Füle Viktória: Négy világ meséje – Koboldföld rózsái (részlet)

Füle Viktória: Négy világ meséje – Koboldföld rózsái (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. FEJEZET
Égleány, földkirály

Királyasszony rózsakertje,
Három virág nyílik benne.
Három virág, három rózsa,
Királyasszony szívén hordja.

Hold trónuson ült az Istenasszony, vállára Napból vont palástot, haja égboltként borult a Mindenre, és csillaggá sarjadt benne a lélek tizenkét virága. Négyet abból az új Anyagba küldött, a négy elem uralására, hogy az addig volt káoszt rendbe kényszerítsék, és vigyázzák, míg világ a világ. Egyet pedig, a legfényesebbet, a három gyermek óvására küldte, úgy mástól, mint önmaguktól. Majd három csillagot adott a gyermekeknek, így szellem ébredt azok mellkasában, és gondolat nyílt elméjükben. És attól kezdve érezték az eget, és attól kezdve értették a földet. S midőn a Fenevad lesújtott farkával, az Istenasszony trónusa megingott, majd négy csillag hullott le a porba, és fényüket feketévé rágta a szenny. A Fenevad gúnyosan kacagott, mert a négy immár csak őt szolgálta, és az Istenasszony megkönnyezte kihunyt virágait.

Október végére járt az idő. A nyár melegének emlékképei még ott rejtőztek valahol a nappalok fényében, ám az éjszakák sötétjén már alattomos árnyékként suhant át a fagy. Csend volt. A gyermek az erdő szélén állt. Hátát egy öreg fatörzsnek vetette, lassan lélegzett és szüntelenül figyelt. Tízéves forma fiúcska lehetett, alacsony, sovány, és sötét bőrével egészen beleolvadt az éjszakába. Maga elé tartott kezén mély vágás húzódott, amelyből egyenletesen folyt a vére. A markában gyűlő vörös tócsában egy pillanatra halvány fény csillant, aztán azon nyomban el is tűnt, amikor lomha felhők úsztak a lassan alábukni készülő Hold elé. Közel volt a hajnal, de nem elég közel. Az erdő nem mozdult, minden fa oly dermedten állt, mintha belefagyott volna az időbe. Aztán egyszerre megreccsent egy ág, mire a fiú oldalra kapta a fejét. Halk, de egyre erősödő zajt hallott, mély, ormótlan és elnyújtott torokhangot, amelybe még a legbátrabbaknak is beleborzongott volna a háta. Inkább hörgés volt, mint morgás, a gyermeknek az a kép jutott eszébe, amelyet az emberek rémlátomásaikban a halál megtestesüléseként szoktak leírni. Közeledett. A hörgés mellé az avar ropogása társult, végül pedig a lény komótos, mély lélegzetvételei is elértek a fiú fülébe. Aztán megvillant egy vérben forgó szempár, habzó, bűzös nyál fröcskölte tele a leveleket egy agyarszerű fogakkal teli pofából, miközben torz test lendült a gyermek torkának irányába. Vérfagyasztó hang hallatszott, egy száj pedig utoljára próbált meg levegőt venni, de hiába. Aztán újra csend lett.

Pírea

Az istennő a hajnallal érkezett. Az első napsugarak hátán jött a Földre, kezdetben ő volt a fény, aztán szikrák pattantak a levegőben, majd egy gyönyörű alak materializálódott az anyagtalanságból. Madrának, a teremtő anyának legifjabb leánya volt ő, egyike a Napisten négy helytartójának. Nem volt sem ember, sem kobold, sem pedig tündér, mégis mindhárom volt egyszerre. Haja feketén és aranyban ragyogott, lába nyomán felsóhajtott a föld, és ha akadt volna olyan szerencsés, aki a szemébe nézhet, az egész Univerzum tekintett volna vissza rá. De Pírea gondosan választotta meg a helyet, ahová érkezett. A hegy magas volt, meredek és elszigetelt, a dunyhaként ráboruló erdő pedig sűrű. Egy széles sziklafal peremére sétált, onnan tekintett le a mélységbe. Odalent kristálytiszta vizet látott, a horizontig nyúló Azúr tenger legszélesebb természetes öblét. Az öböl innen fentről szív alakú volt, és mint a hozzá kapcsolódó erek, két folyó torkollt belé, az Aranytekeres és a Gyermekkönny. A habokra helyenként hatalmas foltok vetődtek. Ezek a sötét pettyek a Lebegő hegység szikláinak tükörképei voltak, és valóban lebegtek – a külön-külön is monumentális méretű darabok úgy úsztak a levegőben, akár az örökké egyhelyben maradó, elpusztíthatatlan szappanbuborékok. A teremtés varázslata tartotta a magasban ezt az irdatlan tömeget, az az ősi mágia, amely a mai napig jelen volt a koboldok- és tündérek világában, néha a tájban, néha pedig az ott élőkben felbukkanva. Pírea felsóhajtott. A tüdejébe áradó hideg levegő épp oly szokatlan és csodálatos volt a számára, mint az ősanya elé táruló műve. Madra remeket alkotott, az anyag és a varázslat kombinálásával tökéletessé tette a világot – aztán jöttek a teremtmények, és belerondítottak. Pírea feljebb emelte a tekintetét, egy távolabbi sziklán terpeszkedő, mesterkélt és magamutogató kőóriásra, amelyet a koboldok párezer évvel korábban emeltek, hogy ránézve újra és újra biztosíthassák magukat saját vélt nagyszerűségükről. A szemközti bércen a Koronafok látszott, tetején a kobold királyok égre törő, pompás kastélyával, amit a legtöbben Rózsakertnek neveztek. A kastély alatti hegygerincen, mint egy kövekre tekeredő kígyó húzódott meg a Háromgyűrűs város, Koboldföld fővárosának a nemesség-, az elit- és a királyi udvar számára nélkülözhetetlen alattvalók által lakott része. Minden- és mindenki más a Koronafokot körülvevő, lebegő sziklákon kapott helyet. Ezeket különböző szélességű és teherbírású függőhidak kötötték össze, a víz felé törő kőnyúlványokról pedig kötelek, láncok, felvonó szerkezetek vagy díszesen faragott létrák és lépcsők szolgáltatták az utat a szárazföld és a hajók között. Pírea a házakat figyelte. Ilyen távolságból a legnagyobbak is diónyi méretűnek látszottak, de az istennő szemét nem korlátozta a messzeség vagy a fény hiánya. Ha akarta, a pókot is megláthatta, amely a kovács bádogcsatornájáról ereszkedett alá. Ebben az órában még nem volt mozgás az utcákon. A koboldok többsége békés vagy nyugtalan álmát aludta, és legvadabb ábrándjaikban sem sejtették, hogy az ég leánya épp őket figyeli.
Pírea tekintete lassan feljebb kúszott. A kastélyt nézte, a kerteket, udvarokat, a tüske tornyokat, a falakat szeplőszerűen ellepő ezernyi ablakot, melyek közül jó párból szűrődött ki világosság. A szolgálók már mind talpon voltak.  Gyúrták a tésztát, hogy a király friss cipót reggelizhessen, mosták a padlót, hogy a király fényes kövekre léphessen, és begyújtották a kandallót, hogy a király meleg termekben pihenhessen. Pírea elgondolkodott egy pillanatig, hogy milyen macerás is a földi lét, és hogy a teremtmények mennyire meg tudják nehezíteni azt saját maguknak. Miközben az élet dolgain mélázott, észrevette, hogy valaki mellélép. Egy fiúgyermek volt, legalábbis első ránézésre olyan forma, kreol bőrrel, melyet arany szeplők borítottak.

– Korábban is jöhettél volna – mondta a fiú. Pírea ránézett, pontosabban a kezében lógó nagy, szürke tömegre, amelyet a gyermek most tompa puffanás kíséretében ejtett a földre. Az istennő arcán grimasz futott át, amint meglátta a rémes állatot, amely holtan még visszataszítóbb látványt nyújtott, mint élve. A szürke testen hosszú, mély barázdák húzódtak, főleg a nyak és a szegy tájékán, szélükön pedig rászáradt vér színezte vörösre a cafatokra szabdalt húst. A dög pofájából szürkésrózsaszín nyelv lógott ki, üveges, vörös szemei pedig kigúvadva bámulták a semmit.

– Még egy ludvérc? Mikor találtad? – kérdezte a lány, nem kevés aggodalommal a hangjában.

– Alig egy órája. Ha előbb érkezel, segíthettél volna.

– Nem hiszem, hogy szükséged lett volna rám, Ében.

Pírea körbejárta a tetemet, a fiú pedig hátrébb lépett, hogy nagyobb teret adjon neki. Ében, a gyermekarcú földszellem, az istennőhöz hasonlóan az idők hajnalán eszmélt tudatára, miután az Anya életre hívta. Akárcsak Pírea, ő is egyike volt a négy égi fejedelemnek, akik Héliosz, a Napisten után a világok fölött uralkodtak.

– Tudtam, hogy itt lesz, ezért csapdát állítottam neki – magyarázta Ében. – Ezek a dögök megérzik a vér szagát, úgyhogy megvágtam a tenyeremet. Nem is késett soká…
– Ez jóval nagyobb, mint a múltkori! Szerencse, hogy nem tett kárt senkiben.

A földszellem hallgatott egy pillanatig. Mély fájdalom látszott a szemében, amikor újra megszólalt, Pírae pedig rosszat sejtve emelte rá a tekintetét.

– Megölte az egyik napcsikót – suttogta a fiú. – Azt, amelyik a múlt héten született. Az anyja elkergette, legalábbis gondolom, mert a másikat nem bántotta. Sejtettem, hogy visszatér, ezért a közelben maradtam és kivártam.

Pírea odalépett hozzá, és átölelte. Tudta, hogy Ében sokkal jobban kötődik minden teremtményhez, mint a többi istenség, hiszen lényegében egy volt az Anyaggal. Azzal is tisztában volt, hogy a napparipák, amiket a földi népek unikornisnak vagy egyszarvúnak neveztek, különösen közel állnak a szívéhez.

– Nagyon sajnálom a csikót, és a te fájdalmadat is – suttogta az istennő.

– Köszönöm – felelte Ében, majd megköszörülte a torkát és elhúzódott a nővérétől. Nem szeretett gyengének mutatkozni, még Pírea előtt sem.
– Ami aggaszt – folytatta immár érzelemmentes hangon, – hogy csak a csikó halála után vettem észre a lény jelenlétét. Mindent érzek, ami a Földön születik, egy élet sem maradhat rejtve előlem, de ez mégis kijátszott! Ha csak néhány óráig is, de sikerült neki. Ilyen még soha nem történt korábban.

Pírea komor tekintettel nézett rá.

– Egyre gyakrabban kerülnek elő és egyre veszélyesebbek. Szólnunk kellene a többieknek, hátha…

– Ne! – Ében ijedten kiáltott fel, önkéntelenül is megragadva a lány kezét, mintha vissza akarná tartani valamitől.

– Nézd – folytatta aztán halkabban, – én okoztam ezt az egészet, én is fogom megoldani.

– Tudom, de…

– Kérlek, értsd meg! Ha kiderül, hogy mit műveltem, Héliosz a fejemet veszi. Hidd el, nem sok hiányzik, hogy helyrehozzam, csak szükségem van még egy kis időre.

– És addig hány baleset fog történni?

– Ez nem fordul elő még egyszer! Sokkal éberebb leszek, és… Én nem kérem, hogy továbbra is segíts, ha nem akarod, csak annyit szeretnék, hogy egyelőre tartsd titokban! Ha végképp úgy tűnik, hogy belebukom, szólni fogok nekik.

Pírea lemondóan sóhajtott.

– Rendben, ha így szeretnéd – felelte kissé kelletlenül. – Ígérem, hogy hallgatok róla. És még szép, hogy segíteni fogok, Ében! Amúgy is a Földön szándékozom maradni egy ideig.

Ében hálásan bólintott, és mintegy búcsúzóul, végigsimított Pírea haján. A tenyerében már nyoma sem volt sebnek. Ujjai közé fogott egy éjfekete fürtöt, majd hagyta, hogy a selyemfinomságú szálak kicsússzanak a kezéből. A tapintás élménye mindig örömet okozott neki, részben emiatt volt, hogy a helytartókhoz képest viszonylag gyakran testet öltött.

– Akkor hát, vigyázz magadra! – mondta, majd hátat fordított és elsétált. Pírea figyelte, ahogy távolodik. Hirtelen erős szél támadt, egy fuvallat a földszellem hátának ütközött, Ében teste pedig ezer apró falevélként hullott az avarba. A szél, ahogy jött, el is múlt, Pírea pedig mosolyogva- fejcsóválva nézett a fiú után.

– Persze, menj csak, majd én feltakarítok… – morogta maga elé, miközben egyetlen pillantásával hamuvá égette a ludvérctetemet. Egy pillanatig még elmélázott a dög teste helyén maradt sötét folton, aztán megrázta magát, és ráérősen elindult az egyik függőhíd irányába.

Bulcsú

Nimródnak, a koboldok királyának három fia volt. A legidősebb, Bulcsú, ezen a reggelen a kastélyt körülvevő fal tetején állt, és a napfelkeltét figyelte. Durva szabású, vastag köpeny volt rajta, távolról sem fényűző darab – Bendegúz, az öccse borzadva hátrált volna tőle, – de a szövet erős volt, megtartotta a meleget, és elrejtette viselőjét a kíváncsi szemek elől. Bulcsú nem szerette a feltűnést, a rangját övező felhajtás és hízelkedés pedig kimondottan taszította. Szeretett beolvadni az átlagkoboldok közé, persze, azért csak tisztes távolságból. Nem akart hasonlítani hozzájuk, neveltetése és büszkesége ennek ellent mondott, nem is különösen kedvelte a tömeget, néha mégis megnyugtatta, ha azzal áltathatta magát, hogy ő is csak egy a sok közül. A fal ezen a szakaszon elég alacsony volt, így könnyen rátámaszkodhatott. A távoli erdőket nézte, a napsugarak simogatására egyre színesedő tájat, és arra gondolt, mennyire nem várja a telet. Az ősz ugyan szép volt a maga durva, darabos módján, de a tavasszal és nyáron lángoló aranysárgákkal és alkonyzöldekkel a tarka avar nem vehette fel a versenyt. A levélhullás a hó előhírnöke volt, és semmi mást nem hozott cifra hátán, mint hideget és sötét fellegeket. A levélhullás… Ezt a szót errefelé senki nem vette szívesen a szájára, és a legtöbbeknek már attól felállt a szőr a hátán, ha csak meghallották. Nem a fák őszi lombhullatása miatt, hanem mert egy olyan háború kezdetét illették vele, amibe anno az egész ország beleremegett. Bulcsú a gondolatra önkéntelenül is a mellkasához nyúlt, és ruhája szövetén át kitapintotta a nyakában lógó, juharlevél alakú medált. Rászorított, és szinte érezte, ahogy az élet árad a vérében. Az élet, amelynek fénye – hála a medál varázslatos erejének – soha nem fog kialudni benne. A koboldok és tündérek halhatatlanok voltak, örök életüket pedig a nyakukban hordott ékszereknek köszönhették. Minden gyermek a tizennyolcadik születésnapján ellátogatott a Fény templomába, a két ország határán elhelyezkedő sziklatemplomba, ami a Napisten, Héliosz legfőbb szentélye volt. Itt, szüleik kíséretében az élet kútjához járultak, és a megszentelt víz, amely állítólag a szellemek világából táplálkozott, kiadta számukra a levélmedáljukat. Abban a pillanatban, ahogy a mágikus fém a bőrükhöz ért, testük halhatatlan lett. Többé nem fogott rajtuk a betegség, sérüléseik pedig, legyenek bármily súlyosak, hihetetlenül gyorsan begyógyultak. Legalábbis, azt gondolták… Nagyjából hatvan évvel korábban ugyanis kiderült, hogy a halhatatlanok nem teljesen sebezhetetlenek, sőt, akad olyan fegyver, amely képes véget vetni az ő életüknek is. Bulcsú a nyakához nyúlt, és kicsatolta a finom aranyláncot, amin a juharlevél lógott. Ujjai közé vette, forgatni kezdte, nézte- nézte a sárgán- és vörösben játszó fémet, a sötét erezetet, a földöntúli szépségű istenékszert. Elképzelte, milyen lenne, ha elragadnák tőle, ha megégetnék, ha kettétörnék, vagy ha egyszerűen elpusztítanák, és neki is át kéne élnie mindazt a borzalmat, amit a rokonai szenvedtek végig egy királyi gyermek árulásának következtében. „Élt egyszer egy herceg, akit megérintett az árnyék…” Annyiszor hallotta már a történetet, hogy szó szerint tudta volna idézni a történelemkönyv minden egyes mondatát, de igazán mélyen sosem gondolt bele. Szavak voltak csupán, amik régi papírokról néztek vissza rá, tényszerű adatok érzelmek nélkül. Egészen néhány évvel azelőttig, amikor Aba mester, a tanítója, elmesélte neki, mi mindent kellett neki magának átélnie azokban a vészterhes időkben, amikor kirobbant a Sárkány háborúja.

Hetvenkét évvel korábban Bulcsú dédapja, Róna uralkodott. Követ érkezett a királyi udvarba, azzal a hírrel, hogy szörnyű dolgok történtek a Fény templomában, két papot ugyanis holtan találtak. A király odaküldte az idősebbik fiát, Álmos herceget és annak mentorát, Aba urat, hogy vizsgálják ki az ügyet. A tündérektől is érkezett egy követség, a trónörökös Emma hercegnő és Zalán mester, a tündérkirály tanácsadója. Hogy mi történt pontosan a templomban, arra máig nem derült fény. “Árnyékok.” Így emlegették, akik ott jártak aznap és túlélték. Zalán mester meghalt. Az “árnyék” ölte meg. Aba túlélte, de azt mondják, többé nem volt olyan, mint régen. Emma hercegnő beleőrült abba, amit látott, de hogy pontosan mi volt az, azt a téboly nem engedte neki, hogy elmesélje. És Álmos… Ő is megváltozott. Nem bolondult meg, nem is látszott megviseltnek, egy ideig úgy tűnt, mintha meg sem érintette volna, ami történt. Aztán egyre agresszívebb lett. Az “árnyékok” eltűntek, többé nem hallottak felőlük, de Álmos mintha megfertőződött volna tőlük. A királyfit erős harcosnak ismerték, ráadásul volt egy különleges adottsága: rendelkezett a sasok erejével. Előfordult a koboldok között, hogy némelyekben olyan tehetség lakozott, ami által használni bírták egy állat képességeit, vagy akár fel is tudták venni annak alakját. Állaterő használóknak vagy alakváltóknak nevezték őket, Álmos azonban ebben is megváltozott a templomi eset után. Aba mesternek tűnt fel először, hogy a királyfi képes irányítani a tüzet, hogy a semmiből fel tudja támasztani, és hogy szárnyat tud bontani, de immár nem a sólyom tollaival borítottakat, hanem bőrszerű, vörösen erezett vitorlákat. Egy mágikus lény, a sárkány erejét bírta, erre pedig korábban nem volt példa a történelemben. A sárkány a sötétség teremtménye volt, a feltűnése Álmosban pedig rendkívül aggasztó. A királynak sem tetszett a dolog, de nem talált rá ürügyet, hogy megtiltsa fiának az egyedi talentum kibontakoztatását. Aztán egy nap az istállófiú kivezette Álmos lovát az udvarra. A ló belelépett egy gödörbe és kificamodott a bokája, Álmos pedig dühbe gurult. Egy lángcsóva, egy ordítás – a levélmedál és a test sisteregve vált lélek nélküli anyaggá, egy kupac hamut hagyva emlékül a fiatal szolga életéből. Az udvar tűzbe borult, ami átterjedt az istállókra is. A lovak keserves nyerítés közepette égtek szénné, hogy a hosszú órák elmúltával, miután a tüzet megfékezték, porrá lett testük elválaszthatatlanul beleolvadjon abba a terjedelmes fekete foltba, ami a vész után maradt. Többé semmi nem nőtt ki azon a helyen. A foltot kövekkel rakták le, de egy sem akadt, aki jó szívvel rájuk lépett volna. Álmos eltűnt a káoszban. Hogy hová ment, nem tudta senki, az udvar pedig mélyen hallgatott a történtekről. A nép nem sejtette, mi történt az idősebb királyfival, de pár nappal később kihirdették, hogy Álmos öccse, Előd lép majd a király örökébe, ha az egyszer visszavonul. A koronaváltás tíz évvel később következett be. Rossz idők jártak akkoriban, az időjárás mintha az élet ellen dolgozott volna, mert a termény éveken át elfagyott, és a nép sosem tapasztalt nyomorba süllyedt. Róna nem tudta, mit tegyen. Könnyebb volt átadni a felelősséget Elődnek, és a visszavonultak nyugalmával hagyni, hogy örököse birkózzon meg az ország gondjaival. Az ifjú király épp első bálját adta megkoronázásának estéjén, ahol az egész királyi család és a nemesség nagy része is jelen volt. Régi uralkodók, hercegek, tanácstagok és hadvezérek szerepeltek a meghívottak között, pompában és bőségben fürödve, miközben az egyszerű népek korgó hassal hajtották álomra a fejüket. Tündérországból nem jött el a királyi pár, leányuk tragédiája óta talán még a kastélyukat sem hagyták el, nemhogy az országot. De a koboldok jól mulattak, a lakoma pazar volt, a bor mámorító, az idő pedig szokatlanul kellemes október végéhez képest. A szolgák kinyitották a bálterem hatalmas ablakait, hogy friss levegő áradhasson be. Aztán megjelentek a madarak. Vagy száz apró szárnyas röppent be akadálytalanul, szabályos alakzatban, kecses hurkot írva le a levegőben. A vendégek oda voltak a gyönyörűségtől, volt, aki sikkantott ámulatában, hogy a fényes mulatság ilyen csodálatos meglepetést tartogat. Aztán a madársereg zuhanórepülésbe kezdett. A mámoros sóhajok rémült kiáltásokba csaptak át, amikor az állatok a koboldokra rontottak, és bőrt nem kímélve kitépték a levélmedálokat az egybegyűltek nyakából. A vendégek még magukhoz sem tértek a sokkból, amikor a madarak elszálltak, helyükre pedig máris újabbak érkeztek. Ezek nagyobbak voltak, sasok, sólymok, karvalyok és vércsék is jöttek köztük, olyan gyorsan szelve a levegőt, akár a villám. Zuhanni kezdtek, és először úgy tűnt, mintha mindjárt a padlónak ütköznének, de mielőtt becsapódtak volna, egy szemvillanásnyi idő alatt rongyos koboldokká változtak. Immár két lábbal érkeztek a ragyogó márványlapokra, a vendégsereg pedig dermedten nézte a jelenetet. Talán fel sem fogták, mi történik velük, amikor az idegenek rájuk támadtak. Drága ékszerek szakadtak le testekről, finom kelmék hasadtak cafatokra, kancsók és serlegek törtek ezer apró darabra, hogy nyarak érlelte nektárjuk szilánkos tócsákba gyűljön az asztalok alatt. Ami nem ment tönkre, az zsákokban végezte. Étel, bor, arany, csipke – a támadók nem válogattak. Ha egy zsák megtelt, a gazdája szárnyat bontott – immár nem alakulva át egészen, – majd elrugaszkodott a földtől és elrepült. Óráknak tűnő másodpercek múlva megérkezett a palotaőrség. Aba mester rohant az élen, hatalmas kardját maga előtt tartva, és olyan bősz csatakiáltás tört elő a torkából, hogy aki hallotta, hátratántorodott tőle. A gárdisták között szintén akadt néhány alakváltó. Aba is állaterő használó volt, a medvék erejét bírta, így minden csapása olyan erőt hordozott, mint egy veszedelmes hegyomlás. A vendégek lassan felocsúdtak, páran közülük átrohantak a báltermen és bezárták az ablakokat, így a bent rekedt támadók nem tudtak elmenekülni. Az őrök kardot rántottak és az idegeneknek mentek. Azok széles vigyorral várták be őket, kezeikbe keményre szilárdult, hosszú tollat idéztek, amely úgy mozgott az ujjaik között, akár egy igazi penge. Fémek csattanása szelte a levegőt, aztán valaki felkiáltott. Inkább meglepett hang volt, mint fájdalmas, egy pillanatra mégis mindenki ledermedt tőle. Aba mester kardja ellenfele mellkasába fúródott, majd, egy végtelennek tetsző pillanat múlva két, apró koppanás hangzott a kövön. Az alakváltó medálja kettévált a kard pengéje alatt. A vézna kobold kezében semmivé foszlott a tollpenge, csontvázszerű arca rémült grimaszra rándult, lábaiból pedig elszállt az erő. A test összecsuklott, de mire a fej koppant a kövön, már nem volt benne élet. A félelem, mint jeges marok ragadta meg a jelenlévők szívét, a tömeg szeme pedig egyszerre kerekedett el a borzalmas felismeréstől: a levélmedálok elpusztíthatók. Kitört a pánik. Néhány nemes hölgy aléltan csuklott össze, volt, aki öklendezni kezdett, a behatolók pedig páni félelemtől űzve próbáltak elmenekülni. Immár nem érdekelte őket a gazdag zsákmány, csak az életüket akarták menteni, ám a lezárt ajtók és ablakok végzetes akadályt emeltek a biztonságos égbolt elérésének útjába. A palotaőrség gyorsan körülvette őket. Úgy tűnt, nincs menekvés, ám hirtelen egy reszelős hang vágott a levegőbe. Egy szakadt, szürke férfi kiáltott megálljt, lóarcát széles vicsor – vigyorba borította sárga fogakkal teli szája, vízszínű szemében pedig diadalmas fény lobogott. A bálterem egyik oldalsó ajtajában állt, amit valószínűleg elfelejtettek bezárni, az ott strázsáló őr pedig az összecsapás hevében elhagyta a posztját. A férfi bizonyára kiosont a káoszban. Most visszatért, és a vendégsereg rémületére nem volt egyedül: két csecsemőt tartott a karjában. A babákat egy közeli szobából hurcolhatta el, ahol – a koboldok régi szokása szerint – a koronabál éjszakáján összegyűjtötték az abban az esztendőben született gyermekeket, hogy bemutassák őket a királynak. A picik néhány hónaposak lehettek, most pedig nagy szemekkel lesték, hogy mi történik körülöttük. Nem sírtak, két gárdista viszont riadt kiáltás kíséretében vetette magát az ajtó irányába, majd hirtelen megtorpantak, amikor a férfi hosszú tollpengét szorított a gyermekek torkához. Az alku egyszerű volt: a csecsemők élete a szabad távozásért cserébe. Mindenki beleegyezett. Az ablakok kitárultak, a támadók pedig elmehettek, egyedül a szürke kobold maradt a teremben. Megvárta, amíg társai eltűnnek a látóhatáron, majd tovább zsarolta a jelenlévőket. Ezúttal Aba mester kardja kellett neki, és csakhamar azt is megkapta. Aztán, hogy biztosítsa a menekülés útját, felszólította a két gárdistát, hogy kísérjék le őt a régi istállók helyére, ott majd átadja a gyermekeket, feltéve, hogy senki nem követi őket vagy áll az útjukba. A kétségbeesett szülők belementek a kegyetlen játékba, ám Aba mester mégis a nyomukba szegődött. Más úton, hátulról akarta meglepni a zsarolót, miután a babák már biztonságban voltak, de túl későn érkezett. Az őrök mozdulatlanul feküdtek a hideg földön, a babák mellettük hevertek, és immár torkuk szakadtából ordítottak. A szürke férfi fölöttük állt, és döfni készült a karddal. Aba mester gyorsan lendült, karját fekete medvemanccsá változtatta, aztán hosszú, tőrszerű karmaival az idegen kobold felé sújtott. Az elugrott az útjából, de nem volt elég gyors. A karmok végigszántottak a bal vállán, repedő szövet és felszakadó bőr hangja kísérte útjukat, majd vörös vér fröccsent az átkozott talajra. A férfi felordított, Aba kardját ép kezébe kapta, aztán súlyos szárnycsapások kíséretében elszelelt. Aba nem próbálta elkapni, tudta, hogy lehetetlen. A földön fekvő gárdistákhoz sietett, de érezte, hogy már nem tud segíteni. A levélmedálok darabokban hevertek az élettelen testek mellett, és Aba kardja volt, ami ezt tette velük. A Mester remegő kézzel szedte össze a szilánkokat, aztán a gyermekekhez lépett, és óvatosan a karjába emelte őket. Kábán tántorgott vissza a kastélyba. Tudta, hogy ennek a napnak a képe örökké kísérteni fogja.

*

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.9/10 (17 votes cast)

Leave a Comment

43 hozzászólás

  1. Gratulálok a kikerülèshez! 🙂

  2. Gratulálok a kikerüléshez. Már a szöveg felénél megfogalmazódott bennem a személyes konklúzió. Túl sok. Számomra legalábbis így hirtelenjében túl sok ez az információmennyiség, amivel a szerző bombáz. Mintha 10 oldalban meg kellene ismerkednem egy világ felépítésével, mitológiájával, hogy aztán majd a kezdődő történetben ezzel ne kelljen foglalkozni. Az is lehet, hogy csak én vagyok még álmos, de az egésznek gyorstalpaló jellege volt, az információadagolással biztosan vannak problémák. Istenek, aztán halhatatlanságot adó medálok, végül állat alakot felvevő koboldok. A lefektetett szabályok tengerében elvesztem, leginkább csak kapkodtam a fejem és küzdöttem, hogy mindent megfelelően el tudjak képzelni. Ez így megterhelő.
    Később a harmadik megkezdett történelmi anekdota során végképp elvesztettem a fonalat, hirtelenjében azt sem tudnám megmondani, a végső koboldtámadás egy történelmi anekdota része, vagy már a konkrétan tárgyalt cselekmény indítása? Lehet, hogy egyértelműen kiderül a szövegből, azt nem kérdőjelezem meg, de eddigre már annyira elfáradtam, hogy kis túlzással azt sem tudtam miről van szó.
    Mindez azért furcsa, mert a fantáziavilág – bár ihletet bőven merít más fantasy elődökből, vagy filmekből – szerteágazónak, és jól felépítettnek tűnik. Azt semmiképp sem rónám fel neki, hogy újrahasznosít elemeket, mert végtére is Rowling is legózott, csak ő a szemünk előtt építette fel a LEGO városát, és nem az első fejezetben szerette volna elmesélni a varázslóvilág teljes szabályrendszerét és fél történelmét.
    A szöveg stílusa is kifejezetten tetszett, a tollforgató e-téren megmutatta, hogy nincs híján a tehetségnek. Ami még kérdésként felmerül bennem, az a megcélzott közönség köre. Tény, hogy fantasyről van szó. A bevezető mesésen indul, valami mesefélét vártam, aztán az erdős jelenet a szörnnyel kellően félelmetes volt ahhoz, hogy ezt át kelljen értékelnem. A szöveg bonyolultsága, szóhasználata is minimum 12-14 éves korosztályt feltételez, de a véres jelenetek miatt akár még feljebb is lehet tenni ezt a lécet 16-ra a későbbiek ismeretében.
    Összefoglalva: a szerző ígéretes tehetségnek tűnik, most látom igazán azt, hogy valóban minden kedvező adottságnak birtokában van ahhoz, hogy jó történetekkel ajándékozza meg az olvasókat, ettől egy-két írói kurzus elvégzése választja el. Mert minden, ami itt nem tetszett az tanulható. Az információadagolás problematikája egy esetleges hosszabb szerkesztői folyamat során javítható, ha a kéziratban van annyi fantázia, talán a rakéta keretein belül igazítható.

  3. Jó hosszan élvezhetjük a hangulatteremtést, aztán kapunk némi cselekményt, ám egy idő után kiderül, hogy ez is valamiféle előszó. Ezt követően érkezik egy dőlt betűvel szedett további bevezetés.
    Misztikum dolgában ellátott minket a szerző rendesen, a stílussal sincs baj, egyedül a történet hiányzik. Nyilván oka ennek az, hogy a szemelvény eddig tart, de érdemes azon gondolkodni, hogy a rendkívül hosszú bevezetés megfogja-e az olvasót annyira, hogy a valódi cselekményig eljut-e az olvasásban. Nem ez a kedvenc zsánerem, így ezt nem elemezném, de az biztos, hogy ekkora türelmem nincs a titokzatos ködben való botorkáláshoz. Szeretem, ha hamarább kiderül, ki a főszereplő, hol és mikor játszódik a regény. Ez után a bevezetés után még az is megeshet, hogy egy huszonegyedik századi modernkori sámán álmában jártunk csak, és a történet a gimnázium meg a titokzatos erdő között utazgatva játszódik.

  4. Kedves Viktória!
    Ez monumentálisnak tűnik. Egy hatalmas, új világ, rengeteg szereplő, vallás és történelem. Már ennyiből is látom, hogy elképesztő munkát fektettél ebbe a történetbe.
    A képek erőteljesek, és két komoly szálat is elindítottál: már most vannak hőseink, van konfliktus, és érződik, hogy a világ jelenlegi léte forog kockán, mondhatni közeleg a tél. Az információ tömeg – így az elejére – kicsit sok nekem, de ez könnyen lehet, hogy csak az írásba belelendülés miatt van, és később már jobban belesimul a történetbe, a háttérbe a szükséges világépítés. Azért volt néhány kérdésem. Pl. ha hetven évvel ezelőtt még a dédapa uralkodott, akkor mi értelme a halhatatlanságnak? Ez nagyon is emberi lépték. Vagy Aba mester kardjának ereje. Miért van kardja egyáltalán? A történet szerint új tulajdonság, hogy elpusztítja a halhatatlanokat. Akkor mire fel készült kard, ha eddig nem volt kard általi halál? Tudom, hogy nagyon az elején vagyunk még a történetnek, és bőven van még idő ezeket a kérdéseket megválaszolni, vagy az is lehet, hogy elsiklottam valami felett, úgyhogy azért ne vegyél túl komolyan. 🙂
    De összességében szeretek olyan történeteteket olvasni, ahol igazán bele lehet merülni egy új világba, és élvezem ezeket a hatalmas, téren és időn átívelő sztorikat. (mint Robert Jordan, Steve Erikson) Nagyon bízom benne, hogy sikerült minden szálat kézben tartanod, és karácsonykor már a boltokban lesz a történet.
    Gratulálok a kikerüléshez!

  5. Kedves Viktória!

    Kétségtelen, hogy ez a részlet hatalmas fantáziával íródott és színes világot fest le, de szerintem nagyon túlírt. Túl sok információt zúdítasz az olvasóra, és csak kapkodjuk a fejünket, elveszve a részletek között.

    A másik dolog, ami nagyon nehézzé teszi az olvasást, a tagolás hiánya. A bekezdések segítenék elkülöníteni az új gondolatokat, mert így most minden nagyon egybefolyik. Ahol nincs párbeszéd, szinte követhetetlen a történet, legalábbis nekem folyton vissza kellett olvasnom, hogy ne vesszem el a fonalat.

    Pírea és Ében párbeszéde tetszett a legjobban. Ott éreztem, hogy végre elkezdődött a cselekmény. Aztán Bulcsúnál a hosszú visszaemlékezés újra megakasztott. Viszont tény, hogy van hangulata a részletnek, és nagyon szépen fogalmazol. Ha az információadagolási és világépítési problémakat kiküszöbölöd, szerintem ebből egy remek történet lesz. Gratulálok a kikerüléshez!

  6. Kedves Viktória!

    Lehet, hogy csak engem zavart, de nekem nagyon hiányzott a szöveg tagolása. Nehezen bírtam a szememmel követni a sorokat.
    Nagyon sok információt kaptunk így az elején, és kicsit el is vesztettem a fonalat, hogy mi is történik valójában.
    A megcélzott korosztály számomra kérdéses, a szöveg alapján még nem tudtam belőni.

    A helyesírásra nem is figyeltem (lehet, hogy nincs is benne hiba), mert inkább a szövegre próbáltam koncentrálni (megérteni), és hogy vajon milyen irányba fog elindulni a történet. De nekem nagyon tömény volt a bevezetés.

    Ezek alapján nem én vagyok a célközönség, sajnálom, nem hiszem, hogy továbbolvasnám.
    Azonban van, akinek tetszik, és ki is került az oldalra a történeted, ami nagyon nagy dolog!
    (Én csupán egy olvasó és véleményező vagyok az x1000 főből!)

    Mivel az előszűrő nyilván tovább is olvasta a történetet, mint amennyi kikerült belőle, biztos van benne olyan plusz, ami felkeltette az érdeklődését, és lehet, hogy a folytatásban található, amit mi már nem olvashattunk.

    Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

  7. Elég nyilvánvaló, hogy egy komolyan kidolgozott történet áll előttünk. A szerző nyilván jelentős előmunkálatokat végzett, kidolgozta a világot, és ahogy az egy nagy lélegzetű fantasy-eposzhoz illik, a történet valójában nem itt és most kezdődik, vannak jócskán előzmények. Mi most nyilván egy nagy korszakhatáron kapcsolódunk be a kitalált világ életébe. A dőlt betűs részek adják a hátteret, a múltat, ezzel mintegy magyarázzák azt, ami előttünk játszódik, és még játszódni fog. Van itt minden, ami kell: teremtésmítosz, felsőbb hatalmak, legfőbb gonosz, titkok, népek, fajok, múlt és misztikum, költészet és történelem. Mindezekre pipa, és még a nyelvezet is nagyjából rendben.
    Valahogy mégis sok. Megint az “első pár oldal” effektus. Én készséggel elhiszem, hogy az első pár oldal adja el a regényt (amúgy nem, de mindegy), de ez nem jelenti azt, hogy valaki négy oldalban a fejünkre zúdítsa egy egész világ múltját és jelenét. Bőven elég lenne, ha az első pár oldalból annyit tudnánk meg, hogy ez egy terebélyes fantasy-regényfolyam lesz. Aki szereti az ilyet, az tudja, hogy nem kell sietni, aki nem , az meg ennyi infó után már úgyse folytatja. Szóval egyetértek több előttem szólóval, ez így túl gyors, túl sok, nem kell ennyire sietni. Mi marad így későbbre? Olyan, mintha a szerző egy fejezet után egy csettintéssel Tolkienné akarna válni.
    Tényleg nehéz követni már az elején: Adott 12 virág (minek a virága, hol virágoznak?), ebből lesz 12 csillag (hogyan és miért?). Ebből négy vigyáz a négy elemre, egy a három gyerekre, de a három gyereknek van egy-egy saját csillaga is. Aztán a fenevad lever négyet, de nem tudni, hogy a négy gyerekeset, a négy elemeset, vagy a négy maradékot-e. Ember legyen a talpán, aki követni tudja, és ez még csak az első bekezdés!
    A minták: Jó az, ha mintákat használ az ember, miért is ne hathatnának rá az olvasmányai, miért is ne tiszteleghetne előttük. Másrészről díjaznék már egy koboldmentes fantasyt…
    Az első dőlt betűs rész a bibliai Jelenések könyve fantasy-átirata. Ez bibliaismerő ember számára zavaró. Szándékosan nem hívőt írok, nem ilyesmi gondom van vele. Azért zavaró, mert nem tudni, mi a szerző célja a nehezen észre nem vehető bibliai utalásokkal. Máshol ősmagyar mítoszvilág elemei bukkannak fel, az istenek meg valami keleti, talán hindu hitvilágra emlékeztetnek. Ez így túl direkt, ami zagyvasághoz vezet, és kétségeket ébreszt: Mi ezzel a cél?
    Van némi képzavar is: Nimród a koboldok királya. Oké, hogy ez csak egy név, de a mitológiai eredete kézenfekvő. Márpedig Nimród óriás, hős, és vadász. Na ez a három nem szokott lenni egy kobold. Képzavar.
    Ludvérc: Más szóval lidérc. A mítoszokban, hiedelmekben, mesékben ez mindig afféle szellem, titokzatos lény, sohasem egy vérengző fenevad. Zavaró.
    De a legzavaróbb: A mágia és a termtés összemosása. A mágia a meglévő világ törvényeivel ellenkező cselekedet, vagyis amikor a meglévő világot úgy hasznája, úgy befolyásolja valaki jó vagy rossz szándékkal, ahogy a világ törvényei (természettudományos és/vagy erkölcsi törvényei) szerint nem lehetséges. A teremtés sohasem mágia, hanem egy felsőbb hatalom teremtő erejének következménye, még akkor is, ha meglévő anyagból teremt (mint pl a Kalevalában). A teremtő maga hozza létre a teremtett világ szabályait is, amik fölött aztán valamilyen módon őrködik szemben a gonosszal, aki ezeket fel akarja rúgni. Egy mágikus teremtés nem teremtés, hanem belenyúlás valamibe, ami rendezett, aminek saját törvényei vannak. Ennél fogva sokkal inkább a gonosz tevékenysége, amely sosem ér fel a teremtőével, annak paródiája, de arra bőven elég, hogy a világ lakóinak bajt okozzon. Tehát a teremtés és a mágia nem illik össze.
    Összegezve:
    Valószínűleg egy komoly munkával felépített világ nagyon átgondolt történetének a kezdetét látjuk itt, ami nagy szó, és még nagyon nagy érték is lehet. Ehhez azonban a szövegen és a világon is csiszolni kell még. Ez kell még ahhoz, hogy a szerző válaszolhasson arra, miért akar ő lenni a magyar Tolkien.
    Sok sikert hozzá, és gratulálok a kikerüléshez!

  8. Nagyon tetszett a részlet, gratulálok a kikerüléshez! Szívesen olvasnám könyv formájában.

  9. Csaltam 🙂 Rákerestem a szerzőre (szakmai ártalom, bocsika) és megtudtam, hogy elsősorban grafikus (teszem hozzá, elképesztően jó), a Négy Világ Meséje pedig egy sok éve alakuló, “magyaros-gótikus-szecessziós-vikis elemekkel ellátott, kicsit kódex jellegű képes regény”, ami eleinte képregénynek készült.
    Bírom az ilyen polihisztor embereket, de nem irigylem, mert az, hogy több művészeti ághoz van tehetségük, azt is jelenti, hogy több művészeti ágban kell képezniük magukat. A szerzőnek a könyv világából készített grafikái olyanok, hogy leesik tőle az állunk. Viszont maga a regény, aminek az elejét teljes töménységében ma megkaptuk, még nincs ezen a szinten. Nem is az olyan finomságokra gondolok, mint információadagolás, világépítés, hangulatteremtés, hanem olyan fapados dolgokra, mint a szöveg tagolása. Ezt már sokan megjegyezték és én csak azon csodálkozom, hogy a képregény szükségszerűen erős tagolást jelentő, kevés szóban sok információ átadására kényszerítő műfaja nem volt elég ahhoz, hogy a szerző áradó fantáziáját megzabolázza. Mintha a szöveg azért sikerült volna ilyenre, mert nem bírta a szövegbuborékok szorítását és végre szabadon áradhatott, sajnos nem forrástól a tengerbe tartó folyóként hanem mindent elsöprő, zavaros áradatként, a sodrásban összekeverve mindent, aminek külön-külön, máshol lenne a helye, nem így összekeveredve.
    Nem nézek ki belőle pozitív lektorit, mert már a leközölt részlet megszelidítéséhez is a honvédség, a tűzoltóság és a katasztrófavédelem egyesített erejére lenne szükség, vagy inkább egy idomított harkályra, ami fatörzs helyett a sorköz billentyűt kopogtatja a csőrével. Ééés itt jön az a bizonyos !!DE!!: szívós, kemény munkával ki lehetne hozni belőle a magyar Tolkient.
    Első lépésben (Lobo Marungának megint igaza van) a nevekkel kellene kezdeni valamit. Remek ötlet a magyar mitológiát beleszőni, de nem feltétlenül jó olyan neveket használni, amelyek konkrét személyekre utalnak vagy más képzettársítással járnak. Szerintem az ősmagyar nevekből nagyon egyszerűen lehet a hangulathoz illő hangzású, de kitalált neveket remixelni.
    Második lépésben talán érdemes lenne figyelni a világteremtés következetességére, vagyis ha magyaros sztorit akarunk, akkor ne legyenek benne kelta-angolszász (és amúgy is közhelyessé koptatott) elemek mint az egyszarvúak és koboldok.
    Harmadik lépésként (vagy lehet hogy ezzel kéne kezdeni) végig kéne gondolni, hogy milyen világot is akarunk építeni, mert a magyaros-gótikus még valahogy belefér de a szecessziós-vikis már inkább vizuális stílusra vall, mint irodalmira. Stílusoknál maradva, ha túl sok mindent akarunk keverni, abból csak eklektika lesz.
    Nagyon ritkán mondok ilyet, de itt muszáj: hajrá, ne add fel Viktória, ebből még lesz valami. Csak ne próbálj meg mindent egyedül erőből, csak a nyilvánvaló tehetségedből megoldani.

  10. (Különben is, mi az a “vikis”?)

  11. Igazat kell adnom az előttem szólóknak. Egész egyszerűen túl sok minden zúdul ránk.
    Szerencsére a lektorok nem csupán erre a kezdésre támaszkodhatnak, nekünk viszont ez a túlburjánzó, eklektikus indítás jut. Szigorúan ebből a kezdésből kiindulva látszik, hogy gyönyörűen írsz, képes vagy szerteágazó, sokszínű világot teremteni, ami sajnos ebben a formában befogadhatatlanul tömény, amit nagyon sajnálok, mert lenyűgöző, és tagadhatatlanul érdekes a stílusod.
    Gratulálok!

  12. „Valamikor májusban” véget és az aranymosás, most mind azt találgatjuk – mivel még senki nem nyert -, hogy na, ez lesz az? A mai lenne az? Mert ha igen, jól fel kell tűrnie az ingujját a szerkesztőnek. Ráadásul az idő is szorít, hisz november végére muszáj kinn lennie a kötenek a boltokban. Úgyhogy kötve hiszem. Ezzel a kézirattal, ami monumentális, és amiben iszonyat munka, szív és verejték van, túl sok munka lenne. Megmarad a kérdés, kinek írunk? Magunknak, vagy az olvasóknak? A zsánerolvasó – ahogy én is – lusta. Nem hogy egy új világot nem akar megismerni, de még a régiből is a jól ismertet keresi, nem véletlenül mennek mostanában a több részes könyvsorozatok. Ilyen család, olyan egyetem. Ismerjük a világot, a karaktereket, nem kérünk a különleges fogásokból, éljen a menza. Gratulálok a kikerüléshez.

  13. @Katherine Poll, talán nincs abban rendkívüli ha egy pályázat hullámzó színvonalú, akár az előző “évadokat” akár az aktuálisat nézzük… Szubjektíven mondva, nekem a korábbi győztesek közt például van olyan amit sokkal jobbnak tartok egy másik évbeli győztesnél, annak ellenére hogy a gyengébbik mű témája és műfaja sokkal közelebb áll hozzám.
    Valljuk be, az idei felhozatalban a legjobbak is maximum ígéretesek voltak, de a lektorik végül nagyjából ugyanazt mondták, mint a kritikusabb hozzászólók. Egyetlennél sem volt az az osztatlan húdejóez-effektus.
    Ez szerintem jól is van így, mert aki jövőre pályázni akar, majd jobban rákészül. Bevallom férfiasan, nekem a magasra tett léc miatt nagyot nőtt a kiadó a szememben, mert korábban amolyan túlértékelt Harlekin 2.0-nak tartottam az ezerrel tolt romantikus regények miatt, de mostanra már – mondjuk úgy – erősen átszerkesztettem a nézeteimet. Végül is, ami a mosást illeti, ők is csak hozott anyagból dolgoznak. Ezzel együtt, az idősebb férfi írók fricskázása jól mutatja, hogy az amúgy magát nagyon szivárványosnak mutató kiadó valójában milyen szerzőket keres.
    Ha arra a bizonyos lakatlan szigetre készülnék, és egyetlen könyként valamelyik idei pályaművet lehetne magammal vinnem, talán a Fekete Tőr lenne az, esetleg a Csatornapatkányok, de így utólag és a felhozatal tükrében a Vakrandi és az Éjszaka színei is lehetne.
    Egyébként a KMK oldalán túl is tanulságos volt a pályázat. Jót szórakoztam némely róka esetén a savanyú szőlővel, amikor a nagy arcú pályázó kiesik és utána máshol f**ázni kezdi a pályázatot… 🙂

  14. Van már egy pozitív, Katherine! A Pöttöm Pötty-ös mese.
    Aranymosó majd kijavít, de szerintem itt nem kötelező úgymond nyertest hirdetni. Vagy lesz olyan pályamű, amit kiadnak (akár több is) vagy nem lesz. Plusz lehet még rakétás akárhány, és lesz egy public star.

  15. Hűaztahűhahűha! 🙂

  16. A Fekete Tőrnek volt olyan erős hangulata volt, hogy akár rá lehetett volna könyökölni. A Csatornapatkány a zsáner miatt (szegény Johnny biztos a szívéhez kapott, amikor látta, hogy olyan lektor értékelte aki keverte a steampunkot a cyberpunkkal). A Vakrandi főszereplője nem teljesen száz és a monológjának van egy piszkos, perverz, taszító, kellemetlen mellékíze, ezért érdekes. Az Éjszaka színeire azt mondták hogy a főszereplő csak ül, kávézgat és vekeng az érzelmein, nem ő cselekszik hanem történnek vele a dolgok, és rájöttem hogy hoppá, hát ez egy teljesen hiteles és életszerű női szereplő. Úgyhogy ha lakatlan szigeten arra kéne emlékeztessem magamat, milyenek a nők, akkor ezt vinném magammal, és ezt most komolyan minden irónia és cinizmus nélkül mondom…

  17. Ó, Csikesz! Úgy örültem, mikor írtad, hogy elvinnèd magaddal akár az én regènyemet! 🙂
    Erre kiderült, miért. 😀
    😀
    Jaj nekem! 😀

  18. Mondtam már akkor is hogy nem muszáj és kötelező minden női főszereplőnek egy hiperproaktív wonderwomannak lennie 😉

  19. Hű, mennyi szál, mennyi mítosz, mennyi név! Kicsit jó lett volna lassítani. Úgy éreztem, rögtön kinyitották a nagykaput, mikor én még csak a függöny mögül szerettem volna leskelődni.

    De az biztos, hogy ha kikerül az írásom, akkor Gorzó János, Demeter Attila, Csikesz és Lobo Marunga véleményére figyelek majd a legjobban, mert szavaik aranyat érnek a kezdő szerzőknek. Már most, a pálya széléről megfogadom, ha ők adják a keserű pirulát, akkor lenyelem!

  20. Csikesz, a mai kommentversenyt te nyerted. 🙂

  21. Kedves Hajnali Pacsirta!
    Köszönöm a véleményed, de kérlek, ne értékelj túl! A magam részéről csak egy öregebb, inkább vénebb kolléga vagyok, tanulnivalóim sokasága mögül csak véleményt mondok, a tuttit a szerkesztők mondják.
    Sok sikert kívánok a munkádhoz! Remélem, kikerülsz, és azt is remélem, nem kell keserű pirulát gyártanom hozzá!

  22. Kedves Hajnali pacsirta!
    Igazán kedves vagy, de óva intenélek attól, hogy látatlanban nagyobb jelentőséget tulajdoníts mások véleményének azért, mert korábban megszívlelendőnek láttad a hozzászólásaikat. Már csak azért se tégy ilyet, mert az egyetlen igazán fontos véleményt a lektor mondja 🙂 A kikerült részlet alatti meglátásokat abszolút egyenértékűnek gondolom.
    Az én gondolataim eleve több szempontból is problémásak. Attila és Csikesz nem pályázók, Lobo kézirata pedig már kikerült. A pályázat legelején el kelett döntenem, vajon etikus-e pályázóként egyáltalán véleményt alkotni a többiek munkájáról. E tekintetben a mai napig vannak kétségeim, igazából csak remélni tudom, hogy a hozzászólásaim több segítséget nyújtottak az esetleges javításokhoz, mint amennyi fájdalmat okoztak. Mindazonáltal eddig ki nem került pályázóként szigorú értelemben véve az én véleményeim tekinthetők a legkevésbé relevánsnak.
    A kéziratom gyakorlatilag minden tekintetben szembe megy a kor elvárásaival. A nyelvezete és tempója messze nem illeszkedik a ma divatos mainstream irodalomba. Olyan műfaj keretei között alkottam, melyre talán utolsóként tippelne az olvasó tudván, hogy férfi alkotóról van szó. Ha mindez nem volna elég, mindent tudó E/3-at használtam, ami szintén divatját múlt, ráadásul hatalmas mumus. Talán ez a legnehezebb elbeszélési mód / nézőpont, megfelelő indokoltság nélkül a használata egyenesen hibának tekinthető. A felsorolt hátrányok és lehetséges buktatók ellenére mégis így alkottam meg a történetet, mert ebben a formában tetszett. Így persze igen erős a kockázata annak, hogy ki sem kerülök.
    Bárhogyan is lesz, az elmúlt négy hónap semmiképp sem volt haszontalan számomra. Számos problémával találkoztam a pályázat során, amiket az emlékezetembe vések, és magammal viszek, annak reményében, hogy a későbbi írásaim kapcsán már könnyebben felismerem őket, és én magam nem sétálok a csapdájukba.
    Ki tudja, hány részlet van még hátra. Talán a tiéd is közte van / lesz az (ha már csak egy volna). Sok sikert!

  23. Kedvet csináltál, János! Remélem még látjuk a tiédet is.

  24. Egyébként, János, csak részben értek veled egyet. Az oké, hogy a lektoré a legfontosabb vélemény. Különösen akkor, ha pozitív lektorit kap valaki. Ugyanakkor a kommentelők véleménye is nagyon fontos, és abszolút nem számít, hogy ki mennyire ért hozzá. Ők az olvasók. Az irodalomhoz az is érthet, aki nem író (ha nem így lenne, akkor pl. csak írók taníthatnának magyart), és aki nem ért az irodalomhoz, az is lehet jó olvasó. Sőt, lehet, hogy bizonyos szempontból ez még előny is lehet. Nekem személy szerint sokat jelentettek a kommentek (a tiéd is!), lementettem magamnak mindet, és időnként olvasgatom. Abban viszont megint igazad van, hogy nem feltétlenül kell mindre hallgatni. Már csak azért sem, mert minden olvasónak nem felelhetsz meg. És persze egyikünk sem (én sem) orákulum, minden véleményünk cáfolható, vitatható. Megértem a dilemmát is, miszerint pályázóként véleményezni a többi pályázót kicsit furcsa. Ezért is írok én Lobo Marunga néven. Ezzel jelzem, hogy ilyenkor nem a pályázó vagyok, és nem az “író”, hanem egy olvasó. De amúgy szerintem beleférne saját néven is, főleg ha nem bántó, hanem jobbító szándékú az észrevétel.
    Még egyszer: Remélem, még a tiédhez is írhatok, kíváncsivá tettél.
    Nincs még vége a pályázatnak, dátumot nem írt senki, sőt a május is csak afféle várható befejezési idő volt. Lesz itt még szerintem.

  25. Kedves Lobo!
    Talán nem volt egészen világos, én a négyünk kiemelésére gondoltam, amit nem tartok jogosnak. Mindenki, aki a részlet alá kommentel, egyformán fontos hozzászóló, a véleményünk egyenértékű bárki más meglátásaival. 🙂 A lektor észrevételei szerintem azért fontosabbak minden hozzászólóénál, mert egyrészt szakember, másrészt a kézirat jövőjének meghatározója. Ha pedig számításba vesszük a vitathatatlan tényt: mi többnyire csak a szövegek kis százalékát ismerjük, akkor ez a különbség még számottevőbb.

  26. Jánosnak nagyon igaza van ezzel az etikai problémával! Nekem mint kibicnek nincs ilyen dilemmám, és most elgondolkodtam mit tennék ha én is pályázó lennék.
    Ugyanazt amit eddig. A mosás ugyanis nem verseny, ahol vannak 1.-2.-3. helyezett győztesek és a többiek hazamehetnek egy oklevéllel, mert már sokszor elhangzott, hogy ha éppen 27 és fél kiadható pályamű érkezik be, akkor 27 és fél pályaművet fognak kiadni. Azt is mondtuk már, a legszebben Lobo pár hete, hogy még a negatív lektorit kapott pályázók sem mennek haza üres kézzel, mert több tucatnyi alapos, összeszedett, fair és korrektségre törekvő visszajelzést kapnak PLUSZ a profi lektorit. Ez pedig János dilemmájára is megadja a választ: amíg a vélemény alapos, fair és korrekt, nincs semmi probléma, ha más pályázó művét véleményezzük. A lektori döntést amúgy sem befolyásolja, amiket itt írogatunk.

    Sőt – egy írónak ez a visszajelzés talán még többet is számít, mintha kiadnák a könyvet. Nem tudom, a KMK-nál hogy megy, én csak a máshol szerzett tapasztalatomról beszélhetek: onnantól, hogy egy kiadó befogadta a kéziratot, nem azzal foglalkozik, hogy javítson pld a drámai íven vagy a párbeszédeken vagy leírásokon, hanem hogy előállítsa és eladja a könyvet. (A kiadói szerkesztőnek eleve nem feladata, hogy megcsinálja az író házi feladatát azaz kijavítsa a kéziratban az elbeszélés hibáit. Sokan mondták, hogy egy szövegben ugyan sok a baki de majd a szerkesztő segít rajta. Nem, nem fog, mert nem ezért kapja a fizetését.) Vagyis további csiszolgatás és javítgatás helyett odalöknek az oroszlánok elé, márpedig az itteni legvitriolosabb kritika sem lehet annyira pusztító, mint egy közepes vagy rosszabb értékelés a Molyon vagy könyvesblogon. Nem tudom, hogy a negatív lektorisak közül hány pályázóban tudatosult, mennyire szerencsések hogy még ott maradtak a kiadatlanság illúziókkal kipárnázott, védelmező burkában, ahol addig csiszolhatják a műveiket, amíg annak esélye nem lesz talpon maradni a könyvpiac dzsungelében. (Ez milyen modoros lett már. Namindegy.)
    És persze ha sikeres is az első könyv, onnantól jön az igazi nehézség, mert többnyire nem lehet majd évekig babusgatni egy kéziratot és sokkal magasabb a megugrandó léc, ez pedig nagyon komoly lelki teher, főleg ha valaki okos és az írás marad fontos számára és nem az hogy dedikálhat meg író-olvasó találkozókra járhat meg hasonló egótrip dolgok. Gondoljatok bele, hány korábbi mosásos “győztesnek” sikerült megismételnie az első könyve sikerét. Most így kapásból egyet sem tudok mondani.

  27. Kedves Csikesz!
    Gyakorlatilag minden szavaddal egyetértek. Én több korábbi mosás nyertesről is tudok, aki sikeresen haladt tovább a pályán, hirtelen Róbert Katalin és Bessenyei Gábor jut eszembe. Biztos vagyok benne, hogy népesebb ez a tábor, elnézést mindenkitől, akit nem említettem.
    Az én személyes döntésemnek is az általad említett “bármennyi nyertes lehet” gondolat volt az alapja. Úgy rémlik, ezzel kapcsolatban ki is fejtettem örömöm a pályázat indulását jelző poszt alatt. Tudván, hogy nem vagyunk egymás ellenfelei, a véleményünket sem érheti az a vád, pusztán ellenséges szándék nyomán született. Én amúgy is konfliktuskerülő személyiségnek tartom magam, az esetleges negatív meglátásaim minden esetben őszinte jóindulatból fakadnak. A kétszínűséget nem szeretem, így ha már a kitett részletben is olyan súlyú hibák jelentkeznek, amik tisztán látszanak, nem tudom egyszerűen azt írni, hogy gratulálok a kikerüléshez. Rövid távon talán annak örülne jobban a szerző, hosszú távon viszont valószínűleg visszanézi majd a kritikát is tartalmazó hozzászólást, és szerencsés esetben talál benne értékes gondolatot, amit megfogadhat. Ebben látom a hozzászólások igazi értékét, és ezért fordítok időt, és energiát a megfogalmazásukra.
    Az aranymosás rendszerét én leegyszerűsített példaként egy Olimpiai kvalifikációs futóversenyhez tudnám hasonlítani. Nem számít ki hogyan ér be, egyetlen “közös ellenfél” van, az Olimpiai szintidő. Akik azt a szintet megugorják, nyernek.
    A saját komment tevékenységemet csupán azért tartom furcsának, mert néha olyan érzésem van, mintha odamennék egy futótárshoz, és tanácsokat adnék: magasabbra emeld a térded, lépj hosszabbakat, bármi hasonló. Mindezt úgy teszem, hogy fogalmam sincs, én magam megfutottam-e azt a bizonyos szintidőt.
    Persze attól még lehet valaki jó ‘edző’, hogy ő maga nem válik szupersztárrá az adott sportágban 🙂
    Példánál maradva Te Olimpiát megjárt futóként kiabálsz be a pályára, ami azért elég menő, ha a vélemény tálalása kellő bölcsességgel párosul 🙂

  28. Kedves János, köszi, ha nem ismertem a több cikluson át sikeres, innen kinőtt szerzőket, annak csak a felületességem az oka.
    Szerintem ez az olimpikon dolog viszonylagos és az a győztes akinek egyetlen olvasója is akad, aki a történet végére érve más lelkiállapotba kerül, mint az elején (és lehetőleg nem úgy hogy “adj egy aszpirint mert hülyét kaptam ennyi baromságtól”). Talán mégiscsak ott kezdődik az igazi írás hogy meg tudjuk fogalmazni, pontosan miért is akarunk szólni másokhoz, mert a hiúság és a magánytól való félelem érthető és emberi, de nem feltétlenül tesz mások figyelmére érdemessé. Vannak állítólag azok a szobrok a katedrálisokban, amiket ugyan soha senki sem lát rendesen, mégis tökéletesen vannak megfaragva, mert ugye Isten látni fogja. Sokan az alkotás ilyen önmagáért való örömét felejtettük el, amikor valami elképzelt társadalmi elvárásnak meg teljesítménykényszernek engedelmeskedve azzal mérjük egy történet értékét, hogy kiadták-e és hányan olvassák. Végül is minden könyv csak egy információhalmaz, amit akkor érdemes megosztani másokkal, akkor van hozzáadott értéke, ha az olvasóknak érzelmi vagy intellektuális hasznuk van belőle, és nem azért mert az alkotásunk megosztásától többnek vagy jobbnak érezzük magunkat.

    Füle Viki kéziratára visszatérve, én az alapötletben látom ezt a hozzáadott értéket. A magyar mitológiát még nem vezették be a fantasyba (legalábbis a populáris könyvek szintjén) úgy, ahogy a kelta-angolszászt vagy a szlávot, pedig lehetne. Benne van a téma a levegőben. De akkor szóljon tényleg erről. Számomra egy olyan történet, amiben egy Bulcsú és egy Bendegúz mellett egyszarvúról és Hélioszról is szó esik, olyan konfúz mintha tündék az Olimposzon a csodaszarvasról énekelnének és kumiszt innának. Tessék eldönteni, melyik hitvilágra is alapozzuk a történetet és következetesnek maradni…

  29. Az előbb végigtekertem a hozzászólásokat, és pár gondolat eszembe jutott 🙂

    A magyar mondavilágos téma érdekesen alakult az elmúlt években. A rendszerváltás előtt nem lehetett fantasy írást megjelentetni (Kuczka persze minimális mértékben becsempészte a sci-fi közé), viszont amikor a kiadó monopólium leomlott, és rengeteg kiadó alakult, az írók is cenzúra nélkül írhattak.
    2002-ben jelent meg Szélesi Sándor: Vadásznak vadásza, egy trilógia első kötete. Még ebben az évben indult Fonyódi Tibor Isten ostorai, ami két sorozattá ágazott. (A Hadak Útja és a Torda-trilógia)
    Jelenleg divathullámban vagyunk a magyaros fantasy, urban fantasy kapcsán. Volt már ilyen Aranymosás nyertes is, Eszes Rita: Illangók, a könyv az erdélyi mondavilágra épül. Imádták az olvasók.

    Az aranymosás nyertesek további művei itt megnézhetők. A legtöbb írónak van új írása, ami megjelent. Kicsit tekerjetek lejjebb a cikkben.

    Ez pedig a webboltos link az eddigi összes magyar szerzőnk

    Fogyás kapcsán is van, akinek harmadszor nyomták újra a könyvét, annyira sikeres. Megkelent 2016-ban egy magyar regényíróinkat bemutató könyv, a Klasszi körkép. Benne kis piktogrammokkal lettek jelölve regényírók, a fogyási adatokra is van utalás. Megjelent egy meseírós körkép is. Érdemes egy könyvtárban megnézni, mert lehet látni egyben, hogy milyen szintű szövegeket és témákat jelentetünk meg.

  30. Már nem tudom hol, de volt egy gondolat, hogy a kiadói szerkesztő dolga nem a dramaturgiai ív, vagy a párbeszédek rendbe tétele. Ez így van, az övé a szerződéskötés, nyomdai folyamatok stb, mert egy koordinátor.
    Viszont vannak szerkesztők, akiknek a dolga a szöveggondozás. Nálunk nagyon jó szakmai csapat van, a szerkesztők udvariasak, kedvesek, de megpróbáljuk kihozni a szerzőből és a műből a legtöbbet, együttműködve és tanítva az írót. Hiszen ha jó a könyv, nagyobb lesz az olvasótábor, és aztán az író is lelkesen megírja a következő műveit.
    (Ha lehet egy személyes tanácsom, az olyan kiadónál, ahol nincs rendes szöveggondozás, csak a zsenik publikáljanak. Mindenki másnak szüksége van szerkesztőre, hiszen nem lát ki a saját fejéből. Én a program vezetője vagyok, de nekem sem mehet ki a nyers szöveg. Igaz, fele annyi idő a könyvem szerkesztése, de akkor is kell, hogy legyen külső szem. Utána még jön a két korrektor, és ők is dolgoznak a szöveggel. Szóval nagyon meredek dolog a nyers kéziratot piacra engedni.)

    Ami az etikai gondot illeti, hogy pályázóként lehet-e véleményezni: igen. Sőt, magatoknak tesztek jót, mert a kiadóvezető minden ősszel dönt arról, legyen-e új pályázat. És ha látja, hogy van aktivitás, az írók szeretik megbeszélni a műveket, az olvasók lelkesen jönnek véleményezni, akkor az neki is pozitív visszacsatolás.
    Másrészt meg azzal, hogy valaki egy pozitívumot vagy hibát meg tud fogalmazni, íróként maga is fejlődik.
    Az olvasókat is biztatnám, hogy hozzászóljanak, mind annak a pár ezernek, akik csendesen figyeli az eseményeket. Nagyon sokat jelent az írónak az érzelmi visszajelzés. Még ha kiesik is a mű, az íróban megmarad, hogy érdemes írnia, és sokkal motiváltabb jövőre újra jönni, és talán akkor már könyvként is olvasható lesz. Bátorítsátok nyugodtan az írókat, ha szeretitek a stílusukat 🙂

  31. Lobo, én ugyanezt csináltam, mint te, lementettem a rèszletem alatti kommenteket, és elolvasom őket néha. Valóban nagyon sokat jelent, hogy számomra idegen embereknek tetszett, amit írtam!

    Aranymosó és János, nekem ugyanez volt a dilemmám, hogy pályázókènt vèlemènyezzek-e. Én végül arra jutottam magammal, hogy nem véleményezek, csak gratulálok a kikerülèshez, pedig minden hétfő-szerda-pèntek reggel az az első, hogy elolvasom az újabb részletet. 🙂
    És gyűjtöm a címeket, hogy Mosás végén mely regényeket szeretném elkérni elolvasni. 😀

  32. …khm…
    Érdekes kérdés, hogy a pályán rohangászva vagy a pálya mellett ácsorogva szabad-e kommentelgetni. Egyfelől azt mondom, azért nyilvános a pályázat, hogy bárki elmondhassa a véleményét. Lehetne zárt körű is a megjelenés, akkor csak a hozzáértők vagy a már tíz könyvet korábban megvásárlók vagy mondjuk a szőke kék szeműek véleményezhetnének, viszont a kulturált hang megkövetelésén kívül nincs szűrés, tehát a szándék nyilván a bárki hozzászólását igényli. Bennem inkább az ébresztett kételyeket, hogy egykori pályázóként, de ma már ebből a szempontból passzív emberként szabad-e itt a lelátóról óbégatnom. Szóval ez nézőpont kérdése. Amikor pályáztam, m mostaninál sokkal több hévvel vitáztam a hozzászólókkal tehát azt gondolom, hogy pályázóként – függetlenül attól, hogy kikerül-e valaki vagy sem – nemhogy szabad, inkább ajánlott véleményezni, gondolkodni, következtetni és esetleg vitázni. Az írók régen is ültek a kocsmaasztalnál, és beszélgettek, néha veszekedtek. Úgy tudom, hogy vér azért nem folyt.

  33. Attila, honnan lehet ismerős az utolsó két mondatod? Valahol mintha hallottam volna már, de hiába keresgélek, nem találom. 🙂

  34. Kedves János! Elkeserítesz. Azt hittem, hogy azt a két mondatot én találtam ki. 🙁 Kiderül, hogy mglovasítottam valahonnan? Gáz. 🙁

  35. Kedves Attila!
    Nem találtam meg sehol, így valószínűleg csak emlékeztetett Rejtő stílusára 🙂 Ha a te tolladból való, részemről instant klasszikus! 🙂

  36. János, ami négyünk kiemelését illeti, egyetértek. Azaz hogy pontos legyek, én sem emelném ki magamat. Viszont ha valaki ki akar, hát tegye nyugodtan. Ez persze innentől számomra is felelősséget jelent. Ami viszont engem is épít, fejleszt.
    Ami a pályázóként való kommentelést illeti, a dilemmát én csak értem, nekem nincs. Mint máshol is írtam, azért írok más néven, mert nem akarom, hogy más azt higgye, a saját érdekemben teszem. Pontosabban csak kis részben ezért. Sokkal inkább azért, mert ez nálam afféle hagyomány, megvan a maga története is.
    És hogy visszatérjek a lényeghez:
    Aranymosó, a magyaros fantasyval semmi gondom, sőt, örülök neki, hogy sokan próbálkoznak ilyennel. csak jeleztem néhány dolgot, amit szerintem majd még át kell gondolni.
    Végül: Csikesz nyomán megnéztem én is Viktória képeit (már ami a neten fellelhető). Valóban érdekesek, értékesek. Kérdés, hogy nem nehezíti-e ez az értelmezést, és nem determinálja-e a befogadói elképzeléseket. Arra gondolok, hogy vajon ez az egész világ hogyan születik. Vizuálisan vagy vebálisan? Nyilván nem zárja ki a kettő egymást, sőt erősítheti, de félek, hogy ettől nehezedik is a feladat. Talán innen a némelyek által jelzett töménység. Van a szerző fejében egy nagyon gazdag képileg megformált világ, és ennek minden pontos részletét át akarja adni verbálisan is. Lehet, hogy tényleg a képregény, vagy mondjuk az animáció lenne a jó megoldás. Ezzel a képi világgal és sztorival nagyon is el tudnék képzelni egy ütős animációs filmet.

  37. Ahogy most végigolvastam a kommenteket, én értem, hogy mire gondolhatott Hajnali pacsirta (javíts ki kérlek, ha tévedek)!
    Az említett 4 fő véleményére azért figyeltek fel többen is, mert vmilyen szinten Ti elemzitek a kitett részletet, már amennyire a keretek engedik, úgy hogy csak egy kis részét ismerhetjük az egész történetnek. És ez hasznos mind az íróknak, mind az olvasóknak, bizony ezzel is lehet tanulni.

    Én már évek óta követem a pályázatot, de még sosem kommenteltem a kitett részletek alá. Megfogadtam idén, hogy minden kitett részletet végigolvasok, és leírom, hogy mit gondolok róla én magam. (Nem mint pályázó, hanem mint olvasó, ha ezt egyáltalán lehet külön kezelni! Na, nálam ez okoz egy kis dilemmát, de próbálok objektív maradni!). És bevallom, hogy nem is olyan könnyű véleményt írni, mint ahogy az elején gondoltam. És az már nagyon jó dolog, ha legalább 1 pályázónak tudtam segíteni az észrevételeimmel, akár pozitív, akár negatív volt.

    Egyre kisebb arra az esély, hogy az én történetem kikerül, vészesen közelít a zéróhoz (E/1 romantikus, úgyhogy nem mindenkinek nyerné el a tetszését 🙂 ), de én már annak is nagyon örülök, hogy akik átnézték, végigizgulták a sztorit, és várták a végét, hogy elolvashassák. És volt egy férfi előolvasóm is (na jó, ő annyira nem izgult 🙂 ), aki hősiesen végigolvasta, és javított benne, ahol szükségesnek érezte.
    Sokan vagyunk sokféle igénnyel, és ez így jó! Van, aki a krimit szereti, más a fantasy-t, vagy az ifjúsági regényeket. Nem felelhetünk meg mindenkinek, képtelenség lenne. De minden műfajra szükség van, hogy aki olvasással szeretne kikapcsolódni, az megtalálhassa a kedvére való könyvet.

    Kedves János, bizony engem is kíváncsivá tettél, hogy milyen témában írtál. Remélem, a tiedet is kiteszik, hogy megismerkedhessünk a mindent tudó E/3-mal. 🙂

    Visszatérve a Négy világ meséjére:
    A most kitett részlet egyedi hangulata elvarázsolja az olvasót, de továbbra is úgy gondolom, hogy nekem ez így nagyon tömény volt. Ebben a formájában én képtelen lennék végigolvasni több száz oldalt, velem ellentétben viszont van, aki igen! És ez a fontos, ráadásul már az előszűrőt is meggyőzte! Nem tudom, hogy mennyi munkával jár majd az átdolgozás, de kitartást hozzá, érdemes energiát fektetni bele.
    Szurkolok Viktóriának, hogy sikerüljön az álmát megvalósítania, amihez bizony már az első lépcsőfokot át is ugrotta, hisz kikerült ide a története. 🙂

  38. “Az írók régen is ültek a kocsmaasztalnál, és beszélgettek, néha veszekedtek. Úgy tudom, hogy vér azért nem folyt.”
    Kedves Attila, én a helyedben most kivennék pár nap szabadságot, leülnék a konyha közepén jógaülésbe és addig mantráznám ezt a mondatot amíg regényt nem tudok írni belőle. Instant bestseller.

    Amúgy meg rádupláztunk a Muppet Show-ra, mert ott csak két öregúr ült a páholyban aki mindenbe beleszólt, mi meg négyen vagyunk.

    Aztán, nagyon bírnám ha Vikinek összejönne ez az ősmagyar fantasy. Mert ki az aki mondjuk a négyeshatoson zötykölődés közben ne álmodozna arról hogy gyors lovon repül a tejszagú pusztában, amikor még friss és érdekes volt a világ. Bulcsú pld a visszacsapó íjával lenyilazhatná az összes egyszarvú napcsikót és elégedetten belemosolyoghatna a kamerába: na, most már a lényegre térhetünk.

  39. Csikesz, jól érzékelem, hogy finoman le lettem öregezve? Tény ami tény, nem a hidegtől deresedik az a halánték, de azért na… Olykor vannak még jó pillanataim. 😀
    A reflektorfényből kioldalazva szeretném felhívni a figyelmet T. Eszter, Megyeri Judit, Ildikó és Zsuzsa hozzászólásaira is, akik sok esetben minimum egyenértékűen értékes véleményeket fogalmaznak meg 🙂

  40. János! <3
    🙂

  41. Köszönöm az említést, János! 🙂 De ne érezd magad rosszul emiatt, én értem Hajnali pacsirtát. A jelen lévő férfiemberek tetszését nehezebb elnyerni. 😉

  42. @János
    Teljes mértékben igazad van, a többiek hozzászólása egyenértékű a tietekével. Pontatlanul fogalmaztam korábban.
    A lányok (bocs, hogy így írtam) kevésbé rontanak ajtóstól a házba, de az ő véleményük ugyanolyan értékes ettől, és hasznosak is.
    Nekem az különösen tetszett, amikor néhányszor “kordában” tartották a belelendült hozzászólásokat. 🙂

  43. Sylvia! Azt hiszem mi hasonló elvek mentén szólunk hozzá 🙂 És úgy veszem észre nem a lányok-fiúk vonalon van a határ,
    Tavaly – mikor zöldfülüként a mosás közepén idetaláltam – még nem láttam át, hogy amit most kommentelünk, az a szerzőnek már nem változtat a mosáson, és jó eséllyel még egy negatív lektori esetén sem segít a továbbiakban, a lektori maga nylván felülírja bármilyen fantasztikusakat is mondok.
    Idén már nem hiúsági projekt, hogy bebizonyítsam én vagyok a legokosabb 🙂 Igyekszem konstruktívan hozzászólni, de nem értékelem túl a húszezer karakterre alapozott hasznosságomat.