Emmerich Palmer: Az élet értelme

Emmerich Palmer: Az élet értelme

A.D. 2049.

            – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Heidar.

            – Nem. De muszáj – válaszolt Soraya. – Ha nem teszem meg, soha nem tudjuk elérni a célunkat. Mert napokon belül halottak leszünk.

            Heidar a lelke legmélyén igazat adott Sorayának. Nem ettek már hetvenkét órája és előző nap a maradék vizük is elfogyott. Mégsem bírt megbékélni a gondolattal.

            – Bármire képes vagyok érte – folytatta Soraya.

            Heidar a rothadó fűtakarót bámulta maga előtt. A földön ültek mindketten, az erdő és az út határvonalánál. Olaj és égett gumi szaga érződött a levegőben. Tőlük alig húszméternyire magasodott a Multi Transzporter. Lehűlő hajtóművei néha pattanó hangot hallattak. A régi, repedezett burkolatú út, melyen az MTSZ terpeszkedett, beteg, meggörbült fákból álló erdő között kanyargott.

Az isten verje meg ezt a rohadt világot – gondolta Heidar, miközben kezével belemarkolt a nyirkos földbe. Tudta, hogy valóban nincs más választásuk. Mint ahogy biztos volt abban is, Sorayának nem esik baja. Legalábbis testileg.

Heidarból heves köhögésroham tört elő. Még nem gyógyult meg teljesen, a tehetetlen düh viszont megsokszorozta erejét.

– Semmi sincs ingyen – mondta felállva Soraya.

– Tudom – mondta a torka mélyéből feltörő kesernyés ízt visszanyelve Heidar.

Egyre erősödő szél döntögette körülöttük a növényzetet, néha esőcseppek hullottak alá a szürke felhőkkel borított égből.

            – Nem lesz baj, kiképzett katonaként erősebb vagyok ennél a patkánynál – mondta Soraya, majd gyors léptekkel elindult az MTSZ felé. Közeledtére a jármű elülső ajtaja félrecsúszott, a sötéten tátongó nyílás elnyelte a nő vékony alakját. Heidar elfordította a fejét, majd megragadott a mellette magasodó fa tövénél egy öklömnyi, kagylót formázó követ. Erőteljes mozdulatokkal mély vágásokat metszett a fa foltos kérgébe. Pont úgy, mintha valaki torkát vagdosná át.

            Semmi nem hallatszott ki a hatalmas jármű belsejéből, Heidar mégis szinte látta maga előtt hogy mi zajlik odabent. A gyomra görcsbe rándult. Próbálta másfelé terelni gondolatait.

Harmadik hete hogy útnak indultak, a Közép-Kelet Európai Szövetség messzi  keleti régiójából. A még létező civilizáció egyik legkietlenebb határvidékéről. A forróság és az állandó szomjúság földjéről. Ahol néhány ezer jövőtlen telepes bízott a jobb jövőben. Az Alföldi Sivataggal egy élelmiszerszállító konvojhoz csatlakozva sikerült megküzdeniük. Így is két napig tartott, míg átbukdácsoltak a hatalmas vándordombok között.  Gyalogosan lehetetlen lett volna életben maradni a sivatagban. A homokdűnék sok helyen rég betemetett halott erdőket rejtettek a mélyben,  amelyek néha még a járművel rájuk merészkedőket is nyomtalanul nyelték el.

A levegő susogása és az egymáshoz dörzsölődő faágak  zörgése  mellett szisszenő hang hallatszott. Az MTSZ ajtaja kitárult. Heidar azonnal talpra ugrott. Feltűnt Soraya alakja, válláról fakózöld, tömött zsák lógott, kezében műanyag rekeszt cipelt. Heidar a kődarabot elejtve odafutott hozzá.

– Majd én hozom – mondta, és kikapta a lány kezéből a nehéz dobozt, melyben konzervek sorakoztak, közéjük  vizes ballonokat  ékeltek. Érezte Sorayán a másik férfi szagát, ez még inkább növelte benne a haragot. Mikor a fák közé értek, lerakták a vizet és élelmet a többi holmijuk mellé.

– Hé, te! – Az MTSZ nyitva maradt ajtajában megjelent a sofőr alakja. Foltos nadrágját rángatta fel hájas testére, miközben kilépett az úttestre.

– Aranyom, ha velem maradsz, mindened meglesz – kiabálta vigyorogva Sorayának. A sofőrnek megijedni sem volt ideje, ahogy Heidar százkilónyi csupa izom teste parittyakőként száguldott felé.

– Mi most továbbmegyünk – kapta el Heidar vasmarokkal a férfi karját csuklójánál fogva. Amaz hiába próbálta kirántani kezét, a zsoldos acélbilincsként tartotta fogva. Legszívesebben a nyakát törte volna el. De tisztában volt azzal, hogy az MTSZ sofőrjét életben kell hagynia. Így csak egy szerencsétlen éhező és szomjazó párnak látszanak , akiket a sofőr még aznap estére már el is felejt. Viszont ha megölik egy fontos ellátmányt szállító MTSZ vezetőjét, körözött gyilkosokká válnak, és akkor kudarcba fullad az útjuk.

– Te pedig takarodj – mondta rekedten Heidar, még erősebben szorítva  a másik kezét. – Az ellenkező irányba.

Elengedte a férfi karját, és gyors léptekkel otthagyta, még mielőtt kitör belőle a gyilkolásra edzett vadállat.

– Menjetek a pokolba – kiabált utánuk az MTSZ vezetője, miközben  majdnem hasra esve visszaugrott a hosszú, magas járműbe, sajgó csuklóját dörzsölve. – Nem is élveztelek, ringyó! – rikoltott ki a jármű vezetőfülkéjének ablakán, majd néhány másodperccel később felbőgtek a hajtóművek.

Heidar felkapta a követ és hozzávágta a nekilóduló MTSZ oldalának.  Mire a jármű felverte por leülepedett, az egyik vizes ballont félig kiürítették. Majd Heidar jobb karjával átölelte Soraya vállát, magához húzta, míg baljával végigsimított a lány hosszú, dús fekete haján. Jó egy fejjel magasabb volt, mint Soraya, karjai között szinte elveszett a lány törékeny teste. Mindketten terepszínű egyenruhát viseltek, a független zsoldosok jelzésével. Fegyver egyiküknél sem volt. A munkanélküli katonák még kést sem hordhattak maguknál. Így is nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy hamisított homloktetoválást viseltek. Amiről jól tudták, csak a Fal előtt húzódó határzónáig használható.

– Szerinted holnap Fatimánál leszünk? – nézett Soraya a férfira, miközben elhúzódott tőle.

– Lehetetlen – sóhajtott Heidar. – Ha minden jól megy, talán még két nap.

 Megértette Soraya türelmetlenségét. Ő maga is ezt érezte, de hazudni nem akart. Jól tudta, esélyük sincs arra, hogy másnap a Fal túloldalára, Bécs Határvárosba érjenek.

A felhők végre kiengedték terhüket, sűrű cseppekben eleredt az eső. Heidar vékony ponyvát dobott a málháikra, közben érezte, amint a meleg, savas csapadék néhány apró hólyagot húz a bőrén. Gyorsan bebújtak egy hatalmas, rég kidőlt fa oszlopnyi törzse alá.

– Hol találkozunk a szervkufárral? – kérdezte Soraya.

– Hegyhal városánál – válaszolt Heidar.

– Mit csinálunk, ha nem lesz ott?

– Biztos vagyok abban, hogy betartja, amit megbeszéltem vele – mondta suttogva Heidar –, mert szüksége van arra, amit felajánlottam neki.

 Egyre inkább úgy érezte, elviselhetetlenül nagy lesz az ár, amit fizetniük kell Fatima szabadságáért. Rettegett a gondolattól, hogy elveszíti az egyetlen embert, akit a lányán kívül igazán szeret ebben a rideg világban. Szorosan magához húzta a remegő Sorayát.

– Van egy ügyfele – folytatta Heidar –, akinek pontosan az kell, amit mi kínáltunk fel. Nem fogja kihagyni ezt a lehetőséget. Kell neki az üzlet. Nekünk pedig az, amit cserében kapunk érte.

Ennyiben maradtak. Heidar fejében tovább kavarogtak a sötét gondolatok, melyeket felerősített a lány félelme. Utolsó szavaival saját belső remegését is próbálta csillapítani.

Miután az eső elállt, tovább indultak. Haldokló erdők szélén gyalogoltak, elhagyatott, kiégett mezőkön át. Néha találkoztak másokkal is, általában nagy ívben elkerülve egymást. A bizalom régen elveszett fogalommá vált a világban. Sokan már a jelentését sem ismerték.

Lassan besötétedett. A földútról szűk gyalogösvény vezetett a fák sűrűjébe. Rothadó növényszagot és távoli füst bűzét sodorta feléjük a szél. Savas csapadék helyett pernye szállingózott alá az égből. Rövidesen rájuk mosolygott a szerencse, találtak egy rég elhagyott kőházat. Mellette sovány patak csörgedezett. A magas, erős testalkatú férfi ledobta két málhászsákját. Ő vitte a holmijuk nagyobbik részét. Soraya még így is közel annyi terhet cipelt, mint a saját súlya. Heidar elővette az analizátort, majd a vízbe lógatta az érzékelőt. A kijelzőn több információ is felvillant egymás után, alattuk piros felkiáltójel jelezte, hogy a patak erősen szennyezett.

– Fürödni sem lehet? – kérdezte halványuló reménnyel Soraya.

– Annyira savas hogy a bőrünket percek alatt sebesre marná – sóhajtott Heidar.  Mindkettejükre ráfért volna egy alapos mosakodás, de ezt most sem tehették meg. Ha tisztálkodni nem is, legalább enni tudtak és volt végre elegendő tiszta vizük a szomjúság ellen.

A ház előtt raktak tüzet, odabent a kémény rég beszakadt darabjai megtöltötték a kandallót. Az összetördelt faágakat mohón nyaldosó láng felett hamar megmelegedett az ételük. Régimódi kövér fémhenger rejtette kettejük vacsoráját. Először Soraya evett néhány falatot, majd Heidar kezébe nyomta a többit. Heidar fejét csóválva nézett bele a konzervdobozba.

– Többet kellene…

– Nincs étvágyam – vágott közbe Soraya. A távolban villám fénye világította meg az eget. Soraya felugrott a rothadó levéltakaróról.

– Menjünk most azonnal tovább! – nézett csípőre tett kézzel Heidarra.

– Muszáj pihennünk – válaszolt Heidar.

– Mi lesz, ha Fatima nem fog minket megismerni? – kérdezte Soraya. A mennydörgés hangja elhömpölygött felettük. A vihar még messze volt.

– Nem kellett volna őt elengednünk.

–Tudod, hogy nem volt más választásunk – mondta rekedt hangon Heidar.

Nem nézett Soraya szemébe. Amikor szóba került a családjuk szétszakítása – és ez mostanában mindennap megtörtént –, a múltbéli rossz döntések miatt érzett önvád azonnal feltámadt benne. Sok mindent másképp tett volna, ha visszamehet az időben.

– Tudom. Gyűlölöm őket ezért. Kibelezném mindegyiket – mondta Soraya ökölbe szorított kézzel.

A tűz fellobbanó fénye egyetlen pillanatra félelmetesen nagy árnyékot kölcsönzött neki. Felkapta a hálózsákját és eltűnt a házban.

Istenem, mennyire szeretem – nézett utána Heidar. Az életét is feláldozta volna Sorayáért és a lányukért.

Gépiesen kanalazta tovább a konzerv tartalmát, az étel hirtelen ízetlenné vált Soraya szavait követően. Nem tudott a lány hevessége miatt haragudni, megértette az indulatait. A gyermekét elveszítő anya fájdalmának mélységét minden egyes ébren töltött közös óra alatt ő is megtapasztalta.

Az utolsó falatokat nehézkesen tömködte magába. Majd mindent elásott a nyirkos földben. Az üres fémdobozon kívül a tűz nyomait is felszámolta.

Az éjszaka mindkettejük számára nyugtalan, nehéz alvással telt el. Valamikor éjfélt követően megérkezett a vihar, villámok tucatjai csattogtak a közelben, az özönvízszerű eső néhány helyen a házba is utat talált. Kétszer kellett szárazabb helyet keresniük a repedezett falak között. A viharfront elvonulását követően fülledt meleg lett a levegő, ami még inkább megnehezítette azt, hogy kialudhassák magukat.

A következő reggelre hasonlóan szürke felhőtakaró feszült felettük, mint az előző napokon. Egy újabb vihar ígéretével. A bomló növényi takaró felett fojtogató pára gomolygott. A tegnapi kis patakból vadul zubogó szélesre hízott szennyes áradat lett.

– Még szerencse hogy nem kell átkelnünk rajta – kiabált Heidar, túlharsogva a frissen született folyó hangját.

Hason fekvő, gázoktól felpuffadt, erősen bűzlő meztelen férfi holttestet sodort partra közelükben a víz.

– Tűnjünk innét! – rángatta meg Soraya Heidar karját. Sietős léptekkel mentek tovább távoli céljuk felé.

Szántóföldek közelében haladt az út. Az élénkzöld színű, genetikailag módosított haszonnövények igazi túlélőkként ellenálltak a savas esőknek. Mindenütt rabszolgák görnyedtek az egészséges kalászosokkal teli földeken, körülöttük zsoldosok vigyáztak a rendre. Az égen távoli fekete gépmadárként néhány drón keringett.

– Gyorsan vissza a fák közé – húzta magával Heidar a lányt.

Aznap délután egy völgyben fekvő sűrű bozótos mélyében találkoztak Thord kapitánnyal. A kapitány szinte a föld alól bukkant fel, álcázó ruhájában tökéletesen beleolvadt az erdei környezetbe.

– Végre – hallottak egy kellemes bariton hangot és már ott is állt előttük a Heidarnál fél fejjel alacsonyabb, vékony testalkatú férfi. Thord láthatóan örült találkozásuknak.

– Üdv, barátom – rázta meg Heidar kezét. – Már aggódtam miattatok.

– Thord kapitány – fogott kezet Sorayával is.

– Soraya – válaszolt a lány.

– A feleségem – mutatta be párját Heidar.

– Gyertek utánam – intett Thord és fürgén eltűnt a sövényfalon vágott szűk nyílásban. Apró tisztás bújt meg a növények védőfala mögött, a természetes rejtekhely mélyén két Harci Egység terpeszkedett.

– Ezt nektek szereztem – mutatott Thord a távolabbi HE siklóra, mely meglehetősen lestrapáltnak tűnt.

A jármű horpadt, kopott festésű fémajtaja könnyedén szétnyílt előttük.

– Kívülről sokkal rosszabbnak néz ki, mint amilyen jó valójában. Pont ez nyújtja a biztonságot, semmi feltűnő nincs rajta. Viszont ami igazán fontos, a meghajtása és az álcázó berendezései tökéletesen működnek – mutatott körbe Thord, miután helyet foglaltak a fülkében. Thord arcáról hamar eltűnt a mosoly, sötétbarna szemével szüntelenül Heidart figyelte.

– Ennyire szarul nézek ki? – szegezte neki a kérdést Heidar.

– Mikor is találkoztunk utoljára? – kérdezte Thord kapitány figyelmen kívül hagyva Heidar szavait.

– Legalább 10 éve.

– Nekem úgy rémlik, alig telt el három-négy unalmas esztendő azóta, hogy megmentettél a vandálok táborából – mondta Thord végigsimítva hófehér haján. – Ha a Heidar vezette kereső expedíció akkor nem jön utánunk, élve kifilézett vacsoraként végzem a társaimmal együtt – fordult Soraya felé. – De hagyjuk az én életem, amely meglehetősen unalmasan telt az elmúlt években – mondta ismét mosolyogva Thord. – Most inkább ti meséljetek.

– Hosszú és nem igazán vidám történet lesz – sóhajtott Heidar.

– Őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy mi vett rá benneteket egy ilyen pokoli útra – nézett Heidarra Thord. – Annyit mesélj csak, ami rám tartozik. Amúgy gondolom, tudod – tette hozzá –, hogy nem kell tőlem tartanotok. Életem végéig az adósod vagyok.

Heidar ránézett Sorayára, aki alig észrevehetően bólintott.

– Az a régi expedíció rettenetes áldozattal járt – kezdett bele Heidar. – Túl sok embert veszítettünk, és mindössze néhány túlélőt – közöttük téged –, sikerült kimentenünk. Teljesen kikészültem akkoriban, ez a majdnem teljes kudarcba fulladt ügy volt az utolsó csepp a pohárban. Kiléptem a harci egységből.  Kérelmemnek eleget téve a déli határvidékről átvezényeltek a Közép-Kelet Európai Szövetség központjába, Új Buda városába. Tanaka és Kazuyuki uralkodók zsoldos csapatához kerültem. A Lélekfa Kert őrzőinek parancsnoka lettem. Olyan nyugodt, csendes időszak következett az életemben, amire rettenetesen nagy szükségem volt.

– Ekkoriban ismerkedtem meg Sorayával, aki az uralkodók személyi testőrségéhez tartozott. Fogalmazhatok úgy is, hogy szerelem volt ez közöttünk az első látásra – fordult Soraya felé.

A lány halványan elmosolyodott és megsimogatta Heidar eres kezét.

– Nem sokkal megismerkedésünket követően összeházasodtunk – folytatta Heidar –, majd néhány hónap múlva Soraya terhes lett.

– Ugyanarra a következtetésre jutottunk mindketten, le kell szerelnünk, ezt kívánta a baba érdeke. Aktív állományúként nem alkothattunk normális családot, nem élhettük szabadon az életünket. Ráadásul jó esély volt arra, hogy visszaküldenek a déli határvidékre. Akkoriban sűrűbbé vált arrafelé a vandálok betörése, akik élelemért és vízért embereink százait gyilkolták le egy-egy portyázás során. De ezt azt hiszem, te még jobban tudod, mint én.

Thord kapitány komor arccal egyetértően bólogatott, Heidar látta rajta hogy őszinte érdeklődéssel hallgatja szavait.

Valódi jó barát.

– Kihallgatásra jelentkeztem Tanaka uralkodóhoz – mesélt tovább Heidar –, elszánva mindenre. Nemleges válasz esetén akár a dezertálásra is.

– Tanaka nagyúr az audiencia során nehezen ugyan, de elfogadta a kérelmünket. Azután teljesen meglepett. Váratlanul felajánlotta, hogy a Közép-Kelet Európai Szövetség távoli keleti régiójában kaphatunk ötszáz hektárnyi termőföldet. Mindennel, ami kell a földműveléshez, tucatnyi Automata Mezőgazdasági Egységgel, farm épületekkel. Ekkora segítségre a legmerészebb álmunkban sem gondoltunk. Hamar döntöttünk, elfogadva az ajánlatot. Adóként a megtermelt élelmiszer huszonöt százalékát kellett az évente kétszer megjelenő begyűjtőknek átadnunk, további harminc százalékot pedig ugyanilyen módon huszonöt éven keresztül törlesztésként.

Heidar hangja görcsös köhögésbe fulladt, néhány mély levegővétellel próbálta meg leküzdeni a görcsös ingert.

– A felajánlott lehetőség csábítónak tűnt. Tanaka azonnali döntést várt, én pedig elfogadtam. Rossz döntés volt. – Heidar keze ökölbe szorult.

– Az első három évünk egészen jól sikerült. Bőséges termést arattunk, fizettünk rendesen. A várt időben megszületett a kislányunk, Fatima. Gyönyörű baba, anyja sötétkék szemeit örökölte. Születését a törvény szerint be kellett jelentenünk. Hathónapos korában gyűlöletes vendég érkezett, az egyik kasztügyi biztos. Beeresztésre vitte a gyermekünket, majd félórányi várakozás után visszakaptuk a bömbölő Fatimát, vérfoltos homlokán az EES chip sötétlett.

– Azután a negyedik évtől kezdődően a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Az időjárás könyörtelen volt hozzánk. Közel tíz hónapig egyetlen csepp csapadék sem esett. A kutak vízhozama rohamosan csökkent, míg végül mindössze egyetlen helyről tudtunk vízhez jutni. Ez mindössze arra volt elég, hogy heti egy zuhanyzás mellett még éppen nem haltunk szomjan. Haszonnövényeink néhány hét leforgása alatt menthetetlenül elszáradtak. Annyi élelmünk maradt, hogy nem haltunk éhen. Mikor megérkezett a begyűjtő konvoj, tehetetlenül széttártam a kezeimet – sóhajtott Heidar.

– Semmit nem tudtunk fizetni. A begyűjtők vezetője jegyzőkönyvet vett fel, csinált rólunk, a házról és az üres raktárakról néhány 3D holo felvételt. – Ez hatalmas gond – mondta nekem közömbös hangon a férfi. Majd otthagyott minket a pusztaságban.

– Nem tudtuk mi lesz ezután. A munkám abból állt, hogy naponta kétszer megtisztítottam a napelem cellákat a rájuk rakódott portól. A kiszáradt, meddő termőtalajt a szél könnyedén felkapva vitte tőlünk egyre távolabb, szelesebb napokon sok ezer tonnás adagokban.

– Egy forró délelőttön – folytatta Heidar lehajtott fejjel –, két multikopter szállt le az udvarunkon. Az egyik MK-ból Tanaka nagyúr szállt ki, féltucatnyi testőrrel körbevéve. A másikból pedig Bécs határváros uralkodója, Ilona Lange nagyasszony. Látogatásuk rövid és lényegre törő volt. A leszerelésünkkor aláírt szerződésnek volt egy általunk nem ismert titkos záradéka, melynek értelmében adósság esetén gyermekünket elvehették tőlünk, egészen addig, míg nem rendezzük tartozásainkat. Annyit még elárultak nekünk hogy Fatima sok száz sorstársa közé Bécs határvárosba kerül. Soraya ekkor összeomlott. Lange nagyasszony egyik testőre kábító lövedékkel terítette le, amikor nekik rohant.

– Azóta eltelt közel négy év – suttogta Soraya.

– Mi pedig ennyi ideje szervezzük – sóhajtott fel Heidar –, hogy visszaszerezzük a lányunkat és eltűnjünk valahol nyugaton.

Thord kapitány arcáról már régen eltűnt a mosoly, sötétbarna szemével szótlanul nézett rájuk. Heidar számára úgy tűnt, hogy barátja arcán a ráncok még mélyebbek, mint eddig.

– Örülök, hogy segíthetek nektek – mondta rövid ideig tartó csendet követően. – Valaha mellettem is volt egy asszony. A mi fiunk halva született meg a hetedik hónapban, a feleségem néhány nappal később kórházi fertőzésben halt meg. Én ezután jelentkeztem zsoldosnak.

Thord hangja elcsuklott, Heidar egyetlen pillanatra könnyet látott megcsillanni barátja szemében. A kapitány zubbonya zsebéből előhúzott egy szürke textildarabot és végigtörölte az arcát.

– Ami a jó hír – szólalt meg Thord rövid szünet után –, hogy sikerült beszereznem több hétre elegendő élelmet és ivóvizet. Ezzel eljuthattok Fatimához és utána még tovább is.

– Köszönöm Thord! – szorította meg Heidar barátja kezét. – Most te köteleztél le engem.

– Felejtsd el – válaszolt Thord. – A férjed bölcs ember – mondta Sorayára nézve –, mert annak idején hallgatott rám, és a kommunikációs azonosító kódomat megtartotta. E nélkül soha nem talált volna meg.

Felkászálódott az ülésből. Hátratúrta ősz hajszálait, homloka tetején feltárva egy hosszú egyenetlen vágás nyomait az EES chip felett.

– Ez a halálomig emlékeztet arra, amitől megmentettél – mondta Heidarnak. – A lányotok pedig örökre emlékeztessen rá benneteket, hogy én miben segítettem nektek.

Soraya felállt és szótlanul megölelte Thordot.

– Örülök, hogy megismerhettelek – mondta és kissé felpipiskedve megpuszilta Thord sebhelyes homlokát.

Thordon látszott, hogy zavarba jött, jó utat kívánva otthagyta őket. Hamarosan a másik HE sikló eltűnt mellőlük. Heidar ellenőrizte járművük rendszereit, mindent rendben talált. Az üzemanyag több ezer km megtételéhez is elegendőnek bizonyult.

Hamarosan felzümmögött a hajtómű, a HE sikló elemelkedett a talajtól és tovább indultak a következő találkozóhely felé.

Nem sokkal napnyugta előtt értek a Hegyhal határában megbeszélt helyszínhez. A hatalmas területű irtás – melyen magasra nőtt száraz fű és rozsdásodó roncsok tucatjai nyújtottak kellő védelmet a kíváncsiskodóktól –, rejtette a terepszínűre festett mobil orvosi egységet. Az alacsony férfi, aki járműve oldalának támaszkodva kezében távcsővel figyelte a környéket, szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor észrevette őket, miután kikászálódtak a HE siklóból.

– Ma reggelre vártam magukat – dünnyögte a fehér köpenyt viselő, homlokán az orvosok kasztjának jelét viselő vékony fickó.

Kerek arcán egyedül a szája fölött viselt szőrzetet, ritkás bajszába az orrából is lógott néhány szőrszál. Enyhe fertőtlenítő szag áradt belőle.

– Nehéz utunk volt – nézett le rá Heidar. – Kezdhetjük?

A férfi nem nézett Heidar szemébe, nyelt egyet és hátrébb lépett.

– Doktor Sondre a nevem. Kérem, adják ide a biometrikus adatrögzítőket.

Lecsatolták vékony csuklópántjukat.

– Negyedóra és maga után megyek – mondta Heidar komor tekintettel az orvos kezébe nyomva azokat.

– Azonnal megnézem a fájlokat – mondta dr. Sondre és eltűnt a mobil egység belsejében. Alig néhány perc múlva újból feltűnt előttük ösztövér alakja.

– Jöhetnek – mondta majd azonnal vissza is fordult. Soraya és Heidar követték a jármű fém panellel elkülönített végébe, ahol egy vízszintes helyzetbe állított Medic Capsula fényei villogtak.

Heidar lépett elsőként a parányi helyiségbe.

– Biztos, hogy az én szervem nem alkalmas? – nézett hátra Sondréra.

– Nézze – válaszolt a doktor –, alaposan átnéztem mindkettejük egészségügyi bejegyzéseit. Egyrészt teljesen egyértelmű hogy kizárólag a felesége veséje megfelelő. Másrészt pedig, ha jól látom, az ön tüdejének a fele hiányzik, egy alig néhány napja végrehajtott transzplantáció következtében. A maga életben maradásának esélyei az újabb részleges szerv eltávolítással meredeken csökkennének.

– Kezdjük el – hallotta Heidar Soraya hangját.

Perceken belül mezítelenül feküdt a medic kapszula átlátszó teteje alatt. Sondre doktor néhányszor megnyomogatta a vezérlőpultot. Azután vártak. A gép belsejében vékony fémkarok mozdultak, szenzorok fénye villant. A gép gyors egymásutánban elvégzett még néhány vizsgálatot.  Heidar észrevette, hogy az orvos fintorog.

Büdös vagyok, mint egy görény – gondolta, miközben felesége arcát figyelte a MedCap belsejében. Soraya nyugodtnak tűnt, csukott szemmel pihent. Az orvos robot hosszan sípolt. A doki szemmel látható alapossággal áttekintette a kijelzőn megjelenő eredményeket.

– Tökéletes donor – nézett fel dr. Sondre Heidarra.

– Fogjon hozzá – suttogott Heidar. – Ha baja esik, péppé töröm a nyakadat.

Heidar a MedCap manipulátorainak minden mozdulatát figyelemmel kísérte, homlokáról apró cseppekben csorgott a verejték. A robot sebész rövid idő alatt elvégezte a fél vese eltávolítását. A kioperált szervet azonnal elnyelte egy alulról megjelenő hűtött tartály. Mikor vége lett a műtétnek, az orvos felsóhajtott. A MedCap álló helyzetbe emelkedett, ajtaja kinyílt. Soraya tétova, megroggyanó léptekkel szállt ki a hengerből, felsőtestét vastag fehér kötés fogta körbe. Heidar azonnal mellé lépett, majd óvatosan átölelve leültette egy összecsukható székre. Végigsimítva az arcát finom csókot lehelt a lány nyakára, a fülcimpája alá. Soraya bőre hideg volt, Heidar még soha nem érezte ennyire száraznak.

– Nagy dózisban különféle, gyors regenerálódást elősegítő anyagokat kapott – mondta dr. Sondre. – Ettől függetlenül néhány órát pihennie kellene, mielőtt tovább utaznak.

Heidar nem válaszolt az orvosnak. Magától is tisztában volt azzal, amit a végén javasolt nekik. Segített felöltözni a lánynak. Azután dr. Sondréra nézett.

– Most maga jön – mondta a doktornak.

Dr. Sondre habozás nélkül elővett a falra szerelt szekrénykéből két kicsi dobozt. Majd egy pántokból és tenyérnyi fémkorongból álló szerkezetet.

– Itt vannak – hadarta Sondre doktor. – Olyan EES tetoválást kapnak a homlokukra, mely az állományba visszahelyezett katonáknak jár. Ezzel átjuthatnak a Falon.

– Kezdje velem – intett Heidar.

Végigsimított Soraya kézfején, majd lehuppant egy másik székre. Dr. Sondre gyakorlott mozdulatokkal felhelyezte a készüléket Heidar fejére. Amint rögzítette a fejpántot, a fémkorong rásimult a régi homloktetoválásra, és halk zizegő hangot hallatott. Heidar szinte érezte, amint a sok száz nanoméretű szál fokozatosan, szinte tétovázva elereszti a homloklebenyét.

Gyűlölöm ezt a szart – futott át rajta a gondolat, amint a Jel érzékelői áthatolva a koponyáján visszahúzódtak az elektronikus tetoválás hajszálnál is vékonyabb lapjába.

Az EES chip hamarosan levált a helyéről. Amint a fémkorong eltávolodott a bőrétől, azonnal kiesett mögüle a régi tetoválás ráncossá gyűrődött anyaga. Sondre doktor behelyezte az új EES chipet a korong belső lapjára, mely visszafeszült Heidar homlokára.

Az új chip felhelyezése kevésbé volt kellemetlen, mint ahogy a régi elengedte Heidart.

Heidar utálta az eljárást. Tudta, kizárt, hogy érezze az új szálak útkeresését agyának szürkeállományában. Mégis szinte látta maga előtt, amint a számtalan csápocska mohón tapogatódzó parazitaként elfoglalja helyét az agyában.

Hamarosan készen voltak, Heidar homlokán kiválóan látszódott az imént felhelyezett Jel. A beavatkozás után dr. Sondre áthelyezte a fejpántot Soraya fejére, majd rajta is elvégezte az EES chip cserét. Másfél óra alatt mindennel végeztek.

– Szóval száz százalék – nézegette a homlokát egy kis tükörben Heidar –, hogy ezzel gond nélkül beléphetünk az Európai Birodalmi Szövetség területére?

– Így van. Mostantól aktív zsoldosok, fegyvert is legálisan viselhetnek – mondta dr. Sondre. – Gondolom hallották: bármikor kitörhet egy új nagy háború. Ez kapóra jöhet önöknek. Az EBISZ sok katonát keres a seregébe.

– Ha gáz lesz – szólalt meg halkan Soraya –, megkeressük.

– Ezt ne fenyegetésnek, hanem ígéretnek vegye – tette hozzá Heidar.

Átkarolta a bizonytalan léptű Sorayát és otthagyták a mobil orvosi egységet. Odakint tombolt a kora esti nyári hőség, forró erős szél perzselte a bőrüket. Visszaültek a HE siklóba, Heidar elindult a járművel, majd néhány km megtétele után megállt az erdőben. Leállította a hajtóművet és fekvő helyzetbe állította Soraya ülését.

– Ma már nem megyünk tovább – simogatta meg a nő haját, miközben újból heves köhögéssorozat tört ki rajta. A roham végeztével véres köpetet ürített a fémpadlóra.

– Pihenned kell szerelmem, ezt az éjszakát erre szánjuk – folytatta tompa hangon Heidar, miközben megpróbált szigorú arcot vágni.

– Menjünk tovább – mondta erőtlenül Soraya. Egyre jobban látszódott rajta a fáradtság.

– Aludj, szerelmem – súgta a fülébe Heidar. – Erősnek kell lenned, mire Fatimához érünk.

Halk, egyenletes szuszogást hallott válaszul. Soraya mélyen aludt.

Heidar nagyot sóhajtva behuppant a saját helyére. Lehunyta a szemét, de nem bírt pihenni. Gondolataiba mélyedt, megállíthatatlanul pörögtek agyában a múlt eseményei, melyek ide juttatták őket. Szinte filmszerűen látta maga előtt újból az elmúlt évek keserű történéseit. Azután egyszerre győzött a fáradtság, ő is elaludt.

Heidar a HE sikló erős rázkódására ébredt. Pillanatok alatt magához térve, felkapcsolta a reflektorokat. Odakint a karcos szélvédőn túl vad porvihar tombolt, a torz fák elképesztő szögben meghajolva küzdöttek a heves légáramlatokkal.

– Heidar – hallotta a szomszéd ülés felől. – Szomjas vagyok.

– Máris – ugrott fel azonnal. Előkapott a hűtőládából egy vizes palackot és a műanyag szopókát Soraya ajkai közé tette.

– Már jobb – suttogta Soraya gyenge hangon, az első hosszú kortyok után.

– Induljunk.

Heidar látta a szemén hogy vitának nincs helye. Becsatolta a lány övét, majd helyet foglalt a másik ülésben. Gyökerestül kidőlő fák lassították továbbhaladásukat. Amint megkerülték Hegyhal városát, ráfordultak a határ felé vezető főútra. A szárazvihar lassanként csillapodott, maguk mögött hagyták a törmelék záport.

Nagyjából húsz kilométerrel később elértek a Közép-Kelet Európai Szövetség peremterületéhez. Ettől fogva a HE sikló lépésben haladt tovább. Itt kezdődött a halálzóna, melyre mindössze egy az útburkolat felületére festett több négyzetméteres koponya szimbólum hívta fel a figyelmet. Számtalan gyilkolásra alkotott eszköz szolgálta a határsértők kiszűrését és totális fizikai megsemmisítését. Két oldalt sok száz méter széles sávban sűrűn ültetve embernél is magasabb húsevő növények vigyázták a határt. Az aszfaltcsík mentén néhány méterenként magas oszlopokra rögzített függőlegesen ide-oda csúszkáló lézerszkennerek tapogatták le az EES chipjeiket. Az út felett alacsonyan sikló automatavezérlésű fegyveres gépmadarak tűntek fel. Heidar a szélvédő üvegét teljesen átláthatóra állította, e nélkül bármikor kilőhette volna őket egy drón.

Az illegálisan beszerzett homloktetoválásuk jól vizsgázott. Egyetlen lövész egység sem tüzelt rájuk, míg az előírt csigalassú tempóban áthaladtak a védelmi zónán. Azután eljutottak a senki földjére. Ahol, ha a suttogva elmondott történetek igazat meséltek, minden kilométeren halottak ezreinek maradványai aszalódtak a szennyes földben elkaparva. Az építők maradványai. Azután a távolban feltűnt végső munkájuk monumentális mementója. A Fal.

Hosszú fekete csíkként öltött körvonalat a horizonton, majd amint lassan tovább haladtak a halottak földjén, teljes valójában kibontakozott előttük a véd mű.

– Azt hallottam, az EBISZ összes szárazföldi határát ilyen Fal védi – szólalt meg Heidar Sorayára nézve.

A lány nem válaszolt. Heidar látta, hogy görcsösen szorítva ülése kapaszkodóit, mereven bámul előre.

A lelke már Bécs Határvárosban jár – gondolta Heidar és inkább csendben maradt.

A repedésekkel szabdalt aszfaltszalagot hamarosan több emelet magas alagút nyelte el, melynek szájában síneken mozgatható óriási, nyitott fém kapu várta az utazókat. Néhány unatkozó zsoldoson kívül mással nem találkoztak a határon. Rövid időre kiszállították őket a HE utasteréből. Míg a szkennerek leolvasták az EES chipjeiket, és adataikat átfutatták néhány adatbázisban, átvizsgálták a rakodóteret is. Minden rendben volt, tovább mehettek. A néhány száz méter hosszú, gyéren megvilágított alagút túloldalán kopár földek és dúsan termő haszonnövény táblák között vezetett az út. Errefelé ugyanúgy rabszolgák serege hajlongott az ültetvényeken, mint a Fal túloldalán.

– Az utolsó akadály előtt vagyunk – fordult Heidar Soraya felé.

– Pihensz egy kicsit, vagy most menjünk tovább?

Soraya némán megrázta a fejét.

Akkor hát jöjjön a legnehezebb része.

Heidar gyors mozdulattal megadta a szükséges koordinátákat a navigációs egységnek. A fedélzeti számítógép egy órányi utazási időt írt ki. Hátul felzúgott a hajtómű.

Bécs Határváros széléhez érve a távolban feltűntek az első Zöld Tornyok. Ezekben a sok száz méter magas, fákkal, bokrokkal minden talpalatnyi szabad helyen bőven beültetett üvegbeton monstrumokban laktak az itteni elit tagjai. Soraya és Heidar még soha nem jártak ennyire nyugaton, a férfi érdeklődve figyelte az élettel teli városnegyedet. A növénytakaróval borított felhőkarcolók messziről úgy néztek ki, mint a felhők alját súroló lélegző felkiáltójelek. Az épületek között mindenfelé madarak százai repkedtek, az utcák felett vezető gyalogjárdákon sokan siettek a dolgukra. Mindegyikük a szabad emberek kasztjához tartozónak tűnt.

Heidar rápillantott a műszerfal navigációs kijelzőjére.

– Hamarosan ott leszünk az Ifjúsági Kiképző Központban – szólalt meg Heidar. – Kérlek, próbálj meg az érzéseiden uralkodni.

– Nem fogok balhét csinálni – válaszolt Soraya. – Csak akkor gyilkolok, ha muszáj. Fatimáért.

Az IKK alacsony, régimódi hatszintes épülettömbje szinte elveszett a Zöld Tornyok árnyékában. A kapu feletti rozsdásodó táblán kopott felirat hirdette:

ÖNKÉNTES IFJAINK LELKES CSAPATÁBÓL KÉPEZZÜK A JÖVŐ KATONÁINAK SEREGÉT

– Rohadt hazug disznók! – morgott Heidar.

Behajtottak a tágas udvarra, majd leparkoltak néhány teherjármű mellé. Senki nem foglalkozott velük, amint kiszálltak a HE siklóból és némán figyelték azt, ami tőlük alig száz méternyire zajlott. A parkolón túl elterülő, szürke betonnal borított, árnyék nélküli kiképző zónában meggyötört gyereksereg gyakorlatozott. Kisebbek, nagyobbak egyaránt. A csupasz terület mellett kézifegyvereket szorongató terepruhás felnőttek különféle saras gödrökkel, magas palánkokkal, tüskés növényzettel és hússzaggató dróttekercsekkel teli akadálypályákon hajtották keresztül a fiatalokat. Néhány gyermek ájultan esett össze a földön, őket társaik karjuknál, lábuknál fogva vonszolták el a legközelebbi árnyat adó fa alá. Napégette bőrükön verejték keveredett a vérrel.

– Fatima nincs közöttük – sóhajtott néhány percnyi gyomorszorító bámészkodást követően Soraya.

– Akkor menjünk be – intett a központi épület felé Heidar.

Hamarosan az intézetvezető előtt álltak. Az ötvenes évei elején levő, magas, nagydarab parancsnok hűvösen fogadta őket.

– Irina Chenkova őrnagy – mondta bemutatkozásukat követően a terepszínű ruhába bújt nő. Zsíros fekete haját régimódi kontyba tűzve hordta a feje tetején.

Erősebb a bajusza, mint nekem – konstatálta magában Heidar.

– Üljenek le – mutatott Chenkova őrnagy az asztala túloldalán árválkodó rozoga műanyag székekre. Miután Soraya és Heidar helyet foglaltak, hosszú percekig némán olvasgatta a Heidar által elé tett dosszié tartalmát. Mikor a csend kezdett már egyre kínosabbá válni, Chenkova őrnagy végre felnézett a mappából.

– Szóval maguk ketten, Heidar Thorsen és Soraya Ziad a szülei Fatima Thorsennek.

– Így van – bólintott Soraya.

Legszívesebben kivájnám a szemgolyóidat te büdös picsa – futott át Heidar fejében, miközben mereven figyelte az intézetvezetőt.

– A dokumentumok szerint – folytatta Chenkova őrnagy –, önök a gyermek születése előtt leszereltek az aktív állományból. Majd a Közép-Kelet Európai Szövetség keleti régiójában vásároltak földbirtokot.

Heidar néhányszor bólintott az elhangzott szavak hallatán, miközben érezte amint gyomrában egy nehéz gombóc formálódik.

– Végül a tartozásaik miatt a gyermekük négy évvel ezelőtt elkerült önöktől – folytatta Chenkova őrnagy –, anyagi helyzetük rendezéséig.

– Ez megtörtént – suttogta Soraya.

– Meg kell vizsgáltatnom az igazolásuk hitelességét – állt fel Chenkova őrnagy. – Kérem, hogy itt várjanak, amíg visszajövök – mondta, majd dossziéjukkal a hóna alatt kisietett a szobából. A becsukódó ajtó zárja hangosan kattant. Heidar felnézett az ablakra és ekkor eszmélt rá, hogy azon kívülről rácsok feszülnek. Foglyok voltak.

– Remélem, hogy jó… – Soraya nem tudta befejezni a mondatot, mert Heidar megszorította a karját.

Bízzunk benne hogy jó minőségű hamisítványok a papírjaink – gondolta Heidar, miközben összehúzott szemöldökkel nézett Sorayára.

Majd apró mozdulatokkal jobbra és balra forgatta szemét, hogy Soraya is vegye észre a sarkokba rejtett apró kamerákat, melyek minden mozdulatukat és szavukat figyelték. Sorayán látszott, hogy megértette Heidar ki nem mondott figyelmeztetését. Kezét a hasa előtt összekulcsolva némaságba burkolódzott. Heidar kihúzta magát, teste sem árulhatta el a benne dúló feszültséget.

Sokáig vártak. Nagyon hosszú idő telt így el, túlontúl hosszú. Heidar idegei pattanásig feszültek, ugrásra készen várta, hogy felfegyverzett katonák rájuk törjék az ajtót. Soraya rezzenéstelen arccal bámult valahová az íróasztal elé.

Heidarból erős köhögés roham tört elő, a sűrű véres váladékcsomót leküldte a gyomrába. Ekkor odakintről lassú léptek zaja hallatszott, majd valaki megállt a folyosón. Heidar megmarkolta széke alsó peremét, gondolatban már lejátszva, amint felugrik, miközben az ülőalkalmatosságot megragadja, fegyverként használva azt a katonákkal szemben.

Zár oldott, az ajtó lassan nyílt a hátuk mögött.

– Rendben is vagyunk – lépett melléjük Chenkova őrnagy. Bal kezében tálcát egyensúlyozott, két plasztik csészével, jobb kezében a dossziéjukat tartotta.

– Köszönöm a türelmüket – mondta, visszaadva a paksamétát Heidarnak –, tudják kötelességem minden ilyen és hasonló ügyben a legnagyobb alapossággal eljárni. Feletteseim ezt várják el tőlem. Kárpótlásul a várakozásért hoztam maguknak egy kis szinti kávét.

Heidar lassan fújta ki a levegőt, melyet hosszasan magában tartott. Míg apró kortyokban iszogatták a gőzölgő műkávét, Heidar idegessége kortyonként oldódott. Szerencséjükre a parancs, ugyanúgy, mint az EES chipjeik, kiváló minőségű hamisítványnak bizonyult.

– Nagyon köszönjük, hogy ilyen gyorsan foglalkozik az ügyünkkel – hajtotta meg a fejét Heidar.

– Tanaka és Kazuyuki uralkodók emberei mindig örömmel látott vendégek nálunk – mosolyodott el váratlanul Irina Chenkova őrnagy. – Máris idehozatom a kisasszonyt.

– Meg fogjuk említeni feletteseinknek az ön segítségét – nézett komoly tekintettel Heidar Irina asszonyra. Valahogy nem mert visszamosolyogni. Még nem.

– Viszont ha nem gond, mi most elköszönnénk – szólt közbe Soraya. – Oda tudná küldeni Fatimát a siklónkhoz? Kint parkolunk a teherszállító járművek mellett.

– Ennek semmi akadálya – állt fel asztala mögött Chenkova őrnagy.

Néhány kölcsönös hajlongást követően nem túl gyors, ám határozott léptekkel elhagyták az épületet.

A HE siklóban helyet foglalva Soraya elsírta magát.

– Nem bírom már tovább – rázkódott a válla.

– Van még néhány perced, hogy összeszedd magad – mondta Heidar. – Meg fogod ijeszteni, ha így lát.

– Igazad van – rázta meg a fejét Soraya. – Talán meg sem fog ismerni – kezét a szeméhez szorította.

– Mindjárt kiderül – mondta krákogva Heidar.

Kopogtattak. Tüskésre vágott fekete hajú kislány dugta be a fejét az ajtónyíláson át. Soraya gyermekkorú, szomorú tükörképe. Fatima.

– Elnézést, bejöhetek?

– Gyere, már vártunk – válaszolt Heidar rekedten. Soraya némán, mereven ült a helyén. A vékony kislány egyszerű, koszos fehér ruhát viselt. Fürgén belehuppant a harmadik, középen elhelyezkedő szabad helyre, mely kicsit hátrébb volt, mint a két első ülés. A HE sikló belsejében csend uralkodott.

Heidar beindította a hajtóművet, kisuhantak az udvarról. Senki nem szólt egyetlen szót sem. Hosszú ideig tartó, kanyargós utazást követően a város egyik külső területén álltak meg. Régen halott feketére égett erdő szélénél. A hajtómű hangja elhalkult.

– Kicsi lány – nézett hátra Heidar –, megismersz minket?

Fatima, maga előtt összekulcsolt kézzel, mozdulatlanul, némán nézte őt egy kis ideig, majd megrázta a fejét.

– Nem tudom, ki vagy.

Heidar nyelt egyet.

– Mi a neved?

– Fatima – válaszolt csilingelő gyerekhangon a lányuk.

Soraya nem bírta tovább.

– Azt se tudod, hogy én ki vagyok? – kérdezte felé fordulva.

Fatima kék szemei tágra nyíltak.

– Anyu – suttogta.

Soraya kiugrott az ülésből, majd térdre esett Fatima előtt. Átölelte a lányukat, és remegő kézzel szorította magához. Könnyei eláztatták az arcát.

Heidar melléjük guggolt, épphogy elfértek így a szűk fülkében.

– Apu? – nézett rá Fatima egyik karját felé nyújtva.

– Igen kicsim – súgta Heidar, óvatos mozdulattal megfogva kislányuk kezét. Még mindig nem hitte el, hogy sikerült. Majd hirtelen átölelte mindkettőjüket.

– Tudod ki vagy te nekünk? – kérdezte Soraya alig hallhatóan.

– A gyereketek – hüppögte Fatima.

– Igen, kicsim. Te vagy az életünk értelme – válaszolt Soraya.

– Számunkra az életnek így végre megint van értelme – tette hozzá Heidar.

Mindhárman sírtak. A határtalan boldogság könnyei voltak ezek.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.9/10 (20 votes cast)

Leave a Comment

6 hozzászólás

  1. Kellemes olvasmány, kellően megtornáztatta a képzelőerőm. Egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem, aminek talán hasznát veszed jövőbeni írásaid kapcsán. Nagyon óvatosan kell bánni a párbeszédben adagolt információkkal. Többször volt olyan érzésem, hogy a szereplők kifelé beszélnek. Ez leginkább akkor érhető tetten, ha olyasfajta dologról van szó, amivel a párbeszéd résztvevői egyaránt tisztában vannak. Ez esetben kilóg a lóláb. Ha ilyen helyzettel szembesülsz, beszéltesd bátran a narrátort.
    Az értékelő 1/10-en állt, amikor a végére értem, picit javítottam rajta 🙂 A puszta szám láttán ne szomorodj el. Biztos vagyok benne, hogy ez a szélsőségesen negatív értékelés a szöveg elolvasása nélkül született.

  2. Gyomorszorító kezdet. Majd figyelmet és feszültséget fenn tartó folytatás, végül egy számomra kissé lapos befejezés.
    Összeségében tetszett.
    Én is felhúztam picit a pontokat.
    Grat.

  3. A csillagozás megint nem működik. Látszólag elfogadja, kiírja, hogy a szavazat mentve, kilépek az oldalról, majd amikor visszatérek, olyan, mintha nem is szavaztam volna.

  4. Erion Kay, köszi, én látok most csillagozásokat, remélem, megoldódott a gond, mert ez viszont éppen az én javítási lehetőségeim fölött áll… 🙂

  5. Magazin, igen, köszönöm, már működik! 🙂

  6. Kedves Emmerich!

    Több írásodat olvastam már, és tudom, hogy mélyen foglalkoztat az emberiség jövője. A novellád is ezt a témát dolgozza fel, és érthető módon sokunknak nehéz elfogadni a sötét jövőképet, melyet elénk társz. Pedig, sajnos benne van a lehetőségekben még akkor is, ha ezt a tükröt most torznak érezzük. Jól érzékelhető a háttérvilágba fektetett, hatalmas munka. Valójában a férfi főhős beszámolója is ezt háttérvilágot hivatott bemutatni, melynek során a tíz éve nem látott barátjának mesél. A párbeszédbe bújtatott információadagolás, egy bevett technika, ugyanakkor érdemes figyelni arra, hogy ez ne váljon tömbösített monológgá. Talán éppen ennek megtörésére szolgált az új bekezdés, új gondolatjel, ami viszont azt az érzést keltette, hogy valaki más veszi át a szót, holott kiderült, hogy nem.
    Mindez azonban nem rontotta el az élményt, melyet a novella összességében adott. A szülői szeretet és önfeláldozás szép példájáról olvashattam egy szennyezett, embertelenné vált, veszélyes világban, ahonnan a jelek szerint nem veszett ki a családi összetartozás mindent legyőző ereje. Gratulálok!