Dyta Kostova: Tzinkal

Dyta Kostova: Tzinkal

Ha megtiltanám, hogy emlékeimet körbehordozza a szél a világban, nem ismerhetnétek meg életem történetét. Mily’ veszteség lenne ez számotokra! És mily’ magányosságra kárhoztatna engem, ki egészen idáig áhítoztam, hogy rám találjon egy hozzám hasonlatos lény, egy szélből és illatokból építkező gondolat, ami belesúgja kérges fülembe: „nem vagy egyedül”. Hol vagytok most, emez új korban, istenek?

Egykoron hittem bennetek, hiszen életünk alappillére volt, hogy minden kiváltságot és minden büntetést ti mértek ránk. Nem fukarkodtatok egyik adománnyal sem, míg gyermekkorom első küzdelmes éveit tapostam. Adtatok éhséget, háborút, de adtatok esőt, napot és szelet is bőséggel. Adtatok nekem egy anyát, ki elsuttogta ősei titkait a gyógyító növényekről, és adtatok egy sorsot, amelyben kiválasztottá lettem, hogy benneteket szolgáljalak.

Az erdő népei – bár ekkor még nem tudtam, hogy szűk kis világom csupán apró darabkája a végtelenségnek – nagyra tartják a gyógyítás, és a gyilkolás tehetségét. Míg mások vizet hordtak, követ faragtak vagy sárgaszemű rapára vadásztak, én félredobtam gyermekkoromat, hogy a papokat szolgáljam, és ellessem tőlük különös tudásukat. Vágytam ismerni a titkos nyelvet, hogy beszélhessek az istenekkel, és vágytam arra is, hogy fondorlatos kérdéseimmel kicsaljam tőlük az öröklét titkát. Láttam, amint fivéreim háborúba mennek, és láttam azt is, ahogy mások fivérei foglyokat hajtanak be az Áldozatok Házába. A tanításomra kijelölt pap ilyenkor kezembe adta az égszínű festéket, és ösztöneimre bízta, mely foglyokat jelölöm ki áldozatul az isteneknek.

Gyermeklelkem akkor tört meg, és vetette le az ifjúság köntösét, amint hallottam hörögve elpusztulni mind a megjelölteket, és miként láttam vörös vérüket végigfolyni a szent lépcsőkön. Szívük még ott lüktetett a főpap vértől iszamos kezében, és én mélységesen hittem, hogy az istenek megelégedésére szolgál ez a temérdek szenvedés.

Ma már nem gondolom, hogy az istenek egyáltalán odafordították volna megkövült arcukat e bemutatókra, hiszen évszázadok óta ugyanaz a rítus zajlott le a lépcsők tetején. Végtelenül unhatták már a céltalan gyilkolást.

Ám éveim számával az áldozatok száma is egyre csak növekedett, és mindannyiszor kínzó kíváncsiság fogott el, ha csak megpillantottam a lüktető szíveket, amint utolsó dobbanásukkal is az élet dicsőségét hirdetik, és a halált gúnyolják. Meg akartam érteni, mitől oly erős a szív, mitől oly bátor, hogy még így, védelmező kebelétől elválasztva is kitartóan küzd az életért.

Abban az évben, amikor férfivá értem, elmaradt az esős évszak. Fakulni kezdett az erdő zöldje, és keskenyebbek lettek a folyók, fonnyadtabbak a gyümölcsök. Ilyen csapás idején több szív látta meg a napos eget, mint ahány csepp víz érintette volna ajkam. Szomjaztam. A vöröslő, csorgó vér pedig csalogatott, hogy kóstoljam meg az istenek eledelét, vegyem én is magamhoz ezt az ajándékot, érezzem forró lobbanását, szálljon belém ereje. És amint eljött az ideje, hogy magam hajtsam végre a szív kimetszését, számhoz emeltem, és népem feje fölött magasodva, a kőszentély tetején, magamba szívtam ezt a csodát. Tudni akartam, mit okoz bennem az isteni táplálék. Tán bölcsebbé tesz? Tán erősebbé? Esetleg én magam is istenné válhatok, megszabadulva az elmúlás fenyegetésétől?

A vér íze pont olyan volt, mint makacs élete: hosszan tartó, erős, lángoló. Felszürcsöltem hát a nedveket, és éreztem, ahogy visszatér belém a szomjúság által lelohasztott elevenség.

– Immár tudom, mivel tápláljuk az isteneket, és miért követelik a legerősebb foglyok szívét. Érzem magamban a harcos lelkét!

A főpap barázdált arca összerándult kijelentésemtől.

– Megsértetted őket, vettél a nekik szánt ajándékból, és még gúnyolódsz is! Te megloptad az isteneket!

A papok mind helyeseltek, fenyegetően közelítettek, és a szentély belsejébe űztek engem. Ekkor még nem értettem, de ma már tudom, hogy az istenek csak arra vártak, hogy beteljesítsem sorsom.

– Ostobák! Hisz’ nem látjátok, hogy az istenek helyeselnek? Vagy lesújtottak-e rám a szívet követelve, és véremet véve kárpótlásként?

Ekkor már mindahányan benyomultak a szentély belső termébe, tucatnyi vénséges test közelített a homályfedte, kőből rakott falak közé.

– Akarták, hogy megízleljem a vért, kívánták, hogy én magam váljak fiukká és papjukká, titeket pedig, ostoba gyáva vének, csak kinevetnek! Adtak-e esőt, ha alázatosan kértétek? Nem! Hoztak-e a szelek duzzadó felhőket, ha leborultatok a véres porba, és asszonymódra jajongtatok? Nem! Megszánták-e a szent erdő haldokló fáit, elkóborló állatait? Nem! Azért nem, mert gyávák és erőtlenek vagytok! Nem kedvelnek már titeket, nem figyelnek oda imáitokra! Untatjátok őket!

Ha erre az első, nyílt ellenszegülésemre gondolok, még most is elfog az indulattal vegyes diadal érzete. A nehéz folyású vér szétáradt testemben, és olyan erősnek, olyan rendíthetetlennek éreztem magam, mint egy újszülött isten. Abban a pillanatban gyűlöltem a papokat, még ha tanítottak, óvtak is korábban. Nem tettek a szörnyűségek ellen semmit, hiszen nem is tudtak semmit! Tanításuk mit sem ér, ha nem hallgatják meg szavukat az istenek!

Fogukat csikorgatva közeledtek felém, a főpap kezében megvillant az áldozati kés, mások pedig halkan duruzsolták a szent szavakat, a titkos nyelv imáit.

 Egyesével végeztem velük. Kicsavartam az obszidián tőrt mesterem kezéből, és átfúrtam vele a nyakát. Vér tört fel az érből, ráfröccsent arcomra, napégette mellkasomra, a falak színes, istentörténeteket mesélő freskóira. Valóban gyengék voltak mind, aszottak és lassúak. Nem tudtak kárt tenni bennem, csupán ruhámat szaggatták meg, hajamat tépték ki, miközben én hol nyakon, hol szíven, hol ágyékon szúrtam mindahányukat. A testeket aztán egyesével kivittem a szentély kapujába, nagyot taszítottam rajtuk, és legurítottam a szent lépcsőkön, egyenesen az imádkozó nép lába elé. Amikor az utolsóval is végeztem, és ősz hajánál fogva az oltár felé húztam, kirobbant belőlem egész addigi életem minden felgyülemlett hallgatása, csalódása, kielégítetlen vágya, és egyetlen, visszhangzó ordításban tört utat torkomon át.

Az erdő haldokló lombjai megremegtek. A madarak éneke egy pillanatra elhallgatott, és egy gyászos percig nem motozott bogár a rothadó avarban, nem ugrált majom indáról indára, és nem rebbent pillangó a fákról fonnyadtan lógó virágra. Gyűltek ellenben a fellegek, sebes szelek szárnyán. Gomolygó testük betakarta a napot, mintha csak parancsszóra cselekednének.

Az istenek pedig válaszoltak nekem. Hangosan zengett az ég ordításuktól, aztán villámok cikáztak át rajta szaporán, és eleredt a mindent lerohanó zivatar, hogy lemossa rólam a papok vérét, és tócsákba gyűjtse az oltár talapzatánál. Én pedig az első pappá lettem, egy rettegett lénnyé, ki parancsol a szeleknek, és hangja az istenekig hallik.

Az uralkodó meghajolt előttem. Énn lettem a legfőbb vezető, kinek csak az istenek parancsolnak. Minden tekintetben láttam az ámulatot, és hallani véltem a gondolatukat. Úgy hitték, az istenek eltitkolt fia vagyok, és hamarosan csatlakozom hozzájuk az öröklétben.

De mit tudhattam én az örök életről? Évszakok zúdultak át a városon, és még mindig csak a válaszok után kutattam. Kiemeltem a legeszesebb gyermekeket, kitanítottam őket a gyógyászatra, a füvek, levelek és gyökerek használatára. Szétküldtem őket szerte az erdőben, és a hozott növényekből főzeteket készítettem. Néha vérrel kevertem el a fák nedveit, a virágok kisajtolt szirmának leveit, és megittam mind.

Így kezdtem látni a túlvilágot. Ott voltak sorjában az őseim, az ellenségeink ősei, néha maguk az istenek is megjelentek, de senki nem árulta el, mitévő legyek.

– Mi végre az öröklét, ha nem feleltek annak, ki táplál benneteket?

Ekkor csak nagy, állatmaszkos fejeiket forgatták.

– Tzinkal, Tzinkal, te álmodozó vagy! Hogy’ is tartozhatnál közénk, ha ember szült, és magad is embereket falsz fel? A kígyó sem saját farkába harap, miként te sem vágod ki saját szíved.

Bosszantottak az istenek, ezért hosszú ideig nem kerestem fel őket. Elégettem a leveleket, gyökereket, beszívtam haldokló formáik füstjét, és szabadjára engedtem elmémet. Ha az isteneket zavarja a testem, meg kell próbálnom test nélkül, szabadon járni, akár egy szellem!

Így tanultam meg felkapaszkodni a szelekre.

Segédeim rendületlenül hozták a különösnél különösebb növényeket, olyanokat is, amiket nem ismerhettem korábban. Szemem belátta az erdő végtelenségeit, követte az éjfekete szőrű, sárgaszemű rapák nyomait, a madarak elhullajtott színes tollait. Beszívtam mind az új illatokat, a füstté vált életet, és utaztam. Láttam más népeket, hozzánk hasonlóakat, akik ugyanúgy áldoztak az ő isteneiknek, de azok nem válaszoltak nekik. Láttam, amint az ostoba papok a Nap útját isteni menetelésként imádják, láttam, ahogy hamis jóslatokkal tartják meg az uralkodó bizalmát, és láttam, mint nő gazdagságuk és befolyásuk. Istenné akar válni minden emberfia, aki megízlelte a hatalmat, ám csak egy férfi lehet méltó a feladatra, és az én magam volnék.

Az örökkévalóság gondolata ámított, látni akartam, mivé lesznek az erdő népei, miként buknak el és miként élednek újjá. Szellemem napról napra messzebb távolodott, éreztem, amint nő erőm. Jóslatokat mondtam népemnek, és háborúba küldtem őket.

– Hozzátok el a legerősebb férfiakat, és a legöregebb papokat! Vérüket és erejüket kívánom!

Ők pedig elhozták. Napokig meneteltek az ősi erdőben, követték iránymutatásomat és parancsaimat. Ha megtorpantak, a szelek szárnyán eljutottam hozzájuk, és jelekkel mutattam az utat. Félték haragomat, ugyanakkor bíztak is bennem, hiszen minden jóslatom igaznak bizonyult. Valóban rátaláltak elveszettnek hitt népekre, valóban temérdek kincset orozhattak el tőlük, elfoglalhatták városaikat, elvehették asszonyaikat. Úgy teltek el az évszakok, hogy véget nem érő, sikerre vitt hadjáratokat irányítottam a távolból, mindent látó szemem és fülem segítségével. Mire bőröm sápadni kezdett, egy egész birodalmat uraltam, a tartományok helytartói pedig félve lépték át szentélyem küszöbét, hogy beszámoljanak arról, amit nélkülük is tudtam. Senki nem bújhatott el előlem.

Egyetlen ellenségem volt csupán, akivel hasztalan harcoltam: az idő. Segédeim felnőttek, gyermekeiket nekem ajánlották, asszonyaik elláttak és kiszolgáltak. Dicsőség volt számukra az Öreg Istennel hálni. Ám kedvem minduntalan elborult, ha letekintettem megráncosodott karjaimra, egykor erős mellkasom aszott izmaira. Szabad volt az elmém, de testem rothadásától nem menekülhettem. Jobban meg akartam érteni az öröklétet, mint valaha.

Egy nap szétküldtem gyermekeimet az erdő minden pontjára, és meghagytam nekik, hozzák el nekem a legöregebb növényt, amit csak találnak. Hamarost megtelt a szentély odvas fákkal, megkövesedett indákkal, dús húsú óriáslevelűekkel, én pedig gyiloktüskés liánokért szalajtottam legkedvesebb fiamat. A hosszú, tolvajló állatokat felnyársaló tüskéket karomba mélyesztettem, és meghagytam, hogy a liánokat szorítókötéssel erősítsék jól hozzá az ősi növényekhez. A legédesebb virágok szirmait égettem el, hogy mélyen beszívva a füstöt ismét szabadjára engedjem elmémet. Ezúttal viszont nem a messzi távolba utaztam, hanem összezsugorodtam, és hagytam, hogy tudatomat elsodorja saját vérem. Találkoztam önnön belsőmmel, az erek hálózatában jártam, hallgattam saját szívem énekét, körbejártam egész aszott testem, hogy utat találjak a gyilkos, mérgező tüskéken át a liánok rostjaiba. Nedveiket felszívtam, utasítottam véremet, hogy kövesse ezt a vágyam, és szipolyozza ki mind az ősi folyadékot, a fák kérge alól a fanyar fehér levet, roncsolja össze az óriáslevelűek zölden ragyogó húsát, vegye el a megkövült pálmák titkát mind az utolsó cseppig!

Amikor csordultig teltem mindezzel, visszatértem testembe, megforgattam számban az új ízeket, és elküldtem gyermekeimet, hogy hozzanak még az erdő titkaiból.

Nem volt több véráldozat, nem kellett már a rettegő szívek véres maradéka. Tudtam, hogy az élet nem tart hosszan egy emberben, de mindig újjászületik és örökkön létezik a végtelenzöld, ősi erdőben, amely millió teremtményével itt lüktet a világ kezdete óta, talán még az isteneknél is régebben, és itt lesz akkor is, amikor ők elbuknak, meghalnak, és az emberi testeket pedig – ó, az a sok vöröslő szív! – elfújja a szél.

Attól a naptól fogva nem mutatkoztam többé népem előtt. Szívtam a növények nedveit, bőröm szürkéből előbb mohazöldre, majd barnára váltott. Elfeledtem a beszéd tudományát, hisz nem volt már szükség szájamra, minden kívánságom megszólalt szolgálóim gondolatában. Megvakultam, majd örökre becsuktam szemem. Hagytam, hogy testem benője a tüskés lián, hogy véremet igya, miközben én nedveit szürcsölgetem.

Utasítottam gyermekeimet, hogy bontsák le a szentély kőfalait, engedjék, hogy a napfény beáradjon kertembe, és ők engedelmeskedtek. Karjaimból új ágak fakadtak, ágaimon új levelek hajtottak. Hajamból fészket fontak a bátor madarak, füleimet a kékfarkúak trillázása édesítette. Hívtam az erdőt, hogy fonjon körbe, vegyen magához. Virágok kúsztak fel gallyaimon, méhek és rovarok repkedtek kelyheikben. A hangyák vonulása gyönyörrel töltött el, ahogy körbejárták törzsemet.

Egyre ritkábban szólítottam meg az embereket; különbözővé váltam tőlük. Ünnepekkor az anyák elhozták kicsinyüket lombjaim alá, és azt suttogták:

– Itt alszik Tzinkal, az erdő istene! Bezárta magát ebbe a fába, és végeérhetetlen álmot lát.

A gyermekek pedig tágra nyílt szemmel gyönyörködtek dús lombjaimban, hangjukban félelemmel vegyes kíváncsiság.

– Felébred még valaha? – kérdezték.

– Felébred – válaszolták az anyák. – Akkor tépi majd ki gyökereit, akkor kel fel kővé vált trónjáról, ha veszély fenyegeti a birodalmat és a szent várost.

– Biztos vagy ebben, anyám? Megment majd minket?

Az anyák pedig megnyugtatták kicsinyeiket, és koszorúkat aggattak gallyaimra, hódolatuk jeléül. Éreztem szívük lüktetését, amint hozzáértek leveleimhez, és hallottam gondolataik mélyén a bizonyosságot: valóban hiték, hogy megmentem őket, ha eljön az ideje.

Hittek bennem, de én cserbenhagytam őket. Nem gonoszságból tettem. Túlléptem emberi korlátaimon, legyőztem a halált, és bárhová eljuthattam a szelek szárnyán. Nem volt szükségem rájuk. Generációk sora telt el, mire ismét igényelni kezdtem a társaságot. Az emberek nem változtak sokat, ugyanazok a babonás, törékeny, halandó lények voltak, ki egykor magam is, viszont megtehettek nekem dolgokat, amelyekre szükségem volt.

Egy nap fiúk pihentek meg ágaim alatt, és én gondolatokat küldtem feléjük.

– Tzinkal vagyok, a fában élő isten! Teljesítsétek akaratomat, és jóslatokkal jutalmazlak titeket!

A fiúk felugrottak, szétszaladtak, kiabáltak. Mindannyian hallották a hangot, de túl ostobák, túl emberek voltak ahhoz, hogy megértsék: a hang bennük szólt, a fejükben.

Egyesével tértek vissza, leültek törzsem mellé, kezüket kérges bőrömre tették. Simogattak, imádkoztak hozzám.

– Megteszünk bármit, amit kérsz Tzinkal, csak beszélj hozzánk!

És én beszéltem.

Jóslatokat mondtam nekik közelgő erdei népekről, háborúkat jeleztem előre. Megtanítottam nekik az idő fogalmát, elmondtam, hogyan mérhetik meg. Gondolataikban jeleket mutattam, a jelekhez pedig fogalmakat kapcsoltam. Megtanítottam őket írni, számolni. A fiúkból papok lettek, Tzinkal papjai, akik továbbadták népüknek a tudást. Ismét felvirágzott az ősi város, a katonák izmosan, büszkén vonultak az ellenség elébe, a gyermekek gyorsan tanultak. Kőtornyokat emeltek a tudásnak, felvésték mind az ősi jeleket, amikkel megjelölték önmagukat az idő végtelenjében.

Istenné váltam hát, akihez egy egész nép imádkozott, akit szerettek és tiszteltek bölcsességéért, de féltek hatalmától, óvakodtak neheztelésétől. Mindeközben utaztam is, több síkon hallottam és láttam egyszerre. Míg legokosabb papjaimmal beszéltem, a tengerek felett is utaztam, láttam más földeket, más népeket. Később felkavartam a szelet, vihart küldtem a vizekre, felhőket a vizek fölé. Olyan magasságokba emeltem testetlen szellemem, ahol a vizek, a földek már aprócska tócsák és sáros kövek voltak csupán, egy óriási, önmagában úszó feketeségben. Mindezeken túllépve pedig megrendültem a jelen súlya alatt, és megpróbáltam széttépni az idő szövetét.

Ekkor éreztem először félelmet. Végzetet.

Visszatértem fatestembe, és láttam, hogy városaim ragyognak, kőházaim, tereim, útjaim pompásan emelkednek ki az erdő zöldjéből. Népem hatalmas volt, élettel teli és magabiztos. Nem voltak már háborúk, a harcosok elfeledték a gyilkolás művészetét, papjaim csak az idő kerekének megalkotásával és a csillagok útjának követésével törődtek.

Leveleim lehullottak, ágaim sorvadni kezdtek, virágaim elhervadtak, törzsemen pedig megszaporodtak az odúk és sebek. Gyökereimet kivetette a föld, én pedig haldokoltam.

Magamhoz hívtam még egyszer, utoljára népemet, és hamis jóslatokkal töltöttem meg szíveiket, cserébe pedig azt kértem, hogy szabadítsanak meg a fogságból. Jöjjenek mind, ahányan vannak, vágják ki törzsem, metsszék le gallyaim, tépjék le virágaim, és keressék meg az embert, ki valaha voltam, és aki most is ott alszik valahol, az istenfa belsejében.

Hosszú idő telt el azóta, hogy napfény érte ráncos arcomat, melege elviselhetetlenül égette kérges bőrömet. Füleim újra hallották az emberi beszéd egymásba csapó kavalkádját, szemeim pedig kinyíltak, akár egy újszülött állat kölykéé. Kiszabadultam a fából, és újra jártam. Megmásztam a kőpiramisok lépcsőit, bejártam a város utcáit, hagytam, hogy nyomomban gyermekek szaladgáljanak, és a legbátrabbak megérintsék aszott bőröm.

Féltem. Az idő szövetén át feltárult előttem egy világ, egy új, ismeretlen város képe, és én féltem, hogy nem lesz benne számomra hely, követők nélkül pedig meghalok, és elporladok én is, mint csontok a föld mélyén.

– Hozzátok elém a legjobb kőfaragókat, a legügyesebb férfiakat! – szóltam egy nap, és népem felbolydult, hogy teljesítse a kérésem. Jöttek is mind a legizmosabbak, a legjobb szerszámkészítők és kőfaragók.

– Azt akarom, hogy készítsetek nekem nyughelyet, mélyen a város alatt!

A szemekbe könnyek gyűltek.

– Nem akarsz már köztünk élni, Tzinkal?

– Köztetek leszek mindig, amíg a világ szilárdan áll – mondtam, és ők hitték, hogy ha a város mélyén szunnyad majd öreg istenük, nem érheti őket baj.

A kőfaragók megmértek, munkához láttak, a papok pedig megmutatták, mely jeleket véssék sírkövemre. Képeket küldtem nekik, olyan világokról, oly helyekről, miket nem érthettek, de melyek nekem sokat jelentettek: az örökkévalóságot. A jövőt. Oly időket láttam én, ahol a városokat már nem kőből rakják, ahol a legmagasabb házakat a szelek ostromolják, és ahol emberek úsznak a földeket és vizeket körülvevő, végtelen sötétségben.

Munkájuk közben jóslatokkal árasztottam el őket, oly istenekről beszéltem, kik hamarosan eljönnek, hogy átvegyék a helyem.

Amikor belefeküdtem koporsómba, néhány virágot, koszorút és ágacskát kértem csupán, majd újra behunytam szemem, becsuktam fülem, hogy szunnyadhassak addig, amíg csak el nem múlik a veszedelem.

Betemették síromat, és hamarosan elfelejtették nevem. Gyermekek születtek, nőttek fel és haltak meg úgy, hogy nem is tudtak róla: lábuk alatt, életük alatt fekszik az Öreg Isten, ki gyáva volt szembeszállni a végzettel, és nem árulta el nekik, mily veszedelem vár rájuk.

Mielőtt elaludtam, utolsó utazást tettem a soha meg nem haló erdőben, bejártam mind a városokat, és elbúcsúztam kedves fáimtól. Szomorúság töltötte meg testetlen szívem.

Hiszen nem mondtam el nekik, hogy az erdőn túli, végtelen tengereken már készülnek a hódítók, ügyes kezű háborús népek katonái, akik vásznaikba fogják a szelet, botjaikba a tüzet, és eljönnek új hazát keresni. Népem végzete új kezdetté lesz, én pedig várok, várok és várok arra, hogy ismét felemelkedhessem, és bosszút álljak majd azokon, kik új kort nyitnak itt, az örökkévalóság valódi kezdetén.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.0/10 (3 votes cast)

Leave a Comment