Fráter Zsuzsanna: Szent Ivánnak éjjele

Fráter Zsuzsanna: Szent Ivánnak éjjele

Pipacs mozdulatlanul lapult a nádasban. A lidérccsirke nem messze tőle elmerülten igazgatta pelyhedző, fekete tollait. Pár órája kelt ki a tojásból, de máris úgy nézett ki, mintha legalább egy hónapos lenne. Pipacs tudta, igyekeznie kell. Éjfél előtt el kell kapnia, mielőtt átváltozik közönséges tyúkká, ha fel akarja használni a varázslathoz, amit tervezett. Még magasan járt a nap, de rengeteg munka várt rá. Jó lesz sietni. Óvatosan, hogy az állat ne fogjon gyanút, előrébb araszolt, majd éppen előrendült, amikor kiáltás csattant mögötte.

– Pipaaacs! Merre vagy, te jány!

A lidérccsirke felkapta fejét a hangra, és elrebbent Pipacs kezei elől.

– A károgó varjúját! Mit óbégat itt a ronda banyája! – mérgelődött Pipacs, miközben próbálta megjegyezni, merre futott el az elhibázott zsákmány. Gyorsan kitépett a szoknyája széléből egy fonalszálat, és rákötötte az egyik sásbuzogányra útjelzőnek. Persze nem túl magasra, nehogy a közeledő banya is észrevegye. Susogott a nád mögötte, és fel is tűnt a vénasszony hajlott háta.

– Pipacs! Mit kujtorogsz itt a lápon? Neked most kígyósziszt meg pemetefüvet kellene gyűjteni a nyárfásban. Mi dolgod itt?

Pipacs tenyere izzadni kezdett, és igyekezett apróra összehúzni magát. A banya egészen belemászott az arcába, hogy rövidlátó szemével fürkészhesse.

– Hát, hogy izé… gondoltam, szedek egy kis békaszittyót is – válaszolta Pipacs, és nyelt egy nagyot. A gerincén hideg veríték gördült végig. Magában azon imádkozott, hogy a boszorkány higgyen neki.

– Békaszittyót?! Minek? Megmondtam, hogy sürgősen kell a kígyószisz! Miért nem az után jársz? Hogy csináljam meg a ma esti szertartást nélküle?! – kárált a banya és a nyomaték kedvéért botját Pipacs felé rázta.

Pipacs nem válaszolt, lehajtott fejjel hallgatott. Abban bízott, ha nem ellenkezik, hamarabb szabadul.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen mihaszna leszel, nem vettelek volna magamhoz! Na, eriggy azonnal, és egy órán belül otthon legyél a füvekkel! El kell kezdenem az előkészületeket.

– Igenis, nénémasszony! – válaszolta Pipacs.

Eloldalazott az öregasszony mellett, majd futásnak eredt. Amint kikerült a banya látóteréből, vidám szökdécseléssel ugrotta át a vakondtúrásokat. Majdhogynem dalra is fakadt a nagy örömtől. Egész simán megúszta az ügyet, és a vén boszorkány nem jött rá, mit tervez!  Sőt, még azt sem fedezte fel, hogy elcsente a lidérctojást. Eddig szerencséje volt, de iparkodnia kell, ha még a saját dolgával is végezni akar.

„Ma van Szent Ivánnak éjjele. A banya nagy ünnepe! De most nekem is az lesz! Ha sikerülne… ha megcsinálnám a varázslatot…” – már a gondolattól is lúdbőrös lett. Megrázta magát, most nem ábrándozhat. Nekilátott a füvek gyűjtésének. Gyorsan, de alaposan dolgozott. Tudta, ha a boszorkány nem elégedett, visszazavarja új növényekért. Nem pazarolhatta az időt.

Jól megtömködte a köténye zsebeit a varázsfüvekkel, és már indult volna hazafelé, amikor kolompszót hallott. Tehéncsorda közeledett lassan, bandukolva. Majd ismerős kutyaugatás ütötte meg a fülét, és hamarosan feltűnt Borzi, a puli is.  „Péter az a tehéncsordával!” – Pipacs szíve nagyot dobbant, aztán elszomorodott. Nem akart találkozni a fiúval most, de már nem kerülhette el. A csordás meglátta, és lelkesen integetett felé a csörgős botjával.

Borzi ért oda először Pipacshoz, és örömében a kötényére ugorva majd’ leszakította a növényekkel telt zsebet.

– Borzi! Mit művelsz?! Mész onnan! – kiáltott a kutyára messziről Péter.

Pipacsot azonban nem zavarta a hevesen ugrándozó puli, lehajolt hozzá, hogy megvakargassa a füle tövét.

– Ejnye, no! Te meg ne kényeztesd el ezt a pernahajdert – ért Péter Pipacs mellé, de a hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. Ő is leguggolt, és dögönyözni kezdte a hátára hengeredő Borzit.

– Mi járatban erre? A nevelőanyád küldött valamiért?

– Igen, neki szedtem egy kis kígyósziszt.

– Na, igen, nekik most boszorkányszombatjuk van. De legalább nyugodtan el tudsz jönni a mulatságba – nézett Péter vigyorogva Pipacs szemébe.

Pipacs lehajtott fejjel válaszolt:

– Én ma nem mehetek – suttogta.

– Hogyhogy? De hát… én azt hittem… – mondta Péter, és arca megnyúlt a csalódástól.

– Dolgom van. Nem mehetek. – Pipacs dacosan vágta oda a szavakat. Menni készült, de a fiú megfogta a kezét és visszatartotta.

– Az a vén boszorka nem enged?! Majd én ellátom a baját, meglásd! Akkor nem ellenkezhet!

– Nehogy valami ostobaságot csinálj! Csak engem kevernél bajba vele. Értsd meg, nem lehet. Sok dolgom van. Most is sietnem kell.

– De az egész falu ott lesz! És én azt hittem… együtt ugorjuk át a tüzet – folytatta sokkal csendesebben a pásztor, és könyörgőn nézett Pipacsra, aki még mindig lehajtott fejjel állt.

Pipacs nem mert a fiúra nézni. Félt, ha belenéz az ártatlan kék szemekbe, még meggondolja magát. Pedig most erősnek kellett lennie. MINDEN ettől függött.

– Nem lehet. És már így is elkéstem!

Pipacs kihúzta a kezét a fiúéból és futásnak eredt. Nem fordult többet hátra. Szeme sarkában könnyek gyűltek, de csak szaladt tovább.

Kifulladva érkezett meg a lápszéli kunyhójukba. A nyári hőség ellenére a kémény ontotta magából a füstöt, és a szélesre tárt ajtón nehéz szagú gőz ömlött ki. A banya bent ügyködött. „Már készül az éjféli főzet. Bárcsak minél hamarabb elvinné a fene a titkos gyűlésükre” – gondolta magában Pipacs, de hangosan csak beköszönt:

– Itt is vagyok, nénémasszony! Meghoztam, amiket kért!

– Hol kódorogtál már megint ilyen sokáig? Nem győztelek várni – sipított bentről a banya. – Hozzad gyorsan, mert már régen bele kellett volna dobni az üstbe azokat is. Egy fertály óra múlva indulnom kell. Neked kell vigyáznod majd a cókmókunkra. Meg ne tudjam, hogy ellófráltál valamerre!

„Na hiszen! Mit lopnának el innen?” – nézett körül a nyomorúságos viskóban Pipacs, de nem szólt semmit.  Odaadta a vajákos füveket a vénasszonynak, aki belemorzsolta őket a fortyogó üstbe, majd Pipacs kezébe nyomta a hatalmas fakanalat, hogy kavargassa vele a főzetet.

A boszorkány közben térült-fordult, porokat, üvegcséket pakolt be batyujába, tiszta főkötőt és kötényt vett fel. Végül elkészült a kotyvalék is. Pipacs megkönnyebbülten törölte meg izzadt homlokát, és gyorsan kimenekült a kunyhó pokoli hőségéből. A banya óvatosan, minden cseppre vigyázva egy palackba töltötte a tűzforró lét. Pipacs minden mozdulatát követte. Valahogy szereznie kellett ebből, az ördög italának nevezett főzetből. Erre is szüksége volt a varázslatához.

Mikor a vénasszony bement még néhány holmiért, Pipacs előhúzott egy kis fiolát a zsebéből, és villámgyorsan teletöltötte a varázsitallal. Hogy ne lehessen észrevenni a hiányt, szépen feltöltötte egyszerű kútvízzel a palackot. Senkinek sem fog feltűnni, vagy ha mégis, már mindegy lesz. A kis fiolát gyorsan elsüllyesztette a zsebébe. Ez is megvan! Amint a boszorkány elindul, ő is visszatér a nádasba megkeresni a lidérccsirkét. Csak mehetne már!

Végre a banya szedelődzködött. Vette a batyuját, még utasításokkal látta el Pipacsot, aztán seprűjére pattanva eltűnt az alkonyi felhők mögött.

Pipacs fellélegzett. Gyorsan bereteszelte a kunyhó ajtaját, és elindult a lápra. Szerencséjére, a szoknyájából kitépett fonalszálat hamar megtalálta. Innen azonban nem tudta merre menjen. Aztán hirtelen rájött. Fura, szúrós szag terjengett a levegőben. Záptojásra emlékeztette. Hát persze! Ez a lidérccsirke szaga! Csak követni kell ezt a kénköves bűzt, hogy újra megtalálja. Kihúzta a zsebéből a fiolát, és a biztonság kedvéért kortyolt egy aprót a főzetből. Megborzongott a kotyvalék keserű ízétől, de lenyelte. Pupillái kitágultak, érzékei kiélesedtek. Sokkal erősebben érezte a kénes szagot. Elindult a lidérccsirke után.

Vagy a főzet segítette, vagy szerencséje volt Pipacsnak, de hamarosan megtalálta a varázslatos baromfit. Éppen időben, már egészen kitollasodott, apró taréjával peckesen feszített, és a láp iszapos talajában kutatott kukacok után. Pipacs a kötényéből fordítva kavart kását kotort elő, és óvatosan araszolgatott csirke felé.

– Píí píí píííí, gyere csak csibém! Itt a finom kása! – édesgette magához az értékes állatot.

A csemege használt. A lidérccsirke először bizalmatlanul méregette a felé nyújtott tenyeret, de aztán kíváncsi mohósága felül kerekedett. Amint a jószág elég közel merészkedett, Pipacs egy határozott mozdulattal elkapta a lábát, és már a hóna alá is csapta zsákmányát. A lidérccsirke az övé volt! Boldogan szaladt vele vissza a kunyhóhoz.

Már magasan járt a hold, nem sok ideje maradt éjfélig. Hamarjában kerített egy vesszőkosarat, lefedte vele a lidérccsirkét, nehogy újra meglóghasson. Aztán nekilátott a máglyarakásnak. Száraz gyékényt, kenderkórót és ágakat hordott össze, amit csak kis tanyájuk környékén talált. Mikor elkészült a rakás, alágyújtott. A láng először pislákolva égett, de hamar erőre kapott, és rövidesen fényesen lobogott a nyári éjszakában. Ekkor Pipacs egy hatalmas kést, meg tálat hozott elő, majd a kosár alatt lapuló lidérccsirkéhez lépett. Leguggolt, óvatosan kiszabadította a rémülten káráló állatot fogságából. Szomorúan végigsimított a már teljesen kifejlett, szénfekete tollakon.

 – Csitt, csitt csibém – suttogta. – Nyugodj meg, már nincs sok hátra. Sajnállak, de a te véred az én megváltásom.

Azzal határozott mozdulattal elmetszette a csirke nyakát, és vérét vette.

A vér egészen feketének tűnt a telihold fényénél. Pipacs eltűnődött rajta, vajon a nappali verőfényben is ilyennek látná-e, vagy akkor csak hétköznapi pirosnak. „De mindegy is – gondolta – a lényeg nem a színe, hanem az a földöntúli erő, amivel rendelkezik.”

A vérrel teli tállal a máglyához lépett. Olyan közel ment hozzá, hogy arcára rózsákat festett a láng, és a kipattanó szikrák lyukakat égettek a kötényébe. De Pipacsot nem érdekelte a forróság. Letette a tálat a földre, és teljesen meztelenre vetkőzött, aztán kiitta a fiolából a boszorkánytól lopott főzetet. A keserű kotyvalék szétáradt az ereiben, olyan hővel árasztva el a belsőjét, amihez képpest a máglya tüze semmi volt. Bőrét kiverte a veríték, torka annyira kiszáradt és összeszorult, hogy riadtan kapott hozzá, mert úgy érezte megfullad. Hamarosan jobban lett. Letérdelt, maga elé helyezte a vérrel teli tálat, becsukta a szemét és várt.

Néhány pillanat múlva megkondult a templom tornyának nagyharangja és elütötte az éjfélt. Pipacs ekkor belemártotta két középső ujját a lidérccsirke vérébe, és hangosan mormolni kezdte a hónapok óta gyakorolt varázsigét:

– Szélnek öreganyja, Tűznek öregapja, segítsetek meg! Krucijász kiribisz gyurgyele delóhim! – És egyre csak sorolta az értelmetlennek tűnő szavakat, a végén már kiáltozva.

Egészen kifulladt tőle. Véres ujjaival először a homlokára rajzolt keresztet, aztán a mellkasára, végül a maradék vért a hátára öntötte. A lidérccsirke sötét vére meleg volt, ahogy végigfolyt meztelen bőrén. Végre felállhatott a térdelésből. Nagyot sóhajtott, és kicsit kimozgatta elgémberedett lábait. Már csak egyetlen dolog volt hátra, de ezen múlt minden. Vagy meg tudja csinálni, vagy az életébe kerül a merészsége. Át kellett ugrania a máglyát.

Pipacs kicsit távolabb ment a tűztől, hogy nekifuthasson. Most, hogy nem érezte a lángok hevét, meztelen, ragacsos teste megborzongott a széltől. Vagy a félelemtől? Szemével megmérte a lobogó tűz magasságát. Legalább két méteres lehetett. Halandó ember nem ugorhatta át, de ő már nem az. Vagy legalábbis nem egészen. Mély levegőt vett. Hinnie kellett magában és a varázslat erejében. Nekirugaszkodott. Izmai megfeszültek, hosszú lábai előrelendültek, és ollózva szelték át az éjszakai eget. Szinte megfagyott az idő. Lenézett. Lábai alatt egészen mélyen lobogott a máglya, ő pedig fent, magasan az égben kalimpált végtagjaival. Kezeit széttárt, még magasabbra úszott a légben.

Sikerült! Megcsinálta! Tud repülni! Most már senki és semmi nem állathatja meg! Hatalmas és erős boszorkány lett, hatalmasabb a vén banyánál is! Bármit megtehet, amit akar… De ő egyelőre csak egyet akart: elmenni innen minél messzebb, akár a világ végére is. Felnevetett. Megteheti! Elrepülhet, ahová csak akar. Újdonsült hatalmától megrészegülve megpördült a levegőben, és még magasabbra akart szállni, amikor kiáltást hallott lentről.

– Pipacs! Te vagy az? Mi ez az egész? Ez lehetetlen! Édes Istenem, segíts!

Péter volt az, a tehéncsordás. Ott állt a máglyarakás mellett, és a levegőben táncoló, meztelen Pipacsot bámulta a haját túrva. Pipacs annyira meghökkent a fiú jelenlétén, hogy teljesen megfeledkezve újkeletű erejéről, lezuhant a földre. Nyögve huppant a kemény földön, de szerencsésen elkerülve a tűzrakást. Csontja sem tört, csak megrándult bokája sajgott, amit sziszegve dörzsölt, miközben dühös szemeket meresztett a halottsápadtan odarohanó Péterre.

– Megvesztél, hogy így üvöltözöl? Tán’ ide akarod csalni a fél falut? Egyáltalán mi dolgod itt? – rivallt a megrökönyödött fiúra.

 – Énén… én csak hozzád jöttem. Hogy talán mégis el tudsz jönni a mulatságba… De mi történt veled? – mondta zavarodottan a fiú, és azt sem tudta, merre nézzen.

Pipacs elmosolyodott. Rájött, hogy a pásztort jobban zavarja a meztelensége, minthogy repülni látta. Azt talán még fel sem fogta. Megsajnálta a fiút. A kezét nyújtotta Péternek, hogy segítsen felállnia, majd mikor már a talpán állt, mélyen a fiú szemébe nézett.

 – Nem kellett volna idejönnöd, megmondtam. Nem mehetek veled sehová. Nem vagyunk egymáshoz valók! A szüleidnek igazuk van. Menj, keress magadnak egy jóravaló lányt, aki takaros feleséged lehet, engem meg hagyj utamra menni.

 – Pipacs, ne tedd ezt! Miről beszélsz?! Rajtad kívül más nekem nem kell. Nem érdekel, akárki mit mond. Nélküled nem élhetek!

 – Ez elmúlik, Péter, hidd el. Ez csak láz, vége lesz. Nem egyezik a mi sorsunk. Más az utunk.

– Hogyhogy más? Mi ez az egész? Miért vagy meztelen? És mi ez a máglya? Tán az az öreg boszorkány művelt veled valamit? – kiáltott a fiú és körbenézett, hogy nem látja-e valahol a vénasszonyt.

– Ne kiabálj már, mondtam – csitította a fiút Pipacs. – Csupán az történt, hogy most már a magam ura vagyok. Nekem is van hatalmam, sőt sokkal nagyobb, mint a nevelőanyámnak. Soha többé nem bánthat senki.

Miközben kimondta a szavakat, Pipacs kihúzta magát, a vele szemben álló Péter meg mintha összement volna. A fiú sápadt volt, remegett és teljesen zavaradottnak tűnt. Pipacs azonban nem foglalkozhatott többet vele. Félt, hogy valaki más is meglátja. Nem maradhatott tovább.

 – Búcsúzzunk hát el, Péter. Isten áldjon meg! Felejts el engem, és legyen boldog az életed. – Azzal a fiú arcához hajolt, és apró csókot lehelt rá. A csordás megremegett, szája sírásra görbült.

– Pipacs… nee..

Pipacs azonban megkeményítette a szívét, összeszorította a száját, és izmait megfeszítve fellökte magát a levegőbe. Nem nézett le. Egyre magasabbra szállt. Bőrét szinte karcolta a hűvös levegő, de nem zavarta, jólesett ez a bizsergés. Csak felfelé figyelt, a holdat akarta elérni, de aztán mégis megállt. Még egyszer utoljára lenézett az egykori otthonára. A máglya lobogó fénye megvilágította a kunyhót és udvarát. Minden aprónak, jelentéktelennek tűnt innen a magasból. Az eddigi élete is. A tűzrakás mellett megpillantotta Pétert, ahogy elterülve feküdt a földön. „Biztosan csak elájult. Nem halhatott meg” – gondolta Pipacs, de aztán rájött, valójában nem érdekli, mi van a pásztorral. Már nem számít. Már nem volt szíve, csak hatalma, ami messzire repítheti. Újra megcélozta a holdat, és beleveszett az éjszakába.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. A lidérccsirke nagyon LOL. XD
    A pásztort azért sajnáltam. Szerelmes vége is lehetett volna. 😀

  2. Fabyen, Pipacsnak más útja van, majd szerelmes lesz valaki másba 🙂