KOBOLDOK KINCSE
„A Rossz nem más, mint a Fény hiánya”
(Kabbala)
Az április eleji nap még igazán fel sem ocsúdott, én már a Csöpögő-völgy csurgóiban lubickoltam. Így róttam le hálámat a „Sötét- horgos, Világos-horgos” felé, amiért történetük nyomán, mint a tavaszi nap pislákoló fénye, életre kelt bennem ez a mese itt Vékény fölött, a Mecsek észak-keleti szegletén.
Csepp szégyenlősen lép mellém a vízbe. Mire megmártózik, a hét sipka ott hever gyertyástól a patakpartján, már a koboldjaim is lubickolnak. A Bákász kint hagyja varázsvesszejét, anélkül bukik a víz alá. Jön a Karmok nemzetsége teljes létszámban: héják, rókák, hollók, vadmacskák serege. Az erdőszéli cigánypurdék csóreszül ugranak a vízbe. Itt van a molnár a bíróval, a juhász a zsidó fuvarossal együtt. Már alig férünk el a megduzzadt patakban. S végül az Éjszaka is ledobja sötét köntösét, pőrén lép közénk. Kis teremtményeimmel önfeledten fröcsköljük a jéghideg vizet egymásra a lágy tavaszi szellőben.
Tisztuljon a lélek.
***
A VÖLGY
Az első fejezetben megmutatja magát a messziről jött vándornak a Völgy. Megtudjuk, mi a különbség a Sötét-horgos, Világos-horgos között, valamint belekóstolunk a Természet rendjébe. Bemutatkozik Völgykapu, és eláruljuk, hogy nincs minden rendben a Völgy körül. A nap is csak ritka vendég.
Valószínű, szerethette a Természet azt a Völgyet. Ha nem kedveli, nem ilyen gúnyába öltözteti fel. Erdők, hegyek, források adták díszeiket ahhoz a ruhához. A messziről jött vándor, mikor útját megszakítva megállt a Völgy kapujában, óhatatlanul leemelte süvegét. Egy pillanatra önfeledten tisztelgett a Természet keze munkája előtt.
Mestermű volt a javából.
Bár, miután kellő mértékben kigyönyörködte magát, azt is be kellett, hogy vallja: volt valami félelmetesen bizsergető a hegyek vonulásában. Az erdő méltóságteljességében. De hogy feledje az ember rossz érzését, elég volt csak megfordulnia.
A Völggyel szemközt vidám domb gömbölyödött. A két horgos sem tudott kárt tenni benne, mely szétszabdalta. Csak egy pillantást kellett vetnie a domb gömbölyű hasára, s máris jobb kedvre derült a vándor.
A Sötét-horgost mindkét oldalon benőtték a fák, az ember úgy érezte magát, mintha egy sötét alagútban járna. Mivel igen csak szűkre méretezték, az üres lovas kocsikkal jártak erre a gazdák. A Világos-horgos ennek pont az ellentéte volt. Az út szélét nem szegélyezte semmi, a nap akadálytalanul besüthetett a gödörbe. Így itt mindig világos volt, s a gabonával megrakott szekerek is elfértek rajta. A két horgost lyuk-pincék kötötték össze, melyek sokszor hasznos búvóhelyként szolgálták a Völgyben élőket, ha valami veszedelem fenyegette lakóit. Ha úgy hozta a sors, hol a világos, hol pedig a sötét oldalon lehetett kereket oldani.
Kicsivel odébb, üdén érlelődtek az Öreg-högy szőlőszemei. A nyári napsugarak gondoskodón simogatták a hízásnak induló fürtöket. A déli fekvésű domboldal naphosszat meleg fényben lustálkodhatott. Kellemesen érezte magát a pincesoron a nap, esze ágában sem volt tovább menni. Estefelé a délutáni szellőnek kellett figyelmeztetni: jó lesz, ha odébbáll, és átadja helyét a közeledő alkonyatnak, hogy aztán betérhessen az este is, nyugalmat hozva a Völgyre.
Így volt teljes a Természet rendje. Világos és sötét váltogatta egymást, mint ahogy a levegőt veszi az ember. Beszívod-kifújod. Nappal és éjszaka. Alvás és ébrenlét. Ha nem lenne sötét, nem tudnál örülni a világosságnak. Ha nincs egyensúly, felborul az örök rend. Fény és sötét. A kettő együtt él, együtt lélegzik. Beszívod-kifújod.
Szétválaszthatatlanok.
A Völgy bejáratában házak bújtak a hegy oldalához, a falu határában malom csobogtatta a vizet. A település egyetlen utcája kanyargósan futott versenyt a Völgységi-patakkal, a tavaszi nagy olvadáskor néha birokra is keltek egymással. A pár viskó közül harangláb magasodott ki, még csak templomra sem futotta az itt élőknek. Előtte a Völgy, mögötte az Öreg-högy állt őrt felette. S ha jól utána számolt az ember, ez volt mindenük a völgykapuiaknak, akik békességben éltek itt, s tették a dolgukat nap, mint nap.
Azonban az embereknek egyszer furcsa érzése támadt. Egyik délután, mintha korábban kezdődött volna a szürkület, mint rendesen. A falu közepén álló harangláb tetején homályosabban csillant meg a lemenő nap fénye. A Völgy felől gomolygott az a hirtelen jött szürkeség. De ezt nem csak az emberek érezték meg. Az állatok is megzavarodtak. A róka még javában hortyogott a tölgyfa tövében, mikor homály borult a tájra, s indulnia kellett volna eleség után nézni. Reggel a madarak már rég kitörölték az álmot a szemükből, várták az első napsugarat, hogy dallal köszöntsék, de hiába. A napsugár egyre később mutatta magát. A domboldal szőlőszemei is megálltak a növekedésben, mint az a jószág, aki nem kap elég eleséget.
Egyszóval: valami nem volt rendjén a Völgy tájékán.
S ha korai szürkeség borult a déli dombra, mit szóljon az északi oldal, amelyet egyébként sem kényeztetett el a napsugár simogató kedvességével!
A Völgy hosszan húzódott fel az erdő fái alatt. Egyenesen futott, határozottan, mint aki pontosan tudja, hová tart. Csak néha törte meg ezt a magabiztosságot pár girbegurba kanyar, hogy aztán újra kiegyenesedve folytassa tovább az útját. Mire elfogyott a Völgy, messze bent járt az erdőség mélyében. Itt már nem az ember volt az úr. Százéves fák halk neszezése vette át a hatalmat. A hegy mély dörmögése. Patak csobogó vízesése. Sziklafalak homályos tekintete uralkodott. S a nap csak ritka vendég volt.
Ember itt már nem parancsolt. A teknővájó cigányok is, akik Völgykapu mellett, az erdő szélében vertek tanyát, csak félve léptek ide be, pedig ők jól értették a Természet szavát. Ha mégis vették a völgykapuiak a bátorságot és bemerészkedtek, könnyen megbánhatták vakmerőségüket. S lehet, hogy késő volt a búsulás.
Szigorú volt az a Völgy.
A SÖTÉTSÉG TÁNCA
A második fejezetben megkezdi suttogó táncát a Sötét.
Susognak a fák, morajlik az erdő. A kúszó szürkületben útra kél egy kimondatlan kérdés. Ha megállsz egy pillanatra, s füledet a szél játékos zúgására tapasztod, talán meghallod azt a hangtalan kérdést.
Pszt! Figyelj nagyon!
CSÖPÖGŐ-SZIKLA
A harmadik fejezetben beköszön Csepp, a Völgy lidérce, aki inkább a fényt kedveli, mint a sötétet. Megérkeznek a Völgy koboldjai, akik egyébként Csepp lidérc barátai. Ők sincsenek elragadtatva a korai szürkülettől. Főleg Hétkő, a legidősebb kobold sejt valami borzongtatót. Megízleljük a koboldok kedvenc vacsoráját.
– Csepp, csepp – csobogott vidáman a lidérc a sziklafal tövében –, én vagyok a forrás vize. Csepp, csepp, enyhet adok, aki szomját oltja velem. Felfrissül, aki megmártózik bennem.
A lidérc otthona volt ez a hely. Itt lakott a Völgyben. A Csöpögő-szikla oldalában. Ezek között a fenséges, zöld mohával benőtt sziklafalak között. Kőpárkány volt a szobája, mohaszőnyeg szolgált ágyikóként, zöld páfrány adta takaróját.
A szikla tövében, a kövek közötti vízesésen néha meg-megcsillant a napfény, ahogy a lidérc a habok között játszott. Egymagában dúdolgatott a forrása mellett. A barátait várta. Már egy hete nem látta őket, elmondhatatlanul hiányoztak neki. Mind a heten.
Míg énekelve a szikla szélén ücsörgött, furcsának találta, hogy hirtelenjében mintha kicsivel sötétebbe burkolózott volna az erdő. Picivel homályosabbnak mutatta magát a Völgy, mint egyébként szokta. A dalt is abba hagyta. Félősen kémlelt körül a szürkületben. Olyan érzése támadt, hogy nincs egyedül. Mintha figyelné valaki abból a sötétből.
Azonban hamar elmúlt ez az érzés, mikor a szikla felől feltűnt egy imbolygó láng. Majd még egy. Nem sokkal ezután hét láng világította be a kezdődő szürkületet. A sziklahasadékot sűrű páfránybokor takarta a forrás tövében a kíváncsi tekintetek elől. Onnan bújtak elő a pislákoló fények.
Csepp lidérc nevetve futott barátai elé:
– Hogy vártalak benneteket! – csobogta vidáman.
A hét barátnak is hiányozhatott, mert szeretetteljesen ölelték körbe.
– Csepegő! – kiáltotta a legifjabb barát. – Milyen finomsággal vársz minket?
A lidérc barátai az erdő koboldjai voltak. Ők őrizték a Völgy mélyének kincsét. Hat napot őrködtek a hegy belsejében, a hetedik napon megpihentek a lidérc társaságában, kint a forrás mellett. Az imbolygó fényt a sipkájukra tűzött gyertya világa adta. Varázsfény vigyázott rájuk. Míg világított, nem érhette őket baj. Hétszáz éves volt a legidősebb, száz a legifjabb. Ennyi idő elteltével láttak már egyet, s mást a kincs őrzői.
– A kedvenc eleségeteket készítettem el – mutatott a lidérc a terített asztalra. – Nagyon fog ízleni.
A vacsora előtt megmártóztak a koboldok a forrás jéghideg vizében. Lemosták magukról, ami a hegy mélyében rájuk tapadt. Miután alaposan megtisztálkodtak a vízesésben, leültek a vacsorához.
Még a délelőtt folyamán Csepp a hegyoldalt kutatta szúrós csodabogyó után. Kosarát teleszedte a barátságtalan növénnyel, otthon aztán ügyesen megszabadította a bogyókat bökős levelüktől. A piros szemeket összekeverte a patakban talált békalencsével és zsenge rókagombával, majd zsályával ízesítette az eleséget.
Míg a barátok jó étvággyal ették a kobold-vacsorát, s nagyokat kortyoltak hozzá a forrásvízből, egyik-másiknak szintén feltűnt, hogy sokkal homályosabb az erdő, mint egy hete, mikor utoljára kint jártak. A fényük élesen világított a koraestében.
– Csepegő – kérdezte ismét a legifjabb kincsőrző, miközben eltüntetett egy marék szúrós csodabogyót a szájában –, mi történt, míg távol voltunk? Olyan furcsán sötét van.
– Ti is észrevettétek? Nem tudom, mi lehet ez. És mintha a sötétből valaki állandóan figyelne – fogta halkabbra a lidérc a hangját.
Ahogy ezt kimondta, felzúgtak a fák. A koboldok gyertyafényei hirtelen táncra perdültek a szélrohamtól. Mindegyikük abbahagyta a vacsorát.
Egyszeriben nekik is kellemetlen érzésük támadt.
– Gyere a gyertyánk fényébe – vonták körbe a lidércet. – Itt nem eshet semmi bajod.
Azonban, amilyen gyorsan feltámadt, úgy ült el a szél, és újra világosabb lett. No, nem nagyon, hiszen már jócskán benne jártak az estében, de szemmel láthatólag élesebben rajzolódtak ki a körvonalak. Mint mikor felhő után kiderül az ég. A gyertyafények vesztettek erejükből.
– Különös – dörmögte Hétkő, a legidősebb kobold, aki a legtöbbet látott már közülük. – Nagyon különös – s gondterhelt tekintettel a hegyek mögé figyelt.
Mintha hozott volna magával a szél onnan egy rekedt suttogást…
Kedves Levente! Gratulálok! Nagyon-nagyon tetszik a műved. Gyönyörű a nyelvezete, egyedi és mesés a stílus. Minél inkább kezdett kibontakozni a történet, annál jobban érdekelt. Sajnáltam, amikor az utolsó sorokhoz jutottam. Szívesen olvastam volna tovább. 🙂
A szokatlanul tagolt és narrált részlet egyik utolsó mondatával foglalnám röviden össze az élményt: „Különös…nagyon különös”.
Ettől bővebben pedig: lehetne kukacoskodni a helyenként egybeírás/különírás, vesszőhiba, kissé magyartalan mondatfűzés jellegű kérdésekkel. Néhol talán nem a legmegfelelőbb az adott helyzethez az oda kiválasztott szó, vagy mondat (pl. amikor a növekedő sötétségben a felhők elvonulása utáni tiszta eget hozza a szerző hasonlatként).
Ezeken könnyű javítani.
Egyes olvasókban felmerülhet, hogy részben hasonlít a Gyűrűk Ura egyes motívumaihoz: völgy, növekvő sötétség, nem emberi lény, mint főszereplő. Én nem aggódnék emiatt. Sok a magyar vonatkozás, remélem, ez folyamatosan így is marad, sőt a remélhetőleg kibontakozó 😛 történet és a rá születő megoldás szintén a hazai tájakból ered majd.
Azt nem tudtam eldönteni, hogy kiknek, milyen korosztálynak íródott a mű, hiszen én is érdeklődéssel olvastam 🙂
Sok sikert kívánok!
Különleges a stílusod és egyedi. Tetszenek a leírásaid, felismertem a Völgyet, mindig nagyon örülök a természettel foglalkozó meséknek és történeteknek!
Gratulálok a kikerüléshez, csak így tovább!
Gratulálok a kikerüléshez! Nagyon tetszett a hangulata, jó érzés volt elolvasni!
Kedves Szerző!
Az írás tartalma szerint kisiskolás korúaknak szól, a nyelvezete, már csak részben, a szerkezete meg egyáltalán nem. Remélem, hogy csak az eleje ilyen összevissza, kapkodós; amikor beleéltem volna magam egy bekezdésbe, a következőben már egészen más történt, ugyanakkor a Völgy leírása túl részletes. Felnőtt szemmel sem jó, ha az információkat ilyen rossz sorrendben rendezed el, de a gyermek is hamar elveszti az érdeklődését, ha csapongó vagy e téren. A harmadik fejezetre letisztultabb lett a történet, de a nehéz nyelvezet, az elvontság – ami gyermekidegen -, megmaradt.
Hogy mondjak jót is, az apró, könnyen javítható helyesírási hibákat, és a néhol előforduló rossz szórendet kivéve nyelvtanilag remeknek ítélem az írásodat, hozzátéve, hogy az idei mezőny egy része nem jeleskedik ebben.
Kedves Levente! Gratulálok a kikerüléshez! Csodásan mesélsz, és itt a mesélést szó szerint értem. Miközben olvastam, úgy éreztem magam, mintha újra gyerek lennék, és egy kis kunyhóban, gyertyafénynél olvasna fel nekem egy öreg bácsi, mondjuk a nagypapám. Jó esélyt látok arra, hogy idén te vidd el a pálmát! 🙂
Nagyon tetszik, ahogy a titokzatos természet és a varázslatos mesevilág találkozik történetedben. Várom a folytatást!
Kedves Levente!
Gratulálok a kikerüléshez!
Nagyon tetszett a meséd, szívesen olvastam volna tovább is. Nem tudom, milyen korosztálynak szántad, de ez nem is lényeg, mindenki megtalálná benne azt, ami neki szól.
Egyetlen dolog zavart csak. Az elején túl hosszúra sikerült a völgy leírása, és amikor az izgalmasabb rész jött volna, azt is agyonütötted egy oda nem illő leíró résszel. Ott, ahol az ébredező sötétség után az északi oldalt emlegeted. Elveszett a történet lendülete, és az én érdeklődésem is egy kicsit. De ez könnyen javítható hiba, ezért tovább olvastam. És megérte! Szívesen olvasnám az egészet! Még egyszer gratulálok és további sok sikert!
Nagyon szép, meseszerű a megfogalmazás, színes és vidám mondatok röpködnek egymás után, ha nem monitoron kellene olvasnom, hanem papíron, valószínűleg még jobban tetszene.
Ami azonban – másokhoz hasonlóan feltűnt – az a „gyermekidegenség”. Habár szép a stílusod, a tartalma miatt felnőttként nem feltétlenül olvasnám végig, mert nem hiszem, hogy lázba hoz Csepp és a koboldok története, ha gyermek lennék, akkor viszont lehet, hogy egy kicsit több cselekményt és kevesebb leírást szeretnék látni egy könyvben. Legalábbis, magamból kiindulva, a művészi nyelvezetet, a hosszú leírásokat már csak fiatal felnőttként kezdtem el értékelni, gyerekként még unalmasnak találtam.
Hozzáteszem, a végére belelendültél abba, hogy a cselekmény is elkezdjen kibontakozni, csak nem tudom, hogy a történetben milyen arányban jelenik meg a leírás-párbeszéd arány 🙂
Kedves Hozzászólók!
Köszönöm a véleményeket, a legtöbb észrevétel a korhatárra vonatkozott. Ehhez tudni kell, hogy a népmesék annak idején nem a gyermekek részére keletkeztek. Csak a 19. sz-ban kerültek be a gyerekszobákba. Mesenovellámmal a nagyobb gyermekeket és általuk azokat a szülőket vettem célba, akik megőrizték gyermeki lelkületüket. Amolyan átjárónak szánom a mesék és az ifjúsági regények között.
A történet folyamán a szöveget többször tagolom – ez a mese végére majd értelmet nyer –, s ezt a tagoltságot majd az illusztráció hivatott kiegyenlíteni.
Mivel történeteim valós helyeken játszódnak, ezért számomra nagy fontossággal bír a helyszín bemutatása – még abban az esetben is, ha ez a cselekmény rovására megy.
A szövegben néhol jelen időt használok, ezzel érzékeltetve, hogy a mese mondanivalója ma is aktuális probléma.
Szép! 😀 Igazi mese, varázsos tájleírással. Érdekel, mi okozza a sötétséget (bár bevallom, megfordult a fejemben az is, hogy csak jön a tél, hisz akkor is rövidülnek a nappalok, viszont a vészjósló figyelés a háttérből másra enged következtetni).
Gratulálok! 🙂