a részletnek, mert innentől lett érdekes a sztori.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  2. Gratulálok a kikerüléshez. Nagyon tetszett, talán eddig a legjobban. Vannak persze apróbb hibái, egy-két szóismétlés, néhol pöttyet túlírt, de ezeket a szerkesztő átfésüli, és abszolút nem nagy difikről van szó, én nem húznék belőle sokat, az egész szövegből 3-4 mondatot vennék ki. A kor, melyben a történeted játszódik fogós kérdés. A kocka megnevezés, és Monitor becenév használata az elmúlt 20-25 évbe szorítaná, a bravúrosnak is nevezhető szövegkép viszont inkább a XX. század elejének, esetleg közepének stílusát idézi. Ezt az apró differenciát érdemes lehet feloldani, mert ebben a formájában felemás érzéseket kelthet az olvasóban.
    Szinte csak negatívumokat soroltam, de a pozitív érzéshez viszonyítva, amit a kaland kezdete alatt végig éreztem mindez elhanyagolható és javítható. Semmiképp ne modernizáld a szöveget, inkább a kort igazítsd hozzá. Felüdülés volt olvasni. Ha esetleg nem jut tovább, remélem sikerül valahogyan felvennünk a kapcsolatot, mert a folytatást mindenképp szeretném elolvasni. Ennél nagyobb dicséretre nincs is szükség 🙂

  3. Kedves Pál!

    Érdekes indítás, vegyes érzéseket hagyott maga után. Az egyértelműen kitűnik belőle, hogy jó érzéked van az íráshoz, nagyon jó gondolatok, szófordulatok bukkantak fel (a kedvencem: “Szőke haját egy laza vállrándítással tökéletes frizurává rendezte (de ha nem, az se baj, mert ha nem tökéletes, akkor a tökéletes fogalmán kell változtatni, és nem Stefi haján)”), de sok helyen már túl sok volt, dagályos és nyakatekert lett a fogalmazás. Ez különösen az első részben érződött, kicsit bosszankodtam is, hogy a nyelvi bravúrok helyett kezdődjön már el a történet. A 4. rész izgalmasra sikerült, jól helyezted el benne a horgot, kíváncsi vagyok, kik jelentek meg az átjárónál. Az is tetszett, ahogy az érzeteket – hangokat, illatokat – belevitted, szépen belesimultak a szövegbe.

    Összességében véve úgy érzem, jó az alap, csak egy kicsit egyszerűsíteni kéne a szövegen, mert helyenként céltalanul szaporítja a szót, egy egész könyvön keresztül nem tudnám ilyen stílusban olvasni, pedig az eseményekre kíváncsi vagyok.

    Gratulálok a kikerüléshez!

  4. Nekem tetszett, mintha egy letűnt kor ifjúsági regényét emeltem volna le a poros polcról.
    Irigylem a szókincsedet, és az érzékletes képeidet.
    Igen, helyenként avittasnak tűnik a szöveg, de ez nem baj, nem kell mindenkinek beleállni a fő sodrás irányába.
    Sajnos épp akkor ér véget, amikor történne valami, de ez legalább fokozza a várakozást a következő részlet felé.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. Nem birkóztam meg vele. Őszintén szólva azt sem értem, miért került elénk. Mások idejét pocsékolni nagyon nagy bűn, ez a részlet pedig rengeteget bűnözik. A mondatok nehézkesek, a túlírtságuk rettenetes, nincs bennük semmi életszerűség, a mai világra egyáltalán nem jellemzőek. Tudom, majd jönnek a baráti megszólalások: “mindezt egy jó szerkesztő játszva helyre teszi”, szerintem nem így lesz, de nem tisztem a kiadó munkáját előre minősíteni.
    Nekem valahogy hiányzik az idei felhozatalból az a regény, amelyik csacsogáson kívül mást is felmutat. (Ez a megjegyzés nem vonatkozik a mesékre, azokhoz semennyit sem konyítok,) Várom azt a regényt, amelyiknek az eleje felcsigázza az érdeklődésemet, amelyiket majd elolvashatok, egyelőre csak olyanokat láttam, amelyeket inkább kerülnék. Azért is, mert nem vagyok célközönség és azért is, mert a színvonalat olvasóként nem találom szórakoztatónak, érdekfeszítőnek. Sajnálom!

  6. Kedves Szerző, Gratulálok a kikerüléshez! Remekül írsz, terjedelmes szókinccsel rendelkezel és nagyon szépen fogalmazol. Azonban, bármennyire is sziporkázó a stílusod, sajnos egy ponton túl szó szerint belefáradtam az olvasásba. A rétestészta hosszúságú mondatok nem tettek jót a történetnek. Ahogy a túl sok, fölösleges jelző sem. Legalábbis az én kedvemet gyorsan elvették attól, hogy tovább akarjam olvasni. Az apróbb hibák (egyik mondat még múlt idő, a következő pedig jelen) szerkesztők által javíthatóak, és a mondatok is egyszerűsíthetőek, rövidíthetőek. Mindazok ellenére, amiket írtam, én látom magam előtt ezt a könyvet. 🙂 Kívánok neked további sok sikert!

  7. Először is gratulálok a kikerüléshez!
    Azt hiszem, valaki már említette, hogy őt ez a részlet a régi ifjúsági regényekre emlékezteti, én is hasonlót érzek, tinikoromban ugyanis én is végigolvastam anyukám összes pöttyös-csíkos könyvét. Így tehát a részlet adhatna egy jó kis retro érzést, de valahogy mégsem ad. Az író kétségkívül nagyon szépen ír a leírások különösen tetszettek, de a történet annyira lassan halad és annyira távol áll a mai fiataloktól hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez ifjúsági regényként megállná a helyét.
    A bevezetést egy az egyben kihúznám, ez a személyes ízlésem de nagyon nem szeretem ha az író előre lelövi a poént, ráadásul az utolsó bekezdés egy erős kibeszélés az olvasónak, ami ki is zökkentett.

  8. Kedves Pál!

    A bevezetés hangulata nagyon megfogott, ez a kellemes, mesélős történetvezetés a gyerekkori ifjúsági regényeket idézte fel bennem. Aztán félúton valahogy elvesztem a sok apró, lényegtelen részletben, a leírásokban, és a cselekmény csak nem akart elindulni. (Talán ugyanezt érezném, ha újraolvasnám a kamaszkori olvasmányaimat, nem tudom.) Mindenesetre én ebből a szövegből jócskán húznék. Szerintem a mai fiatalok türelmetlenebbek annál, hogy ennyi mindenen átrágják magukat, miközben a valódi törénés nagyon kevés. Zavarban vagyok azzal kapcsolatban is, hogy mikor játszódik a történet, mert a szereplők nem mai fiataloknak tűnnek, inkább mintha visszarepülnénk pár tíz évet az időben. Az írás stílusa továbbra is tetszik, csak figyelni kellene szerintem arra, hogy a fókusz a cselekményen maradjon, és ne csapongjon el, illetve a karaktereket kellene kicsit maibbá tenni. Gratulálok a kikerüléshez!

  9. “Szőke haját egy laza vállrándítással tökéletes frizurává rendezte (de ha nem, az se baj, mert ha nem tökéletes, akkor a tökéletes fogalmán kell változtatni, és nem Stefi haján), és úgy lépkedett a fehér kavicsokon, mint egy legyőzhetetlen hadvezér, aki már a csatába vonuláskor kétségbe vonhatatlanul tisztában van győzelmével.” 48 szó
    “Nem várom el tőled, hogy a korlátolt kockaagyaddal átláss olyan összefüggéseket, amelyek a szellemi képességeidet meghaladják, és az sem lep meg, hogy képtelen vagy egy divatos nyári ruhát egy hangszertoktól megkülönböztetni, de ha még egyszer összefüggésbe hozod az alakomat egy száraz deszkából készült zeneszerszámmal, akkor sok dioptriát fog romlani a látásod attól amit kapsz.” 57 szó
    “Igaz, hogy a nyár egy jelentős részét kis faházukban töltötték, de az igazi nyaralás az volt, amikor Stefit is elhozták a szülei, és a két szülő-páros, akik régi gyerekkori barátok is voltak egyben, a nagyira és Sanyi bára bízva a gyerekeket valamilyen közös programot szervezett magának, vagy – ahogy idén is – ügyes-bajos dolgait intézte.” 51 szó

    és Jókai: “Azok az emberek, akik a „semmiből” élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a „popiumot”, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete ürömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni.” 102 szó
    🙂

  10. Mindenekelőtt: már van egy “Fekete Tőr Testvériség” c. könyvsorozat, a címadás ezért átgondolandó.
    Tetszett, hogy végre van egy szöveg, ami nem a szokásos E/1, csajszis-csivitelős-műamerikai-műmájer stílusban írtak. Elég szomorú hogy ettől egyeseknek már szépirodalminak számít 😉
    Tetszett a hangulata is. Nehezen tudném megmondani, miért, de a leírások hangulata számomra valahol a szürreális és a mágikus realizmus között lebeg. A szereplők jellemzése, viszonyaik leírása néhol kifejezetten szellemes és érzékletes.
    Másfelől… olyan szinten túlírt és túlbonyolított, hogy itt-ott maga a szerző is elvesztette a fonalat. leginkább ez: “És mindehhez ez a süket csönd, ami szinte ránehezedik a világra.” -majd egy bekezdéssel később: “A tikkadt madarak ugyan elhallgattak, de a közeli főút tompa morajlása egy percre sem szűnt meg, sőt, éppen ebben a pillanatban kiegészült egy túlpörgetett motor agresszív üvöltésével, és egy fontoskodva villyogó szirénával. A szemben lévő méhésztől most is ideszűrődött a szokásos zümmögés, természetesen valahol búgott egy fűnyíró, és néha egy rádió zenéje is beszűrődött az összhangzatba.” Az egyik leírás üti a másikat.
    A rovartanos bevezetés érdektelen, ráadásul a kikerült fejezet szempontjából irreleváns, de lehet hogy a történet egészét ismerve megvan a létjogosultsága. Ebben a részletben viszont határozott “térjél már végre a tárgyra” érzéssel olvastam.
    Csatlakozom azokhoz, akik retrósnak találták a szöveget – inkább az alaphelyzetet, mint a stílust. Iskolatársak nyári kalandja, keménykalap és Krumpliorr, mintha a szöveg maga is Csukás István stílusa felé kacsintgatna. Kiskamaszokra tippelek, akiknek világában már megjelent az erotika, de még nem tudják, mit éreznek. A csajok ábrázolása elég combosra sikerült, úgyhogy sejthető mi lesz ebből a vonalból.
    A végén a horognak szánt “négy legkülönösebb ember” nekem viszont nem működik. A szerző valami mágikus-paranormálist igyekszik érzékeltetni a beszédükben, de nem működik, mert ugyanolyan csevegős-közvetlen stílusban beszélnek, mint a főszereplők, emiatt fellépésükben nincs semmi drámai, váratlan, meglepő. A “legkülönösebb” amúgy is erőtlen jelző és meglepett hogy az amúgy jól író szerző nem talált valami ütősebbet, amivel az illetőket hatásosabban tudta volna bevezetni a történetbe.

    Még annyit, hogy a “Flöpi” néven elgondolkodnék. Elég idióta, inkább valami kajla fülű kiskutyához illik á la Blöki, nem illik a szöveg stílusához.

  11. Elnézést, a végén benéztem a html-kódot.

  12. Kedves Csikesz!

    Bocsáss meg, de nem a nézőpont miatt állítottam/tuk, hogy a stílus szépirodalmi, hanem a sok leíró rész és a választékos szóhasználat miatt – utóbbi szerintem a jelenlegi részlet nagy erénye, némi húzással remek kis ifjúsági regény lehet belőle.

  13. Szerintem túlírt, a “sok bába közt elvész a gyerek” esete. Nehéz megtalálni a megfelelő egyensúlyt, hogy se csupasz, se túlírt ne legyen, ezt még gyakorolni kell. Ha még pár hónapot rászánsz a kézirat csiszolására, plusz lektori segítséget is kapsz, akkor jó lesz ez. Mindenesetre gratulálok a kikerüléshez!

  14. Gratulálok a kikerülèshez!

  15. Kedves Pál!

    Szépen fogalmazol és bő a szókincsed is, ez egyértelmű a kitett részlet alapján. De szerintem egyben ez a hátránya is. A bevezetőt túl hosszúra nyújtottad, és ezt az információ áradatot lehet, hogy inkább apránként kellett volna beleszőni a történetbe.

    Mire beindult maga a cselekmény, arra vége is lett a részletnek, így nem tudok a történethez hozzászólni. Azt sem tudom eldönteni ennyi alapján, hogy ki lenne a célcsoportod. A szereplők leírása alapján a XX. század második felére tenném a történetet, de ez csak tipp a részemről.

    Sajnálom, de engem ezek alapján nem fogott meg a kitett részlet. Túl sok volt az info, és nem sok dolgot hagytál az olvasó képzeletére.

    Velem ellentétben azonban van, akinek tetszik, ez motiváljon a jövőben is, és érdemes folytatnod az írást, van hozzá tehetséged!

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  16. Kedves Ildikó, engem elszomorít hogy odáig jutottunk hogy ha egy szövegrészletben sok a leírás és választékos a szókincs, az sokaknak máris “szépirodalom”. Nyugtass meg hogy ennél azért magasabb a mérce.

    Észrevettem hogy sokan számonkérik a kikerült részleteken, hogy “induljon be a cselekmény”. Pedig ezek pár oldalak csupán (igaz, ez a részlet a többihez képest mammut hosszúságú). Nem tudom, hogy csak türelmetlenek lettünk-e, vagy hozzászoktunk a wattpados dolgokhoz ahol az olvasók figyelme csak egy képernyőnyi szövegig tart, aztán ha nem történik semmi, máris mennek a következő sztorira. Én nem bánnám, ha nem csak az első pár oldal kerülne ki, hanem akár egy későbbi részlet.

  17. Csikesz! Nyilván a túlírtság miatt nem vetted észre :), de a két csendről szóló mondat között van még egy ilyen is: “Legjobb ilyenkor csak ülni, amíg lehet, és hallgatni a csöndet, ami valójában nem is az.” Van benne még pár ilyen, például: “zökkentette ki a legmélyebb tettrekészségbe süppedésből”. Hát én néha írok ilyeneket… 🙂

  18. Kedves Olvasók!
    Mindenekelőtt köszönöm a lehetőséget, hogy megmutathattam magam, és innen üzenem a többieknek, akik kikerültek, hogy HŰHA! 🙂 Nem gondoltam, hogy ez ilyen megrázóan érdekes érzés. Talán némi túlzással ahhoz tudnám hasonlítani, mikor gyereke születik az embernek.
    Köszönöm mindenkinek, aki véleményt írt, vagy még fog írni a részletről. Furcsa, de mindenképpen pozitívan furcsa látni, hogy mindaz, amit leírtam, gondolatokat ébresztett egy csomó számomra idegen emberben. Akár pozitív, akár negatív gondolatok voltak ezek, egy kis időre mindenképpen tényezővé váltam az életükben. És ez megint: HŰHA! Szóval már ezért megérte.
    Amit itt olvashattatok, az nagyjából 2-3%-a a teljes történetnek, és valójában egyáltalán nem a legjellemzőbb része. De szpojlerezni nem akarok, csak annyit, hogy nem, ez a regény nem in medias res kezdődik. Van ilyen.
    Örülök, hogy volt akit megfogott a stílus, és biztos voltam benne már a megírásakor, hogy lesz, akinek nem tetszik. A magam részéről nem szeretem a tőmondatokat, de szerintem ezt mindenki észrevette. 🙂 Köszönöm a jelzéseket a túlírtságról, ezen magam is sokat dilemmáztam, és biztosan fogok is még. Nem tudom, ki hogy dolgozik, de nálam a történet fő vonala nem írás közben született meg. Vagyis míg az olvasó a történetet nem ismerve olvas, én a történet ismeretében írtam. Ez okozhat némi problémát, ami remélem javítható.
    A retrós, delfin-könyves, csukásos utalások találóak. Én ezeken nőttem fel.
    Hogy a szereplők hány évesek, hogy a sztori mikor játszódik, ezek azt hiszem mellékesek. A 2. fejezettől nagyot fordulnak a dolgok, és az ilyesmi elveszti a jelentőségét. És persze ilyen gyerekek nincsenek. Ők egy regény szereplői, a létezésük, a világuk, a céljaik, a mondataik, a jellemük, a külsejük mind-mind fikció.
    Köszi még egyszer mindenkinek!

  19. Na, ez egy remek részlet volt, gratulálok!
    Kezdeném azzal, hogy nagyon szeretem ezt a fajta fejezetcím-adást, örülök, hogy emellett döntöttél.
    A Bevezetés nagyon felkeltette az érdeklődésemet, már csak a bogárügy miatt is érdekel mi sül ki ebből. (Az ilyesmi után szoktak elég súlyos összeesküvés-elméleteim támadni már a negyedik oldalon, de annál jobb:D)
    Hogy lassú-e vagy nem lassú a kezdés, az szerintem itt édesmindegy, mert jó és atmoszferikus. Nem kell minden regénynek ugyan abban a feszes tempóban dübörögni, és egy ilyen ügyesen megírt, nosztalgikus hangulatú világra megéri rászánni az időt az olvasónak. (Remélem nem vagyok egyedül ezzel, és mindenkinek volt valami hasonló nyaralás élménye, amit végigpörget magában az olvasás után.) A mondatok néha kacifántosak, de oda se neki, legalább volt egy kis szellemi torna (bár igen, helyenként nem ártana vágni belőle, azért legtöbbször működtek)
    Még jobb, hogy érezhető, hogy örömmel és élvezettel íródott történet, nem élére-vasalt iparosmunka, amit csak az esetleges kiadatás kedvéért dobtak össze.

    Nagyon remélem, hogy kap egy lektori áment, szívesen folytatnám az olvasást. 🙂

  20. Nekem is feltűnt már, hogy sok esetben az olvasói elvárás gyakorlatilag egyenlő az azonnali cselekménnyel. Rohan a világ, türelmetlenek az emberek. Ha belehallgattok néhány ma trendinek mondható zenébe, két fontos jellemzőt fedezhettek fel: már alig van olyan szám, ami meghaladja a 3,5 percet, illetve ha elindítod a zenét, gyakorlatilag azonnal a refrén csendül fel. Ennek két oka van: az első, nagyságrendileg ennyi ideig lehet fenntartani a fiatalok érdeklődését, a második pedig a népszerű zenetárak megjelenéséből adódik. Ott több száz, akár több ezer szám áll rendelkezésre, a bőség zavarában pedig azonnal nyomják is tovább a következőre, ha az első taktusok nem tartják ott őket. Persze, hogy mindenki a fülbemászó refrénnel indít. Hol vannak már a Queen 6-7 perces gyöngyszemei megfelelő felvezetéssel és levezetéssel. A mai számok indulnak a csúcson, végig ott kell pörögniük, majd egyszer csak mindenfajta levezetés nélkül befejeződnek.
    Valami hasonló tendenciát érzékelek a könyvek esetében is. A fenti részlet funkciója egyértelműen a karakterek bemutatása és a hangulatkeltés. Azt el tudom fogadni, ha valakit ez untat, azt már kevéssé értem, ha hibaként tűnik fel a cselekmény hiánya. Minden nézőpont kérdése, én is csak a sajátomat tudom leírni. A könyv médiumának épp az a lényege, hogy a szerző dönti el mit láttat, mit érzékeltet és mit bíz az olvasó képzeletére. Nyilván a jelen pályázati helyzet speciális, hiszen egy nagyságrendileg 5-10 A5 oldalnyi szövegrészből kell következtetéseket levonni. De vajon hiba-e, ha teszem azt egy 500 oldalas ifjúsági kalandregény első 10 oldalán nem történik érdemi cselekmény? Ilyen kontextusban az én értékrendem szerint abszolút nem. Ugyan gyakorlati értelemben nem történt sok dolog, mégis megtudhatjuk, hogy az egyik főszereplőnk kislányos ruhát visel, pedig amúgy rövidnadrágot és pólót szokott. A mamája kedvéért mégis megtette. Ettől lesz könyv a könyv, hogy a konkrét cselekményen túl olyan dolgokat is megtudhatunk, amiket mondjuk egy filmből nem. Sajnálom, hogy a regények is kezdenek eltolódni a forgatókönyvek irányába. Na ott tényleg cselekményleírás van némi párbeszéddel tűzdelve. Szerencsés helyzetben vagyok, mert nekem az instant cselekmény jellegű írásokkal sincs minőségbeli problémám, nem utálom őket. A személyes meglátásom viszont az, hogy az igazán erős és értékes könyvek mind szilárd alapokra építkeznek. Nem véletlen, hogy Harry Potter nem a második fejezetben indul el Roxfortba, ahogyan az sem, hogy majd’ 150 oldalt töltünk Hobbitfalván a Gyűrű szövetségében. Nem azért, mert Bilbó születésnapja önnmagában olyan fontos volna. Így, hogy részesei voltunk ennek az eseménynek, és betekintést nyerhettünk a békés falu lakóinak életébe, mi is átéreztük azt a hatalmas tétet, amit a Hobbitok is érezhettek az otthonukért és a világért folytatott harcban. Ha csak annyit írt volna, Hobbitfalva nagyon szép hely volt, fogalmam sem lenne szeretnék-e ott élni. A 150 oldal ismeretében tudom: imádnám 🙂

  21. Teljesen egyetértek mindkettőtökkel (az olvasmányok tempójával és konkrétan a mostani részlettel kapcsolatban is).

  22. Nekem tetszik. Nagyon is. Mikor elkezdtem olvasni, persze az volt az első gondolatom, hogy ez a szöveg túl bonyolult a célkorosztály, a nagykamaszok számára, hiszen például A Pál utcai fiúk jóval egyszerűbb, úgyhogy megkerestem, és lám, korántsem:
    Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre- -valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán.
    Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
    Bár a kaland később kezdődik, most nem éreztem elfecsérelt időnek a felvezetést, mert szórakoztatott a gyerekek bemutatása, a jópofa előszó és fejezetcím. Hogy bizalmat szavaz-e a kéziratnak a kiadó, az talány, de én örültem ennek a jó hangulatú, színvonalas, szívet melengető szövegnek. Remélem, megtalálja a maga olvasóközönségét. Gratulálok

  23. Pál! 😉 Ez a csönd, ami nem is csönd, mert először nagyon hangsúlyosan csönd van, aztán egyszerre rengeteg zaj – szerintem nem működik. Ez a költői kép besült. Lehet hogy csak én vagyok botfülű, de ha csak egyetlen egyvalaki szúrja ki, akkor lehet hogy más is így lesz vele… A tettrekészségbe süppedés feltételez egy bizonyos iróniára való hajlamot az olvasó részéről, ez viszont vállalható kockázat 🙂
    Hogy érdemes-e olyan gigamonster könyvben gondolkodni, aminek ez csak a 2-3%-a, majd a kiadó eldönti. Mindenesetre remélem hogy a kérdés egyszer majd napirendre kerül…

  24. Oké, Csikesz, nyilván nem vagyok egy József Attila, vagy egy Fekete István. De ha már ennyi időt szántál erre a suta kis mondatra, és így kielemezted, akkor mégis csak elért valamit. 🙂 Értelmezhetjük úgy is, hogy a fiú lelkében zajló zűrzavar audioszenzibilis manifesztációjával állunk szemben, ezt jelképezi a különös kettősség. Vagy még inkább a közelgő események baljóslatú előjelzése. Netalán a hétköznapi érzékelés magasabb filozófiai síkban történő átértelmezése, melynek kivetítése a későbbi események során eszkalálódik. Csak aztán nehogy utolérjen a főparancsnok… 🙂

  25. Kedves Pál. Csak az írott betű számít, a szerzői szándék elemzését hagyjuk az irodalomórákra. Sajnos, ha egy olvasónak felugrik a szemöldöke, nem lehetsz ott hogy megmagyarázd mit is akartál kifejezni 🙂
    Egyébként remélem nem vagy olyan szerző, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz hogy mindent jól csinált. Ez leginkább nagyon dilettáns és nagyon tehetséges szerzőkre jellemző. Mármost te egyáltalán nem vagy dilettáns, és épp ezért remélem hogy megvan benned az a rugalmas önkritika is, ami nélkül a nagyon tehetséges emberekből gyakran meg nem értett művészek lesznek.

  26. Gratulálok a kikerüléshez! Imádtam a részletet. Engem az eredeti Micimackó kacskaringós, töprengős mondataira emlékeztet. Gyerekként is rajongtam érte, és felnőttként is humorosnak, agyat megmozgató felüdülésnek gondolom. Talán jobban ütnének ezek a burjánzó gyönyörűségek, ha egyszerűbb mondatok közé ékelődnének. Bizonyos mennyiségben tényleg tud fárasztó lenni. Én is szívesen tovább olvasnám, ha lenne rá lehetőség, mindenképpen élnék vele. Gratulálok!

  27. “Egyébként remélem nem vagy olyan szerző, aki…”
    Kedves Csikesz!
    A kolléga szólt, hogy moderálnia kellett az oldalon, így rászűrtem a hozzászólásaidra. A gondolataid nagyon érdekesek, és sok tapasztalatról árulkodnak. Biztos vagyok benne, hogy jó szándékkal írsz, és nem vagy tudatában annak, hogy rendszeresen minősíted az írókat és a hozzászólókat. Egy másik bejegyzés alatt sem a politikai tartalom miatt moderáltak ki, hanem “A kirohanásod…” kezdetű mondat miatt.
    Az asszertív kommunikáció megtanulása idő, de érdemes ráfordítani az energiát, hiszen így kevesebb a félreértés adódik más emberekkel. Kis trükk, mielőtt elküldöd a hozzászólásodat, esetleg nézd meg, van-e benne olyan névmás, vagy mondatrész, ami nem a szöveggel, hanem más személyekkel foglalkozik. Ha igen, akkor az nem releváns ezen a irodalmi oldalon. (admin)

  28. Kedves Szakál R. Pál!

    Most már komolyan érdekelne, hogy ki a regény célközönsége! Azt mondod, nem releváns, hogy ki hány éves. Akkor ezek szerint mégsem ifjúsági történetről van szó?
    Én úgy tanultam, a szereplők párbeszédeinek igazodnia kell a karakterek életkorához. Minden regény fikció, mi találjuk ki őket, mégis fontos a hitelesség, akárcsak egy mellékszereplő esetén is.
    Ha a második résztől nagyot fordulnak a dolgok, és nem jellemző az első fejezet a regény egészére, akkor valóban ennyire bele kell menni az aprócska részletekbe?
    Számomra az első fejezet egy lassú lefolyású, szépirodalmi stílusú ifjúsági regényt ígér. Bevallom, hogy nem szeretem őket, az ígéret mégis ez, ha a könyvesbolt polcáról emelem le, az első három oldal után valószínűleg leteszem a könyvet. Különösen azért, mert vélhetően a fantasy regények közé teszik majd, és egy ilyen típusú műnél nem feltétlenül arra vágyom, hogy az első fejezet infódömpingből és tömény leírórészekből álljon. Azzal tökéletesen tisztában vagyok, hogy mennyire nehéz elkezdeni egy világépítést, átlagosan negyvenszer szoktam átírni az első fejezetet, mielőtt odaadom a bétáknak.

    És most ellentmondok magamnak, mert mindentől függetlenül nem állítom, hogy nem tetszik, csak azt mondom, hogy ez így szerintem sok az elejére. Az itt hozzászólók nagy részének szerintem nem rosszindulatból, sokkal inkább segítő szándékból íródik a véleménye, mert az első fejezet nagyon is fontos. A célközönség pontos belövése még fontosabb. Egy negyven év körüli olvasó lehet, hogy kispárnába harap a gyönyörűségtől az ilyen típusú szöveg láttán, mert ezen nőtt fel, számára nem lesz idegen. A fiatalabb korosztály viszont – szerintem, és hangsúlyoznám, hogy ez az én véleményem – már nem rajong érte túlságosan.

  29. Nagyon tetszett ez a részlet! Persze, lehetne belőle húzni, kicsit túlírt, de melyik kikerülő írás nem az még szerkesztés előtti állapotában?
    Értetlenül állok a sok negatív komment előtt. Én ennek a részletnek minden szavát imádtam és nem kellett, hogy történjen bármi is, mert egyszerűen a leírást esett jól olvasni. Régies? Igen. Pont ez a lényeg. Nem minden könyvben kell lövöldözés az első oldalra, hogy az élvezhető legyen.
    Kedves Pál, remélem nem keseredtél el. Akiknek nem tetszett, valószínűleg zömében nem is ezt a zsánert kedvelik.
    A célkorosztály tekintetében némileg én is összezavarodtam, nekem úgy tűnik, hogy ez olyan ifjúsági regény, ami inkább felnőtteknek szól. Érdekes választás. Azt nem tartom problémának, hogy kamaszok felnőttesen beszélnek, ha nem napjainkban játszódik, vagy szereplőink koravén gyerekek, akkor nincs ezzel gond.
    Remélem, lesz alkalmam a folytatást is megismerni!

  30. Csikesz, nem, nem, dehogy! Isten őrizz, hogy elvárjam a befogadótól, hogyan fogadja az írásomat! Onnantól kezdve, hogy leírtam és az olvasó elolvasta, a szöveg az olvasóé, a befogadóé. Ennél fogva bárki bármilyen véleményt fogalmaz meg róla, igaza van, és teljesen mindegy, hogy én mint szerző mit gondolok az adott részletről, vagy hogy egy másik befogadó mit gondol róla. Én csak poénkodom itten…

  31. Kedves Ildikó! Nem tudom, mennyit szabad itt írnom a regény többi részéről, mi nem számít visszaélésnek. Talán annyit, hogy a leírások és információk nem öncélúak az első fejezetben. A történet valójában már elkezdődött, több olyan momentuma is van ennek a részletnek, ami később még visszköszön és jelentőséget kap. De nem vitatom, ettől függetlenül lehetne gyomlálni belőle, volt is egy még hosszabb és egy rövidebb változat is, mint írtam, ezen nagyon sokat dilemmáztam, és a folytatástól függetlenül fogok is még.
    Ami a korosztályt illeti, arra próbáltam törekedni, hogy több korosztálynak is megfeleljen, mondjuk úgy 12-től fölfelé. A bétázóim között gyerek és felnőtt is volt, ki-ki mást és mást látott benne. Hogy elfogadható-e ez a szöveg egy mai tizenévesnek (én tudok olyat, akinek igen), az persze jó kérdés, amit egyrészt szerintem csak a teljes regény ismeretében lehet eldönteni, másrészt idézném a közismert slágert: “Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet.”

  32. Kedves Pál!
    A késői véleményírásnak az a szépsége, hogy már mindent elmondtak előttem, újat úgyse tudok írni, ezért meg sem próbálom.
    Ami felmerült bennem kérdésként, hogy a rovartannak miként lehet szórakoztató szerepe?Igaz, biológia, és a biológia általában érdekes, de tapasztalataim szerint a rovartan úgy általában nem örvend nagy népszerűségnek. Persze lehet, hogy csak kivetítek…
    Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert!

  33. Kedves Zsuzsa!
    Ez valóban jó kérdés, és az, hogy megfogalmazódott benned, arra utal, hogy a bevezetés elérte a célját. Nyilván a regény ad majd erre valamiféle választ. Én nem válaszolok rá, mert hű akarok lenni ahhoz, amit Csikesznek írtam. Majd te megadod rá a választ a regény alapján, ha akarod, ha van kedved végigolvasni. Ha nincs, akkor sincs baj, akkor a kérdésnek sincs tovább jelentősége.
    Nagyon örülök az ilyen kérdéseknek, mert az ilyesmi már lehet ok az olvasásra. Vagy nem. De a lényeg, hogy egy gondolat fogalmazódott meg az olvasóban a szöveg hatására, és ez jó dolog.
    Szóval köszönöm, sokat adtál nekem ezzel a kérdéssel, remélem lesz alkalmam viszonozni.

  34. Egy az egyben Tőke Péter. 🙂 A nevek, a hangulat, a fogalmazás, a történetvezetés… még a téma és a fordulatok is picit. (Még a “bá” is ott van.:D)Időutazást tettem. Nagyon szerettem Tőke Péter regényeit hatodikos koromban, mára már sajnos kinőttem belőlük.
    Irodalmi nyelvezetnek ezt nem nevezném csak azért, mert nem csupa párbeszéd, és sok a leírás, a kerek mondat. Ettől még nem lesz egy szöveg szépirodalmi. Sőt, lehet csupa párbeszéd és tőmondat is szépirodalmi, ha az úgy van megírva. Ahhoz, hogy én egy könyvet a szépirodalmi alkotások közé soroljak, együtt kell hatnia rám a szöveg és a választott téma szépségének.
    Azt mondanám, hogy ez az írás egy szépen megírt, retró stílusú (ifjúsági)kalandregény (Tőke Péter nyomán).
    Gratulálok a kikerüléshez.

  35. Nekem nagyon tetszett a történet kezdete. Olyan, mint tényleg a csönd a zivatar előtt. Tényleg van mit húzni belőle, mert néha elvesztettem a fonalat, és egy kis ízelítőt kaphatnánk mit is fogunk olvasni, mert félreértettem a zsánert (azt hittem valami rasszista ellenes regény lesz, de kiderült, hogy sci-fi (?), fantasy (?). Mindegy, mert tetszett. Ez az a regény, ahol vannak részek, ahol el fogok veszni, de ha törik, ha szakad, végigolvasom – megszerzem. 😛 Imádtam a gyerekeket és a stílusukat. Végre vagány kölykök, akik hajlamosak koszosak lenni. Drukkolok neked!

  36. Nekem tetszett, átjött a hangulat, és kíváncsivá tett a folytatásra.