Dyta Kostova: Terra Incognita 2. részlet

Dyta Kostova: Terra Incognita 2. részlet

Első részlet

*

– Villám, szerinted miért olyan fontos az az átjáró?

A málló vakolatú épület ötödik emeletén üldögéltek mindannyian, és a szemközti elágazást felügyelték.

Firkász, mint mindig, most is agyonrágcsált ceruzájával foglalatoskodott. Egyik jellemzője a magas fokú képzőművészi tehetség mellett az volt, hogy állandóan kérdezett.

– Az a te bajod, te rojtos fejű, hogy be nem áll a szád – fordult hátra az ablaktól Villám, aki eddig meredten figyelte az utcát, várva, hogy a Patkányok felbukkanjanak.

– Ha legalább egyszer befognád, belehallgathatnánk a csendbe, amit állandóan megtörsz.

Firkász kiköpte a ceruzát és felröhögött.

– Ez igazán fennkölt volt öcsém, látszik, hogy folyton Költő seggében bujkálsz… – vihogta, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Villám, nevéhez méltón, szinte érzékelhetetlen gyorsasággal ott termett, és hosszú ujjaival belefojtotta a szót a tőle fél fejjel alacsonyabb, vézna srácba. Firkász próbált ellenállni, miközben levegőért kapkodott, de Villám ujjai odaforrtak a nyakára, mintha csak hozzá kovácsolták volna. Ekkor Torony emelkedett fel a szoba túlsó végéből, ahonnan eddig egykedvűen, némán figyelte a jelenetet, meglapogatta Villám vállát, és intett a fejével. A fiú engedett. Torony egy mozdulattal talpra állította a köhécselő, remegő Firkászt, és megvakarta hosszú, összecsomósodott, „rojtos” haját. Halvány mosoly futott át szilárd arcán, aztán lehajolt, és Firkász kezébe adta az elejtett papirosokat.

– Bírom a rajzaidat, kígyófej, de tényleg túl sokat szövegelsz.

Aztán az őrködéshez visszatért Villám felé fordult.

– Neked meg mi bajod van vele? Kérdezni csak jobb, mint tudatlanságban kushadni!

Villám végignézett a nagydarab, éjfekete bőrű, izmos tagon, aki külsőre ijesztő volt, mint egy leomló épület, de olyan szelíd, mint egy pap. Úgy vélte, jobb lesz nem belekötni.

– Semmi az égvilágon, Torony barátom, csak azt akartam mondani, hogy a kötélhajúra is ráférne már egy kis önkontroll. Például megnézhetnétek, mi újság a hátsó utcákban…

Torony bólintott, és magával vonszolta Firkászt a romos lakás másik végébe.
Hiúz és Marius összeölelkezve ültek az ablak alatt. Marius falnak vetette hátát, és egyik kezével Hiúz színes szalagokkal összefont, vastag hajtincsét tekergette.

– Te, Zeusz fattya, valójában engem is érdekel, hogy mi a patkányfaroknak olyan fontos az az átjáró?

Az eltelt hónapokban Marius jól megtanulta a Büntetőszint szlengjét, ami érdekes módon nem csupa ostoba sértésből állt, hanem egy nagyon is kifejező, leíró káromkodásokkal egybekötött, információdús nyelvjárásnak hatott. A Vadászok vezetője, Költő, nagy gondot fordított arra, hogy az övéi, lehetőségeikhez és agyi kapacitásukhoz megfelelően, műveltek legyenek, értékeljék a szépet, és ne pusztítsanak el semmi szokatlant. A büntetőszint ódon épületeiből gyakran kerültek elő több száz éves antik tárgyak, amelyekért a főnök jó cserét adott.

Villám elővett egy darab szárított gyíkhúst, és rágcsálni kezdte beszéd közben.

– Ha már annyira tudni akarod… De előbb én kérdezek valamit! Amíg odafenn éltél, jártál valaha a városon kívül?

Marius nem válaszolt egyből. Helyette néhány pillanatig a ragyogó napra gondolt, amint megcsillant magánsiklójuk UV–szűrő ablakán… Ahogy a Déli Tartományok felé repültek a szenátor birtokaira, és utazás közben nem volt semmi más, csak körülöttük a nyílt kék ég, alattuk pedig az azúrszínű óceán…

– Igen, voltam a városon kívül. Nincs ott semmi, csak töménytelen víz. Miért érdekel ez téged?

– Nem, újfiú, nem engem érdekel. Költőt érdekli. – Villám harapott még pár falatot, aztán csámcsogva folytatta. – Lassan tíz éve ásat, ami nem meglepő, mert minden elit bandának van saját járatrendszere. Ráadásként ott vannak a közös használatú régi alagutak a vasbetétekkel, meg az köztes szűk kis csarnokokkal. Az érdekes nem az, hogy ásat, hanem az, hogy miért…

Villám befejezte a táplálkozást, és felállt, hogy elinduljon könnyíteni magán. Menet közben pedig még odavetett néhány szót, mintha nem is lenne lényeges információ…

– Költő a vizet keresi, hogy kijuttasson minket innen, és kívülről foglalja el az egész tetves várost. Ez a bosszúja, amit gyerekkorában fogadott, márpedig én mondom, barátom, az emberöltőnyi vendettánál nincs erősebb! És ezek a patkányfajzatok pont azt a közös járatot foglalták el, amelyik a tenger irányába visz. Hát, ezért olyan zabos a főnök, most pedig megbocsássatok…

Marius nem teljesen értette. Azt már majdnem megemésztette, hogy függőlegesen haladva soha nem fog kijutni innen, de még soha nem jutott eszébe, hogy akár lefelé ásva is próbálkozhatna. Elvégre, aki a világ alján él, miért akarna még mélyebbre szorulni?

Hiúz megmozdult az ölében, és arcuk alig egy ujjnyira került egymástól. A lány nem beszélt sokat, viszont rettentő jó megfigyelő volt. Zöld szemei elől nem bújhatott el egyetlen gondolat sem.

– Mit láttál az óceánon túl? – kérdezte most is, pillantását Mariuson tartva. A fiú egyszerűen képtelen volt neki hazudni.

– Csodás dolgokat, olyasmiket, amikről még Költő könyveiben sem olvasunk soha. Bioplasztik mögé zárt erdőket, a zöld olyan sok árnyalatával, amelyekre nem is tanultam szavakat. Magasan és hosszan nyúltak el, mint egy város, és nem lakott bennük senki! Érintetlenek voltak. Aztán, még az erdőn is túl, láttam szigeteket, csoportokba verődve, és azon is túl, láttam még hajókat, rengeteg hajót, amik úgy formáltak alakzatot, mint egy úszó város. Van más is rajtunk kívül, északra még nagyon sok ilyen város létezik, Büntetőszinttel a gyökereiknél. Ha Költő ki akar jutni, talán tudnék neki segíteni, de ahhoz, hogy kívülről bevegye a várost, az összes klán minden tagja nem lenne elég. Ugye hiszel nekem?

Hiúz hitt. Csak nézte a Marius szeméből lövellő szikrákat, és tudta, hogy a fiú igazat mond. Gazdagként többet látott, többet tudott a mindenkit körbevevő világról, mint bárki, akit ismert, az apját leszámítva. Talán nem lehetett véletlen az sem, hogy Költő azonnal befogadta az új embert. Marius, megérkezése után, órákat töltött benn Költő privát szállásán, és csak őrségváltáskor bújt onnan elő. Hiúz nem tudta, ahogy a főnökön kívül senki sem, hogy miért ítéltetett harmadiziglenire a fiú, de nem is faggatta. Az apja még soha, semmit nem tett megfontolatlanul, ezért Hiúz biztosra vette, hogy jelentős szerepet osztott Mariusnak. Azóta melléje szegődött, minden alkalmat megragadott a testi kontaktusra, de soha nem engedett sokat, pedig ösztönei hajtották volna. Előbb olvasni kívánt az új jövevényben, kifürkészni minden titkát.

Villám visszatért, és így találta őket, egymás tekintetében elmerülve. Horkantott egyet, majd visszaült az őrhelyére, és tovább bámulta a semmit. Kisvártatva mégis pisszegett.

– Újfiú, gyere, ezt nézd meg! – intette oda magához. – Előbújtak a patkánylyukból a kis mocskok…

Az utca túloldalán, az út kereszteződésében néhány alak arrébb vonszolt egy csatornafedelet, és lefelé ereszkedett. A többiek utánuk hajigálták zsákjaikat, majd rájuk tolták a nehéz fémfedelet, és leléceltek.

– Most megvannak, utánuk! – dobbantott Villám. – Hiúz menj, szólj a két kómásnak, te újfiú, te pedig menj, és jelezz az őröknek, hogy helyzet van…

– Nem mehetnék inkább veled? Egyedül veszélyes lehet… – De nem fejezhette be, mert robbanás rázta meg az egész tömböt.

– Mit csinálnak ezek a marhák? – méltatlankodott Villám. – Nem bánom, Hiúz, menj te, és szólj a főnöknek, ti pedig velem jöttök, de csendben és lábujjhegyen! – nézett itt Firkászra, majd elindult az épület lefelé vezető lépcsősorán. A többiek szó nélkül követték.

*

2. fejezet

A szeráf jellemzően arisztokraták utazásaihoz készült luxusjármű volt, mely nevét állítató, ezüstszínű szárnyairól kapta.

Amint Anders átöltözött és készen állt a feladatra, távvezérléssel kinyittatta a hangár kupoláját, és függőleges emelkedésbe kezdett. Amikor a gép elérte a megfelelő magasságot, aktiválta az UV szűrőket, és kijelölte a célig szükséges légifolyosót. A szárnyakat csupán harminc fokig engedte ki, így a jármű messziről egy száguldó nyílra emlékeztetett.

Hamar elhagyta a város szikrázó kupoláit, a messziről is csillogó, zöld kertek sokaságát, a függőfolyosók pókhálóit. A városfalon túl pedig nem volt más, csak a nyílt óceán. Keletről egybefüggő viharfelhőzet volt érkezőben, de ő délnek tartott, a trópusok felé. Néhány perc múlva engedélyezte a szeráfnak, hogy az előre betáplált útvonalon haladjon a cél felé, Anders pedig hátradőlt, élvezve a magányt. Új terveket szövögetett.

Szerette, ha csendes küldetésekkel bízzák meg. Amióta a tábornok szárnysegédje lett, gyakran volt küldönc – apróbb csomagokat, fontos adatnyelőket szállított, többnyire eseménymentesen. Csupán egyszer került meleg helyzetbe, akkor sem a levegőben, hanem az Eurázsiai Államszövetség bürokratikus rendszere miatt, így kénytelen volt két napig egy katmandui börtön vendégszeretetét élvezni. De a Domínium helyi konzulja hamar elsimította a helyzetet, és Anders még a küldeményt is megmentette.

Leginkább azt élvezte ezekben a repülésekben, hogy egyedül lehetett. A magány fogalma nem jelentett már sokat odalenn, a többség nem is értette a kifejezést. Soha, senki nem lehetett igazán egyedül. A zsúfoltság, az állandó, változó intenzitású zaj… Még az éjjeli órák viszonylagos nyugalma is tele volt hangokkal, léptekkel, automaták alapzöngéjével. Amíg nem kapott saját lakrészt, a körzet más kadétjaival osztozott a szolgálai szállásokon. Legnyomasztóbban itt érezte a magány és a magánélet hiányát. Egyre inkább próbált belső énjére figyelni, lelkéből kizárni a körlet részegeinek hortyogását, a becsempészett örömlányok felszakadó nyögéseit, a műszálas fekhelyeken ütemesen súrlódó testek hangjait. Elfojtott minden feltörekvő vágyat, miközben Niobéra gondolt.

Ám itt, a levegőben, végre egyedül lehetett. Egyedül, és csak vele. Zubbonya zsebéből elővette a régi, családi gyűrűt. Az arany karikán rózsakvarc követ font körbe egy ősi kelta csomó. Mivel a Föld az Olvadás és az ezt követő Áradás után elvesztette bányászati szárazföldjeinek jelentős részét, a drágakövek meglehetősen ritkává váltak, magas értékük mellett presztízst is képviseltek. Nathan Andersnek nem volt ennél az ékszernél értékesebb tárgya, de Niobe nem is érdemelhetett volna kevesebbet.

A szeráf jelzést fogott, melyben Bluewind Island légiirányítója engedélyezte a leszállást. A sziget a lázadó Egyenlítői Amerika határának szomszédságában feküdt, de még domíniumi területen. Mesterségesen épült az Olvadás után, kifejezetten azzal a céllal, hogy az új politikai elit igényeit kiszolgálja. Az építkezés jelentős anyagi költségeit az akkor éppen felemelkedőben lévő, ma már stabillá szilárdult új vallási rend, az Ecclesia Solis finanszírozta.

Leszállás közben Anders vetett néhány pillantást a sziget közepén álló, aranyszínű, patkó alakú monstrumra, mely nyitott felével meredt az ég felé. A solisták temploma körül helyezkedtek el a lelki gyakorlatoknak otthont adó épületek és nyílt terepek, a sziget déli csücskében, a tengerre nyílóan pedig az egyetlen repülőtér.

Amint a szeráf földet ért, készenléti személyzet vette át a gép hangárba szállítását, ő pedig hagyta, hogy személyazonosságát letapogassák. Az alkalmazott adathordozóján megjelent a teljes körű mozgási engedély, valamint az igazolás, hogy Cheney de Caux tábornok közvetlen utasítását hajtja végre. Amint megkapta a belépésekhez szükséges kódot, egy várakozó gravotonhoz vezették.

Az automata jármű a talajfelszín felett fél méterrel közlekedett, menüsorból kiválasztott útvonalon. Anders kikapcsolta a hangos értesítéseket és az idegenvezető funkciót. Nem akart tudni semmi többet a szigetről, a solistákról vagy az arisztokraták szórakozási lehetőségeiről. Őt kifejezetten egy személy ittléte érdekelte. Befordultak egy fektetett patkó alakú ívre, és megálltak. Anders kiszállt a járműből, majd egyenesen a bejáratnál várakozó alkalmazott felé indult.

– Szép napot polgártárs! Roger Lewis Cheney de Caux tábornok megbízásából érkeztem, azzal a paranccsal, hogy hazaszállítsam a lányát, Ms… – az alkalmazott intett, hogy hallgasson. Anders–t annyira meglepte ez a fajta viselkedésmód, hogy nem folytatta, hanem a férfi után sietett, aki az épületbe invitálta. Odabenn minden díszlet tompa arany-, sárga-, és sáfrányszínben virított, de a berendezés alapvetően a minimalista stílust képviselte. Az alkalmazott ismét intett, hogy üljön le egy négylábú, támla nélküli székre, és várakozzon, majd eltávozott.

Anders soha nem értette, miért lett ilyen népszerű ez a vallás. Alapvetően a napimádók egy politikai mozgalomként indultak, céljuk az ég felé való építkezés, a talajszinttől való minél hathatósabb távolodás volt – közelítés Istenhez, az Isteni világossághoz, elszakadás a föld mocskaitól, azaz a szegénységtől, betegségtől, a betegségeket terjesztő állatfajoktól, és a szennyvíztől. A mozgalom aztán, az Első Északi Polgárháború idején vallássá alakult, mely elvesztette politikai gyökerét, megtartotta viszont különös, régi korok szektáinak lenyomataival ötvözött hitvilágát, és egyre nagyobb népszerűségre tett szert a luxusövezet lakói körében. Végül, alig száz éve, meghódította az arisztokrácia krémjét, és megépült Bluewind Island, valamint több más, kisebb városokban található menedékhely, ahová az arisztokrata hívők visszavonulhattak relaxálni. Anders nem osztozott a napimádatban, és úgy általában egy vallás tanaiban sem, ám a hitről való véleményét mélyen titkolta, és alkalmazkodott. A kiképzés során részt vett a lelki órákon, rendszeresen áldozott, de míg mások áhítattal és teljes odaadással gyakorolták vallásukat, ő puszta formalitásnak, szükséges illedelmes gesztusnak tekintette. Nem akart kilógni a sorból, nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy elutasítja a solista hitet.

A férfi visszatért, oldalán egy korához képest meglepően csinos, finom vonásokkal bíró, középkorú nővel.

– Anders kapitány, Zoe le Coeur vagyok, az egyház szigeti vezetője. Nagyon örvendek a találkozásnak – nyújtott kezet az aranyhajú nő.

– Bár egyelőre még hadnagy vagyok, de én is nagyon örvendek asszonyom – fogadta el a kezét, és a homlokához érintette, ahogy a szokás megkívánta.

– Katonai rangok, pozíciók… mi nem értünk az ilyesmihez. Nézze el nekem.
Anders mosolyogva bólintott.

– De Caux nővér épp most végez a délutáni önismereti gyakorlattal, jöjjön, elvezetem a lakrészéhez. Amennyiben nem azonnal végrehajtandó a feladata, megtisztelne minket, ha vendégül láthatnánk az esti áldáson.

– Részemről a megtiszteltetés, asszonyom, természetesen maradok, amíg a tábornok lánya készen nem áll a távozásra.

Áthaladtak az indákkal benőtt átriumon, és egy mesterséges kertbe érkeztek, melyet kör alakban alacsony, fűvel benőtt tetős házak vettek körbe. Minden vendégnek privát bungaló állt rendelkezésére. Zoe anya bal kezének kiszámított mozdulatával intett, és elköszönt a pilótától, majd visszaindult a frissen nyírt füvön át az örökzöld pálmák sokasága mentén, hogy eltűnjön a körívben.

Anders szíve a torkában dobogott. Mélyet lélegzett, megigazgatta zubbonyát, és lassú léptekkel elindult. Úgy osont, akár egy felfedező az ismeretlen vidéken, várva, hogy mikor pillantja meg a soha nem látott vadat, a mindent megváltoztató prédát.

Niobe egy vastag törzsű fa alatt ült. Karcsú lábait keresztbe vetette, összekulcsolt tenyereit ölébe fektette. Háta egyenes volt és ruhátlan, csupán mahagóni színű hajának hullámai omlottak rá. Szemei csukva voltak, szép ovális, szabályos arca rezzenéstelen.
Anders megállt, hogy pár pillanatig gyönyörködjön a lányban. Hogy ezt a képet minden részletével együtt alaposan elraktározza emlékezetében. A testes fa árnyékot adott, ám levelek helyett apró, kürtös, fakólila virágok borították ezerszámra. Az összkép olyan gyönyörű volt, hogy ha tehette volna, letapogatja 4D-s rögzítőjével, ám ez, ebben a pillanatban nagy tiszteletlenségnek számított volna, így Anders folyamatosan koncentrált, hogy a látvány mélyen a hosszú távú memóriájába vésődjön.

– Trópusi jacaranda, bioszobrászok adaptálták kifejezetten ehhez a klímához – tört meg a csend, Niobe hangján. A lány kinyitotta szemét, de nem mozdult. – Tudom, hogy hosszú ideje itt áll, hiába járatja a bolondját velem. Nyugodtan megmoccanhat – Tette hozzá némileg érces hangon. Egy másodpercre megállt az idő, majd a lány széles mosolyra húzta formás száját, és elnevette magát.

– Ó, ne vágjon már ennyire keserű képet, csak tréfáltam! – hahotázta. – A felügyelő testvér jelezte, hogy érkezni fog.

Anders válla végre megereszkedett, feszültsége felengedett, és ő is mosolyogni próbált.

– Elnézést Ms de Caux, csupán tartottam tőle, hogy megzavarom a gyakorlatot – közelebb lépett és ismét kihúzta magát. – Azért jöttem, hogy…

– Tudom, miért jött, Anders hadnagy! – vágta el szavát a lány – Apám túlságosan is aggódik értem! Ne értsen félre, nem Ön ellen, hanem a testőrség ellen van kifogásom.

Anders zavarban volt. Szeretett volna lehajolni, és ölébe kapni a lányt. Szerette volna gyengéden magához szorítani, mélyen a szemébe nézni, és elmondani neki, hogy kilenc hónapja, nyolc napja és hat órája szereti, azóta, amióta először volt alkalma a tábornok személyes köreiben szolgálni.

De nem tehette.

Niobe felemelte tejfehér jobb karját.

– Segítsen fel! Egészen elzsibbad az ember, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre hatol saját tudatalattijában.

Anders szájában összefutott a nyál. Óvatosan megfogta a felé nyújtott kezet, aztán merész gondolata támadt. Lehajolt, és átkulcsolta a lány derekát, majd lassan álló pozícióba segítette. Arcuk ilyen közel még soha nem volt egymáshoz.

– Köszönöm, így is megfelel – búgta a lány, majd éppen csak egy pillanattal később, mint illett volna, lefejtette magáról a pilóta kezét, és nyújtózni kezdett. Ahogy lábujjhegyre állt, háta ívbe feszült, karjai pedig az ég felé emelkedtek. Gömbölyű melle kirajzolódott leveleket formázó, testre boruló ruházata alatt. A levelek szárai karcsú nyakán fonódtak össze, csúcsos élei pedig szabadon hagyták hátát és derekát.

Anders hátrébb lépett, és próbálta összeszedni minden önuralmát, hogy kívülről ne látszódjék rajta, mennyire kívánja a lányt, ám belül tombolt. Azonnal akarta őt! Akarta, hogy lefektethesse a puha fűbe, csókolja hattyúnyakát, és hogy tiltakozás nélkül belé hatolhasson. Niobe lehajolt, megfogta bal bokáját, majd nyújtani kezdett, később ugyanezt tette jobbjával is. Végül megrázta tagjait, és ismét Andersre figyelt.

– Próbáljon csak egyszer mozdulatlanul maradni órákon át. Az ön tagjai is elgémberednének.

Anders bólintott. Csend támadt köztük. A pilóta nem tudta, mivel törhetné ezt meg, hogyan szólhatna a lányhoz.

– Nem éhes? – kérdezte Niobe, és karon ragadta a fiatal férfit. – Én majd’ éhen halok – Húzta volna magával, de Anders lába a földbe gyökeredzett.

– Ms. de Caux, én nem hiszem, hogy…

– Ssss… – Tette az ujját szép szája elé a lány. Anders elhallgatott, ma már sokadszorra.

– Elsőként is, a nevem Niobe. Hagyjuk meg a formalitásokat a város ezernyi fülének.

A fiú bólintott.

– Másodsorban, maga most engem kísér, én pedig azt mondom, induljunk enni. Ha éhen akar pusztulni, az a maga baja, de mindenképp velem kell jönnie… mindenhová, Anders hadnagy. Megértette?

– Nathan… – suttogta ő, és lassan feloldódott.

– Nathan… Nate… – Ízlelgette Niobe. – Helyes név. – Egy pillanatig szemkontaktust teremtett, majd bal karját Anders jobbja köré fonta.  – Induljunk, Nate. Remek gombával tűzdelt gömbhalat sütnek a szigeten.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.2/10 (11 votes cast)

Leave a Comment

28 hozzászólás

  1. Most kevésbé zavarnak a történet logikus felépítésének hiányosságai, de azért itt már látnunk kellene valami felfogható struktúrát, amely szerint a vázolt posztapokaliptikus társadalom működik. Sajnos itt továbbra is zavarokat találok. A történet valamennyivel egy összeomlás után játszódik, de nem látszik az összeomlás miértje, és végképp nem látszik a hogyan tovább. Azt érzem, hogy az apokalipszis utáni társadalom ugyanúgy él, mint a katasztrófa előtti, sőt, mintha az új civilizáció pont a hibákat fokozva támadt volna fel. Ez nehezen elfogadható kiindulási pont. A feltámadás sem eléggé érthető, az apokalipszisből nem könnyű a korábbi struktúrákat megőrizve újjáéledni, márpedig innen éppen azt látom. Nagyjából okafogyott ez a világ, hiányzik mindennek az oka, és a folytatólagossága. A világ inkább hasonlít egy fantázia glóbuson létező idegen világra, mint a földi civilizáció törvényszerű folytatására. Könnyebben képzelném a regényt Sehol bolygón játszódó űroperettnek, mint a Föld jövőjébe ágyazódó regénynek.
    Zavar a hiperromantikus rajongás a lány iránt. „Arcuk ilyen közel még soha nem volt egymáshoz.” Korábban arról olvastam, hogy még sosem találkoztak, ezért a nyilvánvaló keveredik az önellentmondásból fakadó hihetetlennel. Sosem találkoztak, tehát a megállapítás nyilvánvaló. Ugyanakkor a megérinthetetlenek felé érzett rajongás sosem azonos a szerelemmel. A diáklányok imádata az egyetemről éppen elszabaduló fizikatanár iránt sokkal közelebb áll a szerelemhez – bár nem azonos vele –, mint ebben az esetben a hadnagy rajongása.
    „Azonnal akarta őt! Akarta, hogy lefektethesse a puha fűbe, csókolja hattyúnyakát, és hogy tiltakozás nélkül belé hatolhasson.” Ez nem éppen az egyoldalú plátói kapcsolat ábrázolása, pedig a valóságban erről beszélhetünk.
    A regény ezek miatt a dolgok miatt kívánkozik ki a Naprendszerből. Egy idegen elveken alapuló, számunkra ismeretlen világban ezek a bajok nem biztosan bajok, lehetnek részei egy működő modellnek. A földön kissé hiteltelenek.

  2. Már hiányzott, kedves Attila, az elmúlt időben keveset kommentelt a részletek alá. Tán beteg volt? Vagy elutazott? Vagy csak elromlott a gépe?
    Ha majd egyszer mód és lehetőség lesz rá, elküldöm a teljes szöveget, mert nem venném a szívemre, ha nem ismerné meg az okokat, a miértekre a választ, és hogy hogyan lett ilyen a világ. Mindez le van írva, kicsit később. Ahogy a lektori értékelés is rámutatott, az első fejezetek inkább a világépítésről szólnak, a cselekmény csak aztán indul be. Ez egy hosszú történet, és csak az első kötet eleje, nem szeretek rohamtempóban haladni.
    De nem is mondanék többet, inkább hagyom, hogy kibontakozzon, amint szokott.

  3. Dyta

    “Azonban a karakterábrázolás nem hiteles, a reakciók nem valószerűek, a szereplő közötti interakciókkal gond van. A dramaturgiai ív is problémás, a regény első része a háttér ismertetése, és a valódi történet fejezetekkel később kezdődik.”

    Gondolom, hogy mindez majd visszamenőlegesen kijavítódik a 7. részben. Ugye? A citromba harapás helyett inkább el kéne gondolkozni azon, hogy nincs-e esetleg némi probléma az információ adagolással is, a nagy könyvsorozat tervezésnek köszönhetően. Ami egyébként hasznos és becsülendő, de nagyon úgy néz ki, hogy nem-kicsit beletérdelt az “első kötet” családi ékszereibe.

  4. Kedves Dyta!

    Demeter Attila időt szánt arra, hogy elolvassa a szöveget, és hogy arról véleményt mondjon – ami mellesleg szerintem egyáltalán nem bántó módon, hanem korrekten volt tálalva.
    Egyáltalán nem hiszem, hogy rászolgált arra a pikírt stílusra, amiben válaszoltál neki.

  5. Gondoltam, hogy válaszolok ide valami szépet, de inkább sóhajtottam, és legyintettem csak egyet.
    Nincs itt semmi érdekes, továbblapozni megengedett.

  6. Persze. Ne is hallgass senkire, úgy lehet a legjobban fejlődni! 😀

  7. Az átirat kész van, sőt, még mindig változhat, épp ezért inkább legyintek arra, hogy a korábbi verziót hogy cincálják szanaszét.
    Az első részletnél belementem a vitába, most nem fogok.

  8. Akkor miért nem ez volt az első kommented? Elegánsabb és udvariasabb lett volna, mint a kicsinyes savazás, nem?

  9. Szívesen elmondanám, de nem itt, mert tartózkodnék a személyeskedéstől, megelőzve ezzel egy kommentháborút.

  10. A kommentháborúban eléggé komoly tömegpusztító fegyvernek számít az is, ha valaki bármilyen okból legyintget a kommentekre. Ettől a nyegle választól függetlenül még bízom abban, hogy mások tanulhatnak az itt felbukkanó hibákból, és nem legyintenek a kommentekre.

  11. Az egy dolog, hogy VAN kommentelési lehetőség minden részlet alatt, az meg egy másik, hogy ettől még nem szükségszerűen KELL mindenhová kommentelni, témától, műfajtól, korcsoporttól függetlenül, mint egy önjelölt lektor.
    Én is csak ahhoz a részlethez írok, ami érdekel. Ön mindenhez. Vagy grafomán, vagy unatkozik, vagy nyugdíjas, más elképzelésem nincs. Oktatni pedig oktasson majd a Triviumon, itt úgy tudom, nem ilyen mivoltában van jelen. Köszönöm.

  12. Különben mondom egyszerűbben: csak a Ön kommentjeire legyintek, már más részletek alatt sem olvasom el.

  13. Dyta Kostova, sem a pályázaton, sem a kiadónál nem támogatjuk az olvasók felé a személyeskedő megjegyzéseket. Valószínűleg nem veszed észre, de az első hozzászólásod már ilyen. Vicces pillanat lenne, ha magát az írót kéne kimoderálnom a saját szövegrészlete alól. Kérlek, ne adj erre több okot.

  14. Kedves Attila!
    Szeretném elnézésedet kérni az itt elhangzottakért. Front is van, és a pályázók elég nagy nyomás alatt állnak amúgy is. Remélem, megérted.

  15. Egyetlen egy nagy bajom van ezzel az írással. Az pedig az erős forgatókönyvszerű érzés miközben olvasom. Nem érzem, hogy a karakterek élnének. A cselekedeteik nagyon irányítottnak tűnnek, akárcsak gondolataik is. A hadnagyban bizakodtam, ki a senkiből lett valaki, de ezzel a résszel teljesen elvesztettem. Oké, hogy valaki szép… de egy rövid látásos időszak miatt egyből megakarja kérni a kezét? Soha egy szót sem váltottak… a lány még a nevét sem tudta, de a hadnagy megakarta kérni a kezét az apján keresztül? Ilyenkor nem tudja eldöntnei az ember, hogy merész vagy őrült… de valószínűleg a másodlagos felvetésem, mert még reménykedett is.
    Az első fejezet vége leírásokban meg nagyon eltörpül a többitől. Nyelvjárás lett említve, de nem igen lett érzékeltetve, hogy másabbul beszélnének egyik helyen, mint máshol.

    Egyszer olvastam tőled, hogy átírod a karakterek cselekedetei ahol logikátlan lenne vagy hasonló, cselekmények minimális változtatásával. Ez tényleg jó ötlet. Mert ha nem lenne a név, nézném hol van az a személy kivel Marius elsőre találkozott. Nem tudom ez a Villám másabbnak tűnt, mint ahogy elképzeltem.
    De azt is tudom, hogy nem könnyű. Ha karakterek igazán élnek, akkor mindegy mit akar írni az író, körülbelül semmi sem fog úgy történni. Hirtelen a levesünkbe köphetnek. Tényleg jól fontold meg milyenek a karakterek, kik voltak, kivé váltak, miért. Mi az ami előhozhatja egy másik oldalukat. Az élőlényekben az a szép, hogy rendkívül színes személyiségűek. Nem teljesen kiismerhetőek, soha sem. Nem lehet tudni hogy mikor mondanak igent arra amire százszor nemet mondtak, mégis a legtöbbször a tőlük várhatót hozzák azért. Az elvek miatt. Valami hatalmas krízis helyzetben kell lennie ahhoz egy élőlénynek hogy sutba dobja az elveit.
    Nálad ezeket nem látom, ez adja nekem egy gyengén megírt forgatókönyv érzését.

    És akkor most jöjjön egy kis személyeskedés. Mint író el kell utasítsalak. Amint beküldted a regényedet felvállaltad a kritikákat.
    Én a barátnőmmel már jó pár éve építek egy világot ami hatalmas lett főleg a sok karakternek hála.Azt is tudjuk, hogy soha sem írjuk meg olyan formában, hogy kiadjuk. Foltozgatjuk, építjük, látjuk a saját hibáinkat, fejlődünk. De az egész saját szórakoztatásra megy. A karaktereink életre keltek és ott szidjuk őket, sírunk értük, hogy miért kell így viselkedniük. Izgalmas úgy írni, hogy mi sem tudjuk soha mi fog pontosan történni. A gyermekeink lettek. Ezért nem bírnánk az őket ért kritikákat, mert mi si tudjuk van egy pár nem igazán jó karakterünk, de attól még a gyermekeink. Ahogy az egész írás is ezáltal. Ott van az esély, hogy jónak tartják, de ez nem igen érdekel minket. Megbeszéltük, mert onnantól már nem csak a miénk lenne. Valakik időt fordítanának arra, hogy megismerjék, kiadott könyv esetében pedig pénzt. Az ő kritikáik onnantól hozzá tartoznának a sztorinkhoz. Néznénk, hogy nekik is jó legyen, mert részei lettek a világunknak. Nem tudnánk legyinteni egy ember véleméynére sem, ha már időt szánt rá, normálisan fogalmazott és nem is sértően. Segíteni próbál normális érvelésekkel.
    Demeter Attila a legtöbb írást elolvassa, leírja saját meglátásait és nem röviden, pár szóban. Meghallgatja az író válaszát is. Van, hogy olyan részt kritizál, amit én nem figyeltem le, vagy nekem nem szempont, de ami nekem szokott szúrós szálka lenni a szememben, az másnak nem. Ennek ellenére is, ahogy itt reagáltál az nagyon gyerekes volt. Egyszerűbb lett volna, ha kiírod első kommentelőként, hogy: “gyerekek ne pazaroljatok időt vélemény kinyílvánításra, mert már úgy sem így nézz ki az egész, nem érdekel mit mondtok.” Holott te is mondtad, hogy még mindig változhat és ez hogy történhet meg? Ha egy kommentelő felhívja a számára hibának vélt helyet. Normális módon nyugodtan válaszolhattad volna, hogy “köszönöm a kritikát, az aranymosás lektori véleményéből kiindulva már javítgattam. Viszont amiket hibának felróttál én nem látom annak…tralalala….”

    Nem akarok semmi elbátortalanítót írni, de az egésszel arra utaltam, ha tényleg ennyire nem bírod a dolgokat, akkor tényleg jobb ha fióknak írsz, addig amíg nem vagy képes elfogadni bármilyen kritikát. Mert már ezekből is tanulhatsz. AZ egyetlen magyarázatod az, hogy minden később derül ki és a történések később kezdődnek. A világ igazi cselekmények közben szokott kitárulkozni. Ha a Trónok harca először a világát mutatná be főbb, érdekes történések, kidolgozott karakterek nélkül (amik a cselekmények hiánya mellett nem igen mutatkoztak volna meg, hogy mennyire jók is ők), senki sem nézné maximum haraggal ha mégis van egy kérdés, ami annyira foglalkoztatja, hogy képes végignézni érte a sorozatot. De ez nem pozitív élményt ad az embernek. Ráadásul sok esetben úgy húzzák a madzagot egy-két titok felől, hogy az ebmer már annyit kombinált, hogy csalódni fog, mert valószínűleg részekkel, időkkel hamarabb kitalálta mi is lesz a nagy csavar. Ezért nem mindegy mikor, hogyan és milyen információt adsz meg. Vagy olyan dolgot hoznak be mentsvárként amiért csak lesel, hogy eddig hogy a fenébe nem lett említve, mert nem olyan kis dolognak tűnik, hogy eddig tudták volna titkolni, hacsak nem most teremtették egy varázspálcás legyintéssel.

  16. Sentis, most van egy kis dolgom, de amint tudok, neked érdemben reagálok.

  17. Kedves Aranymosó!
    Figyelmes vagy, köszönöm. Nincs miért elnézést kérned, és még Dytát is megértem. Estem ki innen én is, nekem sem volt jó érzés. Azért még egyszer is köszönöm!
    Igyekszem személyeskedéstől mentesen, a tőlem lehetséges tárgyilagossággal követni az írásokat,és ilyen módon hozzá szólni a munkákhoz. Ha néha nekem sem sikerül, azért most én is megkövetem az érintetteket!

  18. Nem szokásom kommentelni azokhoz a történetekhez amik nem fogtak meg valami módon, legyen az pozitív vagy negatív, de most elég erős kényszert érzek rá az író megnyilvánulásai miatt -és nem a történet miatt, ami abszolút nem tudott lekötni.

    Rendkívül rossz a hozzáállás amit itt mutat. Ha már Demeter Attila építő jellegű, egyáltalán nem rosszindulatú észrevételeire is igy reagált, mi lenne önnel ha egy könyves blogger kielemezné, szétcincálná a történetét? Ott is közölné hogy nem érdekli a véleménye? Akkor milyen véleményeket hajlandó figyelembe venni? Az aranymosás már nem az amatőr írói oldalak “jaj de jó vagy, gyorsan folytiiit” világa. Ennek már valódi tétje van.

    Egy kiadott könyv elsősorban üzlet: ha az író homokba dugja a fejét a negatív visszajelzések elől, azzal csak veszíthet. Nem kell mindent elfogadni amit mások írnak, de érdemes elgondolkodni rajta, és azután dönteni hogy ez hasznos -e az ön számára, javíthat-e ezzel a történeten vagy sem. Tény és való hogy a történetet az író irányítja. De az is tény hogy megélni az olvasókból fog, (már ha összejön neki) akiknek a véleménye negatív is lehet.

    Elnézést ha túl személyeskedőre vettem a hangvételt,- maximum törlik a hozzászólásomat amiért az az íróra, és nem a történetre irányult – de nem szívesen látom hogy egy író eldobja magától azt amivé válhatna- pusztán egy hibás hozzáállás miatt.

  19. Egy kis továbbképzés a leírásokkal kapcsolatban, hogy manapság miért kell film (szkript) szerűnek lenniük. A blogot, amelyről idéztem, a Könyvmolyképző Kiadó szerkesztője jegyzi:

    “Köztudott, hogy az írók manapság ritkán viszik el szárazon, ha jókais hosszúságú leírásokkal tűzdelik tele a szövegüket. Ennek egyik oka, hogy az új vizuális médium, a film megjelenésével az embereknek megváltoztak a történetmeséléssel szembeni elvárásaik. Egyszerűen szólva filmszerűséget követelnek meg a regényektől is, ami azt eredményezte, hogy az elbeszélő részek és a leírások hosszúsága lecsökkent, a „valós időben” játszódó jelenetek pedig felértékelődtek. A másik ok pedig, hogy a leírások elvesztették bizonyos funkcióikat. Például 200 évvel ezelőtti olvasó egy 5 oldalas leírást az afrikai sztyeppékről még érdekesnek talált, de a mai olvasó nagy valószínűséggel átlapozza, mivel számára az már nem rendelkezik azzal az ismeretterjesztő- és újdonságértékkel. Ma már egyetlen kattintással ezernyi képet, videót találhatunk a világ legeldugottabb helyeiről, így magában az, ha valaki szimplán bemutat egy tájat, már nem elég. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a leírások elvesztették a létjogosultságukat, vagy hogy az olvasók ne élveznék őket, csupán azt, hogy már mást, többet várnak el tőlük.”

    http://igyneveldaregenyedet.blogspot.hu/2016/04/leiras-1-alapok.html

    Hajrá, Dyta és gratulálok a Robotok munkában pályázaton elért eredményedhez is, amelyen többek között Early Moon, Az örökké lány írójának egy novellája is a győztesek között szerepel 🙂 🙂

  20. Kedves Sentis! (És még más hozzászólók is, akik részben érintettek kérdésük vagy meglátásaik által)

    Bocsánat, de délután volt egy hosszabb elintéznivalóm, és csak most tudok neked válaszolni, ahogy ígértem.
    Nos, elsőként a pályázati határidő miatt történhetett meg az az egyébként megfontolatlan lépés, hogy beküldtem ide egy szerintem sem kifejlett szöveget. Ennek két oka volt, amiből az egyik csupán az időtényező: ha nem küldöm be, akkor legközelebb majd egy év múlva, és ugye tudjuk, hogy milyen érzés lecsúszni egy pályázati határidőről, pl. nekem mindig nagy lelkifurdalás, mert úgy érzem, hogy lusta voltam. A második ok, és ezt kérem, senki ne vegye beképzeltségnek: én nem akartam és nem akarnám most sem megnyerni ezt a pályázatot. Én szerkesztést szerettem volna nyerni. A Kéziratszervízen is gondolkodtam, majd a megadott kritériumok alapján összeadva a számokat arra jutottam, hogy egy havi fizetésem kellene hozzá, és ekkor még “csak” részletes lektori véleményt kap az ember. Szerkesztést nyerve viszont egy valódi kiadó (tehát nem mindenféle magánmegjelenést ígérő üzleti társulás) valódi szerkesztője (azaz nem másodállásban vagy hobbiból dolgozó) foglalkozhatna a szövegemmel, és ez a foglalkozás nem merülne ki egy alkalomban, mint egy sima bétázás, hanem heteken át tartó, aktív kommunikációt folytató esemény lehetne. A jelentkezéskor ez volt a célom. Amikor megérkezett az e-mail, miszerint átjutottam az előolvasói rostán, fel is bátorodtam, hiszen százakarhányból a kikerülő 20-ba jutni úgy gondoltam, hogy mégiscsak mutat valamit. Ha annyira rossz lenne a szöveg, hogyan kerültem volna ide? Miért engedték volna ezt a kiadó munkatársai?
    Magáról a szövegről néhány dolgot elmondanék még, hátha ez egy kicsit közelebb hozza a dolgot. A regény legrégibb szövegrészlete egy interjú két fél között, ez a 3. fejezetben bukkan fel, tehát itt nem olvasható. ez 2005-ös. Időben őt követi az első részletben is megtalálható 3. történetszál eleje, a mélytengeri búvárok kutatása, ez 2007-es. A prológus 2013-as, és az összes további 2014-2016 között keletkezett. mindezt azért írom ide le, mert így szemlélve már kikalkulálhattad, hogy a most megjelenő részletek két éves szövegek.
    Ebből következik, hogy azóta fejlődtem valamennyit, és ahogy kinyomtattam magamnak az első lektori után a teljes szövegemet, pirossal elkezdtem szépen javítani magam. Jó tarka minden oldal. Tehát én is látom, hogy mennyi hiba van, mind mondattanilag, mind fogalmazásban. Igazat adok azoknak, akik azt mondják, hogy esetlenek a karakterek, nem élnek eléggé. Tényleg nem, én is látom.
    Épp ezért már megbántam, hogy a határidő előtt két órával elküldtem a szöveget, mai eszemmel inkább kivárnám az egy évet, és a pihentetés után ismét nekiesnék. Amikor kiderült, hogy jönnek negatívosoktól is második részletek, nem örültem, mert legszívesebben töröltetném a teljes pályázatomat, ha lenne erre lehetőség. Bár most már, ilyen kicsivel a vége előtt, talán értelmetlen is ez az egész.
    A lektori vélemény megfogalmazott olyan dolgokat, amelyekre már magam is rájöttem, és olyanokat is, amiket át kellett gondolnom. Ez pedig “a dramaturgiai ív is problémás” mondat volt. Napokig agyaltam rajta. Aztán elolvastam néhány YA sci-fit – már be voltak tervezve, csak valami mindig megelőzte őket-, és megtaláltam benne a “gestalt”okat.
    Tehát teljesen felrúgva a saját szövegem, elkezdtem nézőpontkaraktereket alkotni, és E/3-ból E/1-be tenni a történetet. Ez többször volt hasznos, mint hátrányos döntés a leírásoknál is, a szereplő belső monológjánál, és a szemén keresztül láttatott karaktereknél is. Úgyhogy az egészet átírom így.
    Itt visszatérve a jelenre: ezért nem örültem, hogy kikerült a beküldött, most már nevezzük nyers szövegnek, és a D. A. által történt szétcincálás okafogyottá vált. Ezt ő éppenséggel nem tudhatta, hiszen nem láthat bele a változásokba, így az ebből támadt kirohanásért tőle is elnézést kérek. Azt viszont továbbra is tartom, hogy nem kell kötelezően mindenhez hozzászólni, ahogy itt írja is valaki, ha nem az olvasó által szeretett műfaj, akkor mindenféle hozzászólás felesleges. D. A. ezt a műfajt szereti, így hozzászól, de ezen kívül minden máshoz is, témától, korcsoporttól függetlenül, és ez pedig számomra nem egy szimpatikus vonás, hiszen azt a látszatot kelti, hogy ő mindenhez ért, és mindenkit meg akar tanítani írni, holott épp saját maga is bevallja, hogy egyszer (tavaly) kiesett innen. Tanulni inkább vagy pozitívat kapottaktól, de leginkább már aktív szerzőktől szeretnék. Az olvasói, vagy többi kezdő szerző hozzászólása szerintem nem kell, hogy tanító célzatú legyen, inkább csak azt írja le, hogy szerinte mi működött, mi nem, mi tetszett neki és mi nem, vagy esetleg hogy ő hogy csinálta volna.
    Van egy kedves ismerősöm, aki azt mondta nekem valami régi facebookos kommentháború után, hogy ha valami kihoz a sodromból, ne válaszoljak sigerből (ez a mai napig nem nagyon megy, mint látható), vagy írjam, hogy “rudomásul vettem”, illetve legyintsek egyet, és engedjem el a dolgot. Utóbbit próbáltam meg most, nem működött.
    Hosszúra nyúltam, és késő is van. Tulajdonképpen csak azt akartam megfogalmazni, hogy érdekes módon nem mindenki kritikájára “ugrok”, pl. a tiéd sem zavart. Írják itt utánad, hogy mi lesz, ha majd megjelenik egyszer egy könyvem. Erre azt tudom mondani, hogy nem lesz semmi kirívó, és talán ennyi frusztráció sem, hiszen már megjelent, azaz a megjelenés örömét nem veszik el tőlem. Lesz, akiknek nem tetszik majd. Lesz, akiknek igen. Az olvasók írnak majd mindenféle véleményt a molyon, a könyves blogokban, stb. Ez nem baj. De addig, amíg az ember a megjelenésért “küzd”, szerintem érzékenyebben veszi, ha szétcincálják, hiszen ez azt az érzetet kelti, hogy el akarják venni tőle az álmát, vagy minimum nem akarják, hogy a közelébe kerülhessen. Én lefogadom, hogy a negatív kritikákra itt az oldalon adott sok köszönet és higgadt szabadkozó vélemény nem azonnali válasz eredménye, csupán ezeknek a szerzőknek több önuralma van, és előbb otthon kidühöngik magukat, majd írnak ide valami szépen épp azért, nehogy elítéljék őket. Amit én művelek, az szerintem természetes emberi reakció, és ha már arra vetemedtem, hogy próbáljam meg a szövegemet nyilvánossá tenni és vállalni, akkor vállalni kell az érzéseimet is, még azon az áron is, hogy ez nem lesz szimpatikus, vagy fekete pontot ír a nevem mellé, és elkönyvelnek ilyennek vagy olyannak. Nem tudok sajnos cuki és mindig illedelmes lenni, mert ettől emberibb vagyok, és spontánabb. Legfeljebb ha a kiadó arra intene, hogy mélyítsek el némi diplomáciai ismereteket vagy “hogyan maradjunk mindig higgadtak”-tanfolyamot, akkor megfogadom a tanácsot 🙂
    Köszönöm, ha idáig eljutottál az olvasásban, jó éjszakát (mindenkinek, D. A.-nak is).

    D. K.

  21. Kedves Dillon!

    Köszönöm, ezt nem olvastam még, de egy picit megnyugtatott. A Robotok munkában pályázatnak nagyon örültem, annak pedig pláne, hogy más “aranymosásos” is szerepel – talán van még számunkra remény 🙂 (Milyen szemfüles vagy, hogy ezt kifigyelted xd )

  22. (A kommentjeimben előforduló betűhibákért nem győzök szégyenkezni. Gondolom nem mentség, hogy rettentően fáradt vagyok és mindjárt éjfél.)

  23. Kedves Dyta!

    Sajnos nem tudom megállni, hogy ne kommenteljek.
    Csak annyit írnék, hogy azok, akik már az előszűrőben kiestek, köztük én is, bizony a fél karunkat odaadnánk azért, ha kikerülhettünk volna ide, és azt hiszem, boldogan fogadnánk Attila (és mindenki más) tanácsait, kritikáját, még akkor is, ha az nem buksisimogatás. Nem tudom, hogyan gondolod, hogy ne írjon mindenki mindenhova. Hadd írjon már oda, ahová akar! Szép is lenne a világ, ha soha, senki nem szólna hozzá olyasmihez, ami nem a “szakterülete”, vagy nem szereti.
    Megmondom őszintén, mindig érdeklődéssel olvastam, olvasom az ő kommentjeit, és mindig ámulok rajta, hiszen olyan dolgokat is észrevesz, amiket senki más nem hoz fel, és bizony, teljesen jogosak az esetek 95 %-ában. Azért ennyit írok, mert bizonyosan van olyan észrevétele is, ami nem helytálló, vagy a szöveg a későbbiekben választ adna rá, stb.
    Nem tudom, hány éves lehetsz, de az bizonyos, hogy Attila idősebb, tapasztaltabb nálad és nálam is. Világos, hogy nem azért van itt, mert unatkozik, mert rosszat akar, mert keserű, amiért ő kiesett egyszer.
    Ne haragudj, hogy kommentet írok, de bántó a hozzáállásod, mert én pl. fájó szívvel követtem a kiesésem után is a versenyt, hiszen a világ legcsodásabb érzése lett volna itt lenni, akkor is, ha esetleg negatív kritikát és/vagy lektorit kapok.
    A szöveghez kapcsolódóan a legtöbb dolgot már megírták előttem, egyébként nekem összességében tetszett ez a részlet is, ahogyan a múltkori is.
    Remélem, hogy a szöveg a végén olyanná válik, amilyenre te szeretnéd!
    További sok sikert és írással töltött éveket!

  24. Nagyon szívesen, Dyta és igen, a novellapályázatok is fontosak egy író életében, főleg, ha antológiás megjelenéssel járnak, legyen az e-book vagy print kiadvány. Örülök, hogy kicsit megnyugodtál a biztató szavaktól 🙂 Valóban nagy nyomás alatt állnak a pályázók, nem is teljesen tiszta, kinek-minek “kell” megfelelniük, ráadásul az oldal olvasóinak (akik főként más írófélék) elvárása, ahogy minden egyéb a kikerülés kapcsán, igen szubjektív. Igazi, rendes értelemben vett olvasód pedig az lesz, aki megveszi majd a könyvedet 😉

  25. Én nem tudom, mit várnak tőlem, de:
    – leírtam, hogy mi/ki zavar, és nem azért, amit írt, hanem hogy önjelölt tanítómesterként próbál tevékenykedni. Ez engem zavar. Joga van kommentelni, az már más kérdés, hogy mindenki egyéni értékrendje szerint eldönti, hogy kíván-e élni ezzel a joggal, és milyen mértékben. Senki nem érthet minden műfajhoz, minden korcsoportnak szóló íráshoz, nincs még egy személy, aki kényszert érez arra, hogy mindenhova írjon. Ezt szóvá tettem, és most én vagyok a gonosz.
    – szívesen cserélnék azzal, aki ki szeretett volna kerülni ide, mert higgye el, hogy a negatív lektori gyakorlatilag ugyanaz, mintha ki sem kerül. Ahogy írtam, megbántam, hogy elhamarkodottan beküldtem a könyvet (ami “csak két részes, nem valami végtelen sorozat, mint amivel itt valaki gúnyolódott.)
    – tökéletesen bocsánatot kérni és megalázkodni nem fogok, mert ez a véleményem. HA az admin ki szeretné moderálni, ki fogja. DE valahol az sem természetes, hogy mindenki csupa illedelmességet és álcázott köszöneteket ír ide a véleményekért. Az emberi reakció nem ilyen. Igenis rosszul esik egy szerzőnek a kritika (akárki írja), a kötözködés, a szövegének szétcincálása (mintha bétázáson lennénk, pedig nem ott vagyunk), és biztos, hogy első érzelmi megnyilvánulása a tiltakozás lesz. Az már más dolog, hogy ezt nem írják ide le. Könnyű engem savazni, hiszen most van kire mutogatni, bunkónak titulálni, illemre tanítani, de ez is elmúlik majd. A felháborodott kommentek többsége szerintem nagyon művi, sokan megpróbálnak jó benyomást kelteni. Elnézést, hogy kivétel vagyok, de legalább őszinte.
    Viszont felesleges most már ez a szócséplés, holnap jön egy új írás, tessék az értő szemeknek afelé tekinteni 🙂

  26. Nos, az, hogy az író hogyan nyilvánul meg itt a kommentekben, számomra abszolút lényegtelen. Mindenki ember, nyilván mindenkinek van xy tűréshatára. A történetet nézem és mint sztori, szerintem méltatlanul el van nyomva. Ettől sokkal, de sokkal, de sokkal rosszabb írások is vannak itt. Nem is igazán értem, hogy mi ez a nagy ellenszenv és nekem úgy tűik, hogy inkább egyik vagy másik kommentáló védelme érdekében mínuszoznak itt egyesek és nem azért, mert a történet annyira rossz volna.

    Ami meg a történetet illeti, ez csupán még csak két rész volt. Mennyi is van még hátra? Nem is értem, miért várja el itt pár hozzászóló, hogy rögvest az elején minden kiderüljön, hiszen akkor hol marad a meglepetés ereje? A két rész egy jó kis alapot ad a folytatásokhoz, bevezet a világba, megmutat belőle valamit, de nem afféle in medias res módban indulva robban az ember arcába, hogy mi miért lett ilyen stb… Csak szép sorjában.

    Azt aláírom, hogy a karaktereken van még mit csiszolni, azért így is elkülöníthetőek már a rétegek. Első résben ott volt a dagadt bíró, gondolom jómódú, lusta, nemtörődöm. Itt itt van a “mélység népe”, ők lazábbak, szegényebbek, de nyilván a történet előrehaladásával ez a világ is konkretizálódni fog. Aztán ott van a “nemesség”, mint napimádó arisztokrácia. Minden történetben vannak akik fent és vannak akik lent vannak, vezető réteg mindig kell, nyilván valóan el lesz magyarázva a teljes szövegben, hogy miért olyan ez a világ, amilyen, hiszen az egyik alapkérdés pont ez és nem hinném, hogy Dyta elkövetné azt a hibát, hogy az ilyen “de miééért?” kérdésekre szépen lassan nem adagolná e a megfelelő válaszokat is.

  27. Dyta, szerintem senki nem vár el semmilyen magatartást. 🙂
    Minden író másképp reagál. Nem azzal volt gond, hogy rosszul esett, amit pár olvasó mondott, hiszen ez gyakran előfordul, hanem azzal, hogy – bár nem vetted észre – de személyeskedni kezdtél. De érdemes ezen most már átlendülni, az a 6-7 ezer ember, aki a regényrészletedet olvasta, az a műre volt kíváncsi, és nem ezekre a körökre 🙂

  28. Kedves Dyta!

    Sajnos, csak most lett időm válaszolni, mert gép előtt a jó időnek hála nem igen voltam. És ezzel talán le is zárul az ördögi kör, ha mégsem akkor itt az email címem: 0manolicsike0@gmail.com, de már tényleg nem akarom tovább bombázni spamekkel a művedet.

    Először is írtad, hogy szerkesztést szerettél volna nyerni, ez igen ellentmondásban van azzal, amit előtte írtál, hogy nem megnyerni szeretted volna ezt. Ugyanis a pont hogy az egyik által kaphatod meg a másikat.

    Nagyon jó olvasni mennyire komolyan veszed a művedet, történeted, világodat, hogy nem adod fel. Kíváncisan várom az E/1-es nézőpontot. Az biztos, hogy annak is megvannak a maga nehézségei. Nem igen lehetnek a szereplőnek gondolatai, s mégjobban beleéli magát az író. Itt tényleg csak az a nagy veszély van, ha szereplőnek nem lesznek magához való logikus gondolatai, mert feszültséget akarnak kelteni. Hasonlóra más műből erre tudnék egy erős példát mondani.
    De akkor bizakodok és sok sikert kívánok hozzá!

    Mint ahogy többször ki lett fejtve Demeter Attila véleményt nyílvánít. Mindennel próbálkozik. És én azt vallaom, ha valamit elolvasott igenis joga van ahhoz, hogy véleményt írjon. Szerintem frusztrálóbb az, mikor látod hányan olvasták el, hányan adtak csillagot, de semmit sem írnak. Te is visszaírhatsz, hogy amit lát hibát azt te nem látod, vagy nem érted, akkor legyen pontosítva. A lényeg, hogy lehet zsigerből válaszolni, de visszafogottabban. Az is ugyanúgy őszinte, de mi szokott akkor lenni, ha két ember folyton azonnal egyből visszabeszél a másiknak dühösen? Kiabálás, megbánások. Csak azt vesszük észre, hogy a végén már meg sem halljuk a másikat. A visszafogott is te vagy és talán nem úgy íródik, aminek semmi köze ahhoz, amire válaszol az ember. Szemtől szemben is van, hogy elszámol az ember tízig. Persze, ez nekem sem mindig jön össze. Volt is rá példa itt is. És ha kommentelő veszi a fáradtságot, hogy megfogalmazzon valamit normálisan, akkor úgy hiszem a válaszadótól megérdemli ugyanezt a stílust. Ha már tényleg neten keresztül vagyunk, akkor nem hiszem, hogy pofátlan dolog ezt kihasználni.
    Ha például az első részletedet veszem és nem visszafogottabban írtam volna véleményem, akkor leginkább egy mondat ismétlődött volna: Mi a fr…-ért viselkedett ez így? (igen… mostanság volt egy mű, ami miatt az ilyenekre nagyon allergiás lettem, még ha csak apró mértékben is van)

    Abban is biztosíthatlak, hogy senki sem akar megfosztani az álmodtól. Sőt… őszintén meglepődtem, hogy milyen normális kritkák szoktak itt születni attól a kevés kommentelőtől ki olvasáson kívül próbál saját meglátását veled megosztani, kiegészíteni a lektori véleményeket. AKik erre képesek, azokat igenis érdekli szerintem, hogy életed egy nagy célja valóra váljon, de azon kívül szerintem potenciát is látnak benne, hogy végre születhet valami megint, ami majd a valóság elől menedéket rejt.

    Nah de én is kezdek hosszú lenni… így csak sok sikert tudok kívánni a továbbiakban, ahogy mindenkinek.