P. Molnár Petra: Fehér Fátyol

Anyám szélesre tárta a szalon ablakainak szárnyait. Az Arrochar hegység felől fújó hűvös, áprilisi szellő meglibbentette a bútorokat takaró fehér lepedők szélét, melyeket hamarosan le is húztam a bársonyszófáról és a hozzá tartozó karcsúlábú fotelekről, felkavarva az évek óta gyűlő port. Két éve járt itt utoljára a kastély gazdája, Mr. Chesterton egy nagyobb nemesi társasággal. Nekünk ugyan nem üzenték meg, de talán beteg lett szegény uraság, hogy kétszer is kihagyta az őszi vadászatot. Tavasszal azonban sosem utazott még ide.

– Remélem, Mr. Glenmorag idejében küldi azt a legényt segíteni, mert a térdeim már reggel óta sajognak – morogta anyám, amíg nekiesett lemosni az ablakokat.

Korábban apám végezte a férfimunkát az épület körül, de nehezen viselte ezt a remete életet, amivel a kastély gondnoksága járt. Anyám viszont örült, hogy cserébe a csinos melléképületben lakhattunk. Ezért inkább apám mérföldeket lovagolt a legközelebbi kisvárosig, át a folyó árterén, hogy az ivócimboráival kártyázhasson.

Egy este azonban nem jött haza többet.

– Talán részegen belefulladt a Clyde folyóba – rebegte anyám könnyes szemmel napokkal később. Nem válaszoltam, csak a vállára tettem a kezem. Talán könnyebb lenne elviselnie a tudatot, hogy a férje halott, mint azt, hogy elhagyták? Mert apám még nem költözött a másvilágra. Arról ugyanis egészen biztosan tudnék.

Amíg anyám a létrát húzogatta egyik ablaktól a másikig, addig én kicsomagoltam az értékesebb képeket a tükrökkel együtt, és visszaakasztottam őket a falra. A festményeken sokáig nézegettem a háromszögbe zárt hatalmas szemeket, a tükrökben pedig magamat. A hosszú tél nyomott hagyott sápadt arcomon, és a fakószőke hajamat is élettelennek láttam a szoros konty miatt. Pedig a korábbi házvezetőnő, Mrs. McArthur is azt mondta, hogy igazán feldobhatnám ezt a vénlányos frizurát egy csinos fonattal, ha már vendégek érkeznek a házhoz. Szegény asszony még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna, de így is többet tudott a divatról, mint én.

– Iris, ne tollászkodj a tükör előtt! Nem azért jön ide bárki is, hogy neked udvaroljon. Különben is, a férfiak ígérete egy lyukas pennyt sem ér.

Összerezzentem anyám éles hangjától.

Ne hallgass rá! Csinos, fiatal lány vagy! Megérdemelnéd a bókokat – súgta Mrs. McArthur. Nem a fülemmel hallottam és nem a szememmel láttam őt. A halottakat máshogy érzékeltem. A zsigereimben éreztem, ha a közelemben voltak: a karomon és a gerincem mentén hideg borzongás szaladt végig, a gondolataik pedig a fejemben visszhangoztak csupán.

– Inkább siess le, és nyiss ajtót a fiatalembernek! Megérkezett! – parancsolta anyám, miután visszahúzta fejét az ablakból. – Tudtam, hogy számíthatok Mr. Glenmoragra, és idejében küldi nekünk a segítséget. Özön a munka! Mondd meg neki, hogy el is kezdheti felhasogatni a fát. Jaj, hogy leszünk így készen, mire megérkeznek? – sopánkodott.

Leszaladtam a lépcsőn. A kopogást nem a cselédbejáró felől, hanem a főbejárat gyönyörűen megmunkált, masszív tölgyfaajtaja mögül hallottam.

Micsoda dolog, hogy nem ismeri a járást! – háborgott a házvezetőnő.

Megráztam a fejem. Nem mintha ettől elhallgatna okvetetlenkedő kotyogása. Két dolog segíthetett csupán, ha nem voltam kíváncsi a néhai komorna megjegyzéseire: a kemény munka és a hímzés, amelyben sokszor annyira elmerültem, hogy olyankor még anyám hangját sem hallottam meg.

De mióta apám nincs velünk és anyám száját ritkán hagyja el kedves szó, a sötét, téli estéken a párkányomon kopogó eső helyett az idős hölgy régmúlt időkről szóló történeteit hallgatom. Mert bálokról mesél, meg pazar lakomákról, ahogyan ő látta azokat a szalon sarkába húzódva. Hiszen én sem vagyok annyival másabb, mint a tizenhét éves lányok, hiába élek távol a várostól. Talán én is táncolni szeretnék, és selyemruhát viselni, meg loknikat a hajamba. De arra mindenképp vágyom, hogy történjen már végre valami. Mert elviselhetetlen még a tudat is, hogy az életem ne álljon másból, csak a nyomorult várakozásból, a padló suvickolásából és a fojtogató magányból.

A legény ismét kopogott, de nekem előbb a konyhában lógó kulcsért kellett elrohannom, azért az aranyszínűért, amelyiknek ötágú csillag volt a végén.

Amikor visszaértem, az öreg zár először nem akart engedelmeskedni, az udvarias kopogás pedig türelmetlen dörömböléssé változott.

– Egy pillanat – szóltam, majd a kulcs végre elfordult, a zár fáradtan kattant egyet. A vékony karomon megfeszültek az izmok, amikor megpróbáltam magamfelé húzni a nehéz ajtót.

– Lökje meg! – kiáltottam a fiúnak. – Régen használtuk, be van ragadva. Máris megkapta az első feladatát – nevettem el magam. A válaszát nem hallottam, de azonnal nekifeszülhetett a tölgynek, mert az ajtó végre kitárult.

Velem szemben egy döbbent arcot vágó fiatal férfi állt. Sötét lovaglóruhája felett hosszú, fekete útiköpenyt viselt. Oldalán bőrtáska lógott. Nem éppen munkához illő viselet. Szalmaszőke haját összekócolta a szél. A válla felett elnézve láttam a fához kötözött fehér lovát is, ami ingerülten kapált a lábával és a fejét is prüszkölve dobálta.

A fiú követte a tekintetem.

– Egész úton ilyen ideges volt, pedig egyébként nagyon nyugodt állat. – Angol akcentusától felszaladt a szemöldököm. A kellemes mély hangja pedig még nem illett a sima angyalarcához.

Még van ideje megférfiasodni. Na, ezt hívják nemesi arcélnek – kotyogott közbe Mrs. McArthur, de nem akartam az öreg hölggyel foglalkozni, mert valami sokkal aggasztóbbat éreztem. A ló nem véletlenül dobálta magát. A fiú hozott magával valakit.

Ahogy az állat szépen-lassan megnyugodott úgy erősödött bennem a feszültség. A gerincem mentén éreztem a szokásos bizsergést, a karomon libabőr hullámzott végig, a fejembe pedig fájdalom nyílalt. A homlokomra tettem a kezem, és meg is szédülhettem kicsit, mert a fiú utánam kapott. Erősebb, mint amilyennek tűnik: könnyedén visszabillentett és a falnak támasztott.

– Jól van? – kérdezte udvariasan. Egy darabig kábán bámultam rá, majd feszélyező közelsége miatt zavartan elléptem tőle.

– Igen, jól vagyok, csak egy múló rosszullét – nyögtem ki végre, és lesimítottam a kötényemet. – Anyám, a jelenlegi házvezetőnő… – megköszörültem a torkom az ostoba hiba miatt, – azt kérte, hogy hasogassa fel a fát a gazdasági udvarban, mert már nincs sok időnk az urak érkezéséig.

– Urak? – nevetett fel a fiú, majd belépett a hallba, ahonnan széles lépcső vezetett fel az emeletre. Majd jobbra pillantott a világos étkező irányába.

– Oda kellene elsőnek begyújtani – mutattam bátortalanul a kőből faragott kandalló felé, de a fiatal férfi csak mosolyra húzta a száját. Láthatóan mulatott rajtam.

– Ezek szerint az üzenetek nem mindig jutnak el ide, az Isten háta mögé – jegyezte meg később egykedvűen. Mennyire másként beszélt, mint az itteniek. Kényelmesen sétálgatott, és mindenen alaposan végigjáratta a tekintetét. Különösen a festmények érdekelték, melyeket pont ma délelőtt aggattam vissza a falra.

James szereti húzni az időt, mielőtt a lényegre térne – halottam a szavakat a fejemben. Ez már nem Mrs. McArthur csacsogása volt, hanem az új jövevény gondolatai. Megkapaszkodtam a falba, mert nem szoktam hozzá, hogy a fejem ennyire lüktessen a fájdalomtól. – Hamarosan elmúlik a rosszullét, kedvesem, és megszokod a jelenlétem.

James valóban hosszú ideig nézegette a képeket, melyeken a hölgyek lenge ruhát viseltek és furcsa pajzsokat tartottak a kezükben. A táskájából előkapott egy füzetet, hogy összehasonlítsa a pajzsok motívumait a kezében lévő rajzokkal. Valóban különlegesek voltak. Szívesen használtam őket én is a hímzéseim mintáihoz.

Nem mertem megszólalni, vagy kérdőre vonni, hogy kicsoda és mit akar, mert az már nyilvánvaló volt, hogy nem Mr. Glenmorag küldte hozzánk. Nagyot nyeltem, mert igencsak ostobán éreztem magam, ahogy ott álltam idétlen, málé módon.

Csak a titkaimat akarja kideríteni.

A karomon végig futott a borzongás. Nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Sikítani tudtam volna, hogy a hang hagyjon engem békén. Közben pedig hálát adtam az égnek, hogy legalább anyám nem jött még le okvetetlenkedni, mert nagyon leszidott volna teszetosza viselkedésem miatt.

– Uram – szólítottam meg végre az idegent –, megkérdezhetem…

– Hogy ki vagyok? – fejezte be helyettem a mondatot. – Hát nem az, akinek a fát kellene felhasogatni az udvarban. A segítségük valóban elkésett, de ez egyáltalán nem baj, mert ezúttal nem érkezik ide nagy… társaság. – Ismét körbe járatta a tekintetét a hallon. – Miért is jártak ide azok az urak? – kérdezte hirtelen.

– Tessék? – néztem rá zavartan. – Vadászni – nyögtem ki végül.

– Hm, érdekes. Nagyon érdekes – hümmögte elgondolkozva. – Bár, valójában ez már lényegtelen. Apám meghalt, én pedig egyedül jöttem, hogy megnézzem az örökségem. Megtenné, hogy körbevezet?

Olyan könnyedén adta hírül az apja elvesztését, hogy egy pillanatra összeszorult a szívem. Láthatta rajtam, hogy megdöbbentem, mert gyorsan hozzátette.

– Nem most halt meg, hanem egy évvel ezelőtt.

Bólintottam, de nem mozdultam azonnal. Túl sok kérdés tódult egyszerre a fejembe. Miért nem szóltak nekünk erről korábban? Vajon miért nem tudtunk arról, hogy van családja? És miért nem hozta őket ide sosem? És mi mást csináltak volna itt az urak a vadászaton kívül?

– Viszont a kastély létezéséről csak néhány hete szereztem tudomást. Alig ismertem apámat, folyton üzleti úton volt, vagy ki tudja, hol… – A könnyedség eltűnt a hangjából, a szája pedig megremegett.

Abban a pillanatban belém hasított a felismerés: lehet, hogy az apja korábban kevés időt töltött vele, de most közelebb volt hozzá, mint azt valaha is felfoghatná. A gerincem mentén ismét felerősödött az apró tűszúrásokhoz hasonló bizsergés.

Azt akarja megtudni, hogy milyen ember voltam. Hogy bolond voltam-e? Mutasd meg neki a pincében a jobb oldali kamrát! Ha mégis van rejtett képessége, hirtelen mindent megért majd.

Oda mi sosem mehettünk be, még kulcsunk sem volt a helyiséghez. De elég volt csak gondolnom erre, és a lelki szemeim előtt azonnal megjelent két, egymással egybefonódott piramissal díszített doboz képe, amit a könyvtárszobában lévő íróasztal legalsó fiókjába rejtettek.

– Akkor… kövessen, kérem! – pukedliztem teljesen feleslegesen és ostobán. Azonnal el is fordítottam a fejem, hogy James ne láthassa, ahogy a fejembe szaladó vér pirosra festi az arcom. Az étkező felé vettem az irányt, abból nyílt ugyanis a kisebb, lenti szalon. A szalonból pedig a vadásztársalgó hatalmas agancsokkal. A vadászteremből pedig a könyvtár.

A hátam mögött hallottam James elégedett hümmögését. Ezekkel a szobákkal még tegnap végeztünk: a padló ragyogott, a bútorok fénylettek, a vázákban pedig nárciszok illatoztak. Ha nem ilyen szomorú oka lett volna az érkezésének, valóban örömét lelhetné ebben az eldugott, kedves kastélyban, gyönyörű kilátással a Holy Loch-ra. A falak között kóválygó lelkek pedig, rajtam kívül másnak igazán nem okoznak gondot.

A könyvtárba lépve egyenesen az íróasztalhoz siettem, kiemeltem a dobozkát a legalsó fiókból.

James azonnal utána is nyúlt, amint megpillantotta a kezemben.

– Ez a jelkép… – motyogta magának a tetejét bámulva.

– A Merkaba, az élet virága – csúsztak ki a számon az ismeretlen szavak, mire azonnal felkapta a fejét.

– Honnan tudja?

Mit válaszolhattam volna erre? Hogy a halott apja épp most súgta? Bár talán azt is hamarabb elhinné, mint azt, hogy egy műveletlen cselédlány saját jogán ismerhessen ilyen… egyiptomi eredetű szimbólumokat.

Mivel nem szólaltam meg, furcsán méregetett, majd ismét előkapta a füzetét. Felütötte középen és izgatottan rábökött a kézzel rajzol ábrákra.

– Ezeket is felismeri?

– Hamsa, Darma kerék, Caduceus, Ankh kereszt, Hórusz szeme, Szvasztika, Lótusz – soroltam őket anélkül, hogy akár egyetlenegy szót is megjegyeztem volna közülük. A fiú szemében tükröződő döbbenettel vegyes csodálat azonban legyezgette a hiúságom.

– De hogyan? Apámtól tanulta talán?

– Igen – vágtam rá azonnal, és örültem, hogy nem kellett hazudnom.

– Egy cselédlányt méltónak talált arra, hogy beavasson, de engem nem? – rogyott le a legközelebbi szegecsekkel kivert bőrszékre.

Úgy éreztem, a sértést nem volt jogom magamra venni.

Vártam, talán kapok egy újabb üzenetet, de a hang hallgatott. Akármiről is volt szó, talán bánta már, hogy a fiának erről sosem beszélt.

Nagyot sóhajtottam. Megdörzsöltem a karom, mert teljesen átjárt már a fűtetlen termek hidege. Várakozva egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom. El merjem kérni tőle a dobozkát? Benne van a kulcs.

James végre rám emelte szomorú, szürke tekintetét. Szinte éreztem a mellőzöttségből fakadó fájdalmát.

– Miért nem bízott bennem? – kérdezte tőlem, mintha megérezte volna, hogy tudhatom rá a választ.

 Nem volt rá érett. Komisz kisgyerek volt. Nem értette volna még a lényeget…

– Az érettség egy magas foka az is, ha képes elfogadni az atyja döntését, még ha egyelőre nem is ismerheti a mögötte húzódó okokat – gördültek ki számon Mr. Chesterton szavai. – A világban mindennek megvan a maga ideje és a helye.

– Ne jöjjön ezzel a semmitmondó, bölcsességnek álcázott katyvasszal! – pattant fel a székről. – Mintha apámat hallanám. A rémes skót tájszólásával pedig még nevetségesebben hangzik ez az ostoba frázis – fújta ki a levegőt, majd ismét visszaereszkedett a bőrszékre, és csöndesebben folytatta:

– Helyem a világban? És az hol van? Apám árnyékában? Mert állítólag a királynő tanácsadója volt, holott soha nem látta őt senki az udvarban.

És az én helyem vajon hol van, ha ennyire más vagyok, mint a többiek? A konyhában seprűvel a kezemben? Örökre ezen a helyen?

Ránk telepedett a csend.

Nem is akartam már megszólalni, próbáltam ellenállni, de az üzenet ismét kikívánkozott belőlem:

– Az élet titkainak kifürkészéséhez türelem és alázat kell, nem pedig görcsös akarás. – Éreztem, hogy ez csak olaj lesz a tűzre.

– Türelem? – kiabálta, mire összerezzentem, és hátrálni kezdtem. A mögöttem lévő négykezű, ledér táncosnő szobor megbillent. Még azelőtt elkaptam, hogy elvágódott volna a parkettán. Csak anyám örült volna, ha megsérül, mert legszívesebben tűzre vetette volna az „illetlen nőszemélyt”.

A fiú angyalarca eltorzult, mint a durcás, követelőző gyerekeké.

– Türelem? Évek óta vártam, hogy apám végre felnőttként kezeljen, most pedig több száz mérföldet lovagoltam egy eldugott félszigetig, hogy végre megérthessem őt… vagy leleplezzem a hazugságait. Mert képzelje, apám nem is szeretett vadászni! Még csak nem is evett húst – nevetett fel gúnyosan. – Erre kiderült, hogy egy titkos vadászkastélyt tartott fenn Skóciában? Akkor vajon miért? Legalább nem valami szeretőnek, hanem… bizonyos uraknak.

Lenézett a kezében tartott dobozra, és lassan megrázta a fejét.

– Otthon, az elzárva tartott papírjai között tiltott könyveket találtam, tele ilyen szimbólumokkal. Mi értelme volt ezekről olvasgatni? Aranyat akart csinálni? Könnyebb lenne azt gondolni, hogy bolond volt szegény. Egy ostoba, önző vénember! – csillant meg egy könny a szemében, majd elgondolkozva bámulta a parketta rózsát formázó bonyolult mintázatát.

Aranyat csinálni? Vagy mindjárt az örök élet elixirjét? – húztam mosolyra a szám Mr. Chesterton helyett. – A társaságunk ennél sokkal magasztosabb elvekért dolgozik. A világosság győzelméért a sötétség felett, mi ugyanis látjuk azt, amit mások nem láthatnak. Uralkodók fülébe súgunk, hogy jó döntéseket hozhassanak. A tudásunk segítségével megakadályozzuk a katasztrófákat. Ne mutasd meg neki a pincét! Még nem jött el az ideje. Úgysem látna semmit.

– Miért is adta ide ezt a dobozt? – ocsúdott fel James a merengésből.

– Az apja ajándéka. Ez a kastély ugyanis jelenleg nem a maga öröksége, arra száll, aki megérti a titkokat. De amint eljön az ideje, üzenetet kap, a dobozban lévő kulcs pedig feltárja majd azt, amit keres – tolmácsoltam.

James elvörösödött és ökölbe szorította a kezét. Már nem tűntek olyan elbűvölőnek nemesi vonásai. A küszöbön talált magabiztos majdnem-férfi helyett egy duzzogó kisfiú ült velem szemben, aki a felháborodástól a szavakat sem találta. Aztán hirtelen felugrott a székről, a sarokba hajította a dobozt, majd köszönés nélkül kiviharzott a szobából.

Megvakartam a homlokom és a dobozkára szegeztem a tekintetem. A fejemre pedig tompa fájdalom ereszkedett. Mr. Chesterton a fiúval együtt távozott.

*

Anyámat felzaklatta Mr. Chesterton halála. Lerogyott a frissen kiporolt karosszékbe, amire korábban sosem ült volna rá, és felzokogott, majd üveges tekintettel bámult maga elé. Később megrázta a fejét, motyogott valamit.

– Biztos ez? – nézett rám hirtelen. – Mit mondtál, ki hozta a hírt?

– A fia.

Ismét könnybe lábadt a szeme, de nem tűnt meglepettnek. Tudta, hogy van fia? Ennyi érzelmet még akkor sem láttam anyám arcán, amikor apám elhagyta. Szólásra nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, amikor meglepően gyengéden belém karolt, hogy együtt hagyjuk el az emeletet. Az öreg parketta megadóan nyikorgott a lépteink alatt.

– És a fia nem is maradt? – kérdezte, amikor már a lépcsőn araszoltunk lefelé.

– Nem, csak a hírt hozta, mert a kastély nem az ő öröksége.

Megtorpant.

– Akkor kié? És mi lesz velünk?

Mélyet sóhajtottam. Bántam már, hogy ezt a részletet nem hagytam holnapra. A szomorúságtól megszelídült anyám kellemesebb társaság lett volna egész délutánra, ehelyett az aggodalmas sopánkodását hallgathatom majd estig. Feldúltan sosem tudott észszerűen gondolkodni. Valaki továbbra is fizette a járandóságunkat, miért tette volna, ha nem akart volna megtartani minket?

Szerencsére anyám korán lefeküdt, én pedig elővettem a dobozkát, és kiemeltem belőle a kulcsot, amely még a többinél is díszesebb és nehezebb volt. A nap még nem nyugodott le, máskülönben talán nem is éreztem volna bátorságot, hogy le merjek menni a pincébe. Az alagsor sötétje kevésbé tűnik félelmetesnek, ha tudom, hogy odakint még világos van.

Az izzadt tenyerem miatt hamarosan az orromban éreztem a kulcs fémes szagát. A másik kezemben tartott gyertya lángja a szívverésem ütemére remegett. Az ajtóhoz érve letettem a földre, amíg a zárral babráltam.

Ma már másodszor feszültem neki egy rég használt, beragadt ajtónak. Most is jól jött volna egy férfi segítsége. Teljes erőmből kellett tolnom, hogy végre sikerüljön akkorát taszítanom rajta, hogy az ajtó kitáruljon. A lendülettől szinte beestem a helyiségbe. Az orromat azonnal ellepte a por, a mellkasomban pedig erős nyomást éreztem. Sorra meggyújtottam a falból kiálló gyertyatartókat, és ahogy a fény egyre jobban elárasztotta a szobát, úgy lett egyre nagyobb a csalódottságom is.

Persze, hogy James nem látott volna itt semmit, hiszen nem is volt itt semmi, ami miatt érdemes lett volna lejönni ide. A falakat ugyan furcsa ábrák díszítették, melyeknek biztos megvolt a maguk kacifántos elnevezése, de a terem, a közepén kör alakban elhelyezett átlátszó köveket leszámítva, teljesen üres volt.

Megráztam a fejem: ennek így semmi értelme nem volt. Ez nem lehet a nagy ajándék, amit ki kell érdemelni. Elindultam, hogy elfújjam a gyertyákat, aztán egy kósza ötlettől vezérelve mégis besétáltam a kör közepére. Összerezzentem a torz kristályok látványától, mert mindegyik csúf koponyát formázott. Rémülten csuktam be a szemem egy pillanatra. A gerincem mentén azonnal bizsergés szaladt végig. Az érzés, bár jóval erősebb, mégis ismerős volt, mintha valaki üzenetet akart volna átadni, mégsem hallottam semmit.

Vártam.

Az ujjaim is zsibbadni kezdtek, lábamon akárcsak hangyák rohangáltak volna. Megszédültem egy pillanatra, és jobbnak láttam, ha inkább leülök a földre, még ha mocskos is volt. A fülemben dobolt egy furcsa ütem, de a fejemben továbbra sem hallottam semmilyen üzenetet. Körbenéztem, talán a minták a falon segítenek eligazodni, mit is kéne érzékelnem a kör közepén, de csak az jutott eszembe, hogy az inas segíthetne majd leszedni a sarkokból a pókhálókat, ha valaha is ideér végre. Vagy Mr. Glenmorag nem talált senkit, aki szívesen dolgozna nálunk?

Abban a pillanatban belenyilallt a homlokomba egy éles fájdalom, majd megjelent egy kép a fejemben: egy fiatal férfi hevert az erdőt átszelő út mentén egy hatalmas kidőlt fa mellett. A feje körül vér színezte vörösre a földet.

Sikítás szakad ki belőlem, majd egy apámtól tanult cifra káromkodás.

Felismertem az útnak azt a szakaszát, ahol a látomásban a fiú feküdt. Csupán fél mérföldre volt a kastélytól.

A jelent látom? A Mr. Glenmorag által küldött fiú felénk tartott épp, amikor baleset érte? Nem, ez nem lehet igaz!

Vagy mégis? A sugallat mintha mozgásra késztette volna a végtagjaim.

Felrohantam a pincéből, magamra kaptam egy vastag kendőt. A konyhából egy vizes tömlőt, valamint tiszta rongyokat gyömöszöltem a batyumba, és egy lámpással a kezemben elindultam az erdőbe.

Nagyot nyeltem, mert bár még mindig nem szállt le az éj, az alkonyat közel volt már, én pedig még sosem jártam az erdőben sötétedés után. Annyira szorítottam a lámpás fogóját, hogy az ujjaim elfehéredtek. Tétova lépteim azonban hamarosan felgyorsultak: ha igaz, amit láttam, valaki… az új inas bajban volt, és nekem muszáj segítenem. Közben mégis azért imádkoztam, hogy az egész csak egy hazug látomás legyen.

Hamarosan odaértem a kidőlt fához, a legény azonban nem volt sehol. Kínomban felnevettem. A hangom végtelenül idegenül csengett az éjszakára ébredező erdőben. Körbefordultam néhányszor, hátha észreveszek még valamit, majd hitetlenkedve tártam szét a karom: ez még tőlem is hatalmas szamárság volt. A lámpás fényétől az árnyékok idegesen remegtek körülöttem, igazán ideje volt visszaindulnom. Ekkor azonban eszembe jutott a látomásban látott vér, ha megtalálom a foltot a földön, az azt jelentené, hogy nem ment el az eszem teljesen. A színeket már elmosta a sötétség, így leguggoltam, a lámpást pedig a földre tettem. Az ujjaim hamarosan megérezték a nyálkásan ragacsos vért. Undorodva húztam vissza őket.

– Hahó! – kiáltottam. A fiú csak nem lehetett olyan messze. – Hahó!

Fülelni kezdtem.

– Itt.

Hallatszott az elhaló válasz.

– Merre?

– Erre!

Követtem a hangot tovább, a faluba vezető úton. Egy kisebb kanyar után, egy vastag fa törzsének dőlve találtam rá a legényre. Hitetlenkedve, és megkönnyebbülve emelte rám a tekintetét.

– Jó estét, kisasszony! – hebegte, majd fel akart tápászkodni, de intettem, hogy most hagyjuk az udvariaskodást.

 – A vadászkastélyból, ugye? – kérdezte elfúló hangon, majd azonnal a fejéhez nyúlt.

– Azt gondoltuk eltévedt – adtam gyorsan magyarázatot arra, mégis miért kódorgok éjszaka az erdőben. – De ezek szerint megsérült. Hadd nézzem!

Mellé térdeltem, a lámpást pedig a fejéhez emeltem. Fintorogva csuktam be a szemem egy pillanatra.

– Ennyire csúnya? – kérdezte ijedten.

– Nem, csak nem vagyok hozzászokva a vér látványához – fordítottam el a fejem, hogy mélyeket lélegezhessek.

Megitattam, majd előhúztam a batyumból egy rongyot is, hogy bekössem a fejét. – A kastélyban majd rendesen megtisztítjuk ecettel is. Emlékszik, mi történt?

– Egy lovas vágtatott velem szemben – tagolta lassan a szavakat, mintha az emlékezés is nehezére esne. – Olyan gyorsan tűnt fel, hogy nem tudtam idejében elugrani előle. Elvágódtam a földön, és bevertem a fejem egy kőbe. Nem tudom meddig feküdtem a földön, de amikor magamhoz tértem már alkonyodott.

– Egy lovas? Hogy nézett ki?

– Fekete ruhát viselt, a haja feltűnően világos volt. A lova fehér, épp annyira idegesnek tűnt, mint a gazdája.

James.

Szomorúság költözött a szívembe. Átéreztem James fájdalmát és értettem dacos komiszságát is, de otthagyni az úton egy sérült embert? Ez még egy elkényeztetett úrfitól is megbocsáthatatlan volt.

– Fel tud állni? Vagy nagyon szédül?

Tétován bólintott, majd lassan feltápászkodott, de alighogy felegyenesedett, azonnal el is fordította a fejét. Hosszú ujjaival görcsösen a fa törzsébe kapaszkodva többszöri öklendezésre kiadta magából az aznapi ebédjét.

Nekem is felfordult a gyomrom. Távolabb léptem, hogy mélyen beszívjam az erdő frissítő levegőjét, és elborzadva gondoltam arra, milyen hosszú út vár még ránk a kastélyig. Mert nyilvánvaló volt, hogy képtelen lenne a segítségem nélkül megtenni ezt a fél mérföldet. Elképzeltem, milyen arcot vágna anyám, ha észrevenne engem, ahogy egy fiatal férfivel andalgok a sötét erdőben.

– Jöjjön – karoltam belé, miután láttam, hogy kicsit összeszedte magát. A legény hálásan bólintott, majd ránehezedett a vállamra.

– Hogy hívják?

– Alistair – nyögte. Én pedig eldöntöttem, nem kérdezek tőle többet, és a szájamon át lélegzem majd hazáig, olyan erősen csapta meg az orrom hányás utáni savanyú lehelete.

A látomás tehát nem hazudott, én pedig nem buggyantam meg teljesen. A pince valóban hatalmas kincset rejtett. A kérdés már csak az volt, hogy az a valaki, aki örökölte, vajon miért nem érkezett még meg, hogy birtokba vegye azt.

*

Anyám másnap sokáig zsörtölődött a haszontalan fiú miatt. Azt füllentettem neki, hogy Alistairt a főbejárat előtt találtam sérülten.

– Ránk marad a nehéz férfimunka, és még ápolnunk is kell őméltóságát? – sziszegte miközben a lépcsőkorlátot porolta. – Micsoda anyámasszonykatonája, csak mert beverte a fejét…

Annak a vézna fiúnak még egészségesen sem veszitek majd hasznát – tért vissza a fejemben Mrs. McArtur.

A plafonra emeltem a tekintetem. Alistair nem volt olyan csenevész, de továbbra is gyengének érezte magát.

Nekem viszont csak az járt a fejemben, mikor surranhatok le végre a pincébe. A kristálykoponyák segítségével vajon bárkit megtalálhatnék? Akár az apámat is? És talán még a kastélyt öröklő személy szándékairól is megtudhatnék valamit.

– Iris, a kezed járjon, ne ábrándozz! – ripakodott rám anyám.

Átsuhanhatott az arcomon egy grimasz, mert hosszan végignézett rajtam. Engedelmesen lesütöttem a szemem, belemártottam a rongyot a vízbe, és nekiálltam alaposan lemosni a lépcsőfokokat. Ha hamarabb végzek, hamarabb szabadulok.

A lépcső alján elborzadva néztem a mocskos víztől redőssé vált, bőrkeményedésekkel csúfított kezemet.

Ilyen mancsokkal sosem mész férjhez.

Felhorkantottam és beletöröltem kezem a kötényembe. Apám mindig azt mondogatta, hogy legyek büszke a munkától kérges tenyeremre. Mrs. McArtur viszont azt, hogy dolgozzak inkább kesztyűben. A néhai házvezetőnő szeretett megfeledkezni a valódi származásomról. Csoda-e, ha teljesen összezavarodtam ezen a helyen?

Eddig azonban valóban nem volt választásom: úrikisasszony szép kacsókkal sem lehettem volna soha. Csakis cselédlány. De a kristálykoponyák segítségével talán valami változhatna.

*

A pince poros levegője kaparta a torkom, köhögésre ingerelt. Egy pohár víz jól esett volna, de a kristálykoponyák köre úgy vonzott, mint molylepkéket a lámpafény. Amikor újra a körbe léptem még erősebben lüktetett, dobolt az ütem a fejemben, mint az első alkalommal. A bizsergő érzés, mint bogarak futottak szét az egész testemen. Mintha egy lélek egyre dühösebben akarna hozzám szólni, de valamiért képtelen lenne rá.

Nekem kell kérdéseket feltennem.

Becsuktam a szemem, és erősen apámra gondoltam. Hol van most?

Egy temető képe jelent meg azonnal, középen egy hatalmas mauzóleummal. Olyan faragványos, flancos, amilyenekbe a nemesek temetkeznek.

Megráztam a fejem, ennek semmi értelme nem volt. Biztos voltam benne, hogy az apám még nem halt meg.

Nagyot nyeltem, leültem a földre, és ismét becsuktam a szemem. Hol van az apám, kérdeztem hangosan is.

A mauzóleum képét még közelebbről láttam, az építmény homlokzatán kivehető volt egy ismerős címer. A Chesterton család címere?

Felháborodva fújtam egyet. A kristályok csak akkor működnek, ha kedvük tartja? Lemondóan legyintettem, talán túl fáradt voltam ehhez az egészhez.

Dühös, szaggatott mozdulatokkal poroltam le a ruhám, mintha így a bizsergő érzést is kirázhatnám a kezemből. Gyorsan elfújtam a gyertyákat, majd kiviharzottam a helyiségből, és a nehéz tölgyfaajtót is hangosabban csaptam be magam után a kelleténél. Felszisszentem, nem lenne jó, ha anyám rájönne, hova osonok le a munkám végeztével.

Mégsem higgadtam le eléggé, mert a lépteim zaja visszhangot vert a pincelejárat kövekkel kirakott boltívei alatt, ahogy felvágtattam a lépcsőn. A hallban azonban már igyekeztem úgy surranni, mint egy macska. Befordultam a lehangoló cselédfolyosóra, de annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy majdnem nekiütköztem Alistairnek. Még mindig gyenge volt, így meg kellett kapaszkodnia a falba, amikor lendületesen elé toppantam.

– Pontosan ezek azok a zajok, amik miatt senki nem akar itt dolgozni.

– Ez csak én voltam. Hogyhogy senki sem akar itt dolgozni? – kérdeztem ingerültebben a kelleténél.

– Hát, tudja – köszörülte meg a torkát. – A kastély híre miatt.

– Nem tudom. Milyen híre van a kastélynak?

Világos barna szeme elkerekedett, az orra körül elszórt szeplők idegesen megremegtek, ahogy Alistair arcán végig hullámoztak a grimaszok.

– Dehogynem tudja, hát mindenki erről beszél a faluban.

– Mit beszélnek a faluban? – emeltem meg a hangom.

Idegesen nyelt egyet. De az égnek álló vörös üstöke egyébként is olyan hatást keltett, mintha Alistair állandóan ijedt lenne.

– Hát, Mr. Morrisson, tudja… – dadogta Alistair. Az arcára kiült a kínlódás. – Részegen szeret fecsegni.

Kedvem támad volna a homlokomra csapni: a kristálykoponyákat faggatom, ahelyett, hogy Alistairt kérdezném. Mert ezek szerint apám még mindig fel-fel bukkan a faluban.

Az apám valóban nem vetette meg az italt, és az is elképzelhető volt, hogy ittasan megered a nyelve, de mégis, mi kellemetlent mondhatna erről az unalmas helyről, ahol általában nem történik semmi?

Türelmetlenül sóhajtottam:

– Szóval, mit fecseg össze-vissza az én, jó apám? – kérdeztem a szememet forgatva.

– Hogy… minden ősszel, fekete köpenyes, cilinderes férfiak lepik el a kastély, akik vadászat helyett a pincébe vonulnak, majd furcsa, morgó hangokat hallatnak.

Nagyon csúnyán nézhettem rá, mert hátrahőkölt.

– Én csak azt mondom, amit hallottam – emelte fel védekezően a kezét. – Ördögidéző szektások. Igen, ezt mondta – hadarta végül.

– És a faluban mindenki elhitte a részeg öreg sületlenségeit? – nevettem fel, de még én is éreztem, mennyire hamisan csengett a hangom. – Nevetséges!

– Ez talán valóban nevetséges, de… – ráncolta össze sűrű szemöldökét.

– De?

Legyintett, hogy nem fontos, én pedig bólintottam. Túl fáradt voltam az efféle rosszindulatú bolondságokhoz.

Nem hagyhatod annyiban! Mégis mit tudhat ez a kárörvendő, rosszindulatú fajankó a mi kastélyunkról? – károgott harciasan Mrs. McArthur, mégis búcsút intettem a fiúnak, és elindultam a saját lakrészünk felé.

Állj meg! – utasított a házvezetőnő. – Meg kell védeni a kastély jóhírét!

Megadóan sóhajtottam. A szellemek úgy érzik, egyetlen faladatuk maradt csupán, hogy védelmezzék a helyet, amihez ragaszkodnak. Visszafordultam Alistair felé. Már máskor is tapasztaltam, mintha a halottak egy homályos üvegen keresztül szemlélnének minket, mert amikor mélyen a fiú szemébe néztem, nem kárörvendő rosszindulatot láttam tükröződni benne, hanem együttérzést. Tud valami fontosat, csak azt nem tudja, hogyan közölje velem.

– Ha tudnom kellene róla, akkor ne hezitáljon, ki vele!

– Nos, valójában igen. Jobb, ha tud róla, hogy Mr. Morrison azt hangoztatja mindenkinek, hogy… maga nem az ő lánya. És már nem bírta tovább a hazugságot, amire rávették, hogy… – csuklott el a hangja. – Hogy feleségül vegyen egy megesett cselédlányt.

Úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna: most nekem kellett megkapaszkodnom a falba. A szemem sarkából láttam, hogy a fiú felém lép, láttam, hogy mozog a szája, de a szavak már nem jutottak el a tudatomig. Mereven bámultam a padlót. Felesleges lett volna bármilyen további kérdés. Gyerekkorom elejtett megjegyzései, a kényelmes lakrész, anyám bánata, zsémbes természete, apám eltűnése, hogy megtanulhattam olvasni, a különleges képességem… mind-mind sorra értelmet nyertek.

Aztán hirtelen futásnak eredtem. Át a hallon, végig a szűk folyosón a konyhába, majd onnan ki a virágos kertbe, ahol lerogytam az első padra, és zokogni kezdtem.

*

Másnap hosszam elnéztem anyámat, ahogy egy tollseprűvel a kezében szórakozottan porolgatta a tiszta polcokat, majd elidőzött a fiatal Mr. Chestertont ábrázoló portré előtt. Amikor észrevette, hogy figyelem, felháborodva fordult felém:

– Mégis meddig kell még várnunk, hogy felbukkanjon az új tulajdonos? Mikor dől el, hogy mi lesz a sorsunk?

Megértően rámosolyogtam. Eszem ágában sem volt leleplezni őt, és Mr. Chestertonra sem tudtam másként gondolni ezután sem, mint a távolságtartó, kimért gazdánkra, akihez magamtól szólnom sem szabadott.

Anyám meglepődött, amikor válasz helyett szorosan magamhoz öleltem őt.

– Mi ütött beléd, te lány? – kérdezte nevetve, majd óvatosan eltolt magától. – Inkább nézd meg, hogy felhasogatta-e már a fát az a naplopó!

Biccentettem, de nem a hátsó udvar felé vettem az irányt, hanem a dolgozószobába. Most már nemcsak anyám akarta tudni, milyen sors vár ránk.

James azért nem jött rá a titkokra, mert Mr. Chesterton nem Angliában, hanem itt rejthette el azokat a dolgozószobájának hatalmas szekrényeiben. Nekem viszont csak egy listára volt szükségem a társaság tagjairól, mert közöttük kellett lennie az új tulajdonosnak is. A kastélyról nem is tudott más. Ha pedig megvannak a nevek, akkor már faggathatom a kristályokat is.

A szekrényekben valóban rengeteg iromány volt, a legtöbb szöveg azonban valami idegen nyelven íródott.

Ez latin, drágám – bizsergett végig a karom, ahogy megéreztem Mrs. McArthur jelenlétét. – Ne dobáld szét a lapokat! Mégis, mit keresel ilyen türelmetlenül?

Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy úgysem tudna segíteni. Csak a saját életének eseményeire emlékezett részletesen, a halála óta történt apró részletek nem ragadtak meg túl sokáig az elméjében.

Mire áttúrtam négy szekrényt, a lapok három helyen is megvágták az ujjaimat, de egy kemény borítékban végre találtam valamit: egy cirádás betűkkel írt jegyzéket. Ezt már szerencsére angolul írták. Izgatott, mohó kíváncsisággal betűztem a szavakat. A társaságot ezek szerint Fehér Fátyolnak nevezték, melynek feladata, hogy illetéktelen tekintetek elől takarja a titkokat, de tanácsot adjon azoknak, akik arra érdemesek – szótagoltam hangosan. A tagok névsora Mr. Chesterton nevével kezdődött, rendfokozata a nagymester volt. Képességei: kristályok és halott lelkek megszólaltatója és fény felé vezetője. Más tagoknál felbukkantak még az auralátó, tisztán érző, tisztánlátó szavak is.

Ezek szerint Mr. Chestertont hasonló adománnyal áldotta meg az ég, mint engem. Ennél több bizonyítékra már valóban nem volt szükségem, hogy elhiggyem, valóban ő volt a vér szerinti apám. A szívembe szomorúság kúszott: tudta, hogy ki vagyok, mégsem bánt velem másképp, mint egy cselédlánnyal. És ha ilyen nagy tudással rendelkezett, miért nem jött rá, hogy pont olyan vagyok, mint ő? Olyan, aki nekik is segíthetett volna. Csak akkor vettem észre, hogy hangosan beszéltem, amikor Mrs. McArthur kíváncsi tolakodása miatt felálltak a kezemen az apró szőrpihék.

Ne légy nevetséges, te lány! A nemes férfiak világához akkor sem lenne közöd, ha nemes kisasszonynak születsz. Egy nő sose üsse bele az orrát a férfiak dolgába! Rakd vissza szépen azokat a fontos papírokat! Semmi közöd hozzá, és tedd rendbe magad, mert ilyen zilált külsővel sosem mész férjhez!

Mérgesen fújtam egyet. Vén boszorkány!

– Inkább maga ne üsse bele az orrát az én dolgaimba – kiabáltam bele a semmibe. – Ez – öleltem magamhoz néhány papírost –, most már az én ügyem is.

Figyelmeztetlek, nagyon megütheted még a bokád, ha nem tudod, hogy hol a helyed.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őt, és tovább böngésztem a sorokat. A többiek képességei vajon, mit takartak? És mi lehetett az az aura? Csak a pincében deríthetem ki.

Sebtében összerámoltam magam után. Füleltem, hogy anyám vajon keres-e már, majd a névsorral a kezemben lesettenkedtem a pincébe.

Legközelebb itt is kitakarítok, ígértem magamnak, amikor fintorogva levegőt vettem. Hamarosan már a kör közepén ültem csukott szemmel, és a lista második nevét mormoltam magamban, végül hangosan is kimondtam. Hol van most?

A kép azonnal megjelent a fejemben. Mr. Angus Duffield, a tisztán érző egy kandalló mellett olvasott, de azonnal felkapta a fejét. Körbenézett, látszott rajta, megérezte, hogy valami megváltozott körülötte. A látomás vibrálni és fodrozódni kezdett, én sem láttam tisztán egy darabig.

– Angus Duffield – ejtettem ki a nevét ismét, a kép pedig újra kiélesedett

– Nagymester? – állt fel lassan a karosszékéből. Majd többször is körbefordult. Nyilvánvalóan nem látott semmit, csak valamit erősen érzékelhetett. – Nagymester?

– Hall engem, Mr. Duffield?

Az öregúr megmerevedett, az arca pedig elsápadt.

– Igen, hallom – rebegte. – Ki maga?

Ki is vagyok én? Egy ostoba fehércseléd? Egy túlságosan kíváncsi lány, akinek ilyen uraságokat megszólítania sem szabadna?

Nem! Többé már nem!

– Mr. Chesterton lánya vagyok a Holy Lock melletti vadászkastélyból.

Az idős férfi homlokán elmélyültek a barázdák, miközben ősz halántékát masszírozta, majd nagyot sóhajtott, és visszaereszkedett a karosszékébe.

Nem hitt nekem, és tüntetően hallgatott. Hát, újra kezdtem.

– Mr. Duffield, Mr. Chesterton lánya vagyok, még ha ezt most nehéz is elhinni. Tudok a Fehér fátyolról, és meg tudom szólaltatni a kristályokat, akár az apám.

Az egész teste megfeszült, mint egy ugrásra készülő szarvasé. A tekintetét a tűzre szegezte, miközben válaszolt:

– Az lehetetlen! A Nagymesteren kívül senki sem volt képes erre, a fátyol társaság pedig már nem létezik a halála óta.

– Itt ülök egy skóciai vadászkastély pincéjében hét kristálykoponya alkotta kör közepében, és önnel beszélgetek. Angliában lakik, Mr. Duffield?

Felállt, remegő kézzel töltött magának egy italt, amit egy húzásra azonnal ki is ivott, majd fel-alá kezdett járkálni a szobában.

– Ez elképesztő! Ez azt jelenti… – motyogta, és egy pillanatra sem hagyta abba a körözést. – Ez azt jelenti…

– Ez azt jelenti, hogy a Fehér fátyol ismét működhet a segítségemmel.

– Igen, de… De ön egy nő, mégis mit tudhat a politikáról?

– Arról semmit. De önök eddig tudtak segíteni bárkin is a kristálykoponyák segítsége nélkül?

Meglepetten húzta magasra ősz szemöldökét, majd ruganyos léptekkel ismét fel-alá sétálgatott, hümmögve, magában motyogva a Harmadik Francia Köztársaság kikiáltásáról, egy Trafalgar téri gyűlésről és a republikánusok megerősödéséről.

Magamban én is többször elismételtem: Harmadik Francia Köztársaság, Trafalgar tér, republikánusok. Muszáj, hogy megjegyezzem ezeket a szavakat. Mert csak azok voltak számomra: ismeretlen szavak, jelentés nélkül. A szívverésem felgyorsult, izzadt tenyerem nem győztem a kötényembe törölgetni. Mégis, mi a csudába ártottam bele magam?

Mr. Duffield azonban hirtelen megállt a szalon közepén.

– Mr. Chesterton végrendelete – kiáltotta. – Ez azt jelenti, hogy maga örökölte a kastélyt is. Az utolsó kívánsága szerint a birtok arra száll, aki méltó arra, hogy megszólaltassa a kristályokat.

– Tessék? – fulladt köhögésbe hangom. A látomás hullámosan elmosódott, majd minden elsötétült.

– Mr. Duffield – kiáltottam, de kép már nem jelent meg többet. Túlságosan zaklatott voltam már a további összpontosításhoz.

*

Három nappal később Alistair lihegve nyújtott át nekem egy hatalmas köteg újságot, amit a faluból gyűjtött össze a kérésemre.

– Remélem, egyszer majd elmondja, hogy mire kellenek ezek, ha nem gyújtósnak.

Rámosolyogtam, majd lepakoltam a rengeteg újságot az asztalra. Elrebegtem több hálás köszönömöt is, de a tekintetemmel már a Times hasábjait és a dátumokat pásztáztam. 1870. májusától egészen 1871. márciusáig találtam köztük lapszámokat. Hosszú-hosszú unalmas írások.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig görnyedtem már a közlemények felett, amikor meghallottam anyám hangját.

– Iris, hol a csudában vagy már megint, te lány? Mégis megérkeztek az urak – sipította.

– Hát eljöttek? – kaptam fel a fejem. Egy verejtékcsepp indult útnak a homlokomról, a gyomrom pedig egy arasznyira szűkült, ahogy lassan felemelkedtem az asztaltól. Anyám ismételt sürgetésére azonban megszaporáztam a lépteimet.

– Nyiss ajtót, aztán tereld be őket az étkezőbe! Én addig elkészítem a vacsorát – adta ki anyám az utasításokat, amikor a hallban összetalálkoztunk. – Na, kíváncsi leszek, melyikük az új tulajdonos – mondta a válla fölött, majd elrobogott a konyha irányába. Kényszeredett mosoly ült ki az arcomra. Hogyan is mondhattam volna el neki az igazat?

A bejárati ajtó előtt öt idősebb férfi állt. Jólesett rámosolyogni az ismerős arcokra.

Szürke utazóköpenyüket megigazították, a cilinderüket szinte egyszerre emelték le a fejükről, majd sokat mondóan néztek egymásra.

– Valóban! Ahogy Angus mondta – szólalt meg az egyikük.

– Miért nem vettük észre korábban? – kérdezte egy másik.

– Hihetetlen az aurájának a színe. Ragyog, mint az arany.

– Akkor hát, uraim, készen állnak? – kérdeztem, és már nem kételkedtem, hogy a saját hangomat hallom-e. – Úgy hiszem, hogy egy, a királynő ellen szervezett felkelést kellene megakadályoznunk.