Emma Weaver: Ébrenlét – 2. részlet

Emma Weaver: Ébrenlét – 2. részlet

Előző részlet

  1. (2) NAPLÓBEJEGYZÉS

Mark Calden-nek hívják.

Megnézte a rendszert, és azt állítja, hogy semmi baja. Én is ellenőriztem, és mégis szemet szúr valami. Nem jönnek üzenetek. Azóta, hogy felébredtem, egyetlen üzenetet sem kapott a 6–24-es legénysége! Pedig tudniuk kell róla, hogy már ébren vagyok. Vagyunk.

Igen, szóval Calden. Nem bízom benne.

Miután a férfinek kénytelen volt előkeríteni egy új egyenruhát, – mert teljesen vizes és ragacsos lett az övé -, keresett magának egy üres kabint, a Központi – vezérlőterem mellett, és leült a fal tövébe. Azt várta, hogy elaludjon, és könnyű álommal ajándékozza meg az éj, de még lazítani sem tudott, a görcs a gyomrában egyre jobban erősödött. Belemélyedt a gondolataiba, és hagyta, hogy magukkal sodorják.

Észre sem vette, amikor Calden bejött a szobába, és leguggolt mellé.

– Mióta van ébren? – kérdezte feléje fordulva.

 Noomi nem akart a szemébe nézni, és mindent megtett, hogy kerülje a tekintetét.

– Néhány napja – felelte.

– Mi ez az egész?

Nem tudta a válaszokat. Valami láthatatlan világot akart felfedezni a falakon túl, meg akarta fogni a sötétséget és körülölelni a csillagokat. El akart menni innen.

Itt nem jó, gondolta. Túl sok a homályos rész. Túl sok mindent aludt át.

– Noomi…

A nő felriadt a révületből; az arca zavart volt és dühös, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen.

Látta maga előtt még a kiképző-központban a történteket, ahol világosan megmondták minden egyes újoncnak, hogy ne akarjanak kitűnni a tömeg közül azzal, hogy jobbnak állítják be magukat a többieknél, mert azt garantáltan hazarugdossák. Nem a programban szereplőknek volt a feladata eldönteni, hogy kik lesznek a végső jelöltek.

A „kiválasztottak”. Vagy inkább a kitaszítottak, hiszen mindenki tudta, hány évnyi távollét eredményeként tudják csak teljesíteni a rájuk bízott feladatot.

Csakhogy most nem volt semmilyen feladat.

– Honnan tudja a nevemet?

– Muszáj volt megtudnom valahogyan, mert együtt kell dolgoznunk, nem igaz? – kérdezett vissza Calden.

– Ó, értem. Nem adja ki a titkait.

– Miből gondolja, hogy vannak?

– Mindenkinek vannak.

Mark tudta, hogy időre van szüksége, ezért felállt és otthagyta őt. Noomi lehunyta a szemét. Nem akart semmit sem, csak elaludni.

Összegömbölyödött a földön, és a kezére hajtotta a fejét.

Nem rémálmok voltak azok, amik rátörtek, mert ébren feküdve szemlélte a mennyezetet és az ajtó alatt beszűrődő fényt. Mégis olyan érzése támadt, mintha egy álomban rekedt volna. Nem tudta elhinni, hogy mindaz, amiről azt képzelte, hogy normális, hirtelen nem az lesz, és valami egészen más formált ölt. Valami kezdett megváltozni benne az indulás óta.

Már nem bízott annyira abban, hogy végig tudja csinálni ezt az egészet.

Vagyis, ha nem jönnek üzenetek, ráadásul a cél is ismeretlen… akkor végleg megszűntek az összeköttetések? Teljesen magukra vannak utalva?

Két elveszett űrhajós a végtelenségben. Ezt még elgondolni is szörnyű volt.

Hosszan bámulta a falakat, és összeszorította a száját.

Az összes elmélete megdőlni látszott, és bármennyit is agyalt azokon a megmagyarázhatatlan dolgokon, azokon a hiányos részeken, amiket eddig sem értett, csak még jobban összekuszálódtak benne a miértek.

A Központ nem beszélt vele. De akkor miért nem küldtek az ébredése után egy üzenetet, hogy megmondják, mi lesz a következő teendő?

Mi a következő pont azon az átkozott listájukon?

De attól félt a legjobban, hogy nincsen következő pont, mert valójában nem is létezik az a lista.

2

Miután valamennyire összeszedte magát, kiment az étkezőnek kijelölt kabinba. Valahogyan sokkal kisebbnek tűnt az űrhajó, mint ahogy emlékezett rá – a sötétségben mindig hatalmasabbnak látszottak a dolgok.

Ebben a helyiségben nem voltak ablakok. Szűknek és fenyegetőnek hatott, az összes berendezés három asztalban merült ki, de közel sem volt annyi szék, hogy mindenhova jusson. Rengeteg bontatlan, fehér csomag borította be a falat, amiket hevederekkel rögzítettek oda.

A kabin végében néhány monitor villogott, és ez annyira lekötötte a figyelmét, hogy minden más érdektelenné vált.

Calden az egyik asztalnál ült, egy ezüstszínű zacskó hevert előtte, a kezében egy pohár vizet tartott, de nem evett semmit. Amikor megpillantotta Noomi-t, felállt, és barátságosan nézett rá.

– Minden rendben?

– Ó, igen! – hazudta. – Rettentően jól érzem magamat!

– Ez nem hangzott túl lelkesítően. Nem szeretem a pesszimistákat.

A férfi elővett még néhány zacskót, és az asztalra tette.

– Csirke, és ananász – magyarázta. – Magának is terítettem. Csatlakozik?

Noomi a terem végébe sétált, ahol a gépek álltak, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. A képernyőkön lévő kiírást tanulmányozta, holott valójában egyáltalán nem érdekelte. Nem is jegyzett meg semmit abból, amit elolvasott.

Odament a fehér csomagokhoz, amiben az ételeket sejtette, elhúzta a cipzárját, és kivette a legközelebbi zacskót, ami a keze ügyébe került. SZÁRÍTOTT MARHAHÚS, írta a felirat.

A férfi még mindig őt nézte, de Noomi továbbra sem akart róla tudomást venni.

– Azt holnapra tartogattam. Úgy gondoltam, ma inkább csirkét együnk.

Csend.

A szeme sarkából látta, ahogy Calden kibontja a zacskókat, és elkezdi kétfelé osztani az adagot. Miután ezzel végzett, az összegyűrt tasakokat összegyűjtötte, és vizet töltött mindkettőjüknek.

– Ez a magáé – mutatott a vele szemben lévő szék felé.

Noomi-nak meg kellett volna köszönnie, hogy milyen figyelmes, de mégsem szólalt meg. Habár a csirke nem nézett ki valami gusztusosan, a látványára mégis korogni kezdett a gyomra. Szaggatott mozdulatokkal visszatette a kezében szorongatott zacskót.

– Attól tartok, hogy azért nem működik a kommunikáció, mert túl nagy a távolság, kívül esünk a frekvenciájukon, vagy pedig a Mars pályája zavarhatott be… Megyek, újra megpróbálom – nagy erő kellett ahhoz, hogy kimondja ezeket a szavakat, majd meg sem várva a választ, faképnél hagyta a férfit, és az ajtóhoz sietett.

Calden azonban utána szólt. – Kérem, maradjon egy kicsit!

Az ajtó hangtalanul feltárult előtte. Némán elhagyta a helyiséget.

Éhes volt, ezért olyan tevékenységgel akarta lefoglalni magát, amiről tudta, hogy nagy figyelem szükséges hozzá. Talán az egyik fele még vissza is ment volna, hogy egyen valamit, a másik azonban ezt őrületnek tartotta. Pár órája még egyedül volt ezen a hajón, és erre felbukkan valaki, aki csak kedves akar lenni hozzá… nem, ez nem lehetett igaz.

Nem ismerte az idegen szándékait, fogalma sem volt, mennyire bízhat meg benne, és, hogy mi az, amit elmondhat neki, anélkül, hogy azt a jövőben ellene fordítaná.

Talán nem volt helyes, hogy így viselkedett vele.

 De nem ment vissza bocsánatot kérni.

Leült a kabinjában, és azon töprengett, hogy még hány nap van hátra a küldetésükből.

  1. NAPLÓBEJEGYZÉS

Nagyon sok. Másom sincs itt, mint időm.

– Földi Irányítás, hallanak engem? Itt Noomi Falcon, kérem válaszoljanak!

Negatív. Nem érkeztek adatok.

– Telemetria?

Ismét negatív volt, ezért újra megpróbálta, de megint nem ment.

– Jó, jó, akkor váltsunk mások csatornára – gondolkozott hangosan.

Megköszörülte a torkát.

– Itt a 6-24-es hallanak engem? Válaszoljanak! Mondjanak valamit…

Csend.

– Emlékeznek, egyszer meséltem egy történetet, ami egy beszélő sündisznóról szólt, aki meg akart tanulni festeni, vagy valami hasonló. De legyünk reálisak, ennek nem sok valóságalapja van. De ott vannak a delfinek… nekik sikerült – ekkor már nem tudta visszafogni magát. – Az ember csak a szájukba adott egy ecsetet, és elkezdenek festeni. Vagy az indiai elefántok, s bár egyikük sem tud beszélni, nos… a sündisznó példájával, bevallom, egy kicsit eltúloztam a dolgot. Kíváncsiak rá mi lett a vége?

Nem érkezett válasz.

– Központ, kíváncsiak rá?

Valamikor, a későbbiek folyamán egy pohár vizet talált a kabinjában, az ajtó mellé lerakva.

Tudta, hogy ki lehetett az. Emlékezett arra a nyugodtságra, ami a hangjából áradt, az arcvonásaira és a tekintetére, amikor ránézett. Azt azonban nem tudta eldönteni, hogy vagy őszintén segíteni szeretne neki, vagy nagyon jól játssza a szerepét.

Nem nyúlt hozzá a vízhez. Elfordította a fejét, és úgy tett, mintha nem vette volna észre. A szobában senki más nem tartózkodott, de ez mégsem adott arra okot, hogy azt higgye, nem figyelik a nap minden percében.

Hát, persze, hogy figyelték.

– Vajon miért csinálja ezt? – suttogta maga elé, mialatt megpróbált rájönni Calden titkára.

Elképzelte, mit válaszolhatna, ha itt lenne, miközben gyűlölte magát, hogy ilyeneken fantáziál. Szentül meg volt győződve arról, hogy semmi közük egymáshoz.

 Odavetette magát a pohárhoz, és dühösen a földhöz vágta. Az üveg széttörött, a szilánkok szerteszét szóródtak, de ezen kívül nem történt semmi.

Egy újabb üres napot tudhatott a háta mögött. Elpocsékolta ezt a huszonnégy órát, tudta jól, hogy hiba volt, de semmi épkézláb ötlettel nem tudott előállni. A szobában eltöltött idő alatt megpróbált megnyugodni, és rengeteget aludt, mert az idegesség kimerítette.

A várt üzenetek továbbra sem érkeztek meg, amiben felvilágosították volna arról, hogy ez az egész egy félreértés, és azonnal rendezni fogják az ügyet.

Így hát megint maradt a várakozás. A tehetetlenség kínszenvedése, és Noomi megfogadta, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor engedte, hogy a kezéből úgy kicsússzon egy nap, hogy nem jutott semmilyen eredményre. Ha továbbra is így fog telni az idő, akkor bele fog őrülni, s mikor majd visszatérnek a Földre, bezárják őt az elmegyógyintézetbe, a többi vigyorgó közé.

Olyan társaságra vágyott, aki nem kérdez, nem válaszol, és sincs szüksége az ő meséire, csak némán mosolyog. Pillanatnyilag erre volt szüksége.

Egy hangra, amelyik meggyőzi arról, hogy nem kell félnie.

Lehunyta a szemét, és a falhoz támasztotta a homlokát. Hallotta a fülében doboló vér hangját, érezte a szájában a kesernyés fém ízét, ami a rozsdára emlékeztette.

Felidézte azokat a hosszú, kínzó heteket, hónapokat, amikor bizonyítaniuk kellett a program vezetőiknek. Pár nap leforgása alatt kellett egyenesen az élre törniük, és magasan kitűnniük a többiek közül. Ez bizony korántsem volt olyan egyszerű, mint ahogy a résztvevők gondolták, mert bármennyire is eltökéltek voltak, hiába adtak bele mindent, mindig akadtak olyanok, akik lekörözték őket.

Sok olyan jelentkező volt, akik inkább meghaltak volna, minthogy kudarcot valljanak. A folyamatos versenyben mindegyik résztvevő igyekezett a másik előtt járni egy lépéssel. Nem sokkal, mindig csak egyetlen eggyel előrébb, mint az ellenfél. Mindig csak egy kicsit jobb lenni, mint a másik. Pedig nem egymással versengtek valójában, hanem a program elvárásaival. De ezt nehéz lett volna megértetni velük.

Kíméletlen fizikai próbákat állítottak eléjük, hogy hamar kiszúrják azokat, akik nem elég eltökéltek a maradáshoz. Azokban a hetekben alig aludhattak valamennyit, enni sem volt idejük, és Noomi sokszor úgy érezte, hogy mindjárt elájul a kimerültségtől, de ezzel nem volt egyedül. Mások is már majdnem összeestek a fáradtágtól. Abban a turnusban nagyon sokan kiestek a mezőnyből.

A háromszáz jelentkezőből mindössze százhatvan felelt meg a fizikai követelményeknek, ami elég durván lecsökkentette a számukat. Ezekben az akadályokban nem mondták meg nekik, hogy mi a feladat, hanem mindenkinek magának kellett kitalálnia, a lehető leggyorsabban alkalmazkodnia, és a legjobb tudása szerint végigcsinálnia.

A vezetők némán és lassú elhatározással döntöttek a pontozást illetően, amit végül összesítettek. Nem az számított, hogy ki teljesíti elsőnek a feladatot, hanem az, hogyan. Nem a fizikai erejükre voltak kíváncsiak, hanem a teherbíró képességükre, és a kitartásukra.

Nagyon sok múlt a gyors reagáláson, és a tehetségen. A program vezetői egyből észrevették a vérbeli profikat, és azokat, akik csak „kemény” fiúknak szerettek volna látszani. Nem a hatalmas bicepszeket nézték, hanem a tapasztalattól csillogó szemeket. Nem az erő számított, hanem a vasakarat. A nagyszájúakkal senki sem törődött, de az alázatosakat tisztelték, és a csendesekre figyeltek, akik nem akartak mindenáron a középpontban lenni.

Noomi felsóhajtott.

Volt egy nagyon fontos szabály, amit még otthon, a szülei tanítottak meg neki. „Ha valamihez nagyon értesz, akkor először tenned kell a dolgodat, – mondogatták – , meg kell győznöd magadat, hogy ezt valóban akarod csinálni, majd pedig bebizonyítod másoknak is, hogy ez így van. Csakis akkor leszel valaki a szemükben, addig nulla vagy.”

Noomi úgy vélekedett a dologról, hogy azért nullának lenni is jobb, mint egy semminek. Bár a kettő majdnem ugyanaz volt, a nullát mégis jobban szerette kimondani. Eddig is az volt, s ezután sem lesz másképp. Azonban… valamit mégiscsak láthattak benne, különben most nem lehetne ott, ahol van.

Mindenki, aki eljutott valameddig, az okkal volt.

És néha a „jelentéktelen kis nullák” kerültek a csillagok közé.

  1. (2) NAPLÓBEJEGYZÉS

Máig sem tudom biztosan, hogy miért pont én lettem az, akit kiválasztottak. De élénken emlékszem arra a napra. Nagyon gyorsan történt, mert a NASA már mindent előkészített. Ismertették a feladatomat, tanítottak, s nekem mindössze annyi volt a dolgom, hogy ne álljak az útjukba, és tegyek meg mindent, amit kérnek. Furcsa módon féltem egy kicsit. Ismeretlen emberek osztották meg velem a titkaikat, bevezettek a rejtelmek elképesztő birodalmába, amiből a többiek már örökre kimaradtak.

Biztos voltam benne, hogy közel sem értem el annyi pontot, mint azok az izomkolosszusok, akik hárman folyamatosan holtversenyben álltak, és azt is ki mertem jelenteni, hogy talán már régen ki kellett volna rakniuk a szűrömet. Nem tudtam felfogni, mi tartotta vissza őket ettől.

 Nem értem, hogy én mivel voltam különb a többieknél, hiszen, mondom, egy nulla voltam. Egy jelentéktelen kis nulla, aki eltörpült a hatalmas óriások mellett.

(És Calden-re nem emlékszem.)

Elképzelhető, hogy a pszichológiai felméréseken múlt minden. Könnyű szerrel fel tudom idézni a keresztkérdéseiket, azt, hogy bezárnak néhány órára egy sötét szobába, minden utasítás nélkül, ahol ritkás volt a levegő, és nem hallottam semmit. Utólag azt gondolom, hogy az űrhajó nyomasztó hangulatát akarták szimulálni.

Nagyon hosszan beszélgettünk, és nagyon kíváncsiak voltak. Nem mintha amúgy érdekelte volna őket az előéletünk, mégis, mindent tudni akartak… A nevemet, a gyerekkoromat, a kapcsolataimat, mindent. Tényleg, mindent.

És talán… ezen a ponton kellett volna megbuknom. Vagy épp ez volt az a fordulat. Ez a néhány órás beszélgetés döntötte el, hogy továbbmehetek, és jó eséllyel én leszek az, aki részt vehet a programban. Mert csak egyetlen ember juthatott tovább.

Nem sokára minden előjel nélkül kinyílt az ajtó, és egy hosszú, elnyújtott árnyék vetült a kabin padlójára. Léptek közeledtek a földön fekvő nő felé, majd karnyújtásnyi távolságban megjelent a látókörében egy arc. Mark-kal közvetlenül a padló fölött keresztezte egymást a tekintetünk.

– Hé… nem kattant be teljesen, ugye? – kérdezte.

Noomi hallott valami élt a hangjában, és azt akarta feltételezni, hogy csak gúnyolódik.

– Az olyan nagy baj lenne? – nem tudta magában tartani a véleményét.

– Hát, őszintén szólva…

Noomi egy határozott, gyors mozdulattal felült, a férfi felé fordította a fejét.

– Miért jött ide, Calden?

– Beszélni akarok magával.

– Nekünk, ketten, nincs miről beszélnünk! – jelentette ki határozottan.

– Igen, ez a maga véleménye. Én azonban egészen másképp látom a helyzetet. Tudja, megesett már, hogy faképnél hagytak, de nem akkor, amikor őszintén próbáltam kedves lenni valakihez!

– Sajnálom.

Megpróbált felkelni, ám a férfi gyorsabb volt nála, és mire észbe kapott volna, már mellette állt.

– Hadd segítsek! – nyúlt felé, a nő azonban bizalmatlanul ellökte a kezét.

– Ne érjen hozzám! Egyedül is meg tudom oldani!

Calden tehát megvárta, amíg feltápászkodik, majd csípőre tett kézzel elállta az útját.

– Noomi…

A fáradt tekintet hirtelen veszélyessé és kiismerhetetlenné vált, egyenesen ölni tudott volna. Hátat fordított neki, hogy ne lássa az arcát. Összeszorította a száját, mintha egy fájdalmas elméket akarna megfékezni. Hosszú másodpercekig küzdött az ellen, hogy a mélyben tartsa, végül csak ennyit mondott.

– Csak kell egy kis idő, amíg feldolgozom mindazt, ami velem történt.

– Megértem. De össze kell fognunk, ha valamiféle eredményt akarunk elérni, és ennek mindenképpen az az első lépése, hogy beszűnteti az ellenségeskedést, és elfogadja a jelenlegi helyzetét!

A nő megfordult.

– Engem jobb, ha nem kritizál, világos? Nincsen szükségem segítségre!

– Ez nem csak egy emberről szól, rólam, vagy magáról! Ez egy küldetés, amit végre kell hajtanunk! Csapatmunka – magyarázta a férfi. – Összetartás. Csakis így lehetséges.

Noomi eltöprengett egy darabig.

– Ha kapcsolatot lehetne létesíteni a Földdel, akkor megkaphatnánk a válaszokat. Többnyire ezt akartam elérni az elmúlt néhány napban. Egyszemélyes meló – hangsúlyozta ki.

– Jelen esetben annál többet nem tehetünk, mint a várakozás. Biztosan jelentkezni fognak, ezer oka lehet annak, hogy nem tudtunk kapcsolatot létesíteni velük! Kénytelen lesz elviselni a társaságomat.

– A nap minden órájában?

– Ameddig muszáj – bólintott Calden. – Ez van, törődjön bele, drágám!

Noomi úgy érezte, hogy meg tudná fojtani egy kanál vízben, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy igaza van. Nem feltétlenül mindenben, de egy bizonyos szinten kétségtelenül. Aztán a hirtelen düh elszállt, és engedékenyebben bólintott.

– Jól van. De vannak szabályaim!

– Hallgatom – Mark ártatlan arckifejezéssel széttárta a karját.

– Az első; nem piszkálja a bejegyzéseimet, világos?

– Mint a Nap.

– És a második, de egyben legfontosabb; ha sötét szándékai vannak, azt most közölje! Ezt úgy értem, hogy ha molesztálni akar, az első dolgom az lesz, hogy kihajítom a légzsilipen! Nem pazarolok magára szkafandert. Értve vagyok? Innentől kezdve a kabinomat úgy kerüli el, mintha leprások tanyája lenne!

– Nem pazarolok magára szkafandert… – visszhangozta a férfi, aztán bólintott és a szavát adta. – Rendben, akkor most én mondom a feltételeimet!

– Hallgatom – morogta Noomi.

– Az első; megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam.

A nő drámaian égnek emelte a tekintetét.

– Jobban tetszik az, hogy drágám, vagy kedvesem? De kitalálhatok valami mást is, ha nagyon szeretné…

– Jól van, mondja a következőt!

– Akkor ezt megbeszéltük. Kettő; ha van bármi szokatlan a hajón, akkor azonnal szól nekem.

Noomi erre ledöbbent.

– Mi számít szokatlannak?

– Hát… – Mark habozott. – Például, furcsa dolgokat kezd látni, vagy sérülést szenved… nem tudom. Ha van bármi, ami eltér a normálistól, akkor mindenképpen jelezze.

– Tudja, Calden, van egy olyan érzésem, hogy többé már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

– Jó megérzés. Néha én is érzek ilyesmit.

– És be szokott válni?

– Többnyire.

– Akkor jobb, ha elkezd imádkozni, hogy másképp legyen!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.3/10 (15 votes cast)

Leave a Comment

5 hozzászólás

  1. Továbbra is érdekesnek tartom ezt az írást, nagyon sok lehetőség van ebben a lassú mesélési módban, illetve az üresség és a magány megjelenítésében, amit kitöltenek a főszereplő(k) gondolatai.

    Viszont kicsit problémásnak érzem, hogy a mesélés nagyon kezd a mutatás kárára menni. Rengeteg dolog – Noomi vívódásai, gondolatai a férfiról, a központról, és a kiképzésbeli részletek – sokkal érdekesebb volna, ha a szerző még jobban megmutatná apró történésekben, mint, hogy ilyen konkrétan az olvasó szájába adja. Miért kell magyarázni Noomi gondolatait, amikor még naplóbejegyzések is szolgálnak erre a célra? Szerintem a kiképzést konkrétan érdemes lett volna flashback-ekkel vagy külön részletekben elmesélni, akár közvetlenül reflektálva a jelen történéseire.

    Ezek mellett továbbra is kíváncsi vagyok, mit fog mutatni még ez a történet, és hova fut ki.
    Hajrá!

  2. Bár a szöveg – néhány kivételtől eltekintve tiszta és világos, változatlanul ellenérzéseim vannak a regénnyel szemben. Az egyik, és a legfontosabb az, hogy még mindig nem történt semmi. Két fejezet után egy elvont gondolatokkal játszadozó sci-fitől is elvárnék némi cselekményt. A másik ellenérzés a szemelvény vége felé kezdett teste ölteni bennem. Irreális a másik űrutassal, a kollégával szembeni ellenkezés. El tudom képzelni, hogy a semmiből felbukkanó útitárs személye valódi konfliktusforrás, hiszen Noomi „nem emlékszik rá” a kiképzés idejéről (ha félálmomban jól figyeltem). viszont ebben az esetben felesleges kitérőnek tartom a szokványos szerelmi bonyodalmak megelőlegezését, amely a fejezet végén lévő párbeszédben bukkan fel. A harmadik ellenérzésem a válogatás nehézségeivel kapcsolatos visszaemlékezés miatt jött elő. Eléggé klisés a gondolatsor, és ódonságához képest eléggé hosszan tartó. Igazából ez andalított kis délutáni szunyókálásra.
    Végül találtam benne egy szembántó, ám jelentéktelen hibát, azonban az én tekintetem megrezdült a találkozástól. A „kívül esünk a frekvenciájukon” kitétel pontosan olyan értelmetlen, mint amikor a Csillagkapuban minduntalan bezavart az interferencia. Kívül kerülhetünk ugyan a frekvencián, ha egy korszerű rádióval az egykori OIRT szabvány szerinti rádiók adásait keressük, csakhogy ennek nem a távolsághoz van köze. Ezt a kérdést a fizikához értő bétával meg kellene beszélni.
    Az ellenérzéseim persze nem részei holmi jövendölésnek. A szöveg gördülékenysége jellemezhet egy jó írót, aki kissé elnagyolta a regény elejét, és végül valami egészen jó kerekedik ki belőle. Ebben az esetben jó munkát kívánok a szerkesztéshez, ha úgy alakul.

  3. Jobban tetszett, mint az első fejezet. Könnyen olvasható, tetszik a stílus, és én még bízom benne, hogy története is lesz.

    A főszereplő viszont nem tűnik túl pályaalkalmasnak. Rossz a monotonitás tűrése és összeomlik a váratlan helyzetektől. A másik szereplővel meg leginkább úgy viselkedik, mint egy óvodás. Elhiszem, hogy kiborító a helyzete, és óvatosnak kell lenni az idegenekkel, de elvileg őt mindenféle szuper-hiper módszerekkel választották ki a feladatra.
    A válogatóról elmélkedés elég hosszú, de a nagy szavak ellenére még sincs benne sok lényeges dolog. Az elvek pedig kicsit ellentmondásosak. A vezetőknek a vasakarat számít, de végül kiválasztottak egy önbizalom hiányos jelöltet, aki az éles helyzetben nem is bírja túl jól a strapát. (Mondjuk már azt sem értem, mért jelentkezett egyáltalán, ha ennyire nullának gondolja magát.) Még szerencse, hogy a másik szereplő nem adta fel a barátkozást, mert ha Noomin múlna, akkor szó nélkül kerülgetnék egymást az egész regényben, aztán nem lenne párbeszéd.

  4. Kedves Emma!

    Azt már az első részletnél jeleztem, hogy az űrmagányos történetek nem állnak közel a szívemhez, ezért javarészt inkább a szöveggel kapcsolatosak lesznek észrevételeim.

    A karaktereket illetően úgy érzem, Noomi viselkedése túlzás. Az érthető, hogy bizalmatlan Caldennel, hiszen nem emlékszik rá a kiképzésről, és nem is tudott róla, hogy a fedélzeten van. Ettől azonban még igazán szóba állhatna vele, egy ilyen ingerszegény közegben egyébként is szomjazna az ember bármilyen társaságra, a beszélgetésükön keresztül pedig megismerhettük volna Calden történetét, ez színesítette volna ezt a részt. (Nyilván, ami késik, nem múlik, de én is érzem, amit Attila, hogy nem igazán haladunk előre.)

    Észrevételek a fogalmazáshoz:

    “Talán az egyik fele még vissza is ment volna, hogy egyen valamit, a másik azonban ezt őrületnek tartotta.” – őrültségnek. Hozzáteszem, ha az ember éhes, semmi őrültség nincs abban, hogy egyen, az nagyobb őrültség, hogy csak azért se… Ha annyira bizalmatlan Caldennel, akkor legfeljebb nem azt eszi, amit ő rak elé, hanem a marhahúst.

    “akkor váltsunk mások csatornára” – csak elírás, másik csatornára

    “Az ember csak a szájukba adott egy ecsetet, és elkezdenek festeni.” – ebben a bekezdésben van egy kis időzavar, a mondatokban keveredik a múlt és jelen idő. “és máris elkezdtek festeni”.

    “Valamikor, a későbbiek folyamán egy pohár vizet talált a kabinjában, az ajtó mellé lerakva. Tudta, hogy ki lehetett az.” – Az utóbbi felesleges megállapítás, hiszen csak ketten vannak a fedélzeten.

    “Odavetette magát a pohárhoz, és dühösen a földhöz vágta.” – szebb lenne úgy, hogy “hirtelen felkapta a poharat, és…” Az ember ráveti magát az ágyra, vonat elé veti magát, a ragadozó ráveti magát áldozatára, ez egy egész testes mozdulat, jelenetként fura elképelni, hogy felindultan odaveti magát Noomi a pohárhoz, mint ha valami gyilkos fegyver lenne.

    – könnyűszerrel, nemsokára egybe

    “Volt egy nagyon fontos szabály, amit még otthon, a szülei tanítottak meg neki. „Ha valamihez nagyon értesz, akkor először tenned kell a dolgodat, – mondogatták – , meg kell győznöd magadat, hogy ezt valóban akarod csinálni, majd pedig bebizonyítod másoknak is, hogy ez így van. Csakis akkor leszel valaki a szemükben, addig nulla vagy.” – ez nekem nagyon zavaros, úgy érzem, túl görcsösen akart mély és bölcs lenni. Ha valamihez már nagyon ért az ember, akkor feltehetően bőven van benne gyakorlata, és már régen nincs kétsége afelől, hogy valóban azt akarja csinálni, a dolgát meg mindenkinek tennie kell.

    Végezetül, az utolsó párbeszéd az, amit még erősen csiszolnék, főleg Noomi oldalán.

    “Nekünk, ketten, nincs miről beszélnünk!” – nekünk kettőnknek. Itt már egyébként egészen gyermetegnek érzem Noomi dacosságát, csak nem gondolta komolyan, hogy egy küldetésen vannak, és nincs semmi tisztázni valójuk, és még több, mint száz napig csak kerülgetik egymást, meg levegőnek nézik?

    “beszűnteti az ellenségeskedést” – felhagy az ellenségeskedéssel vagy abbahagyja az ellenségeskedést

    “És a második, de egyben legfontosabb; ha sötét szándékai vannak, azt most közölje!” – hát, ha valakinek sötétek a szándékai, azt nem közli előre, felszólításra sem

    “– Akkor ezt megbeszéltük. Kettő; ha van bármi szokatlan a hajón, akkor azonnal szól nekem.

    Noomi erre ledöbbent.

    – Mi számít szokatlannak?” – itt nem értem, miért döbben le Noomi azon, hogy ha valami szokatlan van, arról tudni szeretne a másik űrhajón utazó is, mert hát Calden ugyanannyira érintett a hajón történő eseményekben, mint Noomi, az meg nem hiszem, hogy egy alapos képzésen átesett személynek magyarázatra szorulna, hogy mi az, ami szokatlan, hiszen a küldetésnek tervszerű menete van, a hajó működésének pedig meghibásodás mentesnek kell lennie.

    Rémesen hosszú voltam, tudom, de remélem, nem veszed rossz néven – most kicsit több időm volt szöszmötölni, ezért voltam csak ilyen részletekbe menően kukacos, meg mert úgy érzem, érdemes dolgozni a szövegen, mert a zsáner kedvelői részére ki lehet hozni belőle valami nagyon jót. Én személy szerint úgy érzem, hogy még nem áll készen, de hát nem ismerem a teljes szöveget, úgyhogy kitartást és sok szerencsét kívánok péntekre! 🙂

    Üdv,
    Judit

  5. Alapvetően szeretem az ilyen jellegű történeteket, így most is érdekelne, mi a “nagy és sötét titok”, ami a háttérben lappang (van is egy sejtésem ;), ugyanakkor kicsit távolinak érzem a főszereplőt magamtól, mint olvasótól. Amikor olvasom a naplóbejegyzéseket, jobban beszippant a történet, aztán amikor E/3-ra váltunk, Noomi furcsán idegen lesz, pedig már sok mindent megtudtunk róla. Mark egyelőre szimpatikusabb számomra, érdekelne, hogy vajon a karakter végig ilyen marad-e.
    Összességében kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás, és sok sikert kívánok péntekre 🙂