Sárközi Erika Nilla: Nordlys – Északi fény (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

– en (1) –

Anyám a vállamra simította a kezét búcsúzás gyanánt. Nem ölelt meg. Felhúztam a cipőmet, kinyitottam az ajtót, amikor utánam szólt.

– Reveca, várj egy pillanatot! Van itt neked valami.

Felvontam a szemöldököm. Legutoljára a születésnapomon mondta ezt, akkor megajándékozott két flakon samponnal.

– Tessék.

Könyvet nyújtott felém. Elvettem.

– Kösz. Újabb ajánlott szakirodalom?

Anyám a fejét rázta. Egy rozsdavörös tincs kiszabadult precíz kontyából, és az arcába hullott. Nem simította ki, engem figyelt. Felcsaptam a könyvet. A lapok üresen pislogtak vissza rám.

– Írd bele, ami jólesik.

Bólintottam. Anyám úgy tett, mintha ettől minden megváltozna, mosolya is ezt igazolta. Én ehelyett igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lennék, és a naplót a táskámba rejtve elhúztam a csíkot. A hűvös ellenére odakint vakított a napsütés. A napszemüvegem mögül figyeltem a várost, amit a barna lencse szépiára színezett. A piros házak borvörösnek tűntek, az Otra vize zavaros grafitszürkének, miközben norvég zászlókat tépett a szél. Az autók összemosódott surrogását egy robogó vérszegény berregése törte meg.

A megállóban várva a buszt szorosabbra húztam magamon a dzsekit. Három gimis lány azt hitte, hogy már nyár van, és csupasz bokával flangáltak tizenhat fokban. Nevettek. Szőkék és szépek voltak.

A busz halk szisszenéssel állt meg előttünk. Az üzemanyag szagát megérezve mélyet szívtam a levegőből: a benzin, papír és feketebors gyerekkoromban gyökerező kedvencek.

Fülhallgatót raktam a fülembe. A neonzöld kábellel játszottam, lassan tekertem az ujjam köré, de amint elértük a következő megállót, visszabontottam. Még három hazáig. Senki sem ült mellém. Anyukán csimpaszkodó kisgyerekek az ovi környékén. Körforgalomba nyári virágot ültető mellényesek. Útburkolat-javítás. Lefejtettem az ujjamról a madzagot, és leszálltam.

Az utca elejéről láttam, hogy üres a felhajtó. Miután beléptem a lakásba, biztos, ami biztos alapon bekiabáltam.

– Hahó?

Dylan nem válaszolt.

Lerúgtam a cipőmet, az már nem érdekelt, hogy el is pakoljam. A konyhába mentem egy kávéért, zoknis talpam meg-megcsúszott a parkettán. Benyomtam a kávéfőzőt, és ugyanazzal a lendülettel levettem a bögrémet a polcról. A mosogató fölötti ablakon ömlött befelé a meleg fény, odaálltam, ahová a sugarak vetődtek. Behunytam a szemem, élveztem a szélvész nélküli napsütést, mélyet lélegeztem. Meglocsoltam a cserepes mentát az ablakban, majd a kávéval a kezemben elnyúltam a kanapén. Betakartam a lábfejemet, a csendbe burkolóztam. A konyhai falióra monoton módon kattogott, a szomszéd kutyája ugatott. A karamellás kávé szinte szétolvadt a számban, régóta ez volt az első adag, amit színtiszta élvezetből ittam. A dohányzóasztal sarkán még kallódott egy stóc a jegyzeteimből, az üres bögrémet éppen egy bennfentes kereskedelemről szóló anyagra tettem.

Kihúztam a hajamból a gumit, szétziláltam a korábbi copfot, és összegömbölyödtem. Megfogadtam, hogy csak fél órát pihenek, mert be kell tennem a mosást.

Viszont amikor magamhoz tértem, már besötétedett. Dylan kulcscsomója fémes csörömpöléssel esett a cipős szekrényre. Felkapcsolta a konyhai világítást. Megdörzsöltem a szemem, és mielőtt felültem, a lábamat feszítve nyújtózkodtam.

– Szia.

– Azt hittem, nem vagy itthon – pillantott rám Dylan a válla fölött. Épp a hűtő tartalmát dobálta ki a pultra.

– Hát, itt vagyok. Tanultál?

– Szerettem volna – morogta.

– Nem ment?

– Nem terv szerint.

– Próbálj meg néhány órára kikapcsolni, ne pörögj rá.

– Kösz – morgott megint.

Máskor ennyiben hagytam volna a dolgot. Bevonulok a szobámba, hogy ne zavarjam, ő pedig felmegy az emeletre, hogy véletlenül se keresztezzük egymás útját. Csakhogy ma máshogy döntöttem. Ma jó napom volt. Ma ébredtem rá, hogy lediplomáztam, és tényleg nem vagyok többé egyetemista.

– Arra gondoltam, gyorsan összeüthetnénk valamit… Ha van kedved hozzá.

– Nekem tökmindegy.

Megkerültem Dylant, és megnéztem, mit vett elő. Olívabogyó, ketchup, kukorica. Egy pizzára tökéletes feltétek, máshogy nem tudtam elképzelni őket együtt.

– Oké – pördültem meg, és kihalásztam a fagyasztóból két vészhelyzet esetére fenntartott pizzalapot. – Kiolvasztom ezeket, te meg vehetnél egy forró fürdőt, de nehogy a tanulásra vagy a vizsgákra gondolj! Azt sem bánom, ha elhasználod az összes meleg vizet.

Mosolyogva pillantottam fel rá, ő nem viszonozta a gesztust. Gesztenyebarna szeme csillogott a sárga lámpafényben, tekintetéből kiolvastam, hogy nem érti a helyzetet. Már rég hozzászokott a zombi változatomhoz, régen megoldást igyekezett találni ellene, mostanra csak furcsán nézett, ha véletlenül jó napom volt.

Zavaromban félrenéztem, és bezsuppoltam a lapokat a mikróba néhány percre. Addig sem kellett a csendet hallgatnunk. Dylan végül az emeletet és a zuhanyt választotta a hallgatás helyett, amiért nem tudtam hibáztatni.

Miután kiolvadtak a lapok, megfestettem őket piros paradicsomszósszal, majd dekoráltam finom feltétekkel. Nekem a tonhal volt a kedvencem, Dylant a hideg is rázta tőle.

A fekete konyhapultot törölgettem, amikor visszaért. Rövid ujjú póló feszült a vállára, és engedte látni világos bőrét, karja vonalait. Barna haja kócos és nedves a víztől, tusfürdőjének illata betöltötte az egész szintet. Csatlakoztatta a telefonját a hangfalakhoz, pillanatokon belül zene csendült fel. Halk volt, akárcsak Dylan.

Emlékek ezrei zúgtak fel bennem. A közös borozások, a filmnézős esték, és istenem, a rengeteg nevetés… Az élcelődések, amikor még hárman voltunk, és a fiúk összefogtak ellenem, addig húzták az agyam, hogy majdnem megpukkadtam.

Élesen szívtam be a levegőt. Dylan a hajamat figyelte: ekkor kaptam észbe, hogy még mindig nem fogtam össze.

– Ne rejtegesd, Vörös – szaladt ki a száján, amivel sikerült megállítania a kezemet mozdulat közben. Elengedtem a copfomat, és hagytam, hadd bomoljon ki a vállamon.

Az időzítő csipogva jelezte, hogy mindjárt kész a vacsoránk. A hűtőn függő naptárra esett a pillantásom, Dylan a vizsgaidőpontjai mellett két dolgot jelölt meg benne. A korábbira, a kiállításra véletlenül sem gondoltam, mert akárhányszor így tettem, hányinger kerülgetett. Inkább a későbbi dátumra összpontosítottam.

– Egy újabb nappal közelebb a Quarthoz – mondtam.

– Na ja.

Már megvolt a jegyünk a fesztiválra. A korábbi években számolgattuk a napokat, mert az egyet jelentett a félév végével. A Quart egy misztikus fogalommá vált számunkra: egész évben várhattuk, és a szabadsággal azonosítottuk. Az a négy nap, amikor mindent szabad és minden lehetséges.

Kivéve tavaly. Tavaly egészen máshogy töltöttük.

– Megünnepelheted, hogy hivatalosan is szaktolmács lettél.

– Nem mintha sok minden változott volna.

– Mármint azon kívül, hogy a lehető leghamarabb lezavartad a legkeményebb vizsgákat?

– Ja, de ettől még egy Lindexben dolgozom.

– Látsz valami pozitívumot is? – ráncolta a homlokát Dylan.

– Felvettek teljes munkaidőre.

Dylan ugyanolyan „ez komoly?” tekintettel méregetett, mint végig a társalgás alatt. Régóta ez volt a leghosszabb beszélgetésünk, és a vizsgákról szólt. Na meg a munkáról, de az még annyira sem érdekes, mint a vizsgák. Napi tíz „elnézést, olíva zöld bőrdzsekit nem tartotok?” nálam sem számított izgalmasnak.

Felvisított az időzítő, úgyhogy kiemeltem a gőzölgő pizzákat a sütőből. Dylan előbányászott két tányért és a ketchupot. Mihelyst landolt a szelet a tányérján, meglocsolta egy adag szósszal.

Csendben vacsoráztunk a konyhapultnál, két szemközti bárszéken ücsörögve. Eszembe jutott egy régi este, amikor ugyanígy pizzáztunk, és még Max is velünk volt. Dylan hangosan nevetett, amiért villával és késsel ettem. Ez pizza – mondta úgy, mintha egy négyévesnek magyarázná –, mocskosan jó enni.

Ma már nem nevetett ki, nem is érdekelte, és Max sem volt itt, hogy a fejét csóválva figyeljen minket.

Legszívesebben a földhöz vágtam volna a tányért, a villát és minden finomkodást, hadd törjön száz apró darabra. Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy nézz rám, itt vagyok! Legszívesebben…

Dylan felállt, elöblítette a tányérját, majd a mosogatógépbe tette.

– Kösz – elhúzott mellettem. Felmarkolta a telefont a hangfal mellől, és az emelet felé vette az irányt. Mereven ültem, bámultam a hátát. Elment az étvágyam. Sőt, úgy éreztem, az a néhány falat is szívesen visszaköszönne.

Mintha lett volna okom haragudni, elbújtam a szobámban. Az ablakon sötétség ömlött befelé, úgyhogy felkapcsoltam a kupis íróasztal sarkán álló kislámpát. Kilenc múlt, mutatta egy félrehajított karóra.

A mobilomért nyúltam a táskámba, gondoltam, megnézem az ismerőseim kirakatéletét az Instagramon, ha már nekem semmilyen sincs, de anyám ajándékába ütköztem. Kivettem a naplót, megforgattam a kezemben, végigpörgettem az oldalakat. Talán ezt is beteszem a többi közé.

Mutatóujjammal végigszántottam a keskeny könyvespolcon álló kötetek gerincén. Francis Roe, mondták a kiugróan éles betűk. Veszteségnapló, Szülői értekezlet, Mi jön a belenyugvás után?, harsogták a címek. Vajon mit tenne anyám, ha tudná, hogy nemcsak a könyveit vettem meg, hanem el is olvastam őket? És mekkora balhé lenne, ha elmondanám, hogy a sok szöveg lószart sem ér? Rajtam legalábbis nem segített. Rajta is maximum akkor, amikor megírta őket. Terápiából.

Leültem a szőnyegre. A félredobott táskából kikandikált a neonzöld fülhallgató, magamhoz húztam. Megkerestem Matthew Barber Ghost Notes albumát, és ahogy a gitár dúdolni kezdett, kezembe vettem a naplót. Nézegettem, kinyitottam, becsuktam. Csütörtök este kilenckor ilyenekkel szórakoztam, azon morfondírozva, mit írhatnék. Hol kezdhetnék egy történetet, ami folyamatosan íródott? Indíthattam volna azzal, hogy boldog voltam, és az egész világ egy rózsaszín, bolyhos mamusznak tűnt, amiben elbújhattunk. De ez egy baromság. Bár valóban boldog voltam, a világ sosem hasonlított egy mamuszra. Mumusra annál inkább. Tehát a világ egy rózsaszín mumus volt, de amikor nem láttuk, nem féltünk tőle. A fehér lapok átjárót nyitottak a gondolatoknak, amelyeket nem mertem leírni.

Későn oltottam le a villanyt, és még később tudtam elaludni. A fejem zsongott a rettenetes szavaktól, amik a koponyámban vágódtak ide-oda, hogy aztán visszhangot verjenek. Mintha nem lett volna alapból elég siralmas a helyzet.

A Sleep Please Come To Me végül magával hozta az enyhülést, és Matthew bársonyos hangja álomba ringatott.

*

– to (2) –

Az ősz, szemüveges, Mikulásra emlékeztető, meglett férfi velem szemben ült a méretes mahagóni íróasztal másik oldalán. Előtte az asszisztense által kézben tartott rend hevert, még egy rebellis gémkapocs sem ténfergett el. A professzor a homlokát ráncolta, majd az előtte lévő monitorra pillantott, és csak futólag rám.

– Kisasszony – szólalt meg mély, érdes hangon –, maga teljesen egészséges.

– Biztos? A leletem azt mutatja, hogy…

– Azt mutatja, hogy nem iszik eleget, valamint magára férne némi C-vitamin.

– A vérsejtjeim?

Az öreg szemöldöke a haja tövéig szaladt.

– Minden értéke normális.

– Azért szeretnék még néhány vizsgálatot.

– Azokra csak szükség esetén tudom előjegyezni, magának pedig semmi szüksége rájuk. Nézze – szabadult meg a szemüvegétől, és hajolt hozzám közelebb –, maga egészséges. Ezt értse meg: nincsen, ami aggodalomra adhatna okot.

A hófehérre mázolt falak visszaverték a szavait.

– Ilyesmit hallottam egyszer egy orvostól, és csúnya véget ért – dünnyögtem.

– Minden eset, minden szervezet eltér egymástól. Kérem, ne hasonlítsa magát másokhoz.

Bólintottam. Tudtam, hogy ezt várja tőlem. Az utóbbi évben ő a hatodik orvos, akinél jártam, már kitapasztaltam, hogyan működnek. Ha az ember elhiszi, hogy minden rendben, hogy igazuk van, és „aggodalomra semmi ok”, akkor még véletlenül sem fogja megkörnyékezni egy olyan alattomos kór, mint a leukémia.

– Köszönöm – álltam fel, és gyűrtem a leletet a táskámba. Az orvos ráncolta a homlokát, mint egy nagyapa, aki tudja, hogy az unokája el fogja törni valamijét, ha leugrik a garázs tetejéről. De az unoka mégis leugrik.

Végigrobogtam a műanyagszékes folyosón, le a mozaikkockás lépcsőn, ki az üvegajtón. Minél rövidebb idő alatt akartam minél távolabb kerülni ettől a helytől. A műszakom kezdetéig még volt két üres órám, de le kellett adnom egy kitöltött nyomtatványt az egyetem titkárságán.

Megajándékoztam magam fahéjas csigákkal és egy közepes minőségű kávéval, átázós papírpohárban, miközben mások körülöttem frappét ittak. Nekik talán az ereikben is jégkása folyt.

Az egyetemi épületről mindig azt gondoltam, hogy egy mérnöki vénával megáldott kölyök illesztette össze legóból. Kocka alakú egységei és falanként változó, terrakotta tégla- és üvegburkolatai csak ráerősítettek erre az érzésre. A kampusz zöldellő, kifogástalan gyepén többen tanultak vaskos könyvek fölé görnyedve, míg akadt olyan is, aki néhány jógagyakorlattal lazított. A H szárny felé haladva a szél az arcomba fújta, hogy talán utoljára sétálok az ismerős falak között.

A vizsgák miatt nehezebben folyt az ügyintézés, de félórányi várakozással később leadhattam az egy szem papíromat, és utamra bocsátottak. Kifelé menet a faliújságokat, fotókról boldogan mosolygó alakokat és a nyári programok listáját böngésztem, a félreismerhetetlen érzéssel a torkomban, hogy mindez rám már nem vonatkozik.

A kávézó előtt ismerős társaságba botlottam. Mielőtt elrongyolhattam volna a másik irányba, Diss rám kiabált.

– Hé, Rev!

Levágatta hosszú, derékig érő barna hajzuhatagát, mióta utoljára láttam, villant át az agyamon, éppen mielőtt minden fej felém fordult. Innen már nem húzhattam nyúlcipőt.

– Sziasztok – mosolyogtam kényszeredetten. – Mi újság? Vizsgáztok?

– Veled mi újság, csajszi? Ezer éve nem láttunk! – Diss átölelte a vállamat. – Milyen jól nézel ki.

– Kösz. Dolgoztam, tudod, szokásos hétköznapi dolgok.

– Aha, naná – kacagott fel csilingelő hangon.

Hátulról közénk lépett egy másik lány, akit nem ismertem.

– Nem láttad Dylant? – kérdezte. Tőlem. Mintha bármi közöm lenne hozzá.

Vállat vontam.

– Nem.

– Megmondanád neki, hogy Helja üdvözli?

– Hogyne.

– Tényleg, Rev – fordult hirtelen felém Keldan, a társaság legmagasabb tagja. – Holnap este átjönnek páran hozzám. Ha van kedvetek, nézzetek be. Meghívlak Facebookon.

A srác előhalászta a zsebéből a telefonját, és pillanatokon belül csipogott az értesítés.

– Szívesen látunk – tette hozzá kacér mosollyal. Elhalt körülöttünk a beszélgetés, a válaszomra vártak. Hatszor levert a víz két másodperc alatt, amivel új rekordot döntöttem.

– Még meggondolom, kösz. Most viszont mennem kell, de nektek sok sikert! Szorítok.

– Köszi – harsogták egyszerre, miközben távolodtam. Amíg el nem tűntem a folyosóról, magamon éreztem pillantásukat.

A szemükben én voltam a lány, aki összezuhant. Az én szememben ők voltak a múlt. Régen közéjük tartoztam, ma már csak szarul éreztem magam, ha összefutottunk a folyosón.

A bevásárlóközpont egy toronyépületi szálloda legalsó szintjén kapott helyet. A hét minden napján tumultus volt, ami hétvégére elviselhetetlen emberfolyammá duzzadt. Mire elértem a cipő- és parfümbolt között megbújó Lindexet, úgy éreztem magam, mint szilveszterkor a Times Square-en.

Ledobáltam a cuccaimat az öltözőben, kitettem a névtáblámat és ellenőriztem a hajamat a megrepedt sarkú tükörben. Ahhoz nem volt elég erőm, hogy műmosolyt is ragasszak.

Nagyjából tizenöten nézelődtek az üzletben, két kisfiú rohangált a próbafülkéknél kuncogva, egy fáradt férfi zacskókkal a lábánál várakozott.

Lehúztam a kártyámat a kettes kasszánál, mert az egyes zárt. Két idősebb nő átállt a soromba, az egyik visszacserélt egy melltartót, mert végül nem lett jó, a másik kifizetett néhány pólót. A forgalom ellenére csendes volt a nap, senki sem lett rosszul, vagy panaszkodott a túl hangos zenére.

Mivel Monica leváltott a kasszáknál, kimentem hajtogatni és visszarakni a helyükre a próbafülkéknél felgyülemlett, olykor trehányul eldobált cuccokat.

– Szia – szólított meg egy kissé félénk, vékonyka hang. – Beszélsz angolul?

Alacsony, fülbevalós, sápadt lány állt velem szemben.

– Természetesen.

Ahogy mindenki, gondoltam magamban, de még jó, hogy nem tettem hozzá. A lány így is fülig pirult, miközben egyik lábáról a másikra állt.

– Reméltem, hogy tudsz nekem segíteni – kezdte ír akcentussal.

– Megpróbálok, ha elmondod, mit szeretnél.

– Nincsen véletlenül olíva zöld bőrdzsekitek?

Bingó. Már kétszer kellett utánrendelni belőle a kereslet miatt.

– Itt vannak – pörgettem végig az állványt, amelyről vállfákon lógtak lefelé a nyári szezon kedvencei. – Harminchatos méret?

– Nagyjából – pirult el ismét.

– Tessék.

– Köszönöm. Hmm.

Kis híján elmosolyodtam a hümmögést hallva. Kábé minden benne volt, amit a dzsekiről gondoltam. Ha engem kérdeztek volna, én biztos nem ajánlom a heavy metal nagyanyó kabátot, de hát engem nem kérdeztek.

– Csak ez a forma van?

– Igen.

Újabb hümmögés.

– Javasolhatok valamit?

– Ezek után persze – akasztotta vissza a kabátot.

– Nekem ez a piros a kedvencem – léptem át a két sorral arrébb található fogashoz. – Tudom, hogy első ránézésre kicsit vad színe van, viszont a szabása ellensúlyozza, mert sokkal visszafogottabb, mint a másik. Nekem is van egy otthon.

– Nincsenek szegecsek!

Elnevettem magam. Megvette a kabátot. Örült neki. És végre én is örültem valaminek.

Egy hónapja még sötét volt, amikor hazaindultam. Egy hónapja még forrócsokit lehetett kapni abban a kis bódéban, ahol ma gépi fagyit.

Elidőztem a folyónál. Akik itt éltek, kifejezetten büszkék az Otrára, ami a városban ömlött a tengerszorosba. Több híd is átívelt felette, az én kedvencem a Lundsbroa volt. Ez egészen a belvárosig nyújtózott; a folyófelszínen szép időben a napsugarak, sötétben a kristiansandi fények tükröződtek. Néhány csónak ringott a vízen, míg fiatalok egy csoportja a hídgerincre fújt graffitiket figyelte. A szemem előtt lélegzett a belváros, rezdültek benne a biciklisek, röpültek a sirályok, pamacsformájú felhők kergették egymást.

Mire hazaértem, Dylan autója a felhajtón állt. Csendben léptem be a lakásba, tekintetemmel azt kutattam, merre lehet ő. Ahogy kiléptem az előszobából, megtaláltam. A kanapén ült, körülötte jegyzetek, kezében termosznyi kávé. Mögötte a tévén egy régi film képkockái pörögtek némán, a papír susogásán kívül egyedül a falióra kattogása hallatszott.

Lábujjhegyen osontam a konyhába, óvatosan nyitottam a hűtő ajtaját, nyikorgott, majd kihalásztam belőle a reggeli almalevemet, és a szobám felé lopakodtam.

– Mit csinálsz? – kérdezte Dylan úgy, hogy felém sem pillantott.

– Nem akartalak megzavarni.

– De azért nem kell úgy tenned, mintha aknamezőn járnál.

Fogalma sem volt, mennyire beletalált. Tényleg aknamezőnek láttam az életet, ahol csak vártam, melyik lépés lesz az utolsó.

A hátamra gördültem az ágyon, beállítottam a telefonomat, hogy jelezzen egy óra múlva, és kényelmesen elhelyezkedtem. Nincs is jobb egy kis koraesti alvásnál, gondoltam, mielőtt behunytam a szemem.

Csakhogy a lakótárs máshogy képzelte. Alig, hogy elszenderedtem, Bruce Springsteen felébresztett. Noha visszafogottan, azért mégis kisajátította a hangfalakat. Néhány dalt fekvő helyzetben hallgattam végig, abban reménykedve, hátha sikerül varázsütésre visszaaludni.

Nem jött össze.

A félig alvástól fáradtabban, mint korábban, kivánszorogtam a fürdőbe. Megmostam az arcom, és kirámoltam a tiszta ruhákat a szárítógépből. A színes kupaccal a kezemben indultam vissza a szobámba hajtogatni, de az ajtóban Dylanbe ütköztem.

– Rendeltem kaját.

Kihagyott egy ütemet a szívem, miközben a pizsamám fölül pislogtam rá. Ezer éve nem rendeltünk kaját.

– Jól tetted – elléptem mellette. Ő viszont továbbra is mozdulatlanul állt a fürdőszobám előtt, úgyhogy visszafordultam. – Honnan?

– A Bellasból.

– Oké.

Imádtam a Bellast. Titokban Dylan is. A helyet a hatvanas évek Amerikájának stílusában rendezték be, voltak piros bőrüléses boxok, életnagyságú Elvis-baba, tejes turmixok és fekete-fehér kockás csempe. Dylan azt mondta, nyálas, de sosem ellenkezett, ha felvetettem, együnk ott. A gyerekkorunkra emlékeztetett, a költözés előtti időkre.

Mire kiválogattam és elpakoltam a ruháimat, megjött a vacsora. Foszlányokban hallottam, ahogy Dylan a futárral beszélget, aztán becsukja az ajtót. Kimerészkedtem a vackomból, a konyhában evőeszköz csörrent.

– Jó illata van. Elkérted a számlát?

– Nem. – Pakolászott tovább, nem nézett rám.

– Akkor tudod, mennyibe került?

– Nem.

Sóhajtottam.

– Utálom, amikor helyettem fizetsz.

– Tudom.

Csak nem érdekelte.

– Nem ehetünk állandóan sajtos makarónit meg csirkeszárnyat.

– A sajtos makaróni a te mániád, és tegnap pizzát ettünk – emlékeztettem.

Két egymást követő este vacsoráztunk együtt, zene mellett. A céklás rizottóm fölött futottam át a mai napot: ha mérleget akartam vonni, ezen az egyetlen napon sokkal több minden történt velem, mint a múlt héten összességében.

– Ja, igen. A hell yeah nevű lány üdvözöl.

Dylan elfojtotta a mosolyát, és igyekezett komoly arccal a kólájába kortyolni.

– Hol találkoztál vele?

– Az egyetemen belebotlottam Dissbe, ő is velük volt.

Dylan hallgatott. Kanalaztam még egyet, és azon gyötrődtem, vajon említsem-e meg a bulit. Jó lett volna csak úgy elmesélni, hogy meghívtak, vagy egy ír lány megkérdezte, beszélek-e angolul. De nem szóltam semmit.

Befejeztük a vacsorát, Dylan segített elpakolni. Megint fogta a telefonját és felfelé indult, ám ezúttal utána szóltam.

– Köszönöm.

Biccentett.

– Jó éjt.

Erre már nem felelt.

A szokásos négy falam között a csend is a szokásos volt. Leültem az ágy előtti szőnyegre, és átöleltem a térdemet a karommal, így legalább éreztem, hogy egyben tartom magam.

Bárcsak megoszthattam volna a mai, sőt az összes apró, érdektelen eseményt Maxszel! Bárcsak elmondhattam volna neki, hogy a nap melege cirógat, madarak csicseregnek, és a céklás rizottó tökéletes megkoronázása egy hosszú napnak!

Előrehajoltam, és levettem a néhányszor olvasott, keményfedeles, fehér, elegáns borítójú könyvet a polcról. Akkora lendülettel rántottam ki a sorból, hogy néhány másik kötet a földre hullott, de nem foglalkoztam velük. A hátoldalról anyám fotója pislogott vissza rám, fekete-fehér, mosoly nélküli, komoly portré. A megjelölt oldalhoz lapoztam, és ízlelgettem a kiemelt részt néhány pillanatig.

Azt írja, hogy a túl sok bárcsak megmérgezi az életünket. Szóval végeztem a szavakkal, mert nálam bárcsakból túl sok volt, megmérgezni való életből viszont lehetetlenül kevés.

*