On Sai: Utálom a hétfőt

On Sai: Utálom a hétfőt

Két éve hirdettük meg az első nyilvános novellapályázatunkat, amelynek nyertes novelláiból – és a kiadó szerzőinek írásaiból – állt össze az Érints meg! című kötet. A holnapi Valentin-nap örömére most lehozzuk a kötet nyitónovelláját, On Sai történetét.

Ha te is szívesen publikálnál a Könyvmolyképző Kiadó antológiájában, idén ismét lehetőséged nyílik rá. Március 20-ig várjuk a Vágyom rád! novellapályázatra az írásokat. Kattints ide a részletekért

*

Azt hiszem, semmit nem utálok jobban, mint hajnali négykor hívást kapni, hogy Gabriel arkangyal tai chi edzést tart a Margitszigeten.

Hétfőn! Könyörgöm… Ez annyira döbbenetes.

Ki se nyitottam a szemem, csak bal kezemmel undorodva odatartottam a mobilt a fülemhez, a jobbal pedig kisimítottam az arcomból a raszta hajamat, amit jobb körökben dreadlocknak hívnak, rosszabban – angyalok között – koszkukacnak.

Egyáltalán! Mit keres Gabriel Budapesten?

– Hol vagy, te szerencsétlen?! – suttogta emelt hangon a telefonba Sushi, akit igazából Sirushinak hívnak, de pár éve átkereszteltem, mert a perzsa szavak már annyira bénán hangzanak. Valaha a bejelentések angyala volt – még a netkorszak előtt –, így aztán ezt az ordítva suttogós trükköt még hajnali négykor is könnyedén produkálta.

– Az ágyamban. Alszom – dörmögtem. Meg se próbáltam kiszabadítani magam a fekete ágyneműből, ami a derekamra csavarodott. – A napi nyolc óra alvás istenadta jogom.

– Nincs is szükséged alvásra! Nefilim vagy, te szerencsétlen! – felelte ingerülten.

– Tizenhét évig ember voltam – morogtam.

A nefilimek angyaloktól vagy démonoktól származnak, na, nem úgy, mivel ezeknek nincs nemzőszervük. Ha az emberek szex közben behívják az elméjükbe a transzcendenst, mert az ágyban pont Isten jár a fejükben (ha engem kérdeztek, azért ez nem normális dolog), vagy pont ellenkezőleg, mondjuk sátánista szertartásokat végeznek egy oltáron (na, ez se az), akkor az odaát is részt vesz az egyesülésben, és a baba több lesz.

Az élet persze félig túlvilági lélekkel is szívás volt.

Amíg éltem, mindig éreztem, hogy más vagyok, és soha nem találtam a helyem. Amikor eljött a vég, gyanútlanul meghaltam a pestisjárványban – ironikus módon nem a betegségben, hanem egy támadásban. A halálom után meg nefilimmé váltam. Ez a rossz hír.

A jó, hogy nekem – az angyalokkal ellentétben – van még farkam. Szerintem ez roppant fontos dolog egy férfi életében.

Épp a kedvenc testrészemen merengtem, amikor ingerült morgást hallottam a mobilból. Néha nem tudom, miért pont az angyali csapatba álltam be, fogadjunk, a démonok nem hívogatnának hajnalban.

– Nem érdekel a nemzőszerved! – Az angyalok időnként meglátták a gondolatokat telefonon át is. – Négyszáz éve meghaltál! Próbáld végre felfogni!

A hangjába valami mélyebb, fenyegető zönge vegyült. Hallottam, ahogy a háttérben aggódva elhallgatnak a madarak.

Tényleg fel kéne kelnem, különben képes idejönni, de nem bírtam kinyitni a szemem. Gabriel százötven éve dühös rám. Akar a halál találkozni vele reggeli előtt.

– Gabriel állandóan megszívat…

– Mi? – Sushi nem értette a szót. – Minek veszed át a kortárs szlenget, alig harminc év, és kihal a nyelvből. Nem képzeled, hogy megtanulom arra a kis időre? Különben meg az, hogy Hasfelmetsző Jack védelmét rád bízta, igazán megtiszteltetés volt.

Akaratlanul is erősebben markoltam a telefont, a kezemben megreccsent a műanyag borítás.

Az őrangyalok habfehér lelkét persze védeni kell, ők a szenteket és jókat kapják, úgyis nagy meló a démonoktól megvédeni őket. Míg a magamfajta a hétköznapi emberekkel bajlódik, vagy épp a rohadékokkal, persze láthatatlanul. A gonoszoknak is jár jóra kísértő nefilim, hátha megváltoznak.

Hasfelmetsző Jack… őt nekem kellett segítenem. Az áldozatok őrangyalai azóta sem állnak szóba velem.

De nem ez a legrosszabb… Hanem végignézni a gyilkosságokat úgy, hogy nem avatkozhatsz bele, csak láthatatlanul a fülébe suttogva győzködheted azt a rohadt tetűt, mert őt kell segítened, aztán segíted a menekülésben is. Apró szerencsék, ügyes elvegyülés, vigyázni a lépteit… A „főnökség” szerint senki nem halhat meg gonoszként, nem veszhet el a lelke. Reggelente, amikor tükörbe néztem, megfordult a gyomrom. Jack amúgy a végén megtért.

Azóta főleg gyilkosokat kapok.

Legutóbb egy francia terrorista jutott, és én meguntam, hogy a sötét nefilime azon röhögött, hogy ő azért akarja életben tartani, hogy minél több robbantást elvégezzen, én meg azért, hátha az édes kis lelke végül a miénk lesz. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem vittem el az „év őrangyala” címet…

Szegényke, épp egy üres focistadionba rakott bombákat, várva a meccset, amikor a fejére szakadt egy meglazult lámpatest… Tehetek róla, hogy épp odakint verekedtem a sötét nefilimjével?

Egyikünk se ért rá megmenteni.

Pech.

Utána Gabriel majdnem kicsinált. Szerinte nem volt jogom beavatkozni az emberek sorsába, és ha annak a tetűnek lett volna még tíz éve, akkor biztosan megbánja a bűneit, és a halhatatlan lelke nem kárhozik el…

A tudósok az Alpokban szeizmikus rengésnek hitték Gabriel pofonjait. Michael arkangyal húzott ki a lavina alól. Mondjuk, ő se sietett, csak két nap múlva ásott ki a hóból, de legalább kaptam három hónap szabadságot. Azonnal megpattantam Budapestre. Itt évtizedek óta nem volt terrorizmus, rendesebb háború sem. Legföljebb a jegyellenőrök néztek csúnyán rám.

Sushi is érezhette, hogy nem kellett volna felhozni a témát, mert elhallgatott.

Újra megmarkoltam a telefont, de most azért, hogy kinyomjam. Egész életemben idegen voltam az emberek között, valaki, aki más, és úgy tűnik, ez a halálom után se változott.

Mit mondjak? Leszarom.

– Figyelj – sóhajtott Sushi –, Gabriel most nem egy tömeggyilkost bíz rád, sőt! Imádni fogod ezt a munkát, pont neked való. Kelj már fel! Démonokkal se futhatsz össze, a Margit-sziget szakrális hely, a mi terepünk.

– A szigettel nincs is bajom – morogtam.

– Ha nem bírsz felkelni, küldök érted valakit.

Szó nélkül kinyomtam a telefont.

Az oldalamra fordultam, magamra húztam a fekete takarót, és a fejemet a párna alá dugtam. Így is hallottam a panelház ébredését: a fenti lakót, Gizi nénit, ahogy a macskákat etetve föl-alá járkál, és kopog a fapapucsában; a mellettem lakó Kareszt, akit mindig áthívok, ha hackelni kell egy démon gépét, és akit hangos rockzenével ébreszt a marketinges anyja, aki már rég feladta, hogy épeszű módszerekkel neveljen kamaszt.

Kispest a kedvenc helyem volt. Szerettem ezeket a zajokat, szerettem emberek között lenni és mégis személytelenül élni, köszönni az ócska, piros liftben, kiszedni a szórólapokat a postaládából, úgy téve, mintha levelem jöhetne, és sétálni a közeli parkban, megsimogatva egy-egy elszabadult kutyát.

Huzat támadt, ahogy a nyitott erkélyajtón át berepült egy angyal, hallottam a szárnyának összetéveszthetetlen suhogását, ahogy lefékezett. Ez is jó a panelházakban, a kutya sem veszi észre a légi forgalmat a tizediken. Azért sem dugtam ki a párna alól a fejem, hadd üvöltse előbb ki magát. Ha Metatron jött, és kiereszti a hangját, akkor újra üvegeztethetek, mert betörik minden ajtó és ablak.

Ám csönd volt. Az angyal nem üvöltött, és a lábamnál fogva sem rángatott ki, hogy a falhoz passzírozzon, ahogy Azael tenné a maga közvetlen stílusában.

Az a furcsa tiszta, fű- és természetillat, ami jellemzi őket, beszivárgott a párna alá. A lény nagyon is itt volt, de nagyon is hallgatott. Várt.

Legalább egy perc telt el; a falon lévő óra másodpercmutatója halk ketyegéssel haladt előre, és ő még mindig nem moccant. Nem éreztem hideg, hajnali levegőt se a lábszáramon, ami furcsa volt. Az angyalok mindig elfelejtik becsukni az ablakot.

A türelem sosem tartozott az erényeim közé. Kikászálódtam a párna alól, és felültem. A vállamról lehullt a fekete selyemtakaró, mire az angyal zavartan lehajtotta a fejét, napfényszőke, hullámos haja aranyló áradásként borult szép arcára. Ha lenne az angyaloknak nemük, ő biztosan egy fiatal lány lenne.

– Harahel – nyögtem zavartan.

A tanulást és a könyvtárakat védelmező angyal a leghalkabb, legkecsesebb lény volt, akit valaha láttam. Most az ország utolsó katolikus lánykollégiumában vigyázott az apácákra és a lányokra. Ha kísértés érte őket, olyan fajsúlyú trükköket vetett be, hogy lelökte a polcról a Bibliát, mire az kinyílt valami helyzetre illő résznél, így a kiscsajok nem szöktek ki a koleszból egy kis délutáni csókolózásra.

– Szia – lehelte Harahel, de nem nézett fel, hanem feszengve a ruháját kezdte babrálni. Már edzőruhában volt, ami egy bő, fehér nadrág és ugyancsak bő ing volt.

Sushi túl jól ismert, tudta, ki az egyetlen, aki előtt kérés nélkül is felöltözöm. Valahogy állandóan zavarban volt tőlem ez az angyal, és ettől én is állati kínosan éreztem magam mellette.

Azonnal az ágy mellé dobott farmerem után kotorásztam, és gyorsan belecsusszantam. Kiesett belőle a tegnapi zöld zoknim. Felvettem a földről, megszagoltam, és úgy döntöttem, Gabrielnek jó lesz ez is, így felhúztam. Aztán a pólómat kerestem, de sehol nem láttam. A beépített szekrényhez léptem, és elővettem egy fekete Marilyn Mansonos felsőt.

– Megtennéd, hogy nem abban jössz? – szólt halkan Harahel. Szőke haja alól kivillant az óceánokat idéző kék szempár. – Inkább valami fehér kéne. És a farmer sem túl kényelmes viselet edzéshez.

– Levegyem? – kérdeztem ingerülten. De azért visszadobtam a polcra a Mansonos pólót, és kivettem egy ujjatlan fehéret.

Nem felelt. Nagy, ártatlan, kék babaszemével csak nézett. Előbb a vállizmomra rebbent a tekintete, majd a hasamon kirajzolódó kockákra siklott. Villámgyorsan magamra húztam a pólót.

Ez a kor nem az én korom, az tuti. Mióta a férfitest szexuális objektum, azóta állandóan pucérnak érzem magam, amikor egy nő a metrón megnézi a fenekemet vagy a mellkasomat. Most meg már egy őrangyal is kezdi… Oké, értem, hogy egyenjogúság van, és ha én bámulhatok női hátsót, akkor a nők is az enyémet, de ez akkor is frusztráló.

Kimentem az előszobába, és felhúztam a cipőt. Egy pillanatra belenéztem a tükörbe, azon tűnődve, kezdjek-e bármit is a hajammal, a nullás gépen kívül, végül fogtam egy erősebb fekete gumit, és összefogtam a tincseket. Felkaptam a bőrkabátot is. Nem vagyok fázós, egy nyári hajnal meg se kottyan, de ebben tartottam minden cuccom. Zsebre vágtam a mobilt, és ellenőriztem, hogy megvan-e a tárcám, a szentelt tőröm és pisztolyom, majd visszamentem az angyalhoz.

Harahel már az ablaknál állt, és tűnődve figyelte az ébredező várost. Az utcai lámpákat még nem kapcsolták le, de a hajnali szürkület már oszlani kezdett, a nap karimája gyengén átsült tükörtojásként megjelent a látóhatáron.

Reggelizni kéne, gondoltam.

– Fogmosás? – kérdezte Harahel.

– A leheletem önvédelmi fegyver – közöltem ellenségesen. Csak zavaromban felejtettem el, de már kínosnak éreztem volna visszafordulni.

Türelmesen mosolygott. Jelentőségteljesen várt.

Fintorogtam egyet, majd befordultam a fürdőbe. Megmostam a fogam, szegény Gabriel nehogy rosszul érezze magát, amikor a képembe üvölt, kiszakítva a dobhártyámat. Azt hiszem, a mai napi jócselekedetet ezzel letudtam.

Ahogy kijöttem a fürdőből, Harahel elmosolyodott, és az arcán megjelentek azok a kis gödröcskék, amiket a középkori freskókon is látni. Felvettem az éjjeliszekrényről a bőrből készült, fekete torokpántomat, amire Michael arkangyal ezüstszínű hajszálaival ógörög áldást hímeztek. A nyakamba kapcsoltam, ez tett láthatatlanná az emberek előtt.

– Hogy akarod, Harahel?

Ösztönösen bukott ki a kérdés, pedig nem is akartam kétértelmű lenni. Féloldalasan elmosolyodtam, magamon is röhögve. Biztos ez a feszengős légkör hatott így rám.

Zavartan rebbent a szeme. Megcsillant valami kíváncsiság benne, amitől viszont én jöttem zavarba.

– Mármint a repülést. Az övemnél fogsz, vagy a nyakamnál lógatsz?

– Így szoktak vinni a többiek? – kérdezte mélységesen megdöbbenve. – Ez felháborító!

Közelebb lépett, és átölelt, a testünk összesimult. Aranyló haja a nyakamat csiklandozta, a mellkasa az enyémhez ért, keskeny, hosszú karja erősen ölelte a derekamat.

Nyeltem egyet, közelről még bódítóbb illata volt; mintha ezer fű és bokor között apró pici ibolyák és gyöngyvirágok lapulnának, finoman, ártatlanul.

Harahel szégyenlősen elfordította az arcát, bal kezével kinyitotta az erkélyajtót, és felrepült velem.

Nyugodtan megtehette, ilyenkor alszanak a gyerekek. A kisvakarcsok még a valóságot látják, aztán megtanulnak beszélni, sőt hazudni, és egy-két év alatt átalakul az agyuk, elvesztik az igazi látást.

Ahogy repültünk, raszta hajamba hullámos aranyszálakat szőtt a hideg reggeli szél. Harahel a szürke panelházak között cikázott, alacsonyan szállt, nehogy a démonok bemérjék. Hátán a gyönyörű szárnyak a csapásoktól alakot váltottak, ezüstszínű energiacsóvává váltak. Lenyűgöző és félelmetes volt mindez, olyan erők játéka, amiért a részecskefizikusok a fél lelküket eladnák. Ami azt illeti, páran el is adták, azért van már atombombánk.

A gondolat kijózanított, és kitisztította az agyamat. A testéből áradó illat, és az intim közelség ellenére is visszatért az egyszerű, józan, cinikus énem, amit számtalan démonvadászat edzett meg.

– A Nyugatinál menjünk le a metróba! – mondtam aggódva. – A Duna felett nyílt terep van, simán lelőnek minket.

– Ne félj! Olvastam egy trükköt az egyik Vörös pöttyös könyvben.

Értetlenül meredtem rá. Beletelt pár másodpercbe, mire eszembe jutott, valamilyen könyvsorozatról beszél, de ekkor már késő volt. Kecsesen a széles, zölden hömpölygő folyó fölé libbent.

A rakparton csövező démonok és sötét nefilimek azonnal kiszúrtak minket. Az első tűzgolyó elsuhant mellettünk.

Azonnal a zsebemhez kaptam, és kirántottam a pisztolyt, nem mintha sokat érne ilyen távolságból.

Ekkor Harahel, ez a több ezer éves, művelt könyvtárvédő olyat tett, amit angyal még soha.

Száját a számra tapasztotta, és lehunyta a szemét, úgy suhant tovább.

Míg az én szemem döbbenten fennakadt. Napfényszínű haja, amit eddig a szél ezerfelé fújt, most lágyan hullámzott, és éreztem, a testembe áramló energiák miatt az én hajam felemelkedik, összesodort fekete tincseim önálló életre kelnek, becsusszannak az övéi közé. Mint két összetapadt dobócsillag, egy arany és egy koszos fekete, úgy festhettünk.

Szája bódító íze mindent betöltött. A kezemből kihullott a fegyver, lehunytam a szemem, és beleolvadtam a csókjába.

Azaz csak olvadtam volna, mert kis zökkenéssel földet értünk, és ő elengedett. Megszédültem, ahogy a karját elvette, kis híján orra buktam. Döbbenten kinyitottam a szememet.

– Tudtam, hogy beválik. Szerintem megleptük őket. Ugye, milyen békés megoldás? – kérdezte teljesen ártatlanul, visszanézve a folyót rejtő fák felé.

Én viszont az ellenkező irányba néztem, a Margit-szigeti tisztásra, aminek a szélén éppen álltunk.

Szemben velem nyolcvan fehér ruhás nefilim, és harminc angyal. Elhűlve bámultak, belefagyva abba a tai chi mozdulatba, ahol tartottak. Gabriel hosszú, ébenfekete haja hiába volt összefogva, a rövidebb szálak égnek meredtek.

Aztán az arcok eltorzultak, és a megrökönyödést egy pillanat alatt felváltotta a düh.

– Vigyázz! – Ellöktem Harahelt, ahogy egy férfi ösztönből védi a tűzvonalba került nőt.

– Te nyomorult kis…! – üvöltötte Gabriel. Hangja erejétől felrobbantak az utcai lámpák, meghajoltak a bokrok, és gyökerestül kifordultak a fák. A fegyveréhez kapott, de az edzéshez letette, így a szárnyába markolt, kitépett egy marék tollat, és hozzám vágta.

Hatalmas angyaltollakat. Amivel életre kelthetők a holtak, vagy épp végleg nemlétre ítélhetők a démonok…

Ha csak egy toll is megkarcol… Az ereimben megfagyott a vér.

Lángoló csíkként suhantak felém.

Ám ekkor Harahel elém ugrott, kitárta szárnyát, és karjával átölelt.

Megpróbált felszállni, megmenteni, ám a tollak eltalálták. Arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy testébe fúródtak. A lángoló csíkok élesen az ő gyönyörű, hófehér szárnyába, kecses nyakába, porcelán szépségű vállába hatoltak. A kék szem fennakadt, de az angyal így is tett még két szárnycsapást.

A partig jutottunk, és belezuhantunk a vízbe.

A hideg ár azonnal elragadott, a szemembe-számba koszos víz tódult. Harahel karja lehanyatlott. Megragadtam az eszméletlen testét, hogy ne veszítsem el. A folyó ereje hatalmas volt, el akarta sodorni, de az angyalok könnyebbek a víznél. Nekem is sikerült köhögve a felszínére bukkannom.

Azonnal meg is bántam.

Fölöttünk iszonyatos döndülésekkel összecsapott a démoni és angyali sereg. A pirkadó égbolt elsötétedett, éles reccsenések, viharos dörgések hallatszottak. A szememet elvakították a villámok, a fényük késként hasított a retinámba. Tudtam, a parton a korán kelő felnőttek tájfun erősségű szelet, hatalmas, tomboló vihart látnak, csak a hatásokat érzik, míg a kicsik rettegve bújnak a takaró alá.

Vörös villanás, és egy tűzgolyó mellettünk ért vízbe. Valamelyik démon meglátott minket.

Megragadtam Harahel testét, és iszonyú erővel próbáltam a mélybe húzni. De mintha az eget akarnám lerántani, könnyű, légies teste a víz felszínén maradt, védtelenül, kiterülve. Hófehér ruhája, csapzott szárnyai és aranyló haja élő céltáblává tették.

Mindkettőnket azzá tett. A gyomrom összeszorult.

Ott kellett volna hagynom, és menekülni. Minden épeszű nefilim ezt tette volna.

Odafönt az egyik angyal puszta kézzel kapta oldalba a démont, hogy minket mentsen.

Itt kéne hagynom. De férfi voltam, ő pedig… eh, fene tudja, mi! Kiköptem a számból a vizet, és kiszedtem a hajamból a gumit. Megragadtam a dús szőke haját, megcsavartam, és az így összesodort tincseket a gumival a bokámhoz rögzítettem.

Az egyetlen esélyünk, ha kijutok a partra, és védhető zugot találok, valami épületet, raktárt, bármit…

Mint az őrült, úgy úsztam, harcolva a hullámzó hideg árral. Vállam, hátam sajgott, ahogy a víz néha a mélybe rántott, és nekem újra és újra a felszínre kellett küzdenem magam. Az angyal mint könnyű papírhajó lebegett utánam.

Egyszerre figyeltem az eget és a partot, kerestem azt a pontot, ahol a legjobb kiérnünk.

Az egyik angyal záport támasztott, elmosta a látóhatárt, hogy segítsen. Magamban szitkozódtam, nem sejthette, hogy épp most vette el az utolsó esélyünket.

Már mindegy volt, partot értem, letéptem a gumit, és kiráncigáltam Harahelt is. Az ijedség abroncsa szorította a szívemet, ahogy a testét kiemeltem, nem tudtam, hogy eszméletlen-e vagy halott. Vállamra kaptam, és rohantam.

Megpillantottam a szennyvízcsöveket, az átmérőjük egy méter volt. Az egyikből vastag sugárban folyt a víz, de a másik belül száraznak festett. A démonok a csatornarendszerekben laktak, épp ezért eszükbe se jut majd, hogy itt keressenek. A csőből nem jött víz, vagyis ha szerencsém van, le van vágva a fő rendszerről. Belebújtam, és hason kúsztam benne, csótányokba tenyereltem, szétfröccsentek a kezem alatt, miközben az angyalt óvón a hátamon vittem. Pár patkány a fejemre ugrott, és kirohant, az egyik előtte megharapta a karomat. Nem törődtem velük, kúsztam, vittem ezt a szelíd, bolond, őrült angyalt.

Nagyjából tíz métert haladtam, amikor kiöblösödött a cső. Semmit sem láttam, vaksötét volt, de mikor felnyúltam, már nem ütköztem betonba. Óvatosan kicsúsztam Harahel alól. Egyik kezemmel a fejét tartottam, ne érjen le a mocsokba, a másikkal felfelé tapogatóztam. Aztán hallgatóztam, végül a huzatot figyeltem, van-e másik kijárat. Nem volt légmozgás.

A zsebembe nyúltam, és kivettem a mobilt. Bekapcsoltam a kijelzőt, de úgy tűnt, a vízhatlanság nem vonatkozott folyókra, a gyenge fény felvillant, majd kihunyt.

Ennyi is elég volt, hogy felmérjem a helyet. A cső valami földmozgás során megsérülhetett, mert a végét omlás borította, a betonnal kevert kőtörmelék teljesen elzárta a szennyvíz útját. Valószínűleg a munkásoknak egyszerűbb volt egy új csövet letenni mellé, mint a régit kiásni, és kiemelve kicserélni. Ahol álltunk, azért volt magasabb rész, mert felfelé is vezetett egy tisztítónyílás, ám ez le volt zárva.

Óvatosan a falnak döntöttem Harahelt. Nem tudtam, hogy életben van-e. Nem lélegzett, nem volt pulzusa, de egy angyalnál az lett volna a meglepő, ha van.

Megsimogattam az arcát. Aztán a nyakára csúszott a kezem, a sötétben megpróbáltam kitapintani a sebet, de nem találtam kiálló dolgot, sem bármi furcsát. Talán csak a bőr volt különös a kezem alatt, valahogy… más. Nem tudtam volna megfogalmazni, miben más. A kezem lejjebb siklott, és ő megmoccant. Apró mozdulat volt, de elvörösödtem, és megálltam.

– Harahel, ébredj!

Gyöngéden megráztam a vállát, de nem sikerült felkelteni.

A teste helyett a szárnyakhoz nyúltam, és végigtapogattam őket. Nem lettek vizesek, a nedvesség lepergett róluk. Ezeken se találtam szúrt sebet, kiálló idegen testet, de valahogy a bársonyos alsótollak és a kemény, késéles fedőtollak egyes helyeken olyan… porosak voltak. Nem értettem.

A sötétben megvakartam a fejem, és elővettem a tőrt. Elmásztam félútig, és a betonba ógörög áldást karcoltam, közben a kinti villanásokat figyeltem. Hosszú ideig dolgoztam, hogy démon ne mászhasson be, és tűzgolyó se süssön ropogóssá. Bár egy emberi gránát ellen ez nem védett, de hát a világ nem tökéletes.

Reggel nyolc körül jártunk, mire a harc odakint véget ért. Évek óta a legnagyobb nyílt Közép-Európai csata lehetett. Ráadásul egy fővárosban, emberek közelében.

És mindez miattam. Gabriel kinyír, ha túlélem.

Visszamentem az őrült könyvtáros angyalkához, leültem mellé, és a fejét aggódva a vállamra tettem. Alig ismertem őt. Mi volt ez az egész?

A villanások egy idő után megszűntek, aztán a vihar sötétsége is elvonult.

A reggeli napfény bekúszott a cső elejébe, és én először észre se vettem az iszonyatot. Az angyal gyönyörű arcát figyeltem, és jókora késéssel láttam meg a sötét foltot a nyakán.

Mint gyerekkoromban a pestistől megfeketedett testek, olyan volt a bőre. Tenyérnyi, kerek folt minden találat helyén. Óvatosan hozzáértem a fekete bőrhöz. Porzott a kezem alatt, mint valami régi könyv, ami érintésre szétesik, és csak homok marad utána. Elszorult a torkom.

– Harahel, ébredj! Harahel!

Nem felelt. De ahogy elhúzódtam, és a vállam már nem tartotta, nem azonnal bicsaklott le a feje.

– Harahel?

Semmi válasz. Közelebb hajoltam, és orrom az arcának nyomtam. Megsimogattam vele.

Harahel meglepve kinyitotta a szemét, zavar csillant benne. Aztán amikor látta, hogy elnyomok egy mosolyt, bosszúsan újra lehunyta.

– Kérdeznék valamit…

– Tudom, mit akarsz kérdezni. Igen, csapdában vagyunk, és igen, haldoklom. De nem, nem üzenek Gabrielnek, se másnak.

Szomorúan, de határozottan mondta. Döntött, és ez a döntés nem az életről szólt. Olyan egyszerűen, természetesen hangzott mindez, ahogy a fák lehullajtják ősszel a leveleket. Most fogtam föl, hogy az illata is megváltozott. Már nem az erdei tisztások eső után érezhető friss illata áradt belőle, hanem a nehéz, nyirkos anyafölddé, az őszi temetők földszaga.

– Ezért csókoltál meg? Hogy kiprovokáld mindezt? – kérdeztem keserűen.

Döbbenten kinyitotta a szemét. Már íriszének lenyűgöző kéksége is megkopott szürkeséggé vált.

– Nem, dehogy! Én csak… Tudod, beszélnek rólunk.

– Az angyalok? – Összeráncoltam a homlokomat.

– Nem. Az emberek. Millió és millió ember rólunk, angyalokról és nefilimekről ír, olvas, beszél… A középkor óta először. Még te se tudod, látod? Pedig te alkalmazkodtál legjobban ehhez a furcsa korhoz. Szinte olyan vagy, mint az emberek… vagány, önálló, bátor – mondta kétségbeesetten. – Felgyorsult ez a kor, és mi lemaradtunk. Sirushi még a szlenget se beszéli, pedig a bejelentések angyala! Michael, Gabriel és a többiek… még mind a második világháborút emésztik! Hol van az már? Ez itt a netkorszak! – Szomorúan megrázta a fejét. – A könyvtárak angyala vagyok, az egyetlen angyal, aki igazán az emberekkel él, ott van a magányukban, ott van az átolvasott éjjeleken. Tudod, mennyi szerelmes történet született rólunk? Vágynak utánunk, minket akarnak… és mi észre sem vesszük.

Megdöbbenten bámultam. Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Végül mégis kimondtam, amit gondolok:

– Nézd, tudom, hogy tök bölcs vagy, meg olvastad a világ összes könyvét, de szerintem totál félreérted. Ezek csak kiscsajok, akik álmodoznak. Tudod, mi lenne, ha lesmárolnék egyet is, és rájönne, nem ember vagyok? Romantika helyett horrorfilm. Ábrándképekre vágynak, és nem ránk – megvontam a vállam. Aztán rájöttem, hogy milyen ügyesen kikerülte a kérdést. – Szóval miért csókoltál meg?

– Csak ki akartam próbálni – mondta félrenézve. – Embereket nem érinthetünk vággyal, ezt tiltja a Törvény, mindig is tiltotta… Sajnálom, nem sejtettem, hogy Gabriel és a többiek érzékelik majd. Azt hiszem, átélték velem együtt.

– Mi?! – A szemöldököm felszaladt. Meleg puszi Gabriellel? Sőt, bromance a teljes sereggel?!

Megfordult a gyomrom. Hát, fordított helyzetben én is Gabrielhez vágtam volna bármit, ami a kezem ügyébe akad.

– Mondd, a nefilimek csókolgatását nem tiltja a Törvény?

Bocsánatkérőn vállat vont.

Felnevetettem. Mire jó a műveltség, ha nem a kiskapuk megtalálásához? A legártatlanabb angyalka, és lám…

Azért valahol belül, a mélyben ott maradt az a halvány, keserű íz. Még Harahel se lát engem. Nem engem lát, csak rám álmodja a könyvek menő rosszfiúját. Nem látnak az angyalok sem, mi vagyok nekik? A selejt? Csírájában elfojtottam az érzést, nehogy Harahel megsejtse.

– Tudod, miért tart tai chi edzést Gabriel? – kérdezte hirtelen.

– Nem, és nem is érdekel. Szedd össze magad! Órák teltek el, és sehol egy angyal. Kapcsolatba kell lépned velük. Ha nem a mieink nyertek… – elhallgattam.

– Nem ők nyertek. Visszaverték őket a pesti partról. Gabriel megsérült, érzem.

Harahel megint félrenézett, a betoncső falát bámulta. Csak félig volt e világ lénye, másik fele egy transzcendens hálóhoz kötődött, és olyan dolgokat érzett, tudott, ami az én elmémet meghaladta.

Rossz érzésem lett, és oldalra kaptam a fejem.

Odakint a cső előtt elsuhant egy árnyék. Egy sötét nefilim lehetett.

– Itt vannak – suttogtam, és elővettem a tőrömet. – Ki kell törnünk most, mielőtt a démonok is ideérnek!

– Maradj! Már…

Nem maradtam. Villámgyorsan kifelé másztam. Még ha meg is ölnek, időt nyerek, hogy Harahel vergődve, de elmeneküljön. A szárnya fele ép, annyi talán elég lesz.

Vörös fény villant. Egy tűzgolyó repült szembe velem.

Rémülten hátha hőköltem, és visszalöktem magam. A gyorsaságom megmentette az életemet. A feliratok fehéren felizzottak, és beitták a démoni lángot. Ha nem a cső közepére teszem a jeleket, hanem beljebb, már halott lennék.

– Már itt vannak a démonok, ezt akartam mondani. Megölhettek volna, de az angyaltollaimat akarják. Csak a munkagépeket várják, és kiássák a csövet.

– Azt akarod, hogy megkínozzanak?! Harahel!

– Miattam ne aggódj, addigra meghalok. Gabriel tollai a testembe ékelődtek, és a fertőzés egyre terjed – mosolygott szelíden. – Mire kiszednek, csak por és hamu marad belőlem.

Nehézkesen felnyúlt, és kitépett egy marokkal a csodaszép tollai közül. A kezében felfénylettek.

– Ez a tiéd. Ha meglátják nálad, nem ölnek meg, hanem megadást ajánlanak. Sőt, csatlakozást hozzájuk. Mindig is tiszteltek… Talán boldogabb leszel velük, mint velünk voltál.

Csak bámultam a kezében a tollakat. Mintha a gyomorszájamba rúgott volna. Ennyire nem ismer? Azt hiszi, hogy számít nekem, ki kedvel, ki nem?

Halálomkor döntést hoztam, melyik csapathoz csatlakozom. Kitartok mellette. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha soha nem fogadnak el.

Teszek rá, mit gondol más. Én a saját ösvényemet járom.

– Soha nem csatlakoznék hozzájuk. Ott vagyok, ahol lenni akarok.

– Nem akartalak megbántani – suttogta. A hangja elcsuklott, látszott, majdnem sír. – Én csak… azt hittem…

Oldalra néztem, a démonok felé. Aztán vissza, őrá.

Harahel pillantásába hirtelen gyanakvás költözött. Tudtam, megjelent az a fajta félmosoly az arcomon, ami láttán az angyali kar, sőt, a démonok is kissé idegesek lesznek.

– Igazad van. Mégis olyan vagyok, mint a rosszfiúk a könyveidben. Tudod, azok, akik nem játszanak a szabályok szerint.

Közelebb hajoltam.

– Puszilom Gabrielt. Átadod?

A szájára hajoltam, és megcsókoltam. Na, nem úgy, mint ő. Kezem a combjára simult, és felcsúszott a ruha alatt. A nyelvem pedig utat talált a szájába.

Harahel szeme kerekre tágult, és ahogy csókoltam, a szürkés árnyalatba élénken visszaszivárgott az ég kékje, aranyló haja meglibbent, a tincsek felborzolódva egymásba gabalyodtak, döbbenten és kócosan, miközben a szárnya izgatottan felfelé meredt, ő pedig nem törődve halállal, nem törődve fájdalommal, lehunyta a szemét, és beleveszett a csókomba.

Úgy itta a számat, mintha a szívemet elérné vele. Az én megkérgesedett, cinikus szívemet, amit évszázadok óta nem adtam oda senkinek. Szomjazott rám, vágyott utánam, ahogy szél a fákra, eső a tájra, szeretni akart, közelemben lenni, nő lenni. Meghalt volna azért az óráért, míg feje a vállamon hevert, feláldozta a menekülést, fel az életet, a lopott percekért, amikor beszívhatta az illatomat, bőrén érezhette a kezemet.

Hosszú ideig csókoltam, szinte egy boldog végtelenségig, míg a föld meg nem remegett körülöttünk.

Odakint robbanás hangja, pengék csapása, éles halálsikoly hallatszott.

De már nem számított.

Ittam a száját. Soha nem csókoltam még így mást, és éreztem, ahogy nyílnak a burkok a szívem körül, repedezik a kéreg, és amikor Harahel keze a mellkasomra simult, majd elindult lefelé, a nadrágom felé… én…

– Nem, nem! Itt hagyjátok abba! – üvöltött odakint Metatron. A fogam összecsattant a fegyvernek is beillő hangerőre, és megharaptam a saját nyelvem.

Harahellel azonnal felocsúdtunk, és szétváltunk.

Jól is tettük, mert egy percen belül beomlott a cső. A feldühödött angyali sereg nem várt munkagépre, kézzel és szárnnyal estek neki, kiástak minket, és ököllel verték szét a vaskos betoncsövet.

Kiráncigáltak minket a föld alól. Szemem, szám telement a szürke betonporral, és a törmelékkel. Körülöttem fekete porkupacok mutatták, hogy pár perce itt még nefilimek és démonok harcoltak. Köhögtem, aztán ahogy jobban körbenéztem, elnémultam.

Életemben nem láttam még ennyi angyalt. Ameddig a szem ellát az egész parton ott voltak, sőt a fejünk felett keringtek, ellepve a kék eget. A tradicionális ruhákból ítélve, akadt, aki Afrikából, más Ázsiából, vagy épp Ausztráliából jött.

Ilyen rohadt nagy csönd a világ teremtése óta nem volt. Mindössze a szárnyak hangja hallatszott, olyan élesen, mintha kardokat suhogtatnának a levegőben.

Gabriel velem szemben állt, és esküszöm, a homlokán rángatózott egy ideg.

Biztos voltam benne, hogy végem.

Ám Harahel gyorsan bevetett egy könyves trükköt. Lerázta a port a szárnyairól, hogy látszódjanak a sebei, aztán drámaian elájult.

– Harahel – nyögte rémülten Gabriel, és egy szárnycsapással odavetődve elkapta. Gyengéden ölébe vette a sérült angyalt.

Nincs mese, kedvelem a csajt.

Michael azonban végigmért, pont úgy, mintha azon tűnődne, a karomat vagy a lábamat vágja-e le előbb. Kezében a lángoló pallossal nem volt túl bizalomgerjesztő.

– Hé! Én vagyok az, akit szexuálisan zaklatott egy angyal, majd ki akart nyírni a saját főnöke! – méltatlankodtam. – Azt hittem, ti vagyok a jók csapata! A minimum, hogy fizetitek a pszichológust, akire rászorulok!

Most már Michael homlokán is megrándult egy ideg, de ő a legjobb hadvezérek egyike volt, tudtam, mielőtt likvidálna, előbb kivizsgálja az ügyet. Intett Sushinak, hogy távolítson el a szeme elől.

Sushi megragadta a nyakamnál a bőrkabátot, és egy szárnycsapással felemelkedtünk.

– Ne merj hozzám szólni – suttogta mély torokhangon, olyan halkan, hogy alig hallottam.

Nem mertem.

Átrepültünk a város felett, és dühösen ledobott a panelház tetejére. Elgurultam a betonon. Minden porcikám fájt. De az még jobban, hogy elvesztettem az egyetlen barátomat.

– Mondtam, ugye, hogy nem akarok menni! – üvöltettem utána, de Sushi zaklatott szárnycsapásokkal távozott.

***

A napok teltek… majd hetekké váltak…

Az első időkben folyamatosan a likvidáló osztagot vártam. Michaelnek joga volt a halálbüntetéshez, és bár ritkán élt vele, de voltak bűnök, amiket nem bocsátott meg.

Számot vetettem az életemmel, és az emeleten lakó Karesznek ajándékoztam a dedikált Mansonos pólómat. Aztán megnéztem az összes elkezdett filmsorozatomat. Most komolyan, nem halhatok meg úgy, hogy ne tudjam a végüket.

A halál azonban nem jött, csak a mobilszámla, így egy idő után meguntam a napi pizzarendelést, és kimerészkedtem az élők közé.

Valami nagy balhé lehetett az angyali karon belül, mert az összes sötét nefilim vigyorogva előre köszönt, akárhányszor összefutottunk Pest utcáin. Már meg sem lepődtem, amikor egyik este egy pubban a pincérlány odahozott egy Bloody Maryt, és egy összehajtott szalvétát.

– Az a két hölgy küldi – mondta kedvesen mosolyogva, és elment.

Kinyitottam a szalvétát:

„Na, milyen volt lesmárolni az angyali kart?”

Szóval már a sötét nefilimek is tudják.

Milyen lett volna? Szar. Gyakran elegem volt belőlük, de most mégis hiányoztak. Soha nem voltam ennyire magányos, mint most, hogy az ég is elhagyott.

És Harahel… Nem tudom, mit éreztem ott és akkor iránta, és nem is mertem belegondolni. Mintha megnyitott volna bennem valamit, sebezhetővé tett. Összezavarodtam.

Csak azért is felvettem a poharat, és megemeltem a lányok felé. Ne lássák, hogy a szavaik mennyire fájnak.

Huzat libbent, és mellettem megszólalt a jól ismert suttogós hang:

– Smárolni? Tudtad, hogy a szó ebben a nyelvben eleinte mást jelentett? Az 1920-as évek végén a „smár duma” a mellébeszélés volt. Míg viszont a „smaci” szó csókot jelentett, és a német nyelvben lévő schmatzen szóval függ össze. Lehetséges, hogy kereszteződött a jelentésük, amikor…

– Likvidáltok? Ezért küldtek ide? – kérdeztem nyugodtan.

– Nem, dehogy! Michael kivizsgálta az ügyed, és ártatlannak talált. Kivételesen – tette hozzá Sushi halkan. – Szabadságot kaptál, hogy kipihend magad.

Csúnyán nézhettem, mire vállalt vont:

– Harahel aggódott, hogy azt hiszed, kivégzünk. Azael szerint, akkor menekülnél, Gabriel szerint meg fegyverkeznél. Mivel egyfolytában csak filmeket néztél, gondolták, magadtól is rájöttél, hogy szabadságon vagy.

Felvontam a szemöldökömet. Ha valaki, hát Sushi biztos tudta, hogy utolsó perceimet sorozatokkal tölteném. Hűvösen állta a tekintetemet.

Egyértelmű… hagyott a saját levemben főni.

Beleittam a koktélba. Minek nekem ellenség, ha ő a haverom?

– Mi lett Harahellel?

– Megbüntették – közölte komoran. – Eltiltották az összes angyalos könyvtől. Száz évre.

Mellényeltem, ahogy akaratlanul felröhögtem. A paradicsomlé lecsöppent az asztalra.

– Azt hiszed, ez vicces? Sírt. Azt mondta, inkább a szárnyát vágják le, csak olvashasson. Kitették a lánykollégiumból is. Most az illegális könyvletöltőket kell jóra kísértenie.

Elképedten néztem rá. Soha nem fogom megérteni az angyalokat. Soha.

– Láthatom?

– Nem. Tőled is eltiltották – rázta meg a fejét. – Michael köszöni, hogy megmentetted Harahelt, és őszintén bocsánatot kér, mert egy angyal rá akart venni, állj át a másik oldalra. Harahel haldoklott, és nem gondolkozott tisztán. Remélem, megérted.

Újabb döbbenet. Nem ám azért kérnek bocsánatot, mert Gabriel meg akart ölni. Nem, véletlenül sem. Hanem mert „rosszra csábított” valaki.

– Volt még valami? A sötét oldal gyanúsan kedves velem.

Sushi elfintorodott. Szép arcára kiült némi undor.

– Igen, Harahel kiborult, és közölte, rasszisták vagyunk, lenézzük a nefilimeket. És hogy titkon irigyelünk téged, mert te alkalmazkodtál a modern világhoz, míg mi nem tudunk. Ebből hatalmas vezetőségi vita lett. Minden angyalnak kiadták a parancsot, hogy haladjanak a korral. Gabriel kikelt magából, hogy ő igenis alkalmazkodik. Tudtad, miért tart tajcsicsuan edzéseket?

– Nem.

– Mert pár éve megjegyezted neki, hogy a római légió bemelegítő gyakorlata mennyire retro. Úgyhogy megtanulta ezt a mozgásformát.

– Marhára megtisztelő – morogtam. Tényleg zavarba jöttem, de reméltem, nem látszik.

– Rólad is szó esett… – Sushi laposat pislantott rám. – Még gyerek voltál, amikor a pestis elvitte a családodat, aztán meg utcakölyökként éltél évekig. Nem alakítottál ki mély kapcsolatokat az emberekkel, kedvesed sem volt. Aztán meghaltál. Mi mindig közösségben léteztünk, így lehet, hogy kissé visszautasításként éltük meg, hogy mindig bizalmatlan vagy, mindig kívül maradsz mindenen…

Olyan megrökönyödve néztem rá, hogy arra eszméltem, a szám kissé kinyílik. Sushi lelkizik? Az angyal, akinek az a dolga, hogy a rossz híreket közölje?

– Most viszont olyan feladatot ajánlunk, ahol újraélheted az emberi létet. Diák lehetsz egy középiskolában. Megélheted, milyen lett volna embernek lenni, fiatalokkal barátkozni.

Elvigyorodtam:

– Fogadjunk, ez ugyanaz a munka, mint egy hónapja. Elcsesztétek, mi?

Sushi savanyúan nézett rám, de biccentett:

– Gabriel kiadta másnak, de felsültek.

– Azért jó duma volt.

– Azael és Metatron attól félt, behúzol egyet, ha újra felkérlek. Erre Harahel a lelkemre kötötte, miket mondjak. Michael meg közölte, addig vissza se menjek, míg nem veszlek rá. Be kell épülni, mintha ember lennél.

– Emberként?! Észnél vagytok? Ennyire még én se ismerem ezt a világot.

– Te sok háborút megjártál. Egy gimnázium csak nem lehet olyan rossz.

Felnevettem. Amit a szomszéd srác, Karesz mesélt, az alapján még a frontvonal is kellemesebbnek tűnt.

Ostobaság belemenni, ám éreztem, mégis izgat a dolog. Harahel valamit megváltoztatott bennem, valahogy egy hiányt keltett, egy űrt, amit nem értettem.

– Rendben, vállalom. Kitől kapom meg a részleteket?

– Nagyszerű! – vidult fel. – Holnap vár Gabriel. Ne aggódj, bocsánatkérésre kötelezték. Légy négykor a Margit-szigeten.

– Hajnali négykor?! Most ugye szórakoztok velem?!

Rám meredt, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Szakadtunk mindketten.

A környező asztaloknál azt hitték, totál részeg vagyok, egyedül a két sötét nefilim csaj mutogatott, hogy „csókot, csókot, fiúk”.

– Ami azt a csókot illeti… Sushi, azt te is…

Sushi feltette a kezét.

– Nem! Erről soha az életben nem vagyok hajlandó beszélni! – közölte.

– Örülj neki, hogy mostam fogat – vigyorogtam, mire úgy hátba vágott, hogy lefejeltem az asztalt.

Csak úgy, barátilag.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.6/10 (8 votes cast)

Leave a Comment

17 hozzászólás

  1. Jaj, Istenem! Épp most dolgozom egy nagyszabású regényen az angyalok társadalmáról, kit fog ezek után érdekelni? 🙁 Nelly

  2. Nagy örömmel láttam ma reggel, hogy egy On Sai novella van fent, és komoly lelkesedéssel vetettem magam az olvasásba amint alkalmam adódott. Sajnos, csalódtam. Nem vagyok szerkesztő, de foglalkoztat az írás, még a könyvedet is olvastam a témában. Ez után a novella után viszont úgy érzem, már olyan szintre léptél, ahol a többiek már nem merik neked megmondani hogyha hibázol.
    Amikor olvasni kezdtem – nincs mit szépíteni – rövid idő alatt eluntam magam. Az elején úgy gondoltam, hogy a főhősünk és Gabriellel konfliktusa lesz a téma, mert vacak ez a meló, a gonoszokat védeni, és Gabriel is duzzog. De most végre feloldható lenne. Viszont amint megérkezik Harahel. irányt vált a történet egy, a köztük kiteljesedő lávsztori ígéretével.
    Elindulnak a szigetre, ahol is egy újabb teljesen váratlan konfliktus terem: a démonok észreveszik őket? Vagy a csatára várnak? Tudnom kellett volna, hogy problémás lesz a szigetre kijutni? Tudta a többi angyal is? Nekik miért sikerült? Ez egy állandó fenyegetés? Vagy csak ma reggel alakult így? Mert hétfő van? Nem értettem.
    A mi kis 417 éves tizenhétévesünk valamiért (nem tudom miért!) olyan vonzó, hogy Harahel olyant tesz, amit még soha nem tett angyal. Ez instaszerelem?
    Gabriel reakciójából megértettem, hogy a csók olyan rettenetes, hogy Gabriel egészen elveszíti a fejét. De akkor meg azt nem értettem, hogy Harahel miért alkalmazta ilyen meggondolatlanul? Ez egy demonstráció volt? Egy szabadságharc kezdete?
    A csata kirobbanása, itt ismét összezavarodtam, ki kivel, miért harcol. Az angyalok védik őket, vagyis akkor mégsem haragszanak annyira? És még mindig nem tudom ám, hogy honnan sereglettek össze a démonok és miért éppen ma?
    A csőben ismét a romantika kerül előtérbe. Vagy (és ez egy újabb irány!), most már inkább arról van szó, hogy az angyalok is haladjanak a korral, mert reménytelenül le vannak maradva?
    Az újabb csók aztán újra indította, és a másik irányba döntötte a csatát. Ugye? A csók miatt történt. Vagy nem? Mert a világon az összes angyal (az egzotikusak is) iderepült. A csók miatt. A csata miatt nem tették volna, amúgy. Vagy hogy megmentsék Harahelt. De a csók! (ami Gabriel tollaira is ellenszer)
    Utána kicsit elszomorodtam, hogy mennyire egyedül van főhősünk. Hogyhogy ő az egyetlen, aki angyali nefillim?Miért?
    És a végső beszélgetés Sushival. Ők haverok?? De akkor miért sajnálkozik éppen Sushi, hogy ja, észre sem vettük, hogy magányos vagy?
    Már nem is tudom követni az összes elindított szálat. Például Harahellel nem lesz romantika? Új haverok lesznek a gimnáziumi fronton? De akkor mi lesz azzal, hogy eddig gyilkoskísérő volt, és a Hasfelmetsző már kitüntetésnek számított. Most ez lefokozás, vagy előléptetés? Nem értem. A gimnazisták és a hosszúéletű vámpír … izé, nefillim kapcsolata is… nem ragozom.
    Aki figyelmesen elolvassa ezt a novellát minden bekezdésben felkapja a fejét, hogy ez mi? A keszekusza történetvezetést nem menti meg a sok jó ötlet, a hangulat, az itthoni helyszín. És ismerem a munkásságodat, az összes regényed itt sorakozik a polcon. Főleg ezért sajnálom, mert tudom, hogy ez nem te vagy!

  3. Magdus, köszönöm a gondolatokat. Nagyon jó a szemed dramaturgia téren 🙂 Ez valójában nem egy feszes szerkezetű novella, amilyeneket az Esővágy kötetben olvashatsz, hanem egy előzménysztori az egyik regényemhez. Pont ezért sok dolog csak felvillan, nincs lezárva, a hangulata számít és a laza főhős, nem pedig az angyallal való kapcsolat, vagy a lezárás (ami valójában nem az, hiszen egy következő kalandot készít elő).
    Azért került a kötetbe, mert sok olvasó örömmel olvassa, és a humora jó nyitás volt a többiek írásaihoz. Örültem a véleményednek, és köszönöm szépen, hogy leírtad. 🙂

  4. Nelly, ezen ne aggódj, az angyalok sok kötetben népszerűek, és még sok későbbiben is azok lesznek. 🙂

  5. Kedves Aranymosó! Köszönöm, hogy próbálsz megnyugtatni. Azért nem a legjobb kilátás számomra, hogy pont veled, akit nagyon tisztelek, dolgozom azonos témájú regényen 🙂 A szerencse talán az, hogy én egészen más felfogásban közelítem meg a témát. Még egyszer köszönöm.

  6. Nem piszkálódás, csak kérdés: ha jól sejtem, estek ki már regények előző Mosásokon nem egységes és inkább hangulati sejtetésű kezdés miatt. Miért van az, hogy ez a technika az egyik regénynél elfogadható, a másik regénynél/szerzőnél nem? Vagy ez egy olyan dolog, hogy itt már számít, hogy maga a szerző és a munkássága mennyire ismert? Egyébként üdítő novella volt, jót vigyorogtam rajta. A pestis idején, de nem pestisben meghalt nefilim-ötlete meg külön vitte a pálmát nálam. Nelly: mióta világ a világ és emberi kultúra az emberi kultúra (mondjuk a mereven ateista társadalmakat kivéve), az angyalok-szeráfok mindig a gondolkodás homlokterében álltak, úgyhogy megmarad a rajongótáboruk. A vámpírok, vérfarkasok jóval inkább idénytémák, mint ők. SzM

  7. Néha elgondolkodom, miért csak 10 csillagot lehet adni egy-egy bejegyzésre az oldalon 😀
    Erre a novellára még az 50 csillag is kevés lenne 🙂

  8. Eliza, köszönöm 🙂

    Nelly, az angyalok a középkor óta izgalmasak 🙂

    Szakmáry Miett, jó a kérdés. Az egységes hangulat (atmoszféra) olyan erősség, ami megbecsülendő, úgyhogy ilyen alapon nem esik ki regénykezdés. Sok módon lehet jó egy írás, ez is az egyik mód.

  9. Nekem elsősorban az a tekintélyes információmennyiség nyerte el a tetszésem, amit sikerült belesűríteni ebbe a nagyságrendileg 30-40 ezer karakterbe. A Duna partján lebzselő démonok és a többiek szigetre jutási problematikája az én fejemben is megfordult, de ezt később meg tudtam magyarázni Harahel jó előre elhatározott szándékával. Nem tudom jól látom-e, de véleményem szerint nem is törekedett a szorult helyzet elkerülésére, kifejezetten kereste az ‘indokolható csók’ lehetőségét 🙂
    Ami nekem ennél sokkal jobban fúrta az oldalam, az egy egyetlen mondatban elejtett apróság, ami talán csak egy szerkesztés során bennfelejtett logikai baki. Ez pedig főhősünk javaslata: a Nyugatinál menjünk le a metróba. Nem tudom ez mennyiben mozdította volna előre a Margit-szigetre történő bejutást? Lehet persze, hogy az én ismereteim hiányosak, de tudomásom szerint a 3-as metró alagútjából nem vezet járat a Duna alatt a szigetre, maga a metró nyomvonala nem is megy a Duna alá.
    Az előző kommenteket olvasva elégedetten csettintettem, a végén úgy fejeztem be az olvasást, hogy biztos voltam benne, ez valami nagyobb sztori felvezetése. Ha a nagyobb szabású történetnek az itt megismert angyalok is szereplői, mindenképp érdekel a folytatás is 🙂

  10. Kedves On Sai!

    Novelládat a többiekhez hasonlóan érdekesnek találtam, csak velük ellentétben én nem éppen pozitív értelemben. Mert hát biztos nagyon szuper lenne ez az írás… ha bármi is működne benne.

    Igazából nem tudom, hogy mi tetszett benne kevésbé, így nem is állítanám rangsorba ez alapján érveimet, engedd meg nekem, kérlek, ezt a kis rendszertelenséget. Talán kezdeném a stílussal, hiszen az végül is az egész novellán átível, így minden bizonnyal az nyomja rá legjobban az olvasási élményre a bélyegét. Én úgy érzem, hogy ez alapvetően egy vicces történet akart lenni, de a humor egyfelől rendkívül erőltetett és idegesítő, másfelől meg egyes részeken egyáltalán nincs is. A mű közepétől valamiféle drámát próbáltál beleerőszakolni, de ez leginkább csak amolyan disszociatív identitást kölcsönöz a sztorinak, nem áll össze stílusát tekintve egy koherens egésszé. Persze tudom én, hogy vannak olyan művek, ahol sikerül megfelelően vegyíteni a komikus és drámai elemeket, de az nem ez a történet.

    Mondjuk Harahel megsebesítése és ahogy a főszereplővel egymásba karolva a vízbe vetik magukat annyira szép volt! Komolyan egy százas zsebit elsírtam… volna, ha bármi érzelmi kötődésem lett volna a szereplőkhöz!
    De tényleg! A dráma azért sem működik, mert a szereplők igazából eléggé papírmasé figurák, így igazán érzelmi kötődés sem tudott kialakulni feléjük… Harahel megsebesítésénél valójában pedig kb. csak vállat vontam.

    És ha már az erőltetett elemeknél tartunk, nagyon nem sikerült hitelesen hozni a férfi szemszöget a műben. Nyilván nőként nehéz ezt megtenni, de ez nem mentség, mert sokan mások meg korrektül vagy egyenesen jól művelik ezt.

    Továbbá a történet nem igazán jutott el A-ból B-be, és olyan kevés mindenről szól, hogy az igazából semmi. Az akciójeleneteket persze kárpótolnak, mondhatnánk, és ez így is lenne, ha lenne bennük egy szemernyi izgalom is, ráadásul már vígjátékba illő logikai bakikat is találtam.
    Igen, például én is tűzgolyókkal lövöldöznék a vízben úszó és az alá bukó ellenfelemre, hogy biztosan ne tudjak neki kárt okozni…
    És ez itt: “Nincs mese, kedvelem a csajt.” Most ezzel magadnak mondasz ellent, hiszen azt írtad korábban, hogy az angyaloknak nincs nemük… vagy én értettem valamit félre… ?

    Tudom, hogy negatív kritikát írtam, és azt is tudom, hogy az ilyenek végén szoktak írni tanácsokat, és ezért ezt én is megteszem. Adok neked is egy jó tanácsot az írással kapcsolatban: hagyj fel vele! 😉

  11. János, igen, Harahelnek csak ürügy kellett. 🙂
    Nagyon jól kiszúrtad, a regényben katakombarendszer húzódik Budapest alatt. Egyes járatok a jóké, mások a rosszaké. A szakrális központok össze vannak kötve, így Szent Margit régi kápolnája is.

  12. Cassandra sok x:
    Nomen est omen. Tudtad, honnan ered a neved? A görög mitológiában Cassandra nem őszintén visszautasította Apolló szerelmét, hanem a jóslást kérte érte cserébe, majd átverte. Mire Apollót azt mondta, hogy mostantól akkor se higgyenek neki, amikor igazat jósol.
    Erősen úgy érzem, nem a novellával, hanem velem van bajod. Ilyenkor nem szoktam fellelni, csak udvariasan megköszönöm a véleményt.

    Viszont mától indul az aranymosás, én meg szerkesztő vagyok, és ez egy oktatási helyzet, mert a háttérben írósulisok rám írtak, hogy ők most végképp összezavarodtak, és nem értik, mi a gond a dramaturgiával.
    Úgyhogy egy perc elemzés…

    A kötetbe romantikus novellát vártak, így az első hozzászóló, Magdus elvárása teljesen jogos. Nagyon jól felismerte, hogy ez a novella nem romantikus írás, hanem egy geg. Harahelnek tetszik a srác, de ő wtf életérzéssel van az egész iránt. Pont ezért írtam neki, hogy igaza van, az írás nem Harahellel való kapcsolatról szól.

    Ez ugyanis egy “munkahelyi” konfliktus leírása, és az érzelmi ív Gabriel és a nefilim között húzódik.
    – A nyitás: a “főnök” irracionális elvárásokkal él, és így akar kiadni egy feladatot (hajnali munkamegbeszélés). A laza főhős a mélyben vágyik a főnök elismerésére, de lázadó természet lévén jól látja, hogy egy zsebdiktátor.
    – Konfliktus: Az első csók a konfliktus forrása – maga konfliktus a főhős és Gábriel között van, Harahel mellékszereplő, ezért nem is érdekes a sérülése. A csókot érezték az angyalok is (vagyis Gábriel le lett smárolva).
    – Konfliktus megoldása: a második csók. Pont a főhős egyedi gondolkozásmódjából ered, hogy segélyhívásnak használja. (Vagyis tudatosan megcsókolja – Gabrielt.)
    – Zárás: kiderül nemcsak a főhős, hanem Gábriel is szeretné az ő megbecsülését, és fejlődni akar, vagyis a lázadó hatással van a szabálymániás katona vezetőre. A végső poén, hogy ez nem megy neki, mert megint hajnali megbeszélést akar.
    Ez egy feszes ív, minden elem vissza van csatolva. A munkahelyi konfliktus történeti íve lezárul, míg új új sztori ígérete, és romantikus ígéret is megjelenik – a folytatás kapcsán, így a vég nyitott.
    A párhuzamos érzelmi szál – ami a humort adja, és amin sok olvasó jól szórakozik – az, hogy a romantika kissé ki van parodizálva. A Vörös pöttyös regényből szerzett csókötlet, Harahel romantikára vágyó viselkedése, a slash határát súroló csók stb, ez mind geg. Ahogy az is, hogy büntetésből H.-nek könyvletöltőket kell jóra kísértenie. Ha valaki ezt komolyan veszi, az tényleg kimarad a poénból.

    Cassandra, köszönöm a hozzászólásodat. A stílus velem szemben nem baj, de ha kezdő írókkal személyeskedsz, és olyasmit írsz, hogy hagyjanak fel az írással, az ezen az irodalmi oldalon nem elfogadott viselkedés, hiszen épp elég érzelmi teher nekik maga a kikerülés ténye, és hogy írásiakról idegen véleményt alkot. Csak szólok, minden személyeskedést az adminok moderálni fognak.

    További szép napot, és jó írást 🙂

  13. Kedves Aranymosó
    Értem, így már minden világos 🙂

    Kedves xXxx Cassandra xXx

    Nevedből ítélve a férfi szemszögről szintén csak sejtéseid lehetnek, bár azt sem tartom kizártnak, hogy ez egy elejtett információ, s a nick mögött egy férfi bújik meg. Kritikával élni mindenkinek egyéni joga, az alkotó pedig eldönti, azokból mit tart megszívlelendőnek. A végére írt javaslat – megjegyzem ilyesmit senkinek nem szokás javasolni, legfeljebb további fejlődésre ösztönözni – pedig egyszerű rosszindulat, valós neved felvállalása nélkül még húsbavágóan őszinte véleményként sem értelmezhető.

  14. Ööö… elnézést, megint csak egy gondolattal reagálva a Cassandra-Varga “böllenkedésre”, illetőleg a VII. Mosás stíluscirkuszaira. Örömmel látom a bejegyzést, hogy a méltatlan stílusú hsz-eket törölni fogjátok, mert amit tavaly pl Kia kapott, az azért nem volt semmi. Illetve amit néhány hozzászóló reagált néhány tavalyi kikerült írásra, az nem csupán az illető kezdő író számára lehetett iszonyúan… hát, elkeserítő, dühítő, lehangoló (a hsz-t írók lelkivilágát már ne is minősítsük), de pl bennem nagyon rossz szájízt hagyott a VII. Mosás. És azt mondtam, a Kiadó számára is roppant kínos (volt), hogy egynémely hsz-t kint hagytak az oldalukon. Mert az egy dolog, hogy vkinek van véleménye – de azért viselkedéskultúra és némi etika is van a világon. Vagy legalábbis egy részben ifjúsági kiadóban legyen már! Lehet, nem a legsikerültebb volt némely kikerült írás, de miért jó sértő módon lereagálni egy másik ember szellemi teljesítményét??? aztán ezeket a hsz-eket még fönt is hagyni az oldalon ország világ szeme láttára? Legjobb tudomásom szerint Kia se halt bele, vélhetően mások sem, de én azt mondom, annyira kínos, hogy bizonyos véleményeket kint hagytatok az oldalon, mert egyszerűen méltatlanok egy ilyen pályázathoz. Még akkor is, ha ezek a megnyilvánulások az illetőket minősítik, nem Titeket. Nekem az böki a csőrömet, hogy ez a pályázat mégiscsak egy kulturális esemény, tehát nyilván nem a tahó-kategória jön ide első fejezeteket olvasni – és még eme bizonyos kör egy részének is ilyen alpári a stílusa?? Persze, ha bizonyos vélemények emlékeztetőként maradtak fenn a hsz-ek között, mintegy népművelő célzattal nekünk Olvasóknak, hogy “itt a negatív példa fiúk-lányok, ezt-így nem illik, kultúremberhez nem méltó” ezt is megértem részetekről. (Én tavaly kifejezetten örültem, hogy nem került ki a részletem, mert így legalább többé-kevésbé ép maradt a lelkivilágom.) Mindenesetre a Szerkesztőség munkatársainak, a pályázó írókollégáknak és az erre vetődő Olvasóközönségnek is élvezetes-tanulságos-eredményes VIII. Mosást kívánok!

  15. Kedves On Sai!

    Tökéletesen tisztában vagyok vele, honnan ered a nevem, és lám, mikor igazat szólok, nem hisz nekem senki. Mint ahogy most sem…

    Nagyon szépen felvezetted, hogy mi volt az elképzelésed, és tényleg, értem, hogy ez volt a terv meg minden, csak kár, hogy ez nagyon nem jön le a novellából. Bár igazából még ha le is jönne, a stílus tönkrevágná akkor is szóval igazából mindegy… mindenesetre mindig vicces, amikor egy írónak (vagy bármilyen más alkotónak) kétségbeesetten magyaráznia kell a művét.

    És nagyon szívesen, ha ezek után moderálják, már nem számít, én leírtam, amit úgy éreztem, hogy le kell, részemről az ügy le van zárva.

    (A vicc az, hogy nem bemásoltam a szövegemet, hanem konkrétan begépeltem ebbe a kis szvegdobozba itt nálatok… nos, jól működik az oldalatok. :D)

  16. Konkrétan ijesztő látni, hogy egyes emberekben mennyi gyűlölet, keserűség és sértett harag lakik… Hol fér meg ennyi düh egyetlen emberben? Iszonyú és megdöbbentő ilyen méregtől csöpögő megnyilvánulásokat olvasni. Ráadásul annyira méltatlan, hogy pont egy ilyen novellánál, melyből árad az életkedv és derű. (Persze ilyesmit sehol nem olvasnék szívesen, mert még az olvasót is megmérgezi ezzel a sok gonosz fröcsögéssel.) Persze biztosan megvan az oka annak, hogy valaki így árasztja magából a haragot és a gyűlöletet, nyilván valami engesztelhetetlen sértettség az oka, amit nem tud feldolgozni, és muszáj kiadni magából, de könyörgöm, másokat miért kell ezzel terhelni? Szeretem ezt a novellát, szeretem a friss, könnyed humorát, a karaktereit, a pergő történetet, és szomorú vagyok, amiért idejön valaki a sértett önérzetével, megtépázott egójával, szakmai féltékenységével, aztán besározza. Ráadásul álnév mögé bújva gyáván,mert a valódi identitását még csak felvállalni sem meri.

    ui: Felkaptam a fejem arra, hogy a novella egy regény előzménye. Izgatottam várom majd a további híreket róla. 🙂

  17. Miett, tavaly nagy dilemma volt ez, mert a problémás hozzászólókból ketten szinte biztosan valamilyen enyhébb mentális problémában szenvedtek, és nem akartak rosszat, csak egyáltalán nem érzékelték a saját stílusuk milyen hatást kelt. Nagyon nehéz eldönteni, hogy ilyenkor moderáljunk vagy sem. Idén viszont fog a kolléga, mert ez tényleg problémás mind a pályázók, mind az olvasók szempontjából.