Dyta Kostova: Terra Incognita

Dyta Kostova: Terra Incognita

1. rész: Metamorfózis

Prológus

Itt csak a gyávák lehetnek ártatlanok! – gondolta magában a fiú, miközben a tárgyalására vitték.

Az ügyvéd, a két fegyveres kísérő, és a vádlott maga is fellépett a körlapra, ami felemelkedett, jobbra fordult, és megindult a terem közepén kijelölt pályán. Kétoldalt bársonyhuzatú székek sorakoztak. Jobbra a családtagok és a hivatalos jogi személyek, baloldalt a sajtó és az arisztokrata dinasztiák foglaltak helyet. A körlap megállt az emelvény előtt, melybe aprólékos szorgalommal faragták bele a nemzet jelképét, az évszázadokkal ezelőtt kipusztult szirti sast. A madár szeme, csőre és karmai gyémánttal voltak kirakva; a beáradó lágy napfényben szikrázóan ragyogtak.

Megálltak. Csend.

Aztán halk súrlódás – széles test emelkedett fel a bírói székből, fekete bársonyruhája redőkben bukott alá, zsírtól csüngő arca – mely jólétről tanúskodott –, megremegett.

– A vádlott lépjen előre!

A fiú két lépéssel a körlap elektromos feszültség alatt álló korlátjánál termett. Ügyvédje szorosan mögé préselődött.

– A vádlott, Marius Jonas Burage tevékenységét megvizsgáltam az Észak-Amerikai Domínium ügyészei által felhozott összes vádban! Ezek listája bármely szavazójogú polgár számára korlátozás nélkül lehívható a Nemzeti Ítélőszék adatbankjából. Mivel az ügyet a sajtó érdeklődése és a kormányzat patríciusainak képviselői előtt, a tárgyalás során részletesen elemeztük, nem kívánom a vádpontok felsorolásával untatni a feleket, csupán a legsúlyosabbat, az államellenes propagandatevékenységet emelném ki, mint a Domínium elleni szervezkedés fő bizonyítékát! Most pedig ítéletet hirdetek, mindenki álljon fel!

Itt a nagy test szünetet tartott, és köhintett, majd hímzett szélű zsebkendőjével letörölt egy vékony, kibukkanó nyálcsíkot szája sarkából.

– Mr. Burage, Ön bűnösnek találtatott! Az Új Domíniumi Charta rám ruházott hatalmánál fogva a lehető legsúlyosabb büntetésre ítélem Önt, amely harmadizigleni életfogytiglani szabadságvesztésként ismert! Büntetésének kezdete az ítélethirdetést követő tizenötödik perc, vége pedig saját nemzésű harmadik generációs leszármazottainak születésperce. Felhívom figyelmét, hogy a hatóságok felé be nem jelentett születés számolatlan generációnak, tehát vadszaporulatnak minősül, és nem számít bele a büntetés időtartamába!  – Újabb levegővétel, újabb nyáltörlés, miközben a sajtósok 4D-s letapogatóikkal rögzítették az elítélt minden egyes arcrezdülést. Hamarosan frissítés, sietniük kell… A test újra köhintett, majd ismét beszédre nyitotta rendellenesen nagy száját.

– Az ítélet meghozatott Almanda Laura von Oldenburg elsőrendű bíró által, 2485. május 8.-án – itt koppantott egyet antik, lakozott fa kalapácsával –, a Megbocsátó Sol vezesse jó útra a lelkét! – hadarta el a sablonszöveget, majd visszazuhant a bársonyszékbe.

A teremben morajlás támadt.

Pierce, az ügyvéd, Burage felé fordult, és vállára tette bal kezét. Arca őszinte sajnálatot rejtett.

– Maga mindent megtett, James, ne bánkódjon tovább – suttogta Burage.

– Van valaki, akitől elköszönne? – kérdezte az ügyvéd, és a kijárat felé tartó polgárok felé biccentett.

 – Nem, senki. Ellenben megtehetne nekem valamit… – Pierce várt, de mivel nem érkezett azonnali folytatás, az őrök felé sandított. – Éspedig? – próbálta noszogatni.

– Ó, nem, nem most, James. De eljön majd az ideje, amikor kérek magától valamit.
Mintha megfagyott volna köztük a levegő. Az ügyvéd keze csendesen lesodródott a válláról, arcáról eltűnt a szánalom.

– Ne aggódjon, nem kérem, hogy csempésszen le nekem rácsreszelőt! – Pierce megkönnyebbülten elvigyorodott. Micsoda kölyök ez, alig néhány perce maradt a civilizált világon, mégis viccelődik! Így hát Pierce bólintott; könnyebb volt, mintsem vitába szállni valakivel, akit gyakorlatilag halálra ítéltek a meg sem született ivadékaival, unokáival együtt.

A körlap mozgásba lendült, és felemelkedett. A terem tetején legyező alakban megnyíló kupola gyönyörű, lágy aranyban fénylő, bioplasztik-falú szobába vezetett, ahol az ügyvéd engedélyt kapott, hogy távozzon.

– Legyen elővigyázatos!

Kezet nyújtott, ellépett, és hagyta, hogy az őrök aktiválják a teljes rácsrendszert, amivel a körlap rabszállítóvá alakult át. Amint a fejük felett összeértek a rács elemei, ismét mozgásba lendültek. Előbb oldalra siklottak, majd a fal megnyíló részén át rácsatlakoztak egy zuhanó sínrendszerre. Burage utoljára láthatta a ragyogó napfényt, amint ezer ablaküvegen, tetőn és privát kert energiacelláján megcsillan.

Zuhanni kezdtek. Ha lábuk nem lett volna mágnescsizmával rögzítve, hosszú perceket töltöttek volna szabadesésben küszködve, így azonban az új elítéltnek volt ideje végigtekinteni ezen a függőleges világon.

Az aranyló fény előbb fakóvá, majd szürkévé változott. Az épületek külső burkolata mind elhanyagoltabb lett, és amikor Köztesváros határára értek, látni vélte a polgárháború golyónyomait is a falakon, a megtört, elrepedt erkélyeken. Olcsó ételszállító hajók, kopott festésű mágnesvagonok húztak el mellettük. Aztán megérintette a bűz első hulláma, melyhez alkonyi szürkeség társult. Szmog gomolygott néhány méteren keresztül, a karbantartók szállása felől pedig egészségtelen, tűzön készített ételek szaga sodródott.

A körlap lassult, és mire megszűnt a gyomrában az ereszkedés émelyítő érzése, egy rozsdamentes fémcsőben találta magát. Az idősebb őr beütötte azonosítóját, és a rácsok visszahúzódtak, a mágnescsizma engedett, majd kinyílt előttük egy ajtó.

– És most? Hogyan tovább? – nézett rájuk, miközben színpadias mozdulattal széttárta kezeit.

– Most, barátocskám, itt maradsz! – Sziszegte a fiatalabb, kéjes gúnnyal. – A szabály az, hogy élsz, ahogy tudsz, elkerülöd a felvonókat, ha nem akarod megpörköltetni a hátad, és ha lenne valami olcsó szajha, aki szétteszi neked a lábát, a kölyköt elhozod ide, és számításba veteted.

Bal kezével egy fülke felé mutatott.

– És ha nem működik a Számláló?

– Akkor megszívtad! – ordított rá a nyikhaj, és röhögés rázta, miközben visszasétált a felvonóba. Az idősebb tétovázott még egy darabig, majd levette sisakját. Szánakozó, barna szeme volt, enyhe borostája, és gondosan karban tartott bajsza az orra alatt. Magához intette Burage–t.

– Figyeljen, Marius, a Büntetőszint tele van piti, sunyi kis tolvajokkal, összeverődött számolatlan bandákkal, akik nem ismernek semmi mást, ezért jóindulatot vagy erkölcsi értékrendet se várjon tőlük. Az őrök vizora mindent rögzít, akkor is, ha már fejbe lőtte őket, tehát nem érdemes próbálkozni. Nem éri meg kényszeríteni senkit sem a felvonók használatára, amint felemelkedtünk, ismét bekapcsol a neuroháló, azt a fájdalmat pedig senki nem éli túl. Tehát ha esetleg épületet mászni támadna kedve, gondoljon a meg nem születettjeire…

Burage feszengett ugyan, de próbált minden információt alaposan elraktározni.

– Keressen politikai elítélteket, ha társságra vágyik, az mindig akad. És szaporodjon, minél hamarabb, akkor talán még láthatja, amint az egyik sarja felemelkedik. Más tanácsot nem adhatok, bármennyire is szimpatizálok magával.

Az őr vállon veregette Burage–t, és visszaszállt a felvonóba. A cső ajtaja két oldalról összezárult, és halkan morajlott. Aztán beköszöntött a csend, a magány.
Burage állt még egy darabig, majd körbenézett, szoktatta szemét a homályhoz. Azonosíthatatlan hulladékok hevertek mindenfelé, réginek látszó üvegpalackok darabjai és bűzlő autógumi-maradványok foszlányai tarkították a repedezett aszfaltot. Olyan volt az egész utcarészlet, akár egy háborús övezet. Lassan elindult előbb az egyik, majd a másik irányba. A házfalak feketélltek a kosztól, furcsa állatok szaladtak tova, amint meghallották lépteit.

Ahogy szemei hozzászoktak a környezethez, észrevette, hogy az ablakokból fekete árnyékok figyelnek rá, az ódon kapualjakból alakok húzódnak vissza, és hogy a régi utcában pislog még itt-ott néhány gázlámpa. Nem is olyan szörnyű ez a hely – gondolta. És valóban, az egész környéknek volt egyfajta idővel dacoló bája. Piszkos volt, büdös és fénytelen, de a falakból az ősiség szaga is áradt, a kapukat kopott kőarcok, szobormaradványok díszítették, egyes ablakokból színes zászlók lógtak, a fém villanyoszlopokat néhol szintén ráfestett színek különböztették meg egymástól. Ez valami jelzés lesz – okoskodott tovább magában, miközben lassú sétába kezdett. Nem volt semmije sem a rajta lévő ruhákon és az ujján lévő ezüst pecsétgyűrűn kívül.

Az utcákból újabb utcák nyíltak, számtalan elágazás, számtalan jelzés, és még több kíváncsi árnyék. Már fél órája sétált, és még senki sem szólította meg, még senkit sem látott a fényre lépni. Érezte, hogy gyűlik benne a harag, a tehetetlenség miatti gyűlölet. Egy utcákat összekötő, ötszög alakú térhez érkezett, melynek közepén egy néhai szökőkút állt. A vízköpő Cupido szárnyai megtöredeztek, nyílvesszőjére valami állatot akasztottak fel, ami a felismerhetetlenségig elrohadt, és iszonyúan bűzlött. Megpróbálta közelebbről is megvizsgálni ezt a nyilvánvalóan újabb jelzést, amikor halk surrogó hang ütötte meg a fülét.

Körbevizslatott, de sehol sem látott senkit, még az árnyak is visszahúzódtak. Felnézett, de nem talált eget a szeme, csupán egy fém mennyezetet, amelyből levegő áradt, még ha nem is lehetett friss, tiszta levegőnek nevezni. Úgy járta körbe a kiszáradt szökőkutat, hogy végig a magasba tekintett. Végül talált egy olyan részt, ahol néhány keskeny fémcsövön át kivehette a távoli neuroháló acélkék vibrálását.

– Meg se forduljon a fejedben, öcsém! – szólt valaki halkan a háta mögül, mire megpördült, és védekezően felemelte a kezeit. Az a másik egy hasonló korabeli, széles vállú, de keskeny csípőjű fiú volt. Agyon mosott trikót viselt, foszló szárú nadrágot, és egy lépéssel közelebb jött a vízköpőhöz.

– Hol találhatnék menedéket? – kérdezte végül Burage, bizalmatlanul méregetve a fiút, aki időközben csörgő műanyag zacskót vett elő, és leakasztotta az állatot a Cupido nyiláról.

– Az attól függ, hová csatlakozol. – suttogta közben. – Én a Vadászoké vagyok, de ha sétálsz ott arra úgy ötszáz métert, máris a Kutyáknál kötsz ki. Itt erre, jobbra a Patkányok területébe ütközhetsz, a hátad mögött pedig idővel a Dühös Ördögök fogadnak majd. Ha egyik sem lenne jó, akkor választhatsz más bandákat is, feltéve, ha túléled és eljutsz odáig, mert – és itt egészen közel merészkedett, az arcuk majdnem összeért – vagy mi vadászunk le, vagy a Patkányok esznek meg, attól függ, ki kap el hamarabb. Persze ha meggyőzöl, akár csatlakozhatsz is, te kis tisztakezű. Maradt még némi tisztesség ezen a mocsok világon is, ha érted…

Burage hirtelen nem tudott megszólalni, lábai remegtek, és csak hosszú másodpercekkel később tudott hátrálni pár lépést, azonban megbotlott a kút kőmedencéjének falában, és a földre zuhant.

– Értesz valamihez? Tudsz futni, mászni, fegyvert készíteni vagy jól lőni? – kérdezte a másik.

– Vívni tanítottak gyerekkoromban, de végül más pályára tévedtem…

A másik fiú felnevetett.

– Szóval gazdag srác voltál, te szerencsétlen! – És csak nevetett tovább, de úgy, mint aki az évszázad viccét sütötte el, majd amikor széles válla már kevésbé rázkódott, jobb kezét nyújtotta Burage–nak, és felsegítette.

– Ne aggódj, gazdag fiú, a főnök szereti a művelt felsőbelieket. Nálunk biztos lesz helyed – mondta, és a tér bal szélső utcája felé vonszolta.

– Villám vagyok, csak így, egy névvel.

– Marius. Van tovább is, de gondolom, ez itt nem számít.

– Tényleg nem. Majd kapsz te is rendes nevet, ha a főnök úgy akarja – veregette meg a vállát Villám, és egy málló faajtó felé kísérte. Mögötte hosszú folyosón mentek át, aztán egy régi épület lépcsőihez érkeztek, ám ahelyett, hogy az instabil fokokra léptek volna, a pince felé tértek ki.

– Régen valamikor ez is csak egy ház volt a sok közül, ahol ilyen alakok, mint te meg én, aludtak, éltek, keféltek, de most már csak vadászlesnek használjuk. Az élet odalenn van, és hidd el, sokkal biztonságosabb ez így. Igaz, a Patkányok is a föld alatt terjeszkednek, de a főnök kötött valami alkut velük, csak most épp felfüggesztették, mert összevesztek egy átjárón… De ez most mindegy, majd a nagyok elintézik. Te csak arra figyelj, hogy jó benyomást tegyél, és ne hergelj fel senkit. Ha ostoba vagy, nem foglak megvédeni!

A pincében emberek tűntek fel. Villám eléjük sietett, heves gesztikulálással magyarázott valamit. Azok előbb rá, majd Mariusra néztek, és intettek, hogy tovább haladhatnak. Háromszor állították meg őket, mire elérkeztek egy meglepően modern azonosítóval ellátott belépőkapuhoz. Villám beütötte a kódot, belenézett a vizorba és az ajtó két oldalt szétcsúszott. Ütemes hangok kavalkádja tört elő a járatból. Zene. Marius lelke mintha felengedett volna a szorongásból, és amikor az ajtó mögötti, hangos beszélgetésektől zsongó helyiségek egyikéből egy szabályos arcú, színes-fonott hajú, fekete festékkel kiemelt szemű lány merészkedett elő, a szíve felderült.

– Ő itt Hiúz. Vigyázz vele, szereti az új fiúkat! – Villám kacsintott, és bezáratta maguk mögött az ajtót.

Kirekesztette ebből az új életből Marius Jonas Burage eddigi húsz évének minden pillanatát.

*

1. fejezet

A tompa zaj egyre erősödött.

Mint valami elmosódott szívzörej, egyre csak vert, a tengervíz lüktetett, szüntelenül továbbítva a zaj víz alatti rezgéseinek hullámait. Fekete termóruhás, mélytengeri búvárok csoportja nagyobb fokozatra állított egy törőgépet, a faltörő kos modern változatát.

A komplexum romjai masszív, ellenálló anyagból készültek, ám az emeleteket tartó pillérek nem bírták el a tengerrengések, víz alatti vulkánkitörések együttes erejét, és miután összeomlottak, eltorlaszolták a személyzeti- és járműbejáratot egyaránt.

Az épület elég régóta az óceánban volt már ahhoz, hogy fémrészeit megegye a rozsda, felületén elszaporodjanak az algák. A leomlott pillérek nyílt „sebeket” ejtettek az alsóbb épületszinteken, feltárva a valamikori berendezések ócskavas-maradványait. A törmeléken túl egy lezárt, ellenállóbb fémből készült kamra ajtajának körvonalai rajzolódtak ki előttük.

– Carthwright, amint sikerült áttörni, vegyen mintát az ajtóból! – érkezett St.John őrnagy utasítása a rádión. Bertie Carthwright, az Atlanti Mélybúvárok Ötödik Felderítő Osztagának újonca nyugtázta a parancsot.

A gép újra ütött, ezúttal még erőteljesebben. Darabokra robbantotta a fémszerkezet rácsozatát. A következő, utolsó ütéssel engedett az ajtó, és egyenes vonalú repedés hasította ketté a fémet úgy, hogy befelé irányuló elhajlása éppen elegendő rést hagyott egy úszó ember számára.

Carthwright felemelt néhány apró, levált darabot és a gyűjtőzsákba tette.

– Előre megyek… – vigyorgott sisakja alatt Eric St.John, majd a felkavarodott iszapon át előrehajtotta magát a résen.

– Lát valamit odabenn, uram?  – akadékoskodott Cartwright, de válasz nem érkezett. A feszült várakozásban egy örökkévalóság telt el, mire a parancsnok végre engedélyt adott a többieknek, hogy kövessék. A búvárok egymás után lendültek át a résen.
Odabent sötét volt, a törőgép fényei alig jutottak át az ajtónyíláson. A csoport aktiválta a sisakba épített lámpát. Szűk folyosón hajtották előre magukat, lassú lábtempóval. A járat két oldalára rozsdamentes fémládákat erősítettek.

– Mi ez a hely, parancsnok? – kérdezősködött ismét Carthwright, a tejfelesszájú újoncok naivságával nézve az őt körülvevő pusztulás szánalmas lenyomatát. St.John nem felelt. Kesztyűs kezével végigsimított egy ládát, és leolvasta a hozzátartozó adatokat. Aztán még egyet. A többiek parancsra vártak mögötte.

– Ússzanak be, kutassanak át minden négyzetcentimétert! – dörrent fel hirtelen –Igyekezzenek!
A búvárok gyors lendületekkel hajtották magukat előre, a folyosóvégi terembe.

Fémtartályok sora húzódott a falak mentén. Némelyikből ormótlan acélrudak, beomlott tetőszerkezeti maradványok meredtek előre, s volt, amelyiket egy másik tartály zúzta össze.

– Nincs itt keresnivalónk, uram! – szólt a harmadik búvár, David Hale őrmester. – Már mind halottak…

St.John azonban nem vett tudomást a megjegyzésről, és sorra végigpillantott a tartályok alján lévő életfunkció-jelzőkön. Hale tizedes a terem nyugati oldalát kezdte ellenőrizni, míg Carthwright sisakja mögött csak a száját tátotta. A nyugati oldal viszonylag épen maradt, csupán a néhai orvosi műszerek alkottak barikádot a szélső tartály előtt. Kissé határozatlan mozgással fellendítették az eszközöket, hogy láthatóvá tegyék az életfunkció-jelzőket.

– Talán ez még él… – motyogta maga elé Hale, miközben ujjaival megtisztogatta az algáktól a kijelzőt.

– Parancsnok… – szólt aztán rekedt hangon a rádióba. – Találtam egyet!

***

Nathan E. Anders utolsót igazított tiszti egyenruhájának gallérján, megtapogattatta magát, majd kért egy valós idejű képet megjelenítésre. Tökéletesen mutatott. Formára nyírt sötétbarna pilótahaja hibátlan, hadnagyi rangjelzései a helyükön, cipője tiszta feketén csillog. Látszólag elégedett volt, legbelül mégis feszengett. Niobe Bérénice Cheney de Caux. Gesztenyeszín haj, ami tüzesen ragyog az arany napfényben. Mélykék, óriási szemek, pisze orr, hibátlanul ívelt száj. Niobe…

 Elhatározta magát – ma megkéri felettese és mentora, Cheney de Caux tábornok lányának kezét a reggeli séta közben. Talán elő is léptetik. Hiszen mi másért is hívatta volna magához a tábornok ilyen korai órán?

Anders elindult. Kilépett a tiszteknek járó kabinból, végiglépdelt a körfolyosón, és belenézett az arcfelismerőbe. Az ajtó megnyílt.

A hadnagy szintengedéllyel rendelkezett Felsőváros tetejére, amit parancsteljesítésen kívül is meglehetősen gyakran használt. Ahogy a felvonó kinyílt, Anders megindult a szűk átjárón át a katonai vezetők negyedébe. A sietősebbek legtöbbször mágnesvasutat használtak, vagy gravotaxiba szálltak, de ő szeretett sétálni, és gyönyörködni a márványborítású hidak, átjárók, függőfolyosók pókhálószerű szövevényében. Néhány méterrel alatta biofüggők lógtak a semmibe, és a zöld ezernyi árnyalatával kápráztatták el. Tavasz volt. A levegőben, melynek tisztasága itt első osztályú, érezni lehetett a kertek felől áradó virágillatot. A kellemes aroma betöltötte tüdejét, és mosolygásra késztette. Gyönyörű nap. Egy pillanatra behunyta szemeit, és vakon sétált tovább, miközben arra gondolt, hogyan fognak együtt élni Niobéval elit tetőteraszos lakosztályukban, tökéletes összhangban, a felettese áldásával.

Ahogy a tábornok barázdált arca felvillant előtte, szétfoszlott az ábrándkép. Már majdnem a Fairchild Toronykertnél tartott, alig száz méterre az újabb biofüggőkkel díszített kaputól. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Niobe semmit nem sejt az érzéseiről – mindig nagyon ügyelt rá, hogy leplezze őket. Tisztelettel bánt vele, nem faggatta feleslegesen, de a háttérből figyelte minden mozzanatát. Tudta, kikkel érintkezik, kikkel ápol valódi baráti viszonyt, és kikkel bájolog puszta formalitásként.

– Anders! – kiáltott rá egy nyers, dohos hang. – Hadnagy! Erre jöjjön, fiam! – lengette nagy, lapát tenyerét de Caux a kert bejáratának oldalában. Anders megrázta magát, és elindult. Nem szabad, hogy összeszedetlennek lássa a tábornok, hogy mindenféle ostoba merengések megzavarják a koncentrációját.

– Uram! Anders hadnagy szolgálatra jelentkezik, uram! – húzta ki magát.

– Pihenjen csak, hadnagy, még nincs szolgálatban!

– Értettem uram! – nyögte ki Anders, és kíváncsian várta, hogy a tábornok megindítsa a beszélgetést. Hosszú másodpercek teltek el így, és már épp előbújt volna a gondolat agya legmélyéről, hogy talán nem is kinevezés van a dologban, amikor a tábornok intett a fejével, és lassú sétába kezdett a kert belsejébe vivő keskeny márványburkolatú ösvényen, melyet két oldalról virágzó cserjék és mediterrán örökzöldek öleltek.

– Hadnagy, maga az elsők között teljesített az Akadémián, amennyiben jól értesültem… – kezdte a tábornok, de nem vitte le a hangsúlyt. Megerősítést várt Andrestől, aki viszont ismét elbizonytalanodott. Nem szerette, ha bárki is arra emlékezette, hogy csupán az elsők között végzett, de nem ő volt a legjobb. Mégis, most kénytelen felelni.

– Uram, az elsők között végeztem ugyan, de mindannyian más erősségekkel rendelkeztünk. Az én favoritom a nagy távolságú felderítés, míg mások az elfogásban, megint mások az éjszakai taktikai repülésben jeleskedtek. De természetesen ezekből is jól megfelelt minősítéssel kaptam, valamint…

– Ne folytassa, hadnagy, láttam az eredményeit! Igazán szépek. Legalábbis, hogy úgy mondjam, és távol álljon tőlem, hogy megsértsem vele, igazán figyelemre méltóak egy olyan személytől, aki… nos, aki nem mindig volt tagja az elit rétegnek.

Anders úgy érezte, ezzel a mondattal leforrázták. Egész életét azzal töltötte, hogy megpróbáljon felkapaszkodni, és a lehető legjobban beilleszkedni a felső osztály kadétjai közé. Amennyire csak tudta, eltitkolta származását… Hogy anyja csupán köztesvárosi adminisztrátor volt, aki egy ritka véletlennek köszönhetően megismerkedett a Déli Tartományok konzuljának titkárával, és hozzáment feleségül. Hogy ő ugyan már a tiszteknek és politikai attaséknak fenntartott Felsőváros egyik külső körzetében nőtt fel, mégsem volt eléggé „tiszta vérű”, ahhoz legalábbis nem, hogy egy arisztokrata lányról álmodhasson… De most talán, ha a tábornok előléptetné, és értésére adná, hogy tökéletesen megbízik benne…

– Anders! Ne vegye a szívére fiam, elvégre nem találok kivetnivalót a hozzáállásában. Maga szorgalmas diák volt, jó felderítő, és remek modorú fiatalember, aki jól tudja, hol a helye a dolgok rendszerében. Éppen ezért … – folytatta de Caux tábornok, és ennél a pontnál kedélyesen megveregette Anders vállát – adnék magának egy szakmailag nem túl kihívó, de számomra… a családom számára igazán fontos feladatot.

Anders várt. Agyán átfutott minden a kinevezéstől a lefokozásig és a kegyekből való kiesésig, de ami ez után következett, még az ő szemében is a sors kiszámíthatatlanságának ékes bizonyítéka volt.

– Azt kérem magától, hogy repüljön el a Domínium egyik külbirtokára, és hozza haza a lányomat. Épségben, egészségesen!

Niobe nincs a városban!? – ez volt Anders első gondolata.

– Uram? – nézett rá meglepetten és kérdőn. – Hol… hol tartózkodik jelenleg a lánya?

Bluewind Island központjában vesz részt lelki gyakorlaton. Niobe természetesen – ezt bizonyára tudja–, esélyes az idei Újpolgár Gála Ifjú Előadóművésze címre. Éppen ezért is óvnám minden felesleges megerőltetéstől, szóba jöhető veszélytől. Azt akarom, hogy a hétvégi előadásra csúcsformában legyen, egészségesen és üdén, mind testileg, mind lelkileg.

A tábornok itt megállt, levette baráti kezét Anders válláról, és mélyen a pilóta szemébe nézett. Rekedt hangja gyilkos tónusában folytatta.

– Mint katona, az országom, a népem és a bolygóm védelmére esküdtem fel, minden más szempont taktikailag másodlagos. Ezt magyaráznom sem kell. – Anders bólintott. – De elsősorban férfi vagyok, férj és családapa. A lányom életéért képes lennék milliókat feláldozni, megértette, Anders? Milliókat!

Anders ismét bólintott.

– A feladat, hogy repüljön el a szigetre, és hozza haza Niobét, talán nem tűnik különösebben nehéznek, de ne feledje, amit az imént mondtam: azért választottam magát, mert meggyőződtem róla, hogy megfelelőek a képességei, valamint megfelelő tiszteletadásra is nevelték.

– Igen uram! A legteljesebb mértékben! – helyeselt a hadnagy, ám elméje mélyén már ott vibrált a kérdés… Vajon mit akar ez jelenteni?

– Nos, ez esetben úgy tekintem, hogy a megbízást elfogadja, és legjobb tudása szerint végrehajtja. Tehát Niobe számomra, és csakis számomra, továbbra is elérhetetlen… – tudatosult  benne a szomorú felismerés.

– Értettem uram, elfogadom, végrehajtom!

De Caux tábornok szája ismét mosolyra húzódott.

– Rendben van fiam, ez esetben elviheti a magánszeráfom. De vigyázzon rá, – kacsintott cinkosan – , limitált szériás, ritka típus!

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.7/10 (28 votes cast)

Leave a Comment

34 hozzászólás

  1. Az eddig kikerült írások közül ez a kedvencem.
    Van benn néhány kisebb nyelvi hiba (pl. páros szervet a magyar egyes számban használ, lásd szemei helyett csak szeme), de a nyelvezet jó, nagyon is.
    A világ rögtön magával ragadott. A sztoriról még nem sokat tudtunk meg, hiszen három szálon is indítottál – de nem is kellett, hiszen mindenhol volt épp annyi, amivel kíváncsivá tettél.
    Sok sikert kívánok! Alig várom, hogy tovább olvashassam a történetedet.

  2. Érdekfeszítő, de Bellone kritikájával értek egyet. Különben szivesen látnám könyvben. Gratula a kikerüléshez. 🙂 😉 A disztopikus műveket szeretem.

    (Csupán olvas; de majd ír is.)

    üdv.

    Maci

  3. Na!!! Ezaz! Kellemes első fejezet, elegendő információval ahhoz, hogy értsem de mégse túl sokkal, hogy maradjon a többi fejezetre is. Nyelvileg sztem gördülékeny, teljesen rendben van, nem akadtam meg egyszer sem. Szurkolni fogok, hogy olvashassam a folytatást! Gratulálok!!!

  4. 750 szállal indítás, ezazz! Olvasnám még tovább is.
    Akadnak benne számomra zavaró dolgok, pl. egy-egy rosszul megválasztott szó, vagy az, hogy nem tudom, mi a jó eget találtak az óceánban (ott állt, pontosabban úszott azelőtt a valami előtt, látta is és izgatott lett tőle, akkor én miért nem tudom?).
    Apró kérdés: Észak-Amerika alles zusammen, tehát jelenlegi viszonyok szerint egy egyesült USA-Kanada állammal van dolgunk? Csak a szirti sas miatt kérdezem, mert Amerika nemzeti állata viszont a fehérfejű rétisas, és eltűnődtem rajta, hogy az Amerika-Kanada házasságból hogy lett szirti sas a jelkép.

  5. Nagyon tetszett, mondom ezt úgy, hogy egyébként nem vagyok egy nagy sci-fi faló. Különösen az első rész fogott meg, ez az igazságszolgáltatás nagyon érdekes, kiváncsi vagyok, hogyan fog a három szál kapcsolódni. A páros szerveket fentebb írták, de más hibát én sem tudok felfedezni. Gratulálok a kikerüléshez! Sok sikert!

  6. Elsőként is szeretném megköszönni mindenkinek, aki időt szánt az olvasásra, és a kommentelésre.
    Szépia: tulajdonképpen igen, ebben a jövőben már nehéz lenne külön Kanadáról és USA-ról beszélni, tekintve, hogy mindkét állam területének jelentős része víz alá került, a megmaradt részekre pedig kénytelenek voltak bezsúfolni a lakosságot, így az emberek leginkább csak vertikálisan tudnak terjeszkedni, építkezni. Ez egy toposz, több más írásban is előfordulnak toronyvárosok, viszont mindig is érdekelt az emiatt kialakuló társadalmi eloszlás, ezért is indul két szál ebből a közegből: egy lentről és egy fentről. Ami a harmadik szálat illeti, a víz alatti értékmentés épp zajlik, ezért a tönkrement épületekből, egykori felszíni objektumokból célszerű “kibányászni” azt, ami még használható. Nyilván szándékosan van “elvágva” ott a fejezetben szereplő szál, ahol találnak valamit, nem titkolt szándékom volt, hogy az olvasó bosszankodjon hogy mégis mit, és ezáltal tovább olvasson. Persze elhiszem, hogy ez így frusztráló, de én őszintén remélem, hogy lesz folytatás, és akkor mindenkinek megelégedésére szolgálhat, hogy tovább követheti az eseményeket. 🙂

  7. A regény több szálon való bonyolítása hatásos dolog, én is szívesen használom a módszert, ezért a formát könnyedén befogadhatónak tartom. A prológust persze most is szívesen átlapoztam volna, de időben rájöttem, hogy csalt a szerző, pusztán a divat kedvéért nevezte prológnak az első fejezetet.
    Valahogy nem vagyok elájulva a mondatok szépségétől. Sorjáznak az ismétlések, akad alanyvesztés, látok pongyolán szerkesztett szöveget, ragozási hibát, de az tény, hogy ezeket a bajokat elfedi a cselekmény, nem panaszkodhatunk unalomra, cselekménytelenségre. Az viszont idegesít, hogy a jövőkép nem több annál, mint korunk negatívumai beszorozva százzal. Mindenütt kosz, patkányok, sunyi bűnözők, pocsék börtön… stb, felül pedig a henye arisztokrácia. Nekem ez már megunt klisé – és bizonyos vagyok benne, hogy a jövő nem pusztán ennyi. Örömmel látnám, ha a szerző valami többet is elém tenne, mint ennek a sablonos képnek a hókuszpókuszos mágnes lifttel tuningolt változatát.
    Könnyű háttér a katonásdi, ott mindig tiszta a hierarchia, ahhoz semmit sem kell kitalálni, aztán jöhet a klisé, a szuperkosszal szembeni potyakényelem. A szituáció, vagyis a háttérvilág egyelőre lehetetlennek látszik, a struktúra így működésképtelen. Nem lesznek termőföld nélküli toronyházak megrakva arisztokráciával, és nem lesz pince zsúfolásig töltve börtöntöltelékekkel. Ez a lehetetlenség zavart egy nem régen látott filmben is, amelyikben egy szupervonaton utazott így egymás mellett a két réteg.
    Nekem kevéssé tetszik a bírósági tárgyalás és annak leírása. Ilyen hanyagul megindokolni valamely súlyos ítéletet, csak önkényuraknak lehetséges. Mivel látszólag aprólékosan megkapjuk az ítélethirdetés mikéntjét, más módon kellene a jogi dögunalmat átugrani.
    Arra még felhívnám a figyelmet, hogy a 3D, 4D, 5D, és akárhány D nem olyan jellemzés, mint a mobilhálózatok 2G, 3G, 4G, jelölése. A mobilok jelzésével szemben a 3D nem azt jelenti, hogy én már Négy D-vel hasítok, tehát sokkal jobb vagyok a versenyben. A 3D három dimenziót jelent, ami a tér három kiterjedésére utal. 4D-ről egyelőre nem tudhatunk. (Tavaly volt róla szó, de az akkor nem jutott át a lektorokon.) Negyedik dimenziónak mondják persze az időt, ezen lehet vitázni, de akkor bármely háromdimenziós mozi is 4D, hiszen egyik sem állóképet mutat.
    A több-kevesebb rutinnal írott sorok azért arra késztetnek, hogy a regény második epizódját is elolvassam, ha elénk kerül.

  8. Vártam már a szétcincálós véleményeket is, túl szép lett volna, ha általánosságban mindenkinek tetszik. És túl hihetetlen.
    Azt viszont sosem értettem, és nem is fogom, hogy miért várják egyes olvasók olyan dolgoknak a megválaszolását az első fejezettől, amire nyilván majd az egész mű ad magyarázatot. Nem vagyok bolond, én is tudom, hogy termőföldek nélküli toronyvárosok nem lehetségesek, mert az embereknek enni kell valamit. Van termelés, csak épp sok mással egyetemben mindez nincs belezsúfolva az első fejezetbe, és ez szerintem nem hiba.
    Klisé: gyakorlatilag bármire rá lehet húzni, hogy ezt már láttam vagy olvastam valahol, és rá is húzzák. De nekem azt tanították, és mai napig jó gondolatnak tartom, hogy ha már leírtak valamit valahol, akkor azt kell megmutatni, én hogyan csinálnám. Rövidebben szólva: írjam le másképp, saját elképzelés szerint. Ezt is tettem. A társadalmi felosztás adja magát, mert olyan még nem volt, hogy a gazdagok legyenek a ranglétra alján. Az abszolút gazdagság, gondtalanság pedig igenis önkényt szül, léhaságot, lustaságot, nem demokratikus ítélkezést. Ebbe belekötni pusztán a kötözködés kedvéért nekem olyan furcsa. Egy sor, félsor erejéig sem állítottam, hogy ebben az elképzelt jövőben demokrácia uralkodik, így tehát más szabályok, elvek érvényesülnek, amelyekbe belefér egy ilyen ítélethozatal, ami gyakorlatilag felér egy lassú halálbüntetéssel. Mivel a világ helyszűkében van, nincs hová eltakarítani ” a söpredéket”, így a megoldás adja magát.
    A említett film trailerét láttam, hálistennek a filmet nem, mert szörnyű lehet, szörnyen buta. Arról beszélsz gondolom, ahol a világra valamiféle jégkorszak köszöntött, és az emberiség maradéka egy világon körbe-körbe járó vonatba zsúfolódik, aminek az elején élnek a gazdagok, a végén meg a szegények, és hátulról előre akar jutni egy fickó. Ehhez azért ne hasonlítsuk már a könyvem, ennyire nem vagyok sem én, sem az írásom ostoba.
    Én is szeretném nyilván, ha lenne folytatása a itteni megjelenésnek, már csak azért is, hogy ennyire nem vagyok idióta. Nem mindenhol a toronyvárosok dominálnak, más megoldásokat is találtak az emberek.
    Természetesen a szövegbeli hibákat elfogadom, egy jó szerkesztő ezeken bizonyára könnyedén tudna segíteni.

  9. Kedves Dyta!
    Nem akartalak bántani, senkit sem akarok bántani. Ezért van az, hogy egyes írásokhoz inkább nem szólok semmit. Nem azért cincálok szét egy regényt, mert utálom a konkurenciát, vagy pusztán azért, mert máshol nem tudnék kötözködni. Ha így érzékelted, elnézésedet kérem. Azt hittem, segítek. Tudom, tőlem nehezen jön a buksi simogatás, mégis sokan megkérnek rá, hogy cincáljam szét a munkájukat. Nem hiszem, hogy minden hozzám forduló Mazoch báró legelőjén rágta a füvet. Tudom, a te esetedben kéretlenül osztottam az észt, ha így gondolod, akkor tényleg sajnálom. Ha nem így gondolod, csak a nézőpontodból valami fura mumusnak számítok, akkor elárulom, nem vagyok az. A cincálásaim semmiféle káros következménnyel sem járnak, viszont lehetnek benne esetleg használható tippek. Én erre hajtok.
    Nem neveztelek bolondnak, de a struktúrából egyelőre nem látszik, hogy lennének termőföldek. Nincs kizárva, hogy találsz megoldást az élelemtermelésre, de ezt csak példának említettem a háttérvilág számomra felködlő hibáiból. Úgy gondolom, hogy a kép két szélső szegmensét fogtad meg, és azt ábrázoltad, és a hiányzó pixelek számomra azt mutatják, hogy a struktúra hibás. Itt erről konkrétan nehezen tudnánk vitázni, mert az elején vagyunk az egésznek, de ha működőképes lenne, már most látnom kellene néhány pöttyöt a teljes kép most még árnyékban lévő részéből. Nem vagyok látnok, lehet, hogy tévedek.
    Azt a rémes filmet pedig még tévedésből se nézd meg, mert időpocsékolás! Ha ebben egyetértünk, akkor lehet, hogy a továbbiakban még találhatunk egyéb közös gondolatot. 🙂

  10. Kedves Dyta!

    Gratulálok a kikerüléshez!

    Nekem is hasonló benyomásaim voltak a társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban, mint Demeter Attilának. Nagyjából mindent leírt, ami az én fejemen is átfutott (a 4D-n is meghökkentem egy picit).
    Amin viszont nagyon elakadtam, az a büntetés súlya. Ha egy egyszerű propagandaterjesztésért már előre a meg nem született gyerekét is süllyesztőbe küldik az embernek, mit kap egy sorozatgyilkos? Vajon a sorozatgyilkossal is dühösen fröcsög az őr?
    Ráadásul ha eleve harc folyik a területért, akkor miért nem elég példastatuálásnak egy “egyszerű” nyilvános kivégzés? Vagy miért adják meg neki egyáltalán a lehetőséget, hogy gyereke legyen, miért nem kasztrálják? Nem logikus, hogy hagyják ennek a rétegnek az újratermelődést, amikor harc folyik az erőforrásokért.
    Ráadásul ha valaki tiltott propagandát terjeszt, nem a legnagyobb hiba lenne az, hogy életben hagyjuk, sőt, belehelyezzük egy közösségbe? Így tovább tudja terjeszteni a káros tanait.

    A “vadszaporulat” kifejezés nekem elég csúnya volt így emberre használva.

    A felvázolt képben amúgy szerintem sok a lehetőség, de eddig a világ valahogy nem áll össze logikusan szàmomra.

    Demeter Attila pedig szerintem abszolút jószándékkal írt mindent, én legalábbis nem éreztem okvetlenkedésnek.

  11. Nos, egy sorozatgyilkost biztos kivégeznének 🙂
    Ennek a világnak ilyen a logikája. Nem a probléma gyökerét tárják fel és iktatják ki, hanem a “szőnyeg alá söpörnek”.
    Én a fantasy könyvekben nem szoktam érteni, hogy miért tudnak benne varázsolni, honnan van a varázslat és egyáltalán miért lehetséges… Ilyen a fantasztikus irodalomban a “fantasztikus” elem. Ha meg tudnánk mindent magyarázni, akkor már realisztikus lenne.

  12. Nem akarok spoilerezni, mert hátha vannak még esélyei a regénynek, bár ahogy látom, egyre kevesebb, de a fiút már csak azért sem végezhetnék ki, mert a későbbiekben kiderül, hogy jó helyen vannak rokonai.
    Az ilyen 4D-s és hasonló dolgokat, amelyek apró részletkérdések és zavaróak, egy esetleges szerkesztés során ki lehet húzni, nyilván nem az ilyesmin fogunk összeveszni 🙂

  13. Gratulálok. Bár elsőre úgy fog tűnni, hogy belezek, valójában csak segíteni szeretnék. Az első benyomás a legfontosabb. A hibákat ott követted el, hogy ez nyilvánvalóan egy komolyabb, realisztikusabb fantasy történet szeretne lenni, emiatt azonban sajnos elkerülhetetlen az átgondoltság és a mélység igénye az olvasóktól, pláne egy ilyen cím alapján. Mert ponyvának ez bizony nem elég ponyva. Az “ez csak egy fantasy” kifogás tehát kissé esetlen. A stílus maga meg ízlés dolga, de az én neo-barbarizmus-imádatomnak már nagyon lerágott csont ez a Mad Maxszel kevert Fallout, és a karakterek is elég papírvékonyak. És az se segít, hogy az amúgy kissé talán felesleges prológus vagy az első fejezet helyett, a kommentjeidből derülnek ki olyan alapvető dolgok, amik simán elfértek volna magában a szövegben. De mindez, ahogyan mások már fentebb is írták, egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden el van veszve! Nincs képlékenyebb anyag egy kéziratnál. Van itt potenciál egy teljesen okés és eladható stílus és zsáner gyakorlatra, csak tovább jutás esetén arra kérlek, hogy alaposan olvasd és gondold át még néhányszor; és esetleg bétáztasd is még az irományodat! Ártani nem árthat.

  14. Szia Dyta! Nekem nagyon tetszett! 🙂 Rögtön az elején megfogott, egyedi helyszínek, szereplők, helyzetek vannak minden gondolategységben, és csak úgy pörög az egész, mintha filmvásznon lenne. Nem túlírt, a leírásokat nagyon szépen csempészted bele a szövegbe – szinte észre sem venni

  15. (ó, bocsi, elküldte idő előtt) hogy ott vannak, mégis pontosan látom magam előtt a képet. Remélem, lesz folytatás,mert nagyon kíváncsi vagyok erre a történetre! 🙂 Gratulálok!

  16. Először is a cím nem fog… az alapján nem venném fel és olvasnám el a hátoldali szöveget.
    Nem vagyok a sci-fi híve… s a jövőbeli utópisztikus regények sem fognak meg. Mert igen manapság egy közkedvelt sémás világot szoktak adni… olyan helyet, ahol sokszor jártam mások által. Nincs gond a sémával, én is azt vallom, hogy lehetetlen olyan sztorit hozni, ahol ne fordulna elől. Viszont egyedit még így is lehet teremteni, ami által nem az fog hangzódni az olvasó szemében, hogy egy újabb séma… mégegy… és itt nem csak a világra utalok, hanem karakterekre vagy eseményekre. A jómodú ember lekerül a mélybe vagy annak ellentétje. Az első ember akivel általábna ilyenkor szoktak találkozni egy lazább, a saját szakmájában elég jó ember, ki azért nagyrészt az első időkben segít… mondhanti mázlija volt a szereplőnek hogy vele futott össze, nem pedig egy olyan alakkal, ki utálja a fentieket, ezért ha száműzve küldenek le valakit, akkor azon adja ki dühét. Elég fura volt, hogy addig a srác mondhatnie gész laza volt, magabiztos mégis megijedt… mondhatni a semmitől. Újra és újra elolvastam, de nem értettem. Ott nekem őszintén volt egy kizökkenésem. Meglepődtme, hogy a karaktereket miképp dícsérték…, mert eddig nagyon nem ríttak ki nekem a tömeges típusból. Az a baj, hogy a karakterekről és a világról tényleg csak több olvasás után lehet rendesen véleméynt mondani, nem két fejezet által, de mivel csak ennyi jutott így az alapján kell leírnom a véleményem. És eddig a két fejezet olyan, hogy folytatnám, de talán fel sem tűnne, hogy két hónap múlva veszem újra elő. Nem az a rögtön folytatni akarom én pedig az ilyen fajta regényeket szeretem mik bevonzzanak.
    Bevallom ebben a témában, ezzel a rendszerrel tényleg nehéz egyedit írni, akkor kell a karakterekkel alkotni. Engem nem zavart, hogy hova került, hisz levolt írva, miképp egy gazdag családba származik (mily meglepő a befolyásuk). Úgy érződött a fiú számított arra milyen büntetése lesz, hova kerül… és oda akart kerülni. Hajj… s egyszerűen a megijedéstől ezért nem tudok eltekinteni. Sajnálom!
    Írásmód viszont tényleg jó, könnyed, gördülékeny, bár van egy-két felesleges dolog, de hát utószerkesztéssel kivehető. Vagy nekem kizökkentő szóhasználat, mint amikor a hadnagy vagy ki mondja, hogy az én favoritom. Alapvetően tudtommal az kedvencet jelent, max amiben a legjobban tud jeleskedni. De attól még hogy a favoritja nem biztos hogy abban ő jeleskedett a legjobban. De fura, hogy hirtelen ilyen szlenges szót használ a főnöke előtt miközben minden egyes percben fél, hogy esetleg nem előléptetés lesz, hanem lefokozás.

    Én csak remélni tudom, hogy akésőbbiekben a karakterek összetettek, egyediek lesznek, ahogy a cselekmények is és egyre jobban észrevehető lesz a te világod egyediségei is. De ezeket jobb minél hamarabb elkezdeni adagolni a történetben (mondhatni már a prológusban vagy első fejezetben) mert így tényleg csak azaz érzés fog el, mint a mostani fantasy romantikus könyveknél, hogy “már megint… még egy.”

    Jó tanács… a logikai bukfenceket itt ne magyarázzuk azzal hogy a mágiára is nincs magyarázat a fantasy könyvekben. Holott elég sok helyen a maguk módján megszokták magyarázni létezését mégha legegyszerűbben is (az ember lélekenergiája, ha kifogy belőle az egyben a véget is jelenti, stb….) De mégis egy olyan elemről beszélünk mi külön műfajt hozott létre… a sci-fiknél a nem fantasy elemeknél pedig azt szokja meg az olvasó, hogy tudományosabb ott mindent el tudnak magyarázni.

    Mindenesetre további sok sikert és fejlődést!

  17. Szeretem a sci-fit, de engem ez a részlet nem szippantott be. Nem igazán jöttek be a mondatok, nekem is klisés benne nagyon sok minden és van, amit nem tartok real-nek. Még ha sci-fi akkor sem. pl: A bírósági tárgyalás, ami szerintem a történet leggyengébb része.
    Minden mást leírtak előttem, azokat nem ismételném.
    Én a magam részéről, ha kikerül, nem hiszem, hogy elolvasom a második részt.
    Ennek ellenére gratulálok a kikerüléshez!

    P.S. Még annyit tennék hozzá, kimondottan az írónak címezve, azok után, hogy a kommenteket is elolvastam. Szerintem vedd örömmel, hogy bekerültél a 20 közé (szándékosan nem mondom, hogy legjobb). Aki pályázik, annak a negatív kritikát is el kell fogadnia. Nekem nem igazán tetszik, hogy itt magyarázkodsz, és szinte “kikéred magadnak”, hogy valaki meg merte jegyezni, mi nem tetszik neki. Mi csak egy részletet látunk, abból tudunk véleményt alkotni. Hogy mi lesz később, mi nem tudhatjuk.

  18. A célcsoport és az életkori besorolás, amelyet a pályázatkor le kellett adni, megmutatja, hogy kiknek ajánlott az írás. Aki nem olvas sci-fit, nem fogja megvenni, és ez így van jól. Én pl. nem vagyok egy krimikedvelő, így ha kikerül ide egy krimi, nem különösebben fog érdekelni. De valószínűleg nem is fogok írni alá, hogy ez engem mennyire untat, mert nem az én műfajom.
    A szövegről: 3 évig írtam, tehát az első fejezetek nem épp tegnapiak. Időközben én is láttam és olvastam sok olyasmit, ami a vázlatomban benne volt. Lehet erre mondani, hogy pech, de persze, hogy bosszant, amikor ráfogják a lenti világ szereplőire, hogy Mad max-esek, holott a filmet még forgatni sem kezdték, amikor ez a fejezet már kész volt. (és a továbbiakban sem fognak összetákolt autókkal száguldozni odalent.) Mivel az én “cuccom” kerül később a nyilvánosság elé, millió ilyen pofont meg fog kapni, és meg is kap. Pl. a későbbiekben van egy jelenet, amelyet most, a beadási határidő után egy hónappal hasonlóan láttam viszont egy filmben. “Ide a rozsdás bökőt”, hogy ha valaha, valamikor ez az írásom folytatódik, vagy megjelenik, vagy valahogy eljut több emberhez, azonnal rá fognak mutatni, hogy ezt honnan “loptam”. Ettől függetlenül nem gondolnám, hogy nem vittem bele egyedi elképzeléseket, főleg később, amikor jobban kibontakozik a háttérvilág, de mindent nem az első 10 oldalon kell elmondani, a maradék 300 pedig álljon a semmiben.
    Sok írás alá kommentelték itt, hogy a Prológusokban túl sok az információ, túl zsúfolt. Itt nem az (szerintem és néhány hozzászóló szerint), de itt ezt hiányolják többen is. Most vagy nem sikerül ennyire eltalálnom az arányosságot, vagy a következő Aranymosásra az ember ne úgy írjon regényt, hogy az építkezzen, hanem rögtön az elején durrantson el mindent, ha tovább akar jutni. Ez eléggé behatárolja a szerző szabadságát, és szerintem nem jó irány.
    Mindenesetre már készülök lélekben a negatív lektorira, és ahogy az előttem lévőknek is, természetes, hogy nem esik jól, ha “lehúzzák” az írást, főképp hogy sokáig éltem vele együtt. Mindenki, aki itt negatívat kap, bizonyára érzi, hogy olyan, mintha pofon vágták volna, és néhány kritika is tud olyan lenni. Ezt a folyamatot biztos, hogy tanulni kell. Ha most kitesznek a versenyből, néhány évig biztosan elhallgatok, nehezen érő, nehezen nyíló típus vagyok sajnos.
    A többieknek sok sikert, majd olvasgatom őket, és ha feltétlen fontos mondanivalóm van, írok is egy-egy hozzászólást.

  19. Kedves Dyta!

    Rosszul kezeled a kritikát, és ezt fáj látnom. Kérlek, ne mentegetőzz a felhozott hibák miatt, hanem gondold át, hogyan javíthatnál, fejleszthetnél a történeten. Azt írod: “Ha most kitesznek a versenyből, néhány évig biztosan elhallgatok”. Kérlek, csak ezt a hozzáállást kerüld! Bármi is lesz a válogató eredménye, ha feladod és sértetten/búsan hátat fordítasz a dolognak, azokat az olvasókat rablod meg, akik kíváncsiak lennének a történetedre – pl. engem.

  20. Kedves Bellone!

    Jól látod, hogy érzelmileg megvisel. Nagyon kevés embernek szoktam megmutatni az írásom, szégyenlős vagyok. A néhány éves hallgatás nem azért opció, mert megsértődtem, hanem mert nem biztos, hogy szeretném még egyszer ezt átélni, ehhez én lélekben nem vagyok elég erős.

  21. Dyta!

    Ez esetben gratulálok, hogy összeszedted a bátorságot ahhoz, hogy a szégyenlősség ellenére beküld a pályázatra a művedet. Remélem, a kellemetlen élmények hamar tovatűnnek, és csak erősebb leszel tőlük.

  22. Kedves Dyta! Ne haragudj, de szerintem borzasztóan fölfújod ezt a dolgot. Még ha lehúzták volna a regényedet a sárga földig, de még ez se igaz: kaptál több dicsérő kommentet, talán eddig a legpozitívabbakat az idei pályázaton, majd egyet, amelyik, még csak nem is rosszindulatból, de kicsit jobban szétszedte a művedet, erre Te úgy veszed, hogy odaveszett minden, az esély a pozitív lektorira, meg ilyenek. Bocsánat, ha érzéketlennek tűnök, de az ilyesmi mindig bosszant. Amikor én pályáztam, Attila nekem is írt, volt olyan észrevétele, amivel egyetértettem, azt fel is használtam, meg volt, amivel nem, azt meg nem, ennyi. A Te döntésed, hogy elfogadod-e a kritikát vagy sem. Én sem gondolom például, hogy mindent rögtön a regény elején meg kéne magyarázni, ha kapnék egy olyan megjegyzést, hogy de miért nem magyaráztam meg máris, legfeljebb figyelmen kívül hagynám. Az meg, hogy mennyire fontos neki a saját regénye, és mennyire mélyen érinti minden rá mondott kritika, még egyetlen író számára sem volt mentség soha. Ha az író nem bírja – valamilyen szinten, nyilván ez is tanulható – a nyilvánosságot, az olyan, mint ha egy orvos nem bírná a vér látványát. Szóval, kérlek, szedd össze magad, és légy erős. Nincs még veszve semmi.

  23. Kopp-kopp… én is közbeszólhatok? 🙂
    Kezd a beszélgetés elcsúszni a szövegről a másik személye felé.

    Amire érdemes figyelni minden véleményezőnek, hogy az első fejezetek alapján a teljes világépítést még nem lehet látni. És nem is kell mindennek az elején kiderülnie, hiszen egy teljes regény a “játéktér”, van idő kibontani a dolgokat.

    Amire érdemes figyelnie minden írónak az, hogy a regény nem a “gyerekük”. Nyilván érzelmileg nehéz, de mégis jó dolog felírni a jelzett hibákat és pozitív (!) dolgokat, és persze nem kell távkiértékelést belelátni semmibe.

    Az Aranymosás amúgy szándékosan nyilvános, pont azért, hogy az írók megkaphassák az első benyomásokat, és igen, átéljék a pozitív és negatív élményeket. Amint megjelenik a könyv, ennek tízszerese jön érzelmileg. Aki ezt nem tanulja meg kezelni, olyan, mint az énekes, aki nem mer a színpadon énekelni.

  24. Helló!

    Elolvastam nagyjából végig a részleteket, és hát a közben feljegyzett észrevételeim alapján írom meg számodra a kommentemet.

    A bírósági tárgyalás érdekes lehetett volna, mert nem egy szokásos kezdés, de azt éreztem, hogy túl sok új dolgot pakolsz bele, túl sok az új fogalom, én meg kapkodom a fejem, mint egy ember a száguldó vonaton, hogy hol vagyunk? Aki pedig nem jártas semmifajta jogi dologban, az meg végképp elveszett. Mert igen, szeretjük az In medias res kezdést, de csak akkor, ha minden világos, vagy valami olyan kézzelfogható rejtélyt kapunk, ami később megoldásra vár, de itt nem éreztem ezt.
    És miért pakoltál mindenhova felkiáltójeleket? Kicsit kidobott az olvasási hangulatból, ahogy gondolatban hangsúlyozok, és nem is úgy, ahogy kellene.

    A büntetés pedig egyértelműen nagyon súlyos. Valaki már írta előttem és egyet is értek vele, hogy ha valaki lázít, miért rakják közösségbe? Nos, az még hagyján, hogy közösségbe rakják, de miért oda? A legalacsonyabb társadalmi szinteken élőket a legegyszerűbb felültetni, manipulálni megfelelő edukáció híján végtelenül befolyásolhatóak, így pl azt sem értem, hogy a nyomorban élő xedik generációs gyerek hogyan fog asszimilálódni, miután visszakerült a nemesek köré. Ha pedig tényleg olyan extra rokonai vannak, akkor miért jutottunk el a tárgyalásig? Miért nem sikálták el “Á, ez csak egy milliomos kis hülye gyerek. Jártassa csak a pofáját, amennyit akarja?” címen?
    Illetve egy ilyen pénz elvű társadalomnál a tagok szimpátiáját nem biztos, hogy kivívja, ha egy tagot, aki ugyanolyan szinten áll, mint ők maguk,valami pitiáner baromság miatt évtizedekre leküldenek a nyomortelepre. És nem is igazán érzem, merre szeretnéd vinni a sztorit, ami eléggé zavaró számomra.

    A Mad Maxre reflektálni részedről pedig óriási hiba abból a szempontból, hogy a könyved korábban készen volt, mint a film. Mármint a 2015-ös, mert ugye van egy 1979-es is, akkor még anyám is csak 11 éves volt. xD Így biztosan korábban jött létre mint a tiéd.
    Illetve a fantasy meg a sci-fi párhuzam is kicsit bökte a szemem itt a kommentek között. Ugye a fantasy, azaz fantázia műfajban a képzeleted szabadon száll és nem kell komoly biofizikai meg sejtbiológiai értekezés arról, hogy a boszorkány miért tud varázsolni (a jobb fantasy-kben egyébként mitológiai alapot szoktak adni), a sci-fi viszont ugye science fiction, vagyis tudományos fantasztikum, itt pedig illik valami okosabb alapot is kapcsolni a fogalmakhoz.

    Informatikusként az ilyeneken meg nagyon be tudok dühödni. Főleg azon a kiszólásodon, hogy: “Hamarosan frissítés, sietniük kell…”. Konkrétan a frissítéseket már most is be lehet ütemezni, nemhogy 400+ évvel később valami hipermodern 4D-s szerkezetnél.
    A mágnes csizmát meg nem igazán értem, pedig ott kíváncsi lettem volna a technikai háttérre.

    Az 1. fejezet a prológussal ellentétben viszont tetszett. Sokkal összeszedettebb volt, még ha két részre tagolódott is, bár felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi a fene az a biofüggő. xD

    Remélem, kikerül a 2. fejezet.
    Nem sértés akart lenni, amit írtam, általában nyersen fogalmazok, nézd el nekem.

  25. Kedves Aranymosó!

    A VI. alapozó fészek már felajánlotta segítségét a bétázás “szoktatásának” ügyében, ezzel tanulva előbb a tizenfős, később a nagyobb nyilvánosság előtti szereplést. Megígértem nekik, hogy minden további írást elküldök a köremailünkben, így sok kiértékelés és kritika fog visszaérkezni.
    Közben olvastam ma pár cikket az építő kritikáról és a leépítőről is, mely sokszor építő köntösbe van burkolva, ez is sokat segített.
    A javítandó dolgokat már felírtam, de az olyan szubjektív véleményekkel, mint hogy “nem szimpatikus a szereplő”, vagy hogy “nem szeretem a sci-fit, nem is olvasok ilyesmit, de…” nem szaladok messzire, ezekből nemigen lehet tanulni. Az olyan észrevételekkel, mint amit a párok szervekkel kapcsolatban tettek, vagy a 4D-re, lehet mit kezdeni, így amikor kritikát vár az ember, inkább ilyesmikre számít.
    Nem is szeretném gyarapítani a hozzászólások számát.

    Annyit azért még megjegyeznék, zárásképpen: szép szép, ha némely hozzászóló olyan aktív, hogy minden egyes kikerült íráshoz kommenteljen, de az már csak furcsa, ha semmi nem tetszik neki igazán. ez esetben nem hinném, hogy a 20 kikerülővel van a fő gond.

    A magam részéről itt pontot teszek a tárgyaltakra, megköszönöm a hozzászólást mindenkinek, az objektív értékelést is azoknak, akik javasoltak dolgokat, és az oldal látogatását azoknak, akik talán nem szóltak hozzá, de olvasták a szövegrészt és a reakciókat is egyaránt.

    A szerző most elvonul tanulni, elmélkedni, valamint aludni.

  26. (Miyanne!

    Nyilván a 4. részre gondoltam,a többire nem is emlékeszem ,olyan kicsi voltam. A többi észrevételed felírtam, a szereplő pedig okkal került le. Jó helyen vannak rokonai, de azt nem mondtam, hogy szeretik is őt 😉 )

  27. Bocsánat a hörgésért 🙂 Nem akartam én Dytát bántani, de ledöbbentem azon, hogy valaki – ráadásul ennyi dicséret után érkező – egyetlen, kicsit negatívabb hangulatú komment alapján ilyen következtetésekre jut, hogy őt hülyének nézik, meg most már nincs esélye. A regény majd igazolja saját magát, nem kell őt félteni. Az író érzékeny fajta, oké, de az, hogy érzékenyek vagyunk, nem jelenti azt, hogy gyengének is kell lennünk. Alapvetően azzal sincs semmi gond, ha valaki az. De mi lesz vele, ha megjelenik a regénye, és könyvesblogokon, cikkekben és egyéb helyeken fognak róla írni? Nem a gyerekükről van szó, nagyjából erre akartam én is kilyukadni, csak egy kissé faragatlanabb módon 🙂 De igazad van, Aranymosó, a személyeskedés nem szép dolog, általában tartózkodom is tőle, ezután is igyekezni fogok.

  28. Utolsó hozzászólásom, mert nem tudok a reagáláson elsiklani. Olyan vádakat hoztál fel többségében, amiken megsértődtél mit sneki sem mondott.
    Senki sem írta, hogy a főszereplőt nem szeretik, mert egyenlőre semmleges. Én is csak azt emeltem ki, hogy itt az elején még nem annyira karakteres, mint kiderült régebben írtad. De legalább tudod hogy ha jön (és őszinte leszek sajnálnám, ha szép írásmódod oda lenne… vagy ha tényleg annyira kiforrott logikusan a világ, akkor nem olvashatnánk) a szerkesztés, akkor ott is át kell fontolni, hogy illik oda vagy nem.
    És persze azt sem írta senki, hogy durr bele mindent írjél le az elején. Nem tudom mi nem világos a fokozatos adagolás szóban? Én máig tartom, hogy aki sok ilyne könyvet olvass, annak igenis már nem elegek az ilyen kezdések, hogy felcsigázzák. MInt kiemeltem lehet nem a kedvenc műfajom, mégis vannak eközött olyna művek igaz nem könyvben, amik nagyon megfogtak egyediségükkel… vagy azzal, hogy logikusak a cselekmények… a szereplők kidolgozottak.

    Szerintem minden vélemény számít, mert főleg itt olvasói körökben az emberek nem arra mennek, hogy lehúzzanak, hogy elveszítsd a hited abban, hogy tudsz írni meg kell mutatni másoknak, hanem a saját észrevételeiket kifejezzék. De olyan támadásokról írtál, amik nem voltak, sőt tényleg sok pozitív kritikát kaptál még attól is, ki negatívot is írt. Mert szerintem nem láthattál egy kiritika írót sem, aki azt mondta volna, hogy nem olvasná tovább a műved. ha igen, akkor felette elsiklott a tekintetem biztos. Sajnálom!

    És mindenki első benyomása fontos, hisz innen derül ki, hogy folytatja vagy nem az olvasó. És mivel az idő véges a mai rohanó világban egyre jobban ezért lehet egy-két fejezet után már eldönti, hogy tovább fogja e olvasni vagy nem.

  29. @Dyta Kostova

    “A VI. alapozó fészek már felajánlotta segítségét a bétázás “szoktatásának” ügyében”
    Ezt nagy örömmel hallom. Nagyon jó látni, hogy az írósuli után is aktívak vagytok egymás között. 🙂

    “Közben olvastam ma pár cikket az építő kritikáról és a leépítőről is, mely sokszor építő köntösbe van burkolva, ez is sokat segített.”
    Akkor bizonyára már érted, hogy nem kaptál leépítő kritikát.

    “A javítandó dolgokat már felírtam, de az olyan szubjektív véleményekkel, mint hogy “nem szimpatikus a szereplő”, vagy hogy “nem szeretem a sci-fit, nem is olvasok ilyesmit, de…” nem szaladok messzire, ezekből nemigen lehet tanulni.”
    Valójában lehet, csak érteni kell a visszajelzést.
    Ha egy szereplőt az író pozitív hősnek szeretne, de nem az, akkor ott valami elcsúszik a karakterábrázolásban. A lapokon nem úgy valósul meg valami, mint az író fejében. Érdemes utánajárni, hogy micsoda.
    Akkor van nagy gond, ha nem egy ember gondolja így, hanem már öt-hat ezt érzi.
    A szórakoztató irodalom olvasói gyakran leteszik a könyvet, ha nincs legalább egy szerethető karakter, akiért drukkolhatnak. És nem árt, ha ez a főhős.
    Ha nincs ilyen szereplő, akkor olyan zseniálisnak kell lennie a nyelvi szintnek és a világépítésnek, hogy pótolni tudja ezt az érzelmi hatást.

    Ami a “nem olvasok sci-fit, de…” mondatokat illeti, az ilyen olvasó nem a világépítésben tud segíteni, hanem pont a karakterek vagy a szöveg érthetősége kapcsán.

    “Annyit azért még megjegyeznék, zárásképpen: szép szép, ha némely hozzászóló olyan aktív, hogy minden egyes kikerült íráshoz kommenteljen, de az már csak furcsa, ha semmi nem tetszik neki igazán. ez esetben nem hinném, hogy a 20 kikerülővel van a fő gond.”
    Aki itt volt az első Aranymosáson, az emlékszik a Halál Vörös Vonalára. Hívtam egy külsős szerkesztőt, aki megmondta minden kikerülő részletnél, hogy melyik mondatig olvasható a szöveg, hol van az első komolyabb homlokráncolás. Az első pár mondaton elcsúszott a legtöbb írás. Kettőnél jutott fél oldalnál tovább. 🙂

  30. @Leona, nincs gond, még bőven messze voltál attól, hogy átlépd a határt. Csak azért szóltam közbe, mert a beszélgetés iránya kezdett elcsúszni. 🙂

    Aki még szeretne, nyugodtan szóljon hozzá a szöveghez.

  31. Ez volt az első nagyobb megmérettetésem, és érzelmileg túlreagáltam. Ha valakit megbántottam, sajnálom, esetleg tekinthetnénk ezt afféle beavatásnak, “tűzkeresztségnek”, amin át kellett esni. Itt, a szerzők és a hozzászólók között már rutinos “aranymosásosok” vannak, akik tudják, hogy mennek a dolgok, és megszokták a környezetet, egymást, a reakciókat, stb. Ehhez kell alkalmazkodom, amit elsőre úgy tűnik, nem vettem túl jól. Pedig ne higgye senki, hogy nem estek jól a pozitív kritikák!
    A szövegen tudok változtatni, ha úgy hozza a sors, egész fejezeteket átírok, ez nem gond. Inkább az akasztott meg, hogy most már nem csak a fejemben van a történet, hanem mások is látják, és ez valahol rémisztően izgalmas. Ezt igyekszem feldolgozni.
    Az önértékelésben viszont sosem voltam valami remek, ez a magánéletben is megmutatkozik, és bizonyára kivetült ide is. Nem akarok én elijeszteni senkit.

  32. Dyta, örülök, ha így látod. Egyébként sokkal jobban bántottad magad, mint minket 🙂

  33. Bár az írás negatív lektorit kapott, mint másik 12 szerző írása, mégis arra biztatnám az olvasóimat, hogy aki szerette volna tovább is követni a cselekményt, az tartson velem a második részletre is, és tiszteljen meg egy lájkkal, hátha lenne a történetnek esélye a Public Star keretében. Ekkor, a szerkesztés során, kijavíthatnám a kevésbé szép mondatokat, és a cselekmény torzítása nélkül orvosolhatnám a karakterek hibáit is.
    Várok mindenkit szeretettel még egy fejezetre! 🙂

  34. Kérem, hogy azok, akik kedvelték, esetleg szerették az írást, csatlakozzanak be a szerzői facebook-oldalra 🙂 Itt jönnek a javítások, új regényrészletek, más szövegek nemsokára.
    https://www.facebook.com/dytakostova/