E. P. Nick: 12. kártya

E. P. Nick: 12. kártya

Ez a kártya kényszerpályát jelent, kutyaszorítóba kerültünk vagy megakadtunk valahol az utunk során. Azt is mutathatja, hogy módosítanunk kell a világnézetünket, rákényszerít egy másik, fordított nézőpontból való rálátásra, a változtatásra.

Az akasztott emberalaknak csak az egyik lába van megkötözve, mégis, morbid módon elégedettnek tűnik a kötél szorításában. Keze rejtve van előlünk, ami szintén szimbolikus jelentéssel bír: arra utal, hogy egy időre megadta magát, lemondott az önmaga feletti rendelkezés jogáról, de ha változtat, akkor valami nagyobbat fog nyerni általa.

Gyors léptekkel vágok át az emberekkel teli termen, látogatók színes hordája kering körülöttem, oda-visszaverődő tompa zsongás tölti be a levegőt. Valójában nincs nagy tömeg, negyven-ötven meghívott jött el, azonban talán mert túl magasan van a plafon, pocsék az akusztika, visszhangos a kiállító helység. Leteszem a vendégkönyvet az asztalra, beletűzöm a golyóstollat a zöld műbőr fedélbe.

A megnyitó beszéd csak kicsit volt kínos, mindesetre örülök, hogy túl vagyok rajta, már fogadtam a gratulációkat is. Jól esik, hogy ennyien eljöttek, büszke is vagyok magamra, viszont kezd lecsengeni a kezdeti pörgés, elcsigázott a készülődés, az izgalom, ráadásul nyomja a tűsarkú a lábamat, elfáradtam.

Barátságosnak szánt vállveregetéssel támad rám oldalról valaki.

– Drága Vica, gratulálok, nagyon jól festesz! A “Barátok” képed, ott a főfalon a kedvencem, ahol az a három fiú, a magas szőke varkocsos, a barna, és a vörös hajú egymás vállát átkarolva ülnek, háttal a padon. Annyira bensőséges!

– Igen, azt én is különösen szeretem, – bólogatok – pedig nem is új, legalább másfél éve már, hogy festettem.

A festményeim talán jók, én viszont tutira nyúzott lehetek, egész éjjel nem aludtam. Na jó, aludtam, csak keveset. Én, ÉN nem festek jól. De nem akarok viccelődni, a humorom a fáradtságtól e percben inkább fekete humor lenne, az meg nem veszi ki jól magát ilyen ünnepélyes alkalmakkor. Habár máskor se, sokszor nem is értik, én meg hülyén vigyorgok, és kínosan érzem magam. Mint amikor rálépsz a vendéglátód kutyájának a farkára, és igyekszel úgy tenni, mintha nem te követted volna el. Úgyhogy csak kedvesen hálás köszöneteket mondok, közben a szemem az ajtót pásztázza, azon tűnődöm, ideje lenne lelépnem, de én vagyok az ünnepelt művész, nem húzhatom el a csíkot túl hamar.

Újra az ajtó felé pislantok, pont akkor, amikor feltűnik egy húsz év körüli, nálam pár évvel fiatalabbnak látszó, jóképű, magas, sötétszőke srác, a haja kis gombócban összekötve a feje búbján. Valamiképpen feszélyez az érkezése, de hiába töröm a fejem, nem tudom hova tenni, pedig kellene ismernem, hiszen én írtam össze a művelődési háznak a listát, hogy kiknek küldjenek meghívót. Habár az is lehet, csak az utcáról esett be, ez nem zárt rendezvény.

Kényelmesen sétál befelé, elindul körbe a falak mentén, mustrálgatja a képeimet. Egy időre eltűnik a fejek mögött, aztán újra előbukkan, most már sokkal közelebb. Egyre nyugtalanítóbb, ahogy közeledik. Pont úgy jön, ahogy a macskám, vele szoktam olyat játszani, hogy amikor elindul felém, én odafordítom a fejem, erre ő megáll, mozdulatlanságba dermed. Cat.exe stopped working. Aztán amikor elfordulok, újra közelebb oson. Terveztem, hogy egyszer felveszem videóra, és kiteszem a facebookra, aztán persze nem csinálom, nem veszem fel, és nem teszem ki. A macskaléptű fiú még közelebb ér, már a főfalon függő képeimet mustrálja.

Követem a szőke haját, és még mindig nem tudom, miért zavar, hogy itt van. Keskeny derekú, vállas, voltaképp rettentő vonzó, én mégis zaklatott vagyok a láttán. Megint eltűnik, nem látom sehol, egy villanásra megkönnyebbülök.

– Gratulálok! – hallom a jobb fülem mellett a mély hangot, megcsap az arcszesz illata, mintha a kedvemért frissen borotválkozott volna.

Amint megszólal, beugrik honnan ismerem, ha nem látnám az arcát, akkor is tudnám, annyira jellegzetes a tónusa. Mi a francnak jött el? Nem hívtam meg, nagyjából az utolsó lett volna, akit felírtam volna a listára. Már ha tudnám a nevét, de hál’ Istennek nem tudom. Nem is érdekel.

Tavaly, a nyári rajztábor alatt végig szívatott. Ott volt rajtam kívül még két másik művész, három pedagógus, és vagy harminc gyerek, ő meg hülyét csinált belőlem az egész társaság előtt. Már egy éve, hogy történt, de még mindig bánt az emléke.

Jesszus, látom rajta, hogy beszélgetni akar, mégiscsak haza kellett volna mennem az előbb! Nyelek egyet, felnézek rá. Ő barátságosan mosolyog, és én nagy levegőt véve igyekszem semleges arccal válaszolni.

– Köszönöm!

Rögtön el is fordulnék, de előrenyújtja a kezét, megfogja az enyémet. Képtelen vagyok kitérni, már elnyelte az ujjaimat a tenyere, határozottan megrázza, erős, férfias a kézfogása.

– Tetszenek a képeid, nagyon jók. Első pillantásra vidámnak tűnnek, közben mégis felsejlik mögöttük a bánat, mintha egyszerre lennél humoros és tragikus.

Rámeredek, és nem tudok mit felelni. Két mondatban olyan pontosan fogalmazta meg azt, amit sugallni akarok a képeimmel, hogy bennem ragadnak a szavak. Kényszeredetten bólintok, azonban nem akarom megtárgyalni vele ezt, mert akkor beszélgetnünk kell, úgyhogy csak annyit mondok: kösz. Kihúznám a tenyerem az övéből, de nem enged, rám szorultak az ujjai.

– Visszakaphatom a kezemet? – pillantok fel a tiszta, szürkéskék szemekbe.

Le kellene festeni, szalad át rajtam a gondolat, mesésen szépek a színei, a haja olyan, mint a búzamező. Juhászgyulásan búzamezős. Egy másodpercre elbizonytalanodom, elfog egy dejà vu érzés, mintha korábban már lefestettem volna.

Nem, biztosan nem.

Kizárt.

Arra tutira emlékeznék.

Vagy mégis?

– Persze, bocs. Zoltán vagyok – derékból leheletnyit meghajol. Mosolyog.

A kezem kiszabadul, tétován állok mellette, mégsem hagyhatom faképnél szó nélkül. Ő sem mond semmit, csak újra körbefordul, azután a jobb oldali falon függő egyik festményemre mutat.

– Az ott, az nagyon tetszik. Honnan jött az ötlet?

– Melyikre gondolsz?

– Amelyiken a három ciprus van elöl, és egy napernyő lebeg a szélben, ahhoz a kis dobozhoz kötve.

– A hiú remények?

– Az a címe?

– Mert ilyenek a vágyaink, a reményeink. Sokszor olyasmik után vágyakozunk, ami nem létezik. Úgy értem, ha megvalósul, sem olyan lesz, mint ahogy elképzeljük. Lekötnek minket a földi dolgok, a realitás. Nem vagyunk szabadok.

Nem igazán tudom megfogalmazni, mit is akartam a képpel átadni, az én terepem nem a szó, nem a beszéd, sokkal szívesebben kommunikálok festékkel, ecsettel. Zavarba jövök, ha beszélnem kell a műveimről, de rajta mintha azt látnám, érti. Meglep.

Újra felé fordulok, búcsút intenék, de megfogja a karom, aprót ránt rajta.

– Téged nem zavar ez a sok ember? Rémes ez a zsizsegés, teljesen eltömi a fejem, még gondolkodni is nehezen tudok. Van itt a szomszéd utcában egy kávézó, eléggé retró, viszont nem tudok jobbat a közelben. Gyere, megmentelek, meghívlak egy hosszú kávéra!

Zavarodottan hunyorgok. Emlékszik, hogy a hosszú kávét szeretem? Akkor tavaly, a nyári táborban miért tolt ki velem minden reggel, egy egész héten keresztül? Én az étkezőben hosszú kávét rendeltem tőle, ő meg hol presszót hozott ki, hol capuccinót, hol lattét, de soha, egyetlen egyszer sem kaptam meg azt, amit kértem. Az utolsó nap még a levest is majdnem az ölembe öntötte. Először azt hittem figyelmetlen, később már gyanítottam, szándékosan csinálja.

– Direkt csináltad, mi? – Elfut a méreg. – Direkt csináltad, hogy soha nem azt hoztad ki, amit kértem.

Kicsit szégyenlős mosolyba szalad a szája, aztán beismerően biccent.

– Na de miért? Miért kellett kitolnod velem?

– Úgy ültél ott gyönyörűen, álmodozva, a hosszú hajad mögé bújva, mint aki nincs is jelen. Kíváncsi voltam, vajon mikor ébredsz fel, mikor fogod megelégelni, de te csak szó nélkül megittad, bármit is tettem eléd. Szerettelek volna kibillenteni, látni milyen vagy a maszk mögött, amit viselsz – vallja be.

Micsoda óvodás mentalitás! Még jó, hogy a copfomat nem húzkodta meg, mint egy ötéves, hogy ezzel jelezze, tetszem neki. Most már végképp nem értem, azonban nem tudok válaszolni, mert újabb gratuláló közelít, anya nővére. Mind a százhúsz kilójával rám tehénkedik, valami rémes rózsaillatú kölni árad belőle. Az egész nő valahogy impresszionistásan elmosódott hatást kelt, szúr a bajusza, amikor megpuszil kétoldalt.

– Édesem, te annyira tehetséges vagy! Pont, mint anyukád volt! Csodás, hogy te is festesz!

Megállás nélkül áradozik, olyan vehemenciával, mintha valami világhíres festőről beszélne, és ez már a századik kiállításom lenne, nem pedig a második.

– Biztos nagyon sokat fest otthon Vica, igaz? – fordul most Zoltánhoz, aki a karomat fogva áll, és válaszul udvariasan bólogat.

– Ó hogyne, néha egész éjjeleken át. Van, hogy reggelre bevörösödik a szeme az éjszakázástól – villan rám csalafinta, mindentudó módon a tekintete.

Megijedek, ugyan honnan tudja, hogy időnként hajnalig festek? Kutatom az arcát, de már nem látok rajta mást, csak nyílt, őszinte figyelmet, nem tűnik úgy, mintha megint bohócot akarna belőlem csinálni. Sőt, tisztelettudóan elnézést kér, és int, hogy mennünk kell. Megfogja a kezemet, közben észrevétlenül rám kacsint, és kimenekít Zsóka néni karmai közül, elindulunk a kijárat felé.

Én meg az ő karmai közül szeretnék elmenekülni, valamiért azonban mégis követem, mintha varázslatot bocsátott volna rám, nem tiltakozom, gépiesen visz a lábam. Kiérve az utcára, végre elenged, és én szívem szerint elinalnék, de aztán mégis maradok.

– Szeretnélek kiengesztelni! Gyere, kapsz kávét, sütit, vagy bármit, amit szeretnél.

Az arcán újra szétterül az az átkozottul vonzó mosoly, és én szándékom ellenére bólintok.

– Oké, de csak akkor, ha valóban azt kapom, amit kérek.

A kávézóban alig vannak, a hátsó részben egy szerelmespár bújik össze, a barista a pultja mögött unatkozik, de a beléptünkkor szolgálatba helyezi magát, felveszi a vendégeknek szóló, üres mosolyát, csak a száját húzza el, a szeme közönyös. Megrendeljük a kávét, leülünk az ablak előtt húzódó magas pult mellé a fekete bárszékekre, odakinn vakítón süt a nap, idebenn félhomály van, a háttérben valami megmagyarázhatatlan okból Edith Piaf szól. „Nem, nem bánok semmit sem…” Ezer éve nem hallottam, és megérint a gondolat, hogy én ezt a legkevésbé sem mondhatnám el magamról.

Meglepően tágas a hely, de az üressége Edward Hopper Nighthawks képére emlékeztet, örülök, hogy az ablak felé fordulva ülünk, a belső tér túl steril.

– Tudom, hogy nem viselkedtem szépen veled, – szólal meg – megérdemlem, ha ellátod a bajomat. Gyerünk, essünk túl rajta!

Piszkálom a pulton a fa mintázatát, kínban vagyok. Voltaképp szégyellem magam, amiért nem reklamáltam, ugyanakkor szeretném megmondani neki, hogy nem vicces, ha a pincérként szándékosan olyasmiket tálal nekem, amit nem kértem, hogy nevetségessé tett, de valahogy nem jönnek szavak a számra. Máskor sem, de most különösen. Jobb szeretném elfelejteni, nem mondani semmit, végül szemrehányások helyett mégis kicsúszik a számon a sértődött kérdés.

– Jó érzés volt szívatni engem?

Kicsit előbbre hajol, alulról néz rám, a szeme mosolyog, a szája nem.

– Szerettelek volna látni álarc nélkül, amikor önmagad vagy. Átkozottul kíváncsi voltam, milyen lehetsz, amikor végre elengeded magad, elveszted a kontrollt, de te csak némán, rezzenéstelenül ültél, mintha nem tettem volna semmit. Azután vége lett a tábornak, és eltűntél.

Kontrollt?

Elveszteni a kontrollt?

Jesszus, milyen kontrollt?

– Még mindig nem értem, mire volt ez jó – rázom meg a fejem.

– Most is szeretném tudni, milyen vagy, amikor nem vagy ennyire feszes, és távolságtartó, amikor szabadjára engeded magad.

Olyan a tekintete, mintha átlátna rajtam, mintha pontosan tudná, hány réteg máz van rajtam, és provokál, hogy elpattanjon. A szavaitól zsibbadó érzés kúszik végig a gerincemen, felállnak a pihék a nyakamon, egészen a tarkómig. Semmi direkt szexuális célzás nem volt benne, hozzám sem ér, mégis olyan a pillanat, mintha hosszú ujjaival elkezdte volna lefejteni a vállamról a ruhám vékony pántját, – és én átengedem magam az érzésnek. A legkínosabb, ahogy a hasam aljában összehúzódnak az izmok, mintha az egész testem várna rá. Mély levegőt veszek.

– Hogy a fenébe legyek nem távolságtartó? Hiszen egy idegen vagy, nem is ismerlek! Egyáltalán honnan tudtad, hogy kiállításom lesz? Hogy kerültél ide? – fakadok ki, próbálom megőrizni az önérzetem, vagy nem is tudom mim, éppen apró szilánkokra hasadó maradékát.

Amint kimondom az idegen szót, újra rám ront a korábbi képtelen érzés, ez a srác voltaképp mégsem ismeretlen. És nem a nyári művésztábor óta, hanem valami egészen más, különös módon, de sejtelmem sincs honnan, mióta. Hirtelen az ötlik fel bennem, ha megfordulna, és megnézhetném a szőke tarkóját, akkor eszembe jutna, hová tegyem. A bizonyosság beleakaszkodik az elmémbe, nyomást érzek a szemeim mögött, megfájdul tőle a fejem. Megdörzsölöm a halántékomat.

– Véletlenül láttam meg a művház plakátján a neved, és eljöttem, hogy találkozhassak veled – feleli.

– Hogy újra hülyét csinálhass belőlem? – kapom fel a fejem.

– Nem, dehogyis – rázza meg a fejét – egyáltalán nem.

– Akkor mit akarsz?

– Szeretném, ha pofon vágnál, ha jó erősen megütnél – még közelebb hajol – üss meg!

Én önkéntelenül hátrébb dőlök, a szék kényelmetlenül alacsony támlája beleváj a derekamba, védekezőn összefonom magam előtt a kezeimet.

– Nem szoktam pofozkodni.

– Tedd meg! Most!

Újra megrázom a fejem. Bármennyire is szexi a srác, mégis totál gáz. Nem normális, tiszta bolond. Egy egész hétig csesztetett, most meg azt akarja, pofozzam fel?

– Mazochista vagy? Vagy mi a fene?

– Nem, dehogy. Csak ha nem tudod szóban elmondani, hogy mennyire haragszol rám, akkor csináld a kezeddel. És ha megtetted, akkor újrakezdhetjük, mintha most találkoznánk először. Üss meg!

Rámeredek. Egyenesen háttal, picit előredőlve ül, egyik könyöke a pulton, a másik a combján pihen, és nekem lendül a karom, a tenyerem kemény csattanással éri el az arcát. Megrezzen. Amint lehull a kezem, vörös folt marad a nyomán, az összes ujjam kirajzolódik rajta. Túl nagyot ütöttem? Hirtelen rémes zavarba jövök, soha életemben nem ütöttem meg eddig senkit.

– Jó, akkor most megkaptam a magamét – komolyan néz a szemembe, a tekintete egyenes. – Többet nem fogok veled ilyet csinálni, oké? Megígérem.

Bólintok, és úgy érzem, nemcsak tavaly nyár óta, hanem Isten tudja mióta magammal hurcolt, olyan kolonc súlya gördül le rólam, amiről nem is sejtettem, hogy cipelem.

– És most, hogy ezt letudtuk, beszéljük, meg, hová vigyelek holnap moziba! Mit szeretnél megnézni?

Félrebillentem a fejem, elgondolkozva pásztázom az arcát. Feszült figyelem sugárzik róla, nem is pislog, várakozva, úgy ül, mint aki azon izgul, átment–e a vizsgán, de a bizottság tagjai még húzzák egy kicsit az időt, fokozzák a hangulatot. Végül döntök. Megkegyelmezek neki, kap egy esélyt, meglátjuk mi sül ki belőle.

– Az új Bosszúállókat még nem láttam.

Újra szétszalad a szája, ragadós az öröme, és noha nem akartam, mégis, önkéntelenül felszabadult, csupafog mosolyt villantok én is, a párját annak, ami az ő arcán virít.

A zsebemben megrezeg a mobil, előveszem, hökkenten bámulom a művelődési ház számáról érkező SMS–t: “A Barátok című képed, amit a főfalra akasztottunk, ahol a két fiú, a vörös, meg a barna hajú ül háttal egy padon, vevőre talált.”

Két fiú? Hogyhogy csak kettő?

Felpillantok Zoltánra, és megszólalok:

– Megfordulnál egy másodpercre?

Csodálkozó tekintetet vet rám, de szó nélkül megteszi. Nézem a szőke tarkót, a feje tetejére felgumizott copfot, és előrenyújtom a kezem, megérintem a nyakát. Nem értek semmit, de aztán beleremegek, ahogy lágy igézetként tölt el a felismerés.  Tudom már, ki vagy.

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.1/10 (9 votes cast)

Leave a Comment

2 hozzászólás

  1. Hűha! Nem nagyon értettem, de komolyan, nagyon tetszett! Még az előzőnél is jobb, és a csattanó különösen élvezetessé tette!
    Gratulálok!:)

  2. Abigail, örülök hogy tetszett. Köszi a gratulációt!
    Teret hagyok az olvasók képzeletének. 😀 😀