Kovács Ágnes Lilla: Április bolondjai

Kovács Ágnes Lilla: Április bolondjai

Még a sütő pityegéséből is derű áradt. Meg büszkeség! Mint aki jelzi: érezte, hogy korszakosat kell alkotnia azzal az almás pitével, és így is tett! A paprikás csirke fokhagymaillatú sercegése, a nokedli viháncolása a lobogó vízben – minden azon igyekezett, hogy a főnökasszony, Gitka elégedett legyen. Varjasiné született Vértessy Margit – nem szerette a keresztnevét, későbbi férje még az udvarlás idején találta ki neki a becenevet, ezzel mintegy felszabadítva és picit talán újjá is teremtve őt –, szóval Gitka hatvanhárom évének nyugodt bölcsessége, széleskörű gasztronómiai tapasztalatai jelezték: minden a forgatókönyvnek megfelelően zajlik, és készen lesznek időre. Mosolygott.

– A szőnyegrojtokat is! – kiáltott be jókedvűen a szobában tevékenykedő férjének, közben gyakorlott mozdulattal kikapta a tepsit a sütőből. János bent épp megfordította a bakelitlemezt. Régi táncdalokat hallgattak, arra ment legjobban a házimunka. Volt, hogy János el is kapta párját egy-egy körre. Remekül táncoltak, fiatalkorukban tanfolyamokat is tartottak a helyi tánciskolában. Keringőt, rumbát, csa-csa-csát. A divatos ritmusokat már nem ismerték, de ha mulatságokon vagy esküvőkön kedvükre való muzsika csendült fel, ma is bárkit letáncoltak. Lányuk, Márti ilyenkor büszkén, de némi irigységgel mosolygott. Volt bennük valami huncutság, összekacsintás, titok.

– Ne ölj meg, drágám! – jött a méltatlankodó válasz. – Hogyan gondolod, hogy két tizenéves kamasz akár egy pillantásra is méltatja majd a szőnyegeidet?

Az asszony nem válaszolt. Tudta jól, hogy János azért lehajol majd, és szépen kifésülgeti, ahogyan négy közös évtizedük alatt megszámlálhatatlan alkalommal. Hogy a fiúk észreveszik-e vagy sem, nem fontos. Rendnek kell lennie. Oly régóta várják ezt a pár napot!

Viktor tizenhat, Bence tizenöt volt, melák gimnazisták. A vakációkat egész pici koruktól fogva a nagyszüleiknél töltötték, a takaros házban, pár kilométerre a Balatontól. Gitka és János kivirultak, amikor az év végi bizonyítványosztás másnapján megérkeztek, és pár napig minden évben némaságba borult a ház, amint belibbent az ősz és magával vitte a fiúkat.

Ha tudtak, nagyobb ünnepeken is találkoztak, a család ilyenkor Mártiéknál Pesten, vagy itt, a régi házban gyűlt össze. Pár éve az unokák már önállóan közlekedtek, így vonattal le-leutaztak olykor a mamához-papához. Most, a pár napos tavaszi szünetre is ez volt a terv.

Az asszony épp takarékra tette a vizet a nokedli alatt, amikor megszólalt a telefon.

Kezét sietve kötényébe törölte, és felkapta a kagylót. Egy perc múlva némán eresztette maga elé. Olyan sápadt lett, hogy férje szinte megrémült, amikor belépett hozzá a konyhába.

– Márti volt. Nem jönnek. Viktor belázasodott, és Bencében is bujkál valami – suttogta az asszony. János kivette a kezéből a kagylót, letette.

– Na, hát azért nem dől össze a világ – jegyezte meg tettetett lazasággal, és masszírozni kezdte az asszony vállát. – Legalább most degeszre ehetem magam a nokedliből. És az almásodnak sem csak a széle jut nekem.

De felesége messze járt. Látszott a szemén. Élete párja esküdni mert volna, hogy mindjárt kitalál valamit. És igen: egy óra múlva már ott ültek a számítógép előtt, a menetrendet tanulmányozva. Egy nap alatt megjárják: elviszik a kosztot, megölelgetik a betegeket, estére itthon vannak. Nem szóltak Mártinak. Kíméletből úgyis csak lebeszélte volna őket.

Még tizenegy sem volt, amikor másnap sporttáskákkal megrakodva megálltak a körfolyosós dél-pesti téglaház előtt. Rossz volt a lift, meghúzták hát az ásványvizes palackot, és fölcammogtak az ötödikre.

– Várj még egy picit! – zihálta János, de Gitka már be is csengetett. Vártak. Egy percet is talán. Végül bizonytalanul kinyílt az ajtó.

Márti kis híján elájult.

– Meglepetés! – tárta ki karját János széles mosollyal, még mindig levegő után kapkodva.

– Anyukám! Apukám! Nahát! – A finom vonású, komoly nő zavarát nem lehetett nem észrevenni.

A konyhában pakolták le a táskákat. – Mindent becsomagoltam, most pár napig nem kell főznöd, kislányom… Alszanak? – kérdezte fürkészőn Gitka.

– Nem… – hajtotta le a fejét Márti. – Nincsenek itthon.

– Nincsenek? Hát hol vannak? – koppant János hangja.

– Annyira sajnálom…

– Mi történt, az ég szerelmére? Baj van? – Anyja szinte kiabált.

Márti nyelt egyet.

– Viktor egyik osztálytársa elhívta őket… Az utolsó pillanatban szólt… Hétvégi, ott alvós buli… Annyira szerettek volna menni… De nem akartak megbántani benneteket. Olyan régóta megbeszéltétek ezt a pár napot… – Elcsuklott a hangja.

Egy percig némán álltak.

– Hazudtatok nekünk – rogyott le János.

Lánya szeme megtelt könnyel.

– Annyira sajnálom – ismételgette, alig hallhatóan. Bekapcsolta a kávéfőzőt.

Néma csöndben kávéztak. Aztán fölálltak, szinte egyszerre.

– Köszönjük a kávét, Mártikám. A táskában paprikás csirke van, tedd gyorsan a hűtőbe a nokedlivel együtt. Az almás is most a legjobb, ne hagyjátok megromolni – sorolta az asszony.

Márti szipogva próbálta marasztalni őket. Összeölelkeztek.

– Semmi baj – rázta meg a fejét János. – Máskor majd máshogyan lesz.

Lefelé menet már járt a lift. Bent, a törött tükörben egymásra néztek. – Nincs baj, semmi, Gitkám édes. Ez az élet, kirepülnek, na – János magához húzta feleségét, az pedig a könnyein át hálásan rámosolygott. Milyen fess, milyen snájdig még mindig! – tűnődött. Olyan a tartása, mint akkor, azon az ősz végi napon, amikor az első keringőlépéseket mutatta be a táncórán…

A lift erőteljes zökkenéssel megállt a földszinten.

Gyalog, a parkon át indultak a metróhoz, fel sem merült, hogy buszra szálljanak, mint idefelé, a csomagokkal. Lassacskán bandukoltak, mélyen belélegezve az áprilisi illatokat. János lábához szaladt egy kiskutya, lehajoltak, megsimogatták. A metró helyett aztán inkább a villamost választották – az is kiviszi őket a pályaudvarra, ha lassabban is, viszont korántsem olyan nyomasztó. Nem siettek, de az asszony éppúgy kapaszkodott férje karjába, mint amikor annak idején a szülészetre igyekeztek.

Negyedórával később ráérősen bámészkodtak kifelé a villamos félig nyitott ablakán.

János hallotta meg először, de pár másodperccel később Gitka is felkapta a fejét. Aztán már nemcsak a latinos ritmusok érkeztek mind közelebbről, de felsejlett a tömeg látványa is. Színes kavalkád felé tartottak: fiatalok-idősebbek, családok, gyerekek, lufik, perecárusok. A szerelvény lassított, a vezető elengedett egy bohócjelmezes fickót, aki a síneken kelt át vagy húsz, tarkaruhás pincsivel. János gyorsan döntött, mint mindig. – Itt leugrunk, gyere! – Korukhoz képest fürgén lependerültek. A többi leszállót elnyelte a tömeg, a villamos elcsilingelt, ők álltak, tébláboltak, nézelődtek.

– Onnan jön a zene – intett fejével előre kis idő múlva Gitka. Amióta eljöttek Mártától, most szólalt meg először.

Határozott léptekkel indultak meg.

Az utca nemsokára kiszélesedett, és egy díszfákkal ölelt, illatos téren találták magukat. A szekrényméretű hangszórókból karibi zene lüktetett, néhány fiatal pár táncolt is. Salsa – néztek össze. Divatos tánc, de ez nem az ő világuk. Soha nem tanulták, soha nem tanították. Kíváncsian mustrálták a párokat. Voltak egész ügyesek is. Aztán előpenderült egy huszonéves fiú, oldalán egy csinos fekete lánnyal.

– Hölgyeim és uraim! Perceken belül indul a salsa óra, álljanak be, álljatok be, nem kell félni, nem lesz nehéz! – kiabálta a mikroportba.

Jánosék kíváncsian nézegettek körbe. Az autentikus kubai slágerek mind többeket csalogattak a térre; s az pár perc múlva szinte megtelt. A zene ekkor elhalkult, a srác köszöntötte a bátor jelentkezőket, bemutatkozott, majd kezdetét vette a tánclecke. Először csak ritmusra kellett testsúlyt áthelyezni egyik lábról a másikra, aztán fokozatosan áttértek az alaplépésekre.

Az asszony elmerengett. Varjasi és Varjasiné: szamba-rumba, keringő, kedden és csütörtökön hattól hétig a Fő téren! – Szemei előtt megjelent az a réges-régi piros-kék plakát. Intézménynek számítottak ők a városban. Nem volt olyan esküvő, amelynek során ne segédkeztek volna pár magánórával. És hány szerelem szövődött az óráikon… Az a bájos, szőke lány hogy hasonlít az Elekes Annára, akit a város szépének is választottak. Mikor is lehetett? Tán ’83 táján…

Gitka lábfeje megmozdult, önkéntelenül is elkezdte ütni a ritmust. Oldalra pillantott, férje lábai is mozogtak. Elmosolyogott. A zene középlassú volt, négynegyedes, könnyen lehetett rá csa-csa-csázni is. Ezt mindketten azonnal megérezték. A lábak után először a jobb, majd bal válluk mozdult be, csípőik is bekapcsoltak. A férfi a felesége derekára tette a kezét, magához húzta. Ringatóztak. Valamit súgott is a fülébe, az asszony nem értette ugyan, de elöntötte a forróság. Kis léptekkel, a zene ütemére indultak az alkalmi parkettre. Ott aztán lágy, mégis határozott mozdulatokkal táncolni kezdtek.

János világéletében remekül vezetett, most is magabiztosan irányította párját. Pár perc alapozás után mind komolyabb figurákat indított, az asszony pedig zsigereiben érezte, mit kell tennie: sikkesen, hibátlanul forgolódott. Minden porcikájuk mozgott. Egyszerre, lazán, önfeledten. Összemosolyogtak. Valahol máshol jártak. Pörgött Gitka decens, barna bársonyszoknyája, pörögtek körülöttük a járókelők, a vattacukorárus, az állatsimogató, a bohóc a kutyákkal, pörgött egész Pestszenterzsébet.

És ahogy lüktetett minden, János a karjába kapta törékeny feleségét, forgatott rajta még egy utolsót, egy minden korábbinál lendületesebbet, aztán magához húzta és tartotta, szorosan tartotta, mert tudta, hogy most mindjárt fölemelkednek.

Lassan, kényelmesen szálltak fel, és fokozatosan repültek mind magasabbra és magasabbra.

Fel, egészen az öreg, rózsaszínű cseresznyefák fölé.

*

VN:R_U [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Leave a Comment

3 hozzászólás

  1. Imádtam! Könnyű, szívderítő, felrepített engem is a cseresznyefák fölé! Köszönöm, nagyon jól esett ^_^

  2. Kedves Szabina, nagyon köszönöm, örülök! 🙂

  3. Kedves Szabina, köszönöm szépen, örülök! 🙂